Mi van egy magyar orvos fejében, aki nem lesz orvos, vagy nem Magyarországon lesz az?

Mi van egy magyar orvos fejében, aki nem lesz orvos, vagy nem Magyarországon lesz az? Egyre több fórumon hallani, hogy fogy az orvos és az ápoló Magyarországon, az ágazatban dolgozóknak és számos helyen már a betegek számára is ez nem csupán hír, hanem mindennap megtapasztalt valóság. Beszélni róla lehet kifulladásig, ám a panasz bizonyított sérelem hiányában előbb-utóbb kiüresedik. Nem véletlen hát, hogy a XX. Kórházszövetségi Kongresszuson az egyik legnépszerűbb előadás dr. Eke Edité volt, aki Miért kell emberi erőforrás-stratégia az egészségügyben? címmel számok és grafikonok, valamint többéves vizsgálati eredmények tükrében válaszolta meg a címben feltett kérdést. Lapunknak tett nyilatkozatában az adatok bemutatásán túl szakértői szemmel felmért összefüggésekbe avatott bennünket, és eloszlatott minden kétséget afelől, hogy szükség van-e kutatási eredményekre egy ágazat átalakításakor. Radnai Anna Milyen előzményei voltak a kutatásnak? Egy 2003-as Litvániában végzett kutatás eredménye szerint a fiatal litván orvosok 60 százaléka gondolkozott az ország elhagyásán, amint a határok megnyílnak. Többek között ez a megdöbbentő adat motivált bennünket, hogy megvizsgáljuk, milyenek nálunk az arányok. Ezt erősítette, hogy 2004. május elseje előtt egyébként is sok rémhír született a diplomások külföldre áramlásával kapcsolatban, adatokat azonban senki nem tudott felmutatni. Így adódott kutatásunk egyik fontos célkitűzése: hogy tudományos igényességgel és módszerrel, releváns adatokat gyűjtsünk az orvosok külföldi munkavállalási szándékára vonatkozóan. Ezek elemzésével és értékelésével pedig, összevetve eredményeinket az egészségügyi emberi erőforrások terén uralkodó európai uniós és világtendenciákkal, tényleges képet alakítsunk ki a magyar helyzetről. Ezzel segítve az ágazatban az emberi erőforrás vonalon a kritikus pontok azonosítását és egy fenntartható stratégia kidolgozását. Kutatásunkat azért is szükségesnek éreztük, hogy felmérhessük, vajon uniós csatlakozásunk után mennyire lesz valójában nyitott az európai munkaerőpiac. Átfogó kép rajzolására törekszünk: a külföldi munkavállalási szándékon túl az itthoni elhelyezkedés döntési faktorait, a hiányszakmákat, a területi egyenlőtlenségek valós mértékét, okait és veszélyeit, és számos egyéb szempontot vizsgálunk. Mindezeket az elérhető releváns információk tükrében értékeljük: ilyen például az orvostársadalom elöregedésének mértéke. Minden egészségügyi szakmában gondok vannak, de a mi kutatásaink egyelőre orvosokra vonatkoznak. Tevékenységünknek köszönhetően mára kialakult egy hálózat, melynek mentén szinte az összes érdekelt magyarországi szervezettel kapcsolatban vagyunk, többek között a Magyar Egészségügyi Szakdolgozók Kamarájával, a Magyar Rezidens Szövetséggel és a Magyar Orvostanhallgatók Szövetségével, a Magyar Kórházszövetséggel stb. Kutatásainkat idővel más szakképzett rétegekre: elsősorban ápolókra és gyógytornászokra is ki kívánjuk terjeszteni. Hogyan alakították ki a vizsgálatot? Kezdetben elsősorban a Magyarországról külföldre irányuló munkavégzési szándékot kívántuk mérni, a későbbiekben ez a kérdéskör az egészségügy emberi erőforrásainak összefüggés rendszerébe került. Jelenleg rezidensek és orvostanhallgatók körében végzünk felmérést. Az utóbbi időkig kizárólag kérdőívekkel dolgoztunk, ma már egyéb vizsgálati módszerekkel is kiegészítjük a kutatást, például strukturált interjúkkal, illetve fókuszcsoportok bevonásával. A kutatás alapvetően a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központja és az akkoriban alakult Magyar