Fordulat a munkaidő-politikában: csökkentés helyett növelés

Átírás

1 GAZDASÁG Fordulat a munkaidő-politikában: csökkentés helyett növelés Tárgyszavak: gazdaság; munkaidő; munkanélküliség; munkaügy; Németország. A munkaidő 25 éven át tartó szinte folyamatos csökkenése után Németországban és más országokban újabban sokan a munkaidő meghosszabbítását ajánlják eszközként a foglalkoztatási helyzet javítására és a munkahelyek védelmére. Az érvelés szerint a béreknek a hosszabb munkaidő miatt bekövetkező csökkenése növeli a munkaerő-keresletet, az árak lehetséges csökkenése pedig a német termékek iránti keresletet javítja belföldön és külföldön egyaránt. Tekintettel a kérdés horderejére, érdemes elméleti síkon és a munkaidő-csökkentéssel kapcsolatban szerzett gyakorlati tapasztalatokra építve empirikusan is megvizsgálni, hogy valóban lehet-e számítani a munkaerő-piaci helyzet lényeges javulására akkor, ha néhány órával hosszabb lesz a heti munkaidő? A munkaidő mint foglalkoztatáspolitikai eszköz A munkaidő mindig is fontos szerepet játszott a munkanélküliség csökkentésével és a gazdasági növekedéssel kapcsolatos vitákban és csatározásokban. Ezen a területen egészen a kilencvenes évekig érvényesültek a német szakszervezeteknek a munkaidő csökkentésével kapcsolatos törekvései, amelyek célja az volt, hogy az adottnak feltételezett munkavolument több munkavállaló között osszák el. Ennek során eleve számoltak azzal, hogy elsősorban a tárgyalásokon kivívott bérkompenzáció miatt nőni fognak a munkaerőköltségek. Az IG Metall szakszervezet még 2003-ban is megpróbálta elérni a 35 órás munkahét bevezetését Kelet-Németországban, de ez már nem sikerült. A helyzet mára teljesen megváltozott, és a munkaadók az eddigivel teljesen ellentétes munkaidő-politikát követelnek: a munkaidő meghosszabbítását. A

2 Siemensnél és a DaimlerChryslernél kötött megállapodások már az új idők jelei: mindkét nagyvállalatnál változatlan bérek mellett megnövelték a munkaidőt. Ellentételezésképpen a DaimlerChryslernél szavatolták a munkahelyek biztonságát, a Siemensnél pedig lemondtak a mobiltelefon-gyártás Kelet-Európába helyezéséről. A két megállapodás részleteit ismerteti az alábbi keretes rész. Gyakran hivatkoznak ezekre a példákra a munkaidő átfogó csökkentésének követelésekor. Az érvelés szerint ily módon csökkennének a munkaerőköltségek, és nőne a munkaerő iránti kereslet. A munkaidő meghosszabbítása vélt vagy valós előnyeinek taglalása előtt célszerű elemezni, hogy milyen hatásai voltak munkaidő csökkentésének, majd megvizsgálni, hogy az azzal kapcsolatban szerzett tanulságok mennyiben alkalmazhatók a munkaidő meghosszabbítására. A munkaidő folyamatos csökkenése Németországban Míg a 19. században a szakszervezetek a munkavállalók védelmére hivatkozva küzdöttek a munkaidő csökkentéséért, a 20. században változott az érvelés: ekkor már főként a munkaidő-csökkentéssel megvalósítható munkahely-teremtés és ezzel a munkanélküliség csökkentésének lehetősége volt a fő hivatkozás a rövidebb munkaidőért folytatott harcban. Ez a koncepció először az 1929 és 1932 közötti gazdasági világválság idején merült fel, majd 1978-ban a szakszervezetek újra elővették. Németországban az IG Metall fémipari szakszervezet játszotta a vezető szerepet a 35 órás munkahét követelésében az 1978-as kollektív tárgyalásokon. Ez a politika 1984-ben Németország háború utáni történetének legnagyobb sztrájkjához vezetett, aminek következtében 38, illetve 38,5 órára csökkentették a heti munkaidőt. A csökkentés elsősorban a fém- és villamos ipar vállalatait érintette, de kiterjedt a vas- és acélkohászat, a nyomdaipar és fafeldolgozás munkavállalóira és munkaadóira is. A kilencvenes évek elején tovább csökkent a munkaidő, és végül 1995-ben a fém- és villamos iparban bevezették a 35 órás munkahetet. Az 1. táblázatban azonban látható, hogy viszonylag alacsony azoknak a munkavállalóknak az aránya, akiknek valóban csak heti 35 órát kell dolgozniuk. Nyugat-Németországban 2003-ban csak minden ötödik munkavállaló dolgozott olyan vállalatnál, amelynél a heti munkaidőt kollektív szerződésben 35 órában állapították meg, a munkavállalók háromnegyedének munkaideje viszont 37 és 40 óra között volt. A kollektív szerződésben előírt átlagos munkaidő 2003-ban 37,4 óra volt.

