M ISKOLCI E GYETEM GAZDASÁGTUDOMÁNYI KAR VÁLLALKOZÁSELMÉLET ÉS GYAKORLAT AKKREDITÁLT DOKTORI PROGRAM PROGRAMVEZETŐ: PROF. SZINTAY ISTVÁN, CSC.

M ISKOLCI E GYETEM GAZDASÁGTUDOMÁNYI KAR VÁLLALKOZÁSELMÉLET ÉS GYAKORLAT AKKREDITÁLT DOKTORI PROGRAM PROGRAMVEZETŐ: PROF. SZINTAY ISTVÁN, CSC. Galbács Péer Akív szabályozás, vagy gazdaságpoliikai nihilizmus? Az újklasszikus makroökonómia gazdaságelmélee egy kriikai elemzés DOKTORI DISSZERTÁCIÓ Tudományos vezeő: DR. VIGVÁRI ANDRÁS CSc. M ISKOLC, 2010

TARTALOMJEGYZÉK Köszönenyilváníás... 3 Előszó... 4 A éma és relevanciája... 4 Akív szabályozás vs. gazdaságpoliikai nihilizmus a gondola védelmében... 6 A dolgoza meodológiai alapelvei... 9 Neoklasszikus közgazdaságan és isza udomány... 9 Kövekezeések... 13 A kriika irányai... 14 Tézisek... 16 1. A racionális várakozások min az újklasszikus makroökonómai közponi eleme... 18 1.1. Előzees megjegyzések... 19 1.2. A racionaliás fogalmai... 20 1.3. Racionális várakozások és orzíalanság... 25 1.4. A REH orogonaliási felevése... 29 1.5. A orzíalanság ovábbi vizsgálaa... 30 1.6. Kövekezeések: ú az inflációs célköveési rendszerig... 34 2. Az újklasszikus közgazdaságan logikája... 38 2.1. A munkapiac újklasszikus érelmezése... 38 2.2. Neoklasszikus modellek és az egyensúly... 44 3. Gazdaságpoliika az újklasszikus rendszerben... 62 3.1. Bevezeő megjegyzések... 62 3.2. A Phillips görbe dokrína... 63 3.2.1. Alapvonalak... 63 3.2.2. A Phillips görbe orodox monearisa érelmezése... 64 3.2.3. Összefüggések a munkanélküliség ermészees ráájával... 70 3.2.4. Az újklasszikus közgazdaságan és a Phillips görbe... 71 3.3. Moneáris poliika és az újklasszikus közgazdaságan... 74 3.3.1. Racionális várakozások és meglepeések... 74 3.3.2. A szigemodellek... 76 3.3.3. Az aggregál kínála magyarázaa... 83 3.3.4. Tovább a normaív moneáris elemzés úján a moneáris poliikai haásalanság korláai... 90 3.3.5. Összegzés: moneáris poliika az újklasszikus rendszerben... 96 3.4. Fiskális poliika és az újklasszikus makroökonómia... 97 3.4.1. A permanens jövedelem elmélee alapvonalak... 99 3.4.2. Permanens jövedelem és adapív várakozások egy algebrai kifejés... 103 3.4.3. Permanens jövedelem és a REH... 112 1

3.4.4. A ricardói ekvivalencia éele alapvonalak... 114 3.4.5. Érékelés és kövekezmények... 117 3.4.6. Összegzés: fiskális poliika az újklasszikus rendszerben... 123 4. Kövekezmények... 124 4.1. Kínálai közgazdaságan... 126 4.2. Gazdaságpoliika és hielesség... 128 4.3. Újra az inflációs célköveési rendszerről... 133 4.3.1. Várakozások és korláozo diszkrecionaliás... 134 4.3.2. Az infláció min vár jelenség és a jegybank... 143 5. Mire juounk?... 145 5.1. Egy releváns makrogazdasági elméle alapvonalai... 145 5.2. Rövid összegzés... 146 Felhasznál irodalom... 149 2

A Fekee Kandúr megalálásáér nem jár jualom. (Norman Davies: Európa örénee Előszó) KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Az hiszem, egy udományos (vagy legalábbis annak neveze) műben a személyes hangvéelű megjegyzéseke mindig az első oldalakon szokás elhelyezni. Ha az ember angol örénész, vagy filozófus, akkor persze megehei, hogy válaszo émájá a kávéházi csevegés idéző hangon feji ki őlük alán ez is várják. Jómagam azonban nem gondolom, hogy egy efféle síluskísérleel i, ez alkalomból kellene megpróbálkoznom. S mivel a kövekező lapokon olvashaó előszóban már a émaválaszással és a feldolgozással kapcsolaos megannyi igen fonos kérdés firaok, ez az uolsó hely, ahol néhány szóval kifejezheem háláma azoknak, akik így, vagy úgy hozzásegíeek e dolgoza megírásához. A családnak szóló köszöne szavai mindig a sor végén állnak. A messzire juo udós elmék valamely álalam nem ismer okból mindig úgy gondolják, hogy családagjaik hozzájárulása udományos eljesíményükhöz csak sokad rendű lehe. Talán úgy hiszik, hogy a udományos művek, vagy művészi alkoások lérehozása puszán kreaív folyama és erőfeszíés, s ebben aligha marad hely emberi viszonyoknak. Ha én is egyeérenék velük, nem i köszönném meg a ürelme, amellyel legszűkebb családom e dolgoza írása során körülve vagy a eá, ami kérnem sem kelle, és mindig o áll az aszalon. E disszeráció nem készülhee volna el akkor sem, ha nem kapom meg az a hie és bizaás, amelye részükről már az első időkől kezdve a magaménak udhaam vagy az az elnéző megérés, amelye kiállhaalanságom és figyelmelenségem köveel meg őlük. Az hiszem, nem is én, hanem ők vállalák e dolgoza megírásával a legnagyobb áldozao. Köszöneel arozom udományos vezeőmnek, Vigvári András anár úrnak is. Másodéves közgazdászhallgaó volam, amikor először kezdem érdeklődés anúsíani a makropénzügyi elmélei kuaások irán. Az hiszem, a legöbbe azzal ee érem, hogy az első időkben haározoan leöre a szarvaima. Első, önhiségől dagadó, ám csaknem eljesen aralmalan és megalapozalan irományom hiányosságai gondolkodás nélkül fejemre olvasa a lecke mégsem a kisszerűség, hanem az óvaosság és a megfonolság, s nem a ekinélyelvűség, hanem az elköelezeség, s a udomány és a kíváncsiság iráni aláza vol. Ennyi idő elelével még mindig gondolaban elpirulva emlékezem ezekre az időkre. Tőle anulhaam meg, hogy a udalanságo nem szégyellni, hanem bevallani kell; s az is, hogy nem baj, ha gondolaaink végén csupa kérdőjel áll. Nem is lehe más a udományos kuaás mozgaóereje. Az elmúl évek során újból és újból nehéz próbák elé állío, amelyekre valljuk meg őszinén néha nem is volam kezdeben alkalmas és felkészül. Mégis, ezek volak azok a lépcsőfokok, amelyek a legöbb ényszerű ismereel és elengedheelenül szükséges készséggel gazdagíoak. Remélem, sokáig megarja ez a szokásá. Nem udom megmondani, hogy e ké hozzájárulás közül melyik vol a fonosabb. Az hiszem, önmagában mindkeő kevésnek bizonyul volna. A háérmunkálaok kapcsán inézei könyvárosunk, Perovics Szilvia időről időre igazi segíőársnak bizonyul. Különösen hálás vagyok neki azér, amiér segédkeze néhány nagyon nehezen hozzáférheő szakirodalom felkuaásában. Ugyanezen okból köszöneem szereném kifejezni a Budapesi Corvinus Egyeem könyvárosainak és az informaikai közpon munkaársainak, akik munkaköri köelességüke messzemenően meghaladva segíeék munkáma. Miskolc, 2008. szepember 20., 12 óra 6 perc Galbács Péer 3

Könnyebben szüleik igazság a évedésből, min a fejelenségből (Sir Francis Bacon) ELŐSZÓ A közgazdász a folyonosan válozó világ vizsgálaával foglalkozik, amely kellően komplex ahhoz, hogy bizonyos szelekció elvégzése nélkül eredményesen anulmányozhaó legyen. A soha nem ismélődő örénések mögö olyan álalános endenciáka keresünk, amelyek megfelelő erepe hozhanak lére a udományos megfigyelés számára: az események lecsupaszíása leheővé eszi, hogy a (alán csak lászólag) rendezelen összevisszaságban felfedezzük az állandó és az ismélődő. S éppen ebben ámoganak minke a közgazdasági elméleek, amelyek volaképp az elemzés eszközei: az elméleek segíenek abban, hogy figyelmünke csakis a releváns ényezőkre, eseményekre és folyamaokra irányíhassuk. Éppen emia nem mondhajuk az, hogy a közgazdaságanban egyelen releváns elméle léezne, hiszen bizonyos jelenségek leírására más és más elméleekhez fordulhaunk elemzési eszközkén az adekvá kere kiválaszása ehá mindig a közgazdász feladaa. Sajá öréneének ismeree pedig nélkülözheelen a ovábbfejlődéshez is, hiszen amióa a közgazdaságan udománya megszülee, egyelen számoevő szerző sem működhee anélkül, hogy elődei aníásai alaposan ne ismere volna (Madarász 2000) (e felismerésig a közgazdászok egy része egyébkén ma sem ju el; ennek köszönheő az is, hogy számukra nem válik nyilvánvalóvá például az, hogy egy új moneáris elméle és a moneáris elméleek örénei összefoglalása mindig közös őről fakad, s új csakis a régi alaján fejlődhe ki ha másér nem, azér, hogy világos legyen, mi az, ami az új elméle révén meghaladunk). Mindez azér hangsúlyozom, hogy egyérelművé váljon: nem a közgazdasági elméleöréne jól körülhaárolhaó fejezeének áekinésére örekedem e dolgoza megírásával, habár késégelen, hogy léezhe ilyen olvasa is. Számomra az i áekine szövegek, modellek nem elméleörénei relikviák, nem múzeumi árgyak, amelyek egy egy korábbi időszak gondolkodásá írják le. Az álaluk árgyal problémák ma is relevánsak, vagy relevánsak lehenek. A TÉMA ÉS RELEVANCIÁJA Az újklasszikus közgazdaságan éelei 1995 ben Nobel díjjal jualmazák. Joggal gondolhanánk, hogy ezzel az elmélei csopor hódíó úja kieljesede a monearizmus azonban soha nem uda eljes körűen elfogadani nézeei. Milon Friedman és Rober E. Lucas díjazása sem hoza el az a nyugvópono, amely egy paradigmaválás uán jellemezné a közgazdasági köröke, s ami például Keynes felűnése uán jórész ki is alakul. Az elmélei közgazdászok és alán még a gyakorló gazdaságpoliikusok is megoszoak maradak a gazdaságpoliika haóköréről, megfelelő eszközeiről folyao diskurzusban, még ha úgy is űn, hogy a konszenzus leheősége ado. E konszenzus legfőbb akadályá alán az újklasszikus nézeek radikalizmusa jelenee. Lucas és csoporja semmiféle hajlandóságo nem muao a keynesiánus alapokhoz való visszakanyarodásra (az elhaárolódás persze már az orodox monearizmusra is igaz vol), ám öbb ponon éles szembenállás alakul ki Friedman elméleeivel szemben is. Az újklasszikus rendszer alapveően válozaa meg a gazdaságpoliika leheőségeiről alkoo képe, s újszerű ajánlásoka fogalmazo meg a köveendő poliikákra vonakozóan is. A keresleszabályozás helyébe a kínálai oldal simulálása lépe, a gazdaságpoliikai lépésekben pedig sokkal inkább az akorok ellen folyao jáéko kelle láni, s úgy űnhee, hogy a gazdaságpoliika és a gazdasági szereplők öbbé már nem egy oldalon állnak. Mindezek uán azonban megmarad a kérdés: mi is a gazdaságpoliika ulajdonképpeni célja? Ha a moneáris és fiskális poliika csak a gazdasági szereplők legyőzésével érhei el céljá, beszélheünk e arról, hogy e cél valóban összhangban van az akorok érdekeivel? Úgy űnhe, a gazdaságpoliika az embereknél is sokkal jobban udja, hogy mire van szükségük. Társadalomfilozófiai kérdéseke sajnos nem vizsgálhaam, habár az elemzés ezen a éren is új szemponok és eredmények elérésével kecsegee. Vajon melyik az a pon, amelye álépve az újklasszikus elméle szerin eljáró gazdaságpoliikának már meg kell birkóznia a 4

