A finanszírozási technikák alkalmazásának tapasztalatai és ösztönzô hatásai a hazai egészségügyi szolgáltatások közfinanszírozásában Dózsa Csaba, Országos Egészségbiztosítási Pénztár Az egészségügy finanszírozásában a minôség, a hatékonyság, az esélyegyenlôség alapcél. A szolgáltatások finanszírozásában ezért olyan technikákat, módszereket kell alkalmaznunk, amelyek ezen célok elérését elômozdítják a bennük rejlô ösztönzô mechanizmusok révén. A fenti három alapvetô cél elérésében, valamint az egészségügyi kiadások féken tartásában további fontos körülményként jelenik meg az, hogy a szolgáltatásvásárlói és szolgáltatás nyújtói szerepek markánsan elkülönüljenek egymástól (purchaser-provider split). Ezzel egyidejûleg, a vásárló és szolgáltató kapcsolata jól definiált szerzôdésekre alapozódjon, melyekben a teljesítmény és a minôség jelentôs szerepet kap. Magyarországon a rendszerváltást követô években 3-4 év alatt alakult ki egy nemzetközileg igen korszerûnek tekinthetô irányítási és finanszírozási struktúra, a szolgáltatást nyújtók és a szolgáltatásvásárló elkülönítése, a társadalombiztosítás, majd ezen belül az egészségbiztosítás elkülönült alap-szerû mûködtetése, a vásárló szervezetének (OEP) a megalapítása, valamint az intézményi tulajdon túlnyomó többségének önkormányzati tulajdonba kerülése jelentette a következô lépést. Az így kialakult helyzettel ugyanakkor számos probléma még nem oldódott meg, sôt tíz év elteltével sem sikerült még számos olyan kérdésre választ adni, amelyek már a kádárizmus korszakában, a 70-80-as években is komoly problémaként jelentkeztek, mint pl. a hálapénz, vagy a túlméretezett és területileg aránytalan és sok szempontból korszerûtlen felépítésû kórházi kapacitás. lentétes logikán alapuló esetátalány-elszámolás, a Homogén Betegségcsoportokon (HBCs) alapuló finanszírozási rendszer. 1996-ban került bevezetésre a házi szakápolás, amely régi adóssága volt a hazai rendszernek. Ez csak az elsô lépésnek tekinthetô a beteg otthonában igénybe vehetô szolgáltatások palettájának fejlesztésénél). 2002. április 1-tôl megvalósult a részleges teljesítményfinanszírozás bevezetése a gondozóintézeti gondozás rendszerében. (Ezzel, a betegforgalom követhetôvé és elemezhetôvé tételével egy újabb feketedoboz került feltörésre.) 2002. január 1-én került elkülönítésre a járóbeteg szakellátáson belüli laborkassza, reagálva a laborteljesítmények és kiadások járóbeteg szakellátáson belüli szabályozatlan és kontroll nélküli rohamos növekedésére. 2002. októberében az alapbérhez viszonyítva átlagosan 50%-os központi béremelés utalása elôször fix elemként történt, majd fokozatosan beépítésre került az Egészségbiztosítási alap (E. alap) finanszírozási rendszerének megfelelô elemeibe. 2004. áprilisa: teljesítmény volumen kereten alapuló finanszírozás bevezetése az aktív fekvôbeteg szakellátás, valamint a járóbeteg szakellátás területén a 2003-as év, mint bázis alapján. Mindezen változtatások ellenére azonban a vizsgált tízéves idôszak során a kiadások, illetve az ellátórendszer szerkezetében sem történt lényeges elmozdulás a járóbeteg szakellátás vagy az alapellátás irányába, ahogy azt az 1. sz. ábra is mutatja, jóllehet, a mindenkori egészségpolitika legitim módon célul tûzte ki ezt (1. ábra). AZ EGÉSZSÉGÜGYI SZOLGÁLTATÁSOK A A RENDSZERVÁLTÁST KÖVETÔEN A kilencvenes évek elején kialakított markánsan elkülönülô szolgáltatásnyújtói és