Selmecbánya és környéke természeti viszonyai

Átírás

1 7 Beköszöntő Vadé me cum - jöjj velem! Jöjj velem Selmecbányára! Jöjj velem a Klopacskához, a Leányvárhoz, jöjj velem az Akadémiára! Jöjj, menjünk el együtt a Hodrusi-tóhoz, kapaszkodjunk fel a Szitnyára és sétáljunk ki Kisiblyére! Jöjj, hogy együtt fedezzük fel álmaink városát, Selmecbányát! Jelen kötettel történelmi utazásra hívunk. Olyan utazásra, amely Selmecbánya utcáin az egykori diákok és professzorok nyomait követi. Ezek a nyomok ott vannak a selmeci köveken, sőt a város körüli hegyeken, erdőkben. Az idővel megfakuló, elmosódó emlékekből mostani utazásunk során különösen az erdészek-bányászok számára becseseket elevenítjük fel. Az egykori balekok szorongó érzésével közeledünk a városhoz, hogy a felfedezés, ráismerés után átérezzük a búcsúzó firmák vidám-szomorú Selmec-siratását. Utazásunk során tehát a múltbéli, a letűnt Selmecet akarjuk felfedezni a mai, megváltozó városban. A múltidézést igyekszünk elősegíteni a századfordulón készült selmeci fényképek közreadásával is, amelyeket maiak követnek. így a könyvvel igazi kalauzt szeretnénk adni a mai Selmecre látogatók kezébe.

2 S E L M E C B Á N Y A ÉS K Ö R N Y É K E T E R M É S Z E T I V I S Z O N Y A I 9 Selmecbánya és környéke természeti viszonyai A Kárpátok láncolatát szerkezetföldtani alapon négy övre lehet osztani. A legkülső az ún. flis (homokkő) öv, ezen belül találjuk a mészkőből felépülő szirtövet, mely az Északi-Kárpátokban a középkori váraknak ad otthont. A harmadik a kristályos öv. Ez kristályos kőzetekből, főleg gránitból áll, s a legmagasabb csúcsok is itt találhatok. A legbelső a vulkáni öv, mely vulkáni tevékenység eredményeként jött létre, s az Északi-Kárpátokban két pásztába rendeződik. A délebbi pászta az Északi-középhegységgel azonos (Visegrádi-hg., Börzsöny, Cserhát, Mátra, Eperjes-Tokaji-hg.), míg az északi pásztát korábban Magyar Érchegységnek, ill. Selmeci-körhegységnek is hívták, ma Szlovák-középhegység névvel illetik. Ehhez a vulkáni területhez tartozik a Madaras, az Újbányái-, a Körmöci- és a Selmeci-hegység, továbbá a Jávoros, az Osztrovszki-hg., a Korponai-erdő és a Polyána. A vonulatsor ezek után - kisebb kibukkanásoktól eltekintve - megszakad, majd keleten a Szalánci-hegységben folytatódik. E területek tűzhányói millió évvel ezelőtt működtek, és a vulkánosság tengeri környezetben ment végbe. A vulkáni hegységtagokat változatos felépítés jellemzi. Láva és piroklasztit-összleteiket andezit, riolit, dácit, kisebb részt bazalt alkotja, és mindezek lepusztulástermékei is sokszor megtalálhatók. A Selmeci-rétegvulkán - amely a leghatalmasabb volt, s beszakadásos kalderáját mintegy 20 km átmérőjűnek mutatták ki - mai domborzatában már nemigen ismerhető fel. A miocén-pleisztocén időszakban a belső-kárpáti vulkáni koszorú hegységeiben az egykori kitörési központokhoz kapcsolódva jelentős hidrotermás utóvulkáni működés ment végbe, színes- (réz, ólom, cink) és nemesérc-(arany, ezüst)telepeket létrehozva. Az ércek a kürtőben megrekedt szubvulkáni testek illő gázaiból-gőzeiből váltak ki. A nyomás alatt lévő, magas hőmérsékletű utómagmás-utóvulkáni gázok és folyadékok a nyomáscsökkenés irányába mozogtak, és zónásan kicsapódtak. így jöttek létre mélyebb szinten a szkarnok, feljebb, repedések kitöltéseként, a telérek, a kitörési kürtőben az érhálózatok, míg a felszínen a gejzír-fumarola kicsapódások. Az Ipoly és a Garam által közrefogott terület északnyugati sarkában találjuk a középhegység jellegű Selmeci-érchegységet.

3 10 SZÉP KIS VÁROS SELM ECBÁN Y A Délről a Kisalföld síkja határolja, míg nyugatról kelet felé haladva a Tribecs, Madaras, Körmöci-érchegység, Jávoros vonulata övezi. A Selmeci-érchegység északi és nyugati oldalán a Garam folyik el. A hegységet több, egymással laza összefüggésben álló csoport alkotja, amelyek nagyjából Selmecbányát veszik körül. Délnyugaton a Bakabányai-hegyek (Zsdjár m), északnyugaton a Vihnyei-hegyek (Paradicsom-hegy m), délen pedig a vidék legszebb hegye, a Szitnya (1009 m) emelkedik. A fővölgyek Selmecbányáról sugarasan futnak ki. Délről a Szikenicei-, nyugatról a Rihnyavai-, Hodrusi-, Vihnyei-, északról a Szklenói-, délkeletről a Selmeci-völgy tagolja a hegységet. Az észak-északkelet - dél-délnyugat irányú Selmeci-érchegységben fennsíkokat nem találunk. A hegység fő tömegét andezit alkotja, de helyenként riolittal és bazalttal is találkozunk. Ez utóbbi kőzetből áll a város egyik nevezetessége, a Kálvária-hegy is. A hőforrások (Vihnye, Szklenó) környékén forrásmeszet találunk. A patakok vizeit a Garam (Hron) és az Ipoly (IpeF) gyűjti össze. A Tanád - Paradicsom-hegy gerince vízválasztónak tekinthető. A Rihnyavai-patak (Richnava potok), Vihnye-patak (Vyhniansky potok), Lenge-patak (Teplá potok), Kecskés-patak (Jasenica potok, Kozelnik p., Stáry p.) a Garamba, a Selmecpatak (Stiavnicky potok) az Ipolyba ömlik. A Selmecbánya környéki tájkép fontos meghatározói a bányatavak. A bányatavakban felfogott vizet annak idején áramtermelésre, zúzóművek és szállítógépek hajtására is használták. Néhány fontosabb tó helyét az 1. sz. ábra szemlélteti, az utak leírásánál részletesen kitérünk rájuk. A város éghajlata szélsőségektől mentes. Nyugatról és északról a Tanád - Paradicsom-hegy - Sobó gerince védi, kelet felé fokozatosan ereszkedik le a Selmec-patak völgyére. Az átlagosan 800 m tengerszint feletti magasságú város évi középhőmérséklete 7,4 C, januárban -3,1 C, júliusban 17,7 C az átlag. Az éves csapadékösszeg jelentős, 850 mm, mely az évszakokra egyenletesen oszlik el. A selmecies időjárás jellemzője tehát a gyakori esőzés, átlagosan minden negyedik nap számíthatunk rá. A Selmecbányai-érchegység növényzete hasonló a Magyarközéphegység andezit növényzetéhez. Délről még felhatolnak a szubmediterrán és kontinentális elemek, így szórványosan te-

