acta paedagogica Tartalom Maár Tiborné Presztízsvizsgálat 2 Mrázik Julianna Hallgatók és végzettek nyelvismerete az Európai Unió 2001-es White Paper-je tükrében 8 Rohály János Allegória dialógus pedagógia 13 Reisz Terézia A cigány tanulókat segíto pedagógus-továbbképzo program 27
Maár Tiborné PTE TKI, pedagógia szakos hallgató Presztízsvizsgálat A pedagógus szakma megítélése 2002-ben M inden ember számára nagyon fontos szûkebb és tágabb környezetének véleménye, megbecsülése, mely alakítja személyiségét, énképét. Többek között ezért fontos a foglalkozások megítélésének kérdése is, a társadalmi környezet elismerésének kivívása ezen a téren. Az ún. foglalkozáspresztízs a foglalkozások hierarchiába rendezését jelenti, amely a társadalmilag elõnyös helyzet és hatalom valamilyen formájaként fogható fel, de olyan hatalomként, amely inkább szimbolikus, mintsem politikai vagy gazdasági természetû. Ez az egyénnek arra való képességét jelenti, hogy céljainak elérése érdekében értékeket aknázzon ki. A presztízshierarchia lényege csak viszonyulási helyzetekben ragadható meg, ahol a résztvevõk például: tisztelik a felettük állókat, keresik, sokra tartják a velük való kapcsolatot, a velük egyenlõket elfogadják társként, általában lenézik az alattuk állókat. Azok a módozatok, melyek kialakulnak a presztízs szimbolikus jellege folytán, a résztvevõk számára kedvezõ feltételeket teremthetnek, alapot nyújthatnak a befolyásolásra, módot adhatnak ízlések, stílusok kialakítására, s mindez már konvertálható gazdasági és politikai elõnyökre is, s ezek felhasználhatók a presztízs további növelésére. Fontos jellemzõ, hogy bárhol és bármilyen módon juttatja valaki kifejezésre presztízsét egy társadalmi viszonylatban, ehhez mindig szüksége van a többiek cinkosságára, vagyis a presztízshierarchia mindig társadalmilag konstruált realitás. A hétköznapi szóhasználatban a foglalkozáspresztízs általában anyagi és erkölcsi (társadalmi) megbecsülést jelent. A kutatás célja A pályát elhagyó pedagógusok egy részét az alacsony tanár-presztízs is vezérli. Ezért Dél- és Nyugat-Magyarország Somogy, Tolna, Baranya és Gyõr-Moson-Sopron megyéiben vizsgáltuk meg, hogy mi a pedagógusok és más foglalkozások képviselõinek véleménye az egyes szakmák (és köztük a pedagógusok) társadalmi megbecsültségérõl. Kutatásunk eredménye feltehetõen megerõsíti a korábbi vizsgálati eredményeket, miszerint a pályát elhagyók indokai között jelentõs szerepet játszik az alacsony tanári, tanítói presztízs. A minta Az alapsokaságot Kaposvár, Pécs, Szekszárd, Gyõr és környékének lakossága jelentette. A Pécsi Tudományegyetem Tanárképzõ Intézet pedagógia szakos II. éves csoportjának hallgatóit kivéve a véletlenszerûen kiválasztott minta a megkérdezettek foglalkozását tekintve az alábbi csoportosítást adta: iskolaigazgató 5 fõ fõiskolai tanár 5 fõ 2
acta paedagogica tanító 15 fõ orvos 10 fõ könyvtáros 7 fõ egyetemi hallgató 10 fõ fõiskolai hallgató 10 fõ óvónõ 10 fõ tanár 35 fõ mérnök 10 fõ ápolónõ 5 fõ jogász 5 fõ technikai dolgozó 10 fõ középiskolás diák 26 fõ pedagógia szakos hallgató 29 fõ összesen: 192 fõ Az adatfelvétel módja Az adatok felvételére önkitöltõs kérdõívet használtunk, a résztvevõket felkerestük és tájékoztattuk vizsgálatunk céljáról és módjáról, biztosítottuk õket névtelenségükrõl. A kérdõív szövege a következõ volt: Kérem, hogy a következõ foglalkozások társadalmi megbecsültségét jelölje x-szel az alábbi szám-skálán: 1= a leginkább megbecsült, 10 = a legkevésbé megbecsült. A kérdõív véleményezendõ foglalkozásai a következõk voltak: foglalkozás 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. jogász orvos közgazdász mérnök újságíró gyógyszerész középiskolai tanár ált. iskolai tanár lelkész óvodapedagógus könyvtáros tanító A kutatás eredménye A különbözõ szakmák képviselõi részérõl a társadalmi megbecsültséget illetõ értékelések összesítése után a rangsorolásokat, ill. a jellemzõ elõfordulásokat az alábbiak szerint tekinthetjük át. Az orvosok véleménye: Az élre szinte valamennyien a közgazdászokat és a jogászokat helyezték, a mérnököket is saját maguknál magasabbra. Magukat a középmezõnybe, együtt a gyógyszerészekkel és az összes pedagógussal. Ezután következnek az újságírók, legalacsonyabb szintre a lelkészek és a könyvtárosok kerültek. A mérnökök véleménye: Szerintük az élen a jogászok és a közgazdászok, majd az orvosok és gyógyszerészek állnak, azután az újságírók, majd õk (a mérnökök) következnek, egy szinten a tanárok, lelkészek, könyvtárosok, majd a tanítók és óvodapedagógusok. 3
A jogászok véleménye: Szerintük a legnagyobb megbecsültségük az orvosoknak van, aztán következnek a közgazdászok, utánuk a jogászok, majd a mérnökök, azután a pedagógusok, lelkészek, gyógyszerészek és újságírók. Iskolaigazgatók véleménye: Az élen a jogászok, orvosok, majd a közgazdászok és gyógyszerészek állnak, aztán az újságírók, tanárok, tanítók, a sor végén az óvónõk és lelkészek. Fõiskolai tanárok véleménye (tanítóképzõ fõiskola oktatói): Szerintük a jogászok megbecsültsége a legnagyobb, azután egy szinten a közgazdászok és az újságírók, a középmezõnyben szerepelnek a mérnökök, majd az orvosok és a gyógyszerészek, a sor végén az összes pedagógus, majd a könyvtárosok és a lelkészek állnak. Egyetemisták véleménye (közgazdász hallgatók): A sor élén az orvosok állnak, azután a közgazdászok, mérnökök és jogászok, a gyógyszerészek a középmezõnyben, ezután az összes pedagógus, a lelkészek és az újságírók, a végén a könyvtárosok. Fõiskolai hallgatók véleménye (tanítóképzõ fõiskolások) Elsõ helyre a jogászokat, majd az orvosokat, gyógyszerészeket sorolták, utána következtek a közgazdászok, mérnökök, lelkészek, azután a tanárok érdekesség, hogy velük egy szinten a tanítók, majd az óvodapedagógusok, újságírók, könyvtárosok. Középiskolai tanárok véleménye: Elsõ helyen a jogászok és a közgazdászok szerepelnek, utánuk az orvosok, mérnökök, gyógyszerészek, majd a tanárok, tanítók, óvodapedagógusok, könyvtárosok. Érdekesség, hogy a középiskolai tanárok alacsonyabb presztízsûnek tartják magukat, mint az általános iskolai tanárokat. A tanítók véleménye: Az élen a jogászok és a közgazdászok, utánuk az orvosok, majd a mérnökök, az újságírók, gyógyszerészek állnak, majd tanárok, tanítók, ezután lelkészek, óvodapedagógusok, könyvtárosok a sorrend. Óvónõk véleménye: Szerintük legnagyobb a megbecsültségük a jogászoknak és a közgazdászoknak, aztán a sorrend: orvosok, mérnökök, gyógyszerészek, újságírók, lelkészek, az összes pedagógus, a végén az óvodapedagógusok és a könyvtárosok. Könyvtárosok véleménye: Jogászok és orvosok az élen, azután közgazdászok, majd újságírók, mérnökök, gyógyszerészek, tanárok, lelkészek, óvodapedagógusok és tanítók, saját maguk a legvégén. Ápolónõk véleménye: Fõ helyen a jogászok és a közgazdászok, azután az orvosok, mérnökök, újságírók, sorban a pedagógusok, a végén a gyógyszerészek és lelkészek. Középiskolás diákok véleménye: Elsõ helyre a jogászok kerültek, másodikra a közgazdászok, aztán a mérnökök, középtájon az orvosok (érdekesség, hogy õket többen az élre, sokan középre, de a 26-ból 4-en 4
