PÉNZÜGYTAN 1.Pénz és aranya az aranypénzrendszerben 2.Hitel és pénz a hitelpénzrendszerben 3.Árszínvonal-emelkedés Infláció 6.Devizagazdálkodás 7.Nemzetközi pénzügyi rendszer működési és intézményi keretei Irodalomjegyzék (érdekes lehet, mert a jegyzet elég gyatra, összecsapott, csapongó): Száz János: Hitel, pénz, tőke Közgazdasági és Jogi könyvkiadó 1989 (ISBN 963 222 199) dög jó könyv, nagyon szeretem, ebben a félévben különösen a pénzteremtést innen tanultam (a Pénzügytan könyvbe is innen került, de elrontották) Hagelmayer I., Boros I., Bánfi Tamás: Az aranydeviza-rendszer kudarcai és tanulságai Közgazdasági és jogi könyvkiadó 1975 (!!) (ISBN 963 220 203 1) Ha esetleg hozzájuttok és még időtök is lenne (vicces vagyok, nem?), nagyon érdekes elemzések vannak az aranystandard rendszertől kezdve a flexibilis árfolyamrendszerekig, megspékelve SDR-rel, stb.) A könyv tulajdonképpen vitairat több témában és elmés levezetések vannak benne (gatyafelkötés ) Erdős Tibor: Infláció (Akadémiai Kiadó, 1998, ISBN 963 05 7478 0) 350 oldalas monográfia, amiből láthatóan merített a Pénzügytan könyv vonatkozó szerzője, de nem nagyon szerencsésen persze, nem kell az egész könyv, az eleje is elég Monetáris politika Magyarországon (2002. Augusztus, Magyar Nemzeti Bank kiadvány) főleg a pénzaggregátumoknál forgattam Mankiw: Mikroökonómia (a 7., 9. És 11. fejezet hasznos lehet a devizaárfolyamok tárgyalásához, amennyiben a nyitott gazdaság összefüggéseit elemzi, ahol a kibocsátás egyenlet NX nettó export tagja nem zéró). Azok számára, akik esetleg szívesen elbíbelődnének angol szakmai szövegekkel, a www.[nemzetközi pénzügyi intézmény nevének rövidítése].org home-lapok (pl: www.worldbank.org) fact-sheet-jei illetve About us oldalai segíthetnek a megfelelő fejezetek elsajátításában (az 1999-es lapzárta miatt nem teljesen frissek az információk, például az IMF ma a vonatkozó Internet oldal szerint legfontosabbnak tekintett PRGF programját a könyvünk meg sem említi mert 1999-ben indult) Pénzügytan 1/74
ELSŐ RÉSZ: PÉNZ ÉS ARANY AZ ARANYPÉNZRENDSZERBEN I. A pénz fogalma. Nemesfém-pénz és a pénzhelyettesítők Ha abból indulunk ki (másból is lehet), hogy a pénz eredendően áru jellegű, akkor a pénzt az árutermelő gazdaság kategóriájaként értelmezzük (a korábbi formációkat, amelyek még az árutermelő gazdaság előtt töltöttek be pénszerű funkciókat, ún. primitív pénzeknek nevezzük. A pénzforma kialakulásától a modern pénzrendszer pénzformájáig terjedő időszak 3 részre osztható a pénz anyagától függően: Árupénz (anyagát illetően általában fémpénz) Árupénz és pénzhelyettesítők együttes forgalma Belső érték nélküli pénz A pénz története folyamán fokozatosan elveszítette áruformáját, tehát az áru aktuális formája (fém, vagy papír) nem lehet a pénz sine qua non lét-feltétele. A pénz társadalmi viszonyt fejez ki és az árutermelő gazdasági forma kategóriája. A termelés egyéni és társadalmi jellege közötti ellentmondás a cserefolyamatban természetesen kényszeríti ki a pénz létrejöttét, amelynek funkciói, mint az Értékmérő Forgalmi fizetési Vagyonképzési. (Megjegyzendő, hogy (i) a következő pontban, amikor a hitelpénz (mint bankpasszíva) funkcióit tárgyaljuk, az értékmérő funkció nincs expliciten a megkívánt kritériumok között és ennek utána kellene nézni; (ii) a forgalmi és a fizetési funkció között nem vagyok biztos, hogy világosan látom a különbséget, talán a fizetési a konkrét készpénzforgalmat öleli fel, míg a forgalmi a banki átutalásokat/jóváírásokat (is?)) Az árak pénzbeni kifejezésének technikai eszköze az ármérce, a pénzláb-nak nevezett mértékegységgel (ez egy fémsúly/aranysúly). Aranytól elszakított pénzrendszerben (azaz belső értékkel nem bíró pénz esetén) az ármérce mértékegységének, a pénzlábnak a meghatározása úgy történhet, hogy egy tetszőlegesen kiválasztott áru meghatározott mennyiségét a pénz szintén önkényesen meghatározható mennyiségével tesznek egyenlővé. Pénzügytan 2/74
Tiszta nemesfémforgalomban mindig csak annyi pénz volt forgalomban, amennyi a forgalom lebonyolításához szükséges volt. A fölös pénzmennyiség érme, majd tömb formájában kicsapódott, a hiányzó mennyiség ugyanebből feltöltődött. A kopás és főleg a rohamosan növekvő likviditásigény, a kitermelés korlátai és a fizetési távolságok fokozatosan ellehetetlenítették a tiszta rendszer működtetését és megjelentek az első pénzhelyettesítők, a klasszikus papírpénzek. Ez az aranyra szóló értékjel megjelenése világossá tette, hogy a forgalmi funkció betöltése igényliu a fémpénz helyettesítését (erre azért is szükség volt, mert a fémpénz kopott és idővel saját maga részleges jelévé vált. Ám a papírpénz csak kényszer-vásárlóértékű, amit csak állami akarat tudott elfogadtatni. Ennek érvényesítése megkívánja, hogy a klasszikus papírpénzkibocsátásban az államnak szerepe legyen, ahol tulajdonképpen csak a saját érdekében egyezik bele és játszik közre a kényszer-vásárlóértékű és kényszerforgalmú papírpénz kibocsátásában. A papírpénz 2 törvénye: (a) Az egyik akkor érvényesül, ha a forgalom minimális pénzszükségletét a kibocsátott papírpénz tömege nem haladta meg: Az első (al-)esetben a kapcsolat az arannyal még nem formális: Az önmagukban még értéktelen jelek névleges értékük mértéke szerint bárkinek, bármikor aranyra válthatók, tulajdonképpen a papírpénz aranyra szóló értékjel. A második (al-)esetben a forgalom növekedése