4 S E L M E C B Á N Y A ÉS K Ö R N Y É K E T E R M É S Z E T I V I S Z O N Y A I 11 nyészik itt a cser, molyhos tölgy, húsos som, csepleszmeggy, tatárjuhar, sajmeggy, fagyai. Északról már alpesi-boreális elemek is aláereszkednek, mint a vörös áfonya, havasalji rózsa, fekete lonc, hamvas éger, bérei és havasi ribiszke, kövi szeder. A fenyők közül Szklenó, Repistye és Lenge határában őshonosán fordul elő a tiszafa; s a hegységben valószínűsíthető még a jegenyefenyő őshonossága is. A többi, jelenleg nagy területet elfoglaló fenyőfajt (erdei-, fekete-, luc-, vörösfenyő) a bányászkodás és a vele együtt járó erdőirtások következményeként szaporították el. Dél és észak flórájának találkozása legszembetűnőbben a rózsanemzetségben mutatkozik meg: a botanikusok eddig 34 fajt, számos hibridet és átmeneti alakot írtak le. A Garamtól keletre és délre a legnagyobb területet elfoglaló zonális erdőtársulás a gyertyános-kocsánytalan tölgyes. A magasabb térszíneken bükkösök találhatók, a legmagasabb részeken jegenyefenyővel elegyesen. A kontinentális éghajlati hatást mutatja, hogy itt a bükkösök a gyertyános-tölgyesekbe ágyazódva, foltszerűen helyezkednek el, míg a Garamtól északra - a fenti klímahatás csökkenése miatt - nagy, összefüggő bükkösök alkotják a természetes növénytakarót. A Selmeci-hegységben a kisebb területű mészmentes alapkőzeten (főleg rioliton) mészkerülő bükkösök és mészkerülő tölgyesek állományai állnak. Selmecbányától keletre és délre, exponált és száraz területeken, cseres-kocsánytalan tölgyesek foltjai fedezhetők fel, sok xerotherm fajjal tarkítva. A patakpartokon éger-kőris ligetek uralkodnak; a sziklás részeken hársas-kőrisesek és bokorerdők díszlenek sok szirti madárbirssel, szirti gyöngyvesszővel. A vágásnövényzetben a málna és a fürtös bodza a leggyakoribb. A hegyi rétek virágpompájának fajaiból csupán hármat említünk. Kora tavasszal, hóolvadáskor lila szőnyeget alkot a kárpáti sáfrány (Crocus heuffelianus), melyet később a sugár kankalin (Primula elatior) halványsárga tömege vált fel. A kaszálók igazi alhavasi növénnyel is büszkélkednek, tömeges rajtuk a közönséges palástfa (Alchemilla vulgáris). A változatos növényzet ellenére a Selmec környéki területek magukon viselik a több évszázados bányászkodás nyomait. A letarolt hegyoldalak, a fenyvesítési törekvések jelentősen megváltoztatták az eredeti vegetációt. A termesztett növények közül itt jól megteremnek a cereáliák (búza, zab, rozs, árpa), a kukorica viszont már nem. Bő termést ad a burgonya is. A gyümölcsfélék közül az alma, körte, szilva,

5 12 SZÉP KIS VÁROS S ELM EC BÁN Y A cseresznye, dió jól érzi magát, alacsonyabb fekvésben barackkal, birssel, eperrel is találkozunk. A szőlőnek azonban itt már hideg az éghajlat. Ha mégis megterem, igen alacsony a cukorfoka, így a bor a távolabbi vidékekről érkezett az akadémisták felvidítására. A város története A város alapításának legendája Sebenitz nevű pásztorról szól, aki az Ohegy sziklái alatt legeltette nyáját, amikor két gyíkra lett figyelmes. Az egyik hátán ezüst-, a másik hátán aranypor csillogott. Ezek a gyíkok vezették rá a pásztort a vidék arany- és ezüstlelőhelyeire. A gyíkok - inkább már sárkány formában - ott őrzik a település kincseit ma is a város címerében. A város pedig német és magyar nevét a pásztor nevéről kapta: Schemnitz és Selmec, míg mai neve Banská Stiavnica. A város keletkezésével kapcsolatban természetesen más legendák is éltek, élnek. Tény az, hogy a Selmeci-érchegységben a IX. század óta keresték és bányászták az érceket, amelyek a megtelepülő magyarok szemében is komoly kincsnek számítottak. A város keletkezése mindenképpen összefügg a felszíni művelésről a mélyművelésre való áttéréssel, illetve új kohászati technológiák meghonosodásával, amelyek a XII. századra tehetők. Selmecbányát Bana néven legelőször 1217-ben említik (bár ennek a forrásnak a megítélésében a kutatók nem egységesek), amiben már utalnak a város ezüstbányászatára. Régészeti adatok mutatják, hogy a korábbi, Ohegyen lévő település terjeszkedett, így már a XIII. században, annak első évtizedében elkezdték az Ovár magját képező román stílusú templom építését. Ugyancsak erre az időre tehető, hogy a városban a németföldi telepesek megszaporodtak. Kiváltságaikkal magukhoz ragadták a bányákkal, és természetesen a várossal kapcsolatos jogokat, amivel évszázadokra meghatározták a település arculatát. Mindehhez jogi alapot az 1245-ben IV. Béla által kiadott (jóváhagyott?) selmeci jogkönyv szolgáltatott. Legfontosabb rendelkezése: a szabad királyi város külső és belső rendjének meghatározása. A külső viszonyát egyértelműen a királyi hatalomhoz való közvetlen tartozás jellemezte, míg a városon belül széles körű önkormányzatot építhetett ki. Ez utóbbi a városi tanácsot, a törvénykezési autonómiát és a városi polgári (viszonylagos) önál

6 A VÁROS TÖRTÉNETE 13 lóságot jelentette. (Például a vámmentesség, a kiaknázott ércekkel való kereskedés joga stb.) A király viszont a királyi kamarán keresztül érvényesítette a várossal kapcsolatos akaratát. Az uralkodói és a városi szándék természetesen nem mindig esett egybe. Az évszázadok során Selmecbánya lehetőségeit hol az egyik, hol a másik jellemezte. (Megjegyezhetjük, hogy a selmeci jogkönyv később más magyarországi bányavárosok jogkönyvének is alapjául szolgált.) Túlságosan egyszerű lett volna azonban ez a viszony, ha olykor-olykor harmadik, külső hatalom nem zavarta volna meg. így a XIV. században Csák Máté kiskirályként gyakorolta a királyi jogokat Selmecbánya felett, majd újabb és újabb bárók sóvárogtak a városi kincsek után. Mik is voltak ezek a kincsek? Újból egy legendával kell kezdenünk a XIV. század történetét, a város virágkorának megismerését. A korabeli Magyarország hármas lakat alatt volt - szól a mese -, amelyeket fel kellett nyitni, hogy az ország igazi európai nagyhatalommá válhasson. Az egyik lakat rézből, a másik ezüstből, a harmadik pedig aranyból készült. Az elsőhöz a réz kulcsot Besztercebánya, a másodikhoz az ezüst kulcsot Selmecbánya, míg az arany kulcsot Körmöcbánya adta. Ez a legenda. A valóság viszont az, hogy a XIV. században a magyarországi bányából került ki az európai termelésű arany 80%-a, az ezüstnek pedig negyede. Ráadásul a korabeli pénzforgalom zöme ezüstpénzzel bonyolódott le. Tehát Selmecbánya jelentősége óriási volt. így aztán a királyi hatalom minden önmegtartóztatás nélkül rátette a kezét a lakatok kulcsaira Ezt úgy érte el, hogy a korábbi 8-10% -os kötelező beváltás (bányavám, urbura) helyett csaknem az egész nemesércmennyiséget a kincstárnak kellett megvételre felajánlani, aki azután a beváltási árat természetesen a forgalmi ár alatt állapította meg. Ez a kényszerbeváltási helyzet azonban bizonyos mértékben erősítette is a bányapolgárok helyzetét. A kincstár ugyanis - ha nyomott áron is - vállalta az állandó beváltást, tehát nem voltak értékesítési nehézségeik. Bár Körmöcbánya uralkodói megítélése kedvezőbb volt (ott kapott helyet például a főkamarai hivatal és a pénzverde), Selmecbánya gyarapodása, fejlődése a XIV-XV. században mégis látványos. A város körül bányásztelepek jöttek létre (például 1352-ben Hodrusbánya), a városi templomok, polgárházak épül