acta paedagogica az utolsó helyre helyezték), ezután azonos szinten a könyvtárosok és a gyógyszerészek, majd a pedagógusok és a lelkészek következnek. Technikai dolgozók véleménye: Elsõ helyen az orvosok állnak, azután a jogászok, közgazdászok, majd a mérnökök, utánuk sorban a gyógyszerészek, újságírók, lelkészek, tanárok, tanítók, óvodapedagógusok, a végén a könyvtárosok. A pedagógia szakos hallgatók véleménye: Elsõ helyen a jogászok, azután a közgazdászok, majd orvosok, mérnökök, újságírók, gyógyszerészek, utánuk a tanárok, lelkészek, a végén együtt a tanítók, óvodapedagógusok, könyvtárosok állnak. Összegzés A megkérdezettek véleménye alapján a legnagyobb megbecsülésnek örvendõ szakmát a jogászok képviselik. Ezután a közgazdászok, majd az orvosok következnek. A pedagógusok általában a sor utolsó harmadában helyezkednek el, egy-két kivételtõl eltekintve. Jellemzõ, hogy minél alacsonyabb iskolafokon tanít egy pedagógus, annál alacsonyabb a megbecsültsége. Érdekesség, hogy saját magát majdnem mindenki hátrább sorolja, kivétel ez alól a tanítóképzõs hallgatóh csoportja, akik a tanárokéval egyezõnek érzik leendõ megbecsültségüket. Az értékelésekben különleges volt a lelkészek helyzete, sokan nem tudták, hova helyezzék õket, mindenféle besorolásban szerepeltek. Az alacsonyabb végzettségûek általában alacsonyabb helyre sorolták, a magasabb végzettségûek magasabbra. Az életkor és a nemek alapján nem fedeztem fel különbséget az értékelésekben, az iskolai végzettségek szerint viszont igen, a kvalifikáltabb foglalkozásokat a magasabb végzettségûek értékelik többre, bár nagy eltérések nincsenek. A megbecsültség anyagi oldalát tekintve érdekes összehasonlítást ad A foglalkozások presztízse címû tanulmánykötet. Eszerint az 1996 1997-es bérek százalékos összevetésében: (1996) Ha a tanár bérét 100%-nak vesszük, akkor az (%) orvosé 142 mérnöké 159 közgazdászé 247 ügyészé 369 óvónõé 86 könyvtárosé 108 titkárnõé 127 (1997) Ha a mérnökét 100%-nak vesszük, akkor a (%) közgazdászé 129 jogászé 137 orvosé 68 középiskolai tanáré 61 ált. iskolai tanáré 52 Az elõbbi megállapítások egybevágnak az 1997-es Jelentés a magyar közoktatásról címû kötet presztízsvizsgálataival, melyek szerint a magyar társadalom különbséget tesz a különbözõ tanári csoportok között, de ezek mindegyikét alacsony presztízsûnek tartja. Az elismertségük és az anyagi megbecsültségük közötti olló nagy. Egy 1996-os vizsgá- 5
lat szerint 11 foglalkozás közül a középiskolai tanárok a 6., az általános iskolaiak a 7., az óvodapedagógusok a 10. helyen álltak. Anyagi szempontból a közvélemény alulfizetettnek tekinti a pedagógusokat. Ugyancsak e vizsgálat alapján a pedagógusok a legalacsonyabb presztízsûnek értékelik saját foglalkozásukat, a lelkész foglalkozását is magasabbra helyezik, még a középiskolai tanárok is. Ami az életkori csoportokat illeti, minél idõsebb valaki, annál inkább rokonszenvezik a pedagógusokkal, és annál inkább úgy látja, hogy a társadalom nem becsüli meg õket. A 2000-es Jelentés kötetben is szerepel egy vizsgálat az oktatás és a közvélemény viszonyáról. Ebbõl kiderül, hogy az emberek a különbözõ közfeladatok között az oktatást nem tartják különösen fontos kérdésnek. A legfontosabb szerintük az áruellátás és a tömegtájékoztatás. Az a véleményük, hogy az oktatás színvonala nem változott az elmúlt években. Kevésbé tartják szükségesnek a rendszer belsõ fejlesztését, a pedagógusok életkörülményeinek javítását, új tankönyvek és tantervek kifejlesztését, iskolák építését, a tehetséges tanulók támogatását. Egy terület bír lakossági támogatással: az iskolák modern technikával való felszerelése. A 90-es évek elejéhez képest jelentõs változás, hogy nõtt azoknak a száma, akik a pedagógusok anyagi elismerését rosszabbnak tartják, mint ami megilletné õket. Egy szociológiai mélyinterjú eredményei A pedagógia szakos hallgatók által (gyakorló pedagógusokkal) készített mélyinterjúkból a pedagógus-pálya megítélésérõl a következõ derült ki jellemzõen: A megkérdezett személyek saját egzisztenciális körülményeiket jónak tartják, de valójában azok közepesek. Azok a pedagógusok vannak jobb helyzetben, akiknek házastársai nem közalkalmazottak. Sokan másod- és harmadállást vállalnak a megfelelõ életszínvonal eléréséért, ill. fenntartásáért. Általában õk engedhetik meg maguknak azt, ami a többiek számára luxus: külföldi utazást, nyaralót, színházba, operába járást, stb. A szabadidõ mindenki számára egységesen kevés. A pedagógusok munkájukkal kapcsolatban érzékelik, hogy szükség van rájuk, s azt is, hogy nem kellõen megbecsültek. Vannak, akik sérelmezik a szülõk nagyobb fokú beleszólását az iskolai életbe, nekik negatív élményeik voltak ezzel kapcsolatban. Napjainkban a tanári professzió kulcsszavai: minõség, hatékonyság (ebben az ellenõrzés, mérés, értékelés a lényeges szempont), az elszámoltathatóság (ami jelent szakmai, fenntartói, felhasználói kontrollt). Mindez a változó oktatási rendszerben, új kihívások, megnövekedett feladatok mellett jelentkezik. Éppen ezért napjainkban, a tanári felelõsségi rendszer sokszínû változása mellett ellentmondásos próbálkozásnak látszik az új bérrendezés, mely által valószínûen nem nõ számottevõen a pálya presztízse. Feltehetõen mindezek hozzájárulnak ahhoz, ami a vizsgálatokból egyértelmûen kiderült: valamennyi pedagógus szakma ma is alacsony presztízsértékû. Ezt a pedagógusok is érzik, és a más foglalkozásúak is. Sajnos egyelõre arra lehet következtetni, hogy a pedagógusi hivatás ezután sem lesz vonzóbb a fiatalok számára. Egyre kevesebben választják, ill. egyre többen hagyják el a pályát egy anyagilag és erkölcsileg jobban megbecsült szakmáért. Ez azt is magával vonhatja, hogy a pedagógusképzõ intézetek nehéz helyzetbe kerülnek. Kénytelenek vonzóbb, magasabb presztízsû képzéseket elindítani, új karok szervezõdnek, új szakok indulnak. Ha viszont a pedagógusképzésre sem lesz annyira szükség, akkor az egyetemi, fõiskolai oktatók sorsa is nehezebbé válik. Ráadásul a jobb képessé- 6
acta paedagogica gû diákok eleve nem a tanító- és tanárképzõkbe készülnek, s a jelentkezõk amúgy is alacsonyabb száma miatt egyre alacsonyabb pontszámmal felvételt lehet nyerni. Így hosszú távon a képzés színvonala csökkenhet, s ezáltal a szakma megítélése a közeljövõben sem fog számottevõen javulni. (A kérdõívek kitöltetésében közremûködött: Ilia Krisztina, Buri Antalné, Nagyné Gerencsér Barbara, Schiszlerné Ortvein Rita) Abstract It is important for everyone the opinion and appreciation of his surroundings. This research examined the prestige of educators among people of different professions as well as among educators themselves. We found that the lower the level of school where the educator teaches the lower the level of his appreciation. In this field it is unlikely to take place any quick improvement independantly of the changes in public education. Az Iskolakultúra könyveibõl 7