Rezidens Szövetség közös kezdeményezése volt, intézményünkben azóta egy háromtagú kutatói csapat végzi ezt a programot. Az elmúlt évek során több mint 3000 részletes kérdőív adataiból dolgoztunk, melyek első-, valamint hatodéves orvostanhallgatók és rezidens orvosok bevonásával készültek. A rezidens orvosok körében a mintavétel szinte teljes körűvé vált a múlt évben, több mint 80 százalékukat érjük el. A kérdőívet mi fejlesztettük. Kezdetben a munkavállalási szándék volt a központi kérdés, de elég hamar számos egyéb szemponttal is kiegészítettük az ívet, pl. rákérdezünk a pályaválasztás motivációira, és arra is, hogy milyen döntési kritériumok mentén keresnek általában állást egészségügyi gazdasági szemle 2008/3. 27

a válaszadók, milyen jövőképpel rendelkeznek, miért azt a szakmát választják, amit választanak stb. Folyamatosan indulunk a munkánkat érintő pályázati kiírásokon. Már kezdetben igyekeztünk átfogó kutatási koncepciónk alapján az egyes egységeket a teljes kép alapján, kvázi puzzle-szerűen illeszteni, hogy a továbbfejlesztések során szervesen építkezni tudjunk addigi munkánkra. A legutóbb elnyert pályázat lehetőséget ad rá például, hogy a rezidensek körében az álláskeresés szempontjaira fókuszáljunk. Az Országos Alapellátási Intézet adataiból kiderül, hogy az ország elmaradott területein közel 160 háziorvosi körzet betöltetlen évek óta. Első mintánk adatai e vizsgálatból ugyanakkor azt mutatják, hogy senki nem tervez 20 000 fő alatti településen munkát vállalni, 20 50 000 fő közötti lélekszámú helyen pedig szinte senki, és munkát majd mindenki az egyetemi képzőhelyeken és környékükön szeretne kapni. Vagyis körükben megfelelő és hosszú távú stratégiára (ösztönzőkkel!) van szükség, ha a jelenlegi, munkaerő szempontjából is ordító egyenlőtlenségeket mutató ellátórendszer kiegyensúlyozottabb átalakítása a cél. Milyen általános tapasztalatokat szereztek még a kutatások során? A felmérésben szereplő generáció tág munkaerőpiacon nézelődhet, és szabad kommunikációt folytathat a nyugati országok felé. Válaszadóink egy nyelvet, általában az angolt jól beszélik, mobilisak, nagy részük még független, és ezek a tények meghatározzák vállalkozó kedvüket is. Mindhárom megkérdezett korcsoport 60 70 százaléka állítja, hogy gondolkodik a külföldi munkavállaláson, de azok aránya, akik tényleges lépéseket is tesznek e cél elérésére, kb. 10 százalék. (A nem elvágyódók érzelmi kötődések miatt biztosak a maradásban, vagy félnek egy másik kultúrába beilleszkedni, nyelvi és beilleszkedési nehézségekkel szembenézni.) A felmérésben megkérdezzük azt is, hogy mikorra tervezik a munkavállalást, s a leggyakoribb az amint lehetőségem lesz rá válasz. Ez figyelmeztető: lehetséges, hogy a válaszadó nem tesz lépéseket, vagy nincs tisztában a külföldi munkavállalás feltételeivel, ugyanakkor, ha kínálkozik lehetőség, akkor mégis menne. Viszonylag magas azon fiatalok aránya, akik akár még a szakvizsga előtt külföldre költöznének. Kérdés, hogy a magyar továbbképzési rendszer hogyan tudja integrálni a külföldi gyakorlatot. A célországok vonatkozásában összesítve érdemes kiemelni, hogy az angol nyelvterületek: az Egyesült Királyság és Írország vezet, a második helyen a skandináv országok, és a harmadikon a német nyelvterületek állnak, ha az EU-t, illetve azzal szoros kapcsolatban álló európai országokat nézzük. Nem európai országokat kevesen jelölnek meg lehetséges célállamként. Melyek a megkérdezett fiatalok számára a legnyomósabb érvek a külföldi munkavállalás mellett? Vezet az anyagi megbecsültség. A kutatás során azt is megkérdezzük, hogy egy kezdő orvosnak és szakorvosnak szerintük mennyi havi nettó