Szövegértés és szövegértő olvasás

Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar AlkalmazottPszichológia Tanszék Tanító és Óvodapedagógus Szak Szövegértés és szövegértő olvasás Tanulmányi útmutató IV. félév dr. Antal Sándor 2010 adjunktus

1. GONDOLATOK A NYELVRŐL JELENTÉSTANI ALAPFOGALMAK 5 1.1. Mi a nyelv? 5 1. 2. Nyelvi szintek és viszonylatok, a nyelv rendszerszerűsége 7 1.3. A nyelvi közlés tényezői, a beszédfunkciók 9 1.4. A nyelv mint jelrendszer 11 1.5. A nyelvi jel és a jelentés 12 1.6. A szó és jelentése 12 1.6.1. Az állandó és az alkalmi jelentés 13 1.6.2. A jelentéskör és a jelentéstartalom összefüggései 14 1.6.3. A jelentésfajták 14 1.7. A lexikológiai jelentésaspektusok 16 1.7.1. A többjelentésű szavak 16 1.7.2. Az azonos alakú szavak 17 1.7.3. A rokon értelmű szavak 18 1.7.4. Ellentétes jelentésű szavak (antonimák) 19 1.8. A jelentésváltozás 20 1.8.1. A jelentésváltozás főbb típusai: 21 ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK! 24 2. A SZÖVEGÉRTÉS / MEGÉRTŐ OLVASÁS FEJLESZTÉSÉNEK ELMÉLETE ÉS GYAKORLATA 25 2.1. Olvasáskutatás / olvasás-értelmezés 25 2.2. Az olvasási képesség hierarchikus modellje, a fejlesztés perspektívái 26 2.3. Melyek a jó olvasó ismérvei? 28 2.4. Ismeretnyújtás vs. (versus???) képességfejlesztés 29 SZAKIRODALOM 32 ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK! 33 3. SZÖVEGFELDOLGOZÁS-SZÖVEGELEMZÉS 34 3.1. Értelmezés/Feladatok 34 3.1.1.A személyiségformálás 35 3.1.2. Az esztétikum befogadása 36 2

3.1.3. A nyelvről szerzett tudás, a nyelvi kompetencia fejlesztése 36 3.1.4. A tudatos szövegbefogadás alakítása 36 3.1.5. Olvasóvá nevelés 37 3.1.6. A szövegből tanulás, az önálló ismeretszerzés képességének megalapozása 37 3.1.7. A szövegmodell, a szövegszerkezet tudatosítása, a fogalmazás előkészítése 38 3.2. A szöveg 39 3.3. A szövegfeldolgozás alapelvei 41 3.3.1. Szövegközpontúság 41 3.3.2. Komplexitás 41 3.3.3. A kreatív befogadás 42 3.3.4. Az életkor szempontja 42 3.4. A szövegfeldolgozás műveletcsoportjai 42 3.5. Tüzetes szövegfeldolgozás, a szövegjelentés kibontása, lehetőségek 46 47 3.5.1. A tüzetes feldolgozás szempontjai különböző szövegtípusok esetében 49 SZAKIRODALOM 63 ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK! 64 4. SZÖVEGÉRTELMEZŐ GYAKORLATSOR 65 4.1. Jóslás 65 4.2. Jelentéspontosítás 67 4.3. Keresd a tényeket! 68 4.4. Milyen tényekből általánosítunk? 68 4.5. Következtetések 69 4.6. Ok-okozat 70 4.7. Szövegértés mikro- és makroszerkezeti elemzések 71 4.8. Keresd az általános gondolatot! 73 4.9. Tételmondat/vezérgondolat keresése 75 4.10. Hiányzik a vezérgondolat 76 4.11. A vázlat 78 4.12. Reklám 79 4.13. Rábeszélés, rábeszélési technikák 79 3

4.14. Szövegelemzés 80 4.15. Győzz meg másokat! 82 4.16. Hirdetés 83 4

1. Gondolatok a nyelvről jelentéstani alapfogalmak Kulcsszavak: nyelv és gondolkodás, a nyelvi közlés funkciói, nyelv és beszéd, ragozó (agglutináló) nyelvek, a jel, mesterséges és természetes jelek szintagmatikus és vertikális rendező elv, 1.1. Mi a nyelv? A nyelv az emberi társadalmak egyik legértékesebb közös alkotása, az állatvilág fölé emelkedésünk és gondolkodásbeli magasabbrendűségünk egyik legfőbb jele, az emberi társadalom megszervezésének nélkülözhetetlen eszköze s egyben eredménye. A nyelv társadalmi jelenség, egyrészt a társadalom hozta létre, fejlesztette ki, másrészt a társadalom létének, fennmaradásának a biztosítéka. Az ember, a társadalom, a gondolkodás és a nyelv együttesen alakult ki, egymástól elválaszthatatlanul, létüket egymásnak köszönhetik. A nyelv létrejötte és fejlődése állandó dialektikus kölcsönhatásban van az emberi gondolkodással. Ahogy az ember fokozatosan megismerte a valóságot, általánosítani kezdte megfigyeléseit, s ahogy elemezni és viszonyítani kezdte a tapasztalt dolgokat és jelenségeket, úgy fejlődött szókincse és mondatszerkesztő képessége is; és visszafordítva: ahogy fejlődött a nyelvhasználat gyakorlata, ahogy gazdagodtak és tökéletesedtek az emberi nyelvek, úgy tökéletesedett mélyült el az emberi gondolkodás is. A beszéd a működésben lévő nyelv, jelzések sorozata, produkció, közlemény. Míg a beszéd egyéni, individuális jelenség, addig a nyelv kollektív, társadalmi jelenség: az egyének beszédük során egy társadalmilag adott nyelvet használnak. A nyelv működéséhez elméletileg két emberre van szükség: az egyik, aki közöl valamit: az adó, a feladó vagy a kódoló; 5

