A kommunikációról Dr. Dombrádi Krisztián A kommunikáció önmagában semmit sem jelent. Csak a kommunikációk értelemmel egymáshoz kapcsolódva lehetnek olyan hatással, hogy általuk megváltozik a társadalmi valóság; hogy érzékeljuk jelentő ségüket a modern társadalom színterein. Azokon a színtereken, ahol a politika, a gazdaság és a kultúra szereplő i elevenednek meg előttünk, és amelyekre vizsgálataink vonatkoznak. Az itt közölt rövid bevezető tanulmány - amely részlete a szerz ő, Századvég kiadónál megjelent, Ismerő s ismeretlen cím ű monográfiájának - a legkülönböző bb színtereken zajló kommunikációk következményeit vizsgálja. Számunkra ugyanis nem az az érdekes, hogy a kommunikáció megtörtént-e, hanem az, hogy milyen hatással volt a következőre. Elődök nyomdokain haladunk. Radikalizmusa és egyedisége okán hadd emeljuk ki Niklas Luhmannt, aki leginkább azért radikális, mert egyértelmű en fogalmaz, ha úgy tetszik: megkérdő jelezhetetlen állításokat tesz. Gondolatainak komplexitása ellenére tiszta logikával elemzi a társadalmi rendszerek keletkezésének folyamatát. Luhmann számára az értelemmel egymáshoz kapcsolódó kommunikációk leírása nem más, mint maga a társadalom leírása. Műveleti konstruktivizmusa ettől válik egyedulállóvá, és ettől lesz markánsan megkulönböztethet ő az elaprózott kommunikációs teóriáktól. A társadalomelméleti gondolkodás egyre nagyobb felbontóképességgel bír. Ennek köszönhet ő, hogy eljutottunk az embertő l mint alapkategóriától az emberi szerepek vizsgálatáig. Max Weber óta az emberi cselekvést, Talcott Parsons nyomán az egységnyi cselekvést tanulmányozták a kutatók. Niklas Luhmann azonban kilép a hagyományos diskurzus szabta keretek közul ő a kommunikációra építi társadalomelméletét, és ettő l nem vár kevesebbet, mint az egységes rendszerré formálódó társadalmi részrendszerek empirikus leírását. A kommunikáció fogalmáról az empirikus szociológia számára is könnyen megragadható képet alkothatunk Talcott Parsons, Niklas Luhmann, Richard Munch és Pokol Béla társadalmi rendszerelmélete alapján. A kommunikáció értelmezése minden esetben valamilyen térbeli helyhez, idő höz, dologhoz és társas szituációhoz kötött. A kommunikációs aktus valamely problémahelyzete a kommunikációs színtér vagy a feladat megoldásának aktuális kontextusa. A színtér sehol sem kapott olyan dinamikus, önmagára folyamatosan reflektáló definíciót, mint a strukturális rendszerelméletekben. Egyszerű sítve: a színtér az, ahol a dolgok megtörténnek. De vajon lehetséges-e a leíró szociológia nyelvén is megfogalmazni, mit értunk változó és formálódó színtér alatt, amelynek ezt a tulajdonságát tartjuk az állandósággal szemben elsődlegesnek. A kulönböz ő színtereken zajló kommunikációk típusossága: azok az ismeretek, amelyek egy-egy helyzetben rendre felhasználhatók, a szocializáció szerepe a problémahelyzetekben, a kommunikáció csatornái, jelrendszere az állandóság valamely fokát feltételezik. Alfred Schutz és Thomas Luckmann az emberi problémamegoldás kapcsán kölcsönös tudásaink cseréjérő l értekeztek sokat idézett munkájukban, az Életvilág struktúráiban. Miközben elemzésuk fókuszában a tudások típusossága áll, részletesen kitérnek arra az alapvető igényre, amikor az ember folyton elemzi környezetét, és új tudásokkal, változó néző pontból közelít meg hasonló problémákat, ugyanis még a szocializáció alatt
rögzult használati utasításaink is átalakulnak. A tudástípusok saját mintázatai a strukturális rendszerelméletben a társadalmi alrendszerek differenciálódásában jutnak szerephez. Niklas Luhmann társadalomelméletében az alrendszerek elkülönülését eredményez ő kommunikációk az interakciókra jellemz ő szituációban, szervezeti vagy széles társadalmi keretek között zajlanak. E fejezet második részében (rövid fogalmi bevezet ő és a modern társadalmakat érint ő néhány fejlemény tárgyalása után) Niklas Luhmann hármas kategóriáját elemezzuk: a kommunikáció helyét mint lehetséges társadalmi teret, továbbá mint lehetséges kontextust. A személyközi kommunikáció modelljét idéz ő interakcióban a résztvevő k a dialógushoz hasonló szituációban szerepelnek, vagyis a felekben tudatosul a másik jelenléte. Az ilyen helyzetek gyorsan keletkeznek, és nem állnak fenn tartósan. A résztvevő knek mindig az aktuális témákra kell szorítkozniuk az interakcióban, eközben a színtér középpontjáért, a