fizetést illene kapni. A válaszok alapján mondhatom, hogy nincsenek földtől elrugaszkodott elképzelések: nem az uniós átlagkeresetek közepével nyitnak, hanem reális, akár pár éven belül fokozatos emeléssel megvalósítható béreket jelölnek meg. Az orvosképzés költségét ismerve, ki lehet kalkulálni, hogy mennyibe kerül egy, a magyar állam pénzén képzett, de a magyar ellátási rendszerből kikerülő ember. Az elvesztett összeg messze meghaladja azt az összeget, melyből az orvosok bérét az általuk megjelölt mértékben rendezni lehetne úgy, hogy már adjon számukra egzisztenciális jövőképet, és ne szoruljanak se álláshalmozásra, se hálapénzre. Milyen egyéb tényezőket találnak elhajtónak a magyar egészségügyi ágazatban az orvostanhallgatók és a fiatal orvosok? A vizsgálat módszeréhez egyes kérdéseknél a felsorolt szempontok súlyozása is hozzátartozik. A súlyozott átlagok szerint sorrendbe állítva a megjelölt okokat azt láthatjuk, hogy az elhajtó tényezők első helyén álló anyagi megbecsültség után az élbolyban a magyarországi kilátások, az életminőség, a munkakörülmények és a szakmai lehetőségek állnak, és az elsőként megjelölt, illetve az utóbbi szempontok között nincs nagyon jelentős különbség. Ez a motivációs erőtér megmutatja, hogy milyen pontokon érdemes és lehet javítani az egészségügyi ágazatban az adottságokat. Még ha a magyar gazdasági helyzet miatt nem is vállalkozhatnak a döntéshozók arra, hogy például 5 éven belül európai szintűvé tegyék a béreket, fokozott, ám lassabb felzárkóztatási program, kiegészítve például a munkakörülmények javításával, vagy a szakmai lehetőségek hierarchikus szorításának enyhítésével, jelentősen befolyásolhatnák az elmenetelen gondolkodó fiatalokat. Önök tehát ötleteket adhatnak arra vonatkozóan, hogy miként lehet a Magyarországon végzett fiatal orvosokat eltántorítani a külföldi munkavállalástól? A kutatás eredményei segíthetik megfelelő megoldási lehetőségek kidolgozását. Rendkívül fontos célkitűzés, hogy a rendszer gyenge pontjait, és ezáltal a beavatkozási helyeket azonosítsuk. Ám csapatunk önmagában semmiképpen nem tekinti a migrációt káros jelenségnek! Az egészségügyi szakképzett személyzet vándorlása a világon mindenütt az elit migráció fontos komponensét képezi. A hangsúlyos kérdés, hogy ez a külföldi munkavállalás adott esetben ideiglenes, cirkuláló vagy végleges. Azt is kutatjuk, hogy milyen időtartamra tervezik a külföldi munkavállalást a fiatalok. 2007-es felmérésünkben viszonylag kisebb azoknak az aránya, akik már a szándék felmerülésekor azt mondják, hogy hosszú távon vagy véglegesen költöznek más országba, 52,1 százalék 2 év vagy 2 évnél kisebb időtartamot jelölt meg. De a nem végleges szándék esetében is kulcskérdés, hogy vajon a hazatérés után a külföldi szakmai munka és tapasztalat milyen megítélésű, mit biztosít, hozzáadott értékként integrálódik-e a rendszerbe természetesen a személy szintjén is? Az NFT2 keretében kiosztott uniós támogatás felhasználása csökkentheti-e a külföldi munkavállalási szándékot? Feltéve, ha tényleges problémák megszüntetésére irányuló jó pályázati kiírások születnek, és jól határozzák meg a pályázók körét. Nem gondolom, hogy az uniós pénzek egy csettintéssel megoldhatják az évtizedek óta fennálló gondokat, ehhez jól átgondolt stratégia mentén kellene átalakításokat végezni az egészségügy egészében. Minthogy kiemelkedően nagy problémának látjuk a bizonytalan jövőképet és a rossz munkakörülményeket, azt gondolom, hogy a pályázati kiírásokkal lehetne kritikus pontokat pozitívan befolyásolni. A rezidenseknek feltett kérdések a képzés területén mutatkozó gondokat is érintik? 28 egészségügyi gazdasági szemle 2008/3.

Pályakép Eke Edit a Debreceni Orvostudományi Egyetem Általános Orvostudományi Karán szerzett 1991-ben diplomát. Ezt követôen 1994 96 között a Tempus program keretében egészségügyi menedzsment szakon posztgraduális képzésen vett részt. 1996-ban szerezte meg okleveles egészségügyi szakmenedzser képesítését. 1996-ban tett le belgyógyászat, majd 1999-ben nephrologia szakvizsgáját. A Debreceni Orvostudományi Egyetem I. sz. Belgyógyászati Klinikáján dolgozott 1991 99 között; klinikai orvosként, majd szakorvosként. Az általános belgyógyászat mellett elsôsorban belgyógyászati intenzív terápia, nephrologia, dialysis, endocrinologia, cardiovascularis betegségek területén szerzett tapasztalatokat. 1999 2003 között orvosszakmai fordítást végzett, szakrendelést folytatott (nephrologia, diabetologia) és orvosi ügyeleti szolgálatban vállalt munkát. 2003-ban csatlakozott a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképzô SE EMK csapatához Jelenleg szakértôként a központjában dolgozik. Az intézet graduális és posztgraduális oktatásában történô részvétel mellett kutat és nemzetközi projektekben dolgozik. Jelen kutatási spektrumunkban nem, de e fontos területre irányuló kutatási szegmens is van terveinkben. Sokak véleménye, hogy a jelenlegi rezidensi rendszer csupán kitolja az egyetemet, és nem alkalmas arra, hogy gyakorlatorientált szakmai felkészültséget adjon. A rezidensek gyakran említik, hogy helyfüggő, miként kezelik őket és hogyan foglalkoznak velük. Amennyiben például születne olyan pályázati kiírás, mely lehetővé teszi, hogy a képzés gyakorlatorientált, integratív, akár multidiszciplináris fejlesztése bekövetkezzék, vagy a csapatmunkát előtérbe helyező fejlesztések történnének, az elindíthatna egy, hosszú távon a szakma egészére jótékonyan ható szemléletváltozást. A kutatások folyamán a pályaelhagyás tekintetében is szereztek tapasztalatokat? Kérdés, ki hogyan definiálja a pályaelhagyást. Az orvosi szakmát tekintve kutatóként az a véleményem, hogy pályaelhagyó, aki nem lesz gyakorló- vagy a gyógyításhoz nagyon közel álló pl. kutatóorvos, hanem teszem azt a gyógyszeripar területén vállal munkát, amely egyébként a legnagyobb elszívó szektor. A gyógyszercégek hirdetései alapján ezt tendenciának tartom. Az ő szempontjukból érthető, hogy már a kezdő orvosokat is szívesen alkalmazzák, de még inkább, később is csábító erőt jelentenek: jól képzett, magas szintű szaktudással és kapcsolati hálóval rendelkező embereket keresnek. Cserébe kompetens ajánlatot tudnak tenni az ellátórendszerrel szemben. Az orvosoknál az ápolókkal szemben egyébként kisebb arányú a képzés befejezését követő, későbbi lemorzsolódás. A képzés és e kérdés kapcsán egyaránt fontos amiben teljesen egyetértünk Balogh Zoltán MESZK-elnökkel, aki rendszeresen felhívja erre a figyelmet, hogy ha napjainkban megszületnek az emberi erőforrás biztosítására a megfelelő lépések, akkor is csak 5 10 év múlva lesz eredmény belőlük! Érdemes volna hát a pályaelhagyás vizsgálatakor kirajzolódó tendenciákból is levonni a következtetéseket. Milyen rálátással bírnak a hiányszakmák alakulására? Léteznek a közismert és a klasszikus hiányszakmák, mint az aneszteziológia, a radiológia, a patológia, pszichiátria. Ezek újabban kiegészülnek korábban nem ide tartozó szakmákkal, pl. gyerekgyógyászat, ideggyógyászat. A külföldi munkavállalás vonatkozásában ezek a szakmák eredményeink szerint fokozottan sérülékenyek. Az Egészségügyi Engedélyezés és Közigazgatási Hivatalban követni lehet, hogy évente milyen korúak, hányan és milyen szakvizsgával kérnek igazolást külföldi munkavállaláshoz. (Ezek még mindig csak a szándékra vonatkozó adatok, de mivel minden irat beszerzése kb. 60 000 forintba kerül, így aki elindítja a hivatalos eljárást, feltehetőleg komoly elképzelésekkel bír.) Kutatásaink során azt tapasztaltuk, hogy a hiányszakmákban a külföldi munkavállalási szándék az átlagot meghaladó mértékű. Itt a külföldre vágyók aránya akár 100 százalék az adott mintában, amely legalábbis figyelmeztető előfordulási adat, már csak azért is, mert ami nálunk hiányszakma, az Európa más országaiban is az. A tőlünk tudatosabb emberi erőforrás-stratégiával rendelkező helyeken olyan motiváló faktorokat próbálnak ezen szakmák képviselői számára felállítani, ami könnyen elszipkázhatja az e területen dolgozókat. Hiányszakmák egyébként egészen hirtelen kialakulhatnak, különösen egy kis országban és elöregedő társadalomban, mint amilyen a magyar. A jelenségnek egyébként közvetve, a képzésre nézve is lehetnek káros következményei, hiszen az orvoslás egy tapasztalati szakma. Ha bizonyos szakmák nagy tudású képviselői elhagyják az országot, akkor a fiatal generációk képzése is sérül. Mit gondol a külföldi szakmai tapasztalatok előnyeiről? Újra hangsúlyoznám, hogy nem gondoljuk, hogy a migráció alapvetően negatív jelenség. Azért tartjuk ijesztőnek, hogy a szakvizsga előtt állók és az elsőévesek viszonylag nagy arányban gondolkoznak a külföldi munkavállaláson, mert a magyar egészségügyi rendszer jelenleg nem alkalmas arra, hogy a külföldön szerzett többéves tapasztalatot vagy szakvizsgát integrálja, és biztosítsa azt is, hogy az illető és a rendszer hoszszú távon is kompatibilisek legyenek egymással. Számos, egy ideig külföldön tartózkodó, majd hazatérő kollégától hallani, hogy egészen más egészségügyi kultúrába és rendszerbe, valamint más szakmai közegbe integrálódtak a határokon túl, melytől a magyar rendszer nagyon eltér. Természetesen egészségügyi gazdasági szemle 2008/3. 29

embere és egyéni sorsa válogatja, de a visszailleszkedés nehézségei is sokakat elrettenthetnek, ezért ezt a folyamatot is tudatosan ösztönözni és segíteni kellene. Aki például a svéd egészségügyi rendszerben pár évet dolgozva azt látja, hogy orvosi tevékenységét egy sokkal kevésbé merev és hierarchikus rendszerben végezheti, munkaadói mindent elkövetnek, hogy ne csak ő, hanem a családja is jól érezze magát, s teszik ezt a célból, hogy értékes munkájával minél tovább szolgálja az adott intézményt, annak nagyon nehéz lehet visszajönni. Minél fiatalabban vállal egy orvos külföldi munkát, annál nehezebb a visszailleszkedés olyan közegbe, amely más kultúrájú, és adott esetben az a feszültség is terheli, hogy a többi, idősebb kollégának még nem volt ilyen lehetősége. Napjainkban hogyan értesülnek a lehetőségekről a fiatal orvosok? Ismeretségi körökben, migrációs hálózatokba kapcsolódva, interneten, hirdetések útján stb. Számos orvoskollégától hallottam továbbá, hogy különösen az uniós csatlakozás idején meglehetősen agresszív volt a nemzetközi munkaerő-közvetítő cégek tevékenysége. Ha egy ügynökség el akar jutni az adott célcsoporthoz, akkor el is jut, és ha számosan vannak, akik csak a megfelelő lehetőségre várnak, akkor azok az orvosok vagy orvostanhallgatók kaphatnak olyan ajánlatot, melyet elég vonzónak találnak. Ugyanakkor megkérdeztünk Magyarországon egészségügyi munkaerő-közvetítésben jártas cégeket, melyek képviselői hangsúlyozzák, hogy az európai munkaerőpiacra bárki beléphet a kontinensről, valóságos verseny folyik. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a kiválogatási folyamatban a legrátermettebbeket gyűjtik össze, vagyis azokat, akik nemcsak a nyelvet beszélik jól, hanem a szakmában is kiemelkedőek. Másrészt szó sincs arról, hogy külföldön olyan könnyű lenne megfelelő munkát kapni. Itt lép be azonban az említett migrációs hálózatok szerepe. Többször említette, hogy a kutatások során csupán a szándékot tudják mérni. Vannak adataik emellett a valóban külföldön dolgozó magyar orvosi diplomát szerzettek számát illetően is? A külföldi regisztrációs hivatalokkal is megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot, hogy képet kaphassunk erről. Sok országból reagáltak. Összevetve a visszajelzéseket a kutatási eredményeinkkel és az Egészségügyi Engedélyezés és Közigazgatási Hivatalnál megjelenő számokkal, azt tapasztaltuk, hogy egyrészt kutatásunk helytálló nagyságrendeket mér, másrészt a külföldön regisztrált orvosok száma nagyjából arányban van a hivatalnál éves szinten külföldi munkavállaláshoz szükséges dokumentumokat kérők számával. 2007-ben kértük akár visszamenőleg is a többi országtól az adatokat. Ekkor 2065 volt azoknak a Magyarországon végzett regisztrált orvosoknak a száma, akik a válaszukat elküldő országokban regisztrált munkaerőként dolgozhattak, az engedélyezési hivatalnál 2004. május 1-jétől összesen 2218 orvosnak adtak engedélyt. Milyen mértékű nyitottságot tapasztalnak az ágazatvezetés részéről a kutatások eredményeire vonatkozóan, mennyire kívánják figyelembe venni ezeket az adatokat, és bevonni önöket a módszertani munkákba? Eddig a mi tapasztalataink ezen a téren igen vegyesek. Egyfajta hárítást éreztünk sokak részéről az eredmények igénylését és felhasználását illetően. Ugyanakkor el kell mondani, hogy időről időre vannak jó kezdeményezések Magyarországon, melyek azonban néhány rendszeresen előforduló hiba okán mégsem valósulnak meg. (Így például megszületett a Vitaanyag az egészségügyben dolgozók helyzetéről c. munka, mely Kökény Mihály minisztersége idején látott napvilágot, vagy a Rácz Jenő idején született Fehér Könyv. Mindkettő az egészségügy emberi erőforrás-stratégiáját kívánta kialakítani.) Úgy tűnik, hogy a politikai változásokra olyannyira érzékenyek ezek a stratégiák, hogy értékük ellenére sem kerülhetnek át a gyakorlatba egy-egy kormányváltás után. A másik rendszeresen elkövetett hiba, hogy ezekről a kezdeményezésekről nem értesítik a széles szakmát. A szakma képviselői nem tudhatják, hogy a számukra fontos problémák valóban a döntéshozók számára is sürgősen megoldandó kérdések-e, vagy sem, hiszen frázisok szintjén mindig kiemelten kezelik ezeket, a tényleges lépések terén azonban mintha félnének az illetékesek szembenézni a tényekkel. Mind a szakma, mind pedig az egészségpolitikai irányítás részéről sokkal nagyobb kölcsönös tiszteletre lenne szükség, hogy a párbeszéd konstruktívvá válhasson. Tudomásul kell venni, hogy a szakmai szervezetek fenntartásokkal fogadnak olyan tervezeteket, melyekről úgy érzik: a megvitatásába nem vonták be őket, vagy nem megfelelően tették ezt és/vagy nem vették érdemben figyelembe észrevételeiket. Itt azonban érzékelhető változás, például úgy tudjuk, hogy a rezidensképzési rendszer átalakítása során folyamatos egyeztetések zajlanak. Ezek a problémák persze nem kizárólag az egészségügyi ágazatot érintik. Sajnos Magyarországon általánosan nincs kultúrája a konszenzuskeresésnek és a kölcsönös tiszteletadásnak, a személyeskedés nélküli vitának. Az egészségügyi ágazatban fenntartható stratégia kidolgozására irányuló dokumentumok harmadik jellemző hibája pedig az, hogy bár igyekeznek áttekintést nyújtani a helyzetről, a kapacitások, gyakorlati eszközök és megvalósíthatóság számba vételét nem erősítik kellőképp. Az egészségügyi szakmák képviselőinek csökkenő tendenciája magyar jelenség? Az egészségügyi emberi erőforráshiánya Európában és a világon mindenütt óriási problémát jelent. A Europian Observatory nemrég jelentetett meg kiadványt ebben a témában, és a WHO is ezen kérdéskörnek szentelte 2006-os évi