3 A DaimlerChryslernél és a Siemensnél megkötött megállapodások A DaimlerChrysler vezetése, az üzemi tanács és az IG Metall szakszervezet helyi képviselői július 23-án megállapodást írtak alá a vállalat sindelfingeni üzemében egy olyan intézkedéscsomagról, amelynek célja a költségek csökkentése és mintegy 6000 munkahely megmentése, következménye pedig a munkaidő meghosszabbítása és a bérek nominál értékének csökkenése. A megállapodás előzménye a vállalat vezetésének bejelentése arról, hogy től évi 500 millió euróval kívánja csökkenteni a költségeket, és azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben ezt nem sikerül elérnie, a Mercedes C-osztály modell gyártását a Stuttgart közelében lévő Sindelfingenből Brémába vagy Dél-Afrikába helyezi át. Az üzemi tanács kezdetben elutasította a javaslatot, a német fémiparban működő kollektív érdekegyeztetés egésze elleni támadásként értékelve azt, majd a dolgozók július 15-én mintegy es tiltakozó demonstrációt tartottak. Hosszú tárgyalások után azonban július 23-án mégis aláírták a megállapodást a költségcsökkentésről. Ennek főbb pontjai a következők: 2006-ban 2,79%-kal csökkentik a béreket. A munkavállalók bére azonban valójában nem fog csökkeni, mert ezt a csökkenést ellensúlyozza az új fémipari bérstruktúrában előirányzott, pontosan ilyen mértékű emelés. A DaimlerChrysler megígérte, hogy nem fog kihelyezni semmilyen szolgáltatást, sőt, korábban kihelyezett funkciókat vissza fog venni. Egy kiegészítő megállapodásban július 1-jétől a jelenlegi 35 óráról 39-re növelik a heti munkaidőt. Az 54 évesnél idősebb dolgozók munkaidejét azonban fokozatosan csökkentik, és a 60 felettiek heti munkaideje már csak 34,5 óra lesz. Egy kiegészítő megállapodásban engedélyezik a kutatásban, fejlesztésben és a vállalat központi tervezési divíziójában dolgozók heti munkaidejének meghoszszabbítását 40 órára, a növelést azonban mindig a dolgozók és a vállalat közötti helyi szintű megállapodások szabályozzák majd. A megnövekedett kapacitásoknak köszönhetően csökkenteni fogják a délutáni és éjszakai műszakokat; a rugalmas munkaidőből és szabad műszakokból öszszeadódó időalapból pedig a sindelfingeni üzem minden dolgozója két nap továbbképzésben részesül évente. A vállalatnál az ideiglenes munka a teljes foglalkoztatás legfeljebb 1,5%-át teheti ki. A megállapodás 2012-ig biztosítja az alkalmazottak foglalkoztatást a Daimler- Chryslernél. A Siemensnek is sikerült megszereznie a legnagyobb munkásszakszervezet, az IG Metall beleegyezését a munkaidő meghosszabbításába, így a vállalat két Kölnhöz közeli gyárában 35-ről 40-re fogják felemelni a munkaidőt. A Siemens érve az volt, hogy csak így lehetett megmenteni 2000 munkahelyet, amelyek egyébként Magyarországra kerültek volna. A vállalat hasonló intézkedéseket tervez több más, szintén nehéz helyzetbe került gyárában.

