Tringer László: A gyógyító beszélgetés Budapest 1992

Átírás

1 Tringer László: A gyógyító beszélgetés Budapest 1992 TARTALOMJEGYZÉK(az eredeti könyvé és nem ezen dokumentumé) Ajánlás...1 A személyközpontú lélekgyógyászati irányzat rövid története és Carl Rogers életpályája...1 A gyógyító beszélgetés tanuláselméleti alapjai...18 A gyógyító beszélgetés kommunikáció-elméleti alapjai...30 A gyógyító beszélgetés oktatása...69 Az empátia és a verbalizáció (EMP, VERB)...77 A feltétel nélküli elfogadás (FNE)...97 A kongruencia (KON) Egyéb terapeutaváltozók A terapeuta-változók egységes szemlélete Az önfeltárás A gyógyító beszélgetés egyes változóinak kapcsolata Az önkép A gyógyító beszélgetés hatásmechanizmusa A gyógyító beszélgetés folyamata A személyközpontú megközelítés és a gyógyító beszélgetés alkalmazási területei. Módszerkombinációk A gyógyító beszélgetés célkitűzései A személyközpontú megközelítés emberképe Néhány további jó tanács Rövidítések AJÁNLÁS Az orvostudomány szédítő fejlődése sem feledtetheti legősibb gyógyító eszközünket, a segítő kommunikációt. Sőt, napjainkban az orvoslás lélektani vetülete egyre fontosabbá válik. Egyrészt amiatt, hogy szaporodnak a lelki betegségek, másrészről viszont egyre több adat szól amellett, hogy a betegségek pszichológiai úton is befolyásolhatóak, beleértve még a daganatokat is. Nem mindegy tehát, hogy az orvos miként bánik a pszichológiai folyamatokkal, miként tudja úgy alakítani az orvos-beteg kapcsolatot, hogy az képes legyen a lelki erőket is mozgósítani a gyógyulás érdekében. Első alkalommal adunk az orvostanhallgató kezébe pszichoterápiával foglalkozó jegyzetet, amely segít eligazodni ezen a meglehetősen szerteágazó tudományterületen. A munka alapvető célkitűzése az, hogy a sokféle pszichoterápiás iskola és módszer útvesztőjében egy olyan szemléletet alakítson ki, amely a gyakorló orvos szempontjait követi, s a sokféleség mögött az egységet és általánosat próbálja megvilágítani. Ezért szerepel nagyobb hangsúllyal a humanisztikus lélektan, ezen belül Carl Rogers megközelítési módja. Mindazok számára, akik a tudományos megalapozottságú tényekhez ragaszkodnak, jegyzetünk kísérleti lélektani anyagot is tartalmaz. Ennek megértése előzetes ismereteket tételez fel, amelyeket a hallgató az orvosi lélektan tárgyának keretében elsajátíthatott. A jegyzetben összefoglalt ismeretanyag mintegy két évtizede folytatott pszichoterápiás oktatás tapasztalatait is magában foglalja. A "Neurózistan és pszichoterápia" című nem kötelező kollégium hagyománya Dr.Klimes Károly, egyetemünk néhai nagynevű tanárának hasonló azonos című kurzusaira nyúlik vissza, akitől magam is tanultam, s az iránta érzett tiszteletből adtam saját kollégiumomnak is ezt a címet. A 80-as évektől a Pszichiátriai Klinikán posztgraduális oktatási programokat kezdeményeztünk, amelyek ma már a hazai pszicho-terapeuta-képzés egyik bázisát alkotják. Jó szívvel ajánlom e munkát azoknak, akik az orvosi hivatásban nem csupán tudományos technológiát látnak, hanem a gyógyító tevékenységet humán gyakorlatként kívánják művelni. Egyúttal köszönetet mondok munkatársaimnak, volt és jelen tanítványaimnak, akik érdeklődésükkel, lelkesedésükkel, olykor bíráló megjegyzéseikkel segítették e munka létrejöttét. Budapest, április 13. Dr. Tringer László A SZEMÉLYKÖZPONTÚ LÉLEKGYÓGYÁSZATI IRÁNYZAT RÖVID TÖRTÉNETE ÉS CARL ROGERS ÉLETPÁLYÁJA Az alábbi fejezet egy olyan tanulmány részben átdolgozott változata, amely 1985-ben a Vigília hasábjain jelent meg. A lapot Rogersnek is megküldtem, aki kedves köszönő levélben válaszolt os magyarországi útja során a Vigília nevében interjút szerettem volna készíteni Vele, ettől eleinte húzódozott, mivel - mint levelében írta - mindig óvakodott attól, hogy nézeteit valamelyik egyház "kisajátítsa". Amikor interjú kérdéseimet írásban is 1

2 megkapta, vállalkozott volna beszélgetésre, ekkor azonban én már elutaztam szabadságra. A beszélgetés így sajnos nem jöhetett létre. A következő januárban (1987) Rogers meghalt. Az interjú örökre a megvalósulatlan lehetőségek birodalmába tartozik. Carl Ransom Rogers, korunk lélekgyógyászatának talán csak Freudhoz mérhető személyisége 1984 júliusában járt először hazánkban. Látogatásának célja elsősorban az volt, hogy részt vegyen egy tudományos tanácskozáson, amelyet a Magyar Pszichológiai Társaság és a szegedi Tanárképző Főiskola Pszichológiai Tanszéke szervezett a "kultúrközi kommunikáció kreatív megközelítése" elnevezéssel. A tanácskozáson Rogers követői és az irányzata iránt érdeklődők vettek elsősorban részt, mintegy 150 külföldi és ugyanannyi hazai résztvevő. A 82 éves tudós mindvégig aktívan vett részt a fórum munkájában, s az egyhetes program egyik csúcspontja volt, amikor a hallgatóság egésze előtt bemutató beszélgetést folytatott a fórum egyik résztvevőjével. E látogatás, illetve előtte egy évvel tanítványainak hasonló rendezvénye a személyközpontú szemlélet iránti érdeklődés nagy hullámát indította el. Addig csak az általam kezdeményezett tanfolyamok (1980-tól) képviselték ezt az irányzatot hazánkban. Én magam a Humbold Egyetem pszichológiai tanszékén ismerkedtem meg Rogers irányzatával. A Helm (1978) professzor vezette iskola a személyközpontú irányzat kísérleti ágát képviseli. Rogers 1986-ban is részt vett a szegedi fórumon januárjában hunyt el, 85 éves korában, combnyaktöréshez társuló komplikációk következtében. Korábbi kérésének megfelelően orvosai nem törekedtek biológiai létének minden áron való meghosszabbítására. Mivel a könyvünk által képviselt nézetek leginkább Rogers irányzatára támaszkodnak, kissé részletesebben áttekintjük életművét személyiségének és gondolatvilágának fejlődését, hatását a szűkebb szakterületen belül, s azon kívül is. Ma már szinte közhelyszámba megy, hogy a lélekgyógyászat nagy alakjainak elmélete és személyiségük fejlődése elválaszthatatlanul összefonódik. Freud gyermekkorára az apai ház tekintélye, tradicionalizmusa nyomta rá bélyegét. Elméletének középpontjában az Odipusz komplexum áll, amely magával vonja a fiúgyermeknek az apával való rivalizálását, küzdelmét is. Rogers gyermekkorát elsősorban a meleg érzelmi kapcsolatok hiánya, társtalanság jellemzi. A szülők gyanakvó, bizalmatlan emberek voltak. "Az a megközelítés, amit a terápiában kifejtettem, pontosan az a fajta segítség, amit magam is szerettem volna" - írja egy helyütt (Huizinga 1981). Érthető, hogy érdeklődése elsősorban a személyek közötti kapcsolatokra, ezek törvényszenűségeire, a segítő kapcsolatok természetére irányult. Az életpálya Rogers apja mérnök, építési vállalkozó, akinek azonban Chicago mellett farmja is volt. A családi légkört meghatározó két fő értékrend: a kemény munka és a protestáns vallás. Az 1902-ben született gyermeket korán munkára fogták. Carl például az iskola mellett még 12 szarvasmarha gondozását látta el, csirkékkel foglalkozott, a tojást magának kellett értékesítenie. Érthető, hogy ilyen kemény életvitel mellett kapcsolat alig jöhetett létre szüleivel, testvéreivel. Rendkívül magányos, az iskolában is visszahúzódó, Fantáziájában szívesen elmerülő gyermek volt. Soha nem látták játszani társaival. 