riportját. Az Observatorium dokumentumban leírják, hogy semmilyen egészségügyi rendszer átalakítás nem végezhető el sikeresen, ha nem dolgozzák ki hozzá az egészségügyi emberi erőforrások megfelelő kezelési stratégiáját. Magyarországon mi már az elmúlt években is megszerveztük Emberi erőforráskrízis az egészségügyben c. konferenciasorozatunkat, melyek egyrészt sikerrel zajlottak, sajnos azonban a döntéshozók magas szinten alig képviseltették magukat ezen eseményeken. Minthogy az ilyen rendezvényeknek éppen az a célja, hogy lehetővé tegyék a párbeszédet, nagyon reméljük, hogy idei, júniusban megrendezésre kerülő egészségügyi emberi erőforrás-fórumunk ezen a téren is áttörést hoz majd. Mondana néhány szót az idei fórumról? Az egészségügyben az emberi erőforrás a legfontosabb tényező, ugyanakkor a változó környezetben, az elöregedő társadalomban, folyamatosan módosuló készségigényekkel bíró szakembereknek kellene rendelkezésre állniuk. Ez egész Európában és a világon is kihívást jelent, így fórumunk európai, illetve világösszefüggésben vizsgálja a kérdéskört. 30 egészségügyi gazdasági szemle 2008/3.

A rendezvényre számos külföldi előadó érkezik, pl. egy litván szakértő, kinek hazájában számos szempontból hasonló volt a kiindulási pont az egészségügyi emberi erőforrás tekintetében, mint nálunk, ott azonban már elkészült átfogó stratégia. Megvitatjuk majd az Európai Unió egészségügyi emberi erőforrások vonatkozásában készülő policy dokumentumát. Szeretnénk a képzés fejlesztését is elősegíteni, hogy a munkaerőpiac és a képzés között dinamikus kapcsolat alakulhasson ki. (Ez a tendencia már számos szakmában előrébb jár az egészségügyben tapasztaltaknál.) Említettem, a most végzősök kis számban kívánnak olyan területen elhelyezkedni, ahol a legnagyobb igény lenne rájuk, ez azonban befolyásolható lenne. A pozitív hatásgyakorlásnak az alapvető feltétele azonban az, hogy a munkaerőpiacról olyan visszajelzések érkezzenek, melyek ténylegesen lecsapódhatnak a képzésrendszerben, aminek pedig nyitottá kell válnia az ilyen hatások figyelembevételére. A világszinten is megmutatkozó orvoshiánynak szintén egyik kiváltó tényezője az egészségügyben dolgozók erkölcsi megbecsülésének hanyatlása? Az orvostársadalom és az ápolók megbecsültsége Európában, sőt a világon mindenhol rendkívül magas szintű. Sokkal inkább a külföldön is adott problémákban kell az egészségügyi dolgozók hiányát keresni. Először is öregedik a társadalom, így az ellátó személyzet is. Másfajta igény jelentkezik, és másfajta készségekre van szükség az egészségügyi munkaerő vonatkozásában, mint korábban, és azt sem szabad elfelejteni, hogy ez az egyik leginkább emberpróbáló szakma. Magyarországon egyrészt a társadalom egészében végbemenő negatív folyamatok része, hogy nem becsülik az orvosokat és az egészségügyi szakdolgozókat, hiszen például a pedagógusokat és több más csoportot is hasonlóan sok igazságtalan támadás is éri. A mostanit megelőző időszakban az is pluszteherként hatott, hogy az ágazat vezetői közt is akadtak, akik nemhogy megvédték volna a szakmát, hanem nehezítették a helyzetét az egyébként is meglévő közhangulat és a média szenzációéhségén túl. A társadalom azon része azonban, aki szorult már egészségügyi ellátásra és a saját szemével látta, hogy milyen körülmények között, hogyan dolgoznak az orvosok és az egészségügyi szakdolgozók, gyakorta megváltoztatja korábban esetleg negatív véleményét. Nem megfelelő munkát végző személyek sajnos minden szakmában vannak, ám az egészségügyben a nagy többség tisztességgel és hivatástudattal végzi a neki jutott iszonytató mennyiségű munkát. Ezért működik még egyáltalán az ellátórendszer. egészségügyi gazdasági szemle 2008/3. 31