7 14 SZÉP KIS VÁROS SELM ECBÁN Y A tek, szépültek. Tehát igazán méltó volt arra, hogy Zsigmond király - további hat várossal együtt ben ajándékként feleségének, Borbála királynénak adja. A továbbiakban a hat, majd a hét bányavárost (Bakabányát, Besztercebányát, Bélabányát, Körmöcbányát, Libetbányát, Selmecbányát és Újbányát) a királynék városának tekintették, amely azután tovább zavarta a selmeci jogkönyvben még olyan felhőtlennek tűnő szabad királyi városi jogállást. Talán jelképnek is felfogható, hogy az 1412-ben megerősödő utódlási- és huszitaharcok során semmisült meg a jogkönyv eredetije, de a város maga is nagy károkat szenvedett. Ezt fokozta a következő évben egy szörnyű földrengés. A város azonban élni akart, lakosai tehát felépítették. Az Ohegyet végképp odahagyták és a mai területen telepedtek meg, emelték azokat az épületeket, amelyek még ma is láthatók. Az a tiszta képlet azonban, amelyben egy erős király jogokat ad egy önkormányzattal rendelkező német bányavárosnak, soha többé nem állt vissza. Az uralkodók helyébe királyok, ellenkirályok, sőt királynék léptek, míg a város kincseit a husziták és a szomszédos hűbérurak csapolják, miközben maga a város büszke ringbürgerei ( gyűrűstéri polgárok ), waldbürgerei ( erdőpolgárok ) is engedményeket tesznek. Ekkor, 1466-ban szakadt el a várostól Béla-(Fejér-) bánya és lett a hetedik bányavárossá, de ekkor növekszik meg a város szláv lakossága, sőt magyar nemest is felvesznek a város tanácsába. A bányaművelésbe vetett hit a selmeci ringbürgerekben Mátyás király alatt kezd megrendülni, mert az adók kifizethetetlenek, a beváltási ár viszont csekély. így az italmérés nagyobb jövedelemmel kecsegtet, mint a bányaművelés - tehát italt mérnek. A király igyekszik az italmérési jogot a bányaműveléshez kapcsolni, míg a kincstári beváltást bérbe adja. A továbbiakban tehát a városi bányatulajdonosok már nem közvetlenül a kamarával, hanem a kamara nevében fellépő bérlővel állnak szemben. Ettől már egyetlen lépés volt az, hogy a Besztercebánya tulajdonát képező sandbergi, óhegyi és úrvölgyi bányákat elzálogosítsák a Thurzóknak, illetve a velük szövetkezett Fuggeroknak. A kibontakozó kapitalizmus folyondárai azonban a haza üdvét is elnyomták. Bizonyság erre, hagy II. Lajos király hiába kért a selmeciektől 10 márka ezüstöt (ami egyébként a város évi termelésének egy ezrelékét jelentette), a polgárok nem adtak. Saját

8 A VÁROS TÖRTÉNETE 15 védelmükről igyekeztek gondoskodni, Mohács nem érdekelte őket. Annál inkább a megjelenő török portyázók, akik egészen Hodrusbányáig, Istvánházáig, sőt Kisiblyéig eljutottak. Magában a városban azonban soha nem jártak. Igaz, a polgárok a várost megerősítették (akkor épült a Leányvár, alakították át az Ovárat erőddé, illetve a három városi kaput is ekkor alakították ki), ostromra mégsem került sor. Annál többet szenvedett a település a minduntalan fellépő járványoktól és a hatalmaskodó váruraktól, a szomszédságtól. Ez a háborús helyzetből, Selmec határon való létéből következett, hiszen a bányákkal, a várossal nem lehetett semminemű fenyegetés elől elmenekülni. Ebben az időben a selmeci lakosokat - némi egyszerűsítéssel - három nagy csoportba sorolhatjuk. A waldbürgerékről, mint bányatulajdonosokról, már szóltunk. Jellemzésüket mégis egészítsük ki azzal, hogy ők a XIX. századra jobbára elvesztették bányabeli jövedelmüket. Helyette kereskedésre adták a fejüket, amiben viszont nagy előnnyel rendelkeztek. Nekik ugyanis minden nap szabad volt mind borral (amihez Léva környékéről hozták a bort és kiterjedt pincerendszerrel rendelkeztek), mind pedig sörrel, továbbá mézzel és méhsörrel kereskedniük. Ez utóbbi alapanyagát szintén maguk birtokolták, mert a waldbürgereknek voltak az erdőben olyan majorságaik, ahol az erdő tisztásain méheket tartottak. Ezek után elgondolható, hogy akár a vándorárusok, akár a városban letelepedett, de például földbirtokkal nem rendelkező (élelmiszer)kereskedők a waldbürgerek előjogai mellett milyen hátránnyal indultak. A város második rétegét ugyanis a különféle mesterséget folytatók és a kereskedők alkották. A város elöljárósága rendeletben szabályozta, hogy milyen és mennyi mester telepedhet le a kapun belül. Ok szigorú céhszabályzatok szerint működtek, de a kincstár (és a katolikus egyház) előretörésével a selmeci tanácsnak egyre kisebb befolyása volt a mesterek, kereskedők városba történő költözésére. Úgy annyira, hogy a céhszabályzatokat is kamarai szervek hagyták jóvá, azaz a városi polgárok autonómiája még erre sem terjedt ki. A harmadik réteget a bányászok-kohászok, a hevérek, a csuhásoknak is mondott munkások rétege alkotta. Ok ugyan sokáig nem kerülhettek a városfalon belül (ezért laktak például az Ohegy vagy a Khüsberg lejtőin), de számuk meghaladta a városi polgárokét. Később pedig egyértelműen a legnépesebb rétegként

9 16 SZÉP KIS VÁROS SELM EC BÁN YA képviselték a magát szlováknak (németül vendnek, magyarul tótnak) nevező szláv népcsoportot. A XVI. századtól kezdődően a tündérmesék már nem az európai nemesfémlakatokról szóltak, hanem az újvilági El-Dorado - ról. Az ezüst városának kincse leértékelődött, pedig azt egyre nehezebb volt a felszínre hozni. így a selmeci polgárok zöme fokozatosan iparűzésre és kereskedésre tért át. Ezzel egyidejűleg a korábbi viszonyokat a város belső megosztottsága is átrendezte. A bányakamarát Alsó-Ausztriából irányították - katolikusok. A selmeci burzsoázia (és a hevérek) viszont evangélikus volt, akik nem egykönnyen akarták feladni a város korábbi autonómiáját. Ezek a gazdasági ellentétek azután hol vallási köntösben, hol nyílt politikai zászló alatt egészen a XVIII. század közepéig megmegújultak. A korábbi harcokra a jezsuiták megtelepedése körüli huzavona utal, míg a nyílt politikai küzdelemre az, hogy a kamara ellenében (a protestáns) Bethlen Gábor mellé álltak. A gazdasági nehézségeket munkáslázadások jelzik, a bányakincstár térnyerését pedig az önálló bányabírói hatalom megteremtése. A kamara ezzel a városi önkormányzatot nem ismerte el a városban lévő kincstári tisztviselők testületének. A bányáitól, gazdasági alapjától megfosztott selmeci polgárok fokozatosan a bányakincstár szállítói, alkalmazottjai lettek. így érdekük lassan egybesimult a kincstár érdekeivel, tehát az ősi autonómia kérdése egyre kevésbé izgatta őket. Előbb megbékéltek Thököly, majd Rákóczi kurucaival, mert ők nevezték ki a kamarai elöljárókat, majd elfogadták a labancok visszatérését is. A gazdasági, politikai és vallási csatározások végére pedig az 1710-ben kitört pestisjárvány tett pontot, amelynek következtében a városban mintegy 6000 ember halt meg. A XVIII. század Mária Terézia és II. József hevével fémjelzett kameralista gazdaságpolitikája kedvezett Selmecnek ban 24 ezer lakosával Selmecbánya Magyarország harmadik legnépesebb városa volt. (Előtte csak Pozsony és Debrecen állt.) Ez a népességszám Bélabánya évi újrácsatlakozásával csak nőtt. A császárhű város igazi fényét a gazdasági fellendülés évtizedekig megadta. A nevezetes középületek, polgárházak ragyogtak a Habsburg-ház átmeneti nehézségei (napóleoni háborúk stb.) alatt is, ugyanakkor egy másik csillag is emelkedett: az oktatásé, a közművelődésé. Ki gondolta, hogy egy századév múlva ebbe kapaszkodik, kapaszkodhat majd a város? A XIX. század elején ugyanis elkezdődött a bá

10 A VÁROS TÖRTÉNETE 17 nyászat hanyatlása. Az ércet egyre nehezebben lehetett felhozni, és az eszközök tökéletesedése nem tudott lépést tartani a források kimerülésével. Az elszegényedő, munka nélkül maradó hevérek elszéledtek, a XIX. század első évtizedében a város lakossága 4000 fővel csökkent. Ezt a folyamatot a manufaktúrák, kisebb jelentőségű iparvállalatok alapítása sem tartóztathatta fel. Hogy a Habsburg-hű város új csillagainak, az oktatási intézményeknek a fénye kire ragyogott, azt az es forradalom és szabadságharc eseményei mutatták meg. A város Görgey felvidéki hadjáratát támogatta, az evangélikus líceum, a piarista rend és az akadémia tanárai, diákjai meg sereglettek Kossuth zászlaja alá. Ebből a 48-as szellemből táplálkozott azután a város a dualizmus évtizedei alatt is. A kiegyezést követő közigazgatási törvények helyreállították a város autonómiáját. Ugyanakkor a város gazdasági alapjait tekintve továbbra is a kincstár kezében volt. Ráadásul a bányászat feltartóztathatatlanul hanyatlott. Az ott kieső munkalehetőségeket a dohány-, cipő- és szövőgyár nem tudta pótolni. Ebben a helyzetben a kormány a selmeci bányászkodás feladását szorgalmazta, de végül elfogadta azt a javaslatot, hogy a bányákat egyelőre fenn kell tartani - az oktatás érdekében. így Selmec léte, boldogulása a továbbiakban az iskoláitól függött. Érthető, hogy minden olyan kísérletet, mely a felsőoktatási intézmények áthelyezését tűzte ki célul, nagy felháborodással fogadtak. Selmec az iskolák, az ifjúság városa lett, hiszen 16 ezres lakosságából több mint ezer közép- és főiskolás diák volt. Az ipar fejlesztéséhez elengedhetetlen lett volna a közlekedés, az áruszállítás megoldása. A város fekvése azonban egyértelművé tette: az országos főutakat (akár vasutakat, akár közutakat) nem volt célszerű erre vezetni. Tehát még az említett könnyűipari üzemek is nehezen kapcsolódtak - a keskeny nyomtávú vasút ellenére is - az országos szállítási útvonalakhoz. Ez a tény segített csaknem háborítatlanul megőrizni a város történelmi belvárosát; szerkezetét, utcáit, tereit és házait. így amikor a várost járjuk, mintegy a X V III-X IX. századba csöppenünk vissza. Selmec értékeiről több rendeletben gondoskodtak ben a belvárost műemlékké nyilvánították, amit 1961-ben a volt bányászati-erdészeti felsőoktatási intézmény épületeinek a kultúrtörténeti emlékké nyilvánítása követett óta pedig Selmec történelmi városa a világörökség részét képezi.

11 18 SZÉP KIS VÁROS SELM ECBÁN YA A bányászat szerepe a város fejlődésében A Selmeci-hegység vulkánikus területe a Kárpát-medencei ércesedési folyamatok legjelentősebbjei közé tartozik, így a bányászat természetadta lehetőségei megvannak. Az ércesedés uralkodó ércásványait a galenit (PbS) és szfarelit (ZuS), míg az alárendeltebbeket a kalkopirit (CuFeSJ és a pirit (FeSJ alkotják, továbbá a nemesérces ásványok (kvarcos ásványok és karbonátok). Ezek észak-északkelet és dél-délnyugat irányú (2-3 órai csapással) telérekben rendeződnek, amelyekből az évszázados bányászat során 20 nagyobbat és jó néhány kisebbet fedeztek fel, vettek művelésbe. Selmecbánya ezüst-, ólom-, arany- és rézérctermelése az említett földtani adottságokon fejlődött ki. Anonymus elbeszélése szerint a honfoglaló magyarok ezen a területen találták Bana várát, amelyből feltehetően Selmec keletkezett. A város neve (ahogyan az egyébként az oklevelekben is szerepel) tehát megadta a lényegét is: a városnév köznevet, a bányá(ké)t jelentette, illetve a település neve köznévvé vált. Sem a honfoglalás előtti bányászkodásról, sem pedig a korai, X -X II. századiról tényleges leírásaink nincsenek. A tatárjárás utáni idők némethoni telepesei azonban már 1245-ben írásba foglaltatták azokat a jogokat, amelyek őket autonóm, jórészt csak az uralkodótól függő polgárokká tette. A jogi rendelkezés ugyanakkor kitért a korabeli bányászati műveletekre, azok szabályaira. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a (bánya)polgárok telkeinek kicövekelésére már a XIII. századtól használták a selmeci bányaöl mértékegységet, amely 3 rőfből (1 rőf = 0,78 méter, tehát 1 öl 2,0220 m) állt, és 7 bányaöl tett ki egy telket A korabeli, viszonylag magas, de igazából nem számszerűsíthető bányaművelés, -jövedelem természeti alapját az adta, hogy ekkor még a telérek felső, a felszínhez közeli, ráadásul az érclelőhelyek ún. oxidációs zónáját fejtették le. Itt akár az arany, akár az ezüst jelentős mennyiségben, termésfémként fordulhatott elő. A kincs tehát a selmecieknek tényleg közvetlenül a lábuk előtt és alatt hevert. Csak le kellett érte nyúlni! A (kezdeti) leletek nagysága aztán a bányaváros polgárait óhatatlanul differenciálta. A gazdagabbak váltak a város irányítóivá, továbbá az egyre mélyülő bányák berendezésében is előnybe ke

12 A BÁNYÁSZAT SZEREPE A VÁROS FEJLŐDÉSÉBEN 19 rültek. A ringbürgerek szerezték ugyanis meg a bányák berendezéséhez és az ércelőkészítéshez nélkülözhetetlen erdővel, faanyaggal való rendelkezés jogát, tehát waldbürgerekké váltak, s egyre inkább nagyobb, hatékonyabb eszközökkel tudták a lábuk alatt heverő kincset felvenni. Az Anjou-királyok idején fénykorát élő selmeci bányászatnak azonban egyre több technikai nehézséggel kellett megküzdenie. Ezek közül kiemeljük a mind mélyebbre történő hatolásból adódó elvizesedést, illetve a vízelvezetés nehézségeit. Mivel a város körüli felszín igen-igen tagolt, ezért a bányák vizét csak az alájuk fúrt alagúttal, ún. altáróval lehetett elvezetni. Az említett altárók építését már az 1400-as években megkezdték, s mondhatjuk, hogy a selmeci bányászkodás egész ideje alatt, egészen a XX. század elejéig ezeknek az altáróknak az építése, karbantartása állandóan terhelte az itteni színesfém kinyerésének költségét. Talán ezért is értékelték a későbbi leírások úgy a selmeci bányapolgárokat, hogy azok a jövővel nem sokat törődtek. Csak a jelenben, a lehető legkisebb ráfordítással hozzáférhetővé tehető érceket hozták felszínre. A többi feladatot az utódokra hagyták. Az 1500-as évek elején a város közvetlen közelében már ennek ellenére sem volt virágzó bányavállalkozás. A termelést előbb a Hodrusi-völgyre, majd a szélaknai részre kellett kiterjeszteni. Ahodrusiak jövedelmének XV. század végi gyors felfutása reményt keltő volt ugyan, de ott is gyorsan letermelték a felső rétegeket, és a vágatok elvizesedtek. A műszaki fejlődés irányát ekkor a víztelenítésre szolgáló kézi- és lóval hajtott vízszivattyúk (csehországi) beszerzése és munkába állítása jelentette. A korszakkal kapcsolatban két, a bányászatról közvetlenül is tudósító forrást kell megemlítenünk. Az egyik 1515-ből való, amikor hivatalosan, városszerte szabályozták a bányákban dolgozók munkaidejét és bérét. A munkaidő nyáron (Szt. Györgytől Szt. Mihály napjáig) hajnali 4 órától este 4 óráig, míg télen reggel öttől este ötig tartott. A munkástól pedig megkövetelték, hogy esetleges kilépése előtt a bányatulajdonosnak legalább 2 héttel szóljon. Ezek a szabályok egyébként még évszázadok múltán is érvényben voltak ben az uralkodó pár a bányák állapotát bizottsággal mérette fel. A maga nemében ez az első hiteles adat arra, hogy mind a bányák állapota, mind maga a bányaművelés (és ennek megfelelően természetesen azok jövedelme!) közvetlenül is érdekelte a

13 20 SZÉP KIS VÁROS SELMECBÁN YA királyt, királynét. A bizottság jelentéséből csak a glanzenbergi bányára vonatkozó részt említjük meg. Az ezüstjéről egykor híres selmeci bányában ekkor már csekély ezüst tartalmú ólomércet termeltek, amely ólmot a többi bányából kikerülő érc kohósítása során használták fel. Az igen költséges, 150 vájárt, továbbá a vízemelésnél 65 embert és 93 lovat foglalkoztató üzem mégis nyereséges volt. A telérből ugyanis hatalmas és hetente nagy mennyiségű ólomércet termeltek ki. A komisszió a tulajdonosoknak azt tanácsolta, hogy a termelést még több vájár foglalkoztatásával fokozzák, és a számadások írásba foglalásáról írnok alkalmazásával gondoskodjanak. Adminisztráció nélkül nem megy a bánya sem... Mind a társadalmi viszonyokkal, mind a műszaki haladással összefüggésben volt a Thurzó-Fugger-ház 1490(94)-1546 közötti alsó-magyarországi szereplése. Thurzó János előbb vásárlás, majd királyi-királynéi kölcsönök, sőt azért kapott hivatalok révén beférkőzött a felvidéki bányákba, leginkább Besztercebányára. Thurzóék Fuggerékkal együtt főleg a réztermelésben, illetve a rézérc ezüsttartalmának a kinyerésében voltak érdekeltek, de vállalkozásuk hatott a selmeci bányászatra is. Egyik felől a kohók megjelenését, illetve az ólomkereskedelem kézben tartását lehet velük összefüggésbe hozni. Másik felől pedig a Fuggerek vállalatával összefüggő elégedetlenségeket. A bányászok nehéz sorsuk ellen többször felkelésben hadakoztak, míg az évi hatvani és rákosi országgyűlésen a köznemesek tiltakoztak Fuggerék fukar rézpénzei ellen. A selmeci bányapolgárok tanulsága mindebből csak az lehetett, hogy - mai megfogalmazással és mai kategóriákkal - a technikai haladást biztosító nagytőke monopoliumot szerezhet egy-egy bányavidéken, amely monopóliummal aztán visszaélve akár országos ribillió is keletkezhet. Tehát vigyázat, a műszaki fejlesztés nem lehet a bányászszabadság sírásója! A Mohács utáni helyzet mégsem kedvezett sem a műszaki fejlesztésnek, sem az említett autonómia megtartásának. I. Ferdinánd 1548-ban az alsó-magyarországi bányákat az alsó-ausztriai (kincstári) kamara alá rendelte. Ez nemcsak a különféle bányajövedelmek kamarai beszedését jelentette, hanem azt is, hogy a kamara is bányajoggal rendelkezett, azt pedig nem mindig adta át, hanem akár maga is bányát nyitott. Ezt a folyamatot lépésről lépésre ugyan Selmecen nem tudjuk nyomon követni (mert Selmec környékén nem volt olyan bánya, amit Fuggeréktől köz

14 A BÁNYÁSZAT SZEREPE A VÁROS FEJLŐDÉSÉBEN 21 vetlenül a kamara vett volna át), de tény, hogy a kamara megjelenése ebben a városban is fokozatosan átalakította a bányászat pénzügyi hátterét. A városban és környékén a bányákat a XVI. század végén mintegy apró társaság, bányapolgári szövetség művelte, akik hol a betörő vízzel, hol az új bánya nyitásához szükséges költségekkel, hol a kutatási kiadásokkal nem bírtak. A kincstár időnként aztán kölcsönzött pénzt - mert neki is szüksége volt a bányákra, ha például a megélénkülő török háborúk pénzügyi alapját akarta megteremteni. Igaz, a kölcsönbe adott tallérok rendszerint nem kerültek vissza a kincstárba, de a kamara mégis jól járt. Egyrészt a csődbe ment bányapolgárok vagyona, bányája a kincstárhoz került. Másrészt viszont az új lelőhelyek felkutatásának költségeit zömében a bányapolgárok állták még akkor is, ha ahhoz az alsó-ausztriai kamara adott némi pénzt, illetve abban az esetben is, ha nem találtak semmit sem. (A negatív eredmény is eredmény!) A külső pénzügyi helyzet megváltozása (itt elkerülhetetlenül utalnunk kell Amerika felfedezésére, az ottani nemesfémek Európába áramlására), továbbá a kitermelés költségeinek a növekedése (a török háborúk munkabér- és anyagárfelhajtó hatása!) a selmeci ringbürgereket átstrukturálta Egyeseket felemelt, másokat lesüllyesztett. És már nemcsak a hagyományos bányászszerencse (-balszerencse) alapján, hanem a vállalkozókedv, a spekuláció, a kamarához való viszony (új elem!) és a kapitalizálódó fejlődés egyéb jelenségeinek felismerése és figyelembe vétele szerint is. Ehhez jött még az állandó török veszély tudata és a reformáció tanainak a terjedése. A családok közül a Rössel és Schlacher famíliát említhetjük meg, akiknek a vagyona szinte eltűnt, míg a Schall-, a Sáli- és Rubigalli-vagyon gyarapodott. A glanzenbergi ólomtermelés fokozatosan elsorvadt, mert az ólmot egyre inkább Lengyelországból hozták be, ahol olcsóbban lehetett kitermelni. Mind az említett import, mind a bányák egyre nagyobb tőkekoncentrációt kívántak. Mivel Selmecre még a XVI. század végén is a kisebb magánbányák voltak a jellemzők, ezért az erők egyesítésére leginkább a szövetkezés látszott alkalmasnak ben meg is alakult a Brenner-szövetkezet, amelynek létrehozásához a kincstár kölcsönt folyósított. A szövetkezés tartalma alatt - szólt az alapító okmány - egyik részesnek sem szabad külön bányát művelni, hanem ha művelésre méltó tárgyat