4 éves korától olvas, s az iskolában mindig első tanuló volt. A mezőgazdasággal való szoros kapcsolata érthetővé teszi, hogy egyetemi tanulmányait mezőgazdasági szakon kezdte meg, ahol hamarosan megmutatkozott kutatói érdeklődése. Mégis, a gyermekkorát meghatározó másik értékvilág, a teológia vonzásába került, s 1920-tól teológiai tanulmányokba kezd. Elsősorban teológiatörténettel foglalkozik. Életére jelentős hatással van az a fél év, amit 1922-ben Kínában tölt, a Metodista Egyház szervezésében ben megházasodik, s New Yorkba költözik, ahol lelkésznek készül. Tanulmányai alatt kisegítő lelkészként dolgozik és vallásoktatással is foglalkozik tól kezdődően érdeklődésé a pszichológia irányába fordul, s gyermeknevelési tanácsadóban kezd tevékenykedni ig e területen dolgozik, majd egy gyermek tanulmányi központ igazgatója lesz től Ohio állam egyetemének (Colombus) pszichológiai tanszékét vezeti. Itt kezdi kidolgozni a segítő kapcsolat és tanácsadás lélektanára vonatkozó elméletét s maga is aktív tanácsadó tevékenységet folytat és 1957 közé esik chicagói működése. Itt az egyetem tanácsadó szolgálatát szervezi meg, s elméletét tovább fejleszti. Tudományos tevékenységére ekkor már felfigyel a szakmai világ, az Amerikai Pszichológiai Társaság díjjal tünteti ki között a wisconsini egyetem (Madison) pszichológiai és pszichiátriai tanszékét irányítja. Megkísérli a két területet összebékíteni, azonban sok csalódás és kudarc éri. Egy kutatási programja nem hozta meg a kívánt eredményt (szkizofrén betegek kezelése az ő "kliens-centrikus" módszerével). Végleg megválik az egyetemektől s Kaliforniában telepedik le, ahol 1964-től egy kutatóintézet tagja lesz, majd 1969-től ebből kiválva saját intézetet alapít (Center of the Study of the Person, La Jolla, California). Időközben egyre több tanítvány csoportosul köréje, akik elméletét részben tovább finomítják, részben kísérleti módszerekkel alapozzák meg től csoportokkal kezd foglalkozni, az először általa megfogalmazott elvek alapján: ezek az úgynevezett "találkozási" - encounter csoportok. Ekkor már 62 éves korában új vonalra állítja életét. Nem csupán az egyetemi struktúrával szakít véglegesen. Elméletét is új irányba bontakoztatja ki. A személy iránti érdeklődése a közösségek tanulmányozásában fejlődik 2

3 tovább től csoportjai egyre nagyobbak, s az utóbbi négy évben un. mammut-csoportokkal foglalkozik, amelyek nagysága főt is kitesz. Ebbe a sorba illeszthetjük a szegedi találkozókat is. Az 50-es évektől kezdődően nagy hatású művekkel jelentkezik, amelyek segítségével elméletének folyamatos továbbfejlődését kísérhetjük nyomon A segítő kapcsolatok elmélete Rogers elméletének döntő mozzanata az a felismerés, hogy a segítő kapcsolatokban nem a választott módszer a legfontosabb, hanem maga a segítő személy. A hatékonyság nem valamilyen terápiás vagy tanácsadói eljárásnak, technikának, műveletek együttesének függvénye, hanem inkább attól függ, mennyire képes a segítő személy optimális feltételeket biztosítani az egyén saját erőforrásainak kibontakoztatására. Ezek az optimális feltételek a terapeuta magatartásának függvényei. (Rogers maga soha nem használja a beteg vagy páciens kifejezést, ezzel is hangsúlyozva, hogy akik betegként kerülnek hozzá, az ő megközelítésében vele egyenrangú társakká válnak egy közös feladatban.) A segítő kapcsolat tehát mindenekelőtt a terapeuta magatartását kell szemügyre vennünk. A két fél közötti kommunikáció során a kliens kifejezésre juttatja érzéseit, problémáit, tapasztalatait önmagával és a világgal kapcsolatosan. A terapeuta arra törekszik, hogy ezeket az érzelmekkel áthatott közléseket minél pontosabban felfogja: nem csupán azok tartalmi, gondolati oldalát, hanem elsősorban érzelmi vetületét. A 40-es évektől kezdődően egyre világosabbá vált Rogers számára, hogy terapeuta fő feladata ezeknek az érzéseknek a kliens számára való visszatükrözése. Mintegy tükörképet tart elé, amelyben hitelesen láthatja önmagát. A másik ember lelkivilágába való beleérzés fogalmát a lélektan már régóta ismeri (empátia). Rogers azonban hangsúlyozza, hogy a beleélésen túlmenően a visszatükrözés a döntő mozzanat. Mégpedig a kliens érzéseinek olyan visszatükrözése, amely az ő aktuális helyzetében elfogadható. Lehet, hogy a terapeuta sokkal több ismeretre tett szert, mégis csak annyit juttat ebből vissza, amennyiben befogadására a kliens az adott pillanatban alkalmas. A visszatükrözés "művészete" éppen ebben rejlik. A visszatükrözés során az egyén önmagáról szerzett ismeretei kibővültek, önismerete fokozódik. A terapeuta ugyanis a visszatükrözés során elsősorban olyan mozzanatokra utal, melyek a kliens számára nem, vagy alig tudatosak, a beszélgetés során azonban felszínre kerülnek. A kliens közvetlen reflexió segítségével önmagára vonatkozó új ismeretekhez jut. A lelki zavarok nagy része ugyanis abból fakad, hogy az egyén (élettörténete, szocializációja során) önmagáról hamis képet alkot. így önértékelése és környezetének róla alkotott képe minduntalan ellentmondásba kerül. Az önmagunkról alkotott kép, az önkép gazdagítása, hitelességének javítása e lelki zavarok megszüntetését eredményezheti. A terápia során az egyén szabadon megnyilvánulhat, a terapeuta nem irányítja, nem befolyásolja. Kezdetben ezért is nevezte Rogers a módszerét non-direktív tanácsadásnak. Arra törekedett tehát, hogy a folyamatos visszatükrözés segítségével kliensét önmaga jobb elfogadására, értékelésére vezesse rá, megtanítsa élményeit (köztük az önmagára vonatkozó élményeket is) olyanoknak elfogadni, amilyenek. A személy e tapasztalatok alapján fejlődik és növekszik, vagyis teljesen nyitottan és szabadon látja tapasztalatait, s képes azokat énjébe integrálni. Nem úgy, mint a