paernalizmus súlyával és felelősségével? Vajon kiől kapja a poliikai felhaalmazás a kormányza arra, hogy dinamikus jáékai a gazdasági szereplők ömege ellen jássza? A szélsőségek ellenére az újklasszikus makroökonómia számos új szemponal bővíee a közgazdasági gondolkodás. Ezek egy részéről már ese szó a racionális várakozások feléelezése azonban mind közül a legjelenősebb. A racionális várakozások hipoézise jelenee az új elméle egyik arókövé, amely nélkül ma nem beszélhenénk inflációs célköveésről sem. Az elmélei csopor érékelésénél azonban nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az egyre népesebb csopor bizonyos kérdésekben maga is megoszo vol, ráadásul a éelek vulgarizálódása azok számoevő orzulásával jár együ. Mindez akívan hozzájárul ahhoz, hogy nem alakul ki egységes és megbízhaó kép az újklasszikus csoporról: az elmélei irodalom sokszor évesen és hiányosan foglalja össze a Lucas csoporjának ulajdonío éeleke. S amíg nincs konszenzus a éelek mibenléé illeően, hiába várjuk, hogy a gazdaságpoliika haóköréről és leheőségeiről érelmes, a konszenzus leheőségé arogaó elmélei párbeszéd alakuljon ki. A dolgoza ezen kihívásra igyekszik válaszolni. Legfőbb célom az újklasszikus makroökonómiáról formál koherens kép kialakíása vol, ugyanakkor el akaram kerülni, hogy a dolgoza egy olvasónapló benyomásá kelse. A feldolgozás során az eredei szövegekre igyekezem ámaszkodni, ugyanakkor odafigyelem arra az erjedési folyamara is, amelye ezek a szövegek a szekunder irodalomban kiváloak. A Nobel díj nem elszigeel udományos eljesímények jualma. Nem lehe nem észrevenni, hogy milyen hosszú idő elik el egy egy új és jelenős elméle megjelenése, illeve a díj odaíélése közö. Lucas eseében ez negyedszázad vol. Ennyi idő kelle ahhoz, hogy a közgazdaságudomány ájárja az új elméle, s hogy lérejöjjön mindaz, ami újklasszikus makroökönómiának nevezheünk. Az újklasszikus iskola úgy gondolom lényegesen öbb a Lucas, Sargen, Wallace és Barro álal kifeje éeleknél. A dolgoza figyelme így a szellemi vezeők farvizén felúszó közgazdászokra is kierjed mindez az egységes és megbízhaó kép kialakíása érdekében. A dolgoza eközben kriikai elemzésre örekszik, vagyis az elméle mondanivalójának szabaos összefoglalása, s az elméle haárainak kijelölése egyarán feladaá képeze. Úgy gondolom, e célok sem nem úlzoan szerények, sem nem elíélheően nagyraörők. * * * A dolgoza ö, erjedelmében igen különböző fejezeből áll, amelyek nagyjából szüleésük sorrendjében kövekeznek egymásra. Az első fejezee jobbára fogalmi kérdések iszázásának szenelem. I nyíl módom arra, hogy megvizsgáljam a várakozások racionaliásának jelenésé, amelyre a későbbi fejezeekben már nem le volna leheőség, hacsak nem muaam volna hajlandóságo arra, hogy messzire kanyarodjak a árgyalás menee álal meghaározo irányól, hiszen az i vizsgál kérdések csak megalapozzák mindaz a kövekezeés, ami az újklasszikus makroökonómia a gazdaságpoliika leheőségeiről és céljairól megfogalmazo. Talán az első fejeze írása vol a legizgalmasabb felada, hiszen az elemzési módszeran egészen sajáos vol. A fejeze megállapíásai jórész Muh 1961 ben publikál anulmányán alapulnak, amelye a legszorosabb érelemben mondaról mondara haladva, szövegkén elemezem. Figyelmem a megfogalmazásból eredő logikai viszonyokra és belső ellenmondásokra irányul. Az első fejeze mondanivalója néhány markáns kérdés köré összponosul: a racionális várakozások erős és gyenge hipoézise közö feszülő inkonziszencia felérképezésén és bizonyíásán úl főkén arra keresem a válasz, hogy milyen feléelek melle fogadhajuk el a racionális várakozások működésé abban az érelemben, ahogyan az John F. Muh az 1960 as években felveee. A orzíalanság feléelének körüljárása, s a makromodellezés korláainak áekinése során arra juunk majd, hogy az inflációs célköveési rendszer lehe az a kere, amely bizosíhaja a várakozások racionaliásá. Az hiszem, hogy a fejeze nem láa kárá a szakad kockás füzeekbe és papírzsebkendőkre ír jegyzeeknek. A második fejeze ovábbra is az alapoka ekini á. I kaphaunk beekinés abba a mögöes logikába, amely meghaározza az újklasszikus makroökonómiai gondolkodás. Újra és újra arra kell majd jununk, 5

hogy az egyensúly lée örékeny előfeléelezéseken alapul, amelyek közö legörékenyebbkén jelen van maga az egyensúly is. A második fejeze sorsa kezdeben kérdéses vol. A szöveg olyan jegyzeekre épül, amelyeke John Weeks A neoklasszikus közgazdaságan kriikája című köeének feldolgozása során készíeem. Mivel Weeks máshová helyezi érvelésének súlyponjá, min amire nekem kelle összponosíani, a jegyzeek az idő múlásával önálló fejezeé emelkedek. Nem udom úlhangsúlyozni, milyen alapveő haással vol e dolgoza érvelésére és az elemzés módszeranára Weeks köee. Úgy gondolom, hogy Weeks köee a valaha szülee alán legalapveőbb és legnagyobb haású kriikai mű. Haása és jelenősége felmérheelen sílusa alapján pedig a legömörebb, legfegyelmezeebb művek egyik legragyogóbb példájának mondhaó. Mindezek melle rendkívül nehéz (s alán kissé nehézkes) olvasmány. Csak harmadszori, vagy negyedszeri áolvasás uán válnak láhaóvá a szövegközi összefüggések, illeve az érvelés haárai. Weeks roboszus szövege az az érzés keli, hogy benne minden elmondao, ami a neoklasszikus közgazdaságan kapcsán elmondhaó. S valóban csaknem ez a helyze, hiszen mindössze néhány ponon muakoznak olyan részek, ahol a közgazdász kiegészíhei az o elmondoaka. A mű megkerülheelen: úgy gondolom, hogy az újklasszikus makroökonómiáról nem lehe írni anélkül, hogy Weeks köee ne szerepeljen a meghaározó bibliográfiai éelek közö a vele való szándékos szakíás csak árhana a dolgozanak, s úgy űnhene, minha a kerék újbóli felalálására örekedem volna. Weeks gondolaainak szolgai ávéelé mindenáron el akaram kerülni, s ez, úgy gondolom, sikerül is. Ellen nem mondhaam neki egye kelle vele ehá érenem, s ahol erre érvelésem szemponjából szükség vol, bőséges kiegészíésre örekedem. A harmadik fejeze a dolgoza középponja. I ekinjük á azoka a éeleke, amelyek az újklasszikus makorökonómia címkéje alá sorolhaók. Bár az újklasszikusok figyelme elsősorban a moneáris poliikára fókuszál, a fiskális poliiká is egyenrangú problémakén igyekezem kezelni. A fejeze s valójában az egész dolgoza megírásakor egyelen kérdésre igyekezem válasz kapni: melyek az újklasszikus csopor anai közül azok, amelyek megkerülheelenek, s agadhaalanul relevánsnak és érvényesnek fogadhaók el. Minderre a racionális várakozások hipoézise készee, hiszen a racionaliásnál jobb előfeléelezés aligha léezhe; a gazdasági szereplők információka gyűjenek és dolgoznak fel, s ha e evékenységüke nem is folyaják a eljes körű udás megszerzéséig, léeznek olyan nem úlzó, ső, a gyakorlai apaszalaokon alapuló egyszerűsíések, amelyek képesek udásuka ezen ideális szinhez közelíeni. A negyedik és az öödik fejeze a kövekezeések összegzésé végzi el. A negyedik fejezeben a kínálai közgazdaságanról, a gazdaságpoliikai hielességről, illeve az inflációs célköveésről esik szó. A záró fejeze mindössze néhány gondolao aralmaz arról, hogy melyek lehenek egy releváns makroelméle alapvonalai, s igyekszik a dolgoza álal kövee logikai és aralmi úvonal ömör összegzésé nyújani. Az i fese képbe némi idealizmus vegyül, hiszen nem lebege a szemem elő egyelen címke sem, amelyeke az elmélei konsrukumokra szokás akaszani. E makromodell sem nem keynesiánus, sem nem monearisa mégis mindegyik gondolkodásmód jegyei magán viseli, illeve viselné. Az hiszem, ezek azok az elemek, amelyeknek minden, a makrogazdasági rendszerek működésé adekvá módon megragadni kívánó modellben jelen kell lenniük. Túlzo ambíciókról ennék bizonyságo, ha az állíanám, hogy e kaalógus eljes körű. AKTÍV SZABÁLYOZÁS VS. GAZDASÁGPOLITIKAI NIHILIZMUS A GONDOLAT VÉDELMÉBEN A dolgozaban viszonylag kevés szó esik elméleörénei vonakozásokról. Meg sem kísérelem, hogy az újklasszikus makroökonómia elméleegyüesé a közgazdaságani elméleek evolúciójában elhelyezzük. Mégis, a dolgoza címe olyan kérdés esz fel (persze az is mondhanánk, hogy a dolgoza alapkérdésé a címben olyan módon fogalmazuk meg), hogy elengedheelenné válik a közgazdasági elméleek (vagy legalábbis egy jól körülhaárolhaó vonula) fejlődésének ömör érékelése. A címmel az igyekezem sugallni, hogy e szubjekív elméleöréne szerin a 20. század (de öbbékevésbé már az az megelőző időszakok) (makro)közgazdasági gondolkodásának alapkérdésé a címben felvee probléma jelenee. Mielő elgondolásunk helyességé igazolnánk, röviden szólni kell azonban 6

a címben emlíe duálisról, amely a magaselméle, 1 illeve a gyakorlai gazdaságpoliika szereplőinek alernaívá kínál. Ha akív szabályozásról beszélheünk, ermészeszerűen léeznie kell passzív szabályozásnak is. A dolgozaban újból és újból felbukkanó (nem rugalmas, vagyis egy merev Taylorszabályra épülő) inflációs célköveési rendszer kiváló példá nyúj e mechanizmus működésére. A passzív szabályozás során érelmezésünk szerin a gazdaságpoliika néhány célválozó megfigyelése révén valamely auomaizmus révén avakozik be a kérdéses makrogazdasági rendszer működésébe. Mérlegelésnek i nincs helye. A merev szabályól való elérés csak a szabályköveés megszegése révén képzelheő el. Az akív szabályozás jó példája lehe olvasaunkban az orodox keynesi makrogazdasági poliika. A szükséges lépésekről ermészeesen i is indikáorok alapján dönheünk, auomaizmusokról azonban már szó sincs. A különbség úgy is megragadhaó, hogy akív szabályozás eseén csak a cél definiál, míg passzív (vagy más szóval: vegeaív) szabályozás eseében egy algorimus (magaarási formá, illeve függvény) definiálnak, amely a beérkeze információk alapján auomaikussá eszi a beavakozás; dönésről uóbbi eseben nincs érelme beszélni (Ligei Sivák 1978: 23. old.). Akív és passzív szabályozás közö ermészeesen csak képlékeny haár húzhaó. Talán nem járunk messze az igazságól, ha a ké rendszer álal felhasznál információk mennyiségére helyezzük a hangsúly. Akív szabályozás eseén olyan nagy mennyiségű adaal dolgozhaunk, amely aligha ömöríheő be egyelen reakciófüggvénybe vagy legalábbis nem ringajuk magunka annak olykor hiú ábrándjába, hogy a kérdéses makrogazdasági rendszer leíró modellnek már valamennyi releváns válozójá azonosíouk, s nincs szükség arra sem, hogy beavakozásinak haásai függvényszerű kövekezménynek ekinsük. A harmadik leheőség az álalunk gazdaságpoliikai nihilizmusnak neveze álláspon, amelye köveve megkérdőjelezzük az akív és passzív szabályozás szükségességé, illeve leheőségé. Úgy gondoljuk, az elmélei irodalomban ez az álláspono legiszábban Milon Friedman képvisele a konsans pénzbővíés szabályával. Az elgondolás kifejésé a dolgoza főszövegében végezzük el. Kérdéskén merülhe fel, hogy ha az eddigiek során három köveheő alernaíváról szóluk (akív szabályozás vs. passzív szabályozás vs. gazdaságpoliikai nihilizmus), a címben miér csak duálisra eszünk ualás. Analógiakén a magyaráza ígéreével eszünkbe juha a poliikai ideológiák hármas rendszere. Mivel a francia forradalom vívmányaiból e három eszmerendszer más más elemeke emel ki, s állío figyelme középponjába (vö. Bayer 1998: 180 182. old.), egyik ideológiá sem helyezhejük el a másik keő álal haárol koninuum valamely ponján a liberalizmus például nem a konzervaivizmus és a szocializmus keveréke, nem ekinhejük a ké ideológia közes eseének. 1 A dolgozaban öbbször is előkerül majd a magaselméle (high heory) kifejezés. Megpróbálkozhanánk a közvelen definícióval is, helyesebbnek űnik azonban, ha analógián kereszül világíjuk meg e fogalom mibenléé. Irodalomörénei példakén juha eszünkbe a (populisa) ponyvairodalom és a magas irodalom szembeállíása. A hisóriás énekekig visszanyúló ponyvairodalom célja mindig a pusza szórakozaás vol, ennek megfelelően módszeres elsekélyesíés nyoma rá bélyegé az olcsóság és igényelenség i azonban nem a jobbra való képelenség kövekezménye vol. A ponyvairodalom szándékosan nem akar magasabb (hogy úgy mondjuk: igényesebb, művészibb, összeeebb, sb.) régiókba emelkedni. A populizmus i önérékké válik (erről lásd bővebben Gergő 1930). Hasonló viszonnyal jellemezhejük a magaselméle ellenpárjához való viszonyá is nevezhejük ez akár vulgáris elmélenek is. Önhiségről ennénk persze anúbizonyságo, ha a magaselméle egzak definíciójá egy lábjegyzebe szerenénk kényszeríeni. Ez alkalomból meg kell elégednünk néhány alapvonal felvillanásával. Úgy űnik, a lényeg i is az egyszerűségre, népszerűségre, közérheőségre való haározo, s minden más örekvés (például a valóság megismerésének vágyá) legyűrő igyekeze. Ilyen vulgáris elmélenek nevezhejük azoka a ankönyvi modelleke, amelyek évizedek óa meghaározzák a közgazdasági felsőokaás emaikájá, ám már szine senki sem hiszi az, hogy ezek a valós folyamaok szabaos leírásá nyújanák. Győzedelmüke a didakikai szemponok számlájára kell írni. Ugyancsak erre az oldalra sorolhajuk az empirikus apaszalaok alaján álló ad hoc elméleeke is: a kuaó ilyenkor a valamilyen módon (s meglehe, évesen) specifikál egyenleeihez keres elmélei alapzao. Az okozai viszonyok összezavarása azonban fenyegeő veszély, s a helyes elmélei magyaráza kifejése elmaradha. Ezzel kapcsolaban olvashaunk olyan vélemény is, amely szerin egyenesen arról van szó, hogy a magaselmélei kuaások szine érinelenül hagyák az alkalmazo közgazdaságan szférájá (Horváh Szilágyi 2004). Az i elmondoak persze nem ekinheők szabaos definíciónak legfeljebb csak sajáos módon (és sieve) körüljáruk a kérdéskör. 7

1. ábra: A poliikai ideológiák és a gazdaságpoliikai alernaívák semaikus ábrázolása. Úgy űnik, egy efféle megközelíés elhibázo volna, ha az i emlíe gazdaságpoliikai alernaívák egymáshoz viszonyío helyzeé próbálnánk iszázni, hiszen a passzív szabályozás érelmezésünk szerin az akív szabályozásra örekvő és a nihilisa álláspon közö helyezkedik el. Szabályozásra örekszik, de mindez mereven, a rugalmasság kizárása melle eszi. A szabályozás leheőségébe vee hi melle rendelkezik a nihilisa álláspon szkepszisével is, hiszen nem arja magá arra hivaonak (vagy képesnek), hogy a makrogazdasági rendszerek működésébe a szubjekum érékíéleének folyamaos használaa melle beavakozzon. Úgy gondoljuk ehá, hogy az akív szabályozás és a nihilizmus állásponja közöi válaszás (vagy a ké végle közö való elhelyezkedés) kérdése vol a makrogazdasági elméleek alapproblémája (annál is inkább, mivel a passzív szabályozás állásponja sokkal inkább az elmélei irodalmon kívülről, a gyakorlai gazdaságpoliika irányából szivárgo be az elmélei körökbe). Az egymás köveő rendszerekben a súlypon mindig máshová helyeződö, s ha a magaselmélei viák megérineék a prakikus gazdaságpoliika szférájá (erre jócskán vol példa), ez az jelenee, hogy a makrogazdasági poliikák is új hieke és új eszközöke keresek céljaik leírására és elérésére. Nem kell egészen a Say dogma (vö. pl. Máyás 2002: 99. old.) vagy az Adam Smih álal leír képig visszakanyarodnunk (vö. Horváh Szilágyi 2004), hogy a szkepikus nihilisa álláspon szép példájá kapjuk. E nézeek szerin mivel az egyéni opimalizáció sikeresen működik, a külső sokkok uán a ársadalmilag haékony egyensúly magáól helyreáll, állami beavakozásra nincs szükség, s az valójában káros is lenne. A ké világháború közö Wicksell fejee ki legrészleesebben az az álláspono, amely szerin csak zavaroka okoz, ha a moneáris rendszer (illeve a moneáris szabályozás) megengedi, illeve elősegíi, hogy a reálgazdaság eljesíménye elérjen annak ermészees érékéől. A megakaríásokon úlnyúló hielexpanzió például kiválhaja, hogy az áruk összkereslee meghaladja az összkínálao, inflációs feszülsége gerjeszve ezzel a gazdaságban, s megválozava a ermelés verikális, egyensúly (vagyis eljes foglalkozaás) mellei szerkezeé is (Máyás 1979: 343 351. old.). Az így előálló kumulaív fellendülés nem ekinheő a gazdaság ermészees állapoának, még ha Wicksell nem is alál olyan oko, amely önmagában elegendő volna arra, hogy elriassza a moneáris rendszer/haóságo 2 a hielexpanzióól: Wicksell rendszerében e folyama időben ugyan behaárol, a úlfűö időszak azonban nem sagnálással, vagy recesszióval ér vége. A piaci és a ermészees kamaláb kiegyenlíődése megállíja az árak emelkedésé, s helyreállíja a ermelés verikális szerkezeé. Az új egyensúlyi helyzebe lágyan érkezik meg a gazdaság. Wicksell üzenee mégis egyérelmű: szabályozás moneáris oldalról fejheő ki, ennek alkalmazásáól azonban 2 Éppen ezen elem mia lesz Wicksell elgondolása a mai napig friss. Az uóbbi időkben lezajlo bankprivaizációk például csaknem leheelenné eszik, hogy a jegybank hahaós konroll fejsen ki a moneáris bázis alakulására. E jelenségnek komoly kövekezményei volak mind Magyarország, mind pedig a íz új uniós agállam gazdasági növekedésére. A anulság i mindössze az, hogy a moneáris rendszer (a bankrendszer alsó szinje) kikerülve a jegybank szoros irányíása alól komoly feszülségeke ud gerjeszeni azzal, hogy úlzo hielmennyisége enged a gazdasági szereplők kezébe. Úgy űnik, Wicksell az elsők közö vol, aki ennek veszélyére figyelmezee. Az új uniós agállamok orz gazdasági fejlődéséről lásd bővebben Csaba (2008). 8