szolgáltatás-vásárlói szerepekben egyre nagyobb hangsúly helyezôdött a finanszírozási technikákra és a finanszírozási díjakra. Az alábbiakban a fôbb változásokat mutatjuk be kronológiai sorrendben, részletesebb értékelés nélkül. Az alapellátásban, a korábbi körzeti orvosi rendszert 1992. július elsejétôl felváltotta a szabad orvosválasztáson és a nagyrészt a begyûjtött kártyaszámot követô fejkvóta alapon finanszírozott háziorvosi (vagy családorvosi) rendszer. Az OEP megalakulásának évében, 1993. július 1-tôl pedig a járóbeteg szakellátás területén bevezetésre került az ún. német ponton alapuló tételes ( fee-for-service ) technika, az aktív fekvôbeteg szakellátásban pedig az ezzel el- 1. ábra Az OEP gyógyító-megelôzô ellátási kiadásainak megoszlása az egyes kasszák között (1996-2005) [Adatforrás: OEP] 18 IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS
A továbbiakban a finanszírozási rendszer ösztönzô mechanizmusait tekintem át, a finanszírozó és szolgáltató közötti, a költségek viselésére vonatkozó kockázatmegosztásra fókuszálva, mivel a megfelelôen kialakított kockázatmegosztást kulcsfontosságúnak tekintem az optimális forrásallokáció kialakítása szempontjából az egészségügyben. I TECHNIKÁK HATÁSA Az alábbi fejezetben a rendszerváltást követô évtizedben kialakult finanszírozási rendszer ösztönzô mechanizmusait, valamint a finanszírozó és szolgáltató közötti, a költségek viselésére vonatkozó kockázatmegosztást tekintjük át. A hazai finanszírozási rendszer vitathatatlan elônye a kínálat orientáltság, azaz a több és több szolgáltatás nyújtásában való érdekeltség, ami lehetôvé tette, hogy ne alakuljanak ki várólisták (pontosabban: ha a gyakorlatban léteznek is várólisták, azon nem transzparens módon mûködnek). A rendszerrel kapcsolatos fôbb kifogásoak: Minôség, pazarlás, az equity nem érvényesülése: az ellátórendszerben problémát jelent, hogy a nyújtott szolgáltatások minôsége jelentôs különbségeket mutat, a megfelelô szintû szolgáltatásokhoz való hozzáférésben nagy az esetlegesség és az egyenetlenség, miközben számos esetben fölösleges vagy párhuzamosan elvégzett vizsgálatokra, beavatkozásokra kerül sor (mely esetekben az elvégzett egészségügyi szolgáltatásnak, kezelésnek, beavatkozásnak nincsen terápiás hozadéka). Gyenge kapuôr funkció az alapellátásban, a kórházcentrikusságot elôsegítô finanszírozási technika és intézményrendszer a járó szakellátásban. A jelenlegi finanszírozási és érdekeltségi rendszerben a háziorvost az alkalmazott finanszírozási technikák nem ösztönzik a kapuôri szerep betöltésére. A fejkvóta alapú finanszírozás mellett nincs teljesítmény alapú eleme, ráadásul a minôségi ellátás elemei is alapvetôen hiányoznak. Az 1992-es évben bevezetett háziorvosi rendszerrel együtt elképzelt kapuôri szerep ellátása nem megy zökkenômentesen, mivel mind a járóbeteg szakellátás, mind a fekvôbeteg ellátás irányában megnövekedett a betegek továbbküldési aránya. Ennek tudható be, hogy nem csökkent a hazai egészségügy kórházcentrikussága. A járóbeteg szakrendelés egy meghatározó hányadának szabad felkereshetôsége ugyanakkor lehetetlenné teszi a kapuôri szerep betöltését, másrészt a járóbeteg ellátás a finanszírozási technikáknak és a gyógyszer, gyógyászati segédeszköz támogatási rendszernek köszönhetôen elszívja a beteget az alapellátásból, s a krónikus betegek gondozása nem egy esetben áttevôdik a járóbeteg szakellátásba. A háziorvosnak nincs rendszerszerûen biztosított információja a praxisához tartozó lakosság ellátásáról. A szinte száz százalékban teljesítmény alapú szakellátási finanszírozás, ezen belül is az inkább kifizetôdô aktív fekvôbeteg szakellátás a magasabb szintû és drágább ellátás felé húzza a betegutakat. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi aktív kórházi esetek OEP becslés szerint is jelentôs, legalább 20-25%-át lehetne a kórházakon kívüli járóbeteg-ellátási formában, vagy egyéb nappali ellátási formában definitív módon kezelni ugyanazzal a terápiás hozadékkal. A kórházak mellett mûködô szakrendelések, szakambulanciák sokszor nem a szûrôjét, hanem a kapuját jelentik a fekvôbeteg szakellátásnak. Mint már sokan rámutattak, a három ellátási szint pazarló módon kapcsolódik össze, egy fejre állt piramis formájában: 2. ábra Az egészségügy jelenlegi finanszírozási rendszere: a feje tetejére állított piramis A felturbósított kórházi és rendelôi munka ugyanakkor a változó költségek és sok esetben a helyenként túlzott mértékû gép, és mûszerállomány növekedése miatt jelentôs forrásokat visz el az egészségügyi rendszerbôl, amelyek csökkentik a bérekre, illetve az épületek és a hagyományos gép- és mûszerpark szinten tartására fordítható összegeket. Magyarországon a torz érdekeltséget a hálapénz, vagy más szóval a paraszolvencia intézményrendszere tovább erôsíti, hiszen leegyszerûsítve a helyzetet, mind az orvosok, mind az intézményvezetés a többletszolgáltatás nyújtásában érdekelt (több mûtét, több HBCs, több paraszolvencia). Fentiek összességeként elmondhatjuk, hogy az ellátás progresszivitást jellemzô piramisa a feje tetejére állt (2. ábra). A fordított piramis azt jelzi, hogy a kívánatos ösztönzési irány fordított és a magasabb ellátási szint felé tolódik el a betegellátás. A fenti érdekeltség azonban sok esetben nem esik egybe az ápolási idô csökkentése, illetve egyes rentábilisabb ellátási formák terjesztése esetén (pl. krónikus ellátás az aktív fekvôbeteg hosszú ápolási esete helyett, egynapos sebészet végzése többnapos ellátás helyett). A rendszer további problémája, hogy az egyes eljárások, tevékenységek fizetôképessége jelentôs eltérést mutat. Számos beavatkozás kórházi esetként való elvégzése és elszámolása jóval magasabb díjon kerül elszámolásra, mintha ugyanazt a beavatkozást a járóbeteg szakellátásban végezték volna el. A díjak értékében meglévô további aránytalanságokat legjobban azok a tendenciák mutatják, hogy a kilencvenes évek második felétôl egyes, fôként új eljárások, diagnosztikus eszközök magánbefektetések formájában gombamód szaporodtak a hazai ellátórendszerben, fôbb példák a CT, MRI eszközpark, a csontsûrûségmérés eszközei, mammográfok, az IVF (mesterséges megtermékenyítési) eljárás, mûvese-kezelôhelyek, automata laborkészülékek. Eközben IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS 19
egyes hagyományos, de költség-hatékonynak minôsíthetô terápiák háttérbe szorultak az ellátórendszerben, jelentôs minôségi és esélyegyenlôségbeli különbségeket okozva. Miközben a hagyományos gép-mûszerpark általában leértékelôdött, és elavult (pl. röntgen géppark, altatógépek), amelyek felújítására központi programokat kellett meghirdetni. KOCKÁZATMEGOSZTÁSI LEHETÔSÉGEK A VÁSÁRLÓ ÉS A SZOLGÁLTATÓ KÖZÖTT A finanszírozás rendszerében nagy jelentôsége van annak, hogy az ellátási költségek térben és idôben jelentôs