a másik, aki a közlést megérti: a vevő, a címzett, a dekódoló. A nyelv a közlés, a kommunikáció eszköze, a társadalom tagjainak egymással való érintkezését szolgálja, ugyanakkor a személyiség megnyilvánulásának tere és lehetősége. A több ezer jelenleg is élő nyelvet szerkezetük szerint nyelvtípusokba sorolta a nyelvtudomány: elszigetelő (izoláló), ragozó (agglutináló), hajlító (flektáló) és bekebelező nyelvek. A magyar nyelv a ragozó (agglutináló) típusba tartozik, eredet szerint pedig az uráli nyelvcsalád finnugor ágába. (Az utóbbi évek tudományos vagy kevésbé tudományos kutatási eredményei egy másik irányú nyelv-eredeztetést, - a belső ázsiai eredetet is - gyakorta felvetik.) A velünk határos országok népei valamennyien flektáló típusú indoeurópai nyelvet beszélnek. A nyelvnek egyetlen nyelven belül is számos változata, van, ilyenek például a nyelvjárások a csoport- és rétegnyelvek. A nyelvről beszélve, igen gyakran használjuk azt a megközelítést, hogy a nyelv jelrendszer, az emberek közti kapcsolatteremtés lehetőségét biztosítja. Vizsgáljuk hát meg közelebbről, mit is értünk a jel fogalmán! Augustinus / Szt. Ágoston / máig érvényes módon a következőképpen határozta meg: Jel az, ami az érzékelésnek önmagát, a léleknek pedig önmagán kívül valami egyebet tár elébe. Tehát önmagán kívül valami mást is jelent. A jelben éppen ezt a kettősséget szemléltük már korábban: a jelölőt, amely egy érzékelhető dolog, ill. a jelöltet, amely egy mélyebb, mögöttes tartalom. A két összetevőt a maguk kölcsönös feltételezettségében, viszonyában mutatja meg a jel. Hozzá tartozik tehát egy viszonyfogalom, a jelentés. A beteg ember láza mint jelölő, a betegségre mint mögöttes tartalomra, a jelöltre utal. E két összetevő közti kapcsolat, viszony, összefüggés megteremtése jelenti magának a jelentésnek a kifejlését. A fenti példa (a láz, ill. a betegség) a természetes jelek közül való, ún. szimptóma. A jelek másik nagy csoportja a mesterséges jelek. Ez utóbbiak a tényleges közlés akaratlagos szándékával létrehozott jelek. A veszélyekben bővelkedő történelmi időkben az ellenség közeledtét jelezték a meggyújtott lármafák. A tűzjelet dekódoló sorstársak számára könnyű volt jelölő és jelölt kapcsolatából létrehozni a jelentést. A tűz fénye és a jelölt tartalom közti kapcsolatra van elfogadható magyarázat. A jeleknek ezt a fajtáját indexikus jelnek tekintjük, - a jelölő és a 6

jelölt közt oksági viszony van. Ha a jelölő a jelöltet képszerűen idézi fel, ikonikus jellel van dolgunk. Mindezektől eltér a jeleknek az a csoportja, amely - a nyelvi jel kapcsán -- minket a leginkább érdekel, ezek a konvencionális jelek. Itt a két összetevő (a jelölő és a jelölt) közti viszony esetleges, társadalmi közmegegyezésen alapszik. Nem találunk magyarázatot arra, hogy a v i r á g hangsor mint jelölő, miért idézi fel bennünk ennek a kedves növénynek a képzetét, ezt a jelöltet. A szavak tehát konvencionális nyelvi jelek. Ha ezeket a nyelvi jeleket működésbe hozzuk, azaz beszélünk, mondatokat, jelzéseket hozunk létre. A nyelv lehetséges definícióinak a körét ezáltal kibővíthetjük azzal, hogy az elemkészlet és szabályrendszer egységeként tételezett nyelvet úgy tekintjük, hogy ez a legteljesebb kommunikációra alkalmas bonyolult jelrendszer. Az alábbi vizsgálódásban a jelszerűség mellett előtérbe kerül a rendszerszerűség is. 1. 2. Nyelvi szintek és viszonylatok, a nyelv rendszerszerűsége A kommunikációelméleti megközelítésben vizsgált nyelv meghatározó elemkészletbeli egysége a szó mint jel. Erre a nyelvi szintre érvényes maradéktalanul mindaz, amit a jelről elmondtunk. A hierarchikus struktúrákba szerveződő nyelvi szintek legalsó lépcsőfokán a hangok állnak, amelyek még nem rendelkeznek a jel tulajdonságaival. A hangok csupán jelelemek, amelyek a szavakba beépülve, jelentéseket tudnak elkülöníteni, megkülönböztetni. A nyelvben betöltött funkciója felől tekintve, beszélünk fonémáról; a konkrétan érzékelhető megjelenítés, a kiejtett változat pedig a hang. A központba helyezett szó szintjén elkülönítjük a szókészlet önálló egységének tekintett lexémát / ház, néz, szép kertkapu / és a morfémát, amely jelölhet szótövet, ill. toldalékot / a kertben dolgoznak -- szerkezetben van két önálló, független morféma: kert, dolog, ill. kötött morfémák, a toldalékok: -ben, -z, -nak / (Ezekről részletesebben a Szótan fejezetben lesz szó). A megadott példa a szavak, jelek rendszerbe szerveződésének egyik lehetséges változatát, az ún. szintagmatikus viszonylatot, rendszerbe szerveződési elvet érzékelteti. A mondatok megalkotása, a nyelv működtetése a lineáris viszonyháló meglétét igazolja. A nyelvben virtuálisan adott a létrehozandó mondatok szavainak kapcsolódási rendje. A beszélő ezekhez a rendszerszabályokhoz 7