Mrázik Julianna egyetemi tanársegéd, PTE, TKI Hallgatók és végzettek nyelvismerete az Európai Unió 2001-es White Paper-je tükrében Mi a Fehér Könyv? A Fehér Könyv (White Paper) az oktatásról és a képzésrõl (1) 1 995-ben az EU miniszteri találkozóján a közoktatást az EU fontos politikai területeként határozták meg. Ennek megfelelõen kiegészítik, támogatják az egyébként a tagállamok nemzeti ügyeként és feladataként kezelt közoktatást. Az EU Alapító Egyezménye 126. cikkelyében megállapítja, hogy a közösségnek hozzá kell járulnia az oktatás fejlesztéséhez azáltal, hogy a tagországok együttmûködését bátorítja, ha szükséges, támogatja és kiegészíti e tevékenységüket. A fenti cikkely egyike azoknak, amelyek alapján kidolgozták a Fehér Könyvet. Ebben célul tûzték ki az egész életen át tartó tanulás keretében három európai nyelv elsajátítását. Több európai nyelv ismerete ugyanis elõfeltétele annak, hogy az Európai Unió polgárai kihasználhassák a határok nélküli egyetlen piac adta lehetõségeiket mind szakmai, mind egyéni szempontból. Ezt a nyelvtudást ki kell hogy egészítse az a képesség, amely segít abban, hogy az egyén alkalmazkodni tudjon a különbözõ kultúrákat jellemzõ munka- és életkörülményekhez. A nyelvek más emberek megismerésének kulcsát is jelentik. A nyelvtudás a kulturálisan gazdag és sokszínû Európához tartozás érzésének a kiépítésében és abban is segít, hogy Európa polgárai jobban megértsék egymást. (2) Mindezekért a Fehér Könyv európai szinten a következõ támogató eljárásokat javasolja: I. Kommunikációs készségek (idegen nyelvi, informatikai és telekommunikációs eszközökkel való kommunikáció), közöttük: A) Legalább két EU-idegennyelv tanulásának elõsegítése B) Támogassa az újító nyelvtanítási módszereket II. Együttmûködési készség (kreatív és kritikai gondolkodás) III. Személyiség önszabályozása (ezen belül a tanulásra való képesség) (3) Jelen írásunkban az I. pontban vázolt irányelvekhez, azok közül kiemelten az I. pont A) jelzetben leírtakhoz való igazodás kilátásait kerestük, azaz: ismernek-e a vizsgálatban részt vevõk két európai uniós nyelvet? Valamint megfogalmaztuk a kérdést, hogy a felvetett elvárások miképpen lesznek mérhetõk, másképpen: a jelenlegi nyelvvizsga fog-e szolgálni a nyelvtudás elismeréseként? Továbbá: számítógép-használat alakulása a vizsgáltak körében mint elõrejelzõ. A válaszokat Pécsi Tudományegyetem Tanárképzõ Intézetében folytatott és rendelkezésre álló kutatási anyag felhasználásával próbáltuk megtalálni. (A vizsgálati anyagot Kocsis Mihály bocsátotta rendelkezésemre, melyért ezúton mondok köszönetet.) A vizsgálat. Az elõadásban annak a felmérésnek az eredményérõl szólunk, amelyben a Pécsett 1985-tõl 2000-ig végzett tanárokat és a képzésben benn lévõket képzésükrõl és a pályájuk eddigi alakulásáról alkotott véleményükrõl kérdeztük. (1) A tanári pályára felkészítés színvonaláról, a képzés tartalmának gyakorlati alkalmazhatóságáról, illetve végzett hallgatóink szakmai életútjáról kérdõívvel gyûjtöttünk adatot, kérdõíves módszerrel. 8
acta paedagogica Legalább két EU-idegennyelv tanulásának elõsegítése. A mintában szereplõk jelentõs része diplomáját akkor szerezte, amikor még nem volt elemi feltétel az idegen nyelv ismeretének igazolása. A kiküldött kérdõívben a nyelvismeret vizsgával igazolható szintjét is fel szándékoztuk deríteni. A válaszokban a legkedveltebb nyelvként az angol és a német szerepelt. A nyelvek rangsorában harmadik helyen állt az orosz (a visszaküldõk között 20 fõ orosz szakos diplomával rendelkezett). Felmérésünk esetében a kérdõív kitöltésekor a 323 fõ közel 86%-a rendelkezett valamilyen szintû nyelvtudással. Az összesen megszerzett nyelvvizsgák száma 529 volt. Az igazolt nyelvtudással rendelkezõk körében a harmadik nyelvvizsgát megszerzettek aránya meghaladta a 20%-ot. A legnépszerûbb nyelvnek az angol bizonyult. A második helyre a német, míg harmadik helyre a francia nyelv szorult. A hallgatóktól és a diplomásoktól nyert adatokkal összehasonlításban arra is választ keresünk, hogy az összes nyelvvizsgák száma miképpen aránylik a mintában szereplõk számához és ez az arány hogyan alakul a hallgatók és a végzettek körében. Ezek alapján a 323 fõ 86%-a rendelkezett valamilyen szintû nyelvtudással. A végzettek nyelvismeretére is kitért a kutatás (itt a kutatás sajátja, hogy ezt az adatot a pályán maradás és a pályaelhagyás vetületében is vizsgálta) Számunkra ez tanulságos a késõbbiekre nézve. Az adatokat az alábbi táblázat tartalmazza: 1. táblázat. Az idegen nyelv ismerete a végzettek közül pályán maradók és pályaelhagyók körében (3) A pályán maradók között a nyelvvizsgázottak száma magasabb volt (1,11 vizsga/fõ), a pályaelhagyóké alacsonyabb (0,75 vizsga/fõ). A nyelvvizsga megléte, nemléte vagy száma számos kérdést vet föl az uniós elvárások tekintetében: nem látszik ugyanis a nyelvtanulás elismerésére vonatkozó szabályozás. A jelenleg érvényes nyelvvizsgáztatási rendszerben az államilag elismert nyelvvizsgák közé a korábban ismert nyelvvizsgaközpontok kivételével és újabban akkreditált nyelvvizsga-központok mellett csupán néhány, külföldi székhelyû nyelvvizsgáztatási bázis tartozik bele (Cambridge Nyelvvizsgaközpont, Pitman Qualifications, ÖSD Osztrák nyelvi diploma), a pályára készülés szempontjából lényeges adatnak tekintettük a hallgatók idegennyelv-ismeretét. Számos hallgató esetében a diploma megszerzésének egyik korlátja a nyelvvizsga hiánya. Az Európai Unió oktatásüggyel kapcsolatos alapdokumentumai kiemelten kezelik az idegen nyelvi kommunikációval kapcsolatos alapkészségek kialakítását. (2) Látható tehát, hogy amíg a mérésünkben a nyelvvizsga mint mutató, mint elérendõ végcél és egyben eszköz a diploma megszerzéséhez a cél, addig az uniós elvárások inkább a nem mérhetõ de alkalmazható nyelvtudás elérését tûzik ki célul. Köztudomású, hogy a nyelvvizsga nem a nyelvtudást méri, szebben szólva a nyelvtudás értékelése és mérése ma még formaorientált és nem tükrözi vissza a célkitûzéseknek megfelelõ kommunikatív szemléletet. (2) Abbéli aggályunkat tehát, hogy vajon a nyelvvizsga (lesz)-e a nyelvtudás elismerésére szolgáló eszköz, és ha igen, akkor az milyen jellemzõkkel fog bírni (megegyezõ lesz-e a jelenlegi magyarországi szisztémával vagy sem), alátámasztja, hogy Európában sehol sincs ilyen (nyelvvizsgáztatási) rendszer [kiemelés tõlem]. (3) Összességében megállapítható, hogy míg a végzettek esetében, egy C típusú nyelvvizsgával (mint egy feltételezett komplex mutatójával a nyelvtudásnak) számolva 39 fõnek összesen 116 db nyelvvizsgája volt (angol nyelvre vetítve), addig a képzésben még 9
benn lévõknek ugyanilyen szintû nyelvvizsgája 323 fõ esetén 529 db, ez 0,3:0,6-hoz arányt mutat. Ez kétségtelenül jelzi, hogy a nyelvvizsga-szám emelkedik az idõ elteltével, tehát az európai uniós célkitûzések elérésének a képzésnek ezen a szintjén lehet perspektívája. S ha hozzátesszük, hogy ez a tendencia ráadásul a tanár szakos hallgatók és a tanári végzettséget megszerzõk körében áll fenn, akkor ebben még arra az európai uniós prioritásra is rímelhetünk, ami a tanárképzés fontosságát hangsúlyozza. Az idegen nyelvi kompetencia (5) (Language Skills) fejlesztése mellett a számítógépes kompetenciák (Computer Competencies (6)) is kiemelt fontosságúak a Fehér Könyvben lefektetett prioritások körében. Erre nézvést a vizsgálat adatai szerint 316 fõbõl 265- en (ez 83,9%-os kitöltöttséget jelent) alkalmaznak számítógépet. Eszerint 16,1%-a válaszolóknak nincs birtokában a számítógép-használati ismereteknek. (7) Arról, hogy a használat szintje milyen, nincsen részletes kimutatásunk, de a szöveges válaszokból kiderült, hogy túlnyomórészt Windows-os és Dos-os programokat ismernek. Ebben a számban természetesen benne foglaltatik a felhasználói és a nem-felhasználói (magasabb) szintû alkalmazás is. A megszerzett adat (fõként a nem-használókról szóló kimutatás) differenciált értékelésének szempontjai lehetnek még (Török Balázs nyomán): anyagi erõforrásaik szûkössége egyelõre kizárja a számítógép/internet használatának lehetõségét; kulturális szokásaik és igényeik miatt maradnak távol a számítógép/internet használatától; a számítógép kezeléséhez szükséges kompetencia hiánya miatt nem használhatják az új médiát.(4) (8) A kutatás sajátja, hogy a számítógép-használatot férfi-nõ összehasonlításban is vizsgálta, ami további elemzési szempontokat nyújthat a kérdés vizsgálatában: 2. táblázat. A számítógép-használók aránya a mintába került férfiak és nõk körében Ezeknek a szempontoknak a mentén a vizsgálatban kapott adatok további elemzésére kell kitérni, melyre jelen írásunkban nem vállalkoztunk. Az újító nyelvtanítási módszerek támogatása programpont. A nyelvismeret szintjének emeléséhez, a kulcskompetenciák közül az idegen nyelvi kommunikáció európai uniós elvárásának megfelelõ szintjének eléréséhez a módszertani megújulás elsõdleges fontosságú ahogy azt az eu-s prioritások között látjuk I. pont B)-ben leírtak szerint. Elöljáróban le kell szögezni Bárdos Jenõ megállapítása mentén, hogy a nyelvtanulás egy adott nyelv megismerésére és elsajátítására irányuló pedagógiai folyamat (9), amely nem érhetõ el egyetlen módszerbe zártan, hanem a többféle létezõ módszer egyidejû vagy egymás utáni alkalmazásával valósítható meg. A módszertani megújulási tendencia indokoltságát támasztják alá vizsgálatunknak azok az eredményei, ahol a megkérdezet- 10