részben tervezhetetlenül, kiszámíthatatlanul való felmerülésében ki és milyen mértékben viseli a kockázatot. A két szélsô érték között, amikor a teljes kockázatot a vásárló, finanszírozó, a másik esetben a szolgáltatók, ellátók viselik, számos köztes állapot ismert, amelyet a különbözô finanszírozási technikák képviselnek (3. ábra). A kockázatmegosztás, illetve a kockázatviselés az aktív fekvôbeteg szakellátás esetében HBCs alapú elôre kihirdetett alapdíj és érvényes HBCs esetén, eltekintve most a zárt kassza feltételétôl vázlatosan az alábbiakban jellemezhetô. A vásárló/finanszírozó kockázata egyrészt a betegszám, a kórházi esetek számának növekedésében (mely jelenthet indokolatlan kórházi eseteket is), illetve a betegösszetételben (case-mix), a kórházi esetek súlyosságában jelentkezik, amely sok esetben valós ellátás nélküli kódolási manipulációkkal is emelhetô. A szolgáltató pénzügyi kockázata a rendkívülien drága (un. extrafinanszírozású, vagy cost outlier) esetek, illetve az egyes homogén betegségcsoportokon belül rendre a magasabb ellátási költségû esetek elôfordulásában nyilvánul meg. (Az átlagköltség-finanszírozáson alapuló DRG-HBCs rendszerben így rendre veszteséges eseteket termel az intézet, fôként a megyei kórházaknál és az egyetemi klinikáknál.) A kockázatok elkerülésének, illetve kezelésének lehetôsége a fenti esetben a finanszírozó részérôl egyrészt a szerzôdött kapacitások (pl. ágyszám, mûtôblokkok száma, gép- mûszerkapacitás) és az éves volumenkorlátok szerzôdésekben történô rögzítése, másrészt a folyamatba épített, valamint az utóellenôrzések szintjének, intenzitásának erôsítése lehet. A kórházak funkcionális módon a technikai hatékonyság javításával, a fajlagos költségek csökkentésével, valamint dinamikus, az igényekhez és a lehetôségekhez lehetô legjobban alkalmazkodó kórházi struktúrával válaszolhatnak a kihívásokra. Makrogazdasági szempontból diszfunkcionális módon (ami üzemszinten természetesen nagyon is racionális lehet) az indokolatlan esetek számának növelésével, a drága esetek más intézetekbe (pl. egyetemi klinikák) irányításával, vagy egyszerûen a kódolási trükkök magas szintre helyezésével érhetnek el jobb jövedelmezôséget ugyanazon a rendszeren belül csökkentve a pénzügyi kockázatokat. A finanszírozó a kockázatok egy részét magára vállalhatja a magas kockázatú esetek egyedi igények alapján történô költségelszámolással, amelynek 1999-ben a jogi alapja is megteremtôdött. Ez alapján az OEP évente 3-400 esetet számol el tételes költségek alapján a kórházak és klinikák felé (extrafinanszírozás). Látni kell azt is, hogy Magyarországon néhány év ritka kivételével az éves zárt kassza betartásával a finanszírozó voltaképpen a teljes kockázatot az intézményekre hárítja oly módon, hogy alkalmazza a havonta lebegtetett alapdíjak rendszerét, vagy idôrôl idôre a visszanormálás eszközéhez nyúl, a HBCs súlyszámok visszaosztásával úgy, hogy az országos CMI egy legyen, vagy egy alá kerüljön. Az elôre kihirdetett alapdíjak és súlyszámértékek prospektív finanszírozást jelentenek, míg az országos teljesítmények és országos kassza alapján történô díjérték-lebegtetés a retrospektív elemeket erôsítik. A pénzügyi kockázat aránytalan eltolása a szolgáltatói oldal felé ugyanakkor erôsíti a rendszer káros kockázati 3. ábra Kockázat megosztás (risk-sharing) az egyes finanszírozási formák esetén a finanszírozó és az egészségügyi szolgáltatók között [9] 20 IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS
szelekciós mechanizmusait, veszélyezteti az ellátás minôségét, a túlélés érdekében csalásra ösztönzi a szolgáltatókat, és nem utolsó sorban politikai kockázatot jelent a kórházak és egyéb szolgáltatói csoportok (pl. háziorvosok) erôs érdekérvényesítô képessége miatt mind a helyi, mind az országos politika színterein. Kornai János ugyanakkor azt a véleményét fejti ki új könyvében (8), hogy a szelekciós hatásokat sokkal jobban kéne hagyni érvényesülni, mivel a kórházak végeredményben puha költségvetési korláttal mûködnek, ez pedig semlegesíti a HBCs-technika szabályozó hatásait. KOCKÁZATMEGOSZTÁSI TECHNIKÁK A MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY ÁBAN A hazai gyakorlatban a fentiekben felsorolt akciók, ellenakciók mindegyikére akad bôven példa, illetve megvan a jogszabályi keret az alkalmazásukra. Végezetül tekintsük át, hogy a magyarországi közfinanszírozásban alkalmazott módszerek a kockázatmegosztás és a kockázat mértéke szempontjából milyen viszonyban állnak egymással. A finanszírozási rendszer korrekcióival a kockázat megosztási tengelyen jobbra-balra tudunk mozogni, aszerint, hogy az egészségpolitika a prioritásait hogyan fogalmazza meg, és a szolgáltatói érdekeltséget milyen irányba akarjuk módosítani. Ha az éves költségvetési keretek mindenáron való betartása a cél, akkor a vízszintes tengelyen jobb felé kell mozogni az intézményekre hárítva a nagyobb kockázatot. Ha a szolgáltatók stabil pénzügyi helyzetét akarjuk erôsíteni és ösztönözni ôket a többlet szolgáltatások nyújtására, akkor a kockázatok jelentôs részét át kell vállalnia a finanszírozónak balra mozogva a tengelyen, fôként retrospektív és teljesítmény alapú finanszírozási technikákat alkalmazva, mint a HBCs rendszer. A durva átlagfinanszírozás kényelmesebb a finanszírozónak, de nagyobb, sokszor kezelhetetlen kilengéseket okoz a szolgáltatói oldalon, vagy a betegek felvételénél és ellátásánál káros szelekcióra ösztönöz. Az átlagköltségen alapuló csoportos, de nem tételes finanszírozási technikákkal általában a vízszintes tengely középtájára toljuk el a kockázatot arányosan megosztva a rizikót a két szerzôdô fél között. A kockázat mértékét az egydimenziós ábrázolás nem kezeli, ugyanakkor egyértelmû, hogy teljesen más szintû pénzügyi kockázattal dolgoznak a kórházak, mint a háziorvosok vagy a szakrendelôk. A kockázat becslése, vagy tapasztalati értékek alapján történô mérése, valamint ez alapján kvantifikálható modell felállítása tudományos igényességû kutatómunkát igényel. ÖSSZEFOGLALÁS A rendszerváltást követôen az egészségügyi közfinanszírozás rendszerében a lehetséges technikáknak, módszereknek széles tárháza került bevezetésre, alkalmazásra. A finanszírozás alapelve a normativitás lett, az országosan egységes elvek, szabályok és összegek alapján történô finanszírozás. Az elmúlt idôben fôként a pénz kövesse a beteget elv került kihangsúlyozásra a teljesítményekhez kötôdô technikák alkalmazásával. (Az azonban egyáltalán nem mindegy, hogy a betegek hova áramlanak (milyenek az ellátási utak), mennyire hatásos ellátásokat vesznek igénybe és milyen minôségben.) A másik jellemzô az ellátás-típusonkénti erôs szegmentáltság lett, mely alapvetôen nem teszi érdekeltté a szolgáltatókat abban, hogy a betegek költség-hatékonyan biztosítható komplex ellátására koncentráljanak. A