19. Hollósvölgyi Zsuzsa: Az identitásról és a serdülőkori identitáskeresésről - elméleti áttekintés - Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése. A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás. (Márai Sándor) Hol van hát a határ aközött, ami vagyok, és aközött, ami lehetnék? Ki tudhatja, hogy holnap egy új esemény nem világít-e rá személyiségem ez idáig nem tapasztalt, még fontosabb részletére? Vajon az, amire később képes leszek, nincs-e benne abban a lényben, aki most is vagyok? (Tournier, 1998, 11. o.) Tournier érdekes kérdésfelvetése közel áll az identitás, az identitáskeresés jelenségköréhez. Azt gondolom, minden ember tele van lehetőségekkel, fel nem fedezett képességekkel, melyek mind-mind egységes személyiségének részei. Önmaga megismerése, majd a világban való elhelyezése talán mindenki számára elsőrendű feladat. Az identitáskérdés megjelenése a lélektanban Az identitás mint lélektani probléma a XX. század második felében jelenik meg. Ennek legfontosabb oka valószínűleg az, hogy a II. világháború táján kelet- és közép-európai bevándorlók tömege érkezett az Amerikai Egyesült Államokba. Ezek a menekültek magukkal hozták saját kultúrájuk hagyományait, erkölcsi és viselkedési normáit. De új lakóhelyükön egy egészen más környezet szokásaihoz kellett alkalmazkodniuk. Egy idő múlva már szinte nem ismertek rá saját magukra, mert annyira másképp viselkedtek, mint amit gyermekkorukban helyes viselkedésként tanultak meg értékelni (Vikár, 2000). Arra a jelenségre, hogy lelki válságot okozhat, ha az emberek azt élik meg, hogy már nem azonosak önmagukkal, Erik H. Erikson figyelt fel. A témát pszichológiai kutatásai
középpontjába helyezte. Ha vetünk egy pillantást élettörténetére, könnyen észrevehetjük, hogy a problémához való vonzódása nem véletlen. (Vikár, 2000). Erikson Németországban született dán szülők gyermekeként. Apja már születése előtt elhagyta anyját, aki néhány évvel később feleségül ment egy Homburger nevű zsidó orvoshoz. A fiú Erik Homburgerként, skandináv kinézetű zsidóként nőtt fel, és csak serdülőkorában tudta meg, hogy ő valójában örökbefogadott gyermek. Igazán egyik csoporthoz sem tartozott. Később Európába, majd az Egyesült Államokba vándorolt, ahol végül megkapta az amerikai állampolgárságot. Nevét Eriksonra változtatta. E két esemény lényegében a teljes identitás elérését jelképezte számára (Carver és mtsa, 1998). Az identitás fogalma Erikson az identitás fogalmát elsőként juttatta kitüntetett szerephez gondolatrendszerében, s ezáltal döntően hozzájárult térhódításához. Ám mind az előzmények, mind az első nagy vizsgálódásait követő fejlemények igen sokrétűek és szerteágazóak (Pataki, 1982). Erikson a pszichoanalitikus hagyományt és a szociálpszichológiai szemléletet kapcsolja egybe elméletében (Pataki, 1982). Az identitásra a következő definíciót adja: Az én-identitás az egyéni létnek valamilyen minőségét jelenti. Azt az érzést, hogy az egyén énje olyan képességek birtokában van, amelyekkel a saját azonosságát és kontinuitását meg tudja őrizni, saját individualitás stílusát és azt az érzést, hogy ez a stílus más, számára fontos személyek azonosságának és folytonosságának stílusával összhangban áll. (idézi Vikár, 2000, 5. o.) A pszichoszociális identitást Erikson (1991) az emberi élet három fajta rendszerében helyezi el. Az első a szomatikus rendszer, amelyben a szervezetnek