lelki zavarokban szenvedő egyén, aki tapasztalatait csak torzítva képes elfogadni, s azokat valamely előre megkonstruált önképbe beilleszteni. Rogers szemléletének középpontjában tehát nem maga a lelki zavar (vagy a betegség, kórkép) áll, hanem a küszködő, szenvedő személy. Nem is a módszer, amelyet a terapeuta alkalmaz, hanem a személyéből fakadó sajátos magatartás. Ezért is nevezi irányzatát és terápiáját kliens-centrikus terápiának, újabban pedig személyközpontú megközelítésnek (SZKM) (Person-centered approach). A terapeuta visszatükröző viselkedése még igazában módszernek is felfogható. Rogers azonban tovább kutatott, elemezve a terapeutaviselkedés más összetevőit is től kezdődően egyre inkább felismeri, hogy a visszatükröző tevékenység csak akkor lehet eredményes, ha a terapeuta képes kliensét elfogadni, mégpedig feltétel nélkül, s ezt a feltétel nélküli elfogadó beállítottságot képes vele érzékeltetni. Az az élmény, hogy elfogadnak, azaz bárhogy viselkedem, bármit előhozhatok magamról, még a legszégyenletesebb, legfájdalmasabb dolgot is, mert nem kell attól tartanom, hogy a másik meleg odafordulása ettől megváltozik - egyedülálló és biztonságot nyújtó tapasztalat, amelyben a személy fejlődése, növekedése optimális feltételek között mehet végbe. Áz 50-es évektől kezdődően fogalmazza meg Rogers azt a felismerést, hogy a terapeuta csak akkor képes a hozzáfordulót hatékonyan segíteni a fejlődésben, az önismeret hitelesebbé tételében, ha önmaga is képes fejlődni, ha önmagát is képes elfogadni, más szóval, ha közlései és érzései egymást fedik, hitelesek. A terapeutával szemben támasztott hitelesség igényét a kongruencia fogalmával fejezi ki. A kongruens terapeuta tehát őszinte, spontán, képes kifejezni azt, amit érez. Ugyanakkor semmi kényszert nem érez arra vonatkozóan, hogy kifejezzen, vagy ellenkezőleg, visszatartson valamit. Ezzel együtt jár az is, hogy a terapeuta saját érzéseit el tudja választani mások érzéseitől (Barrett-Lennard, 1962). Az empátiás reflexió, a feltétel nélküli elfogadás, valamint a terapeuta kongruenciája - ez a három feltétel biztosítja hatékony segítő kapcsolatot. Az első inkább bizonyos műveleti készségek birtoklását jelenti, a második már a személy beállítódását érintő feltétel, a harmadik viszont magas követelményt fogalmaz meg a személy egésze iránt. A mai pszichoterápiás gyakorlatban ezeket a követelményeket alapfeltételeknek, vagy pedig a terápia szükséges és elégséges feltételeinek fogalmazzuk meg (Rogers, 1981). 3

4 Rogers tanítványai e feltételeket, mint mennyiségi változókat kísérleti vizsgálatnak is alávetették. Mérési módszereket szerkesztettek, s tanulmányozták a változóknak a terápia eredményességével való kapcsolatát. Ebbe a munkába már európai kutatók is bekapcsolódtak. Két nagy európai iskola alakult ki a személyközpontú irányzaton belül, Hamburgban (Tausch) és Kelet-Berlinben (Helm). E kutatások megállapították, hogy a fenti feltételek esetén a kliensben folyamat indul el, amelyet leginkább az önmagával való párbeszédnek nevezhetnénk. Ez a folyamat terápiás értékű, mert a személy növekedését, gazdagodását eredményezi. A kutatók önexplorációnak nevezték el azt a viselkedést, amikor a személy önmagából érzelmileg hangsúlyos tartalmakat hív elő, azokat szóban (esetleg írásban is) megfogalmazza, vagyis nyelvi struktúrákba öltözteti. Magyarosan önfeltárásról (ÖF) beszélhetünk. A homályos, diffúz tartalmak így többnyire a terapeuta segítségével - világos, nyelvi szerkezetet kapnak. Ma már az ÖF mérésére is vannak módszereink. Megállapítható, hogy minél magasabb fokú az ÖF, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a terápia eredményes. A terapeuta magatartásával összefüggő - fent jellemzett - alapváltozók pedig önexplorációt növelő hatásúak. Vagyis minél nagyobb mértékben birtokolja egy terapeuta a szükséges tulajdonságokat, annál inkább képes kliensénél a gyógyulást előmozdító ÖF fokozására. Az ÖF a segítő kapcsolatok sokféleségében egyaránt alapvető fontosságú (terápia, tanácsadás, lelkipásztorkodás, pedagógia stb.) Sőt az úgynevezett természetes pszichoterápiás helyzetekben is számolnunk kell kedvező hatásával (baráti beszélgetések, családi kapcsolatok, gyónás). Az imádság, elmélkedés, különösen ha szóban kifejeződik, ugyancsak hordoz önfeltáró mozzanatokat. Az emberi kapcsolatok elmélete Rogers a 60-as évektől kezdve felhagyott a szűkebb értelemben vett kutatómunkával. Egyéniségének más felel meg, az ismeretszerzésnek új útjait keresi. Elméletét számtalan csoportélmény, tudományos viták, megfigyelések alapján fejleszti tovább. Az a gondolatrendszer, amely kezdetben a tanácsadói tevékenységben gyökerezett, mind szélesebbre tárta érvényességi körét, a terápia, a pedagógia, a pasztorálás, a munkaszervezetek területén is használhatónak bizonyult (Rogers, 1961). Az utóbbi években előszeretettel foglalkozott az emberiséget érintő globális problémákkal, mint a túlnépesedés, fajgyűlölet, családok felbomlása, és mamut-encounter csoportjai segítségével ezekre a problémákra keresett választ. Ennek egyik példája az a fórum, amelyen észak-ír katolikusok és protestánsok vettek részt, s amelyről film is készült. Ebbe a sorba illeszkedtek a szegedi találkozók is, amelyek végül is keletnyugati párbeszéddé alakultak, a kölcsönös elfogadás, megértés, egymásra figyelés légkörében. Többször hangoztatott, önmaga által is kissé naivnak tartott álma volt: egyszer felelős kormányférfiakat meghívni egy személyközpontú fórumra. (Emlékezzünk, hogy M. Mead, a világhírű antropológus is beszélgetésre hívta a felelős politikusokat a hidegháború időszakában.) (Mead, Bijers, 1968). Elméletének középpontjában tehát a személy áll. A személy csak abban a mértékben képes harmonikus emberközi kapcsolatokra, amennyiben önmagával is harmóniában él. Vagy, ahogy Rogers megfogalmazza, az egyén csak abban a mértékben képes mások iránti empátiára, amennyiben önmagára vonatkozó tapasztalatait is képes elfogadni. Ezért döntő fontosságú a személy növekedésének, gazdagodásának folyamata, amely egyben az önelfogadás, a helyes önszeretet fejlődését is jelenti. (A személy teljes működése (fully functioning person) állandó mozgás, növekedés, a tapasztalatokból való gazdagodás. Az élet ezért folyamat, nem állapot. A harmonikusan működő személy - bár tisztában van mások ítéleteivel és tapasztalataival - önmagára támaszkodik, saját elvárásai szerint igazodik. így önmagát saját tapasztalataiból építi, nem pedig valamilyen tőle idegen ideálhoz igazodik. Az egyén növekedése egy benne rejlő alapvető önaktualizálási tendencia megvalósítása. Ez az önmegvalósító tendencia minden motiváció gyökere, az állandó növekedésre való törekvés nem csupán az ember, de minden élő organizmus sajátja. Az egyén növekedési potenciája az egész univerzum növekedésének folyamatába illeszkedik, a világegyetem formatív tendenciájának része. A személyként működő, növekedésre képes, nyitott egyedek kapcsolata alapján lehetővé válik az egyéni, a családi, vagy az emberiséget érintő globális problémák megoldása úgy, ahogy azt a mamut-encounter csoportok tapasztalata is mutatja. A segítő kapcsolat, vagy a pszichoterápia abban különbözik csupán az ember-közi viszonyoktól, hogy itt a személy növekedésének optimális feltételeit igyekszünk megteremteni. Rogers elméletének egyik legnagyobb vívmánya, hogy e feltételeket rendszerbe foglalja. Az encounter csoportok sajátos légköre sokak számára soha nem tapasztalt, egyedülálló élmény. Különösen, ha az utóbbi évek mamutcsoportjaira gondolunk. Nemegyszer valami sajátos egység-élmény alakul ki a résztvevőkben, amelynek Rogers hajlamos spirituális, sőt transzcendens értéket tulajdonítani. A sorok írója egy, az angliai Norwich városában 1984-ben rendezett fórumon tapasztalta ezt, amikor a nagycsoport légkörében az egyik résztvevő az egyetemes szeretet, "universal love" jelenlétének élményéről beszélt. Ez a szemlélet tehát az egyént állítja középpontba. Az ember lényegénél fogva jó, pozitív értékek és lehetőségek hordozója. Rogers mégsem individualista, a szó negatív értelmében. Inkább individuális humanizmusról beszélhetünk, mert meglátása szerint harmonikus közösség csak önmagukkal harmóniában élő egyedekből épülhet fel. Rogers elméletének gyökerei Carl Rogers alkotói korszaka több, mint 6 évet ölel át, és kreatív ereje élete végéig teljes virágzásban volt. Gondolkodásának fejlődése önmagában is állandó növekedés, kiteljesedés, amely elsősorban magának a személynek teremtő erejéből táplálkozik. Mégis, a kultúra, amelybe született, amelyben felnőtt, olvasmányai, 4

5 kapcsolatai nyilvánvalóan hatást gyakoroltak rá, s elméletének egy-egy vonásában e nyomokat fölismerhetjük. Életének első korszaka szoros kapcsolatban van a mezőgazdasággal, sőt pályája kezdete is ilyen irányban indult. Ebben a légkörben legfőbb érték a növények, az állatok fejlődése, növekedése, az élet folyamatos megújulása. Az alkotói munka eredménye a hozam által közvetlenül lemérhető. Az analógia talán nem erőltetett, ha arra gondolunk, hogy elméletének központja a személy növekedési potenciáljába vetett hit. Az a szilárd meggyőződés, hogy legjobban maga a személy tudja, mire van szüksége, leginkább saját magából kiindulva alkothatja meg a jövőjét, jelölheti ki pályáját. Mint ahogy a növényre is nyugodtan rá lehet bízni a fejlődést és növekedést, csak a feltételeket kell megteremteni és lehetőleg optimálisan alakítani. A növekedési koncepció kidolgozásában az első igazán amerikai filozófus, Dewey jelentős hatással volt Rogersre. A személlyé válás folyamatának kidolgozásában Martin Burberrel folytatott vitája is termékenyítőleg hatott rá (Dijkhuis, 1964). Kezdettől fogva élénk érdeklődést mutat a fenomenológia iránt, amely a humanisztikus pszichológia egyik alapmódszere. Az encounter csoportok tudományos feldolgozásában elsősorban fenomenológiai megközelítést követ. Nézetei közel állnak az európai egzisztencialistákhoz is. Gondolatvilága, érthető módon, sok szállal kapcsolódik a keresztény hagyományokhoz és értékrendhez. Az emberközi kapcsolatok, köztük a terápiás kapcsolat egyik alapmozzanata, a feltétel nélküli elfogadás, lényegében a kereszténység szeretetfogalmával azonos. Szent Pál csodálatos himnusza (1. kor. 13, 1-13.) cseng vissza bennünk, ha Rogers leírását olvassuk a feltétel nélküli elfogadásról. Számára a szeretet a terápiás kapcsolatok egyik legfontosabb hatótényezője. Ahogy a kereszténység a szeretet vallása, úgy Rogers irányzata a szeretetre épülő terápia. A terapeuta csak abban a mértékben képes empátiás reflexióra amennyiben önmagát is kellően ismeri, s csak abban a mértékben képes feltétel nélküli elfogadásra (azaz szeretetre) amennyiben önmagát is képes elfogadni. Ezért válik a helyes önszeretet a másik ember szeretetének feltételévé. Nem nehéz itt a jézusi parancsot felfedeznünk: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat" (Mt. 22, 36). E parancs értelmezésében az önszeretetet, mint valami magától értetődőt, többnyire adottnak veszünk. Rogers elmélete is rávilágít, hogy sokan vannak, akik számára ismeretlen az önelfogadás élménye. A legtöbb neurotikus szenvedés mélyén a személynek önmagával kapcsolatos problémái állanak, az önmagával szembeni attitűdök nem teszik lehetővé, hogy bizonyos visszajelzések hitelesen eljussanak hozzá. így önmagáról csak szűrt információkat képes elfogadni, vagyis önképe torz. Ez a torzulás többnyire a negatív jegyek előtérbe kerülését jelenti, az egyén egyre több olyan állítást mond magáról, amelyek őt kedvezőtlen, erkölcsileg hibás színben tüntetik fel. Ezek a személyek tehát valójában nem tudják önmagukat elfogadni, szeretni, így mások iránti szeretetük is fogyatékos. A személy növekedése így nem más, mint önmaga minél teljesebb elfogadása, önmaga iránti szeretetének fejlődése, amely kiterjed a másik emberre is, és végül az emberiség egymás iránti közös felelősségvállalásába, kölcsönös megbecsülésébe, a különbözőség tudata mellett az azonosság élményébe torkollik. A személybe vetett feltétlen bizalomban, az egyéni lelkiismeretre való hagyatkozásban nem nehéz Luther hatását felfedezni, akivel egyébként behatóan foglalkozott. Rogers nézetei erőteljes szálakkal kapcsolódnak a mélylélektani irányzatokhoz is. A pszichoanalízissel elsősorban a Freud közvetlen köréhez tartozó Ottó Ránk és az ún. philadelphiai csoport segítségével került kapcsolatba. Ránk - Freudtól eltérően - nagyobb hangsúlyt helyez a jelen élményekre, mint az elmúltakra, és kevésbé tekintélyelvű a terápiás kapcsolatban. Rogers azonban soha nem volt pszichoanalitikus. Elmélete lényeges pontokban eltér Freud nézeteitől. Maga is fontosnak tartotta, hogy elhatárolja magát a mélylélektantól ben írt könyvében ezért külön fejezetet szentel a pszichoanalízis egyes alapfogalmai bírálatának (Rogers, 1951). Nem helyes tehát, ha Rogers szemléletét a mélylélektani iskolák valamely újabb válfajának tekintjük. A személyközpontú megközelítés a modern pszichológia harmadik nagy áramlatának (a pszichoanalitikus és behaviorista iskolák mellett), a humanisztikus pszichológiának legsikerültebb gyakorlati megvalósítása. A humanisztikus pszichológia legnagyobb hatású személyisége Maslow (Maslow; 1971). Ez az irányzat, melynek gyökeri az európai egzisztencialista filozófiáig nyúlnak vissza, a másik két iskola determinizmusával szemben az embert úgy tekinti, mint aki saját sorsát képes önmagából kiindulva meghatározni, aki pozitív értékek hordozója, s állandó növekedésre törekszik. Rogers számára az emberi kapcsolatoknak az "én-te" vonatkozása a döntő fontosságú. Talán ebben fedezhető fel Buber (1970) hatása. Rogers alapító tagja és egyik vezetője az 1961-ben létrejött Humanisztikus Pszichológiai Társulatnak. Rogers hatása a jelenkori lélekgyógyászaira A század elején a pszichoterápiának két nagy iskolája bontakozott ki. A pszichoanalízis, Freud és körének munkássága nyomán óriási népszerűségre tett szert, és ma is az egyik meghatározó elmélet a lelki zavarok magyarázatában és kezelésében. A pszichoanalízis elmélete elsősorban tapasztalati tényekre és ezekből levezetett elméleti megállapításokra támaszkodik. Viszonylag kevés kísérleti adat áll rendelkezésünkre, amelyek az elmélet egy-egy megállapítását alátámasztanák. Mégis, a pszichoanalízis koncepciói kiválóan alkalmasak arra, hogy a lelki jelenségek világában egy-egy mozzanatot megvilágítsanak. A másik nagy irányzat a kísérleti lélektanra épülő behaviorizmus, illetve ennek törvényszerűségeit felhasználó viselkedés-terápiái irányzat. Ez bizalmatlanul szemléli az elméleti magyarázatokat, és igyekszik a szigorúan ellenőrizhető és megfigyelhető tényekre támaszkodni. A gyógyításban felhasználja a lélektani kísérletek által feltárt törvényszerűségeket. 5

6 A két nagy irányzat képviselői nemegyszer ádáz küzdelmet folytattak egymás ellen. Eysenck, a viselkedésterápiák egyik fő képviselője pl. igyekezett kimutatni, hogy pszichoanalízissel kezelt betegek gyógyulási aránya azonos a spontán gyógyulások arányával. (Eysenck, 1967). A mélylélektani iskola egyik alapvető vívmánya, hogy a személyt állítja előtérbe. Az egyedi élettörténet, a múlt feltárása képezi a terápia központi mozzanatát, ez az élettörténet azonban mindenki másétól különbözik. A viselkedésterápiai irányzatot elsősorban a gondosan kidolgozott módszerek jellemzik. A személyiség eredeti mivolta eleinte háttérbe szorult, a viselkedés és ennek környezeti meghatározó feltételei képezték a vizsgálódás és a beavatkozás tárgyát. Ma már mindkét irányzat sokat változott. A mélylélektani iskolák számos, nem időtálló elméleti megállapítása a feledés homályába merült. Jelentős kísérleti kutató munka indult meg, amely a pszichoanalízis egyes megállapításait igazolni tudta (pl. az elfojtás jelenségét). A viselkedéslélektani terápiák a 70-es évektől kezdődően egyre többet foglalkoznak az egyén belső lelki folyamataival, "belső viselkedéssel" (gondolkodás, érzelmek, fantázia stb.). Ez az un. kognitív fordulat, amely sok vonatkozásban ugyanazokra a megállapításokra vezetett, mint a Rogers-féle irányzatra épülő kutatómunka. (Tringer 1987.) A nagy pszichoterápiás iskolák korunkban egymás felé közelednek és egy egységes pszichoterápiás elmélet körvonalai bontakoznak ki. Ez az integráció leginkább Rogers irányzatában ölt testet: egyesíti a mélylélektani iskolák személyközpontú gondolkodását és a kísérleti lélektan szigorú pragmatizmusát. Az integráció további fejlődése a kognitív pszichoterápiák felé halad. Egy körkérdés alapján az amerikai pszichoterapeuták több mint fele Rogers követőjének vallotta magát. Egy újabb felmérésből kiderül (Panetzky, Weis, 1989), hogy az NSZK-ban dolgozó magánpszichológusok tevékenységük 93%-ában pszichoterápiát folytatnak s ez az esetek 62%-ában személyközpontú terápia (Gesprch psychotherapie). Rogers iskolájának népszerűsége elsősorban a nem orvosi területeken jelentős (tanácsadás, pedagógia, lelkipásztorkodás). Mint általában, az orvosi intézmények és maguk az orvosok is konzervatívabbak, új gondolatok iránt kevésbé fogékonyak. Viszonylag kevés olyan egyetemi intézmény található, ahol a személyközpontú megközelítés alapján oktatnak vagy gyógyítanak. A segítő kapcsolatok Rogers által leírt alapfeltételeit megfelelő oktató programok segítségével fejleszteni lehet. Az oktatásban nagy súlyt helyeznek a gyakorlatokra, amelyek során a jelöltek egymás között hol terapeuta, hol kliens szerepet vesznek fel, s egymáson gyakorolják a beszélgetés vezetését, az empátiás odafigyelést, elfogadást. E módszereket sok helyen teológusok képzésében is alkalmazzák. Carl Rogers személyének befolyása, tekintélye felbecsülhetetlen. Az a fiatal növény, amelyet elültetett, óriási fává terebélyesedett és tetemes mennyiségű gyümölcsöt terem. A tanítványok serege, a "hívek" tömegei hajlanának arra, hogy mesterüket szinte prófétai magasságokba emeljék. Sok tudós nem tudna ellenállni ilyen csábításnak. Rogers azonban, mint gyermekkorában, visszahúzódott, szerényen háttérben maradt. Rogers gondolkodásának illusztrálása céljából álljon itt egy idézet, amely az On becoming a person (személlyé válni) c. könyvéből való (Rogers, 1961). Ilyen vagyok Jelentős megismeréseim felsorolását mindjárt egy tagadással kezdeném. A másokkal való kapcsolataimban arra a következtetésre jutottam, hogy hosszú távon nem segít, ha másnak mutatkozom, mint ami vagyok. Nem használ, ha nyugodtan és kedvesen viselkedem, mikor valójában mérges és kritikus vagyok. Nem jó, ha úgy teszek, mintha tudnám a megoldást, ha egyszer nem tudom. Nem használ, ha szívélyesnek látszom, amikor éppen ellenséges vagyok. Nem használ, ha magabiztosnak akarok tűnni, mikor éppen bizonytalan és rémült vagyok Azt tapasztalom, hogy még a legnépszerűbb esetben is érvényes ez a tétel. Nem jó nekem, ha ügy csinálok, mint aki egészséges, ha egyszer betegnek érzem magam. Másképp azt akarom mondani, hogy a többi emberrel való kapcsolatomban álarc viselése nem volt célravezető és hatásos, vagyis olyan látszat keltése, ami belül egyáltalán nem igaz. Úgy vettem észre, hogy így nem tudtam más egyénekkel konstruktív kapcsolatot kialakítani. Szeretném azt is világosan megértetni, hogy miközben úgy érzem, meggyőződtem a tétel igazságáról, mégsem sikerült kellőképpen hasznomra fordítani. Valójában azt hiszem, hogy a legtöbb hiba, ami emberi kapcsolataimban előfordul, a legtöbb eset, amikor nem tudok másokon segíteni, éppen annak tulajdonítható, hogy valamiféle védekezésből másképp viselkedem kifelé, mint ahogy belül érzek. Egy második felismerés talán a következő lehetne - úgy hiszem, hogy hatékonyabb vagyok, ha el tudom fogadni saját magam, és képes vagyok önmagamat adni. Úgy érzem, az évek során megtanultam jobban odafigyelni saját magamra. Vagyis jobban tudom, mint azelőtt, mit érzek egy adott pillanatban - képes vagyok tudatosítani, hogy igenis haragszom, hogy igenis elutasító vagyok valakivel szemben, vagy meleg érzések és szeretet tölt el valaki iránt, vagy unott és közömbös számomra, ami történik; vagy nagyon szeretném megérteni ezt az embert, vagy riaszt és félek a hozzá fűződő kapcsolattól. Ezek a különféle viszonyulások olyan érzések, amelyekre oda tudok figyelni saját magamban. Úgy is fogalmazhatnék, hogy azt érzem, sikerül azzá lennem, ami vagyok. Könnyebb elfogadni magamat, mint nyilvánvalóan tökéletlen egyént, aki nem tud mindig úgy viselkedni, ahogyan szeretne....egy másik igen fontos felismeréshez tanácsadói munkám során jutottam el. Ez röviden így szólt: Nagyon gyümölcsöző számomra, ha el tudok fogadni egy másik személyt. Rájöttem, hogy egy másik embert és érzéseit elfogadni semmivel sem könnyebb, mint megérteni. Megengedhetem-e igazán egy másik embernek, hogy ellenséges legyen velem? Elfogadhatom-e haragját, mint személyiségének valós és érvényes részét? Elfogadhatom- 6

7 e őt, amikor az életét és az élet problémáit annyira másként látja, mint én? Elfogadhatom-e, amikor jó érzéssel viszonyul hozzám: csodál és rám akar hasonlítani? Mindez benne van az elfogadásban és ez nem megy könnyen. Azt hiszem, mai kultúránkban egyre gyakoribb mindnyájunkban az a séma, hogy így gondolkozzunk: "Mindenki másnak azt kell érezni, gondolni és hinni, amit én..." Nagyon nehezen engedjük meg gyermekeinknek vagy szüleinknek vagy házastársunknak, hogy bizonyos dolgokról, problémákról tőlünk eltérő állásponton legyenek. Nem tudjuk megengedni tanítványainknak, betegeinknek, hogy mások legyenek; mint mi, vagy hogy tapasztalataikat a maguk módján hasznosítsák. Országok viszonylatában nem vagyunk képesek megengedni egy másik nemzetnek, hogy másképpen gondolkozzék és érezzen, mint mi. Pedig úgy találom, hogy az élet egyik legértékesebb lehetősége ez - az egyének elkülönülése, minden egyén joga, hogy saját tapasztalatait a maga módján hasznosítsa és a maga értelmét találja meg bennük. Minden ember egy magában álló sziget, a szó valódi értelmében, és csak akkor emelhet hidakat más szigetek felé, ha akar és tud is mindenekelőtt önmaga lenni. Ezért úgy látom, hogyha el tudok fogadni egy másik embert, ami azt jelenti, hogy elfogadom érzéseit, viselkedéseit, meggyőződését, ami mind személyiségének valós és eleven része, akkor segítek neki abban, hogy személlyé váljon: s ebben óriási értéket látok....egy nagyon fontos felismerés talán alapja lehet mindannak, mit eddig mondtam. Ennek tanulságát az a több, mint 25 év érlelte meg bennem, amelynek során megpróbáltam segíteni a bajbajutott embereknek. Ez nagyjából a következő. Rájöttem, hogy az emberek beállítottsága alapvetően pozitív. Ezt a megállapítást érvényesnek tartom a terápia során létrejött legmélyebb kapcsolatokban, még olyan egyéneknél is, akiknek különösen nehéz problémái vannak, akik nagyon antiszociálisán viselkednek, kik látszólag abnornális érzelmeket produkálnak. Ha képes vagyok érzékenyen fordulni érzéseik felé, el tudom őket fogadni mint öntörvényű egyéneket, akkor rájövök, hogy mind hajlamosak bizonyos irányba fordulni. S hogy melyik irány az, ami felé fordulnak? A legközkeletűbb kifejezések, amelyekkel ezt az irányt érzékeltetni tudom, azt hiszem, olyanok, mint pozitív, konstruktív növekedés, önmegvalósítás, az rés, a szocializáció irányában. Egyre inkább azt érzem, hogy minél jobban megértenek s elfogadnak egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a hibás magatartási sémákat, amelyekkel az élet felé ment, és annál inkább fordul az előremutató irányba. Nem szeretném, ha ebben a kérdésben félreértenének. Nincsenek naiv elképzeléseim az emberi természetről. Nagyon jól tudom, hogy az emberek hihetetlenül kegyetlen, borzalmas, destruktív, éretlen, regresszív, antiszociális, bántó magatartásra képesek, védekezésből és belső félelemből. Ugyanakkor tapasztalataim legelevenebb és legvidámabb élményei közé tartoznak azok, amikor ilyen egyénekkel kerülök kapcsolatba és közben felfedezem azt az erőteljes pozitív viszonyulási hajlandóságot ami az ő és mindannyiunk legmélyebb rétegeiben él (Rogers, 1961). A személyközponti pszichoterápia meghatározása Személyközpontú terápia egy másik emberrel való, fokozatosan fejlődő együttlét, amely az egészség és személy növekedését eredményezi. E terápia legfontosabb hipotézise: A személy hatalmas erőforrásokkal rendelkezik, amelyek önmaga megértését mozdítják elő, létmódjában és viselkedésében pozitív változásokat eredményezhetnek. Ezeket az erőforrásokat sajátos emberközi kapcsolatok által mozgósíthatjuk. Ha a terapeuta vagy más segítő személy gondoskodást, mély, érzékeny, ítéletmentes megértést tapasztal és azt a másikkal közölni képes, a pozitív irányú változások nagy valószínűséggel, megjelennek. Az egész terápiás folyamatban a viszony milyensége a döntő /Rogers, 1980./ /A szerző fordítása/. Rogers munkásságának mérlegét legutóbb egyik legközelebbi munkatársa, John Shlien vonta meg, a GwG Zeitschrift hasábjain (Meyer-Cording, 1988). Különbséget tesz a kliens-centrikus terápia és a személyközpontú megközelítés között. Előbbi, Rogers munkásságának maradandó értéke, terápiás módszer, amely a Rogers által megfogalmazott alapfeltéte gyakorlati alkalmazásából áll. Shlien hangsúlyozza, hogy a későbbi kutatások által koncipiált további terapeuta változók sok újat nem hoztak. A személyközpontú megközelítés inkább valamilyen magatartásforma, amely nem csupán a terápia, hanem szélesebb területeken is hasznos szemléletmód (pedagógia, tanácsadás, lelkigondozás stb.) Rogersnek köszönhető, hogy a kliens szubjektivitása az "objektivitás" rangjára emelkedett. A személyközpontú irányzaton belül két fő áramlat különíthető el, amelyeknek természetesen szélsőséges változatai is vannak. Az "ortodox" irányzatot elsősorban az angolszász országokban képviselik. A személyközpontú elvek "mozgalom" jelleget öltenek, Rogers gondolatait az emberi