acta paedagogica tek az egyetemi képzésben 49,4%-ban, a fõiskolai képzésben 53%-ban a módszertani képzés megújítását látnák a legfontosabbnak. (10) Ez megelõzi a jogi, érdekvédelmi képzés beemelésének, a tanári tudás továbbfejlesztésének, a szociológiai felkészítésnek, a konfliktus-felismerésnek és a pszichológiai képességnek az igényét. Az európai uniós célkitûzéseknek az elérése vagy az erre törekvés a képzésnek ezen a szintjén az alábbi lépések mentén indítható el. (ez egyben összhangot is teremthet az elvárások és a rendelkezésre álló lehetõségek között): nyelvi szükségletek felmérése, egyéni lehetõségek és társadalmi igények optimális egybevetése a kijelölt célok és elvárások, valamint a (nyelv)tanulók ismeretében (valamit az eszközellátottság figyelembe vételével) a tananyag összeállítása és a módszertan kialakítása. (11) Összegzés Összegzésképpen tehát az 1985 2000 között a Pécsi Tudományegyetem tanárképzési programjában részt vevõkrõl és a végzettekrõl elmondható, hogy ismernek legalább két európai uniós nyelvet és összehasonlítva a két korosztálycsoportot ebben egyre inkább javuló tendencia mutatkozik. Hozzátartozik, hogy eredményeinket egy jelenleg érvényes olyan koordináta-rendszerbe helyeztük el, ahol a nyelvtudás elismerése a nyelvvizsga. Ezen kívül pedig vizsgálatunk eredményeire támaszkodva észrevételeket tettünk az EU komputer-kompetenciára és a módszertani megújításra vonatkozó törekvéseire. Jegyzet (1) Elhangzott a II. Országos Neveléstudományi Konferencián 2002. október 15-én (MTA, Budapest) (2) 63. oldal (3) (1) 156. oldal (4) (1) 63. oldal (5) A mi értelmezésünkben ezek a kompetenciák nyelvi ismereteknek, készségeknek és jártasságoknak sajátos összefonódása, amit adott esetben nyelvtudásnak nevezünk (5), 103. oldal (6) A Language Competencies-logika mentén ezen azokat a készségeket, jártasságokat érjük, amik összességében a számítógép használatát lehetõvé teszik. (7) (1) 64. oldal (8) (4) (9) (5) 103. oldal (10) (1) 118. oldal (11) (5) 106. oldal Irodalom Kocsis Mihály (2002): Tanárképzés a Pécsi Tudományegyetemen. Kézirat, Szentlõrinc. 169. Petneki Katalin (2002): Az idegen nyelv tanításának helyzete és fejlesztési feladatai. Új Pedagógiai Szemle, 7 8. 147 160. Vágó Irén (2000): A kiemelt területek fejlõdése. In: Jelentés a Magyar Közoktatásról. Országos Közoktatási Intézet, Budapest. 204 213. Török Balázs (2001): A diákok számítógép-használati szokásai internetezés és elektronikus levelezés. http://www.oki.hu/cikk.asp?kod=2001-07-it-torok-diakok.html Bárdos Jenõ (1997): A nyelvtanítás története és a módszerfogalom tartalma. Veszprémi Egyetemi Kiadó, 135. Abstract This paper is sentenced to the 2nd Conference on Education in the Knowledge Based Society held in Budapest, 24 26 October, 2002. This lecture is about some priorities of the European Union and its White Paper regarding to the Language Skills, Computer 11
Competencies upon the data of a research made in he University of Pecs, in the Teacher Training Institute. We are looking for answers in the fields of the evaluation of language skills, the methodological aspects and about their renewal. Köszönöm Kocsis Mihály, Reisz Terézia, Géczi János és Huszár Zsuzsanna támogatását. Az Iskolakultúra könyveibõl 12
acta paedagogica Rohály János egyetemi tanársegéd, PTE TKI, Egyetemes Mûvelõdéstörténeti Tanszék Allegória dialógus pedagógia (Értelmezéstörténet történeti világkép neveléstörténet) A címben megjelölt hármas megközelítés azt a szemléleti-logikai sort érzékelteti, melyet dolgozatomban bejárok: egy értelmezéstörténeti kérdés nyomonkövetésével, összefüggéseinek mélyebb feltárásával, annak a történeti világképek sorában való elhelyezésével, emberképének elemzésével a pedagógia és neveléstörténet számára hasznosítható szempontokat és tudást próbálom összegezni. Az értelmezéstörténet egyúttal a világértelmezések, azaz a világképek történetének, a történelem szemléletváltásainak mélyebb összefüggéseit is feltárja, így a pedagógia történeti megközelítései számára is jelentõs eredményeket hozhat. Különösen érvényes lehet ez a megállapítás a vizsgálatunk tárgyát képezõ szimbolikus telítettségével vallási és költõi jelentõséget hordozó Énekek énekére, mely a hermeneutika történetét bemutató mûvek klasszikus mintapéldája. (1) Az értelmezéstörténetével nagy figyelmet felkeltõ mû allegorikus-szimbolikus magyarázata már a zsidó hermeneutika közegében meghonosodott, ez mintegy megelõlegezte a születõ kereszténység szemléletét, mely mindenekelõtt a spirituális lényegre helyezte át a hangsúlyt a törvények személytelen elõírásainak világa helyett. A patrisztika korában kialakuló értelmezések a szószerinti és allegorikus értelemadás hangsúlykülönbségeivel határozták meg az Énekek éneke kultúrtörténeti helyét. Mégis az alexandriai iskola értelmezése vált meghatározóvá: az órigenészi ekleziológiai és lelki-misztikus magyarázat által ismerte meg a keresztény Európa az Énekek énekét. Az allegória szerepét elõször a reformáció módosította a bibliai hermeneutikában, ám az Énekek éneke átvitt értelmezése mégis tovább élt. Az ének profán értelmezésére már a 4 5. században is van példa, ez a szemlélet azonban igazán a 18. században vált elfogadottá, világirodalmi helyét ekkor foglalja el az Énekek éneke menyegzõi szerelmi énekként értelmezve. A modernitás történetkritikai álláspontja következtében az ének szerelmi, profán dalok gyûjteményévé esett szét, a forrás-, szöveg- és irodalomkritikai megközelítések vitathatatlan eredményeket is hoztak, ám az ének valódi jelentõségére nem mutathattak rá. A posztmodern irodalomtudomány eredményei és az azokra építõ újabb bibliai hermeneutika a rekonstruktív, az eredeti értelmet felkutató szemlélet mellett a szöveg autonómiájára és a befogadói értelemadásra, az applikatív szempontokra is hangsúlyt helyez. A posztmodern korban a modernizmus, vagy a kritikus szellem kizárólagossága okozta veszteség egyre inkább nyilvánvalóvá válik. Ezért kell újra felfedeznünk a napjaink számára is sok újat adó korai korszakok hermeneutikáját. (2) A posztmodern nyitás az újkort megelõzõ értelmezési kérdések felé a szöveg nyitottságának, az értelmezésbeli különbözõségek létjogosultságának (Umberto Eco), a hagyomány fontosságának, a megértésben mûködõ hatástörténeti tudatnak (Hans-Georg Gadamer), a befogadói elvárási horizont értelmezõi jelenlétének (Hans Robert Jauss) a felismerésével történhetett meg. Az Énekek éneke kultúrtörténetének, azaz hatástörténetének feltárása, a szöveggel való párbeszéd elkerüli az egyoldalúan aktualizáló értelemadás veszélyét, mely az ének allegorikus értelmezését megkérdõjelezi és azt legalizálási eljárásnak tartja. (3) Az Énekek éneke értelmezéstörténeti vizsgálatának aktualitását vitathatatlanul az irodalomtudományban és a bibliai hermeneutikában bekövetkezett változások is indokolják. 13
Az értelmezéstörténet paradigmaváltásai az egyes korszakok világ- és emberképi változásainak hû tükrözõit, az Énekek éneke értelmezése világképi ( világértelmezési ) szemléletváltozások függvénye. Minden kornak szüksége van arra, hogy a rendelkezésére álló tapasztalatokat, ismereteket, hagyományokat, szemléleteket, nézeteket rendszerbe állítva jellemezze a maga világát, s a maga által választott teljesség áttekintésével megállapításokat tegyen, amelyek a cselekedeteket, a múltat, a jelent és jövõt értelmezik. (4) Avilágra vonatkozó ismereteket tehát minden kor embere felhasználja arra, hogy saját tevékenységére reflektáljon, a világban elfoglalt helyét kijelölje ezek által. Ez antropológiaipszichikus alapvonás, hiszen az ember személyiségének, identitásának autonómia-törekvésével párhuzamosan a homonómia igényével is rendelkezik: fontos számára a nagy egészhez, az Istenhez, az univerzumhoz, az emberi közösséghez való odatartozása. (5) Míg a világnézet magába foglalja az emberi tapasztalatok értékelését, az ember személyes viszonyulását is a világhoz, addig a világkép azt a gondolkodási struktúrát, azt a világ-elrendezést mutatja meg, mely egy-egy korszak számára kevésbé tudatos módon sokszor evidenciaszerûen adott, és amely a világról szerzett tudás elrendezését kínálja. Az Énekek éneke amint azt a kultúrtörténetben betöltött jelentõs helye is mutatja az európai mûvelõdést nagyban meghatározó kereszténység világképét nagy sikerrel közvetítette az újszövetségi dimenzióban értelmezett és beteljesedett Ószövetség bibliai világképe által. Bár a szimbólumok útján történõ megismerés az emberi megismerés legõsibb formáival áll rokonságban, és a tudat szerkezetével is mutat összefüggéseket, (6) az Énekek éneke szimbolikus-allegorikus mélységei azt az egyedülálló tapasztalatott közvetítik, melyet az Isten és ember párbeszédében élt meg a zsidó-keresztény kultúrkör. Az önmagát a zsidó népnek kinyilatkoztató Jahve, majd a kereszténység által felimert Megváltó isteni személye az égiföldi dualitásban látott világképbe a dialógus elemeit hozta. A transzcendens és immanens párbeszéde végsõ soron a testté lett Igével vált személyes közelségben lehetõvé, benne ez a kettõsség egybeforrt, ugyanakkor a sugalmazott Ige, a Szentírás közvetíti e megszólítottságot, a dialógus ennek értelmezésén át folyamatossá vált. Az Énekek éneke szószerinti és allegorikus értelmezéseinek kettõssége az immanens és transzcendens egységében látott világképre, annak hangsúlyváltásai pedig az ebben a dialogikus világképben történõ világképi változásokra is rávilágít. A világkép és így a világban az ember helyét kijelölõ emberkép vizsgálata a pedagógia történeti megközelítései számára azért hordoz nélkülözhetetlen ismereteket, mivel kijelöli és pontosítja azokat a kereteket, melyben a neveléstörténet gyermekképi és intézménytörténeti vizsgálódásai elnyerik végsõ értelmüket, és az egyes korok mûveltségi képérõl is pontos képet adhat. Ugyan az iskoláztatás intézmény voltából következõen vállalja a válogatott tradíciók közösségi átörökítését, s így a szelekció elveit is rendre tartalmazza, hatóköre nemegyszer szûk és kétséges, s hosszú idõn át nem biztosítja a hozzáférést a kortárs népesség jelentõs részének. A hagyomány és egy-egy korszak népességének összjátékaként megjelenített világképekkel mintha más lenne a helyzet. Azok bármilyen romlott és széttöredezett formában is, akár iskoláztatáson túli intézményrendszerrel és anélkül a többség számára elérhetõek és normaként megjelenítettek. Széles perspektívát s ugyanakkor kontrollt is ígérnek azon értelmezések számára, amelyek a tudás átadásának folyamatait követik. (7) A világképi vizsgálódás nemcsak a pedagógia történeti dimenziójában hasznos, hanem a pedagógiai jelen jobb megértése és a jövõkép konstruálása szempontjából is. A neveléstudomány helyzetét vizsgáló egyik legújabb tanulmány éppen a tudományok világképi változások által meghatározott múltjához fordul azért, hogy abból kitekintve kapjon támpontokat a neveléstudomány jövõjét illetõen. (8) A tudomány elõfeltételeit is nyújtó világ- és emberkép tisztázása, az abból adódó tudománykép körülírása nemcsak a tudomány helyének meghatározásához nyújthat szempontokat, hanem más tudományokkal való kapcsolódási lehetõségek és a tudomány jövõjének szempontjából is. Ezért úgy vélem, hogy a pécsi mûvelõdéstörténeti világkép- 14
acta paedagogica értelmezési törekvéseknek nemcsak a neveléstörténeti oktatásban és a tanárképzésben, de a pedagógia tudománytörténeti megközelítéseiben is új utakat kijelölõ szerepe van. (9) Dolgozatomban tehát az Énekek éneke értelmezéstörténetének, annak a gondolkodás történetében zajló paradigmaváltásokat tükrözõ oldalainak, világképi összetevõinek vizsgálatával a pedagógia története számára hasznosítható ismeretek összegyûjtését végzem el. Ezen célkitûzésemet alátámasztja az Énekek éneke kultúrtörténeti jelentõsége mellett az a tény, hogy a Biblia, a bibliafordítások neveléstörténeti jelentõsége vitathatatlan, és kutatásom azt a neveléstörténeti iránymutatást is figyelembe vette, mely a nem intézményes nevelés történeti kutatását és az interdiszciplináris kutatásokat tûzi ki célul. (10) Az általánosabb szövegértelmezési, világképi és történeti meghatározásokon túl megvizsgálom az Énekek éneke jelentõségét a magyar mûvelõdéstörténetben: a Döbrentei-kódex, a Heltai-féle és a vizsolyi Biblia fordításaiban, valamint Bogáti Fazekas Miklós parafrázisában. A vizsgált fordítások alkalmat nyújtanak az Énekek éneke értelmezési módjainak nyomonkövetésére, a reformáció idõszakában bekövetkezõ paradigmaváltásokra és fennmaradó azonosságokra, a magyar fordítások felekezeti színezetére, az azok mögött álló világképi és történeti összefüggésekre való rákérdezésre. Az Énekek éneke értelmezéstörténeti vázlata és a jegyes-szimbolika Az Énekek éneke értelmezésének fõbb irányait már a zsidó hermeneutika, majd a keresztény patrisztika kijelölte, így a mai kor embere nem tesz mást, mint ezen hermeneutikai elvek hangsúlyainak áthelyezésével keresi az értelmezési lehetõségeket. Az ének héber kánonba való emelését az allegória, azaz a szerelmi éneknek a võlegény Jahve és a menyasszony Izrael párbeszédeként való értelmezése tette lehetõvé, bár a szöveg közvetlenül sehol sem utal az allegória jelenlétére. A héber kánonba abban elõkelõ helyre kerülésében nagy szerepet játszott Rabbi Akiva ( 132). Az õ értelmezésében: A szent iratok valamennyien szent könyvek, de az Énekek éneke mindeneknél szentebb és az egész világ sincs olyan fontos, mint az a nap, melyen ez a könyv adatott. (11) Az Énekek énekét csak késõn, a Kr. u. 1 2. század fordulóján vették fel a kánon iratai közé Jabnéban (gör. Jamnia), ahol az Írások -at, a héber kánon könyveinek harmadik csoportját zárták le, és így véglegesítették az Ószövetséget. Az allegorikus értelmezésre nemcsak a hellenisztikus áramlatok (neoplatonizmus, sztoicizmus) és az amögött álló ókori ember spirituális nyitottsága, a mitikus világkép szimbólumokban gondolkodása lehettek hatással, hanem mindenekelõtt az Ószövetségben már jelenlévõ a szakirodalom által nem méltatott prófétai jegyesszimbolika. Jahve és Izrael viszonyát ugyanis az atyai és pásztor hasonlaton kívül, gyakran jegyesi kapcsolatként mutatják be a próféták. Az Ózeás könyvében található isteni vallomás például így hangzik: És eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak igazsággal és törvénnyel, jósággal és szeretettel, eljegyezlek magamnak hûséggel. (12) Jeremiás, Ezekiel és Izajás próféta könyve is épít a jegyesi képre, és a prófétai hagyomány folytatásaként a bölcsességi iratokban ez a szerelmi kapcsolat már spiritualizált módon van jelen. A prófétai jegyesszimbolika kontextusán kívül az Ószövetség világ- és emberképe: a férfi és nõ szerelmének isteni rendelése, istenképmás voltuk is kínálja azt az értelmezési keretet, melyben a bölcsességi iratok részeként az Énekek éneke allegorikusan értelmezhetõ. Az újszövetségi jegyesszimbolika és az Énekek éneke értelmezése az ószövetségivel tökéletes összhangban jött létre. Krisztusban elérkezett a võlegény, a menyasszony allegorikus értelmének megfelelõ újszövetségi tartalmat kapott: az egyházban felismerték Krisztus menyasszonyát. Krisztus a házasságról tanítva a mózesi engedékenyebb törvényen túlmutatva a Teremtõ kezdeti tervére mutatott rá (Mt 19, 4 6): a férfi és nõ kapcsolatát az isteni rendelés egyesíti, kizárólagos választásukat isteni pecséttel szentesíti. Ennek, az Énekek éneke mondanivalóját is idézõ házasság-képnek mélyebb értelmé- 15
re Szent Pál mutatott rá: a keresztények számára a házasság nagy titok, Krisztusra és az egyházra vonatkoztatva (Ef 5, 32). Bár az evangéliumok is gyakran használják a jegyesszimbolika képeit (pl. Jézus önmaga és tanítványai viszonyát a võlegény és a násznép képével értelmezi, Mk 2, 19), a páli levelek szimbolikája mellett a Jelenések könyvének is meghatározó szerepe van az Énekek éneke értelmezése szempontjából. A Jelenések könyvének menyasszonya a megdicsõültek égi közössége már készen áll a Bárány menyegzõjére (19, 7). A keresztény jegyesszimbolika tehát az ószövetségi múlt, a krisztusi jelen és az eszkatológiai jövõ egységében szemlélt menyegzõi misztérium: Isten és népe kapcsolatának szimbolikus megjelenítése. Az Énekek éneke keresztény értelmezése a zsidó hermeneutika gyakorlatára épít, ám jelentõs eltérések is kimutathatók: a zsidó értelmezés számára nem elérhetõ egy abszolút, egységes jelentés. A Midrás Hazitá -ban található Énekek éneke-értelmezés alapja is allegorikus, azonban a szerepek bizonyos helyeken felcserélõdhetnek, más bibliai személyek megjelenítéseként is értelmezhetõek. (13) A allegória keresztény értelmezése egységes keretben, de árnyalati gazdagságban értelmezi az éneket. A kereszténységen belül a késõ hellenisztikus korban két fõ értelmezõi centrum alakult ki: az alexandriai iskolát az allegorikus, az ún. antiochiai iskolát a szószerinti értelmezés jellemezte, bár gyakran csak hangsúlykülönbségekkel volt megfogható az eltérõ álláspont. A keresztény allegorikus értelmezést Órigenész (184 254), az alexandriai iskola kiemelkedõ egyénisége határozta meg mindmáig ható érvénnyel. Az órigenészi Énekek éneke-értelmezés hagyományt teremtett egy kommentárt és két homíliát írt e témában és a keresztény misztikára felmérhetetlen hatással volt. Órigenész drámának és nászéneknek tartja az éneket, a szószerinti alaprétegét természetesnek véli, ám annál fontosabbnak tartja az allegorikus, spirituális lényeget. A ének értelmezõi kerete kettõs: egyrészt ekleziológiai ( A võlegényt értelmezd Krisztusnak, a szeplõ és ránc nélküli menyasszonyt pedig Egyháznak ), másrészt személyes, lelki-misztikus szerelemrõl is szól ( a lélek-menyaszonyról és az Ige-võlegényrõl ). Az allegória két szintje: a kollektív (ekleziológiai) és az individuális (lelki-misztikus) a következõ századokban újabb árnyalatokkal gazdagodik. Már a 4. században, Szent Ambrusnál megjelenik, majd a középkori német misztikára tesz nagy hatást a mariologista magyarázat, melyben a menyasszony szerepkörét az egyház anyjaként Szûz Mária tölti be. (14) Mivel a lelki-misztikus értelmezés személyes felhívást tartalmaz, ezt morális magyarázatként is számontartják, és mivel a jegyesi kép a Bibliában a végidõk kapcsán is felmerül, ez lehetõséget nyújt az eszkatologikus értelmezésre. Az allegorikus szint létjogosultságát megkérdõjelezõ álláspont Mopszvesztiai Theodórosszal (350 428) vette kezdetét, õ a betû szerinti értelmet követve Salamon menyegzõi énekének tartotta az Énekek énekét. Ezt a nézetet majd a reformáció korában, Sebastian Castellio (1515 1563), késõbb Hugo Grotius ( 1645) képviseli. Hasonlóan értelmezi az éneket Johann Gottfried Herder (1744 1803), majd nyomában Johann Wolfgang von Goethe (1749 1832) így rögzíti helyét a világirodalomban. A 18. századig az említett kivételektõl eltekintve azonban általánosan elfogadott az ének allegorikus értelmezése. A reformáció egyházainak sajátos a viszonya az allegorikus értelmezéshez, hiszen a Biblia központi szerepe (sola Scriptura) a hermeneutikai kérdéseket is elõtérbe állította. A Luther-kutatás kimutatta, hogy Luther hermeneutikája révén vált reformátorrá. (15) Luther Márton (1483 1546) a wittenbergi egyetem professzoraként elsõsorban egzegéta volt, aki maga is az allegorikus értelmezési technikák tanára, késõbb az értelmezés személyes aspektusát tartja fontosabbnak, a hit (sola fide) az egyedüli biztosítékává válik az isteni üzenet megértésének. Luther elutasítja az allegorizálás túlzásait, bár egzegétikai gyakorlatával maga is él az allegória eszközével. Véleménye szerint ez nem lehet tetszõleges: egy képnek, egy szövegnek akkor lehet allegorikus tartalma, ha a Biblia más helyen azt közvetlenül is kifejti, képi közvetítés nélkül. Luther értelmezései kriszto- 16
acta paedagogica centrikusak, az Ószövetség könyvei közül azokat tartotta fontosnak, melyek a krisztusi eseményt leginkább közvetítik, elõlegezik. Az allegória helyett így a tipológia, az elõkép és beteljesülés dimenzióinak értelmezése vált számára fontossá. Kálvin János (1509 1564) elsõsorban nem az értelmezési módokat, hanem az egyház legitimációját, értelmezõi hatalmát támadta. A Szentírás tekintélyét az egyház fölé helyezte. Kálvin már nem rangsorolta a szentírási könyveket, a két szövetség szorosabb egységét vallotta: az ígéret-beteljesedés dimenziójában a Bibliában Isten népének folyamatos történetét látta, így beszélhetett ószövetségi egyházról is. Õ is elvetette a többszörös jelentés elvét, az allegorizálást, de a szövegnek néhol szimbolikus tartalmat tulajdonított, és felhasználta a tipológiát. A reformáció egyik sajátos ága az unitarizmus (antitrinitarizmus) a zsidó és a keresztény tanok közti álláspontjával a hermeneutikai kérdésekbe is új szempontot hozott. A Szentháromság elvetésével Krisztusban a Messiást, de nem Isten eljöttét vélték felismerni, így az ószövetségi könyvek értelmezése nem lehetett náluk krisztocentrikus. Az allegorikus értelmezés: dialogikus világkép és identitás Minden hermeneutika, nyíltan, vagy burkoltan, önmagunk megértése állítja Paul Ricoeur. (16) A szimbólum és a megértés korrelatív fogalmak, hiszen: interpretáció ott van, ahol több értelem van, a többértelmûség pedig az interpretáció során válik nyilvánvalóvá. (17) A lét csak akkor válik emberi önmagává, ha: birtokba veszi azt az értelmet, mely elõször kívül, a mûalkotásokban, az intézményekben, a mûveltség emlékeiben lakozik, vagyis ott, ahol a szellem élete tárgyiasult. (18) A szimbólum, a kép lényege, hogy értelmezést követel, a figyelmet idõnként újra önmagára irányítva a régmúltról éppúgy hordoz tudást, mint a jövõnek elrejtett üzenetet. (19) Az Énekek éneke által közvetített többértelmûség az emberi szubjektum által aktualizálható, ám