4 Kelet-Németországban még ennél is lényegesen hosszabb volt a munkaidő: a munkavállalók mindössze 1%-ának munkaidejét csökkentették kollektív szerződésben 35 órára; közel 45%-uk pedig több mint 40 órát dolgozott hetente. Keleten a munkahét átlagos hossza 39 óra, vagyis kb. 1,5 órával több, mint az ország nyugati felében. Néhány ágazatban még 2003-ban is csökkentették a munkaidőt, a baden-württembergi üvegipari üzemben viszont már 37,5 óráról 38,5 órára nőtt a munkahét hossza. 1. táblázat A foglalkoztatottak százalékos megoszlása a heti munkaidő hossza szerint Kollektív szerződésben előírt heti munkaidő órában Nyugat- Németország, % Kelet-Németország, % 35 35, , , , ,9 >40 22,6 3,6 21,9 36,0 13,7 2,2 1,0 0,7 3,1 32,3 18,3 44,6 A kollektív szerződésben előírt és a tényleges munkaidő A tényleges munkaidő nem feltétlenül egyenlő a kollektív szerződésekben előírt munkaidővel. A Német Gazdaság Intézetének (Institut der deutschen Wirtschaft) egyik vizsgálata szerint míg a német feldolgozóiparban a kollektív szerződések szerinti átlagos munkaidő heti 36 óra, addig a ténylegesen teljesített munkaidő átlagosan heti 39 óra. Az öszszes gazdasági ágazat figyelembevételével az átlagos előírt munkaidő heti 37,6 óra, a tényleges ezzel szemben 39,9 óra. Az átlagos tényleges munkaidő a megállapodásokban rögzített heti munkaidőből és a teljesített túlórák átlagos számából áll. Az előírt és a tényleges munkaidő közötti különbség egyrészt fizetett és nem fizetett többletmunkára vezethető vissza, másrészt viszont arra, hogy a megállapodásokban rögzített átlagos heti munkaidő és a kollektív szerződésekben előírt heti munkaidő eltérhetnek egymástól, mert nem minden vállalatra vonatkozik kollektív szerződés. Figyelembe kell venni ezenkívül azt is, hogy a nyolcvanas és kilencvenes években a munkaadók a munkaidő csökkentéséért cserébe lehetőséget kaptak a korábbinál nagyobb rugalmasságra. Így pl. a fémiparban a munkaadók a munkaerő-állomány legfeljebb 18%-ával megállapodhattak abban, hogy a

5 heti munkaidőt növelik legfeljebb heti 40 órára. A szolgáltatóipar magánvállalatainak 42%-ánál a megállapodások szerinti átlagos munkahét hossza 40 óra, Kelet-Németországban viszont az ágazat cégeinek 76%- ban ilyen hosszú a munkahét. A munkaadók számára ún. munkaidőszámlák formájában is biztosították a munkaidő rugalmasabbá tételének lehetőségét. Ezek célja a termelés konjunkturális vagy szezonális ingadozásainak kezelése a meglévő munkaerőgárdával, illetve a munka nélküli üresjáratok elkerülése. Azzal, hogy adott időtávon belül lehetőség van az előírt munkaidőtől való eltérésre túlórapótlékok fizetése nélkül, jelentős munkaerőköltségek takaríthatók meg, és ezzel (részben) kompenzálhatók a munkaidő-csökkentéssel járó költségterhek. A megadott kiegyenlítési időtávon belül természetesen átlagos értékként el kell érni a megállapodás szerinti munkaidőt. Ha hosszabb távon nem sikerül leépíteni a felhalmozódott követelést, akkor a munkaidőszámlát gyakorlatilag a munkaidő meghosszabbításának eszközeként vezették be. A munkaidő nemzetközi összehasonlításban Németország mellett Európa más országaiban is csökkentették a munkaidőt (1. ábra). Dániában