a belső környezetéhez illetve más szervezetekhez kell alkalmazkodnia. A második a személyes rendszer, amelyen belül a belső és külső világ integráltsága az egyén élményeiben és viselkedésében jelenik meg. A harmadik pedig a társas rendszer, amelyet egy adott földrajzi és történelmi helyzetben az egyedek alkotnak. Csepeli (1989) hangsúlyozza a társadalom jövőjével való összefüggést is. Azt írja, hogy az identitásnak vannak a múltban gyökerező, és a jelenben kiterjeszkedő összefüggései, de ugyanilyen fontos, hogy a jövő felé is nyit, és ez a társadalom egészére nézve is igen lényeges. Egy társadalomban minél több az autonóm, identitásában a jövőre nyitott ember, a
társadalom egész jövője is annál reményteljesebb, miáltal a kultúra, a gazdaság és a mindennapi élet is szüntelen megújulásra lesz képes. Az identitás tehát holisztikus fogalom. Önazonosságot, ennek tudatát, élményét és az általa meghatározott viselkedést jelent. Azonosulások és elhatárolódások, hovatartozás, gyökerek, életút, orientáció és jövő, célok és értékek rendszere. A személyes identitás fejlődésünk történetében, az életútban követhető és ragadható meg, a társadalmi identitás azonban azt a komplex beágyazottságot tükrözi, ahogyan és ahová (haza, nemzet, anyanyelv, lakóhely, társadalmi réteg, kultúra, közösség, vallás stb.) tartozunk az emberi közösségek rendszereiben (Bagdy, 2000). Vikár (1980) ezt a kérdést az énkép és az identitás közötti különbségben ragadja meg, mely szerint az előbbi az ember önmagához való viszonyában, az identitás pedig az egyént körülvevő szociális térhez való viszonyában kapja meg értelmét. Csepeli (1989) pedig azt emeli ki, hogy az identitás nemcsak a társadalomba belesimuló egyéni életvitel fontos ténye, hanem jelentős motivációs forrás is, amely szüntelenül gondoskodik arról, hogy soha egy pillanatra se szűnjön meg a személyben a kétely azzal kapcsolatban, hogy vajon helyesen válaszol-e arra az igazából megválaszolhatatlan kérdésre, hogy ki vagyok én?. Erikson többször felveti, hogy tudatos-e az identitásérzés. 1969-ben megjelent írásában azt írja, hogy időnként nagyon is az. Amikor az identitásképződés folyamata elhúzódik, akkor tovább tart az önmagáról alkotott képpel való foglalkozás is. Az ember leginkább akkor van identitásának tudatában, amikor még éppen harcol érte. A valóban kivívott identitásérzést azonban tudatelőttes módon, pszichoszociális jóérzésként éljük át. Az ember ilyenkor tudja, hogy a jó úton van (id. mű 79. o.), és azt is, hogy biztosan számíthat azoknak az elismerésére, akiktől igényli azt. Ez az érzés azonban nem folytonos, időnként ugyanúgy elvész, és újra ki kell vívni, mint a jó lelkiismeretet. Az identitásérzésnek tehát van egy tudatelőttes, tudatosítható része, de vannak olyan tudattalan aspektusai is, amelyek csak például pszichológiai módszerekkel ragadhatók meg. Az identitáskeresés Erikson szerint az életben a legfőbb dolgunk erős énidentitásunk kialakítása és megőrzése, minden baj gyökere ennek hiánya (Carver és mtsa, 1998). Az önmeghatározás aktív folyamatára Erikson az identitáskrízis fogalmát vezette be (Atkinson és mtsai, 1999). A krízis szó megtévesztő lehet, de Erikson fejlődési krízisre gondol, s ezalatt olyan, viszonylag hosszabb időszakokat ért, amelyek során az élet más