15 22 SZÉP KIS VÁROS SELM ECBÁN YA talál, az a szövetkezet javára és akaratával műveltessék. Maga a Brenner-szövetkezet eleinte négy család vagyonát egyesítette, de aztán - a kamarai támogatást a továbbiakban is élvezve - egyre terjeszkedett. A szövetkezet legfőbb bányája a Felső-Biber-táró volt Hegybányán, amelynek művelése az egész bányavidék hozamát meghatározta. Ezért volt jelentős, hogy ahhoz megfelelő műszaki eszközöket tudjanak biztosítani. A kamarai anyagi támogatás azt is jelentette, hogy a Brennerszövetkezet műszaki irányítását a főkamaragrófnak alárendelt kincstári tisztviselők végezték. Ok általában rendelkeztek elég bányászati ismerettel is. így egyre elterjedtebbé vált a selmeci bányaművelésben az altárók (nyilámok) kiépítése, illetve a vízszivattyúzás nagy feladatának a megoldása. A fokozott kamarai pénzügyi és műszaki szerepvállalásnak természetesen ára volt: a selmeci bányapolgárok autonómiájukat fokozatosan elveszítették. Ennek előbb gazdasági megnyilvánulásait említjük meg. A Biber-táró működésére koncentráló szövetkezet a többi bánya művelésére, netalán feltárására nem gondolt, így a fokozatosan mindent egy lapra feltevő bányapolgárok egész vagyonukat kamarai befolyás alá helyezték, szinte a főkamaragróf rendelkezésére bocsátották. Ezzel megszűnt az a gyakorlat, amely szerint a selmeci polgárok egyszerre több vasat tartanak a tűzbe, azaz több bányában is érdekeltek legyenek. Ha az egyikben nem megy vagy gyenge a termelés, azt a másikban kipótolják. Az említett folyamat végén viszont vagy nyertek, vagy vesztettek, pótlásra egyre kevésbé volt lehetőségük. Az autonómia visszaszorulását a XVII. századi harcok, előbb a Bocskai-felkelés, majd a kamara önkényeskedései (például a Kielmann család bányáit 1611-ben különösebb indoklás nélkül elfoglalták), a sűrűsödő bányászfelkelések, végül pedig a Brenner-szövetkezet 1640-ben bejelentett csődje mutatták. Az említett csődből ugyanis nem a polgárok kerültek ki győztesen, hanem éppen az ő vagyonuk roncsai mentek át a kincstár tulajdonába. Akinek pedig nincs vagyona, nincsen egyéb autonómiája sem. A polgárokat nem az zavarta, hogy az addigi hagyományos elnevezésű aknák (pl. Biber-, Nándor-akna) helyett most már az újak az uralkodók és családtagjaik (pl. Ferdinánd-, Eleonóra-, Józsefakna) után nyerték nevüket, hanem a mind erősebbé váló kamaragrófi hivatal és természetesen az ellenreformáció. Ebben a folyamatban aztán a Rákóczi-szabadságharc még olyan változást is

16 A BÁNYÁSZAT SZEREPE A VÁROS FEJLŐDÉSÉBEN 23 hozott, hogy a korábbi műszaki nehézségek (betörő víz, az új bánya nyitási lehetőségek beszűkülése stb.) mellé politikaiak is kerültek. Hiába bírta Rákóczi a bányavárosokat, ha ott már erősen csökkent a termelés, amit aztán a háborús évek szinte teljesen meg is állítottak. Hiányzott ugyanis mind a műszaki megújításhoz, mind a bányászfegyelem fenntartásához szükséges pénz. A kurucháborúk után tehát a bányák siralmas helyzetben voltak, amihez újabb megpróbáltatás, a pestisjárvány jött. Embert, pénzt és megfelelő szaktudást kellett tehát a kamarának biztosítania ahhoz, hogy a termelés ismét meginduljon és számottevő eredményt hozzon. Ilyen beruházást már nem az egyes selmeci bányapolgároktól, hanem a sokkal nagyobb lehetőségekkel rendelkező kincstártól lehetett csak elvárni. Igaz, a kincstár sem bővelkedett forrásokban, de a technika fejlődése az egységnyi beruházás hasznát megsokszorozta. Mire gondolunk? A XVIII. század közepére kiépítik a selmeci erővízrendszert, amellyel a vízmeghajtású gépek üzemeltetését tudják megoldani. (A korábbi emberi és állati erővel működő járgányok helyett.) Aztán az új bányák felkutatását és üzembe helyezését átgondolt, ha úgy tetszik, tudományos alapon valósították meg. Főleg a szélaknai; Teréz-aknai és siglisbergi mezők felfedezése jelentett számottevő növekedést. Magának a bányakincstárnak 1764-ben 4425 közvetlenül a bányákban dolgozó munkása volt, míg a (magán)- társulati bányák 2572 embert foglalkoztattak. Ez utóbbiak fellendülését szintén a kincstári tevékenység, főleg az erővízrendszerre és az elvezető rendszerre való csatlakozás lehetősége segítette. A kamara ilyen irányú szerepvállalása mögött nemcsak a korszak kameralista gazdaságpolitikáját kell látnunk, hanem a műszaki értelmiségiek fejlesztés melletti kiállását is. Hell József még az uralkodónál is járt abban az ügyben, hogy igenis érdemes a Selmec környéki bányák műszaki fejlesztését támogatni, mert ott jövedelmező művelés honosítható meg. Tehát a kezdeményezést nem a város, hanem már a kincstári alkalmazottak vették át. Az egykori bányapolgárok csak a kamarai beruházások haszonélvezői lehettek. A selmeci bányászat XVIII. századi virágzása az új, XIX. században azonban ismét hervadásnak indult. Tudomásul kellett venni: akinyerhető érckészletek fokozatosan kimerültek. Ehhez ugyan a műszaki fejlesztés még némi szinten tartást tudott biztosítani a század közepére is, de aranyat csinálni azzal sem lehetett.

17 24 SZÉP KIS VÁROS SELM ECBÁN Y A Az évi kiegyezés után a selmeci bányászatot nemcsak a nemesérctartalom csökkenése, hanem például az ezüst árának folyamatos esése is veszteségessé tette. Ezért a tőkéscsoportok nem láttak fantáziát semmiféle beruházásban. Legfeljebb a kincstár próbálta megmenteni - a Selmecen időközben megerősödött műszaki értelmiségiek követelésére - a városnak is nevet adó bányákat. Az egykori büszke bányapolgárok ekkorra már eltűntek, legfeljebb kamarai (kincstári) tisztviselők lettek, akik a fix fizetésüket esetleg mezőgazdasági termeléssel, netalán az iparba és a kereskedelembe való bekapcsolódással tudták kiegészíteni. S a város mégis ragaszkodott bányáihoz, azokkal együtt az itt tanuló diákokhoz, a műszaki felsőoktatás selmeci intézményéhez. Ha másért nem, legalább azért, hogy önmagának is bizonyíthassa: lám, Selmecen nem tűnt el, nem halt ki teljesen a bányászkodás ben a kincstári és társulati bánya- és kohóüzemeknél 4647 főt foglalkoztattak. Később, a századforduló éveiben, ez a szám mintegy felére, 1910 után pedig 1600 főre csökkent. A kincstár 1906-ban az utolsó magántársulat, a Geramb-féle bányaegyesület bányáit, kohóit is átvette. így mindenki az államtól várta a fizetését. A selmeci bánya- és kohóüzemek működtetése Magyarországnak évente 1-1,5 millió korona veszteséget jelentett. Ebben a helyzetben egyre sürgetőbben vetődött fel a bányák bezárásának kérdése, amit aztán az új állam is örökölt. Ennek ellenére a Selmec környéki bányákra a XX. század további évtizedeiben is újabb és újabb milliókat költöttek. A folyamatot azonban nem lehetett megállítani, legfeljebb késleltetni. Napjainkban a bánya már csak a város nevében él, annak művelését felhagyták. A város erdőgazdálkodásának története A város erdőgazdálkodásának története szorosan kapcsolódik a város bányáinak történetéhez. így aztán a legfontosabb, a tulajdonlás kérdése is a bányászat érdekeinek függvénye volt. A források arra utalnak, hogy a király a városi telepeseknek ugyan bányanyitási jogot biztosított, de egészen a XIII. század közepéig megtartotta magának a város körüli erdők (és vizek) tulajdonjogát. (A város és környéke a zólyomi erdőispánsághoz tartozott.) Erdő csak a XIII. század második felében jutott a város