diszfunkciókat és a kialakult rendszer általános negatív ösztönzô hatásait csak egy több éven keresztül tartó átgondolt intézkedéssorozattal lehet kiküszöbölni, úgy, hogy a rendszer stabilitása megmaradjon, és az ösztönzô rendszer fordított piramisa a talpára álljon. A finanszírozási technikák, más megfogalmazásban finanszírozási ösztönzôk átalakításával együttesen más intézkedésekkel, fejlesztési programokkal szükségszerûen el kell érnie, hogy az intézményi ellátórendszer jelentôs struktúraátalakításon menjen keresztül. Ez az aktív kórházi kapacitások jelentôs koncentrálódását és csökkentését kell hogy eredményezze, miközben az ezt kiváltó járóbeteg ellátási és invazív rövid idejû (24 óránál rövidebb) ellátások infrastruktúrája jelentôs fejlôdésen megy majd keresztül. A morbiditási viszonyoknak megfelelôen a rehabilitációra, a geriátriára, az ápolásra, hospice ellátásra, stb. szakosodott intézmények, és otthonápolási szolgáltatók kapacitásainak jelentôs bôvülésére van szükség, amely eredményeként kialakulhatnak ezek országos hálózatai, csökkentve a területi ellátási egyenlôtlenségeket a hozzáférésben. Az egészségbiztosítás irányítási struktúrájában biztosítani kellene a nagyobb stabilitást, és az operatív tárcaszintû irányítást a stratégiai vezetést megvalósító fôként szakmai és nem politikai alapokon nyugvó igazgatótanácsi és felügyelôbizottsági vezetésnek kellene átvennie. A Egészségbiztosító mûködésében erôsíteni kellene az üzleti szellemet, a hatékonyság- és minôségorientáltságot. Az E. Alap gazdálkodásában a több évre szóló tervezhetôséget, az évek közötti költség átcsoportosíthatóságot, a kasszák közötti dinamikus átjárhatóságot, kiszámíthatóságot, és gazdálkodási szemléletet. Az egészségügyi szabályozási és irányítási rendszerben el kell végezni a hatáskörök és felelôsségek pontosabb meghatározását és lehatárolását. A finanszírozási rendszer továbbfejlesztése során két alapvetô célt javasolt kitûzni: az egészségügyi szolgáltatások minôségének fejlesztését és az allokációs hatékonyság javítását. A minôség fejlesztésének a fôbb területei a klinikai audit, a szakfelügyeleti rendszer megerôsítése, a minôségi indikátorok képzése és elemzése, amelyek összességében elvezethetnek minket az intézményi akkreditáció rendszeréhez. Folytatás a következô oldalon. IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS 21
IRODALOMJEGYZÉK [1] Jegers M., Kesteloot K., De Graeve D., Gilles W.: A typology for provider payment systems in health care. Health Policy 2002; 60; 255-273. [2] Mihályi P.: Magyar Egészségügy: diagnózis és terápia, Springer Orvosi Kiadó Kft., 2000. [3] Forsberg E, Axelsson R, Arnetz B.: Financial incentives in health care. The impact of performance-based reimbursement. Health Policy 2001; 58; 243-262 [4] Olson M.: A kollektív cselekvés logikája. Osiris, Budapest 1997 [5] Dózsa Cs.: Agresszív HBCS politika Magyarországon: kérdések és válaszok a HBCS rendszer mûködésével és jövôjével kapcsolatban. Informatika és Menedzsment az Egészségügyben (IME), 2004. 3(4): 14-20. [6] Boncz I., Nagy J., Sebestyén A., Kôrösi L.: Financing of health care services in Hungary. Eur J Health Econ, 2004, 5(3): 252-258. [7] Kiss Zs., Molnár A., Dublinszky P.: A teljesítményvolumen-korláton alapuló finanszírozás tapasztalatai. Egészségügyi Gazdasági Szemle, 2005, 43(1): 5-12. [8] Kornai J., Eggleston K.: Egyéni választás és szolidaritás. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004. [9] Boncz I., Dózsa Cs.: Az egészségbiztosítási és egészségfinanszírozási rendszer változásai 1992-2002. MOTESZ Magazin, 2002, (6): 52-55. [10] Nagy B., Dózsa Cs.: Az irányított betegellátási program tapasztalatai és a továbbfejlesztés lehetôségei. Egészségügyi Gazdasági Szemle, 2002, 40(4): 479-332. [11] Orosz É.: Félúton vagy tévúton? Egészségünk félmúltja és az egészségpolitika alternatívái. Budapest, Egészséges Magyarországért Egyesület, 2001. [12] Guillem Lopez C.: Incentives in Health Systems (ed.) - Springer Verlag, Berlin, 1991. [13] Dózsa Cs., Borcsek B., Boncz I.: Az Egészségbiztosítási Alap bevételi és kiadási oldalának elemzése 1994-2002. Egészségügyi Gazdasági Szemle, 2003, 41(5): 9-16. [14] Boncz I., Nagy J.: A Homogén Betegségcsoportok (HBCS) rendszerének 10 éves tapasztalatai finanszírozói oldalról. Egészségügyi Menedzsment, 2003, 5(2): 21-27. [15] Boncz I.: The Hungarian Health Insurance System. Hospital, 2003, 5(5): 24-25. [16] Chikán A.: Globalizáció-egészségügy. Recept, 2001, 12(5):4-5. [17] Csedô Z., Nagy B., Dobák M., Dózsa Cs., Gulácsi L.: Új modellek a modellben: felsô vezetôi kihívások az irányított betegellátási modell tükrében. Orvosi Hetilap, 2003, 144(23): 1135-1143. [18] Boncz I.: Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár 10 éves mûködésérôl (1993-2003). Egészségügyi Menedzsment, 2004, 6(1): 79-82. [19] Bodnár V.: Mit is ért(s)ünk kontrolling alatt? Informatika és Menedzsment az Egészségügyben, 2004, 3(1): 14-18. [20] Boncz I., Sebestyén A.: Az egyetemek szerepe a progresszív betegellátás rendszerében. Orvosi Hetilap, 2003, 144(11): 523-528. [21] Szummer Cs.: Degresszív egészségpolitika Magyarországon? Informatika és Menedzsment az Egészségügyben, 2004, 3(2): 11-14. Dózsa Csaba 1969. május 27-én született Vácott. Középiskolai tanulmányait a Sztáron Sándor (ma Madách Imre) Gimnáziumban folytatta, 1987-ben érettségizett. 1994-ben szerzett közgazdasági oklevelet a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Karán (Társadalompolitikai Elemzô-tervezô és Szociológia Szakirány). Egyetemi tanulmányai alatt a Széchenyi István Szakkollégium tagja volt. 1997-1999. között világbanki ösztöndíjjal Spanyolországban folytatott posztgraduális tanulmányokat (Universidad de Barcelona y Pompeu Fabra, Barcelona) az egészség-gazdaságtan területén és szerzett egészség-gazdaságtani master diplomát (Máster en Economía de la Salud). 1994-tôl az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnál dolgozik, jelenleg fôigazgató-helyettesként. Több alkalommal vett részt külföldi tanulmányúton egészségügyi finanszírozás és egészségpolitika témakörökben (Winston-Salem, Philadelhpia, Washington, USA; Utrecht, Groningen, Hollandia; East-London University, University of London, Birmingham, U.K.). Az egészségügyi szolgáltatók finanszírozási típusai, ösztönzô rendszerek, az egészségügyi technológia-elemzések módszertana és alkalmazásának területei az egészségügyi rendszerben, az irányított betegellátás mûködése, ezen belül a fejkvótás finanszírozás kockázat-alapú finomításának lehetséges útjai (risk-adjustment), a közszolgálati intézmények stratégiai menedzsmentje témakörökben rendszeresen tart elôadást hazai és külföldi tudományos és szakmai konferenciákon, folyóiratokban számos publikációja jelent meg. 22 IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS