Apró közlemények. Álattenyésztés.

Apró közlemények. Álattenyésztés. Az állatok itatásáról. Az állatok némelyike nem igen válogatós ital dolgában és olyan vizet is ártalom nélkül megiszik, melyet alig tartanánk megengedhetınek. Így látjuk gyakran, hogy a szarvasmarha olyan mocsarakból is iszik, melyek vize nem kis mennyiségü trágyalevet tartalmaz, sıt mi több, azt látható élvezettel szürcsöli, valószinüleg csipıs íze miatt. Az állatorvosok a betegségek okát keresvén, gyakran a roszminıségü ivóvízben találták fel; tudjuk, hogy több betegséget a vérben jelenlevı bacteriumoknak kell tulajdonitanunk, mert az ily vizek hemzsegnek a bacteriumoktól, melyek ily módon az állat belsejébe juthatnak s ott a különbözı betegségeket okozhatják. Míg egyrészrıl azonban elvitathatatlan, hogy ezen betegségek csak fölötte ritkán lépnek fel oly vidékeken, hol ısidık óta mocsaras vizet kap az állat, másrészrıl ugyanezen betegségek úgyszólván mindennaposak oly vidékeken, hol az állatok kifogástalan forrás- és folyóvizet kapnak. Anélkül, hogy tagadnók, miként péld. a lépfenét bacteriumok okozzák, ezek után be kell látnunk, hogy az ivóvízben levı bacteriumok alig lesznek képesek lépfenét hozni létre; mindazáltal ha az állatok elıszeretettel iszszák is a piszkos vizet, még sem tanácsos megengedni, hogy szomjukat ebbıl oltsák; jól vezetett gazdaságban a trágyalé sohasem kerül oly helyre, hol az állat ihatnék belıle. Különben ezzel csak arra akartunk reámutatni, hogy zavaros és rothadó folyadékoknak nem szabad mindjárt olyan föltétlenül káros hatást tulajdonitani, mint azt a modern hygienia követeli. A lovak, szamarak, öszvérek és juhok ellenkezıleg rendszerint csak a tiszta vizet iszszák meg s csak akkor iszszák a rosz vizet, ha a gyötrı szomjuság kényszeriti ıket. Kétségen felül legjobb a folyó-, forrás- a kútvíz, sıt a cisternákban gyüjtött víz is, ha az lágy és megfelelı hımérsékü és könnyü. Könnyü vagy lágy víznek azt mondjuk, mely a gyomorban a nyomás érzetét nem költi fel; ez érzés a nagymennyiségü mész és különösen a kénsavas mész (gipsz) jelenlétének tulajdonitandó. Az ilyen vízben rosszul habzik a szappan, nem fı puhára a borsó, a bab stb., és ha sokáig áll a levegın, az edény fenekén üledéket rak le. A lágy víz sokkal hevesebb mészsót tartalmaz s azt is fıleg mész-bicarbonat alakjában, mely annak kellemes ízt kölcsönöz; különösen a folyóvizek birnak e tulajdonsággal. A források és kutak vizei többnyire nehéz, kemény vizek; ezeket nem tanácsos közvetlenül itatni, sokkal jobb, ha az néhány óráig állott s fıleg ha ezen idı alatt többször fölkevertetett, midın is a mészsók jelentékeny része kiválik belılök. Erre a gazdák nem igen szoktak tekintettel lenni, mert a kemény vizek rosz hatása nem nagyon szembeszökı; pedig határozottan állíthatjuk, hogy a kemény vizek rendszeres itatása csorbítja a takarmány emészthetıségét, s így a takarmány kevésbé lesz kihasználva s kevesebb tápláló hatást mutat. Ami a víz hıfokát illeti, legyen a víz mindig friss, de sohasem hideg, elég, ha nem hidegebb 9.5 R.-foknál; ha enné melegebb: kevésbé megfelelı, lassítja az emésztést, mert a meleg víz nem üdít, sıt hányásra ingerel. A hideg víz pedig gyakran kólikát, és pedig veszedelmes kólikát okozhat. A kútvizet, különösen nyáron, nagyon czélszerü néhány órával elıbb kimerni, mint itatjuk, hogy az némileg fölmelegedjék. Az állatok rendszerint annyit isznak, amennyivel szomjukat oltják, csak arra kell ügyelnünk, hogy ne igyanak mohón, kivált ha fel vannak melegedve. Azon kérdés merül fel, mennyi ivóvízre van szüksége az állatoknak? Oly helyeken, hol a víz mindig bıven található, e kérdés nem bir jelentıséggel; vannak azonban, sajnos, oly vidékek