következtében a lebonyolításhoz szükséges pénzmennyiséget az arany nem tudta már fedezni, ezért a különbséget az állam (adósságának növelésével) vásárlás útján történő papírpénz-kibocsátással biztosítja. Ez a teljesen helyes művelet (ha a bank államnak nyújtott kölcsöne jóllehet klasszikus értelemben fedezetlen a pénzkibocsátás a forgalom minimális szükségletét biztosítja, a pénzkibocsátás hagyományos fogalmaink szerint papírpénz-jellegű). Megjegyzés: mivel azonban tartalmában nincs különbség aközött, hogy a bank a rendelkezésre álló monetáris aranykészletet meghaladó pénzigényt az államnak, vagy egy magánvállalkozásnak nyújtott hitel formájában elégíti ki. Nem döntő különbség a hitel visszafizetésének lehetősége sem, hiszen a forgalom minimális pénzszükséglete általában növekvő és ezért bármelyik adós törlesztése újabb adósság keletkezését jelenti, így csak az adósok struktúrája változik a bankkal szemben. Annyi csak a különbség, hogy a magánvállalkozók nagy száma miatti adósságrendezés folyamatos, míg az állam legfeljebb adósságának refinanszírozására képes, de időlegesen másnak adni nem tudja. Ezért indokolatlannak látszik az effajta pénzkibocsátást papírpénz jellegűnek tekinteni, helyesebb tartalmában a hitelpénzhez sorolni, azzal, hogy ez a folyamat a hitelpénz teremtésének egyik eredeti formája Pénzügytan 3/74
(b) Valós papírpénznek azt a pénzkibocsátást tekinthetjük, amelyre az ún. második törvény vonatkozik. Amilyen mértékben a kibocsátott pénzmennyiség a forgalom mindenkori pénzszükségletét meghaladja és a többletpénz a forgalomban maradva tényleges keresletként jelentkezik, ugyanolyan mértékben az árszínvonal emelkedik és ceteris paribus a pénz egységének vásárlóereje arányosan csökken. A korábban egységnyi pénz az arányosan nagyobb mennyiségű pénzzel lesz egyenlő, ami lényegében nem más, mint a pénzláb a pénzegység aranytartalmának - arányos csökkenése. A túlzott mértékben kibocsátott pénz már papírjellegű (ezt nem egészen értem, hogy miért ez is papírpénz), mert árszínvonal emelő hatású. A kibocsátás mértékétől függ, hogy a beindult és fokozatosan gyorsuló árszínvonal emelkedés megállítható-e. Ha nem, a folyamat a pénzfunkciók fokozatos megszűnéséhez, a közvetlen árucseréhez és a jegyrendszeren keresztüli elosztáshoz, hiperinflációhoz vezet (csak rendkívüli politikai és gazdasági feltételek mellett szokott kibontakozni). A pénzhelyettesítők másik formája: a klasszikus bankjegy. Megjelenésének és folyamatos kiterjedésének oka az áruforgalom állandó növekedése miatti állandó relatív pénzhiány Tegyük fel, hogy egy egységgel megnőtt az áruforgalom árösszege, mialatt, mialatt a pénz forgási sebessége változatlan. Ha nem kerül új pénzmennyiség a forgalomba, az történne, hogy a nagyobb árösszegű árumennyiséget valamennyivel lassabban értékesítik. Csökkenne a megtérülés és az éves profit ráta. Másik megoldás, hogy az áruértékesítés megtörténik, de halasztott fizetéssel, azaz hitelre. A hitelviszonyt amely egyébként a fizetési funkció megjelenése a váltó testesíti meg, amely ugyan nem pénz, de a pénzügyi forgalomban korlátozott cserélhetőséggel rendelkezik. Pontosan a forgalmi korlátozottsága az, ami kikényszeríti a bankár váltójának megjelenését, majd ez utóbbiról lekopik a lejárat és a kamat, kerek címletekben bocsátják ki és ezzel megszületik a klasszikus bankjegy. A XIX. Században 2 alapvető elmélet létezett alapvetően az árak és a pénz mennyiségének összefüggésével kapcsolatban: CURRENY ELMÉLET: A pénz mennyiségének változásával ugyanolyan irányban változnak az árak is A jegybankok tetszés szerint meghatározhatják a bankjegyforgalmat Pénzügytan 4/74
A bankjegykibocsátás szabályozásával az aranybehozatal, és kivitel is szabályozható BANKING ELMÉLET Az árak nem a pénz mennyiségétől függenek A bankok a kibocsátott bankjegymennyiséget nem változtathatják tetszés szerint, mert kibocsátás mértékét kizárólag az arra irányuló igény határozhatja meg. Ennélfogva az arany behozatala és kivitele, valamint a valutaárfolyam nagyságával kapcsolatban nem kell (sőt nem szabad!!) a bankjegykibocsátást szabálkyozni. A currency elmélet az Angol Bank és az angol kormány kapcsolatán alapult. A Bank bankjegykibocsátási privilégiumát annak ellenében kapta, hogy vállalta a különféle állami bevételek és adók megelőlegezését, sőt, egy rendelkezés szerint azzal is számolnia kellett, hogy az előlegeket nem kapja vissza. Ennek ellenére 1797-ig a kapcsolat zavartalan volt (egészen a háborúkig, amikoris a nagymértékű aranykiáramlás és a gazdasági pánik miatt az aranyra való beváltást 26 évre felfüggesztették). Az aranyra való beváltás felfüggesztése felvetette azt a kérdést, hogy az arany és bankjegy együttes forgalma esetén mekkora arany-bankjegy arány biztosítja a forgalom zavartalanságát: Ricardo: a belső gazdasági bajok forrása a bankjegyek túlzott mértékű kibocsátása, és hogy az a bankjegyek fémpénzre való beváltásának felfüggesztéséhez vezetett Bullionisták: csak a fémpénzre való beválthatóságot kell biztosítani, és ez automatikusan kizárja a bankjegyek túlzott kibocsátását Currency elmélet hívei: még a bullionistákénál is szigorúbb elvek életbeléptetését látták jónak A currency elmélet a gyakorlatban az 1844-es Peel-törvényben fogalmazódott meg. A banktörvény az Angol Bankot jegykibocsátó osztályra és bankosztályra osztották. A jegykibocsátó osztály fedezetként megkapta a teljes nemesfém-mennyiséget, valamint 14 millió font névértékű államadóssági kötvényeket és kizárólag csak azok összegéig bocsáthatott ki bankjegyet. A banking elmélet hívei nem tagadták a túlzott kibocsátás lehetőségét, sem azt, hogy akkor a pénzmennyiség növekedése az árak növekedéséhez vezet, de szerintük akkor Angliában nem ez volt a helyzet, mert az árak emelkedése megelőzte a bankjegyforgalom növekedését. A banking elmélet szerint a bankjegyet meg kell különböztetni a pénztől (az utóbbi, mint a jövedelem formája, így végső keresletet jelent, szemben a bankjeggyel, amely csak az Pénzügytan 5/74