a nyolcvanas években 37 órára lett a heti munkaidő, Hollandiában pedig előbb 38, majd 1998-ban 36 órára csökkent. Hollandiában jelentős mértékben nőtt a részmunkaidős foglalkoztatás is. Franciaországban (az ún. Aubry-törvény keretében) még a kilenc venes években elhatározták, hogy 2000-ben bevezetik a heti 35 órás munkahetet, de a munkaadókat itt is rugalmassági intézkedésekkel kompenzálták. A francia feldolgozóiparban egyébként azért a legalacsonyabb az előírt munkaidő, mert a 35 órás munkahét bevezetése nagyon sok, mintegy 16 millió munkavállalót érintett. Az ábrából az is kiderül, hogy a ténylegesen teljesített munkaidő sok más országban is eltér a kollektív szerződésben rögzítettől, bár a különbség a legtöbb esetben kisebb, mint Németországban. A munkaidő-csökkentés hatása a foglakoztatásra Egészen a kilencvenes évek közepéig általános volt az a felfogás, hogy a munkaidő csökkentése kedvező hatással lesz a foglalkoztatásra.

6 kollektív szerződés szerinti munkaidő , , , ,3 38, , Franciaország Dánia Hollandia Németország Ausztria Finnország Svédorsszág Belgium Írország Luxemburg Olaszország Portugália Spanyolország Görögország Nagy-Britannia tényleges munkaidő ,8 38, ,3 39,5 39,5 39,6 40,1 40,3 40,3 40,6 40,8 42,1 43, , Franciaország Dánia Hollandia Németország Ausztria Finnország Svédország Belgium Írország Luxemburg Olaszország Portugália Spanyolország Görögország Nagy-Britannia 1. ábra A kollektív szerződésben rögzített és a tényleges munkaidő 15 EU-ország feldolgozóiparában (heti munkaórák száma)

7 Ez a nézet azon a feltételezésen alapult, hogy a nemzetgazdaságban adva van egy állandó termelési volumen és ezzel a munkaerő iránti állandó nagyságú kereslet, amelyet tetszés szerint lehet elosztani munkavállalók és munkaórák között. Ezzel a feltételezéssel szemben azonban komoly ellenvetéseket lehet felhozni. 1. A vállalatok a túlórák számának növelésével ellensúlyozni tudják a rendes munkaidő csökkentését, és ha a túlórák száma pontosan olyan mértékben nő, amilyen mértékben csökkentették a kollektív szerződésben megállapított munkaidőt, akkor a tényleges munkaidő hossza nem változik. Ebben az esetben még állandó termelési volument feltételezve sem bővül a foglalkoztatás. Az, hogy a vállalatok a túlórák számának növelésével vagy a foglalkoztatottak számának változtatásával reagálnak a változásra, a mindenkori határköltségektől és határtermelékenységtől függ (attól tehát, hogy az egyik vagy másik megoldás milyen költségekkel jár és milyen hatással van a foglalkoztatásra). Ebből a szempontból az a lényeges pl., hogy újabb munkavállalók felvétele nem bér jellegű munkaerőköltségekkel (a felvétel és elbocsátás költségei, humántőke-beruházások stb.) jár, a túlórákért viszont pótlékot kell fizetni. 2. Ezzel viszont egyébként azonos körülmények között, tehát továbbra is adott termelési volument feltételezve nőnek a munkaerőköltségek, függetlenül attól, hogy adott vállalat a foglalkoztatás bővítésével vagy a túlórák számának növelésével, esetleg a kettő kombinációjával reagál az új helyzetre. A költségnövekedés viszont közép- és hosszú távon két okból is kedvezőtlen hatással van a foglalkoztatásra. Egyrészt a relatíve olcsóbbá vált tőke állományának a munka rovására megvalósuló bővítéséhez vezet, másrészt a nyereség optimálására törekvő vállalatok valószínűleg csökkenteni fogják termelésüket, amennyiben a költségnövekedést nem tudják áthárítani fogyasztóikra. 