szakaszaihoz képest lényeges, a fejlődéssel törvényszerűen jelentkező változások gyorsabban jelennek meg. A serdülőkori válság ennek tipikus példája. (Bakó, 1996). Az identitásválság egy fejlődési szakaszra jellemző, mégpedig a serdülő- és ifjúkorra, mivel a különböző feltételek (szomatikus, kognitív és szociológiai) csak ekkor adottak. Az identitásválságban ugyanis pszichobiológiai és pszichoszociális faktorok is közrejátszanak. Az egész további fejlődés ennek függvénye. Erősen függ a múlttól, ahol a gyermekkor identifikációs mintái kialakultak, majd az ifjúkori új modellekre támaszkodik. Befejeződésében a fiatal felnőttkorban betölthető szerepek a leghangsúlyosabbak (Erikson, 1991). Erikson kifejezte azt az életérzést, hogy valahol, valamit elvesztettünk, önmagunkat vesztettük el, de ahhoz, hogy teljes értékű emberek lehessünk, vissza kell mennünk ősforrásainkhoz. De az út sokszor poklokon keresztül vezető labirintus, az identitás megtalálása tehát rengeteg szenvedéssel jár (Erős, 1999). Erős (1999) beszél arról, hogy míg korábban az identitáskeresés problémája egy labirintusban való eligazodásként jelentkezett, ma sokkal inkább a határoknak, azok átjárhatóságának a kérdése. Ez többféle értelemben is igaz. Igaz a tényleges fizikai határok tekintve, melyek az utóbbi években átrajzolódtak Európában, és átjárhatókká váltak politikai, gazdasági valamint az elektronikus hírközlés és informatika forradalmának következtében virtuális értelemben is. De a belső, szimbolikus határok is megváltoztak, megszűntek a tabutémák, megszűntek azok a különböző hivatalos és nem hivatalos cenzúrák, amelyek korlátokat szabtak az identitás kinyilvánításának. A határok kitágulása pedig újfajta megküzdési módokat, új identitásstratégiákat tesz szükségessé. Erikson úgy véli, hogy a személyes identitás érzésének kialakításáért végzendő teendők közül a foglalkozás megválasztása az egyik legfontosabb kötelesség (Helbing, 1994). A miért éljek és a hol tudom a céljaimat legjobban megvalósítani kérdésekre adott válasz az öndefiníció része. Egy pályának a megjelölése a válasz folytatása, mégpedig annak a pályának, amely a célok megvalósításához konkrét tartalmakat és kereteket ad. Ugyanakkor a pályatervek megfogalmazása visszahat az öndefiníció körülhatárolására: pontosabbá formálja. Az identitáskeresés ebben a szakaszban az ifjút önmagának a korábbinál pontosabb, differenciáltabb megfogalmazására ösztönzi, és annak a speciális területnek a megkeresésére is, amelyen igazán kibontakozhat, amely a sajátja. Ugyanakkor fél a döntéstől, a
véglegességtől. Ez az érzékenység krízisszintig fokozódhat, amelyet majd általában kiegyensúlyozott, kifelé való aktivitással jellemezhető új korszak követ (Ritoók, 1994). A fejlődés szakaszai az identitásalakulás szemszögéből Erikson mutatott rá, hogy a személyiség fejlődését folyamatosság (kontinuitás), állandóság (stabilitás) és azonosság (identitás) jellemzi, miközben a fejlődés szakaszos (Bagdy, 2000). Az egész életen át tartó fejlődés nyolc szakaszát állapította meg, amelyeket pszichoszociális stádiumoknak nevez, mivel az egyén pszichológiai fejlődése nagyban függ a különböző életszakaszokra jellemző szociális viszonyoktól (Atkinson és mtsai, 1999). Erikson (1991) azt mondja, hogy a fejlődés során az identitás epigenezise érvényesül, amely elv kissé általánosítva azt jelenti, hogy minden, ami növekszik, egyfajta alaptervvel rendelkezik, amely meghatározza a részek fejlődését, azaz azt, hogy az egyes részek