figyelem megszerzéséért csendes hatalmi harcot folytatnak. A kommunikációk egy másik lehetséges kerete Luhmann-nál a szervezet, ahol azonban már nem a jelenlét, hanem a szervezeti tagság a meghatározó. A szervezetek tartós mű ködésre törekednek, a szervezetekhez való kapcsolódásnak a térbeli jelenlét nem felté tele. A legtágabb színtér végul maga a társadalom. Átfogónak azért nem nevezhetjuk ezt sem, mert minden létez ő cselekvés számára és főleg minden létez ő ember számára nem kínál kapcsolódási lehető séget, ugyanakkor képes arra, hogy szabályozza mindazok kommunikációs lehető ségeit is, akiknek elvi lehetősége van arra, hogy interakcióba lépjenek egymással. Attól fuggetlenuül, hogy interakciós, szervezeti vagy társadalmi feltételek mellett stabilizálódnak a szociális rendszerek, az biztos, hogy a kommunikációk létrejöttét kölcsönös önérdek határozza meg (például a bank levélben, elő re megadott címen tájékoztat a pénzugyi tartozásról, amelyet érdemes visszafizetni: a bank a pénzéhez jut, ezért cserébe, törvényi lehető ségeinél fogva, nem értékesíti a tartozás fedezetét). Ebbő l is látszik, hogy a kommunikációk színterének határait a felek kölcsönösen, de belátásuk szerint határozzák meg. Az idézett esetben késő bb személyes interakcióra is sor kerulhet ugyfél és bank között. A színtér tehát lehet válaszott, azonban lehet rögzített, elő re meghatározott (például a katona a hadseregben szolgál) vagy keletkezhet alkalomszerű en is. A kommunikáció színterét mint kontextust is értelmezhetjuk. Egy színtéren kapcsolódhatunk egyetlen funkcionális alrendszerhez, de akár többhöz is. Vajon a társadalom pénzugyi alrendszerével folytatott kommunikációt egy bankfiókban nem kísérheti az egészségugyi alrendszerhez való kapcsolódás, ha életbiztosítást kötunk és egészségi állapotunkról nyilatkozunk? A válasz természetesen igen. Az egyéni önérdek szerinti kommunikációk (az új technológiai lehető ségek miatt is) nem hagyományos színtereken is bekövetkezhetnek, vagyis az adott szituáció eleve nem zárhatja ki a kommunikációt és cselekvést. E rövid témafelvetés összegzésébő l úgy tű nik: mind tudásaink rendszere, mind a cselekvések helye olyan fogalmi apparátussal magyarázható a lehet ő legpontosabban, amely képes a problémamegoldást és az elérhet ő képességek aktuális alakváltozásait folyton önmagára és az adott helyzetre vonatkoztatni.a következőkben arra igyekszunk legalább részben válaszolni (vagy együtt gondolkodásra kérni az Olvasót), vajon beváltható-e az ígérvény, hogy a luhmanni mű veleti konstruktivizmus által amely ilyen központi jelentőséget szentel a kommunikációnak erő södik az empirikus
szociológia leíró potenciálja. (A mű veleti konstruktivizmus elnevezés áll talán a legközelebb az elméletalkotó szándékaihoz.) Első sorban a globális pénzpiaci válság motiválta azt a gondolatmenetet, amely a közérdek és önérdek hatókörét járja körul ebben a fejezetben. Arra a kérdésre keressuk a választ, hogy a részvétel milyen lehető ségei nyitottak a társadalom tagjai és szervezetei számára. Hiszen ezek a lehetőségek határozzák meg az egyuttm ű ködés, egyuttélés kulönböz ő mintázatait, a személyes megbirkózási stratégiákat, végul a társadalom tagjait összeköt ő bizalmi viszonyt és a közösségeket jellemz ő társadalmi tő ke szintjét. (A válságra adott összehangolt válaszlépések során a közérdek és önérdek intézményesulését, jelenleg fennálló kereteit is újragondolták a döntéshozók.) Ha a kommunikációt rendszerelméleti nézőpontból elemezzuk, ritkán kerul el ő a színtér fogalma, ez sokkal inkább központi elem a kommunikációkutatás társadalomtudományi tradícióiban, késő bb pedig a kommunikáció participációs felfogásában, amely a kommunikációt egységes jelenségtípusként ábrázolja, mégpedig úgy, hogy a kommunikáció résztvevő inek kölcsönösen birtokolt felkészultségei (tudások, hiedelmek, szokások stb.) a sikeres problémamegoldás feltételeiként értendők (Horányi 2007, 4).