is, hol bizonyos idıszakokban az állatoknak a napi víz részletét is meg kell szabni, s így szükséges tudni, mennyire szoríthatjuk le a vízfogyasztást, anélkül, hogy állataink kárát vallanák? Boussingault kisérletei lovakkal, Henneberg és Stohmann kisérletei ökrökkel azt mutatták, hogy 24 óra alatt a vizeletben és szilárd ürülékben kiválasztott, továbbá a tüdık és a bırfelület által elpárologtatott víz mennyisége egy számosmarhára 30 l-re tehetı; ennyi vízre van tehát naponta szükség, hogy a vér rendes mőködését végezhesse s a táplálkozás szabályos lefolyásu legyen. E vízmennyiséget kell tartalmaznia az eledelnek és az italnak együtt véve. Zöld takarmánynyal etetett állatok kevesebb ivóvizet igényelnek, mert ezek 70 80 % vizet tartalmaznak, míg a légszáraz takarmányban körülbelül 15 % vizet találunk. Ha tehát az állat naponkint 15 k / g száraztakarmányt kap, ebben 2.25 k / g = liter vizet vesz magához, s így még 28 l-re van szüksége. Nem közönyös végül az itatás módja sem. Általánosan bevett szokás, az állatokat minden etetés után megitatni. A szénán és zabon tartott lovakra nézve az a szokás, hogy ezeket a szénaetetés után és a zabetetés elıtt itatják. Anélkül, hogy ennek fejtegetésébe ereszkedni óhajtanánk, ezen eljárás megfelelınek mondható, ha nem engedjük az állatokat igen mohón inni. Gyakran megtörténik azonban, hogy az állatok már szomjasak, mielıtt enni kezdenek, ekkor azután csak nagyon keveset vagy éppen semmit sem esznek. Legjobb és legtermészetesebb az etetéssel egyidejüleg italt is állitani az állat elé, amikor kedvük és tetszésük szerint ihatnak. Ezen eljárás igen elınyösnek bizonyult olyan állatoknál, melyektıl azt akarjuk, hogy minél többet egyenek, s ezt gyakorolják is a franczia hizlalók úgy szarvasmarhák, mint a juhoknál, és pedig kitünı eredménynyel, s ez nem is lehet máskép, mert ez a természet utánzása; az állat akkor ihatik, amikor szükségét érzi, s így ez lesz a legmegfelelıbb eljárás is. A ló patáinak ápolása. Minden gondolkozó könnyen beláthatja ugyan, hogy a ló patáinak ápolása kiváló fontossággal bir, mindazáltal többször tapasztaljuk, hogy annak elhanyagolása a lovak korai használhatatlanságát vonja maga után. Aszerint, amint a lovak patkolatlanok vagy meg vannak vasalva, a pataápolás némileg különbözı. A patkolatlan lovaknál, ha azok a legelıre járnak, a pata ápolásáról alig lehet szó, mert a mozgás és álldogálás természetszerüleg maga után vonja a patának összehuzódását és kiterjedését, s így a szaruszövet által elzárt puha részekben a vérnek szabályszerü forgását, minélfogva elegendı mennyiségü szaruszövet képzıdhetik. A talaj továbbá többnyire elég nedves arra, hogy a paták kiszáradását megóvja. A pata hordozószéle, a pata talpa, a nyir szabályosan kopnak, azután a növés is megfelelı lévén, a legelın járó patkolatlan lovak patáinak ápolása teljesen fölösleges. Másképen áll azonban a dolog, ha a lovak vagy csikók hosszabb ideig az istállóban vannak. A nedves, harmatos legelıt a száraz istálló helyettesiti, minélfogva a pata szárazabbá és szükebbé válik. Ezenfelül több szaruanyag képzıdik a lábvégeken, mint amennyi elkopik, s így a meghosszabbodott pata megrepedhet vagy egy része ki is törhet; ha azután a lovak egyenetlen talajon állanak, a paták eltorzulásától tarthatunk, mi a fiatal állatoknál hibás állást, a végtagok hibás mozgását, idısebb állatoknál a pata által bezárt lágyrészek szorulását okozhatja; ez az oka, hogy a paták hordozószéleit idınkint le kell vágni s a pata kiszáradását patakenıcsök alkalmazásával meggátolni. A patkolatlan lovaknál ezenfelül idınkint a talpat és a nyirt is meg kell tisztogatni a közéje került trágyától és egyéb anyagoktól. Kiváltképen fontos a pata ápolása azon esetben, ha a lovakat állandóan kemény utakon használjuk, s így a paták túlságos kopását a patkók alkalmazásával meggátolni vagyunk kénytelenek.

Ez esetben a patát naponkint meg kell tisztogatni, mert a patkó által a pata sokkal könnyebben tart vissza ganajt és egyéb tisztátalanságot. A patának szükségessé váló megnedvesitésénél ne téveszszük szem elıl, hogy valamint a nedves bır ha kiszárad és be nem zsiroztatik, törékenynyé válik, a megnedvesitett pata is kiszáradván, törékennyé lesz. A patakenıcsök czélja, hogy a szaruszövetbe behatolván, a vízelpárologtatást s így a pata kiszáradását meggátolják; ugyane kenıcsök megakadályozzák továbbá azt, hogy a pata nedves utakon vagy a vízben nagyon is felázzék; mert ily esetben a pata szembeszökıleg teleszivódik vízzel, s ha azután ismét száraz helyre kerül a ló, a pata túlságosan kiszárad; a patakenıcs a pata felázását is meggátolván, nagyban hozzájárul a pata conserválásához, de azonkivül a szaruszövetet rugalmassá, szivósabbá és kinézésére is tetszetısebbé teszi. A patakenıcsök szükségessége tehát elvitathatatlan, s így már régebben fáradoztak egy, a czélnak megfelelı patakenıcs felfödözésén. Eleintén közönséges disznzózsírt használtak, de ezzel csakhamar felhagytak, mert hamar megavasodik s ily állapotban szabad zsírsavakat tartalmazván, ártalmas a szaruszövetre és a pártán gyuladásokat okozhat. Azután glycerinnel tettek próbát, de ez vizet von el a patától s a vízzel maga is keveredvén, a patát éppen nem óvja a kiszáradástól. Sokkal jobbnak bizonyult a vaselin, mely a kiszáradást gátolja, a szaruszövetbe beivódik; csak az a hibája, hogy a pata természetes vízelpárolgását is gátolja, mert 100 rész vaselin csak 4 rész vizet képes fölvenni. Igen jónak bizonyult a paták kenésére a lanolin, mely Zsocke vizsgálatai szerint 105 % vizet képes megkötni, s természetszerőbb, mint péld. a német hadsereg patakenıcse, amely csak 23 % vizet köt. Chateau a Moniteur scientifique -ben közli, hogy azon állatok patái és csülkei, melyek hosszabb ideig száraz utakon járnak, majd semmi zsiradékot sem tartalmaznak, s így e veszteséget zsírral való bedörzsölés által kell pótolni. Legujabban Vogeler B. erfurti czég Hebra bécsi tanár nyomán lózsírból szappant, ebbıl szesz segélyével szappanszeszt, (Seifengeist) készít, ezt nyirfa-kátránynyal és kámforral keveri, úgy, hogy a patakenıcs 70 súlyrész szappanszesz, 30 súlyrész kátrány és kámforból áll, mely csekély mennyiségü finom csontszén-porral van keverve, hogy fekete legyen. Az erfurti patakenıcs igen czélszerünek bizonyult, használata a következı: a száraz patát egy kemény kefe segélyével jól bedörzsöljük a kenıcscsel, és pedig hibás patánál a talpat is. Elınye továbbá olcsósága, 1 k / g körülbelül 1 frtba kerül. A takarmánymennyiség meghatározásának egy új módja. Régebben irányadóul azon föltevés szolgált, hogy a takarmány az állat élısulyának 3.33 %-át képezze; ezen eljárás azonban, mit bizonyitani is fölösleges, nem nyujt biztos útbaigazitást. Sokkal tüzetesebb tájékozást nyujtanak a Wolff-féle takarmányozási táblázatok, melyek számos kisérlet alapján az állatfajta s a haszonczél szerint mutatják az 1000 k / g élısúlyra szükséges takarmány mennyiségét és összetételét. Sokkal czélszerőbb azonban a legujabban Crevat által kifejtett eljárás, mely nálunk még ismeretlen lévén, bıvebb fejtegetést érdemel. Hogy valamely tetszés szerinti sulya állatnak takarmányszükségletét megtudjuk, tudnunk kell elıbb, hogy valamely ismert sulyu állat mennyi tápanyagot igényel nyugalomban és a productióra. A fentartó takarmányt kiszámíthatjuk, ha tudjuk, mennyi fehérjére és szénhydratra, van az állatnak szüksége napi hıveszteségének és napi átlagos munkaveszteségének fedezésére. Egy 500 k / g sulyu ökör 12 C istállóhımérsék mellett 16.000 hıegységet veszt, s minthogy 1 k / g szénhydrat 3500 hıegységet szolgáltat, 16.000 : 3500 = 4.5 k / g szénhydratra van szükség a

napi hıveszteség pótlására. Az állatnál ezenfelül mutatkozó 600 dyn.-nyi munkaveszteség 0 285 k / g fehérje által pótlandó (600 : 2104 = 0 285). Ezen mennyiség igen jól egyezik azon mennyiséggel melyet Henneberg és Stohmann practikus uton talált, melyek szerint 16 C -nál megemésztett fehérjemennyiség 500 k / g élısúlyra 0 205 0 410 k / g között ingadozott, s a megemésztett szénhydratok mennyisége 3 7 4 0 k / g -ot tett ki. Ezenkivül bizonyos mennyiségü zsírra is van szükség a légzési veszteségek pótlására, ez a fehérjeszükséglet egyharmad részét képezi; ezen esetben tehát 0 090 k / g zsírt tesz ki. Amint az állatoktól bármely irányban productiót kivánunk, úgy a hıveszteség, mint a belsı munka, nagyobbodnak. Eledelt és italt az állatok bıvebben vesznek fel, mi, tekintve, hogy ezek a test hıfokára fölmelegitendık, 1000 2000 hıegység-veszteséget okoznak; ez okból a 4 5 k / g napi szénhydrat-adag 5 0 k / g -ra emelendı. Azonképen a belsı munka is fokozódik a rágás stb. miatt, s így egynegyed részszel szaporitani 0.285-rıl 0.35 k / g -ra emelni kell a fehérjemennyiséget. Végül szaporodván a légvételek száma, némileg a zsír is nagyobb adagban adandó: 0.090 k / g helyett 0.10 k / g -ot adjunk. Oly állatoknál, melyek erıs munkát végeznek, a vérforgás és légzés 4 5-szörösre emelkedik, mibıl az következik, hogy a fehérjetartalom ezen idı alatt közel megnégyszerezendı. Ha naponkint nyolcz órai munkát veszünk számitásba, akkor a belsı munka végzésére rendelt 0 285 k / g fehérje legalább kétszer veendı, tehát 0.570 k / g fehérje adassék. A fokozódó hıfejlıdés miatt a szénhydrat-adag háromnegyed részével nagyobbitandó e pótlék, egynegyed részét Crevat szerint zsír képezze. Egy 500 k / g sulyu, nehéz munkát végzı ökörnek fentartó takarmánya tehát következı tápanyagot tartalmazza: nyugalomban 4.5 k / g szénhydrat, 0.285 k / g fehérje, 0.090 k / g zsír; munkapótlék 2.531 k / g szénhydrat, 0.285 k / g fehérje, 0.306 k / g zsír (Ration d entretien productif Crevats). Az 500 k / g sulyu igáslónak napi munkája körülbelül 2160 dyn.-re rúg, ez 1.027 k / g izomfehérjének felel meg; eltekintve tehát a fentartó tápláléktól, az erıs munka idején az összes fehérjeszükséglet a pótlékokkal 1.312 k / g -ot tesz ki. Ily módon találjuk, hogy 1000 dyn. munka 1.20 k / g szénhydrat, 0.60 k / g fehérje és 0.14 k / g zsírtáplálékpótlékot igényel. Általában véve az állatveszteségei (péld. hıveszteség) arányos az állat felületének nagyságával, nem pedig az állat sulyával; s így arányosaknak kell lenni az egynemü méretek, péld. a mell kerületének második hatványával. A mell kerületét választani összehasonlitásul már azért is czélszerőbb, mert ez nemcsak a bırfelülettel, de a tüdı felületével is arányos, ami pedig a légfelvételt eszközli. Ezután könnyen kiszámíthatjuk bármely sulyu állatnak takarmányszükségletét, ha megelızıleg kipuhatoltuk, mire van szüksége egy hasonló szervezető 500 k / g sulyu állatnak, mert az adagok egymáshoz úgy aránylanak, mint mellkerületeik második hatványai, s míg az állatok élısulyai mint ugyanezeknek harmadik hatványai. Általában véve föltehetjük, hogy az állat takarmányszükséglete következı képlet által fejezhetı ki: T = K 2 X 5-el, mely képletben T a száraz állapotban naponta szükségelt takarmánymennyiséget, K a mell kerületét jelenti; mely képlet sokszorosan pontosabb eredményeket szolgáltat, mint midın az állat napi takarmányszükségletét, mint eddig történt, az állat élösulyának 3 33 %-át vettük fel. Mennyire felel meg ez a gyakorlatnak, bizonyítsák a következı példák. Ló: mellkerület 1.84 m / (= 500 k / g élısúly); 1.84 2 X 5 = 16.9 k / g száraztakarmány. Fejıstehén: mellkerület 1.70 m / (= 420 k / g élısúly); 1.70 2 X 5 = 14.4 k / g száraztakarmány. Kecske: mellkerület 0.84 m / (= 50 k / g élısúly); 0 84 2 X 5 = 3.5 k / g száraztakarmány.

Az elıbbiek szerint egy 500 k / g sulyu állatnak életfentartásra 4.5 k / g szénhydrat, 0.285 k / g fehérje és 0.090 k / g zsírra van szüksége; vegyük fel ezen állat mellkerületét 1.842 m /-nek; 1 842 = 3.393 lévén: melyet czélszerüen 1 4, 0 10 és 0 03-ra kerekíthetünk ki. Így azután Crevat a következı további etetési tényezıket számítja ki: E tényezık a mell kerületének négyzetével szorozva, mutatják, hogy a kérdéses állatnak napi adagjában mennyi fehérje, szénhydrat és zsírnak kell lenni a kérdéses czél elérésére; péld. Fejıstehén-mellkerület 1 70 m /, súly 420 k / g ; 1 70 2 = 1 89; össztakarmány 1 89 X 5 = 9 45 k / g;

Növénytermelés. A jó sörárpa termelése. Két körülmény irányítja a figyelmet ujabb, idıben mindinkább a jó sörárpa termelésére. Egyik az, hogy a jó sörárpának ára a többi terményekéhez képest igen magas és emellett a szalma a szarvasmarha jó takarmányát képezi; a másik azon körülmény, hogy a jó sörárpa termelésének legokszerőbb módja mindjobban földeríttetik. A jó sörárpa termelésére számos tényezı szükséges, melyeknek jelentıségét nemcsak a tudományos kutatások, hanem a gyakorlat is bebizonyitották; e tényezıknek megbeszélése képezendi jelen soraink czélját. Az árpa jó tenyészetéhez mindenekelıtt termékeny, mély és jól megmunkált talajt kiván. Minél inkább felel meg a talaj az úgynevezett normáltalajnak (egyenlı mennyiségü iszap, homok és mész keveréke), annál kedvezıbb az árpa fejlıdésére. Ha a talaj ettıl eltérı, úgy inkább türi meg a nagyobb mennyiségü homokot, mint az agyagot. A talaj minıségével szoros összefüggésben áll annak víztartalma. Habár az árpa fejlıdésére is okvetlenül szükséges a kellı vízmennyiség jelenléte, minélfogva a téli nedvesség conserválása igen nagy jelentıséggel bir, a fölösleges nyirkosságot mégsem türi el. Az ez irányban tett kisérletek azt mutatták, hogy különben egyenlı körülmények között azon talajok adtak legnagyobb termést, melyeknek legnagyobb vízfoghatóságuk 40 60 % volt, s hogy a termés azon arányban csökkent, amint a vízmennyiség ennél nagyobb vagy kisebb volt. Sokhelyütt tapasztalták, hogy még a legkedvezıbb talajviszonyok között sem adott az árpa kielégitı termést, mert a vetıforgóban nem volt kedvezı helyen. Az árpa legjobb elıveteményei a kapásnövények, melyek elızıleg mély mívelésben részesültek. A mély mívelés tekintetében a gızeke munkája sokkal kedvezıbb, mint a közönséges fogatos ekéké, mivel a gızeke nemcsak hogy mélyebben míveli meg a talajt, miáltal az elmállás elısegíttetvén, a növényeknek több tápanyag áll rendelkezésükre s a téli nedvesség jobban conserváltatik, hanem azért is, mivel a gızeke gyorsabb, erıteljesebb munkája által több nyers talajt kever a feltalajba, miáltal azt gazdagítja. Az árpatermelés érdekében igen kivánatos volna, hogy a gızekék bérbe adatván, a kisebb gazdáknak is hozzáférhetık legyenek, mert a mély mívelésnek még azon haszna is megvan, hogy a tavaszi szántás a legtöbb esetben nélkülözhetı, illetıleg grubberolás vagy mély fogasolás által helyettesíthetı. Szabad legyen ehelyütt egy példát idézni, miként mívelik árpa alá a talajt a benkendorfi gazdaságban (Szászországban), hol az árpa mély mívelést kapott kapásnövény után következik a vetésforgóban. A czukorrépa után kora tavaszszal a talaj erısen megfogasoltatik, késıbb mélyen megturatik és rá fogassal elegyengettetik; erre a chilisalétrom és guanóból álló mőtrágya elhintetvén, az aláfogasoltatik s az árpa 20 c / m -nyi sortávolban elvettetik. Vetés után a talaj könnyü hengerrel meghengereztetik. A talajnak vetéselıtti elıkészitése nagyon természetesen gızerıvel is igen jól eszközölhetı. A Fowler-féle gyárban ezen czélra készült gızgrubber és hengerek kitünı munka mellett igen gyorsan dolgoznak. Az árpa jó tenyészetéhez szükséges továbbá, hogy a talaj kellı tápanyag tartalommal is birjon; e részben legkivánatosabb az ú. n. jó erıben levı talaj, mely olyformán áll elı, hogy az árpát megelızı gyök- vagy egyéb kapásnövények jó trágyázásban részesíttetnek. Az istállótrágyát kiegészitı mőtrágyák alkalmazása felıl még eltérık a nézetek, amennyiben habár a phosphorsavas trágyák azon hatása, hogy a magvak jobban fejlıdnek, azokban több keményitı halmozódik fel, s hogy káliszegény talajokon a chlorkáli is eredményesen használható elismert dolog, azonban a salétromtrágyák hatása még nincs kellıleg felvilágosítva. A salétromtrágyák ellenzıi azt hozzák fel ellene, hogy alkalmazásuk folytán a magban sok protein képzıdik, s hogy a termény igen hajlandó a megdülésre. Ezzel azonban szemben áll, hogy ujabb idıben a protein absolut mennyiségét magában nem veszik irányadónak az árpa jóságának megitélésénél és hogy a megdülés a mívelés által kellıleg

ellensúlyozható, péld. ha a sorokat szélesebbre teszszük egymástól, kevés vetımagot használunk stb. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy mérsékelt mennyiségü salétromtrágya phosphorsavval egyetemben alkalmazva, a termény minıségére hátrányos befolyást nem gyakorol, különösen a könnyebb talajoknál. A mőtrágyák alkalmazásának idejére és módjára vonatkozólag itt is az általános szabályok vannak érvényben. A termésre igen nagy befolyással van a használt vetımag. Szabály legyen, hogy csak akkor várhatunk megfelelı sörárpatermést, ha a vetımag is olyan volt. A vetımagnak tehát olyannak kell lennie, mint a legjobb sör- vagy malátaárpának, vagyis egészséges, egyforma és gyommentes magvakból álljon az. Finomhéju, nagy, súlyos magvak annyival jobbak, mert ezek közönségesen több keményitıt tartalmaznak és beltartalmuk a külsı takaróval a legkedvezıbb arányban áll s az ilyen magvak sokkal jobban és egyenletesebben csiráznak is. A protein- és keményitıtartalomnak