arózkodni kell, s leheővé kell enni, hogy a reálgazdaság fejlődési pályája a ermészees úal essen egybe. Keynes elméleének lényegé felesleges lenne bővebben kifejeni. Keynes számára az egyensúly nem jelene (felélenül) eljes foglalkozaás, így az akív gazdaságpoliika szükségessége igazolhaóvá vál amely nála eredendően a fiskális poliika jelenőségének és haásosságának (úl)hangsúlyozásá jelenee. Az 1920 as évek végén már senki sem hihee, hogy a eljes foglalkozaás és a ermelői kapaciások maximális kihasználása lenne a nemzegazdaságok ermészees állapoa. Keynes rendszere az akivisa poliika programjának meghirdeésével ezekre a kihívásokra igyekeze válasz adni. Az elgondolás árnyoldalai azonban hamarosan napvilágra kerülek: hiába hangozaa Keynes, hogy a eljes foglakozaás szinje ala az aggregál keresle bővíésének csak korláozoan lesz inflációs haása (Keynes eljes félreérelmezéséről anúskodik, ha arról olvashaunk, hogy eljes foglakozaás ala nincs infláció), a finomhangolás csak időnkéni úllövések melle oldhaó meg az inflációs veszély ehá reális marad. A keynesi gazdaságpoliika alkonyához hozzájárul ehá, hogy a későbbi évizedekben (nagyjából a 20. század közepéől) egyre inkább az infláció, s nem a munkanélküliség kezde foglalkozani a közvélemény és a poliikai eliek agjai. Márpedig Keynes ügye sem vee az infláció jólée csökkenő haásira, megoldás jobbára csak a munkanélküliségre kínál. A keynesi gazdaságpoliika legfeljebb annyi udaosío, hogy a munkanélküliségi harcnak lesznek inflációs kölségei. A keynesi elméle aniézisekén felűnő monearizmus az akivizmus agadásá hirdee. A monearisa anok szerin a szabályozásra való örekvés hiábavaló és káros igyekeze, s ezér az új poliikai ajánlások középponjában a konsans pénzbővíés elhíresül, Rober Lucas álal is ámogao szabálya áll. A Keynes álal dédelgee fiskális poliika az infláció egyik poenciális forrásává degradálódo, alkalmazásá ehá már csak ezér is kerülni kell az új úmuaások szerin (az időben késő makrogazdasági reakciók pedig leheelenné is eszik a haékony alkalmazás). Az adapív várakozási séma beépíésével az elméle bizonyíani uda, hogy csak folyamaosan gyorsuló moneáris expanzió árán leheséges a foglalkozaás annak ermészees szinje ala arani. 3 Az újklasszikus makroökonómia és a reálciklusok elmélee érdemben már nem válozao ezen az állásponon. Hosszasan elidőzünk majd annál a gondolanál, amely szerin az akivisa gazdaságpoliika csak nem kíván zajoka visz a rendszerbe, ezér a Lucas csoporja álal megfogalmazo ajánlások szerin annak alkalmazása ismé kerülendővé vál. A korábbi hangsúlyok a kínálai oldalon kifeje szabályozásra (serkenésre) kerülek á. A kínálai közgazdaságan agada ugyan az aniciklikus poliikák helyénvalóságá, a gazdaságpoliika mégsem vol öbbé élenségre kárhozava habár e poliikai úmuaások alapján aligha sejlik fel az akivizmus szelleme. A DOLGOZAT METODOLÓGIAI ALAPELVEI NEOKLASSZIKUS KÖZGAZDASÁGTAN ÉS TISZTA TUDOMÁNY A monearizmus elmélei alapjai alkoó neoklasszikus közgazdaságan irodalma számos helyen árulkodik egy isza elméle lérehozásának szándékáról. Az oksági örvények működéséről való meggyőződés álal áhava (Menger 1871: 231. old.; vagy Marshall 1890: 272. old.) a közgazdaságan eszménye a maemaika le, mind felépíésében, mind pedig eszközárában (Jevons 1871: 237. old.). Az abszrak eniások működésé a valóságban elő nem forduló, hipoeikus viszonyok közö 4 vizsgálák (Walras 1926: 244. old.). Ami Galilei fizikájában az abszrak geomeriai ér vol, az le a neoklasszikus közgazdaságan számára a ökéleesen szabad verseny nem kevésbé elvon közege, amelye az ideális alakzaok analógiájakén a racionális, kizárólag gazdasági dönések meghozaalával foglalaoskodó 3 I ermészeesen ualni kell arra, hogy Friedman rendszerében igen csak nehézkes a fiskális és a moneáris poliika működésé elkülöníeni. Különösen kézzelfoghaóvá válnak e nehézségek, ha a fiskális expanzió öbblepénz kibocsáása révén valósul meg. 4 Az idéze helyen Walras így fogalmaz: A isza gazdaságan lényegében nem más, min az árak meghaározódásának elmélee a ökéleesen szabad verseny elmélei kereei közö. 9

akorok ölöek meg. A gazdasági szereplők működése e világban nem egyszerűen deerminál. Hiába udhaó például, hogy az emberi magaarás egyik meghaározójakén akár az időjárás is számba veheő (vö. pl. Durkheim 2003: 338 339. old.), a gazdasági szereplők működésé mindössze néhány, a mechanikai mozgásörvényekre emlékezeő, maemaikai formába ölözee örvény írja le. Nem úlzás az állíani, hogy az ellenées haások (piaci erőhaások sic!) eredőjekén kialakuló piaci egyensúly elemzésére való örekvés, a piac működésének auomaikus egyensúlyi mechanizmuskén való leírása, illeve a gazdasági rendszer álalános egyensúlyra való örekvésének feléelezése maga is fizikai örökség 5 (vö. pl. Szegedi 2003 in: Newon 2003: 59 69. old.; Newon 2003: 103. old.; a kép számalan helyen felbukkan, ehhez ld. pl. Kopányi 2000: 10 18. old.; Varian 2001: 2 8. old.; Samuelson Nordhaus 2008: 27. old.). A közgazdaságan ehá isza udomány le, amely deklarálan nem a szubjekum jelenléének is ere engedő éle vizsgálaá űze maga elé programkén, hanem a felevéskén kezel ökélees verseny kövekezményeinek dedukív számbavéelére örekede 6 (Walras 1926: 262. old.; Marshall 1890: 273 274. old.). A gazdaság abszrak maemaikai srukúra le (Zalai 2000: 46 47. old.), amely jól leírhaó az elemek, a környeze, a szereplők viszonyrendszere, illeve a folyamaok feléeleze ulajdonságain kereszül. Az abszoluizál haszonmaximalizálási axióma alapján a gazdasági dönések végső soron opimalizációs feladaokkén érelmezendők. A cselekvők (a fogyaszók és a ermelők) a dönésekhez szükséges valamennyi releváns információ birokában a rendelkezésre álló szűkös erőforrások alernaív felhasználási leheőségeinek mérlegelése alapján a preferenciarendszerük (célfüggvényük) szemponjából legopimálisabb dönés meghozaalára örekednek s mivel valójában ennek a feléelrendszer kövekezében minden szükséges körülménye ado, a gazdasági dönés az elméleen belül racionális cselekvéssé válik. A neoklasszikus közgazdászok álal feléeleze homo oeconomicus olyan idealizál, abszrak lény ehá, amely akár a fogyaszás, akár a ermelési evékenység alapján realizál haszon maximalizálása érdekében cselekszik is, cserére való hajlammal jellemezheő, s amelynek egyelen feladaá végső soron kizárólag gazdasági dönések képezik (Lehmann 1971: 41. old.). A homo oeconomicus számára nem léezik az idő, önmaga pedig koralan, nincs ársadalmi és ermészei környezee, nincsenek hóborjai, dönései nem befolyásolják vélelenszerű külső haások. Magaarása így ehá csakis a formális racionaliás álal megalapozo objekív és kövekezeesen érvényesülő gazdálkodási örvényeke ükrözhei. A neoklasszikus közgazdaságan célja ehá nem az éle realiszikus leírása vol, hanem olyan hipoeikus kimeneek generálása, amelyhez képes a ényleges folyamaok eléréseke mua(ha)nak. Természeesen ezek az elérések is képezheik közgazdasági gazdaságpoliikai, vagyis hangsúlyozoan nem a isza elméle árgykörébe arozó vizsgálaok árgyá (vö. Heller 1927). A neoklasszikus közgazdaságan ehá ideális (ideálipikus) fogalmakkal operáló udomány (min udomány, ermészeesen a valóság leírásá és megérésé szolgálja, ám e leírás nem közvelen és realiszikus, hanem közveee, és abszrakción alapuló). Így mindenképp hibásak azok az okfejések, amelyek a neoklasszikus közgazdaságannal szembeni kriiká például a kardinális hasznosságelméle alapján fejik ki az hangozava, hogy a valós fogyaszók bizonyosan nem rendelnek őszámoka az egymás köveően elfogyaszo jószágegységek álal okozo hasznosságérzeekhez. A neoklasszikus fogyaszó mindössze olyan abszrak modell, amely egy pszichofizikai örvény maemaizál ideálipikus megfogalmazásá 5 Különösen jellegzees és árulkodó az alábbi megfogalmazás: Az álalános egyensúly fogalma nem valamely labilis, pillananyi egyensúly léezésére ual, hanem a gazdaság azon képességeire, hogy a piaci szereplők önálló dönéseinek eredőjekén a részpiacokon [ ] és a gazdaság egészében az erők jáéka az egyensúlyi állapo felé mua a piac önszabályozó mechanizmusainak kövekezében. A piaci kapcsolaokra a sabiliás jellemző. (Kopányi 2000: 18. old.) 6 Walras szerin Eljuounk alán addig, hogy lássuk a isza gazdaságan udományos formában örénő kifejésének fonosságá. A isza udomány szemponjából csak annyi kelle ennünk, csak annyi eünk, hogy a szabad verseny adoságkén, vagy inkább felevéskén kezelük, hiszen annak nem vol jelenősége, hogy a való világban előfordul e vagy sem, hiszen szorosan véve, csak arra vol szükségünk, hogy képesek legyünk vele kapcsolaos koncepciónk megformálására. Ilyen érelemben anulmányozuk a szabad verseny ermészeé, okai és kövekezményei. Marshall pedig arra hívja fel a figyelme, hogy: A gazdaságan [ ] örvényei az írják le, hogy meghaározo okok milyen okozaal járnak [ ] feléve, hogy minden más ényező válozalan, és nincs olyan zavaró körülmény, amely a haás kifejlődésé megakadályozná. A gazdaságan ezér [ ] hipoeikus udománynak mondják. [ ] Szine minden udományos elmélei rendszerben [ ] ualás alálhaó arra, hogy a öbbi ényező válozalannak éelezik föl [ ]. Ezeke a feléelek[e] nem ismélik állandóan, de [ a] gazdaságanban sűrűbben kell felhívni rájuk a figyelme, min másu. 10