igazodva hozza létre a beszédproduktumát, ill. ennek alapegységét, a mondatot, majd a mondatokból szerveződő magasabb szintű hierarchikus szintet, a szöveget. A szintagmatikus elrendezésre alapozó lineáris szervező elv mellett a nyelvben rejtetten működik egy vertikálisnak nevezhető rendező elv is, ugyanis a szavak a mondatba szerveződés lehetőségén kívül másfajta kapcsolatokat is kialakítanak. A szó belső lényegét adó jelentés alapján a nyelvben olyan szócsoportosulás is észlelhető, amelynek összetartó erejét, kohézióját a jelentések közti hasonlóság adja. Az ismert szófaji csoportok kialakítását alapvetően az teszi lehetővé, hogy az egy szófajba sorolható szavak között jelentésbeli vagy funkcionális hasonlóság van. Másrészt, a szó szerkezeti felépítésére figyelő rendszerszabály alapján tudjuk rekonstruálni a szócsaládokat. A kert, kertész, kertkapu, kertes, csoportban a család tagjai egyben önálló szótári egységek, -- ettől némileg eltér a ragozási, jelezési paradigmák csoportja: kertben, kertek, kertet, amelyekben a toldalékok grammatikai jelértékűek. A nyelvet alkotó jelek értékét a jelek különbözősége, oppozíciója adja, az a viszonyérték, amelynek alapján a jeleket egymástól elkülönítjük. A nyelvi jelrendszer úgy is tekinthető, mint egy modell, amely a nyelvhasználatunkat szabályozza. A beszéd, a nyelvhasználat tehát nem más, mint a bonyolult rendszer működésbe hozása. Ha a mondatot a beszéd alapegységének tekintjük, a mondat szintjétől kezdődően a nyelvtant akár beszédtannak is nevezhetnénk. Annak a ténynek a magyarázata, hogy mégis nyelvtani vizsgálódásról beszélünk, abban keresendő, hogy a jelrendszer belső viszonyhálózatát, a virtuális mozgatórugókat a nyelvi leírás tudja feltárni. A szöveg nyelvészeti szempontú vizsgálatának indokai is ebben keresendők. Igaz ugyan, hogy a szövegvizsgálatnak mind a létrehozás, mind a megértés, értelmezés vonatkozásában igen sok nyelven kívüli tényezővel kell számolnia, mégis a verbális természetű szövegek esetében - meghatározóan fontosak a nyelvi szempontok. Egyszerűsítve, szándékosan sarkítva, csak a szövegnyelvészeti nézőpontból tekintett szöveg tartozik az ún. nyelvi szintek közé. 8