* A társadalmitő ke- kutatásokban a kommunikáció színterére és a részvételre fokuszáló megközelítések, így a mű veleti konstruktivizmus kommunikáció fogalma is értékes orientáló szerepet tölthetnek be. Hiszen a társadalmi tő ke diskurzusában központi helyet foglal ela kölcsönösség, értékazonosság, bizalom és a hit abban, hogy képesek vagyunk a dolgokat befolyásolni. A meggyőződés, hogy az életnek van értelme, és az előttunk álló akadályokat képesek vagyunk lekuzdeni.) Mielő tt részletesen is szó esne a színtér és a részvétel fogalmáról, vázlatosan érdemes áttekinteni a luhmanni elmélet néhány alapfogalmát. Az elmélet keletkezésérő l Niklas Luhmann-nak a bielefeldi egyetem szociológiai fakultására beadott kutatási terve igencsak tömör volt. Kutatási téma: társadalomelmélet. Kutatási id ő : 30 év. Költségek: nincsenek. Pontosan mérte fel a feladatot, mert csak 28 évvel később, 997-ben jelent meg nagy összegz ő munkája. Saját irányzatát műveleti konstruktivizmusnak nevezi. Luhmann a frankfurti iskolához köthető társadalomkritikai vonulatot elvetette, és nem a világba való beavatkozást, hanem a modernség értelmezését tartotta feladatának. A következ ő 30 esztendő t e kérdés megválaszolására fordította. A rendszerelmélet magyarországi, szű k körben csoportosuló elemző i nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy napjainkban egyre nagyobb figyelem övezi a rendkívul termékeny elméletalkotó munkásságát. A szociális világ leírására konstruált, egységes rendszerré formált modellje kapcsán a volt tanítványok Luhmann varázsáról és az elmélettel való, örökre szóló fertőzöttségrő l beszélnek, amelytől elszakadni vagy kigyógyulni belő le nem lehet. Még akkor sem, ha az általa hangsúlyozott cirkularitásból fakadóan kijelenthetjuk: Luhmann tanulmányozását sosem lehet befejezni, csak az általa pontosan felrajzolt labirintusban lehetunk képesek egyre beljebb haladni, ezáltal egyre többet is látni belő le. Az elmélet állandóan vonatkoztat önmagára, ezért nem kezdődik valahol és fejező dik be máshol, hanem mintegy menet közben alakul. Mintegy negyed évszázadot kellett várni, míg magyar nyelven is megjelent azéletm ű talán legalapvető bb munkája, a Soziale Systeme, Karácsony András és Tóth Benedek utószavával, Horányi Özséb sorozatszerkesztésében. A kötet hozadéka, hogy kulöböz ő néző pontokból, az eddiginél szélesebb körben szuletnek majd reflexiók nemcsak erre a kötetre, hanem a
luhmanni életm ű egészére. Luhmann tanulmányozása természetesen nem egy labirintusban való bolyongásra emlékeztet. Annak ellenére sem, hogy csak jó tájékozódási képesség és némi kreativitás mellett nyílhat esély arra, hogy a társadalomtudományi empirikus elemzések általa új és alkalmazható többlethez jussanak. Ez volt ugyanis Luhmann szándéka. Talcott Parsonsszal ellentétben nem elméletianalitikai társadalomelméletet dolgozott ki, hanem az empirikusan is megragadható részrendszereket kívánta leírni. Történeti áttekintésben szemlélve, nem a társadalmi differenciálódás mélysége növekedett, hanem a differenciálódás jellege alakult át. Vizsgálatai középpontjába a modern (leginkább az európai és abból kinöv ő észak- amerikai) társadalmak funkcionális alrendszereinek strukturális megfigyelése kerult. Luhmann elméletében a kommunikáció olyan központi mű veletté vált, amely a modern társadalmak részrendszerei keletkezésének alapja. A kommunikáció fogalma a rendszerelméletben A társadalomelméleti gondolkodás az egyre nagyobb felbontóképesség felé haladva jutott az ember -tő l mint alapkategóriától az emberi szerepek vizsgálatához. Max Weber óta az emberi cselekvés kerult az elméletek középpontjába, majd Talcott Parsons az egységnyi cselekvést (Unit Act) állította fókuszba. A társadalomelméletek ezeket mint megragadható egységeket foglalják rendszerbe. Niklas Luhmann a szociális világot kommunikációkon alapuló szelekciós folyamatok sorozataként írja le, amelyek önszerveződ ő rendszereket hoznak létre és stabilizálnak.a kommunikációk szempontjából ezért nem az a lényeges, mikor kezdődtek, hanem az, milyen hatással voltak a következő kre, mert a körkörös kommunikációk funkciója végs ő soron egyfajta megkulönböztetés kifejezése a rendszer (cselekv ő) és a környezet között. Luhmann elő tt a szociális világ részletei úgy tárulnak fel, hogy figyelmét nem a cselekvésekre, hanem a cselekvéseket alakító kommunikációkra összpontosítja. Ha az ember a kommunikációt úgy tekinti, mint egyszerre három szelekció egyuttes megvalósulását, úgymint információ, közlés, megértés folyamatát, akkor beszélhetunk kommunikációról, ha ezek során a megértés létrejön (Luhmann, N. 984, 286). A rendszerek felépítése tehát a megfigyeléssel kezdő dik. Megfigyel, hogy információt kapjon. Az információ, közlés, megértés szintézisében rejlik