3. Változatlan órabérek mellett a munkaidő csökkentése a havi bérek csökkenésével járna, a szakszervezetek azonban rendszerint olyan mértékű bérkiegyenlítést követelnek, hogy azzal a havi bér változatlan maradjon. Az órabérek növelése azonban elkerülhetetlenül a munkaerő iránti kereslet csökkenéséhez vezet, ami viszont a munkaidő-csökkentéstől várt hatással éppen ellentétes irányú következmény. 4. Sem a termelési volumen, sem a munkaerő termelékenysége nem állandó tényezők. Sokan azzal érvelnek, hogy a munkaidő

8 csökkentésének hatására nő az alkalmazottak termelékenysége, mert nő a munkavégzés intenzitása. Egy 1997-es felmérésben pl. a megkérdezettek 53%-a arra panaszkodott, hogy a munkaidőcsökkentés óta nőtt a munkaterhelés. A termelékenységet érő hatást tovább fokozza, hogy a munkaidő csökkentését gyakran szervezeti változások és a munkaidő rugalmasabbá tétele (pl. munkaidőszámlákkal) kísérik. Az utóbbi révén csökkenthetők a költségek, mivel elkerülhető a túlórapótlékok fizetése. Számítani lehet technológiai intézkedésekre is a relatíve olcsóbbá vált tőkeállomány bővítése formájában. A munkatermelékenység növekedése viszont azzal jár, hogy a munkaidő-csökkentés rövid foglalkoztatási hatása teljesen elmarad, mivel az adott munkaerőgárda rövidebb munkaidőben is ugyanakkora volumenű termelést ér el, mint korábban. Közép- és hosszú távon viszont kompenzálni lehet (legalábbis részben) az itt leírt kedvezőtlen foglalkoztatási hatásokat, mivel a termelékenység javulása ellensúlyozza a költségek növekedését. 5. A munkaidő-csökkentés nem feltétlenül felel meg a munkavállalók igényeinek (preferenciáinak), és a munkaerő-kínálat bővülését eredményezheti, legalábbis olyankor, ha nincs bérkompenzáció. A foglalkoztatottak pl. gyakran keresnek másodállásokat korábbi jövedelmük fenntartása érdekében. A már említett felmérésben a megkérdezettek 27%-a azt állította, hogy szívesen teljesítene a kollektív szerződésben megállapítottnál több munkaórát. 6. Számolni kell az ún. feloszthatóság problémájával is. Ez azzal kapcsolatos, hogy az alkalmazottak és a munkaórák nem helyettesíthetők tetszőlegesen, aminek különösen a kisvállalatok számára van jelentősége. Elméleti szinten tehát messze nem egyértelmű, hogy a kollektív szerződésben előírt munkaidő csökkentése valóban teremt-e új munkahelyeket? Bérkompenzáció esetében még a munkahelyek veszélyeztetésére is számítani lehet, amit viszont ellensúlyozhat a munka termelékenységének növekedése. Különösen a munkaidő rugalmasabbá tételének van itt jelentősége, ami lehetővé teszi a munkaidő hozzáigazítását a mindenkori feladathoz. A munkaidő csökkentésére adott reakció azonban természetesen mindig azoktól a feltételektől és körülményektől függ, amelyek között az adott vállalat működik. A munkaidő-csökkentés tényleges hatásairól közelebbit és konkrétabbat tehát csak empirikus tanulmányok alapján lehet mondani.