a történelem során megkérdõjelezett tapasztalat világ- és emberképe pedig mûvelõdéstörténetii mélyrétegek hordozója. A Biblia világképét nem a mai természettudományos értelemben vett kozmológiai kutatás jellemzi, hanem az általános ókori világszemléletnek megfelelõen a kozmosznak csak az emberiséggel, és mindenekelõtt Istennel való kapcsolatában van értelme. A mindent meghatározó isteni megalapozás, értelemadás nélkül a világ egyetlen aspektusának sincs valóságértéke. A Biblia a kozmosz szerkezetének leírásában a környezõ kultúrák eredményeit hasznosítja: a sík földet valamiféle boltozat, égbolt fedi, mely sátorként, vagy fátyolként van kifeszítve (pl. Zsolt 104, 2; Iz 40, 22 stb.), esetleg oszlopok tartják fenn (Jób 26, 11). Az égboltozat az ég vizeit választja el a földi víztõl, így mindegy az õsvíz kettévált részei között helyezkedik el a szárazföld. (20) A világ természete tehát nem felépítésében, hanem az Istennel való viszonyában hoz új szempontokat a zsidó-keresztény kultúrkör számára. A mitikus kozmosz isteneinek panteista és antropomorf elképzeléseivel szemben a Teremtõ kívül áll a teremtésen, a semmibõl való teremtés (creatio ex nihilo) következtében Isten és a világ, Isten és az ember között a kapcsolatokon túl szakadék tátong, mely Isten transzcendenciájában fogalmazódik majd meg. Ugyanakkor Isten immanenciája is nyilvánvaló, a kozmosz isteni megformáltsága, lelkének jelenlétén túl a központi helyre állított ember, a férfi és nõ istenképmásságában is megnyilvánul. Az Ószövetség nem ismer emberi nélküli Istent (21), és Isten nélküli embert sem. Bár az ember központi helyen áll, semmiképpen sem a dolgok abszolút mértéke, hiszen az Istennel folytatott párbeszédében válik igazán önmagává, az emeli ki a teremtmények sorából. Az emberi istenképmásság legfõképpen azt jelöli, hogy az ember Isten szavának meghallásával és az azt követõ engedelmességgel és válaszadással»megfelel«isten megszólító szavának. (22) Az istenképmásság arra is utalhat, hogy az embernek az Isten által megteremtett dolgokkal kell foglalkoznia, de egyszersmind ezzel neki kell igazolnia azt, hogy Isten a teremtés ura. Az ember küldetése és hivatása a teremtés folytatása, Isten már a te- 17
remtés korai fázisában, az ember megteremtését követõen átadja teremtõi hatalmát (Ter 1, 28 30), az isteni teremtõ szó után már az ember nevezi el a földi élõlényeket (Ter 2, 19). A panteisztikus istenektõl felszabadított, és az így demitizált világ válhat az ember életterévé, melyet õ maga alakíthat. (23) Az ember isteni megbízását így értelmezi Ludwig Köhler: Ez a kultúrára irányuló megbízás. Minden emberre vonatkozik; minden idõt átfog, nincs olyan emberi tevékenység, amely ne ennek lenne alárendelve ( ) A gyermek mindenféle formában történõ tanítása, minden iskola, minden írás, az összes könyv, minden technikai tudás, kutatás és tudomány és a módszereikkel történõ tanítás, az eszközök, az intézmények, mind ennek a megbízásnak a teljességét jelentik. Az egész történelem, az ember minden igyekezete és törekvése ennek jegyében történik, ezen bibliai megbízásnak jegyében. (24) A férfi és nõ azáltal is Isten képmása, hogy egyek egymással, a köztük lévõ megosztottság az Istennel való viszony zavarát is jelzi. A férfi és nõ egymás mellé rendelésének ugyan nem kizárólag, de jelentõs mértékben a gyermeknemzés a célja. (25) A gyermek Isten adománya, a szülõi nevelésnek pedig fontos célja a kultúrára irányuló megbízás, mely mindenekelõtt a Biblia által közvetített világ- és emberkép átadása. A transzcendens immanens egységében megfogalmazódott világkép az Énekek éneke szószerinti és allegorikus értelmének párhuzamos érvényességében tetten érhetõ, tulajdonképpen ennek a dialogikus világképnek a hordozója. A monológikus gondolkodásban a másik embert csak az Én -bõl kiindulva, annak analógiájára lehet megérteni, az Én Te kapcsolatban elgondolt világértelmezésnek, mind emberi, mind pedig transzcendentális vonatkozásai vannak. A dialógikus gondolkodás számára az emberi istenképmásság az alapja annak, hogy az emberi Én Te-mondásában az Isten és ember közötti viszony analógiáját fogalmazza meg. A személyes kapcsolatokban magára ébredõ szellem világossága, értelmessége, nyilvánvalósága arra a szellemre utal, amelyet a találkozások közvetítenek ugyan, de amely éppen a találkozás lehetõségének abszolút feltétele és eredete. A dialogikus gondolkodás ilyenformán nem iktatja ki a transzcendentális gondolkodást: a dialogikus perszonális, valamint transzcendentális perszonális közvetítés kölcsönös elsõdleges folyamatában eszmél magára a konkrét emberi személy: az embernek az emberhez fûzõdõ kapcsolatában tárul föl Istenhez fûzõ, a megismerést, a szabadságot, a szeretetet lehetõvé tevõ transzcendenciája. (26) Az Énekek éneke a Bibliának azon kitüntetett könyvei közé tartozik, melynek dialogikussága, a dialógus emberi partnerét újra és újra meg tudta szólítani. A jegyesszimbolika formájában megfogalmazott párbeszéd megdöbbentõ tapasztalata, hogy Isten, a transzcendens teljesség is vágyódik az emberrel való kapcsolatra, az ének allegorikus értelmezése tulajdonképpen ennek a felismerése. Az allegória megkérdõjelezése csak ennek a vertikálisan rendezett, az égi és földi kapcsolatára épített világképeknek a lebontását követõen vált lehetõvé. Így lehetséges, hogy míg a bibliai dialogikus világkép a skolasztikában kiépülõ organikus világkép fontos összetevõjévé, sõt a reneszánsz vitalista világkép az istenképmásságra építõ (pl. Nikolaus Cusanus), keresztény humanista emberközpontúságának elõmozdítójává is válhatott, addig a 18. századi, az égi és a földi dialogicitását megtagadó mechanisztikus világkép elõretörésével az Énekek éneke allegorikus, a bibliai dialogikus világképre épülõ értelmezése is megingott. Az allegorikus vertikális sík mellett a reformáció mindenekelõtt a horizontális kapcsolódásra, a tipologikus értelem elõkép beteljesülés dimenzióira irányította a figyelmet. Az allegorikus túlzások vádjai egyszersmind a görög filozófiai hagyomány (neoplatonizmus, sztoicizmus) jelenlétének is szóltak, és a hermeneutikai önkénnyel szemben a bibliailag is visszaigazolható jelentések megtartására intettek. Bár az órigenészi értelmezésekben vitathatatlanul jelen van a hellenisztikus filozófiai hagyomány, ám a philóni neoplatonikus dualista szerkezet csak a morális értelem kibontásánál érhetõ tetten. A biblikus szemléletû Órigenész számára az allegorikus magyarázatnak a katekumenek oktatása szempontjából van nagy jelentõsége, az alexandriai iskola célja a megtérésre vezetés, 18