18 A VÁROS E R D Ő G A Z D Á L K O D Á S Á N A K TÖRTÉNETE 25 birtokába, tehát a város erdőgazdálkodásáról ettől az időtől kezdve beszélhetünk. Ezt az erdőgazdálkodást azonban nem szabad a mai kategóriák alapján elképzelni. Abból kell kiindulni, hogy a Selmecbányának adott bányajog szerint bárhol is nyitnak a város polgárai bányát, annak műveléséhez szükséges fát (és faszenet) szabadon termelhetnek. Az erdőgazdálkodást tehát a tárnák körüli erdők kivágása jelentette. Addig nem is volt baj, amíg elegendő fa állt rendelkezésre, illetve a város körül mindenhol királyi birtokok voltak. Amikor azonban a királyi birtokok nagy része nemesi birtokká vált, a meggyengült uralkodó rendeletére hivatkozó polgárok a bányajogban biztosított szabad fahasználatuknak nem tudtak érvényt szerezni. Ebben a helyzetben vált jelentőssé, hogy a város (erdő)területek feletti rendelkezési jogot szerezzen, azaz növelje a város - mai fogalmaink szerinti - határát. Selmecbánya - eltérően más alsó-magyarországi bányavárosról - nem nagyon tudott közvetlen környékén jobbágyfalvakat (és azokhoz tartozó erdőket) megszerezni, kialakítani. így távolabbi vidéken igyekezett magának birtokot foglalni. Szénásfalu és Vihnye megszerzése a Garamra való kijutását tette lehetővé, de ismételten hangsúlyozzuk, hogy a bányajoggal járó szabad erdőhasználatot illetően a városi polgárok jobbára csak a város birtokában lévő erdőkre számíthattak. A város határa pedig a XV-XVI. században jelentősen nem növekedett. Tehát a meglévő erdőkben túlhasználat keletkezett. Mindezt növelte, hogy a városi erdőknek mind a bányászati, mind a lakossági tűzi- és épületfaigényeket ki kellett elégíteniük. Hogy a bányászat, kohászat mekkora faigényt támasztott, arra csak egyetlen adatot idézünk. Az egyik gazdag selmeci polgár kohói 1554-ben egyetlen hét alatt 100 szekér faszenet fogyasztottak. Érthető hát, hogy a városi polgárok a környező jobbágyfalvak lakosaitól - légyen azoknak bárki is a hűbéruruk - vásárolták a szenet, és azokat újabb és újabb fahasználatra ösztönözték. A város erdejét - a Stadt Wald -ot - már a XV. században a városi tanács őriztette. A városi számadások szerint a következő században előbb két, majd három városi erdőőr is dolgozott. Ez a városi erdő, amely egyébként a várostól délkeletre, a Hegybánya és Istvánháza közötti területen volt, fedezte részben a város tűzi- és épületfa-szíikségletét. A fát a város vágatta ki, és az arra jogosult polgároknak faraktárból adta el. Más városi erdőkben a polgárok - bizonyos díj lefizetése ellenében - maguk is termelhettek fát.

19 26 SZÉP KIS VÁROS SELM ECBÁN YA Ezt a rendszert azután az alsó-ausztriai bányakamara jelentősen megváltoztatta. Az évi bányarendtartás ugyanis a kamara számára biztosítatta, hogy a bányák körül az erdőket nemcsak használhatják, hanem a (kamarai) bányának meg is szerezhetik. Ez a körzet fél mérföldet tehet ki, de Selmecbányán, ahol ebben az időben már a bányák egyharmada a kamara kezében volt, gyakorlatilag az egész város határát jelentette. így a továbbiakban a város erdőinek haszonvétele a kamarai erdő(bánya)mester jóindulatától függött, bár a nevükben városi erdőőröket továbbra is a város fizette, de azok munkáját már a kamara irányította. Ez aztán ismételt nézeteltérésekre adott okot. A kamara városi polgárokra vonatkozó korlátozó, erdővédelmi intézkedései mögött gyakran az a hátsó szándék húzódott meg, hogy a kamara minél olcsóbban és minél tovább juthasson fához. Ettől a szigorú korlátozástól azután a kamarai tisztviselők gyakran eltekintettek - ha a polgárok hajlandók voltak meghálálni. Mindez azonban nem változtatott azon a helyzeten, hogy a fa Selmecbányán mind a polgárok, mind a kamara számára meglehetősen drága volt. Mária Terézia 1747-ben igyekezett a kamara és a város vitás ügyeit az erdőket illetően is tisztázni, de az igazi változást a kohászat súlypontjának Zsarnócára való átkerülése (ahol a Garamon úsztatott fával tudtak dolgozni) hozta meg. S az, hogy a kamara a szomszédos uradalmak erdeit igyekezett a bányászathoz megszerezni, mert Selmecbánya környékén ebben az időben már egyszerűen nem volt vágható erdő. Az erdőtlenségnek az ellensúlyozására a kamara erdősítésekbe kezdett. Az egykori tölgyesek helyén magvetéssel hozott létre fenyveseket (főleg j egenyefenyveseke t). Mindezek mellett a kincstárnak természetesen továbbra is szüksége volt a selmeci erdőkből kikerülő fára. Az erdők felmérése, a vágáskor, vágásterület pontos megjelölése a mai fogalmaink szerinti korszerű erdőgazdálkodáshoz vezetett el. A város körüli erdőket legelőször 1763-ban mérték fel. Ekkor kitűzték azok határait, illetve elrendelték az erdők kamara számára történő szabad kihasználását. A város az erdőit csak jó száz év múlva, ben kapta vissza, vehette kezelésbe. Az évi erdőtörvénynek megfelelő, korszerű üzemtervet a város 1890-ben készíttette el. A Selmec-Bélabánya és a Vihnye-Peszerény határában fekvő, mintegy 4700 ha területű erdők a kihasználás szempontjából meglehetősen kedvezőtlen fék-