9 Empirikus tanulmányok eredményei Számos tanulmány foglalkozik összesített (aggregált) adatok feldolgozásával, kevés azonban a munkaidő-csökkentés foglalkoztatási hatásait elemző mikroökonometriai elemzés. Ezeknek a vizsgálatoknak az eredményei az alábbiak szerint foglalhatók össze: 1. A vizsgálatok többsége azt mutatja, hogy a tényleges munkaidőnek az előírt munkaidőhöz viszonyított rugalmassága 1 körül van, ami azt jelenti, hogy a munkaidő-csökkentés hatására vagy egyáltalában nem, vagy legfeljebb csak igen csekély mértékben nő a túlórák száma. Az egyik felmérés szerint a németországi feldolgozó ágazatban a heti munkaidő csökkentése egy órával a tényleges munkaidő perces csökkenésével jár, a csökkentés miatti túlórák hossza tehát nulla és hét perc között van. Ez tehát nem erősíti meg azt az aggodalmat, hogy elmarad a várt foglalkoztatási hatás, mivel a vállalatok a munkaidő csökkentését a túlórák számának növelésével ellensúlyozzák. 2. Hasonlóan egységesek az eredmények abban, hogy a munkaidő csökkentése Németországban az órabérek emelésével járt, a növekedés mértékével kapcsolatban azonban már nincs ilyen egyetértés. Van pl. olyan kutató, aki 1984 és 1994 közötti adatok alapján azt állította, hogy a bérkompenzáció közel százszázalékos volt. Az mindenesetre bizonyos, hogy a munkaidő csökkentésének volt a foglalkoztatás szempontjából pótlólagos, káros hatása. 3. Az közötti időszakra vonatkozó termelékenységi adatok becslése szerint a munkaidő vállalatokon belüli csökkentésének nem volt számottevő hatása a termelési eredményekre. Ez arra vezethető vissza, hogy a munkaidő-csökkentés lökésszerű hatással volt a termelékenységre. 4. A számított foglalkoztatási hatások a munkaidő-csökkentés szószólóinak reményeihez képest kiábrándítóak. A már említett, időszak adataira épülő vizsgálat készítője szerint vagy nem is volt ilyen hatás, vagy ha volt, az kifejezetten kedvezőtlen volt a foglalkoztatás szempontjából. (Természetesen az eredmények nem kis mértékben a használt adatokon és besoroláson múlnak.) Más vizsgálatok szerint Nyugat-Németországban nem mutatható ki foglalkoztatási hatás, míg Kelet-Németország feldolgozóipari kisvállalatainál a munkaidő-csökkentés a foglalkoztatási helyzet javulásával járt. Egyes kutatók ezzel szemben azt találták, hogy a segéd- és betanított munkások körében a

10 csoportra jellemző nagy bérrugalmasság miatt a munkaidőcsökkentés kedvezőtlenül befolyásolta a foglalkoztatást. Egy másik, 16 OECD-országra kiterjedő friss kutatás eredményei viszont kedvező foglalkoztatási hatásokat jeleznek, bár a gerjesztett bérnövekedés ezt is közömbösíti. Elemzések szerint a Franciaországban 1982-ben bevezetett 39 órás munkahét hatására az érintett munkavállalók számára 2 4%-kal nőtt a munkanélkülivé válás valószínűsége. Az itt ismertetett eredmények arra utalnak, hogy a munkaidő csökkentése általában nem javította a várt mértékben a foglalkoztatási helyzetet, elsősorban a bérkompenzáció miatt. Esetenként kifejezetten munkahelyek elvesztését kellett konstatálni. A munkaidő növelése és a foglalkoztatási helyzet A nyolcvanas évek eleje óta egészen napjainkig a viták középpontjában a munkaidő-csökkentés és a foglalkoztatás közötti kapcsolat állt, újabban azonban a munkaidő növelése és ennek foglalkoztatáspolitikai következményei kerültek előtérbe. Az újabb