a kommunikáció, amely akkor teljesul, ha létrejön a megértés. A környezet percepciója tulajdonképpen azoknak a problémáknak az észlelése, amelyeket a környezet a cselekv ő (rendszer) számára tartogat. Erről készul egy leírás, és ebből származik a közlés s a megértést követő en a kommunikációk által a struktúra. Mindezt úgy kell elképzelni, hogy az els ő mű velet kapcsolódik a másodikhoz, az a harmadikhoz, az pedig a negyedikhez, ezáltal növekszik a rendszer bels ő összetettsége. A luhmanni leírás olyan konstrukció, amely egyrészt erre a fokozatos differenciálódásra épul, másrészt a differenciálódás olyan kommunikációk révén mehet végbe, amelyek alapja az önmegfigyelés, amely a rendszer cselekvéseinek kiindulópontja, a sikeres mű ködés, a kommunikáció kapcsolódásának előfeltétele. A dolog azért is izgalmas, mert a kuls ő megfigyel ő, írja Luhmann, alkalmasint sokkal többek, vagy teljesen más dolgokat láthat, mint amelyek hozzáférhetőek maga a rendszer számára (Luhmann 2006, 80). De logikus és érthet ő, hiszen az öntudatról, identitásról szóló, pszichológiából importált szervezeti insight (bels ő kép) ismerete alapozza meg a menedzsmentelméletben a sikeres stratégiai tervezést: a kuls ő szemlél ő bels ő elemzőként adekvát mű ködési tervet képes felállítani, pozíciójából fakadóan hatékonyabban, mint maga a szervezetben dolgozó cselekv ő (alkalmazott). Luhmann is azt állítja, hogy az önreferencia (bels ő kép ismerete) és a kuls ő referencia egymás mellett, egy idő ben zajó értelmezési keretek,
amelyek azonban csak a bels ő térben mehetnek végbe. Ha egy munkaszervezetet képzelunk el, kétségtelen, hogy állandó (bels ő térben zajló) önreferencia révén lesz képes helyes stratégiát alkotni, számításba véve a kuls ő irritációkat, a menedzsment tagjai tehát a környezetet mint kuls ő referenciát értelmezik. A differenciálódásról Az értelmezés azt jelenti, hogy a cselekv ő felismeri a saját közegében fennálló kulönbségeket. Talán érthet ő, ha a cselekv ő tudja, mi az, amit szándékában áll megtenni, ebből adódóan azt is, hogy a kívánt állapot pontosan miben kulönbözik jelenlegi helyzetétől. Luhmann minden kulönbség felismerését egy körforgás egyik állomásának tarja, amikor egy rendszer (egy cselekv ő) megkulönbözeti saját magát környezetétől, és saját bels ő elemeivel képes összekapcsolni a kulvilág ismert elemeit. A rendszerekben tehát megvan az adottság a differenciálódásra, bels ő képességeik pontos csatlakozást, kommunikációt tesznek lehetővé a kulvilággal. Ezáltal a szervezet, intézmény (általánosan rendszer) teljesítménye növekedhet a belső differenciálódás, azaz a munkamegosztás révén. A bels ő tagoltság is természetesen növekszik abban az esetben, ha a megfelel ő ingerek ezt indokolttá teszik. Valójában Luhmann elméletének újdonsága az, hogy a differenciálódás mindig valamely rendszer két újabbra való bomlását jelenti, amelyek ezután egymás környezetét alkotják. A legtágabb szociális rendszer maga a társadalom (a társadalom nem kommunikál, hanem a társadalomban zajlik a kommunikáció).a differenciálódás szakaszai a következők: a) Szegmentáris differenciálódás: hasonló alrendszerek sokasága. b) Stratifikációs differenciálódás: alrendszerek hierarchiája. Egyenlőtlen társadalmak, például a rendi társadalom. c) Funkcionális differenciálódás: modern társadalom. Az intézmények eddig sosem tapasztalt innovációs kényszer alatt mű ködnek. Ugyanakkor egyre élesebben megfogalmazódik az igény jól működ ő biztosítási rendszerek kiépítésére, a társadalmi közjó, biztonság és általános bizalom megteremtésére. Mindez azonban csak erősöd ő társadalmi érdeklődés és növekv ő részvételi hajlandóság által valósulhat meg. A fenntarthatóság kapcsán kiterjedt diskurzus indul a társadalmi tőke fejlesztésérő l. A modern társadalmakban a kínálati sokaságban és a beláthatatlan kapcsolatok okozta zajban a bizalom megteremtésének igénye egyre élesebben megfogalmazódik. Kulönösen a gazdasági és politikai válságok idején kap lépésrő l lépésre kiemelt szerepet a társadalmi differenciálódás folyamatában. Az önérdekkel egyre élesebben kerul tehát szembe a közérdek, amely megfogalmazása és újratermelése bizalom nélkul aligha képzelhet ő el. Vajon az önérdek vagy a közérdek felismerése mellett a korlátozott önérdek lesz a modern társadalmak stabilitásának záloga? Várhatók-e újabb fejlemények a bizalom értelmezésében, tekintettel arra, hogy egyre inkább a rendszerek stabilitásának feltételeként kerul szóba a bizalom megléte. Az utóbbi években zajló gazdasági és pénzpiaci krízist elemz ő (első sorban talán a társadalmi tőke gadasági aspektusait vizsgáló) szakértők számára valószínű leg évtizedekig elhúzódik majd e kérdéskör megvitatása.részvétel a modern társadalmak
differenciálódásában A modern társadalmakra a racionalitás egy olyan foka jellemz ő, amely során az állam arra törekszik, hogy a fennálló szabályozások között a váratlan és kedvezőtlen események elkerulésére a leghatásosabb eszközöket dolgozza ki. Legyen szó segélyezésekről, szociális támogatási rendszerekrő l, emberi és egyéb szabadságjogi szabályozásról vagy a versenyszféra (formális gazdaság) mű ködési és biztosítási rendszereirő l. A legfontosabb a kiszámíthatóság, a stabilitás és a reális innováció esélyének fenntartása. A posztmodern társadalmak saját magukról tudatosan alakítottak ki olyan képet, mintha pusztán döntés és adminisztratív szabályozás kérdése lenne, és a közjó érdekében bármilyen döntés meghozható. Ez a kép a demokrácia fejlődéstörténetében, az önrendelkezés elvében gyökerezik. Kérdéses, hogy mindez mennyiben konstrukció és mennyiben tapasztalat. Annyi bizonyos, hogy az önrendelkezés részvétel által valósulhat meg. A részvétel alapja a bizalom (hit abban, hogy a dolgokat képesek vagyunk befolyásolni), valamilyen érdekeltség, adódó lehető ség (például jogi szabályozás), nem utolsósorban pedig speciális ismeretek léte. A politikai részvétel kapcsán első dleges feltételként a politikai ugyek iránti érdeklő dést szokás megemlíteni. Másodsorban a politika intézményeivel kapcsolatos általános bizalom szintjét. További minimális feltételként (például) egy szavazás idejével, rendjével és tartalmával kapcsolatos ismereteket. A politikai intézmények egyik leglényegesebb feladata a közérdek felismerése mellett a társadalom intézményeinek működtetése és/vagy ellenőrzése, illetve működésukkel összefugg ő biztosítási rendszerek kiépítése. Leginkább ezekkel a funkciókkal hozhatók (így vagy úgy) kapcsolatba a részvétel hétköznapi esetei. A politika intézményrendszere azonban csak akkor képes ellátni feladatát, ha a többség úgy gondolja, képes is erre. Vagyisbizalommal fordul felé. A bizalom megteremtése (amely szorosan összefugg a részvétellel) sokkal nehezebb és bonyolultabb feladat, mint az egyes ügyletek lebonyolításával kapcsolatos tudások megszerzése. De nem csak a politikai intézmények mű ködésének eredményességét határozza meg a bizalom szintje. A bizalom általában a tranzakciók esélyét növeli, egyes esetekben a költségét csökkenti, illetve a kiszámíthatóságot javítja. A bizalom és a kiszámíthatóság. A bizalom a cselekvések kiszámíthatóságának igényével áll kapcsolatban. A cselekvések eredménye szinte minden esetben kétséges, mégis folyton bízunk sikeres kimenetelukben. Niklas Luhmann szerint aki bizalmat ajándékoz, az egyúttal tetemesen kibő víti cselekvéspoteciálját (Luhmann 2009, 45). Luhmann a bizalmat és bizalmatlanságot egymást stabilizáló tényező knek tekinti. Ahogy elemzi a bizalom természetét, arra a következtetésre jut, hogy a bizalom szinte önmagát ösztönzi arra, hogy bizalmatlanságba forduljon át. Ugyanis a vak bizalmat ostobaságnak tartjuk, és a kulönböz ő élethelyzetek folytonos elemzése során a bizalom beindíthat egy folyamatot, amely során a bizalom bizalmatlanságba fordul át. Amíg ez a folyamat akár egyik pillanatról a másikra bekövetkezik (gyors mérlegelés eredményeképpen, mint egy reflex), addig a bizalmatlanság bizalmi helyzetté csak nagyon lassan képes átfordulni. A társadalomban olyan körülmények segítik ezt a folyamatot, mint a jogrendszer. Luhmann a politikai bizalom kapcsán is a morális lózungok helyett a kiszámíthatóságra helyezi a hangsúlyt, amelynek alapja a legitim bíróságok és a jogrend (Luhmann 2009, 46). A társadalmi tőke kapcsán késő bb részletesen tárgyaljuk majd a bizalom mibenlétét. Az egyik lényeges eleme a bizalomnak az önkéntesség, amelyet nem lehet megkövetelni, sem normatív módon előírni, de nem tévesztend ő össze az általános
optimizmussal sem. A bizalom ugyanis esetrő l esetre jön (vagy nem jön) létre.adalékok a társadalmi részvétel* értelmezéséhez Önérdek vs. közérdek A modern társadalmakban aktuálisan felmerul ő, nehezen összeegyeztethető kettősségnek tű nik az önérdeknek és a közérdeknek való megfelelés. Ha az önérdek léte mindenki számára természetesen adott, akkor hasonlóképpen ezt kell feltételeznunk az általános közérdekről is. Az önérdek kikényszerítése erő források és hatalom fuggvénye. A közérdek kikényszerítésére alkalmas intézmény a kormányzat, amely a választói akarattal felruházva jogosult a közérdeket mint prioritást érvényesíteni. Az állam ekkor esetről esetre ellenő rzi a közteherviselés formáit. Az önérdek tehát természetesen adott mindenki számára, gyakorlása azonban a szukséges erő források és hatalom birtoklásának függvénye. Charles Perrow magyar nyelven is megjelent Szervezetszociológia cím ű kötetének elő szavában azzal kezdi gondolatmenetét, hogy számára az iparosodott társadalom a szervezetek társadalmát jelenti, a szervezetek tanulmányozása pedig egyre inkább a vagyon és hatalom kialakulásának és megosztásának kérdéseire irányul (Perrow 2002, 5). A modern társadalmakban a tőkeerős nagyvállalatok egy meghatározó körének mű ködése túlmutat az egzisztenciális szukségletek kielégítésén. Súlyuknál fogva kulturális termelő ként is szerepet vállalnak. Értékeik, módszereik, emberképük határaikon átszűrő dve mintaként szolgálnak a társadalom széles rétegei számára. Hétköznapi viselkedéseket és életpályákat befolyásolnak. E megközelítés első sorban az országhatárokat átível ő multinacionális vállalatokra jellemz ő, leginkább azokban a társadalmakban, ahol kulturálisan vagy történeti okok miatt is fogadókészség mutatkozik ezekre a mintákra. A multinacionális vállalatokról ezért csak részben tőkeerejuk és politikai befolyásukmiatt beszélunk úgy, mint a gazdasági és társadalmi döntéshozatal szempontjából fontos tényezőkrő l, a kulturális környezetre gyakorolt befolyásuk is hétköznapi tapasztalataink része. Az ilyen, jelentő s befolyással rendelkez ő társaságok tevékenységének a megítélését mindig is kettő sség jellemezte, egyrészt gazdaságélénkít ő erejuk, másrészt erő s kulturális, politikai befolyásuk mellett esetleg a biológiai környezetre gyakorolt hatásuk miatt. Működésukkel öszefugg ő érdekeltségek, hatások idő ben és térben is elhatárolhatók. A közvetlen és a közvetett hatások (távoli régiók esetében) lehetnek jelen idejű ek éppúgy, mint a jövőben bekövetkezők. Működésukkel kapcsolatban megkülönböztethetunk eltér ő egzisztenciális érdekeltségeket is. Az 960-as évek menedzsmentirodalmában jelent meg elő ször hangsúlyosan a shareholderek (tulajdonosok) és a stakeholderek (a társaság működésében részt vevő k) érdekeinek elhatárolása. A gazdasági társaságok felelősségét firtató elméletek az Egyesult Államokban a minő ségbiztosítási civil szervezetek elterjedésével és hatásos fellépésével állnak összefuggésben. Ettő l kezdve rajzolódott ki a shareholder és a stakeholder kapitalizmus képe. A stakeholder kapitalizmus keretei között azetikus szervezetek a közjó érdekében összehangolják a tulajdonosok profitmaximalizáló szándékát mindazokkal a résztvevő i és társadalmi csoportérdekekkel, amelyeket a munkavállalók, versenytársak, lakókörnyezetben élő k stb. fogalmaznak meg. Első sorban a tulajdonosok belátásán múlik, hogy bizonyos döntéseket szélesebb körben hoznak-e meg, mint amelyet a tulajdonosi képviselet elő írna számukra. Ez a kalkuláció a szervezet eredményességét és fenntarthatóságát teszi mérlegre. A
bizalom és a kölcsönösség kiterjesztése azonban nemcsak a fenntarthatóságot és a hosszú távú üzleti tervezést segíti, egyes esetekben újszer ű fogyasztói magatartásformák által a piacok bővuléséhez is hozzájárul ( the business of business is more than business ). Ezzel szemben a shareholder kapitalizmusra jellemző szemlélet szerint a morális és etikai szempontoknál fontosabb az, hogy mekkora profitot ér el a társaság.a végs ő cél az uzleti eredmény, a szervezet mű ködtetésének rendez ő elve a legmagasabb eredményre való törekvés ( the business of business is business ). A szabad versenyt korlátozó gazdaságetikai gondolkodás egyik sarökköve lett e kettősség, az értékalapú és érdekalapú szemlélet megkulönböztetése, a megtérul ő és öncélú magatartásformák elhatárolása.* A kirekesztettségről és a szerepekrő l A közérdekről szóló közbeszédben a sorok között mindig az a kérdés merul fel, hogy kinek van joga részt venni a társadalmilag (kollektíven) releváns döntések meghozatalában. A 2007-es pénzpiaci válságból kibontakozó gazdasági világválság kezelésében a résztvevő k köre kiszélesedett, nyilvános vita indult az okokról és a válság lehetséges kezeléséről. A válság hamar meghaladta az amerikai pénzugyi hatóságok, jegybank és kormányzat lehető ségeit, és nemzetközi színtéren vált szukségessé az intézkedések összehangolása. A részvétel hagyományosan kiosztott szerepei kulönleges esetekben átalakulnak, azonban a hétköznapi életben speciális tudások-hoz, kulönböz ő tő kefajtákhoz, hatalomeloszláshoz alkalmazkodnak a részvétel megszokott mintázatai. A részvétel fogalma körul Luhmann kései írásai alapján az a dilemma bontakozott ki, hogy a modern társadalmakban bár elvi lehető ség van arra, hogy az individuum részt vegyen a kommunikációkban, gyakorlati esélye sokszor még sincs meg rá. A kizáró okok közismertek és általában az organikus gazdasági és társadalmi fejlő dés akadályaiként is rendszeresen szerepelnek a közbeszédben. Ezek: a korrupció magas foka, a faji, etnikai, vallási alapú diszkrimináció és a hátrányos szociális helyzet ű rétegek felzárkózásának nehézségei. A mélyszegénységben élők, tartósan munkanélkuliek, képességeikben korlátozottak kirekesztődnek a funkcionális alrendszerekbő l. Hartmut Esser arról ír, hogy Luhmann egy brazíliai látogatása során fedezte fel ezt a kívulrekesztettséget (Esser 2002, idézi: Bangó 2004), és ezzel kapcsolatban, az autopoiezis híveként, nem tudott következetesen eljárni, legfeljebb mint a premodern társadalom itt maradt csökevényét értelmezhette a látottakat (Bangó, 2004). (Ez is jól mutatja, hogy Luhmann a modern társadalmak elméletét alakította ki, mivel a premodernségre nem a funkcionális differenciálódás jellemz ő.) E témában Luhmann elméletének kritikáját tágítja még Hillebrandt, aki szerint egy modern társadalomban egy személy számára, a differenciatípusok sokaságából fakadóan, strukturálisan nem lehetséges az inklúzió. Thole továbbmegy, szerinte mivel világ népességének nagyobbik része kirekesztett a funkcionális alrendszerekbő l a funkciórendszerek reprodukciója veszélyben forog (Thole 2000, 30). Hillebrandt szerint tehát a hozzászólás esélye strukturálisan esélytelen a növekvő rendszerkomplexitások miatt. A posztmodern társadalmakat valóban olyan sokszínű ség jellemzi, amely megköveteli az élettér, életcél, életkilátások folytonos
értelmezését, aktualizálását. Annyira kiélezett konkurencia tapasztalható sok teruleten, hogy a sikert közvetlenul kapcsolatba szokás hozni az egyediséggel, a képességgel, amellyel bizonyos speciálisismertek jól fokuszálhatók egy-egy feladatra (ezzel összefuggésben pedig az életen át tartó tanulást mint a versenyképességet fenntartó magatartásformát). A differenciálódás hívei gyakran hangsúlyozzák: fogalmazzuk meg egy szervezet, intézmény egyediségének mibenlétét, vagy jó tanácsként trénerek mondják: találd ki önmagad!. A funkcionális rendszerekben való részvétel első sorban azonban felhatalmazás, lehetőség és a fentiek szerint speciális ismeretek függvénye. Ha nem ismerjuk az aktuális társadalmi környezetben a kitáruló lehető ségeket (például: pályázati eljárásokat) írott és íratlan szabályokat, a mozgástér akár szélsőségesen beszűkulhet. Hartmut Esser azzal is pontosítja kritikáját, hogy megkulönböztet olyanokat, akik alakítják az alrendszereket (professzionális szerepek) és olyanokat, aki részesulnek benne (Esser 2002, idézi: Bangó 2004). Érdemes tehát elkulöníteni úgynevezett publikumszerepeket (vagy ugyfélszerepeket) és aktorszerepeket. A nyilvánosságban aktorszereppel vesz részt például a szerkeszt ő, publikumszereppel az olvasó, aki ha képes is lenne kifejteni álláspontját, mégsem kap rá felkérést. A közélet esetében az érdeklőd ő átlagpolgár publikumszerepet visz, a hivatásos politikus és a politikai újságíró aktorszereppel rendelkezik. Pokol Béla elméleti munkájában bevezette a mindennapi élet diffúz szerepei mellett (amelyek a hétköznapi szerepválasztások egymásmelletiségére utalnak) a professzionális intézményrendszerekre jellemz ő, tisztán elkulöníthet ő szerepeket is. Erre a módosításra azért volt szukség, mert úgy látta, a hétköznapi embert vissza kellett hozni az elméleti keretek közé (Pokol 2004, 43). A luhmanni gondolkodás ugyanis minden egyes cselekvést a szociális rendszerekre jellemz ő sematizmus szerint ábrázol. A gazdaság a rentábilis/nem rentábilis, a jog a jogos/jogtalan, a politika a kormány/ellenzék stb. sematikus logikái szerint képes elkülönülni más szociális alrendszerektől. (Minderről késő bb olvasható rövid ismeretetés a Rendszerhatár és a sematikus megkulönböztetés cím ű részben.) Pokol Béla szerint ez csak a szigorú szakmai környezetben működ ő professzionális intézményekre lehet jellemz ő, a hétköznapi élet diffúz szerepeire nem. Luhmann kritikusa úgy véli, az elméletalkotó csak egy szű kített társadalomfelfogást mutatott be, amely a társadalom szerkezetének funkcionalista leírása közben végletesen kitolta szemszögéből a társadalom embercsoport tagoltságát (Pokol 2004, 43). A kirekesztettség kérdésenek rövid tárgyalásakor nem lehet átlépni azon a tényen, hogy Niklas Luhmann a hatalmi elitek dominanciáját nem ábrázolta elméletében. Véleménye szerint a modern társadalomban a funkcionális differenciálódás magas szintje miatt már nem lehetséges, hogy egyes csoportok tartós dominanciára tegyenek szert. Ha az elitstruktúrákat közelebbről szemügyre vesszuk [ ] akkor láthatjuk, hogy itt csak személyekrő l van szó, akik bizonyos magas presztízzsel bíró pozíciókat töltenek be [ ] és semmi esély nincs arra, hogy a privilegizált feltételeket a családtagjaikra tovább örökítsék (Luhmann 987, 5 6, idézi: Pokol 2004, 40). Pokol Bélát a magyarországi rendszerváltozás kapitalista társadalmi szervező dése és az ezt kísér ő, egyre nyilvánvalóbb mindennapi tapasztalatok késztették arra, hogy elindítsa azt az elméleti kutatást, amely a funkcionalista és az uralmi szempontokat is figyelembe vev ő marxi álláspont szintézisét tű zte ki célul. Pokol Béla a marxista szerző k között (James Burnham 94, Rudolf Hilferding 959, Antonio Gramsci 977, Ránki György 985) az ortodox marxistákkal szemben a neogramsciánusok álláspontját képviseli, akik bár továbbra is kiemelten kezelik a gazdasági erő források
feletti rendelkezést, de nagy jelentőséget tulajdonítanak a legkulönböz ő bb szellemi szféráknak a társadalom uralmi rendszereinek kiépítésében. Ezt az álláspontot az a megfigyelés is alátámasztja, hogy a rendszerváltás utáni, leginkább az ezredfordulót követ ő országgyű lési választások alatt a magyar közélet nyilvánosságában (például a gazdaság teljesítményével, az egészségügy reformjával foglalkozó) pragmatikus kérdéseknél hangsúlyosabbanszerepeltek a létértelmezéssel, a helyes demokráciafelfogással kapcsolatos szimbolikus kommunikációk a sajtómunkások publicisztikáiban. Az ezzel kapcsolatos érvelések pedig egyes politikai szereplő k morális alapú kirekesztését követelték. E sajátosan értelmezett hivatástudat által a hatalmi játszmák állandó résztvevőivé váltak (Dombrádi 2004). Irodalom: Balogh István: Rendszerdifferenciálódás és interpretáció. In: Bangó Jenő Karácsony András (szerk.): Luhmann-könyv. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2002. Bangó Jenő: A luhmanni életmű panorámája: elemző és kritikai bemutatás. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2004. Dombrádi Krisztián: Rendszer és politika. A rendszerváltás utáni politikai nyilvánosság szociológiaelméletéről. Budapest, Századvég Kiadó, 2004. Dombrádi Krisztián Dombrádi Márton Székely András: Boldogulás tudásközösségekben c. kutatási projekt, Budapesti Semmelwies Egyetem, Magatartástudományi Intézet, Hungarostudy, 2007. Luhmann, Niklas: Bevezetés a rendszerelméletbe. Gondolat, 2006. Luhmann, Niklas: Soziale Systeme. Grundriß einer allgemeinen Theorie. Frankfurt/M., Suhrkamp, 984. Luhmann, Niklas: Trust and Power. Fordította Howard Davis, John Raffan és Kathryn Rooney. Chichester, J. Wiley and Sons. 979. Luhmann, Niklas: Válogatás Niklas Luhmann írásaiból. Szerkesztette Némedi Dénes, fordította Felkai Gábor. Budapest, Szociológiai Fuzetek 42. 987. Luhmann, Niklas: Soziologische Aufklärung. Beitrage zur funktionalen Differenzierung der Gesellschaft. 4. kötet. Opladen, Westdeutscher Verlag, 987. Luhmann, Niklas: Soziale Systeme. Grundriß einer allgemeinen Theorie. Frankfurt/M., Suhrkamp, 987. (Magyarul: Szociális rendszerek. Egy általános elmélet alapvonalai. Fordította Brunczel Balázs, Kiss Lajos András. Utószó Karácsony András és Tóth Benedek. Budapest, Gondolat AKTI, 2009.)
(Dr. Dombrádi Krisztián, főiskolai docens, kommunikációkutató. A Zsigmond Király Főiskola kommunikációs tanszékének vezetője. )