egymáshoz való arányára nézve azelıtt azt tartották, hogy minél kevesebb (8 egész 10 %) proteint tartalmaz az árpa, annál jobb sörárpa az; az ujabb kutatások azonban kideritették, hogy nem annyira a protein absolut mennyisége, mint inkább a proteinanyagok minısége az, mely a czefre kierjedésére nézve rosz befolyást gyakorol. Fıként tehát azt kell kipróbálni, vajjon az árpa a malátázásnál sok diastasét képeze? A jó sörárpa-vetımagnak továbbá lisztesnek kell lennie, mert az üveges állományu árpa a malátázásnál nehezen oldódik. A mag szinére nézve pedig a fehér vagy világossárga a legkedvezıbb, habár ujabb idıben a sötétebb sárgaszinü árpát is jól felhasználják, ha az különben egyéb tulajdonaiban megfelel a jó sörárpától kivánt tulajdonságoknak. Kiváló fontossággal bir a vetımagnál a trieurözés. Az egyforma magvakból sokkal több, sokkal hamarább és sokkal egyenletesebben csirázik, mint a nem trieurözött magból. A trieurözés által még terményünk nemesitéséhez is hozzájárulunk, mert mindig csak a legkitünıbb magot használjuk vetésre. Az 1885-ki országos kiállitás alkalmával magyar árpák közül a következık nyertek kitüntetést: Az árpák hektoliter-sulya a következı volt: 1. 72 8 k / g, 2. 73 2 k / g, 3. 73 1 k / g és 4. 71 6 k / g. Látható ebbıl, hogy a folytonos gondos kiválasztás folytán mennyire meg lehetett javitani ezen különben nem a legkitünıbb minıségü árpákat. Az árpa vetésének ideje szintén befolyással van a termés minıségére. Manapság már sokkal korábban vetik az árpát, mint ezelıtt, de sokak szerint még most sem elég korán, mert az árpa igen csekély (3 4.5 C ) hıfoknál is csirázik, minélfogva korai vetésnél a téli nedvességet jobban képes kihasználni és tapasztalás szerint annál teltebb és tökéletesebb magot terem, minél korábban vettetett el, ami kedvezı körülmények között márczius végén, április elején már eszközölhetı. A vetett mag alátakarására rendes nedvességi viszonyok mellett 2.7 c / m mélység elegendı. Vetımagul hektáronkint 20 c / m sortávolban 70 k / g vethetı el. E számok a különbözı vidékek különféle körülményeihez képest természetesen eltérık. A vetés kikelése után a gyomok kiirtása és az esetleg képzıdött kéreg eltávolitására könnyü henger alkalmazandó, mert a legtöbb helyütt alkalmazni szokott fogas a fiatal növénykékben több kárt okoz. Az aratás idejének megválasztására nézve a nézetek kissé eltérık. Egyik rész a viaszérést, másik a teljes érés stádiumát tartja a legalkalmasabb aratási idınek. Legjobb nézetünk szerint

a középút és akkor hagyjuk még a szalmán utánérni, hogy azon tapasztalásnak is elég tétessék, mely szerint a szalmáján után nem érett árpa nem képez oly sok diastasét, malátázása hoszszabb idıt vesz igénybe. A szalmás gabona természetesen teljesen száraz helyre hordassék: legjobb szín alá, ahol azután a cséplésig tartható. A sörgyárosra nézve mint már többször hangsúlyoztuk igen fontos, hogy az árpa a malátázásnál egyszerre csirázzék; hogy e követelménynek legkönnyebben eleget tehessünk, legczélszerőbb ha a különféle táblákon aratott árpát külön csépeljük ki és külön raktározzuk, mert ekkor a különbözı csirázási energiával biró termések össze nem kevertetvén, magában sokkal egyenletesebb lesz. Kertészet. Mily távolságra ültessük egymástól a törpe fákat? A legtöbb ültetés azért van elhibázva, mert a