törekvések célja a munkaidő meghosszabbítása heti néhány órával változatlan bérek mellett. Ez nyilvánvalóan a tényleges órabérek csökkentését jelentené, valamint azt, hogy részben meg lehet szüntetni a túlórákat, és ezzel a költséges túlórapótlékok fizetését. Ez utóbbi érvet figyelmen kívül hagyják azok, akik úgy érvelnek, hogy valójában nincs is szükség a munkaidő meghoszszabbítására, mivel a tényleges munkaidő úgyis hosszabb, mint a kollektív szerződésekben előírt. Ehhez járul még az is, hogy a nem bérjellegű munkaerőköltségek több munkaóra között oszlanak el, jelentőségük így csökken. Ezzel csökkenek a termelési költségek és javul a vállalatok versenyképessége. Politikai taktikai szempontból a munkaidő növelése azért jó megoldás, mert a kollektív tárgyalásokon azt sokkal könnyebb elfogadtatni, mint a bércsökkentést. A költségmegtakarítás lehetősége egyébként a munkatermelékenység lehetséges csökkenése miatt korlátozott, legalábbis ha feltételezzük, hogy a munkaidő-csökkentés és -növelés hatása a termelékenységre szimmetrikus (azonos nagyságú, de ellentétes előjelű). Ehhez járul még, hogy számolni kell a foglalkoztatottak motiváltságának a hosszabb munkaidő miatti csökkenésével. Elképzelhető ugyanakkor, hogy a termelékenység alakulása nem tükörszimmetrikus. A munkavállalók termelékenysége a munkaórák számának növelésével csökken ugyan, nincs azonban ok annak feltételezésére, hogy a vállalatok azonnal megszünte-

11 tik azokat a műszaki és szervezeti intézkedéseket, amelyeket a munkaidő-csökkentés idején vezettek be. Ez más szóval azt jelenti, hogy a foglalkoztatottakkal szemben változatlanok a termelékenységgel kapcsolatos követelmények, azokat nem állítják vissza a munkaidő-csökkentés előtti helyzetnek megfelelőre. A munkaidő meghosszabbításával járó költségcsökkentést nem lehet komolyan megkérdőjelezni, sokkal nehezebb azonban számszerűsíteni a munkaerőköltségek munkahelyteremtő hatását. A Német Gazdaság Intézetének tavaly júniusi igen optimista számításai szerint az összes foglalkoztatott munkaidejének emelése egy órával 2003 júliusától összesen új munkahelyet eredményezett volna 2004-ben, a gazdasági növekedés az akkor várt 1,5%-ról 3%-ra nőtt volna, a költségvetés bevételei pedig 12 milliárddal nagyobbak lettek volna. Erősen kérdéses azonban, hogy valóban fellép-e rövid távú hatás? Rövid távon ugyanis a termelés, valamint a termékek és szolgáltatások volumene állandó érték, és a tőkeállományt sem lehet azonnal a megváltozott körülményekhez igazítani. Adott, fix termelési volument azonban hosszabb munkaidőben kevesebb emberrel is elő lehet állítani, így hát semmi esetre sincs szükség a foglalkoztatás bővítésére, sőt, elszórtan elbocsátásokra is sor kerülhet. A hosszabb távú fejleményeket vizsgálva, fel kell adni a fix termelési volumenre vonatkozó feltételezést, és számolni kell azzal is, hogy a tőkét a relatíve olcsóbbá vált munkával helyettesítik. A munkaerőköltségek csökkenése miatt nő a vállalatok kereslete a munkaerő iránt. Döntő kérdés azonban, hogy a megnövekedett keresletet nem fedezi-e eleve az előírt munkaidő meghosszabbítása, ami viszont a munkaerő-kereslet rugalmasságától függ. Ez utóbbi azt adja meg, hogy az órabér 1%-os csökkenésének hatására mennyivel nő a munkaerő iránti kereslet. Mivel a tényleges órabér körülbelül ugyanolyan mértékben