1.3. A nyelvi közlés tényezői, a beszédfunkciók Létjogosultságot nem nyert ugyan még a beszédtan-kifejezés, amelyet korábban használtam, mégis -- gondolom az összefüggésből kiviláglott -- van némi alapja a fogalomhasználati kísérletnek. A nyelv és a beszéd igen szoros kapcsolatáról, ugyanakkor lényegi különbségéről van szó. A nyelv mintegy felkínálja önmagát használatra, a beszéd, a közléscsere céljaira. Ez a felkínálás azt jelenti, hogy a beszéd során ún. nyelvidegen tényezőkkel is kell számolnunk. A kommunikációs tényezőkhöz, a feladóhoz, a címzetthez, ill. a jeltárgyhoz való viszonylatában vizsgált nyelvi közlés három alapfunkciót tölt be: ábrázoló / referenciális /, kifejező / emotív /, felhívó / konatív /. Az ábrázoló, közlő beszédszerep a valóság és a beszélő sajátos viszonyát jelöli. Az ilyen funkciójú beszédben a jeladót körülvevő világra vonatkozik a közlés, a megállapítás. Semleges érzelmi töltetű kijelentő mondatok révén létrehozott, főként információközpontú közlésforma, ill. ilyen szerepű beszéd. Pl.: Hull a falevél. Az emotív funkciójú beszéd célja az, hogy hírt adjon a beszélő belső érzelmeiről. Itt már a jeltárgy nem a külső világ, hanem maga a jeladó, az ő lelkiállapota. A korábbi mondat más hangszerelésben így is megfogalmazható: Hull a falevél, bizony, bizony itt az ősz! A megfelelő gesztusnyelvi megnyilvánulást mellé képzelve, könnyű rájönnünk, hogy most nem az évszakról való tájékoztatás az elsődleges cél, hanem az elmúlás hangulatától megérintett beszélő elégikus lelkiállapotának a kifejezése. A harmadik beszédszerep abban nyilvánul meg, hogy a beszélő megpróbálja érvényesíteni akaratát a címzettel szemben. A felhívó, konatív funkció révén a jeladó valamely cselekvés elvégzésére vagy megtiltására szólítja fel a jelvevőt. A felszólító mondatokat használó közlésmódban a jelzés és a jelvevő közti kapcsolatban feltárulkozó funkcióról van szó. Sajátos esete a konatív szerepnek az ún. performatív mondatok használata. Ebben a szerepben a mondatok a valóságos cselekvés erejével bírnak. Pl. Házastársakká nyilvánítalak benneteket! A három kiemelt fontosságú funkció mellett, a beszédre jellemző néhány, ún. járulékos szerep. Kapcsolatteremtő- és tartó, fatikus funkciójú az a közlés, amely a csatornára, annak működésére vonatkozik, azaz a közlő azon szándékának ad hangot, 9

hogy létrehozzon, majd fenntartson egy kommunikációs kapcsolatot a címzettel Halló!. Figyelj, csak! Érted? A poétikai funkció a költői, művészi szövegek sajátossága. Pontosabban az üzenetnek arról a sajátosságáról van szó, hogy a benne szereplő nyelvi jelek a különböző szövegekben más-más módon funkcionálnak, járulékos konnotatív jelentéseket vehetnek fel. Itt már nem a jeladó és a külső vagy belső valóság kapcsolatáról, a jeladó és a jelvevő vagy a jeladó és a csatorna közti viszony artikulálásáról van szó, hanem a jeleknek a valósághoz vagy a jeleknek más jelekhez való viszonyáról. Mint bármely más beszédfunkció érvényesülése, a poétikai funkció is kontextus-függő. Ugyanannak a szónak, sőt szövegnek, szövegrésznek megváltozik a szerepe, ha más-más szövegkörnyezetben hangzik el, máshol olvassuk. Klasszikus példa lehet ennek a tételezésnek a bizonyítására a közismert Örkény-egyperces: Mi mindent kell tudni Érvényes két díjszabási övezet beutazására, egy órán belül, legföljebb négyszeri átszállással, a felszállóhelytől az utazás céljához vezető legrövidebb útvonalon. Átszállni csak kereszteződéseknél, elágazásoknál és végállomásokon lehet, de csak olyan kocsira, melynek útvonala az előzően igénybe vett kocsik útvonalától eltér. Egy utazás során csak egy Duna-híd és minden útvonal csak egyszer érinthető. Kerülő utazás és útmegszakítás tilos! 1 A fenti szövegnek, minden kétséget kizáróan, tájékoztató, közlő beszédszerepet tulajdonítunk, ha egy közszállítási vállalat hirdetőtáblájáról olvassuk. Az Örkény novelláskötet, mint sajátos kontextus, áthangolja a beszédszerepet, sokkal fontosabb lesz a szavak, mondatok mögötti konnotációs jelentés, sőt a hirdetőtáblás elsődleges jelentéssík teljesen háttérbe szorul. Jelen írott beszédben használt, egészen sajátos szerep a metanyelvi funkció, amely akkor érvényesül, ha a közlés magára a nyelvre irányul. Pl. Péter táncol. A Péter egy tulajdonnév. a két mondatban a Péter név két különböző lexémaként szerepel. Az 1 inform.uw.hu/adat/tort_vers/text/orkeny.php 2007. 12. 10. 10

első mondatban egy valóságos jeltárgy, egy ember, míg a második mondatban egy nyelvi-nyelvtani kategória. 1.4. A nyelv mint jelrendszer A nyelv gondolatokat kifejező elemek rendszere, jelrészekből felépülő jelekből, ezeket összekapcsoló szabályokból és használati utasításokból (szokásokból, hagyományokból) áll. Társadalmi jelenség, mert a társadalom hozta létre és a társadalom nem létezhet nyelv nélkül. A nyelv mint jelrendszer az emberek közötti kapcsolatteremtés, közlésfolyamat (kommunikáció) eszköze. A többi emberrel a nyelv segítségével érintkezünk, a nyelv által szerzünk és cserélünk információkat. A nyelvileg jól megformált, pontos és egyértelmű közlemény segíti a kommunikáció sikerességet. Nyelvi jelek a szavak (lexémák) és a szóelemek (morfémák: a szótő és a toldalékok). A lexémák és a morfémák tovább bonthatók fonémákra, jelentés-megkülönböztető szerepű hangokra, de ezek már nem nyelvi jelek, csak jelelemek, mert nincs önálló jelentésük. (Például a tör, tőr szavakban az ö- ő egymáshoz viszonyítva fonémák, mert lételemük a funkció, a szerep, éspedig az, hogy megváltoztassák a szó jelentését; a kerék _ derék szópárban a k és d hangok eltérő fonéma-értéke nyilvánul meg, a pörög _ dörög szópárban a p és a d hangé stb.) A jeleken és a jelelemeken kívül álló, de velük elválaszthatatlanul összefonódó tényezők a hangsúly, a hanglejtés, a beszédtempó, a szünettartás, a hangerő és hangszín. Az a kijelentés, hogy "Strandra megyek", egészen mást fog jelenteni, ha kérdő hangsúllyal mondjuk, vagy akkor, ha a két szó között szünetet tartunk. A nyelv a kollektív tudatban létezik, az egyes emberektől függetlenül is él. Egyetlen ember sem ismeri, beszéli a nyelv egészét. A nyelvi jelek és jelelemek egymásra épülnek, egymástól függő, hierarchikus struktúrát alkotnak. A nyelv négy nagy szintje: a hangok szintje (fonémák), a szavak szintje (morfémák és lexémák), a szintagmák és a mondatok szintje és a szöveg szintje. Bár, ez utóbbi, a szöveg szintjével kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy nyelvi kötődése, nyelvi meghatározottsága jóval esetlegesebb, lazább, mint a nyelvi elemek készletéből közvetlenül építkező alsóbb szinteké. A nyelvi meghatározottság még 11

kevésbé lesz döntő fontosságú, ha arra a szövegértelmezésre gondolunk, amelybe beletartoznak a nem verbális, nem nyelvi alapú szövegek is. (zenepartitúrák, matematikai tétel-levezetések, reklámok, stb.) Az egyes szintek egymásra épülésének és szerkesztésének szabályait tartalmazza a grammatika vagy nyelvtan. 1.5. A nyelvi jel és a jelentés A jelentés fogalmához a jel és a jelrendszer fogalmának a nyelvészetbeli értelmezésével jutunk el. Saussure jelelmélete szerint, a jelben megkülönböztethető a jelölő (signifiant) és a jelölt (signifie) mint annak két összetevője. A jelölő a jel formai összetevője: a hangsor; a jelölt pedig a hangsor által felidézett jelentéstartalom. Tehát a m+a+cs+k+a hangokból felépülő macska hangsor számunkra egy háziállat fajtát jelent. A jelek jelentésének ez a valóságra való vonatkoztatása azonban filozófiai problémákat is felvet. Induljunk ki abból, hogy a világ, mint nyelven kívüli valóság, élőlényeivel, tárgyaival, elvont fogalmaival, cselekvésformáival és viszonyaival együtt objektíven, egyéni tudatunktól függetlenül létezik, van. Az emberi nyelv, mint a legtökéletesebb jelrendszer a maga bonyolultságában teljesen leképezi, visszatükrözi, megjeleníti az ember számára ezt a világot. A világ - nyelvi úton történő - birtokba vétele nem más, mint a jeltárgyat (denotátum) képező dolgok, jelenségek, viszonyok megnevezése. Ahogyan minden újszülött, ugyanúgy a valóság minden élőlénye, tárgya, folyamata, viszonya, mint jeltárgy, nevet kap, tehát valamilyen hangsorral jelöljük, s így egyben jelöltté is válik a számunkra, vagyis jelentést kap. A szavak társadalmi értékű jelek, amelyek az emberi megismerő tevékenység hosszú történelmi folyamatában alakultak ki. 1.6. A szó és jelentése A jelentés a nyelvi jel vagy jelkapcsolat valóságfelidéző tartalma, használati szabálya és lehetséges beszédbeli szerepe. A szó is nyelvi jel, amelynek hangalakja a jelölő és tartalma a jelölt. A szavaknak, a szószerkezeteknek, a mondatnak és a szövegnek is van jelentése. Különbséget kell tenni a szavak lexikális (szótári) és szerkezeti (grammatikai) 12

jelentése között. A szótári jelentés tartalmazza a szónak a szokásos jelentéstartalmait és használatának szabályait. A szótári szó mindig jelektől és ragoktól megfosztott szóalak. A lexikális jelentés, a szótár jellegétől függően, az egész nyelvközösség szókészletének vagy valamely csoport szókészlet-rétegének jelentéstartalmait sorolja fel. A szerkezeti vagy grammatikai jelentés a szónak a nyelvtani rendszerben betöltött szerepét jelenti. A lexikális és szerkezeti jelentés együtt adja a szó elsődleges, denotatív jelentését. A jelentés magába foglalja a beszélő szellemi és érzelmi állapotát. Ez az érzelmiértelmi többletjelentés a szó másodlagos, konnotatív jelentése. Mondatban és szövegben a szó többet jelent, mint a szótári szó, mert konnotációs jelentést is hordoz. Ez az asszociációs jellegű többletjelentés az irodalmi nyelvben különösen fontos szerephez jut. Kontextuális jelentésről akkor beszélünk, ha a jelentés utal arra a szűkebb vagy tágabb társadalmi környezetre, amelyben a szót használják, amelyből értelme egy részét nyeri. 1.6.1. Az állandó és az alkalmi jelentés A szójelentés teljes körén belül az általános, szótárakban is világosan meghatározható egy vagy több jelentést állandó (szokásos) jelentésnek mondjuk, szemben a ritkább, csupán a mondat összefüggéséből vagy csak egy-egy állandósult, szólásszerű szerkezetből világossá váló alkalmi (különleges) jelentéssel. Más szóval, az állandó jelentés az egész nyelvközösség szóhasználatában egységes, az alkalmi pedig az egyén szóhasználatától függő. Így az áll szó legállandóbb jelentése 'talpán nyugszik, nem változtatja meg a helyét': "Szép öcsém miért állsz ott a nap tüzében?" (Arany: Toldi); a csárdás szóé pedig: 'egy reformkori eredetű magyaros táncfajta'. Az előbbinek egyik alkalmi jelentése ('kitart, helytáll') él például az állja a sarat szólásban; az utóbbi az ilyenféle nyelvi szerkezetekben:...a szakaszvezető úrtól három csárdást kapott... a csárdások fogadása közben az orra vére is eleredt (Tömörkény: Ne engedjünk) jelentése ebben az esetben: 'szédítő erejű pofon'. Az állandó és alkalmi jelentés belső egységben, szoros kapcsolatban van egymással: az alkalmi jelentéshasználat csak a szó általánosító, azaz állandó jelentése alapján jöhet létre és maradhat érthető, ugyanakkor maga is könnyen állandósul. Egyes szavaink többjelentésű volta, ide értve a társadalmi jelrendszerben 13

meghatározott állandó jelentésváltozatokat is, merőben közösségi, azaz nyelvi tény. Pusztán a pillanatnyi beszédhelyzettől függő alkalmi jelentés pedig egyéni jelenségként meghatározója a teljes jelentésnek vagy másként a szó értelmének, azaz annak, hogy egyegy adott helyzetben és valóságvonatkozásban mi a szó teljes jelentéstartalma, szófaji és hangulati értéke. A szó többjelentésű voltának egyik szélső esetében, alkalmilag ellentétes (poláris) értelmek is kifejezhetők ugyanazzal a szóhangsorral: a szép dicsérő és becsmérelő (gúnyosan) minősítést egyaránt kifejezhet: Ez aztán szép dolog!. Még a szokásosan egyjelentésű szavaknak is lehet több alkalmi jelentésük. A március például egyetlen fogalom kifejezője, jelképesen mégis vonatkozhat a 'forradalom' fogalomra: " Márciusi Nap, nagy a te hatalmad, / S magyar Márciust, magyar forradalmat / Nem gyújtottál ránk ezer évig mégsem (Ady: A Márciusi Naphoz). 1.6.2. A jelentéskör és a jelentéstartalom összefüggései A névhez mint jelölőhöz tartozó jelölt tartalom többnyire nem teljesen egységes, s nem is minden pontján egyformán határozott, világos. A fa köznévnek az egész magyar nyelvterületen ismert, és a szótárban is nyilvántartott legfőbb jelentései: 1. 'magas növésű, kemény törzsű, hosszabb életű növény'; 2. 'e növénynek s a cserjének törzsében, ágaiban, gyökereiben a kéreg alatt levő kemény szövet, mely mint anyag, különféle szükségletek kielégítésére való'. E két jelentés az alapja, a magva a fa szóhoz tartozó gazdag és szétágazó, teljes jelentéskörnek. Ezt mint a l a p j e l e n t é s t (jelentésmagot) ugyanis a további á t v i t t és m e l l é k j e l e n t é s e k (árnyalatok) mind elmosódóbb, szétfolyóbb határsávja veszi körül. Ilyen jelentésárnyalatok például: 'a tekézésben használt bábú', 'érzéketlen, magával tehetetlen (személy)'.a jelentéskör a szóban kifejeződő alapjelentésből s a különféle jelentésárnyalatokat is magukban foglaló, általánosan ismert, szótározható további jelentésekből áll. 1.6.3. A jelentésfajták A jelentés, akár szabályként, akár viszonyként fogjuk fel, összetett fogalom, különböző vonatkozásai lehetségesek. Ezért az egyes jelentéstanokban sokféle jelentésfajtával találkozhatunk. A legrészletesebb, 1970-ből való jelentéstan, a Károly Sándoré, aki hat 14