nyújja hasznosságfüggvényén kereszül ám nincs olyan (implici) állíás, amely a ké eniás azonosságá fogalmazná meg. A homo oeconomicus kövekezeesen végrehajo abszrahálási idealizálási folyama eredménye. A neoklasszikus elméle alapveő axiómája, a csökkenő haárhaszon örvénye a Weber Fechner féle pszichológiai örvény (Hech 1924; Dehaene 2003) kiemelése révén jö lére (Máyás 1969: 101 103. old.), amely szerin az azonos erősségű, isméelen fellépő ingerek álal kele érzeek inenziása csökkenő. Ugyanez az elv jelenkezik a ermelési ényezők csökkenő haárermékének éelében is, mivel a származékos keresleen kereszül a fogyaszási javak hasznából vezeik le a ermelési ényezők haszná is (Lehmann 1971: 48 50 és 54 58). E örvények analiikai kifejésére kezdék álalánosan alkalmazni a haárérék számíás olyan parciális hasznossági és ermelési függvények puszán modellkén való feléelezése melle, amelyek függvényani sajáságai jól kifejezék az axiomaikus feléelezéseke. A mainsream közgazdaságan már csak a neoklasszikus alapok mia is axiomaikus dedukív alapokon szervezi meg önmagá, s ez megeremee az elmélei rendszer módosíásainak leheőségé is. Ha az axiómáka részben, vagy egészében megválozajuk, vagy módosíjuk számuka, új rendszer, új elmélee és modelleke kapunk (vö. pl. Galbács 2008; vagy Galbács 2009, különösen 530 531. old. és 5 6 jegyze; az euklideszi és az abszolú, illeve az affin geomeria közi összefüggések axiomaikus kifejéséhez lásd Coxeer 1973: 22 és 183 184. old.). Így szüleehee meg például a Phillips görbe orodox monearisa érelmezése, amelynél a eljes körű informálságra vonakozó axiómá egy másik váloa fel, amely már a gazdasági szereplők adapív várakozásképzési mechanizmusá poszulála vagy az újklasszikus makroökonómia, amely egy újabb válással a racionális várakozások axiómájá vezee be. Soka elárul az ideálipikus fogalmak alkoásáról a szinén a századforduló idején módszerani úkeresésbe bonyolódó szociológia álal alkalmazo megközelíés, még akkor is, ha e fogalomalkoási örekvés mögö a valósághoz való fordulás különböző sraégiáiról is van szó. Miközben a neoklasszikus közgazdaságan a piac, a fogyaszó, illeve a gazdasági rendszer működésé leíró örvényeke kuaja, addig a Max Weber álal ado megközelíés szerin nem ez, hanem a ársadalmi világ kaoikusan és kiismerheelenül gazdag sokféleségben zajló jelenségeinek olyan elrendezése a cél ideálipikus fogalmak alkoása révén, amely leheővé eszi e valóság megérésé. A ársadalmi folyamaok eljes leírása, illeve az oksági összefüggések eljes körű megragadása végelenségénél fogva eszerin leheelen felada. Ha rendelkezésre is állnának e örvények, a kulurális ársadalmi világ megismerésé nem sokban segíenék, hiszen ezen megközelíés szerin a valóság megismerésében az egyes konsellációk fonosak, az egyes egyedi konsellációk pedig a ársadalmi valóság megelőző elrendeződéseiből vezeheők le. A örvények legfeljebb csak az ámene magyarázhaják meg, legfeljebb az ámene szabályai írhaják le, ám a konsellációk megismerése puszán ezek álal nem valósíhaó meg (Weber 1998: 29 36. old.). Az egyediség mia a ársadalmi kulurális jelenségekre egyébkén sem adhaók meg örvények, hiszen az egyszeri oksági kapcsolaokból nem is álalánosíhaunk ilyeneke (Molnár 1999: 35. old.). Ennek alapján az ideálipikus fogalmak alkoása jelenhei a valóság megérésének egyelen újá. Ennek során a valóság egyes elemei a megismerő sajá céljaival összhangban (vagyis egy érékvonakozaási akus révén) kiválogaja és kiemeli, illeve úlhangsúlyozza, majd logikailag konziszens képbe rendezi. Az így kapo fogalmak a maguk isza formájában nem alálhaók meg a valóságban, s empirikusan nem is igazolhaók, illeve cáfolhaók. A neoklasszikus közgazdaságan fogalomalkoási gyakorlaa azonban elér annyiban, hogy míg Weber eseében az ideális fogalmak csak már lezajlo események megérésé segíik oksági örvényekre való kövekezeés nélkül (Molnár 1999: 37. old.), addig a neoklasszikus elméleben (a ermészeudományos örekvésekre rímelve) éppen a örvények levezeése áll a figyelem középponjában. Még ha közös is az ideálipikus fogalmak alkoásának eszköze és eljárása (az abszrakció), i végső soron ké udományos program áll egymással szemben. Miközben azonban Weber az egyes egyedi konsellációk megérésére összponosío, addig a neoklasszikus közgazdaságan udaosan a örvényalkoásra örekede. Ez azonban nem módszerani hiba, hiszen a neoklasszikus közgazdaságan nem muao érdeklődés a konkré ársadalmi gazdasági jelenségek irán. A neoklasszikus közgazdaságan iszán echnikai udományerüle. Ennek felismerése szükséges ahhoz, 11

hogy sem erkölcsi elveke (vö. pl. Barr 2009), sem pedig a konkré valóság megismerésé, illeve e valóság megismerésének helyelen sraégiájá ne kérjük raja számon. Az ideálipikus fogalmakkal operáló modellek fogalmai mögö álló feléelezések nem lehenek önkényesek. Az idealizálás valami léezőnek a kiemelése. Eme ideális fogalmakhoz a valóságból való elvonakozaás (abszrakció) révén juunk el úgy, hogy a figyelmünk szemponjából nem elsődleges jellegzeességekől elekinünk. Tudjuk, hogy ezek a pillananyilag nem releváns körülmények valószínűleg befolyás gyakorolnak az idealizálni kíván fogalom valós manifeszációinak működésére, ám ebben az eseben az a célunk, hogy e léező viselkedésének figyelmünk szemponjából pillananyilag egyelen releváns aspekusá a maga iszaságában megragadjuk. Minden egyéb, e közponinak válaszo funkció mellei szerep és működési effekus úgy ekinheő, min amelyek elávolíják a valós működés aól, hogy abban az érdeklődésünk szemponjából közponi funkció kizárólagosan megvalósulhasson. Mivel a valós és végelenül komplex működés számalan ényező együes befolyásának eredője, ermészeesnek űnik, hogy az idealizál fogalom képe ávol fog esni azokól a valós egyedekől, amelyek működéséből eme ideális fogalma elvonakozauk. A homo oeconomicus a maga isza formájában nem alálhaó meg a valóságban, hiszen e fogalom mindössze az muaja meg, hogy mikén működne az ember, ha éleének egyelen funkciója a racionális dönések alapján álló haszonmaximalizálás lenne. Ám ha e fogalom ávol is esik az idealizálás alapjá jelenő egyedek (a hús vér emberek) képéől (vagyis aól, amilyennek álalában az ember elgondoljuk), a homo oeconomicus fogalma mögö álló feléelezések nem önkényesek. Éppen ellenkezőleg, a valós viszonyok álal megzavar jegyek e valós viszonyokól megiszío haárfogalmával van dolgunk éppen úgy, ahogy a geomeriai pon is a valóságban rajzolhaó ponok haárfogalma lesz, ha figyelembe vesszük az a zavaró mellékkörülmény, hogy valós viszonyok közö nem udunk geomeriai iszaságú pono rajzolni. A valóságos ponok csak öbbékevésbé megközelíeni udják a geomeriai érelemben ve pono. Az kell mondanunk, hogy az idealizál fogalmak ermészeükből adódóan nem is lehenek önkényesek, hiszen az idealizálás során semmi sem adunk hozzá az elvonakozaás alapjá jelenő kaegóriához (a homo oeconomicus eseében például az álalában ve ember képéhez), hanem éppen ellenkezőleg, a valós viszonyok közö sajájának ekine, ám a vizsgála szemponjából nem releváns jegyekől foszjuk meg. Vagyis a homo oeconomicus megalkoásakor semmi olya nem feléelezünk az emberről, amelyre az ne lenne képes, ha egyéb, az idealizálás során leháno jegyek és körülmények ez ne akadályoznák meg egy idealizálás elői állapoban. Megfordíva pedig az mondhajuk ehá, hogy ha egy fogalomban olyan jegyek is jelen vannak, amelyek az elvonakozaás alapjául szolgáló valós kaegória nem immanens velejárói, akkor nem ideális (nem idealizálás révén lérejö) fogalommal állunk szemben. E fogalmak (legalábbis részben) önkényes feléelezéseken alapulnak. A nem meglévő jegyek hangsúlyozása azonban nem idealizálás, hanem önkényes alkímia eredménye. A valóságnak (sic!) való ellenmondás egyedül i jelenkezik. Az ideálipikus fogalmak ermészeükből adódóan nem valóságosak, bár ermészeesen nem is irreálisak, vagyis nem állnak szemben, illeve ellenmondásban a valósággal (e viszony ömör leírására a morális immorális amorális richoómiával analóg jelzőkre lenne szükség, ugyanis a reális irreális szembeállíás i nem elegendő: az ideálipikus fogalmak nem reálisak, hiszen a valóságból való abszrahálás eredményei, ám nem is irreálisak, hiszen az idealizálás során valós jegyek kiemelésére örekszünk az ideális fogalmak mindössze nem jelennek meg isza formájukban a valóságban, ám ez nem a valóságnak való ellenmondás kövekezménye). S ugyanígy igaz az is, hogy az így nyer viselkedési örvények messze eshenek a valóságól, hiszen a legálalánosabb örvények vannak legávolabb a valóságól, a valóság eljességéől. Ahhoz, hogy egy örvény áfogja az, ami a leheő legöbb jelenségben közös, ahhoz végelenül elvonnak, ehá aralmában szegényesnek kell lennie (Weber 1998: 37. old.). Ezzel összefüggésben anulságosak például azok a örekvések, amelyek a csökkenő haárhaszon elvé és az ez algebrailag kifejező haárérék számíási módszeran az öngyilkosságra, a szexuális szokásokra, vagy az alkoholizmusra és egyéb deviáns magaarásra (eseleg a fogmosásra) igyekeznek kierjeszeni, az állíva például, hogy a racionális szív és vesebeegeknek szükségszerűen alkoholisává kell válniuk, hiszen egyébkén nem azonos mérékben elhasználódo szervekkel kölöznének á a úlvilágra (vö. Cserne 2000). Sem az idealizálás révén nyer fogalmak (és axiómák), sem az ezekből 12

levezee (illeve poszulál) örvények realiása (valósághoz való közelsége) nem kérheő ehá számon a neoklasszikus közgazdaságanól. Egyedül az önkényesség szemponja lehe releváns: ideális fogalmainknak abszrahálási akus eredményekén kell lérejönniük (ahogyan ez a neoklasszikus közgazdaságan, vagy Weber módszerana alapján a korábbiakban már láuk). KÖVETKEZTETÉSEK A közvelenül megél valóság és az idealiszikus uópiszikus modellkörnyezeek elkülöníése még a neoklasszikus hagyományból kinövő orodox monearisa közgazdaságan eseében is ado vol. Máskén fogalmazva az mondhajuk, hogy az orodox monearisa közgazdászok hangsúlyozák, hogy modelljeik és elméleeik nem a közvelenül megél valóság leírásá nyújják. Nem is lehee ez máskén, hiszen Milon Friedman a mainsream közgazdaságan meodológiai közelíésmódjá iszázó anulmányában (Friedman 1986: 17 50. old.) a modelleke megalapozó feléelezések és az elemze valóság közi viszony eselegessége melle érvel. Más szavakkal: ha egy elméle álal szolgálao előrejelzések és a később megfigyel jelenségek kellően közel esnek egymáshoz, akkor modellünk a predikciók szemponjából megfelelően eljesí, s eszerin nem is lehe más az elméleek megíélésének mércéje. A felevések realiása, e realiás számonkérése, ahogy láuk, valóban nem megfelelő alap a mainsream közgazdaságan ellenében kifeje kriikához. Az, hogy az ideálipikus fogalmak valóban ávol eshenek a valóságól (érsd: isza formájukban nem jelennek meg a valóságban), késégelen. Ha így mérjük, a isza geomeriai is nem valóságos felevéseken nyugszik, s ekkén kriikának lenne helye vele szemben. Különbsége kell azonban enni a valóságban nem érvényesülő és nem meglévő jegyek közö. A (például pillananyilag) nem érvényesülő (de valójában meglévő) ulajdonságok érvényesíheők, ha elvonakozaunk azokól az egyéb körülményekől, amelyek az érvényesülés akadályá jelenik. Ahogy láuk, ez az idealizálás módszere. A mainsream közgazdaságan módszeranával szembeni kriika ehá részben szemanikai alapokon áll, mivel Friedman e feni megkülönbözeésről nem vesz udomás, s az irrealiás címkéje ala fogja össze az ideálipikus (egyébkén hangsúlyosan nem irreális alapokon álló) és az önkényes fogalomalkoási módszereke is. E disinkció nélkül az irrealiás hangsúlyozása él nélküli kriika az ideálipikus fogalmakkal operáló udományokkal és elmélei modellekkel szemben. Az ideálipikus fogalmak ermészeükből adódóan ávol esnek a valóságól, mégsem önkényesek, ám Friedman ezen uóbbi leheősége sem zára ki az axiómarendszerek felépíésének leheséges módszerei közül. Egy ideális fogalomnak nincs erkölcsi aralma. Egy geomeriai érelemben ve pon, egy euklideszi sík nem lehe jó, és nem lehe rossz. Ugyanígy, a orzíalan várakozások kialakíására képes gazdasági szereplő ideája sem rossz, és nem is jó erkölcsi érelemben. Az ideális fogalmak használaa a neoklasszikus közgazdászok számára nem jelene öbbe, min olyan, a valóság fele álló képzeek kialakíása, amelyekről udák, hogy a valóságban működő akorok csak öbbé kevésbé közelíik meg őke. Mindez elfogadhaó udományos álláspon, hiszen a valóságnak az ideális fogalmakkal való összeveése segíhe például annak megérésében, hogy a ényleges folyamaok hogyan és miér érnek el az ideális szereplők álal működee ideális folyamaokól. Az ideális fogalmak használaa nem jelenhe oko a mainsream közgazdaságannal szembeni kriikára, még akkor sem, ha ezen ideális fogalmak végelenül messze esnek a valóságban való isza manifeszálódásól. Még akkor sem ehá, ha udjuk, hogy a mainsream közgazdaságan egyik másik ideális fogalma a maga iszaságában soha nem fog felűnni a valóságban. Probléma akkor jelenkezik, ha ezen ideális fogalmaknak erkölcsi jelenés (kellés) ulajdoníunk (ez a hiba róhaó fel az orodox monearizmusnak pl. Friedman 1996; a énylegesen megél valóság és a maemaizál udományos elmélei közeg összemosásának hibájá azonban már a neoklasszikus közgazdaságan is elkövee, hiszen a ökélees verseny, illeve az aomiszikus és mindenudó gazdasági szereplők feléelezése melle levezee piaci haékonyság elérésére szólío fel. 7 ), vagy ha összekeverjük őke a valósággal (min ahogyan ez az újklasszikus 7 Walras érelmezésében, az imén idéze szövegrész folyaásakén: Mosanól fogva a szabad verseny alapelv vagy gyakorlai jelenőségű szabály, ehá nincs más dolgunk, min alkalmazásá kierjeszeni a mezőgazdaságra, az iparra és a 13

közgazdaságan eseében is örén, hiszen az újklasszikus csopor már az állíoa, hogy ők a valós viszonyok, s nem abszrak modellközegek leírásá nyújják). Ha axiómáink részben, vagy egészében nem idealizálás eredményekén jöek lére, akkor az ezek alapján levon kövekezeések elérendő célkén való láaása valójában eljesen érelmelen (Friedman módszerani elvei szerin például nem lenne szükséges, hogy a geocenrikus modell a heliocenrikussal cseréljük fel, hiszen az elemzendő folyamao a Nap keleen felkél és nyugaon lenyugszik a geocenrikus modell ugyanolyan ponosan előrejelzi). Ha a isza gazdaságan célja olyan hipoeikus kimeneek generálása, amellyel a valós viszonyok összeveheők, s az eseleges elérések udományos (közgazdasági szociológiai inézményi) elemzés árgyává eheők, egy nem abszrahálás révén nyer axiómarendszerre alapozo elméle és a valóságos viszonyok összeveése nem jelen udományos problémá, hiszen az elérés okai magában az elméleben keresendők. Fogalmaink ekkor nem a valóságban megfigyelheő elemek, folyamaok és viszonyok haárfogalmai. A valós viszonyokra ekkor nem ekinheünk úgy, min amelyek megzavarják ideálipikus fogalmainkból levon kövekezeéseink bekövekezésé. Az elméle és a valóság közi minden egyezés (és elérés) puszán eseleges jellegű lesz, hiszen ha axiómáink (részben vagy egészében) nem aralmaznak olya, ami a valóságban működő elemek és folyamaok (nem eljes iszaságában érvényesülő) sajáosságának ekinheő, akkor az ezekből levezee kimeneek (örvények) sem lehenek a valóságos viszonyok haáreseei. A dolgozaban éppen ezen elvek mia fogjuk kimeríő elemzés árgyává enni a Phillips görbe Milon Friedman álal nyújo érelmezésé, s az állíjuk majd, hogy az elméle éves feléelezéseken alapul, hiszen sem az alapveő fonosságú információs aszimmeria, sem pedig az árak elérő dinamikájának feléelezése nem abszrakció eredménye. A valós viszonyok és az abszrak elméle összemosásából adódó módszerani véség az újklasszikus makroökonómia eseében haározoan jelenkeze, hiszen a ovábbra is axiomaikus dedukív séma szerin rendeződő elméle az előfeléeleze makrogazdasági egyensúly, vagy a szakszervezeek képében újraélesze walrasi árverező axiómáira alapozo megállapíásairól már az állíoa, hogy mindez maga a valóság (Weeks 1998: 150 151. old.). A mainsream közgazdaságan valósághoz való viszonya ehá sajáos árendeződésen men á. Míg a neoklasszikus közgazdaságan udaosan él a megél valóság és az idealiszikus uópiszikus elméle és modellek elkülöníésével, addig az orodox monearizmus eseében ez a viszony eselegessé vál, végül az újklasszikus makroökonómia végleg felszámola a haárvonala. A főáramú közgazdaságan azonban ennek bekövekezéséig sem vol menes a módszerani csúszaásokól. A mainsream elméle az újklasszikus fordulaig jobbára nem az állíoa, hogy a megél valóság megfelel uópiszikus modelljeinek. Ám e megfelelés kellésének (s ami ebből kövekezik: leheőségének) felveésével haározoan él: a neoklasszikus és monearisa közgazdaságan kövekezeesen érvel eredményeik normaív jellege melle. (Az persze nem kevésbé izgalmas kérdés, hogy az aomiszikus szereplők uópiszikus viszonyok közi viselkedése alapján levon kövekezeések hogyan lennének valóságos körülmények közö is megvalósíhaók. Az elemzési eredmények alapveően kell megválozzanak, ha a homo oeconomicus ársadalmi lénykén érelmezzük, s a ké, egymás kizáró feléelezés nem arhajuk fönn egy időben. Ha az elmélei rendszer egyik arópilléré, a gazdasági szereplők aomiszikus jellegé leíró axiómá megválozajuk, szükségszerűen más eredményekhez kell jununk.) A gazdasági ársadalmi realiás jelenő monopóliumok és oligopóliumok (Galbraih 1970) viselkedésének elemzésével a neoklasszikus közgazdaságan haározoan érvel a ökélees verseny megeremésének szükségessége melle. A valós viszonyoka alakíva azoka újra és újra abszrak kövekezeéseik eredményeivel kívánák felcserélni, s haékonysági kriériumokra hivakozva ideális fogalmaik reális kialakíására szólíoak fel (vö. pl. Walras 1926: 244. old., lábjegyze, és különösen 262. és 267. old.). A KRITIKA IRÁNYAI A kriika leheséges újának megválaszása alapveően aól függ, muaunk e szándéko a mainsream közgazdasági elméle megmenésére (vagy legalábbis menegeésére). Amelle érvelünk, hogy a kereskedelemre. A isza udományban kapo kövekezeések így elvezenek minke az alkalmazo udomány haárához. (Walras 2000: 262. old.) 14