acta paedagogica és éppen a gnosztikus magyarázatok túlzásaival veszi fel a harcot. A Biblia szövegét gondozó, és azt szinte szóról szóra ismerõ Órigenész gyakran a kulcsmódszer alapján értelmez, azaz a Biblia más helyen elõforduló fogalmaival magyarázza a Bibliát, és allegóriáinak szinte mindig tipologikus, biblikusan megalapozott kiindulópontja van. A páli Ádám Krisztus ( második Ádám ) tipológiára építõ Énekek éneke-értelmezés akár tipologikus allegóriának (27) is tekinhetõ, hiszen valószínûleg a férfi nõ ( Ádám Éva ) viszony Krisztus Egyház (Mária, a második Éva ; az emberi lélek, mint az egyház személyes szintje) kapcsolatnak való megfeleltetése, a már felvázolt jegyes-szimbolika mellett, erre a tipologikus szerkezetre is épített. Az allegória, valamint a tipológia hangsúlykülönbségei azonban jól példázzák a katolikus és a reformáció szemléletének eltéréseit is. Míg a reformáció egyházai számára az Ige elsõsorban szövegként van jelen és az egyház feladata a történeti szöveg dekódolása, addig a katolikus hermeneutikában a szöveg nem elsõdleges, legfeljebb egyenrangú az értelmezés folyamatában, az Ige elsõsorban nem szövegként, hanem szent (értelmezõi) közösség formájában van jelen. A modernitás gondolkodását idézõ protestáns hozzáállás a szövegközpontú, a posztmodern hermeneutikát idézõ katolikus értelmezés pedig a befogadásközpontú elméletekkel mutat rokonságot. (28) Míg a (kizárólagosan) tipologikus szemlélet horizontális, hangsúlyozottan történeti (az ószövetségi nép történeti tudatához közeli), addig az allegorikus a vertikális, égi földi kapcsolódásra, az ebben való aktualizálhatóságára figyel. A két szemléletmód úgy tûnik az Énekek éneke órigenészi értelmezésében jól kiegészíti egymást, s így a keresztény identitás vertikális és horizontális elemeire is felhívja a figyelmet. Az identitás megalapozását a kulturális emlékezet (Jan Assmann) végzi el, ebben a normatívvá, belsõvé tett történelem jelenik meg. A kulturális emlékezésben továbbított világkép a hétköznapok szürkeségébe és uniformizáltságába azt a további dimenziót közvetíti, melyben az keretként, viszonyítási pontként szolgál, és a jelen tényeivel szembeni távolságtartást, azok értelmezését teszi lehetõvé. Az írásbeliség, a textuális emlékezet megjelenésével a kultúra számára az értelem újjáélesztését az értelmezés közvetíti. Az értelmezés a kulturális koherencia és identitás központi motívuma (29) Az ószövetségi kulturális emlékezést fenntartó szövegkánon az identitásbeli egység és különbözõség dimenzióinak leírására a jegyesszimbolikát tartotta alkalmasnak. Jahve Izrael egész népét võlegényként magához öleli, kiválasztja, ugyanakkor a bálványimádást, az idegenekkel kötött házasságot házasságtörésként értelmezi. Ez az élõ prófétai jegyesszimbolika az Énekek éneke keletkezése idején (Kr.e. 5 4. sz.) különösen idõszerû lehetett: az egész zsidó nép ekkor vált kultuszközösséggé, és a vallási életet ekkoriban veszélyeztette az idegenekkel kötött házasság gyakorisága. (30) Ez a zsidóság számára identitást kölcsönzõ szimbolika a keresztény identitás megfogalmazására is alkalmasnak bizonyult, mindenekelõtt a tipologikus allegória keretében. A tipológia az elõkép és beteljesülés dimenzióival, a zsidó vallási gyökerek elismerésével, annak újszövetségi magasabb fokon való beteljesülésével azt a folytonosságot és elkülönülést is meg tudta fogalmazni, mely az ó- és új szövetségben fennáll. Az allegória továbbélése a teocentrikus, égi-földi kapcsolódás fennmaradását és annak személyesebbé válását (Krisztus), valamint a meghívottak körének kiterjesztését, egyetemességét (egyház) is megfogalmazta. Az Énekek éneke órigenészi tipologikus allegóriája az ószövetségi gyökerekhez való viszonyulás mellett a transzcendens és immanens egység világ- és emberképének közvetítõje évszázadokon keresztül. A szöveggel folytatott pábeszéd a világkép dialógusára irányította a figyelmet. Az értelmezés tehát a nevelés, az utódok számára történõ kultúraközvetítés nélkülözhetetlenül fontos eszközévé, az értelmezés tartalma, a világkép-közvetítés, pedig a nevelés legfõbb céljává vált. A Biblia értelmezésével a kezdeti isteni kultúrára irányuló megbízást, valamint a Szent Pál-i megállapítást ( Minden Istentõl sugalmazott Írás hasznos a tanításra ( ) az igaz életre való nevelésre 2 Tim 3, 16) követve az egyes 19
generációk azt a keresztény dialogikus világképet közvetítették, melynek az egyik legszebb megfogalmazása éppen az Énekek énekében található meg. Az allegorikus, a lelki szint magyarázata és elérése nemcsak az alexandriai iskola nevelésében áll központi helyen, hanem azt követõen mindmáig a prédikációval, a szentírásmagyarázattal történõ nevelés legfontosabb eszköze. Ezt a nevelési elvet követik az egyes bibliafordítások is, amikor magyarázó fejezetekkel vezetnek el a bibliai szöveg megértésére. Érdekes módon, bár a reformáció egyházai a Biblia közvetlen, személyes elérését tûzték ki célul, a heterodox értelmezést elkerülendõ: felvezetõ, summázó szövegek, oldaljegyzetek megírásával biztosították a megfelelõ értelmezést. A protestánsok által bírált klerikusi közvetítés tehát nem tûnt el, csak átalakult: írásban rögzített formákra. (31) Az Énekek éneke a magyar mûvelõdés történetében A magyar mûvelõdéstörténetben az Énekek éneke fordítására számos mûvészi színvonalú kísérlet született. A magyar kódexirodalomban nagy számmal elõfordulnak szórványfordítások, melyek az Énekek éneke magyarázatának mariologista aspektusára építenek. Mária tisztaságaként értelmezhetõ sor a leggyakoribb idézet ezekben a kódexekben: Mindenöstõl szép vagy én Jegyösöm és szeplõ nincsen tebenned (Tihanyi-kódex). (32) Ezek a fordítások valószínûleg a nõi szerzetesek számára jelenthettek mélyebb azonosulási lehetõséget hivatásukkal, Máriával. Az Énekek éneke elsõ teljes fordítását tartalmazó Döbrentei-kódex 1508-ban, Halábori Dobos Bertalan kézírásával készült. Nyelvi szempontból kódexirodalmunk egyik legszebb mûve ez a fordítás, a félezer éves szöveg archaikus, kitûnõ magyarsággal, tömören, de változatosan adja vissza a Biblia egyik legszebb részét. Bár a szakirodalom eltérõ állásponton van a kódex rendeltetését illetõen, annyi bizonyosnak látszik, hogy szerzetesi használatra készült, és amint azt kutatásaim bizonyítani vélik, nõi szerzetesek, valószínûleg klarisszák használhatták. (33) Az ének magyarítása egyértelmûen a Vulgatával tart fenn szoros kapcsolatot, a most vizsgált fordítások közül a leghívebben követi Szent Jeromos latin fordítását. A latin egyházatyák legmûveltebbje, a középkor legnépszerûbb szerzõje egyébként az Énekek éneke jegyesszimbolikájának aktív felhasználója, és magában a Döbrentei-kódexben is található egy szentbeszéd õtõle. A Döbrentei kódex az Énekek éneke címének fordításakor nem a szokványos tükörfordítást követi, bár a latin cím már csak a jobb beazonosíthatóság érdekében is követi a magyart: Salamon Íneklése, Isten Anyaszentegyházzal egyembe, Cantica Cantiorum. Talán a felsõfok visszaadása is gondot jelentett, így azonban a salamoni könyvekhez való tartozása egyértelmûvé vált. Ám ami a legfontosabb, a címben azt az értelmezõi keretet jelöli meg, mely nem más, mint az órigenészi ekleziológiai magyarázat. A jegyesszimbolika ezen aspektusa a kódexben szintén megtalálható 45. zsoltár (100. old.) hasonló értelmezése (a királyi võlegény Krisztus, a királyi menyasszony Egyház) folytán is ismert lehetett mind a kódex-másoló, mind a szerzetesek elõtt. A scriptor nemcsak másolt, hanem szerencsére értelmezett is, több mint ötven javítás, módosítás található a kódexben. Az Énekek éneke értelmezése szempontjából ez nagy segítségünkre van. A 7. fejezet fordításakor, a Térj meg, térj meg Sunamitis résznél, a másoló a menyasszony neve ( Szulamit ) fölé, ezt az értelmezõ sort írta: Istentõl elidegenõlt lélek. A másoló elõtt és nyilván a szerzetesek elõtt is tehát ismert az allegorikus értelmezés másik rétege: a lelkimisztikus magyarázat. Sõt, ennek az értelmezésnek talán nagyobb szerepet tulajdoníthatunk, hiszen a menyasszony konkrét értelmezésénél fordul elõ. Az ekleziológiai kollektív szint mellett, ez az individuális, a hivatásbeli azonosulást segítõ szint jelenléte meghatározó. Ezt a lelki megszólítottságot tükrözik a kódex azon további részei is, melyek a nõi szerzetesek használatát valószínûsíthetik. A kódexben található Szûz Máriáról szóló beszéd (422.) pedig Mária attribútumaiként az Énekek énekét idézõ sorokat hasz- 20