fajtát különít el: denotatív, szintaktikai, lexikológiai, pragmatikus, továbbá műfaji és nyelvrétegbeli jelentést vizsgál. a. Denotatív jelentés Mindazok a szemantikák, melyek a jelnek önmagának mint szókészleti egységnek jelentést tulajdonítanak, első helyen a jelnek a valóságban létező jeltárgyhoz (denotátumhoz) való viszonyával foglalkoznak. A jelentésnek ezt az aspektusát nevezik denotatív jelentésnek. Minden jel rendelkezik vele. b. A szintaktikai jelentés függ a szó denotatív jelentésétől. Ennek alapján sorolhatjuk a szavakat szófaji osztályokba, melyek meghatározzák beszédbeli, mondatrészi szerepüknek a kötöttségeit. c. A lexikológiai jelentés a jel két alkotó elemének, a jelölő hangsornak (hangalaknak) és a jelölt jelentéstartalomnak a kapcsolódási lehetőségeit veszi számba. d. A pragmatikus jelentés a valóság, a jel és a jelhasználó viszonyát fejezi ki egy adott beszédhelyzetben. e A konnotatív jelentés asszociációs jellegű többletjelentés, amely főként a művészi nyelvhasználatra (az irodalmi nyelvre) jellemző, és azt elkülöníti a másféle szövegektől. A konnotatív jelentés egyszerre van jelen a denotatív jelentéssel, és egyszerre is hatnak az olvasóra. Az író, költő szóanyagának denotatív jelentésére rárakta azt a többletet, amely a legszürkébb szavaknak is valami különös varázst tud adni. Ezért nem is annyira magától értetődő, hogy az olvasással együtt jár a megértés is. A többletjelentéseket rejtett információként is felfoghatjuk. Az információk tartalma különböző források miatt sokféle lehet: a kihüvelyezett írói szándék, az író élményvilága, a korabeli világszemlélet stb. És forrás lehet a nyelv is. A jelölő és a jelölt között összetett kapcsolatok alakulnak ki, amelyek többféleképpen realizálódhatnak, sőt át is váltódhatnak: a jelöltből jelölő, egy másik jelentés kifejezője lesz, például a páratlan - magányos, szomorú, boldogtalan. A jelentések rejtett lappangó lehetőségek, amelyek az olvasás során realizálódnak. Az olvasó társítása, hozzágondolásai, következtetései kiegészítik, bővítik a mű szemantikai tartalmát. A rejtett jelentések konkretizálásában nagy szerepe van az olvasó egyéniségének, általános és irodalmi műveltségének. A mű jelentése tehát nem 15

azonosítható azzal, amit alkotója számára jelentett. Része az is, amit a valóságból, mint tényleges forrásból az olvasók észrevettek, hozzátársítottak. A lehetőségek a mű nyelvében vannak elraktározva. (kiemelések tőlem, in: SZABÓ Z. 1977, 106-107) A megértés függ az olvasót külső tényezőként befolyásoló történelmi-társadalmi viszonyoktól, az olvasónak az élete folyamán felhalmozott irodalmi élményeitől és emlékeitől. Nagy szerepe van a megértésben az irodalmat át- meg átszövő egyetemes motívumoknak, szimbólumoknak, melyek az egyetemes emberi kultúrában gyökereznek. Például világosság, fény, magasság, élet - sötétség, mélység, halál egy-egy ilyen sort alkot. Jelentéstani szempontból a különböző jelentésfajták közül a lexikológiait vizsgáljuk részletesebben, lévén, hogy a denotatív jelentés alapvetően logikai kategória, a szintaktikai pedig grammatikai (mondattani, ill. szófajtani), míg a poétikai jelentés vizsgálata elsődlegesen az irodalom feladata. 1.7. A lexikológiai jelentésaspektusok Hangalak és jelentés viszonya alapján megkülönböztetünk: egyjelentésű, többjelentésű, azonos alakú, rokon értelmű és ellentétes értelmű szavakat. 1.7.1. A többjelentésű szavak Többjelentésűek azok a szavak, melyek hangalakjához több jelentés kapcsolódik, s az egyes jelentések valamilyen kapcsolatban állnak egymással: toll, gyűrű, körte stb. Példa egy többjelentésű szóra: a derül szó jelentésszerkezete - derül az ég, idő; virrad; ismertté válik; jobb kedvre. A többjelentésű szavak második (másodlagos) és további jelentései az elsődleges (alap-, szótári) jelentésből fejlődtek ki az emberi megismerés hosszú történelmi útja során az új dolgok, a mind bonyolultabb jelenségek, fogalmak és viszonyok kifejezésére, mégpedig kétféleképpen: Az új jelentés a meglévőből hasonlóság, vagy érintkezés alapján jöhetett létre. Tehát egy többjelentésű szó nem a különböző jelentések alkalmi halmaza, ugyanis egyes jelentései összefüggenek, jelentésszerkezetet alkotnak, melyek a jelentések közötti metaforikus és metonimikus kapcsolaton alapulnak. A metaforikus jelentésfejlődés a hasonlóságra épül. Például a család szónak ilyen módon alakultak ki a méhészetben, a növény- és állatrendszertanban és a 16