mely időben bukkannak fel, és hogy majd végül működő egésszé állnak össze. Az ember fejlődését Erikson (1991) a konfliktusok szempontjából tekinti. Minden életszakasznak megvan a maga sajátos feladata, amelyhez a biológiai érés alapot, a szociális világ pedig kihívásokat ad. Az ezekből születő konfliktusokat, válságokat a továbblépés érdekében meg kell oldani. Minden ciklus az előzőre épül és vele integrálódik. A személyiség minden sikeresen megoldott konfliktusból úgy kerül ki, hogy belső egysége erősödik. Megoldásképtelenség vagy az adott fázis szükségleteinek kielégítetlensége esetén azonban a fejlődés elakad (Bagdy, 2000). A válság szót Erikson (1991) fejlődéslélektani értelemben használja. Fordulópontot jelöl vele, nem fenyegetettséget vagy katasztrófát, hanem a megnövekedett lehetőségek és a fokozott sebezhetőség sorsdöntő időszakát. A serdülőkor az identitásképzés ideje A serdülőkor az énazonosság kialakulásának döntő időszaka, mivel ennek a korszaknak a feladata a korábbi fejlődési szakaszok hozományát egy egységes identitásba foglalni. Ez a serdülőkori identitásépítés Erikson fejlődésmodelljében mérföldkő szerepet tölt be: sikerétől függ az egészséges, alkotóképes felnőttkor és az önmegőrző, harmonikus öregkor (Bagdy, 2000).
A serdülőkor [ ] az élet megújítója a társadalmi fejlődés folyamatában - mert az ifjúság lojalitása és energiái egyként szolgálják a megőrzést és a forradalmi módosítást: megőrizni azt, amit továbbra is igaznak érez, s átalakítani azt, ami már nem szolgálja a megújulást. (Erikson, 1991, 487. o.) A serdülőkor problémáit Erikson (1991) a következőképpen foglalja össze. Az első fontos jellemző, hogy a serdülő olyan embereket és eszméket keres, amelyekben hihet, mivel a legkorábbi szakaszból a bizalom igénye maradt fenn. Ugyanakkor fél is a vakon bízó elkötelezettségektől, így hit iránti igénye különös paradox módon, hangos és cinikus bizalmatlanságban nyilvánul meg. A második szakaszból a szabad akarás jelentősége marad meg, így a serdülők második fontos jellemzője, hogy azt keresik, hogyan válasszanak most szabadon a kötelességteljesítés és a szolgálat módozatai közül. Közben rettegnek attól, hogy nevetséges vagy bizonytalan helyzetbe kerülnek, így inkább a felnőttek neheztelését választják szabadon, minthogy olyat tegyenek, amit maguk vagy kortársaik elítélhetnek (Erikson, 1991). A harmadik szakasz öröksége a korlátlan képzelet arról, hogy mivé válhatna az ember, így aztán a serdülő azokban fog megbízni, akik illuzórikus távlatokat ígérnek és hevesen tiltakozik énképének bármiféle korlátozása ellen (Erikson, 1991). A negyedik jellemző pedig, melynek előfutára az iskoláskori vágy a dolgok jó működtetésére, a foglalkozás megválasztása jelentőségének előtérbe kerülése. Sok serdülő inkább nem dolgozik egy ideig, mintsem hogy olyan pályát válasszon, ami egyébként sokat ígér, de az egyéni kiemelkedés lehetősége nélkül. A fiatalok számára gyakran a legnagyobb problémát az jelenti, hogy képtelenek azonosulni egy bizonyos foglalkozással, de hogy mégis összetartsák magukat, átmenetileg csoportok és tömegek hőseivel azonosulnak, s ez olyan mértékű, hogy úgy tűnik, mintha identitásuk teljesen veszendőbe menne (Erikson, 1991). Itt a már ivarérett és szellemi funkcióit tekintve is kész egyénben többé-kevésbé továbbra is késlekedik a valódi intimitásra és a szülői szerepre való pszichoszexuális