20 A VÁROS E R D Ő G A Z D Á L K O D Á S Á N A K TÖRTÉNETE 27 vésűek voltak. Ahhoz például, hogy a Vihnye körüli fát Selmecre szállítsák, 3-4 vízválasztón is át kellett volna kelni! így a város nem is gondol arra, hogy a közvetlen szükségletén túl a kitermelt, eladandó faanyagot a város mellett raktározza, hanem erdőinek fatermését tövön, vállalkozóknak értékesítette. Erre az értékesítési biztonságra azért is szükség volt, mert az üzemtervekben megállapított, átlagosan 100 éves vágáskornak megfelelően kitermelt faanyagot sem tudták elhelyezni. A bányászat hanyatlásával ugyanis csökkent a faizásra jogosult bányászok száma, de csökkent a bányák faígénye is. Némi kereslet csak az épületfára mutatkozott, amit minden selmeci polgár saját épületének fedélszékéhez és mennyezetéhez - némi kijelölési, szállítási díj ellenében - megkapott. Egyszóval úgy állunk, hogy sok a fókánk, de kevés hozzá az eszkimó - állapíthatta meg a városi erdőmester még 1900-ban is. Hogy az eszkimók száma növekedjék, a város 1900-tól 10 évre minden 10 cm-nél nagyobb átmérőjű, kitermelhető fáját eladta. Az adásvételi szerződés a szakirodalomból ismert, de azért kiemeljük, hogy a vevő köteles volt a rendkívüli használatokból kikerülő fát is a szerződésben kikötött áron átvenni. A szerződés ezen pontja akkor vált érdekessé, amikor 1904 áprilisában a város körüli erdőkbe óriási hótörés pusztított. A jegenyefenyvesekben keletkezett törések, döntések következtében mintegy 60 ezer törzset kellett sürgősen kitermelni, amit a város jórészt házi kezelésben - a fakitermelő cég terhére - végzett el. (A házi kezelés azt jelentette, hogy a fakitermelést és az ezzel kapcsolatos egyéb munkákat nem a vállalkozók, hanem az erdőbirtokos maga végezte.) Ebben az esetben a fát faraktárból, illetve rakodón értékesítette. A város erdőbirtokát az erdősítendő kopárok megszerzésével tudta növelni. Erre a beerdősítésre az erdőtörvény kötelezte, de a város példát szeretett volna mutatni a diákság előtt is, hogy vannak olyan eljárások, amellyel a Selmec körül éktelenkedő kopárokat el lehet tüntetni. Különösen csúnya volt a Paradicsomhegy, amelynek a beerdősítésére állami csemetét is igénybe vettek. (A beerdősítendő terület az átvételkor, 1885-ben mintegy 200 kh-t tett ki.) Még a városi kezelés előtt, 1882-ben Belházy Jenő (egykori erdőakadémiai tanár) úgy látta, hogy az erdőültetés fő fafaja a lucfenyő és a vörösfenyő lehet. Ezek csemetekerti nevelését, majd a 2-3 éves csemeték őszi ültetését javasolta. Helyesen mutatott rá, hogy a rövid ősz és a még rövidebb selmeci

21 28 SZÉP KIS VÁROS SELM EC BÁN Y A tavasz körülményei között nagyon nehéz eltalálni azt a néhány napot, amikor a csemeték kellően nedves földbe kerülnek. (A köves, sziklás talaj ugyanis gyorsan kiszárad.) A fafajokat illetően az elkövetkező évtizedek csak részben igazolták Belházy javaslatait. A vörösfenyőt az igen buja növése miatt nem találták alkalmas fafajnak, míg a lucfenyővel elsősorban csemetetermesztési gondok voltak. A jegenyefenyő csemetét ugyanis az állomány alól nyerték, a, lucot viszont csemetekertben kellett volna - sokkal nagyobb költséggel - megnevelni. Az erdeifenyővel végzett próbálkozásokat a hó hiúsította meg. A város körüli gyakori, nagy, hosszan tartó hó azokat lenyomta. Az alsóbb régiókba az őshonos tölgy visszahozatalát is szorgalmazták, de ezzel a fafajjal kiterjedt erdősítések nem történtek. A fenyvesekben gyérítést, illetve fokozatos felújító vágást (előbb 10, majd 20 éves felújítási idővel) honosítottak meg, amely különösen kíméletes fakitermelést, -közelítést kívánt ben ismét széldöntések voltak, amelynek következtében 30 ezer m3fát kellett kitermelni. Ennek következtében a (fenyő)- épületfa kihasználását ben szüneteltették ban viszont a fiatalosokban keletkeztek zúzmaratörések. Az erdősítések nagyságára jellemző, hogy 1885-től 1900-ig a város csaknem 1000 kh-t erdősített, amelynek a fele erdőtelepítés volt. így a Paradicsom-hegyen Erzsébet királyné emlékére ültettek fákat (71 kh), az ugyanott kanyargó Eötvös út mentén végzett erdősítésért pedig 1896-ban a minisztérium III. osztályú erdősítési jutalmat adott. Selmec igyekezett az erdők közé ékelődött idegen - legtöbbször mezőgazdasági - területeket megszerezni, ahová erdőket ültetett ben ezt a munkát már 15 kisebb-nagyobb, általában ideiglenes csemetekert segítette. Ekkor egyré nagyobb problémát okozott a jegenye fenyvesekben fellépő gombakárosítás, úgyhogy azokat lombfákkal (juhar és kőris) igyekeztek elegyíteni. A város gyümölcsfaiskolát is tartott fenn. Ez irányú munkáikról az utakat szegélyező diófák, esetenként körte- és almafák tanúskodnak. A városi erdők vadászati viszonyai igen kedvezőtlenek voltak. Az állandó zavarás (kirándulók, gyakorlatozó mérnökhallgatók stb.) és a helyi lakosok vadászása a még oly kedvező, mezőgazdasági területekkel tarkított lomboserdőkben sem engedte a vadállományt elszaporodni. Krausz Géza városi erdőmester az Orszá

22 AZ ISKOLÁK V Á RO SA 29 gos Erdészeti Egyesület évi vándorgyűlése alkalmával elmondta, hogy 56 vadász egész napi vadászat során ejt el 1-2 nyulat, egyéb vad még ennyi sincs. A székében elterjedt madarászást pedig a XX. század első éveiben a következő táblák felállításával igyekeztek korlátozni: Kíméljük a madarakat és fészkeiket. Az erdők személyzeti viszonyairól érdemes tudnunk, hogy 1885-től egy erdőtisztet (városi erdőmestert) alkalmaztak, akit a város élethossziglan választott meg. A szakirodalmi munkássága révén is ismert Krausz Géza azonban évekig betegeskedett, úgyhogy a város a kincstári erdészettől kért segítséget, de azok - a létszámhiányra hivatkozva - nem adtak. Krausz halála után - a szintén szakirodalmi munkásságot is folytató - Zólyomi Imre lett az erdőmester. Az erdőőrök és erdősuhancok, -csőszök száma nőtt: 1885-ben még 6 fő, 1900-ban már 16 fő teljesített szolgálatot. A létszám növekedésének azonban akadálya volt az erdők viszonylag alacsony jövedelme. Hiába rendelték el például ben a városnak, hogy két erdőtisztet alkalmazzon, azt nem tudta fizetni. Pedig a külutcákban, majorokban lakók erdőkárosítása is nagyobb személyzetet indokolt. A kincstár tulajdonában maradt erdők két erdőgondnoksága, a Selmecbányái és a szélaknai is közvetlenül kapcsolódott a városhoz. (Ezeket Zsarnócáról irányították.) így az egykori kamarai erdőgazdálkodás szervezeti nyomai a városban továbbra is megtalálhatók voltak. A város azonban mégsem erdőiről volt nevezetes, hanem sokkal inkább iskoláiról. Az iskolák városa A Selmechez kötődő oktatás legfontosabb területe a műszaki, a montanisztika tudományának művelése, átadása volt. Ezzel (és a későbbiekben belőle kinövő erdészettel) lett a város világhírű. Tehát legelőször ezt tekintsük át. A bányászattal, kohászattal kapcsolatos ismereteket is meg kellett valahol tanulni. A tapasztalatok átadásának intézményes formájáról első ízben 1735-ben bécsi udvari kamarai szabályzat jelent meg, amely a selmeci Bányászati-Kohászati Tanintézet (Berg Schcola) kiépítését célozta. Az iskolában - amely ebben a formában 1763-ig működött - a kétéves tanulmányi idő alatt a kamarai