mainsream közgazdaságan örénee során a valósághoz való viszony sajáos árendeződésen men á, amelyben az élevilág és a maemaikai modellek egymásba való eljes ácsúszaása csak viszonylag kései fejleménykén kövekeze be, ám mindvégig jelen vol a ké szféra összemosásának sajáos, kellésen alapuló szándéka. A kriika keős lehe. Először is, kriika árgyává ehejük a mainsream közgazdasági modellek és a valóságos körülmények viszonyá, s megvizsgálhajuk például, vajon ényleg olyan e a valóság (a maga eljességében), ahogyan az az újklasszikus makroökonómia megrajzola. Másodszor pedig, mivel a mainsream elméle axiomaikus dedukív módon szerveze meg magá, a kriikai vizsgálaok irányulhanak az axiómák helyességére (érsd: vajon az elméleben alkalmazo axiómák valóban idealizálás abszrahálás eredményekén jöek e lére), illeve az axiómákra alapozo rendszer logikai rendjének vizsgálaára. A közgazdasági elméle ekkor olyan rendszer, amely axiómái idealizálás révén a valós viszonyok alapjáról kiindulva nyeri, ám amely kövekezeései egy zár, a valós és megél élehez nem közvelenül kapcsolódó (arra csakis az idealizálás ényének ismereében, a valóság eljes megragadására nem örekedve vonakozao) rendszerben vezei le iszán logikai eszközök alkalmazásával. Mivel az újklasszikus fordula elő a mainsream elmélealkoás valóságra való vonakozaása ké lépésben örén (vagyis egy először udaosan isza elmélekén kialakío rendszer valóságos alkalmazásának szándékáról vol szó, s nem a isza elméleről vélék az, hogy a valós viszonyok realiszikus leírásá nyújja nem számíva persze az orodox monearizmus a valóságos viszonyokhoz való eseleges viszonya mia), az első lépésben lérehozo logikai elmélei rendszer önmagában is vizsgálhaó. Leheőségünk van ehá arra, hogy a mainsream elmélee isza udománykén, isza logikai rendszerkén elemezzük. Ha nem élünk ezzel a leheőséggel, végső soron ugyanaz a módszerani hibá kövejük el, amely a mainsream közgazdasági elméle sajája. A kriika ekkor ehá nem alapulha az elméle és a valóságos viszonyok összeveésén, hiszen a főáramú közgazdaságan jobbára nem a valós viszonyok realiszikus leírására örekede (kivéel csakis az újklasszikus makroökonómia rendszere képez a valóság leírásának kifejeze célja). Nem is lehe meglepő ehá, hogy a mainsream elvei alapján nem szervezheők meg az egyes nemzegazdaságok gazdaságpoliikái, hiszen az ajánlások egy ideális abszrak közeg feléelezése melle leek megfogalmazva. Az elméle úmuaása éppen az vol, hogy együk olyanná a világo, min az ő modelljeik meserséges közege, s ha sikerrel járunk, úmuaásaik alapján felépíheő lesz a sikeres gazdaságpoliika is. A dolgozaban mindké kriikai irányba eszünk lépéseke. Mivel, ahogy láni fogjuk, az újklasszikus makroökonómia modelljeiről az állíoa, hogy azok a valóság, a valós viszonyok eljes (realiszikus, nem pedig abszrak) leírásá nyújják, a szakszervezeek működéséről alkoo kép, vagy a racionális várakozások elmélee kapcsán azoka e valós viszonyokkal vejük össze, s a szó legszorosabb érelmében a fogalmak és a modellek realiásá esszük vizsgála árgyává. Más eseekben, s hangsúlyosan ilyen lesz a Phillips görbe Milon Friedman álal ado érelmezése, ahol a valóság közvelen (realiszikus) leírásának szándéka nincs jelen, a modellek kapcsán a fogalmak és felevések abszrak jellegé elemezzük majd. Máskén fogalmazva: arra leszünk kíváncsiak, vajon e fogalmak és felevések valóban abszrakció eredményekén jöek e lére, vagy pedig önkényes feléelezésekkel van dolgunk. * * * Ami ebben a dolgozaban leíram, az egy messzire vezeő émakör legalapveőbb udáselemei aralmazza. Nem állíom, hogy e kérdések vonakozásában eljes körű udással rendelkezem, s nem hiszem, hogy bárki más ebben az üdvözíő állapoban léezne. A makrogazdasági rendszerek működéséről ovábbra is jobbára csak kérdésekkel rendelkezünk. 15

TÉZISEK Az alábbiakban áekinhejük a dolgozaban vizsgál főbb állíásoka. Az egyes hipoézisek melle felüneük, hogy a vonakozó érvelés a dolgoza mely része aralmazza. 1. ézis A racionális várakozások erős és gyenge hipoézise egyarán a Muh (1961) álal ado definíción alapul. A gyenge hipoézis azonban nem ad a kezünkbe olyan érékelési kriériumo, amelynek segíségével aggályok nélkül íélhenénk meg az egyes szereplők várakozásainak racionaliás. Az erős hipoézis az események valószínűség eloszlására való hivakozással ez a problémá kiküszöböli. A racionális várakozások John F. Muh álal ado elmélee azonban úlzoan erős feléeleken alapul, amelyek meglée nem várhaó el valós körülmények és gazdasági szereplők eseén. Az egyes (nem közponi helyzeű) gazdasági szereplők álal készíe becslések várhaóan sziszemaikus orzíás aralmaznak. Eszerin a becslések orzíása nem függelen a modellező álal birokol információk mennyiségéől és minőségéől. Az információfeldolgozási folyama nehézségei mia az inflációs célköveési rendszer haékony válasz lehe, hiszen így a gazdasági szereplők egy rendelkezésre álló modellbecslés hasznosíhanak. (A racionális várakozások min az újklasszikus makroökonómai közponi eleme) 2. ézis Az újklasszikusok érelmezése szerin a makrogazdasági rendszerek egyensúlya az egyensúly előfeléelezésén alapul. Az egyensúly kialakulása néhány szükséges feléel megléén múlik, amelyek hiánya megzavarja az egyensúly kialakulásá. Ekkor a makrorendszer egyensúlyalansági helyzeben sabilizálódha. A kamaláb az egyensúly kialakulásában alárendel szerepe jászik. (Az újklasszikus közgazdaságan logikája) 3. ézis 3.A A Phillips görbe orodox monearisa érelmezése csak bizonyos korláozó, s elméleileg kellően meg nem alapozo feléelezések révén arhaó fenn. Ha megválozajuk a bérek és árak Friedman álal kiköö rugalmassági srukúrájá, az eredei mondanivalóól különböző kövekezeések is levonhaók lesznek. A feléeleze információs aszimmeria ugyancsak önkényes elem; eszerin a munkavállalók naiv (adapív) várakozása a munkaadók helyes (valós árviszonyokra irányuló) percepciójával működik párhuzamosan. A pénzillúzió a Friedman álal ado mechanizmus magyarázaának szükséges, de nem elégséges komponense csakúgy, min az információs aszimmeria feléelezése. E zavaró elemeke részben csak a Phillips görbe újklasszikus ihleeségű válozaában sikerül kiküszöbölni. Az újklasszikus Phillips görbe működésének alapjá már a jelkinyerési probléma jeleni, ám a pénzillúzió árnyéka ovábbra is jelen van. (Gazdaságpoliika az újklasszikus rendszerben) 3.B A pénz az újklasszikus rendszerben sem semleges rövid ávon, ám moneáris poliiká erre nem lehe épíeni. Emia (is) kimondhajuk, hogy a várakozások racionaliásából nem kövekezik a pénz semlegességének éele. A reálgazdasági ciklusok kialakulásának megengedése már ere engede a sziszemaikus lépések haásosságának is. Ha megfelelően működnek a racionális várakozások, az infláció leszoríása reálgazdasági áldozaok nélkül is megvalósíhaó (lenne). Egy makrogazdasági rendszer ezen sajáossága érék. (Gazdaságpoliika az újklasszikus rendszerben) 16

4. ézis A fiskális poliika haásalanságá sem a permanens jövedelmi elméle, sem a ricardói ekvivalencia éele nem ámaszja alá megfelelő módon. A fiskális poliika ovábbra is képes reálhaások kiválására. (Gazdaságpoliika az újklasszikus rendszerben) 5. ézis 5.A A moneáris és fiskális poliikának összhangban kell lennie egymással. Az inflációs célköveési rendszerekben például a jegybanki hielesség eróziójá okozhaja, ha az expanzív kölségveési poliika inflációs feszülsége gerjesz; a nagy kierjedésű állam és az alacsony infláció csak nehezen fér meg egymással. A kölségveési poliika impoenciájának éele nem fogadhaó el: a kiadások és bevéelek megválozaása módosíja a jövedelem felhasználásá. A fogyaszás rövid ávú simulálása és a hosszú ávú őkenövekedés segíése láhaólag megfér egymás melle. A hielesség azonban e poliikák lényeges korlájá jeleni. Az államadósság moneizálásának ilalma nem jeleni a ricardói ekvivalencia auomaikus érvényesülésé. Az adósság rendezésé maga elő görgeő (s így kiszámíhaalanul, vagyis nem hielesen viselkedő) fiskális haóság működésével súlyos reálgazdasági ingadozásoka válha ki. (Kövekezmények) 5.B Az inflációs célköveés rendszere nem jeleni az újklasszikus makroökonómia moneáris poliikai ajánlásainak ideális megvalósíásá, mégis az mondhajuk, hogy az újklasszikus csopor feléelezései és megállapíásai közül öbb is az inflációs célköveési rendszerekben realizálódik. Azzal, hogy az inflációs célköveési rendszerben a dönéshozók erőeljesen ámaszkodnak a diszkrecionális poliikai lépések haásosságára, az újklasszikus magaselmélee éppen azon a ponon ámadják, ahol az a legkevésbé udo meggyőző lenni. A rugalmas inflációs célköveési rendszer nem meglepeések segíségével örekszik a reálgazdaság befolyásolására. A ranszparens módon működő jegybank a leheő legöbb információ feldolgozásával igyekszik opimális dönés kialakíani, amellyel egyben a magángazdasági szereplők várakozásainak áalakíása is a cél. (Kövekezmények) 5.C A inflációs célköveési rendszer alkalmas arra, hogy megvalósísa a Muh álal racionálisnak minősíe várakozások kialakulásá. Ha a moneáris haóság képes a várakozások formálására, azok egybe fognak esni a releváns elméle álal ado előrejelzéssel. (Kövekezmények) 17