fákat igen sőrőn ültették. Néhány év mulva, ha a fák felnınek, a ritkitás okvetetlenül szükséges volna, mert a sőrőn álló csoportok mindig jobban a magasba törekednek, a hajtás a világosság felé irányul, az árnyékos részek folytonosan csak lombokat termelnek, s így a virágzásra és gyümölcsképzésre nincs erejük. A nap minden oldalról érintse a koronát, különben azon tapasztalatokra jutunk, melyek a sőrő erdıkben növı fáknál észlelhetık. Az ilyen ültetvények már azért sem nevezhetık szépeknek, mert alsó részleteik kopárak. A túlságos messze ültetésnél sohasem követünk el oly nagy hibát, mintha nagyon is közel ültetünk. Ezen okból, ha törpe fákat ültetünk, ezeket legalább 4 m /-nyire ültessük egymástól; minthogy ez esetben a fiatal fák igen keveset mutatnak, közbe-közbe rövidélető fákat, péld. ıszi baraczkot ültetünk, vagy pedig a fák között bogyós gyümölcsöt (egrest, ribizkét) ültetünk, vagy a fák közét zöldségtermelésre használjuk. Ezen utóbbi eljárás azért is ajánlatos, mert ezzel a talajnak folytonos lazitása van összeköttetésben, mit a fiatal fák felettébb meghálálnak. Ha az ültetvény nagy, akkor egyik részében bogyós gyümölcsöt, a másik részében zöldséget termesztünk, ha azután a fák felnınek, a közökben a nagy árnyék miatt úgysem termelhetünk semmit. Úgy is segíthetünk e bajon, hogy a fákat csak féltávolságra ültetjük (2 m /) s a terület felét beültetetlenül hagyjuk, s ha a fák nagyobbak lettek, minden második fát az eddig üresen hagyott területre helyezzük által. A fák ezen korban még igen jól átültethetık s mindjárt az elsı évben mutatósabb és szemrevalóbb lesz az ültetés. Paradicsom-betegség. A mult nyáron nálunk több helyen észleltetett a paradicsomnak fekete gombabetegsége: a Clado-sporium lycopersici; szükségesnek tartjuk a következıkben röviden ismertetni: A 102. ábra egy paradicsomfürtöt mutat, melynek nagyobb gyümölcsei alsó része a betegségtıl erısen meg van támadva, míg a fejletlenebb, kisebb gyümölcsök alsó részén csak kis folt van a betegség által ellepve. Sajátságos ezen betegségnél azon körülmény, hogy a gyümölcs azon része, mely a bibe körül van, ellaposodik és egészen összenyomódik. A Cladosporiumnak az a természete, hogy kiválóan és legelıször a gyümölcs azon részeit támadja meg, melyeken elhalt növényi részek vannak s amint az ábrából látható, a gyümölcs a lehullott virág helyén a bibe körül van megtámadva elıször, míg a gyümölcs kicsiny és zöld; innét terjed azután tovább a gyümölcs belseje felé. A gyümölcs külsı felén ritkán vehetı észre maga a gomba, mely csak 400-szoros nagyitásnál látható jól. A spórák halvány barnaszinüek és egy vagy két tagból állók, mint azt a 103. ábrán jól látni.

A 104. ábra egy felében kettémetszett paradicsomalmát tüntet fel, melyen a bibe körüli ellaposodás feltünıen észrevehetı; a gyümölcs belseje teljesen fekete, a betegség a bibétıl befelé terjed és a fekete részek megkeményedettek. Ezen betegség ellen semmi gyógyszert nem ismerünk még; egyedüli óvszer elterjedése ellen, hogy a fiatal paradicsomgyümölcsöket szorgalmasan vizsgáljuk át és azokat, melyeknek bibeoldalán a gomba nyomai észrevehetık, szedjük le, égessük el, hogy tovaterjedését meggátoljuk. Vegyes. A gazdasági tanintézeteknél 1888 május hó utolsó napján készletben volt eladó tárgyak jegyzéke. I. Kassai gazdasági tanintézet.