képesség, valamint az általános pszichoszociális készség. Ezt az időszakot Erikson pszichoszociális várakozási időnek nevezi, melynek folyamán az egyén a szabad szerepkísérletezés segítségével keresi kizárólagos helyét a társadalomban. Ezáltal tesz szert a fiatal felnőtt a folytonosság biztonságos érzésére, mely hidat jelent aközött, ami gyermekként volt és amivé most átalakulóban van, illetve önészlelésének sajátszerűsége és a társadalmon belüli elismertetése között. A fiatal identitásképződése szempontjából ugyanis igen lényeges, hogy a közösség felelősséggel ruházza fel, funkciót és pozíciót jelöljön ki az ő számára, akinek a felnövekedése értelemmel bíró folyamat, mégpedig
elsősorban azoknak az embereknek a szemében, akiknek a létezése az ő szemében most értelemmel kezd bírni (Erikson, 1969). Viharosságát tekintve nem csoda, hogy a fiatalok viselkedésével szemben oly gyakori az előítéletesség: legtöbbször értelmetlennek, haszontalannak vagy irracionálisnak tartják, vagy egyszerűen a regresszív és neurotikus vonások számlájára írják (Erikson, 1969). Erikson (1969) azonban hangsúlyozza, hogy a serdülőkor bár hasonlít neurotikus és pszichotikus tünetekre és fázisokra nem betegség, hanem normatív válság, azaz olyan normális szakasz, amelyben rendkívül sok a konfliktus. A lényeges különbség az, hogy míg a neurotikus és pszichotikus válságok hajlamosak a megmerevedésre, a megrögződésre és növekvő mértékű energiafogyasztásra, addig a normatív válságok leküzdhetőbbek és nagy mennyiségű szabad energiával rendelkeznek. Ez az energiagazdagság természetesen előhív szorongásokat és előidéz új konfliktusokat, de új és kitágított énfunkciókat is támogat. Az identitáskrízis körülményei csak a serdülőkorra jut el az egyén testi növekedésében, szellemi érettségében és társadalmi felelősségérzetben odáig, hogy átélje és megoldja az identitásválságot. (Erikson, 1991, 437. o.) Amikor a testi átalakulásokat figyelemmel kísérő fiatal a változásokat nyugtalanul konstatálja, és ennek nyomán a már nem vagyok gyerek élménye fogalmazódik meg benne, akkor veszi kezdetét az identitásszervező folyamat. Ki vagyok én? Mit érek? Merre tartok? Hol a helyem a világban? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják a serdülőt. Az identitásváltozást önmegismerési és önmeghatározási késztetések, introverzió, introspekció, a változások megértési igyekezete és az érdeklődés önmagára vonatkozó mélyülése kísérik (Bagdy, 2000). Erikson szerepkísérletezésnek nevezi a serdülőknek azt a törekvését, amikor különböző élethelyzeteket és viselkedési módokat próbálnak ki, mielőtt eldöntenék, milyenek is valójában. A gyermek a mintát, a segítséget természetesen ugyanabból a forrásból meríti, amelytől látszólag már eltávolodott (Bagdy, 2000). Ebben a szakaszban a szerelem is ezt a folyamatot segíti. A serdülők diffúz énképüket megpróbálják kivetíteni valaki másra, hogy mintegy tükörképben egyre tisztábban látva juthassanak közelebb saját azonosságuk meghatározásához. Ezért állnak a fiatalkori kapcsolatok legnagyobb részben beszélgetésből (Erikson, 1991). A fiataloknak tehát várakozási időre van szükségük a gyermek és a felnőtt élet között,