üzleti körök fizetési eszköze (vagyis a bankjegy a tőke pénzformája)). Ebben a megközelítésben a bankjegy helyesen hiteleszköz, amely hitelnyújtás során keletkezik és a hitel visszafizetésével szűnik meg. Ám ha a bankjegy hiteleszköz, akkor kibocsátásának oka a forgalom pénzhiánya, vagyis a jegykibocsátó osztály biztosítékait meghaladó bankjegy-kibocsátás általában nem túlzott kibocsátás. Ezen gondolatmenetük szerint a bankjegykibocsátás valóságos biztosítéka nem az aranyfedezet, hanem az áruüzlettel alátámasztott cél a bankszerű fedezet alapja. A Peel-törvényben megjelenő currency elmélet várakozásait a gyakorlat megcáfolta (it was at odds with ). Már 1847-ben felmerült a banktörvény felfüggesztése, majd 1857-ben fel is függesztették, majd 1866-ban eltörölték a banktörvényt. A viszonylagosan hosszú működése ellenére sem tudta az elméletet igazolni, és a hosszú működést a rendszeren kívüli elemek segítették fenntartani (például a klíringházak kialakulása lehetővé tette a fizetések kölcsönös beszámítását és ezen keresztül a pénzhiányos állapot mellett a zavartalan áru- és pénzforgalmat. A két elmélet közötti vita kapcsán fontos megemlíteni a banking elmélet 3 elemét: 1. ha az árak és a pénzmennyiség párhuzamosan növekszik, a pénzmennyiség növekedése nem feltétlenül oka az áremelkedésnek, hanem lehet fordítva 2. a forgalom zavartalanságának biztosítása megköveteli, hogy a pénzkibocsátást a forgalom pénzigénye és ne valami külső tényező (pl. aranytartalék) határozza meg 3. kifejlett árutermelő gazdaságban célszerű és indokolt megkülönböztetni a végső és a közbülső (termelői) keresletként jelentkező pénzmennyiséget. II. Az arany szerepe az arastandard-rendszerben. Az arany demonetizálódásának folyamata Az aranystandard-rendszer nemzetközi mechanizmusának alapjait képezik a következő jellemzők: Az országon belüli pénzforgalomban az arany érme formájában közvetlenül funkcionált, Pénzhelyettesítők is voltak forgalomban az aranyérmék mellett (amelyeket a bankok kérésre kötelesek tulajdonosaik kívánságára a Pénzügytan 6/74
bankjegyen feltüntetett névértékben aranyérmére vagy ezen aranyérmék súlyának megfelelő tömbaranyra átváltani A nemzeti pénzegységek az arany meghatározott súlyegységével voltak egyenlőek (az egyenlőség mutatja az átváltás arányát) Az arany külföldre való kivitele vagy onnan behozatala mind érme, mind aranytömb formájában korlátlan mennyiségben szabad A pénzhelyettesítők nemzetközi forgalma megengedett Az adott ország fizetési mérlegének helyzete meghatározta az ország jegybankjának aranykészletét A belső kibocsátást a jegybank aranykészletéhez kötötték, így annak nagysága meghatározta a bankjegykibocsátás volumentét. Ideális kiegyenlítő mechanizmusok: A nemzeti valutaárfolyamok stabilak voltak és csak azt alsó és a felső aranypont között ingadoztak. Legyen A országbeli egységnyi valuta egyenlő x/y B országbeli valutával (az egységnyi nemzeti valuták x illetve y gramm arannyal egyenlőek), Ha valahol A valutáért 2.x/y országbeli valutát kell fizetni, a B országbeli adós a B országbeli jegybanknál Z összegű aranyat vásárol B valutáért és azzal fizet, az aranyat pedig A-beli hitelező x/y.z értékű A-beli valutára válthatja az A- beli jegybankban (2.Z.x/y helyett). Persze, az adósnak pénzébe kerül az arany szállítása (fuvar, biztosítási költség), általában ezt 10%-ra tették (0,1.x/y), így az adós addig fogja az arannyal fizetést választani, amíg az adott valutapiacon az ár 1,1.x/y alá nem esik. Az 1,1.x/y értéket kiviteli/felső aranypontnak nevezik. Például, legyen A valutájának pénzlába x=0,4 gr (aranyban) és B valutájának pénzlába y=0,1 gr (aranyban), akkor az A valutájának értéke a B valutában kifejezve x/y = 0,4/0,1= 4 B. Ha azon a bizonyos piacon az A valuta 2.4 = 8 B-be kerül, a B- beli adós az 1,1.4=4,4 B valutát fogja választani, mindaddig, míg ezen a piacon az A valuta ára 4,4 B valuta alá nem esik. Ha valahol A valutáért 1/2.x/y országbeli valutát kell fizetni, a B országbeli hitelezőnek esedékessé válik az A országbeli adóstól Z összegű követelése A országbeli valutában. Ha a hitelező A-beli valutában kapja a kiegyenlítést, az adott piacon Z.1/2.x/y összegű valutát kap, a hitelező azonban megkérheti az A-beli adóst, hogy aranyban teljesítsen (A aranyat vásárol A valutáért az A- beli jegybanktól és azzal fizet), az aranyat pedig B-beli hitelező x/y.z értékű B-beli valutára (illetve 0,9.x/y B-beli valutára, mert ebben az esetben a hitelezőt terheli a Pénzügytan 7/74
szállítási költség) válthatja az B-beli jegybankban (1/2.Z.x/y helyett). Persze, a hitelezőnek pénzébe kerül az arany szállítása (fuvar, biztosítási költség), általában ezt 10%-ra tették (0,1.x/y), így a hitelező addig fogja az arannyal való kiegyenlítés kérését választani, amíg az adott valutapiacon az ár 0,9.x/y fölé nem melekdik. Az 0,9.x/y értéket behozatali/alsó aranypontnak nevezik. Például, legyen A valutájának pénzlába x=0,4 gr (aranyban) és B valutájának pénzlába y=0,1 gr (aranyban), akkor az A valutájának értéke a B valutában kifejezve x/y = 0,4/0,1= 4 B. Ha azon a bizonyos piacon az A valuta 1/2.4 = 2 B-be kerül, a B-beli hitelező a 0,9.4=3,6 B valutát fogja választani, mindaddig, míg ezen a piacon az A valuta ára 3,6 B valuta ár fölé nem emelkedik. A nemzeti árszínvonalak nemzetközi méretekben kiegyenlítődtek, azaz nem alakultak ki tartós árszínvonal-különbségek az egyes nemzetgazdaságok között. A jegybank aranykészletének nagysága meghatározza a belső kibocsátás volumenét, ezért a jegybanki aranykészlet változása a belső forgalom pénz növelésével, illetve pénzszűkítéssel automatikus hatást gyakorol az árszínvonalra (ha fizetési mérleg aktívuma következtében ami viszonylag alacsonyabb árszínvonalat jelez a monetáris aranykészlet, a kibocsátható pénzmennyiség volumene növekszik, akkor az árszínvonal emelkedik, ennek hatására a nettó export és ezáltal a fizetési aktívum csökken, és a folyamat helyrebillenti magát; viszont, ellenkező esetben (passzív fizetési mérleg, viszonylag magasabb árszínvonal) a monetáris aranykészlet és a kibocsátható pénzmennyiség volumene csökken, s az árszínvonal is süllyed, tehát a folyamat (árszínvonal és fizetési mérleg) megint helyrebillenti önmagát (két ország árszínvonal azonos, ha az egyik ország árszínvonalát egységnek véve a paritáson számolva a másik országra azonos árszínvonalat kapunk). A kamatlábak nemzetközi mértékben kiegyenlítődtek, azaz az érvényes hivatalos kapmatláb minden országban azonos nagyságú. Ezt a szabad tőkemozgás biztosítja. Egy ország magasabb kamatlábának hatására odairányuló tőkemozgás a hitelkínálat növelésével a kamatláb csökkenéséhez vezet, ezzel szemben, ha a kamatláb egy országban alacsonyabb, a tőkeexport miatt a nyújtható hitel volumene csökken, tehát a kamatláb emelkedik. A ország viszonylag magasabb kamatlába miatt vonzza a szabad tőkéket, ott a hitelkínálat növekedése a kamatlábat csökkenti és ezzel Pénzügytan 8/74
tőkevonzó képessége csökken, a tőkekumuláció csökken, kiegyenlítődik. Ha A ország kamatlába viszonylag alacsonyabb, a kiegyenlítő mechanizmus analóg módon írható le. A tőkemozgási mérlegek egyensúlyban voltak (azaz nem alakultak ki tartósan tőkeexportőr és tőkeimportőr országok). A kamatlábak nemzetközi kiegyenlítődése miatt nem alakulhat ki egyirányú tőkemozgás, a stabil valutaárfolyamok rendszere az árfolyamváltozásra alapuló spekulációt kiküszöböli, így a tőkemozgási mérlegek hosszabb időszak alatt kiegyenlítődnek. A külkereskedelmi mérlegek és a nemzetközi fizetési mérlegek egyensúlyban voltak (azaz nem alakulhattak ki krónikus külkereskedelmi és fizetési mérleghiányok illetve többletek) A tényleges vásárlóerő-arány nem szakadhatott el a hivatalos aranyparitástól Kiegyenlítő automatizmusok a valóságban Az előbbi tantételek utólag jellemzik az aranystandard rendszert és emelik eszményivé. Az egyetlen automatizmus, ami valóban működött, az az aranypont mechanizmus. Az alapja a nemzetközi fizetések gazdaságosságának törvénye volt. Az aranypontokon túl az adósok, illetve hitelezők mindig az arannyal történő fizetést választották, tehát a valutaárfolyamok stabilak voltak és csak az alsó és a felső aranypont között ingadoztak. Az aranyválasztás költségeinek elemei: Fuvarköltség Biztosítási díj Beolvasztási költség Csomagolási költség Aranyfelár, amelyet a jegybankok használtak az arany külföldi fizetésre használatakor Kamatveszteség Ezek alapján az aranypontok a valutaparitáshoz +/- 1%-ra helyezkedtek el. Az összes többi mechanizmus jelenléte nem bizonyítható: A jegybanki aranykészletek és a belső forgalomban lévő pénzmennyiség közötti pozitív korreláció nem mutatható ki. Pénzügytan 9/74
A feltételezés alapja minden bizonnyal az angol példa, A currency elmélet és minden olyan bankjegykibocsátás szabályozás, amely a jegybank nemesfémkészletéhez igazodik, a gazdasági törvényt jogi törvénnyel akarja kiszorítani, s mint ilyen, közgazdaságilag irracionális. A nemzetgazdaság pénzszükségletét a belső forgalom mértéke és struktúrája határozza meg és ha jogi szabályozással a pénzkibocsátás normális formáját akadályozzák, a jogi törvénynél erősebbé váló gazdasági törvény sajátos formákat kényszerít ki. Egyébként, ha feltételezzük de meg nem engedjük az aranykészlet és a belső forgalomban lévő pénzmennyiség közötti pozitív korrelációt, akkor is vitatható, hogy a kiegyenlítődés létrejön, mert ahhoz a pénzkibocsátásnak és a keresletnek változásának azonos irányúnak és mértékűnek kellett volna lennie. Az előbbi vizsgálat már kizárja a jegybankok külföldi és belföldi követeléseinek változása között gondolt pozitív korrelációt Ha az előbbiek szerint a jegybank külső és belső követeléseinek változása között nincs korreláció, az árszínvonalak nemzetközi kiegyenlítődése nem alakulhat ki, A kamatlábak kiegyenlítődése esetén a kamatlábaknak a különböző országokban ellenkező fázisokban kellett lenniük, hogy a kiegyenlítődés létrejöhessen, ehhez képest az empirikus vizsgálatok azt mutatják, hogy a meghatározó országokban a kamatlábak az idő függvényében nem ellenkező fázisban, hanem jellemzően azonos irányban változtak, ami nem teszi lehetővé a kiegyenlítődési mechanizmus kialakulását. Csak addig lehetséges a kamatlábak nemzetközi kiegyenlítődése, amíg a tőkekivitel fő formája a kölcsöntőke, ám ha a működő-tőke lesz a meghatározó a XIX. Század második felétől ez a helyzet a kamatlábak eltérése helyett a profitráták eltérése válik alapvető tényezővé. A tőkemozgási, a külkereskedelmi és a fizetési mérlegek a valutaárfolyamok stabilitásának, az árszínvonalak és a kamatlábak nemzetközi kiegyenlítődésének lett volna az eredménye, ám, alas, ezek a kiegyenlítő mechanizmusok nem működtek (vagy nem úgy) így nem szükségszerű az egyes országok nemzetközi kapcsolatainak egyensúlyi pozíciója. A nemesfémforgalom időszakában évszázadokon keresztül 2 egymásnak ellentmondó pénzelmélet uralkodott, a mennyiségi és a pénz áruérték elmélet. A mennyiségi pénzelmélet a pénz mennyisége és az árszínvonal között, míg a pénz áruérték elmélete a pénzérme belső értéke és az árszínvonal között tételezett fel egyértelmű kapcsolatot. Míg a belső gazdaság vonatkozásában a két elmélet egymás mellett létezett, a nemzetközi kapcsolatok elsősorban a nemzetközi pénzmozgások leírásakor a mennyiségi pénzelméleti szemlélet uralkodott (bár, a korai, tiszta nemesfémforgalmat magyarázó elmélet szerint az ország külső pozíciójának változása és a belső pénzfolyamatok között közvetlen volt a kapcsolat, s így egy-egy ország belső árszínvonalának a változási iránya is leírható). Pénzügytan 10/74
Az arany demonetizálódásának Első szakaszában az arany jogilag még pénz, de már nem ármeghatározó (értékmérő). Az áruértékre alapozott pénzelmélet szerint az áruk árösszegének és ebből következően az árszínvonalnak és a pénz vásárlóértékének változása (fémsúlyban, vagy valutanemben kifejezett ármérce szerint) a különös áru és a pénzáru, nevezetesen az arany termelékenység-változásából következő értékváltozások eredőjeként adódik. Ha tehát az áruk árösszege változik, a változás irányára és mértékére magyarázatot lehet találni a különös áruk és/vagy az arany értékváltozása alapján. Ez a kapcsolat nem bizonyítható az aranystandard működési időszakában (1890-1914). A mennyiségi pénzelmélet a másik uralkodó nézet sem magyarázta ezt az összefüggést. Nem bizonyítható sem a folyó aranytermelés és az árszínvonal változása, sem a folyó aranytermelés. A pénzhelyettesítők tömege és az árszínvonal változása közötti egyértelmű kapcsolat. Az arany később jogilag is megszűnt, mint törvényes fizetési eszköz, a nemzetgazdaságokon belül véglegesen felfüggesztették az aranypénzpénzhelyettesítő átváltást, tehát az aranyalapú pénzrendszer véglegesen megszűnt az 1929-33-as világgazdasági válságot követő években. A változás nem egyszeri aktus, hanem egy folyamat eredménye volt, országonként különböző sajátosságai figyelhetők meg. Az alapvető ok a termelési viszonyok megváltozásában rejlik, ahogyan az állam mind jobban beavatkozott a gazdaságba és a nemzetközi kereskedelmi és termelési kapcsolatokban minőségi változás állt be. Az állami beavatkozás növekvő mértéke az aranypénz sajátosságaival szemben a manipulálható pénz jelenlétét igényelte. A jegybank expanzív hitelpolitikája, de különösen a keynes-iánus gazdaságpolitikai ajánlásból eredő államháztartási/költségvetési politika lehetetlenné tette a nemzeti pénz aranyra válthatóságának fenntartását és feleslegessé az aranyalaphoz való bárminemű kötöttséget. A nemzetközi kereskedelmi és termelési kapcsolatokban bekövetkezett változások ugyancsak az aranyalapú pénzrendszerek felfüggesztéséhez vezettek. A tőkeexport a fejlett tőkés országokból (Anglia, Franciaország, USA, Németország, Japán) már az első világháború előtt elindult a nyersanyagforrásokkal és olcsó munkaerővel rendelkező, egyben a felvevő piacot bővítő gyarmati országok felé, de elindul az egymás gazdaságaiba való behatolás is. 1929-re a tőkekivitel nem kiegyensúlyozottan növekszik: USA-é 3,5 Mrd USD-ről 17,2 Mrd-ra nő Franciaországé 9 Mrd-ról 3,5 Mrd USD-re csökken Németországé 5,8 Mrd-ról 1,1 Mrd-ra csökken Angliáé nem változik (de hogy mennyi, azt a (Pénzügytan könyv által is) forrásul használt Aranydevizarendszer című könyv sem árulja el) A tőkeexport kiszélesedése, a nemzetközi monopóliumok kialakulása ellentétben van az aranyalapú pénzrendszer mechanizmusának alapfeltételeivel. A tőkeexportőr gyakran feltételként szabja meg, hoyg az importőr a tőkeexport egy része ellenében köteles az exportőrtől árut vásárolni. Az egyirányú árumozgások és a tőkekivitellel szerzett jövedelmek (kamat, profit) Pénzügytan 11/74
következményeként egyes országok fizetési mérlege tartósan aktív, míg másoké tartósan passzív lesz. A fizetési mérlegek tartós kiegyensúlyozatlansága következtében a monetáris arany a legfejlettebb országokban koncentrálódik. Az aranytartalékok elapadása (a tartósan deficites országokban), az országonkénti árszínvonal egyensúlyitól eltérő alakulása következtében az aranypontok mechanizmusa nem képes a valutaárfolyamok stabilitását biztostani. Az aranypénz nemzeti pénzként való pályafutásának vége, világpénz szerepe még vitatott. Az arany árát 1934. Január 1-én 1 uncia = 35 USD-ben állapították meg. Az arany a II. világháború alatt alulértékelt volt, és mivel a világpiaci árakat akkor az aranyra való beválthatóságát időszakosan elvesztett USD-ben állapították meg, és a háborús körülmények között érthetően emelkedő világpiaci áak hatására csökkenő vásárlóértékű dollárral együtt a nemzetközi egyezményben rögzítetten kötött USD-árfolyamu - arany csereértéke is automatikusan csökkent. Ezt a helyzetet még rontotta a magánpiac és a nemzetközi aranykereskedelem megszűnése. Ezek között a körülmények között a folyó aranytermelést a jegybankok vehették meg. 1954-ig, amikor Londonban megnyitották a szabadpiacot, ezzel lehetővé vált a monetáris és magántezaurációs aranykészlet közötti kölcsönös, valamint a monetáris készlet és az ipari felhasználás közötti egyirányú kapcsolat. Ennek az arany árfolyamára mindaddig nem volt jelentős befolyása, amíg az USA, majd az ún. aranypool országok (8 fejlett tőkés ország) magára vállalta a szabadpiaci aranyár 35 USD-n való fenntartását, nyíltpiaci műveletek segítségével. Ahogy a 60-as években fokozódott a nyomás az USD-n (állandósult fizetési mérleg passzívumból eredő dollárkiáramlás hatására, aminek persze pozitív vonása, hogy ez az ebből a szempontból elengedhetetlen - fizetési mérleg passzívum tette lehetővé az USD kulcsvalutává válását, azt, hogy tartósan külföldi pénztulajdonosok között cseréljen gazdát, anélkül, hogy visszautalnák az USA-ba), ami a dollár aranytartalmának és az arany szabadpiaci árának közvetlen kapcsolata miatt sajátos spekulációs/arbitrázs lehetőséget teremtett. Ha a várakozások szerint az USD leértékelése hamarosan bekövetkezik, akkor célszerű a szabadpiacon rögzített áron az aranyat felvásárolni azzal a céllal, hogy majd az USD leértékeléséből adódó aranyár-emelkedéskor az aranyat eladják. Minden ilyen műveletnél a régi és az új aranyár közötti különbség tiszta nyereség (a nyereség valószínű, a vezsteség ugyanakkor nagyon valószínűtlen). 1968 előtt a túlértékelt USD leértékelésére számítva fokozódott az aranyvásárlás, egyre nagyobb volumenű nyíltpiaci műveletekre volt szükség az arany-pool országok részéről a 35 USD aranyár fenntartására. 1968 ápriilis 1-én az ár támogatását ezek az országok megszüntették, ezzel lezárult az arany rögzített (illetve kvázi-rögzített) árának korszaka. A jegybankok elszámolásában továbbra is a 35 USD aranyárat használják, míg a szabadpiacon az ár a kereslet-kínálat alapján alakul Ki (létrejött a kettős aranyár rendszere ). Az arany monetáris jellegét ma még az adja, hogy a (jegy-)bankok tartalékai között számon tartott tétel. A teljes demonetarizálódás akkor következik be, Pénzügytan 12/74
ha a (jegy-)bankok aranytartalékaikat a szabadpiacon értékesítik. Monetáris célú felhalmozásának ésszerűsége vitatható. Mellette a lehetséges áremelkedés szólhat, ellene az, hogy nem kamatozik, hanem inkább tartási költségei vannak (negatív kamat). Maradnak a tradicionális nem racionális okok. MÁSODIK RÉSZ: HITEL ÉS PÉNZ A HITELPÉNZRENDSZERBEN I. A pénzteremtés folyamata 1. A pénz fogalma és fajtái A pénz eredendően árupénz volt, majd elvesztette áru formáját (maradt az, hogy társadalmi viszonyt fejez ki, s mint ilyen, az árutermelő gazdaság kategóriája), a mai általános elnevezés szerint a hitelpénz olyan bankpasszíva, amely képes betölteni a Forgalmi, Fizetési és Felhalmozási eszköz funkciót. Ezek így a belső gazdaság nemzeti pénzére vonatkozik, a világpénz pedig ugyanezen funkciókat tőlti be a nemzetközi fizetési forgalomban (a világpénzként funkcionáló pénz a valuta, a valutára szóló követelés a deviza). A pénzt a központi bank (jegybank) és a kereskedelmi bankok teremtik, eszerint a pénz lehet: Jegybankpénz és Kereskedelmibank-pénz Formáját tekintve a pénz lehet: Készpénz (bankjegy+érme) [ilyet kereskedelmi bankok nem teremtethetnek], vagy Számlapénz (bankszámlapénz) [lehet mind jegybanki és kereskedelmi banki] Likviditását illetve számbavételét tekintve a pénz lehet: Szűken értelmezett pénz (M 1 narrow money) a készpénz és látra szóló betét tartozik ide, Tágan értelmezett pénz (M 2 narrow money) M 1 + határidős betét tartozik ide 2. A pénzteremtés mechanizmusa A gazdaság szektorai (és itt lényeges alszektorai): Pénzügytan 13/74
Vállalatok Lakosság (vállalattal együtt a gazdasági szektor) Államháztartás Pénzügyi rendszer/bankrendszer Központi bank/jegybank Kereskedelmi bankok (amelyek a vállalatok közötti pénzforgalmat bonyolítják le) Egyéb (ún. nem-monetáris) pénzintézetek: takarékpénztárak, fejlesztési bankok, biztosítók, stb. Külföld A pénzügyi rendszer hármas tagolásának megfelelően a működésüket 3-fajta mérleg írja le: Jegybanki mérleg az ún. monetáris mérleg, amely a jegybank és a kereskedelmi bankok konszolidált mérlege és az ún. pénzügyi mérleg, amely az összes pénzintézet összevont mérlege. Kétszintű bankrendszerben a jegybank elsődlegesen a többi belföldi pénzintézet és a költségvetés bankja, miközben a kereskedelmi bankok bonyolítják le a gazdasági szféra pénzforgalmának számlapénzben lezajló részét. A pénzteremtés 2 alapvető módja: 1. hitelnyújtás (beleértve az értékpapír-vásárlás formájában nyújtott hitelt is) 2. külföldi fizetőeszköz (valuta, deviza) vásárlása belföldi partnertől (a külföldi fizetőeszköz belföldön nem pénz) Pénzteremtés során növekednek a bank tartozásai és követelései: Aktívák Bank Passzívák 1.a. +Hitelek +Pénz 1.b. +Értékpapír 3. +Deviza (követelések a külfölddel szemben) 1. +Arany Ha a bank az aktváit rendezi át (értékpapírt ad el deviza ellenében) A pénz megsemmisülése: a hiteltörlesztés és Pénzügytan 14/74
külföldi fizetőeszköz eladása. A hitelpénz-mechanizmus körforgás jellegű, a pénzteremtés során a bank aktívákat szerez meg, amelynek ellentételezésére önmagára szóló követelést ad és azzal a bank ügyfélkörén belül lehet fizetni (a bank azért tud pénzt teremteni pl. hitelnyújtás révén mert sok egymással kapcsolatban álló ügyfélnek vezet számlát). Pénzforgalom könyvelése, ha a két cég ugyanannál a banknál vezeti a számláját: Ha pl. A és B az X Banknál vezeti a számláját, és az A vállalat 10 egységnyi pénzt fizet B-nek: Aktívák X Bank Passzívák A betéte +10 B betéte -10 Eszközök A vállalat Források Pénz -10 Szállítók -10 Eszközök B vállalat Források Vevők -10 Pénz +10 Pénzforgalom könyvelése, ha a két cég NEM ugyanannál a banknál vezeti a számláját: Aktívák X Bank Passzívák Betét jegybanknál -15 A betéte -15 Aktívák Jegybank Passzívák X Bank betéte 15 Y Bank betéte +15 Aktívák Y Bank Passzívák Betét jegybanknál +15 B betéte +15 Megszűnik 15 X kereskedelmi banki pénz és keletkezik 15 Y kereskedelmi banki pénz, a pénztömeg nem változik (ebben az esetben X banknak már kellően likvidnek kell lennie jegybankpénzben, hogy eleget tudjon tenni A fizetési megbízásának). Pénzügytan 15/74
A kereskedelmi bankok ilyen célú jegybanki betéteit nevezik jegybanki tartaléknak/tertalékpénznek/tartaléknak, a betétekhez viszonyított arányát pedig tartalékrátának (a tartalékrátára vonatkozó kötelező jellegű előírások fontos elemei a monetáris szabályozásnak). A tartalékoknak (a kereskedelmi bankok jegybankpénz készleteinek) a kötelező trartalékrátából adódó nagyságon felüli többletét nevezik fölös vagy szabad tartaléknak (ezeket a bankközi piacon kölcsönzik egymásnak). Pénzteremtő és pénzújraelosztó hitel A nem-monetáris pénzintézetek (beruházási bankok, takarékpénztárak) - amelyek nem vesznek részt a pénzforgalom lebonyolításában is nyújthatnak hitelt, de ők tipikusan jegybankpénzt és nem saját maguk által teremtett pénzt adnak az ügyfeleknek. A különbség a két típusú hitel között technikailag abban ragadható meg, hogy: a pénzújraelosztó hitel-nél nem nő meg az aktívák és passzívák összege, csupán az aktvák rendeződnek át Aktívák Takarékpénztár Passzívák +Hitel Pénzre szóló követelések (takarékbetétek) -Jegybankpénz a pénzteremtő (kereskedelmi banki) hitel nél megnő az aktívák és a passzívák összege Aktívák Kereskedelmi Bank Passzívák +Hitelkövetelés +Kereskedelmi banki pénz Amennyiben a takarékpénztár korlátozott mértékben számlát is vezet (azaz részt vesz a pénzforgalom lebonyolításában, elvben e korlátozott mértéknek megfelelően saját maga által teremtett pénzben is képes folyósítani hitelt. Pénzteremtés módja kétszintű bankrendszerben A jegybankpénz és a kereskedelmi bank fő különbsége: a jegybankpénz a kereskedelmi bank aktívája a kereskedelmi banki pénz a kereskedelmi bank passzívája Pénzügytan 16/74
A bankok a hozzájuk átutalt vagy befizetett jegybankpénz ellenében, vagy hitelnyújtás révén teremtenek kereskedelmi banki pénzt. Aktívák Kereskedelmi bank Passzívák +Jegybankpénz +Kereskedelmi banki pénz +Hitel +Kereskedelmi banki pénz 1. lépés: Nyíltpiaci műveletként a jegybank értékpapírt (jellemzően államadósság-papírt) vagy devizát/aranyat vesz az X banktól 100-ért és ennek fejében elismeri X betét számláját. Ezáltal 100 jegybankpénz keletkezett (ha korábban X a az előírt mennyiségű tartalékot tartotta a jegybanknál, akkor ez szabad tartalék. Aktívák Kereskedelmi bank Passzívák -100 Értékpapír +100 Jegybankpénz 2. Lépés: Hitelnyújtás - Ha a kötelező tartalékráta t=20%, akkor 500 kereskedelmi bankpénzt kell teremteni, hogy ez eltűnjön a rendszerből. Ez akár egy lépésben is megtehető, ha X 500 hitelt nyújt A-nak: Aktívák X Kereskedelmi bank Passzívák 100 Jegybankpénz 100 Egyéb +500 Hitel A vállalatnak +500 betét A vállalattól 3. Lépés: Fizetés Nyilván A fel akarja használni a hitelt, ha a bankon belüli ügyfélnek fizet, akkor nincs további probléma (egész addig, amíg egy bankon kívüli vállaltnak nem akar fizetni). Aktívák X Kereskedelmi bank Passzívák 100 Jegybankpénz 100 Egyéb +500 Hitel A vállalatnak +500 betét A vállalattól -500 betét A vállalattól +500 betét B vállalattól Alternatív 3. Lépés: Ha a B egy másik Y vállalatnál vezeti a számláját, akkor az átutaláshoz X-nek jegybankpénzre van szüksége (tehát, X-nek a Pénzügytan 17/74
hitelnyújtásnál mérlegelnie kell az A vállalat hitelképességét és saját banki likviditási szempontjait). X csak akkor teremthet az újonnan megszerzett jegybankpénz 1/t-szeresének megfelelő új betétet, ha biztos benne, hogy az így teremtett kereskedelmi banki pénz és a bankon kívülre fizetendő megfelelő mennyiségű jegybankpénz mennyiséget kontrol alatt tudja tartani. Szélső eset, ha A rögtön X ügyfélkörén kívülre fizeti az egész hitelt. Ekkor X 500 helyett csak 100-nyi hitelt nyújthat: Aktívák X Kereskedelmi bank Passzívák 100 Jegybankpénz 100 Egyéb +100 Hitel A vállalatnak +100 betét A vállalattól Aktívák X Kereskedelmi bank Passzívák 100 Jegybankpénz 100 Egyéb +100 Hitel A vállalatnak +100 betét A vállalattól -100 Jegybankpénz -100 betét A vállalattól Aktívák Y Kereskedelmi Bank Passzívák +100 Jegybankpénz +100 B betéte Az X bank itt tkp. csak közvetlen (nem-mobilizálható) hitellé konvertálta az induló 100 értékpapír-formájú (mobilizálható) hitelét. A teremtett 100 X kereskedelmi banki pénz 100 Y kereskedelmi banki pénzzé alakult. Y banknak az új 100 betéttel szemben 20% tartalékot kell képeznie, tehát 80 szabad tartalékra tett szert. DE: ha B azonnal továbbutalja a pénzt Z bankhoz, nincs hitelteremtési lehetőség (ha a bankon belül marad: 80/0,2=400 kereskedelmi banki pénz/hitel teremtésére nyílik mód). A szokásos feltételezés - hogy a vállalatok a kapott pénzt azonnal átutalják más bankhoz, míg a hozzájuk átutalt pénzeket nem használják fel azonnal elegáns séma felállítását teszi lehetővé, amely szerint az egyes bankok a hozzájuk átutalt pénz t hányadából tartalékot képeznek és az (1-t) hányadnak megfelelő összegű hitelt nyújtanak, ami rögtön egy másik bankhoz kerül (a hitelfelvevő vállalat azonnal az eredeti bank ügyfél körén kívüli ügyfél bankjához utalja a hitelt), ahol már ennek az (1-t) hányadnak az (1-z) hányada (példánkban 0,8*0,8=0,64) hitelezhető s így tovább a végtelenségig. A pénzteremtés e láncolatának a végeredménye egy geometriai sor: 1 + (1-t) + (1-t) 2 + + (1-t) n + = 1/[1-(1-t)] = 1/t, Pénzügytan 18/74
azaz a kereskedelmi bankok rendszerébe kerülő jegybankpénz 1/t-szeresének megfelelő összegű kerekedelmibank-pénz teremtődik. 1/t az egyszerű pénzmultiplikátor. Értéke példánkban: 1/0,2 = 5, és ennek megfelelően 100+80+64+ =500 egységnyi kereskedelmibank-pénz keletkezett. Mind a két végletből (az egyik szélső esetben a hitellel teremtett pénz mindvégig a bank ügyfélkörén belül maradt, a másik szélső esetben azonnal másik bankhoz került) ugyanaz a végső eredmény származik: 1/t-szeres betétteremtés, az első esetben egyetlen bank egyetlen hitele által, a második esetben egy kvázivégtelen láncolat révén. Nézzük meg, mi történik közbenső esetekben, amikor a monetáris közvetítő rendszer néhány nagy bankból áll és a hitelnyújtással teremtett pénz egy adott hányadáról feltételezhető, hogy az ügyfélkörön belül marad. Tegyük fel, hogy a már ismert Y bankhoz a B vállalat számlájára 100 egységnyi utalás történik. A bank úgy következtet (mondjuk a vállalat hitelkérelméből), hogy a hitel felét várhatóan ügyfélkörön belüli, felét más bankhoz való átutalásra használják majd fel. A 80 egységnyi szabad jegybankpénz-készlete is ennek megfelelően 2 részre oszlik: Ügyfélkörön kívüli átutaláshoz felhasználandó összegre és az Ügyfélkörön belül maradó betétek után kötelező tartalékra. Igy a nyújtható hitel (H) volumenére teljesülnie kell a 0,5H+0,2.1,5H=80, azaz a 0,6 H = 80 feltételnek, amiből H = 133 (tehát a jegybankpénz készleténél nagyobb hitelt nyújt). A további bankok hasonlóan mérlegelik a hitelnyújtási lehetőségeiket, s ettől függ, hogy hány lépésben használja fel a kereskedelmi bankok rendszere a szabad tartalékokat. A Samuelson-féle leírás ahol a vállalatok a hitelnyújtással kapott pénzt azonnal továbbutalják valamely más bankhoz (mg a hozzájuk átutalt pénzeket nem használják fel azonnal kimondatlanul is a nagyon sok (viszonylag kis) bankból álló amerikai rendszert veszi alapul, ahol csal a bankrendszer egésze képes megsokszorozni a betéteket. Ezzel szemben itthon a nagybankok igenis többet kölcsönözhetnek ki és fektethetnek be (a széles ügyfélkörük miatt), mint amennyit a betéteseiktől kaptak. Az is látnivaló, hogy a bankok a hitelnyújtásnál maguk teremtik a betétet Amerikában éppúgy, mint Magyarországon. A bankok a kétszintű bankrendszerben sem forrásokból hiteleznek (szemben a nem-monetáris pénzintézetekkel), még ha ezáltal szűkös anyagi erőforrások ideiglenes újraelosztását végzik is. Pénzügytan 19/74
A pénzmultiplikátor nagyasága (ld. még a 2.számú Mellékletet) A levezetés a 2. Számú mellékletben található, itt legyen elég annyi, hogy az M 1 nek és az M 2 nek a pénz-multiplikátorait (m 1 és m 2 ) egy viszonylag általános esetben a következőképpen lehet meghatározni: m 1 = M 1 / JBP = (1+c) / (t L + t H.b + t F + c ) és m 2 = M 2 / JBP = (1+b+c) / (t L + t H.b + t F + c ) t L = a látra szóló betétek utáni kötelező tartalék ráta t H = a határidős betétek utáni kötelező tartalék ráta t F = szabad tartalékok (tapasztalati arány, nem kötelező) b = a határidős betéteknek a látra szóló betétekre vonatkozó tapasztalati aránya c = a készpénznek a látra szóló betétekre vonatkozó tapasztalati aránya E multiplikátor képletekből jól látható, hogy nagyságuk Részben a jegybank döntéseitől függ (t L és t H meghatározásával) Részben a kereskedelmi bankok döntéseitől függ (t L nagyságának alakítása során) Részben függetlenek a bankok döntéseitől (a c és b paraméterek értékét végső soron nem a bankok határozzák meg legfeljebb a kamatlábakkal befolyásolhatják). A multiplikátorok nagysága tehát a kötelező tartalékráták változatlansága esetén változhat, ami gyengíti a monetáris politika hatékonyságát. Ha a látra szóló és a lekötött betét utáni ráták egyenlők (amint ez sok országban gyakorlat is, habár a határidős betétek utáni kötelező ráta üzemgazdaságossági megfontolások alapján tradicionálisan kisebb szokott lenni), akkor a két betét-típus közötti elmozdulások nem módosítják az m 2 nagyságát. A multiplikátorok azzal is változhatnak, ha a készpénzhányad változik a pénztömegen belül, ez a tényező azonban hosszú távon meghatározott trenddel bír. Annak érdekében, hogy a szabad tartalékok volumenének ingadozása ne tegye előre jelezhetetlenné a multiplikátorok értékét, a monetáris hatóságok abban teszik érdekeltté a kereskedelmi bankokat, hogy a lehető legkisebb szinten tartsák tartalékaikat (például a jegybank nem fizet kamatot a tartalékok után, vagy nagyon alacsony kamatot fizet). Pénzügytan 20/74