csökkent, amilyen mértékben a munkaidő nőtt, a munkaerő-kereslet 1-es rugalmassága mellett a foglalkoztatási hatás éppen nulla lenne. Ennél kisebb mértékben rugalmas munkaerő-kereslet elbocsátásokat jelentene, míg pozitív foglalkoztatási hatás csak egynél (abszolút értékben) nagyobb érték esetén lépne fel. Ez utóbbi érték előfordulhat néhány ágazatban, valamint a segéd- és betanított munkások között, a Németországra vonatkozó 2003 statisztikai adatok szerint azonban a nemzetgazdasági szintű rugalmasság 0,6 és 1 között van. A foglalkoztatási helyzet javulása leginkább akkor várható, ha a vállalatok a munkaerőköltségek csökkenése miatt csökkentik az árakat, ami annál valószínűbb, minél kevésbé kartellszerű a piac. A belföldi fogyasz-

12 tók vásárlóereje ilyenkor nő, a német vállalatok nemzetközi versenypozíciója javul, a német termékek iránti kereslet belföldön és külföldön egyaránt nő. Valószínű azonban, hogy az így elért versenyképesség legalábbis az ország EU-szomszédjai vonatkozásában csak rövid távú lehet, mivel ezekben az országok ugyanúgy növelnék a munkaidőt. Figyelembe kell venni ugyanakkor a munkaidő meghosszabbításának közvetett hatásait is a munkaerő kínálatára. Hosszabb munkaidő változatlan jövedelem (és így a munkával járó nagyobb kín) mellett csökkenti a munka hasznát és értékét. Felértékelődik a szabadidő, csökken a munkaerő-kínálat, és egyesek visszavonulnak a munkaerőpiacról. Ez a hatás azonban nem lehet nagyon jelentős, mivel a tapasztalatok szerint a munkaerő-kínálat határozottan rugalmatlan, amely alól legfeljebb a házas nők csoportja képez kivételt. Ajánlások a munkaidő-politika számára Az elmondottak alapján tehát erősen kérdéses, hogy a munkaidő meghosszabbításával számottevő mértékben lehet új munkahelyeket teremteni. Az intézkedéssel járó költségcsökkenés növeli ugyan a munkaerő iránti keresletet, és a lehetővé váló árcsökkentéseknek köszönhetően nőhet a német termékek iránti kereslet, úgy belföldön, mint külföldön. Erre azonban csak hosszabb távon lehet számítani, és a munkaerő iránti pótlólagos igény egy részét már eleve fedezi a meghosszabbított munkaidő. Célszerűnek tűnik ugyanakkor tovább folytatni a munkaidő rugalmasabbá tételét, legalább kiegészítő intézkedés formájában. Ide tartoznak az olyan megoldások, mint pl. munkaidőszámlák létesítése hosszabb kiegyenlítési időszakkal és szélesebb munkaidősávokkal. A munkaidő meghosszabbítása ugyanakkor alkalmazható a meglévő munkahelyek védelmében, legalábbis olyankor, ha konkrétan fennáll a termelés külföldre helyezésének veszélye. A DaimlerChrysler és a Siemens példája azt mutatja, hogy ez az intézkedés valóban sikeresen alkalmazható a munkahelyek megtartására. Nem szabad azonban az ilyen esetekből általánosítani, megismételve a munkaidő csökkentésekor elkövetett hibát (ezúttal fordított irányban): differenciálatlanul és a vállalatok sajátosságaitól függetlenül bevezetni a munkaidő új szabályozását. Differenciált, a konkrét üzemi követelményekhez szabott megoldásokra van szükség. Összeállította: Liebner Anikó Heckmann, M.; Schrank, T.: Kehrtwende in der Arbeitszeitpolitik. = Wirtschaftsdienst, 84. k. 8. sz p

13 Labour reforms in Germany. Bargain basement. = The Economist, 372. k sz. júl p Cost-saving accord at DaimlerChrysler. = European Industrial Relations Review, sz. aug. p. 7.