kapcsolatok, sőt, csoportok, népek közötti kapcsolatok alapjának tekintik. Nem egy esetben ez a mozgalom szinte "pszeudo-vallássá" növi ki magát egyes követői számára. A mozgalom létrehozta a maga infrastruktúráját is, egyesületek, kiadványok formájában. Nemzetközi találkozókat rendeznek, s levelező hálózatot (Network) is fenntartanak. A résztvevők közötti érzelmi-baráti kapcsolatok fejlesztését is fontosnak tartják. Az irányzatot, különösen egyes képviselőit, bizonyos tudományos kutatás ellenesség jellemzi. Magam is több ilyen fórumon vettem részt, ahol ezt tapasztalhattam. A "mozgalomban" a legkülönfélébb hivatások képviselői vesznek részt, orvos viszonylag kevés, pszichológusok, szociális munkások, pedagógusok stb. képezik a résztvevők zömét. Ez az irányzat a képzésben a saját élményű tanulást helyezi előtérbe a rendszeresebb, lexikális ismeretek viszonylag háttérbe szorulnak. A személyközpontú irányzat másik ágát az a törekvés jellemzi, hogy mind az elméletet, mind a szakember képzést tudományos alapokra helyezze. A kísérleti irányzat elsősorban Európában, 7

8 német nyelvterületen bontakozott ki. Tausch az 1950-es években ismerkedett meg Rogersszel, majd a hamburgi egyetemen nagy iskolát alapított. Ebből bontakozott ki a német nyelvterületen Gespráhspsychotherapie néven ismert irányzat és módszer. A Deutsche Gesellschaft für Wissenschaftliche Gesp-rachspsychotherapie (DGWG) ma már 5000 körüli taglétszámmal rendelkezik, kutató és képzési központokat tart fenn, lapot ad ki (GwG eitschrift). Ezzel párhuzamosan az egykori NDK területén a Humbold Egyetem lélektani tanszékén, Helm professzor vezetésével kezdődött el hasonló munka. Helm iskolája hatalmas kutatási anyagot halmozott fel. Az NDK-n belül is létrejött egy szervezet, amely a "Gesprachspsychotherapie" kutatását és oktatását tekinti feladatának. A két német iskola között, ismert okokból, a kontaktus nagyon szegényes volt 1989-ig. Hazánkban a személyközpontú irányzat minden ága képviselve van. Klein Sándor főiskolai tanár aktivitásának köszönhetően jött létre kapcsolat hazánk és Carl Rogers között. Klein kezdeményezte a szegedi találkozókat. Rogers és tanítványainak 1983-as évet követő látogatásai, a szegedi rendezvények számos szakember érdeklődését keltették fel. Többen Rogersnél is látogatást tettek, illetve a tanítványai által szervezett kiképzésen vettek részt, s jelenleg a Magyar Pszichológiai Társaság, illetve a Humanisztikus Pszichológiai Egyesület keretében dolgoznak. Magam Helm és iskolája révén ismerkedtem meg a személyközpontú irányzattal, az 1970-es évek közepén. Az NDK-ban szerzett képzést követően a SOTE Pszichiátriai Klinikájának keretében 1981-ben szerveztem először szűkebb körben, majd 1982-tól kezdődően tágabb körű tanfolyamot, ez utóbbit már a Magyar Pszichiátriai Társaság keretében. E tanfolyamok azóta rendszeresek, és száznál több pszichiáter és klinikai pszichológus nyert kiképzést ban megalakult a Magyar Pszichiátriai Társaság Személyközpontú Munkacsoportja. Titkára, munkatársam, Pintér Gábor Hamburgban, Tausch professzornál vett részt tanulmányúton. A legfontosabb pszichoterápiás skálákat magyarra is átültettük, illetve Pintérrel eredeti becslőskálákat is kidolgoztunk. Ezzel a tudományos kutatás, ha szerény mértékben is, de hazánkban is megindult. A GYÓGYÍTÓ BESZÉLGETÉS TANULÁSELMÉLETI ALAPJAI Ez a rövid fejezet elsősorban azoknak szól, akik pszichológiai képzettséggel nem rendelkeznek. Olyan általános törvényszerűségeket foglalunk össze, amelyek az emberi viselkedés kialakulását, szerveződését és változásait írják le. E törvények nem csupán az emberre, hanem az állatvilágra is érvényesek. Sőt, a legalapvetőbb felismeréseket éppen az állatok viselkedésének tanulmányozása alapján ismertük fel. A viselkedés fogalma A viselkedést a legáltalánosabb formában mint a környezethez való alkalmazkodást fogalmazhatjuk meg. Ebben az értelemben a viselkedés az alkalmazkodási módok legösszetettebb, legfejlettebb formája, amelyet az idegrendszer működése tesz lehetővé. A viselkedés, mint alkalmazkodási folyamat élesen nem választható el a szervezet fizikai (pl. hőszabályozás), kémiai (pl. légzés), vagy biológiai (pl. immunológiai reakciók) alkalmazkodási folyamataitól. Embernél a viselkedés elsősorban a társadalmi környezethez való alkalmazkodást teszi lehetővé. Általánosságban a lelki és elmebetegségeket úgy írhatjuk le, mint a viselkedés zavarait. Az emberi viselkedés egyedi sajátosságainak összességét nevezzük személyiségnek. Embernél a viselkedésnek három tartományát elemezhetjük külön, amelyek azonban szorosan összefüggenek egymással. 1. Mozgásos (motoros), külsőleg megfigyelhető és leírható viselkedés. 2. Belső, szubjektív (élményi) viselkedés. Ide tartozik a gondolkodás, fantázia, érzelem, döntési folyamatok. Embernél a beszéd révén ez a belső viselkedés közvetlenül is feltárul, "külsővé" válik, mivel belső folyamataink jelentős részét képesek vagyunk beszédben kifejezni. Ezért kommunikatív viselkedésről is beszélhetünk, s ide értjük a közlés nem szóbeli formáit is (nem verbális csatornák, lásd a 3. fejezetben). 3. A viselkedést mindig idegrendszeri folyamatok vezérlik, ezek számos esetben közvetlenül is megfigyelhető testi reakció formájában jelennek meg (pl. kipirulás, fokozott légzés stb.). Máskor ezeket a vegetatív idegrendszeri reakciókat műszerek segítségével lehet kimutatni. Az orvosi gyakorlatban a vegetatív reakcióknak igen nagy jelentősége van hiszen a beteg panaszait és tüneteit sok esetben ezek a reakciók képezik. A tanulás fogalma A tanulás az idegrendszerrel bíró élőlények alapvető sajátossága, amelyet röviden így határozhatunk meg: a tanulás tapasztalatokon alapuló tartós viselkedésváltozás. Vagyis arról van szó, hogy bizonyos tapasztalatok eredményeképp az egyén (vagy élőlény) a jövőben másképp reagál, mint korábban. A pszichoterápia ugyancsak tanulási folyamat, amelynek eredményeképp a nem kívánatos (inadaptív), "kóros" viselkedés megváltozik, s az egyén és a környezete szempontjából kedvezőbb viselkedésnek adja át a helyét. A pszichoterápia egy csoportba sorolható más, ugyancsak a viselkedésváltoztatására törekvő tevékenységekkel (pl. nevelés, rehabilitáció stb.). Mivel ezek pszichológiai alapelvei közösek, ma egyre gyakrabban "viselkedés-módosító eljárások" néven foglaljuk őket össze (ismert angol" kifejezése: behaviour modification). A kóros, inadaptív viselkedések kialakulását nagyon gyakran a tanulási folyamat zavaraként írhatjuk le. Az emberi viselkedés bonyolult rendszerének kialakulása hosszú tanulási folyamat eredménye, amelyet szocializációnak nevezünk (tekintettel arra, hogy ez a folyamat társas közegben zajlik le). A lelki- és személyiségzavarok nagy része a szocializáció zavaraként is leírható. Természetes, hogy az ember szocializációjában a családnak döntő jelentősége van (Bagdy, 1977). 8

9 Az emberi viselkedés kialakulásában is számolnunk kell az öröklés meghatározó szerepével. (Az állatvilágban ez a döntő jelentőségű.) A kutatók álláspontja megoszlik az örökletes és tanulás útján kialakult viselkedésmódok arányát illetően. Ugyanígy, egyesek a kóros viselkedés kialakulását is döntően örökletesen meghatározottnak tartják, mások viszont hibás szocializáció eredményének. A múlt század végén, valamint a század elején az öröklődési elméletek uralkodtak, majd a pszichológia fejlődésével a tanulás szerepe került előtérbe. Újabban ismét nagyobb szerepet tulajdonítanak az öröklésnek. Fiatal nőbetegem mintegy két éve tartó fokozódó depressziós panaszokkal keresett fel. A kórelőzmény felvétele során kiderült, hogy a beteg anyja évtizedek óta szinte magatehetetlen, időnként pszichiátriai osztályon kezelik, betegsége: idillt lefolyású depresszió. Egy ilyen helyzetben szinte eldönthetetlen, hogy a fiatal beteg depressziójának hátterében milyen szerepet játszik anyja hajlamának átöröklése, és mennyi a szerepe annak a ténynek, hogy születése pillanatától kezdődően egy depressziós anya légkörét "szívta magába". A tanulás alapformái A pszichoterápiával, vagy tanácsadással foglalkozó szakemberek számára nélkülözhetetlen, hogy tisztában legyenek azokkal az elemi folyamatokkal, amelyekkel nap mint nap dolgoznak. Talán szokatlan, hogy lelki zavarok és problémák megoldására való törekvésünk közben állatkísérletes adatokat sorolunk fel. (Bár csak röviden és érintőlegesen). Könyvünkben mindenütt arra törekszünk, hogy segítő hivatásunk gyakorlatát lehetőség szerint tudományos alapokra helyezzük. Ezért nélkülözhetetlen bizonyos alapfogalmak ismerete. A klasszikus kondicionálás Pavlov nevéhez fűződik a tanulás ezen elemi formájának felismerése és törvényszerűségeinek leírása (Pavlov, 1972). Ennek a tanulási formának alapja a tény, hogy a feltétlen ingerhez (pl. étel íze) többször társuló feltételes inger (pl. edénycsörgés) maga is képes kiváltani a feltétlen reakciót (nyálelválasztás). Pavlov kutyákon végezte kísérleteit, s megállapította, hogy a kondicionálás feltételeinek megfelelő módosításával az állatokon "neurózishoz" hasonló viselkedést elő lehet idézni. A kondicionálás létrejöttének alapfeltétele tehát a kellő számú ismétlés. Ha a kapcsolat kialakult, a reakció egy ideig megmarad akkor is, ha megerősítés nem következik be. (Tehát az edénycsörgést nem követi étkezés.) Egy idő után azonban megerősítés híján a kapcsolat kialszik. Ez a kioltás, extinkció jelensége. A feltételes ingerhez hasonló ingerek is képesek a tanult reakció kiváltására (pl. edénycsörgéshez hasonló zajok). Minél távolabb esik az inger az eredetitől, annál kevésbé valószínű, hogy ez bekövetkezik. Az inger-generalizáció mértéke számos tényezőtől függ. A generalizációval ellentétes jelenség a diszkrimináció: a feltételes inger és ettől eltérő ingerek megkülönböztetésének képessége. Vitatott kérdés, milyen mértékben játszik szerepet a klasszikus kondicionálás az emberi viselkedés kialakulásában. Valószínű, hogy szerepe viszonylag csekély, szemben más tanulási formákkal. Kóros állapotokban azonban megnő a klasszikus kondicionálás szerepe. Pl. pánikállapotok kiváltásának valamely testi érzés lehet a feltételes ingere (pl. erőteljesebb szívdobogás, kézzsibbadás stb.) (Kopp, 1985). Számos adat szól amellett, hogy neurotikus egyéneknél feltételes kapcsolatok könnyebben kialakulnak és ezek nehezebben olthatok ki. Egyesek ezzel magyarázzák a fóbiák kialakulását. A fóbiás viselkedés, ha létrejött, kioltással szemben rendkívül ellenálló. Gondoljunk pl. egy baleset következtében létrejövő közlekedési fóbiára. Egyszeri társítás (amely természetesen rendkívül intenzív "ingert" jelent) elég ahhoz, hogy tartós viselkedésváltozás jöjjön létre, amely megmarad, jóllehet további "megerősítés" nem jön létre. A generalizáció jelensége ugyancsak fontos szerepet játszik a kóros viselkedés kialakulásában. Ez azt jelenti, hogy az ingerhelyzetek egyre szélesebb köre képes kiváltani ugyanazt a kóros reakciót (pl. fóbiás pánikrosszullétet). Gondoljunk arra, hogy egy fóbiás beteg először például az autóbuszon lesz rosszul. Ettől kezdve nem száll buszra, de villamosra még igen. Majd a villamoson is rosszullét fogja el, ezért a továbbiakban a villamost is elkerüli. Ez így megy a többi járművel is, végül már elég, ha az utcára kimegy, máris rosszullét fogja el. Vagyis az inger (amely kezdetben az autóbusz volt), generalizálódott. Nem csupán az inger, hanem a reakció is generalizálódhat: a rosszullét eleinte múló rossz közérzet lehet, később pedig ájulásra vezető pánikállapot alakulhat ki. A generalizálódásnak különös jelentősége van a verbális viselkedés területén. Erről részletesebben a Pszichoterápia hatásmechanizmusa c. fejezetben beszélünk. Ez esetben a "kognitív térben" megvalósuló generalizációról van szó. Ha a fogalmak közötti kapcsolatokat képletesen "térnek" fogjuk fel, e hálózatban vannak kitüntetett, "begyakorolt" pályák, amelyek un. kognitív struktúrákat alkotnak. A generalizáció e pályák mentén valósulhat meg. Kényszeres betegeknél gyakran figyelhetjük meg a nyelvi, szemantikai generalizáció jelenségét. Mosakodási kényszerben szenvedő betegünk eleinte csak "tisztátalan" tárgyakkal való érintkezés után végezte rituális mosakodását. Majd a "tisztátalan" fogalma a színesbőrű ember fogaiméval társult. (Ennek jól megfogható érzelmi háttere volt: balul sikerült kapcsolat egy afrikai férfival.) Kézmosás következett minden színesbőrűvel való kézfogás után. Később már egy színesbőrű meglátása is elég volt ehhez. Végül akkor is mosakodásba kezdett, ha gondolataiban ötlött fel egy színesbőrű képe... A generalizáció jelensége különösen fontos szerepet játszik a lelki zavarok hátterében. Részét képezi azoknak a gondolkodási zavaroknak, amelyek eredményeképp un. patológiás, vagy diszfunkcionális kognitív sémák aktiválódnak. Pl. egy depressziós beteg ilyen kognitív sémája: "én egy ügyefogyott szerencsétlen vagyok". Ha most ez a személy 9