Ebben az éleben csakis ényekre van szükségünk, csakis ényekre! (Charles Dickens: Nehéz idők) 1. A RACIONÁLIS VÁRAKOZÁSOK MINT AZ ÚJKLASSZIKUS MAKROÖKONÓMAI KÖZPONTI ELEME 8 A fejezeben a racionális várakozások elméleé (REH Raional Expecaions Hypohesis) alkoó feléelezések és kövekezeések ellenmondásai, illeve realiásá vizsgáljuk meg. Érvelésünk annak beláására irányul, hogy a későbbi újklasszikus makroökonómiai elméle szemponjából meghaározó fonosságú éelek érvelési zavaroka okoznak, s ezér a orzíalanság köveelménye ágondolás igényel. A racionális várakozások elmélee mégsem haszonalan elmélei konsrukum, hiszen a hipoézis haárainak megfelelő kijelölésével kiváló elmélei igazolás nyújhaunk az inflációs célköveési rezsimek működőképességére vonakozóan. Ha a úlzó előfelevéseke elengedjük, amellyel helye szoríhaunk a várakozások vezeésére képes és arra hivao moneáris haóságnak, a Muh álal ado erős hipoézis mérsékel válozaához juunk ugyan, ám ezen koncepció némely kövekezménye konziszens lesz az eredei (erős) definíció egyébkén arhaalanul erősnek űnő feléeleken nyugvó feléelezéseivel. Kérdéses lehe, hogy vajon érelmes e a makromodellek (s így valójában mindenfaja logikai modell) felevéseinek lazíásáról beszélni, s helyee nem kellene e inkább a felevések helyelenségé hangsúlyozni. Érveléseme egy analógiára szereném alapozni. A Ricardó ekvivalencia érvényessége kapcsán elvégze elemzések alapkérdése az vol, hogy a fogyaszási kiadásoknak a keynesi elméleből kövekező hullámzásai megfelelnek e, ponosabban fogalmazva, mennyiben (mennyire) felelnek meg a valóságnak. Tudjuk, hogy a permanens jövedelmi elméleből a fogyaszási kiadások megleheősen sima pályája kövekezik; a keynesi elméleből viszon a fogyaszási kiadások erőeljes ingadozása adódik. Az, hogy a fogyaszási kiadások ingadoznak e, illeve hogy mennyiben ingadoznak, egyrész empirikus kérdés, másrész pedig éppen az empirikus megfigyelések nyomán fokozailag jól jellemezheő. A fogyaszási kiadások lehe, hogy egyálalán nem ingadoznak, eseleg nagyon volailisek lehenek, és muahanak viszonylagos sabiliás is. Ha e minőségjelzők nem megfelelőek (nyilván nem azok) a udományos elemzés számára, mondhajuk az, hogy kisebb vagy nagyobb mérékben szóródnak a rend körül. Úgy űnik ehá, hogy ebből a szemponból egy egy elméle érvényesülése lehe fokozai kérdés. A ényadaok eseleg a keynesi, eseleg a monearisa esehez esnek közelebb; isza ese azonban várhaóan csak elméleileg képzelheő el. És különben is: mi jelen a keynesi fogyaszási mina isza megvalósulása? Van olyan közgazdász, aki ki udja jeleneni a fogyaszási haárhajlandóság becsül éréke alapján, hogy az a keynesi elméle isza előfordulásá jelzi? Ilyen érelemben ehá beszélheünk az elméleekkel kapcsolaban arról, hogy azok valamilyen mérékben eljesülnek. Nem képzelheő el az, hogy a modellek egyes felevései ugyanilyen módon koninuumkén lazíhaók, áalakíhaók? Természeesen igaz, hogy a lazíás révén már másik modellhez juunk, jóllehe ez az eredei modell valamilyen áalakío (korláozo? módosío?) válozaa lesz. A dolgozaban vallo szemléle szerin azonban a felevések lazíhaók, s ha radikális érvényesülésük lehe is úlzó, mégis elképzelheő, hogy lazío formájuk konziszens(konziszensebb) a valósággal. A lazíásra a felevések helyelensége mia lehe szükség; s ha e felevéseken lazíunk, ermészeesen új, ám eseleg már arhaó feléelezésekhez juunk. Az eredmény egymáshoz kapcsolódó, egymásból származao modellek családja lesz. Természeesen erre csak a ársadalomudományok azon sajásága erem leheősége, amely szerin e udományok nem örvényekkel, csak örvényszerűségekkel foglalkoznak. A fizika ennél sokkal fegyelmezeebb udomány, hiszen nem mondhajuk az, hogy naprendszerünk valahol a geo és a heliocenrikus rendszer közö félúon helyezkedik el. 8 Jelen fejeze Galbács (2008) helyenkén kiegészíe és módosío válozaa. 18

1.1. ELŐZETES MEGJEGYZÉSEK Késég sem fér hozzá, hogy a racionális várakozások elmélee, illeve az az kidolgozó újklasszikus makroökonómia sok fejörés okozo a közgazdászoknak, s úgy űnik, az elméle helye mind a mai napig nem kerül megnyugaó módon iszázásra. Annak ellenére (vagy inkább azzal együ), hogy a racionális várakozások elmélee a folyamaos piacmegiszulás paradigmájával kiegészülve az akivisa gazdaságés moneáris poliika eleve elrendel kudarcá hirdei, 9 az elméle szerves módon beépül a mai modernnek neveze poliikai ajánlásokba (gondoljunk csak Finn E. Kydland és Edward C. Presco Nobeldíjjal jualmazo éziseire). Logikailag világosan levezeheő, hogy a racionális várakozások elmélee (illeve annak eljesülése) meghaározó fonosságú az inflációs célköveési rendszerek haásmechanizmusának magyarázaához (vö. Haraszosi 2004) legalábbis beláhaó, hogy eljesül a Muh álal felvee kriérium, amely szerin a releváns elméle és a gazdasági szereplők várakozásai egybeesnek, még ha a működés énye ahogy láni fogjuk a muh i definícióból nem is kövekezik. S mégis, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy erjedelmes lyuk áong közgazdasági udásunk szöveén. A maga nyers formájában a racionális várakozások elmélee nem ve számo a kölségek haásával (vö. Erdős 1998: 45. old.), az infláció a klasszikus szövegek szerin már kizárólag a várakozásokól függ. A várakozások racionaliására a jegybanki poliika is számí ugyanakkor a jegybanki inflációs modellek az árak alakulásá eljes egészében a kölségekből vezeik le (ezen a éren az egyik legfonosabb eredményhez lásd Várpaloai 2003). Ha az árak magyarázaához (ökonomeriai szemponból) elegendőek a kölségek (vagyis a keynesi alapok meghaladása legalábbis ezen a éren gyakorlailag szükségelen), akkor az egyre szélesebb körben hivakozo várakozások hol junak szerephez? E kérdés megnyugaó megválaszolásához mai udásunk bizonyosan hiányos. 10 Az inflációs célköveési rendszer működése, illeve annak sajáságai még egy fonos momenumra felhívják a figyelme. A monearizmus (amelyhez radikális szárnykén végső soron a racionális várakozások elméleé megfogalmazó újklasszikus csopor is sorolhaó 11 ) sajá elméleé egy nagyon erős megköés alkalmazása melle fogalmaza meg s e vonás nagyban korláoza az elméle relevanciájá. Úgy űnhe ehá, hogy a monearisa elméle kizárólag o (azon makrogazdasági rendszerek leírására) alkalmazhaó, ahol a közponi bank a pénzmennyiség befolyásolására fogalmazza meg közbülső céljá. A pénzmennyiség operaív célkén való alkalmazása ma már semmiképp sem ekinheő álalánosnak 12 (s korábban sem vol úlzoan sikeres, ráadásul pusza kivielezheősége is problémás a pénzügyi innováció előreörésének köszönheően 13 ). Mindebből arra lehe kövekezeni ahogyan erre egyébkén néhányan hajlamosak is, hogy a monearisa elméleel napjainkban már 9 A racionális várakozások nem egyensúlyi környezeben örénő működésének kövekezményeiről, s az aniciklikus gazdaságpoliika anicipál akciók mellei haásosságáról lásd pl. Fischer (1977). 10 A várakozások árdinamikában beölö szerepe hosszú évizedek óa a magaselméle legfonosabb kérdései közé arozo, még ha a neki ulajdonío jelenőség időnkén meg is fakul. Mises például már 1912 ben felhíva a figyelme arra, hogy egyes eseekben (például hiperinfláció melle) az árfolyamaok elszakadhanak a pénzmennyiség álal jelene alapól, s a pénz érékének alakulásá ekkor már a várakozások haározzák meg (vö. Mises 1981: 251 262. old.). A későbbi elmélei fejlődés szemponjából igen kellemelen ez a megfigyelés, amelyről a közgazdászok igyekezek nagyvonalúan meg is feledkezni, hiszen ebből a mennyiségi egyenle érvényeleníése kövekezik (hiszen végső soron nem a pénzmennyiség fogja meghaározni az árszínvonala). Bármilyen furcsa is, a várakozások hangsúlyozása közben az orodox monearisa és újklasszikus közgazdászok egyelen percre sem helyezék haályon kívül a nyers mennyiségi egyenlee a várakozások szerepe kizárólag a évedések erüleére korláozódo, s az árszínvonal és a pénzmennyiség közöi kövekezees összefüggés mindegy ex machina működö. 11 Ez az íéle korán sem olyan egyérelmű, min amennyire vonzó és eszeős. Egyes szerzők haározoan állíják, hogy az újklasszikus csopor a monearisa iskolához sorolandó (pl. Máyás 1984), míg mások szerin az orodox monearizmus inkább Marshall, az újklasszikus makroökonómia pedig Walras újá kövei (Hoover 1990). Az érékelés némiképp segíhei, ha hiszünk Milon Friedman nek, aki például a munkanélküliség ermészees ráája kapcsán a walrasi egyensúlyra hivakozik (M. Friedman 1986: 229. old.). Frank Hahn a monearizmusról szólva pedig gyakorlailag az újklasszikus csoporról beszél (Hahn 1980). 12 A megkülönbözeés indokol. Közbülső cél lehe az M1 aggregáum, amelyhez jól illeszkedő operaív cél a moneáris bázis befolyásolása. 13 E pénzügyi innováció sajáos aspekusairól és a megvalósulás insrumenumairól lásd Vigvári 2004: 78 79. old. Mindezzel kapcsolaban elegendő, ha az egyre inkább ere nyerő e money példájára gondolunk, amely a vásárlóerő közveíésére alkalmas pénzállománynak a moneáris haóság álal gyakorlailag ellenőrizheelen elemé alkoja. A pénzügyi insrumenumok fejlődése felvei a pénzaggregáumok időnkéni újradefiniálásának szükségességé is (Anderson Kavajecz 1993). 19