amikor is a belső identitás végleges keretei kialakulhatnak. A szükséges idő hossza egyénenként változó, és a különböző kultúrák is eltérő hosszúságúra szabják (Erikson, 1969). A gyermekkor utolsó, befejező szakasza a serdülőkor. A serdülőkor folyamata azonban teljesen csak akkor zárul le, amikor a fiatal a maga gyermekkori identifikációit már alárendelte az identifikáció egy új formájának, amelyet a vele egykorúakkal való intenzív közösségben vívott ki. Ezek az új identifikációk a fiatalt egyre inkább olyan döntések meghozatalára kényszerítik, amelyek egyre végérvényesebb öndefiniálásokat, irreverzibilis szerepeket és életre szóló rögzítéseket eredményeznek (Erikson, 1969). a serdülés folyamata az egyént félig tudatosan legregresszívebb és legelfojtottabb tendenciái irányába tereli, mintha csak a mélység legmélyére akarna ásni (Erikson, 1991, 406. o.) De Erikson azt is hangsúlyozza, hogy ahhoz, hogy mindez veszélytelen maradhasson, arra van szükség, hogy egy viszonylag szilárd társadalom közös, szertartásos jellegű tapasztalatok szerzésére nyújtson lehetőséget, vagy vezetők elérhető azonosulási lehetőséget kínáljanak a serdülők számára. Sok társadalomban ünneplik a serdülővé válást rituális szertartással (Cole és mtsa, 1997). Ezek az ünnepségek gyakran közösségi események, amelyekben kifejezésre jutnak a felnőtt életükben a fiatalokkal szemben támasztott elvárások. Korunk modernebb, racionálisabb szertartásai, avató ünnepségei azonban már nem elég mágikusak, a beavatáshoz kapcsolódó misztikus megismerésnek már nem tesznek eleget. Inkább népszokásokban, játékokban vagy a világi élethez igazodva élnek tovább, és próbálják segíteni a lelki és szellemi újjászületést. Az archaikus társadalmakban a törzs és a világ szent történetének megismétlésével, átélésével a felnőtté váláshoz elengedhetetlen kontinuitás érzése és a halálon túli életet is magában foglaló jövőkép is biztosítva volt. A modern társadalmak fiataljai külső támogatás nélkül gyakran elhúzódó krízist élnek át. Vannak próbálkozások a beavatási elemek pótlására, de ezek a viselkedési és problémamegoldási sémák átrendeződése helyett az átmeneti lét krízisállapotát mélyítik el (Péley, 1994). Bár az identitáskeresés bizonyos értelemben egész életen át tart, és a tökéletes énazonosság talán soha nem érhető el, a lényegi identitáskeresésnek az életben és a fejlődésben való továbbhaladás érdekében a korai felnőttkorra véget kellene érnie. Erikson elméletében azt mondja, hogy a legtöbb embernél az identitáskrízis megoldódik a húszas évek elejére vagy közepére. Erikson óta azonban sokat változott a világ. A minket körülvevő társadalmi valóság jelentős átalakulásokon ment keresztül. Más időket élünk, korunk ideológiái sem egyeznek meg a régiekkel. Ma nincsenek egyedül uralkodó eszményképek, melyek egyértelmű irányt szabnának életünknek. Számos azonosulási modell, még több betölthető szerep kínálkozik.
Ma mindent szabad, minden elfogadható. Nincs közös világkép. A határok eltűnésével azonban az utaink irányát kijelölő korlátok is megszűntek. A végtelen számú lehetőség közepette nehéz megtalálni a fiatalnak, hogy merre induljon. Az emberek életstílusa is gyökeresen megváltozott. Ez az új, rohanó életforma nem az elmélyedést segíti, pedig az önmagunkra találáshoz arra is szükség van. Nevelési Tanácsadónkban egyéni vagy csoportos pszichológiai foglalkozásokon segítséget tudunk nyújtani a fiataloknak az önismeret elmélyítésében, az identitáskeresésben. Identitásukat keresgélő, próbálgató serdülők szüleinek szülőkonzultációkon biztosítunk lehetőséget tanácskérésre, beszélgetésre.