nyelvtudományban használt szaknyelvi jelentései. (méh, kutyafélék -ja, stb.) A metonímia esetében a kapcsolat a meglévő és a kialakuló új jelentés között nem hasonlóságon, hanem érintkezésen alapul. Az érintkezés lehet: hely-, idő-, anyagbeli, vagy ok-okozati kapcsolat, illetve rész-egész viszony, a nem és fajfogalom felcserélésére. Az utóbbi kettőnek külön elnevezése is van a szinekdoché. (Budapest érzékenyen reagált a hírre., A haverem jó fej. sajtó-, ill. diáknyelv) A többjelentésű szavak (poliszémia) használatát elsősorban az teszi szükségszerűvé, hogy sokkal több fogalmunk van, mint szóhangsorunk. Egy-egy újonnan megismert fogalomra a társadalom nem okvetlenül alkot új hangsort, hanem -- bizonyos összefüggéseket felismerve -- valamelyik meglevő szó jelentéskörébe vonja az új fogalmat is. 1.7.2. Az azonos alakú szavak Az azonos alakú szavak hangalakja egybevág, jelentésük viszont különböző: áll (ige: lábon, főnév: testrész neve), bárd (szerszám, énekes), nyúl (ige, főnév) stb. Míg a többjelentésű szavaknál a beszélő érzi az egyes jelentések kapcsolatát, addig a homonimák, az etimológiai kutatások szerint, teljesen különböző eredetűek, alaki egybeesésük teljesen véletlen. Az értelmező szótár külön szócikkekben tárgyalja az ún. álhomonimákat, melyek feltehetően azonos eredetűek. Az egyes homonimák a többi szavakhoz hasonlóan, lehetnek többjelentésűek. Pl a vár (ige) hat-, a vár (főnév) háromjelentésű szó. Az azonos alakúság a nyelv egyik meghatározó vonásának a gazdaságosságra való törekvésnek a jellemzője, akárcsak a poliszémia. Ugyanis a világ olyan gazdag, annyi benne a megnevezendő élőlény, tárgy, dolog, jelenség, hogy a társadalom rá van utalva a nyelvi ökonómiára, arra törekszik, minél kevesebb jellel tudja mindezt kifejezni, hogy ne kelljen az emberi agyat annyiféle jellel terhelni. Ez azért lehetséges, mert a beszédben sem a poliszémia, sem a homonímia nem okoz félreértést. A szóalakok homonímiája többféle lehet: 1. Szótári homonímia: a szótári alakok közti azonos alakúságot jelenti. 2. Nyelvtani homonímia: (ő) eszik (v.mit), (ők) eszik ( a halat), sírt (ige, múlt i.) sírt (fn. 17

+ tárgyrag) 3. Vegyes típusú homonima egy szótári alak és egy toldalékos alak egybeesése: font fon/t, szemét - szem/é/t stb. Mindegyik homonimafajta esetében beszélhetünk homofóniáról, ami eltérő írású szavak azonos kiejtését jelenti. Szótári homofóniát eredményez sok családnév, keresztnév egybeesése a megfelelő köznévvel: Ács - ács, Farkas - farkas, Szűcs - szűcs, Ibolya - ibolya stb. nyelvtani homofóniák: áraszd - árazd, fogja - foglya. Vegyes típusú homofóniák: fojt - foly/t, sújt - súly/t. A homofónia fordítottja a homográfia: az írásképük azonos, a kiejtésük azonban más. Ez a zárt ë hang ejtésekor állhat elő. Pl. Elmëntek (ti. ők, múlt idő), Elmentek. (ti. ti, jelen idő) (Az ejtésbeli megkülönböztetés ma csak a tájnyelvi ejtésben érvényesül. 1.7.3. A rokon értelmű szavak A rokon értelmű szavak (szinonimák) hasonló jelentésűek, de hangalakjuk különböző; megköveteli a denotatív jelentés egyezését, és csupán stilisztikai szabadságot enged meg: az emocionális vagy a konnotatív jelentés eléréséért. Vagyis a mondat fogalmi tartalmának nem szabad változnia, ekvivalensnek kell lennie. A. Jászó Anna A magyar nyelv könyvében (Budapest, 1991. 440 445. ) a szinonimákat így csoportosítja: 1.Rokonértelműség áll fenn azonos fogalmi tartalmúnak tekinthető motiválatlan szavak között: eb kutya, íz zamat, lárma zaj. 2.Színonímia lehet motivált és motiválatlan szavak között: csibe kiscsirke, filmszínház mozi, makacs önfejű, gyaláz mocskol stb. 3.Szinonimák az idegen szavak és magyar megfelelőik: információ felvilágosítás, vulkán tűzhányó, diadal győzelem, dinasztia uralkodóház, bibliográfia irodalomjegyzék, stb. 4. A szinonim képzővel ellátott szavak is rokon értelműek: sejtés sejtelem, félős félénk, öltözet öltözék stb. 5. Rokon értelműek a szinonim igekötőkkel ellátott igék: fel-, kibont; hozzá-, nekikezd; ki-, elfecseg. Rokon értelműség állhat fenn a szavak és az állandó szókapcsolatok között. Például: 18

korlátolt szűk látókörű, kiderít napvilágra hoz, győz győzelmet arat. 7. Szinonimák olyan szavak is, melyekben van bizonyos fokozati eltérés. Pl.: fáradt kimerült, elgázol elüt, sok rengeteg. 8. Szinonimák az olyan szavak is, melyekben az egyik pontosabban utal a cselekvésre: levág, lenyír, leszel, lekanyarít. A szinonímiát mint a választás lehetőségét, természetesen a többi szóelemfajtánál, a toldalékoknál is megtaláljuk. A -gál/-gél (szaladgál,keresgél); - kod(ik)/-ked(ik) (dulakodik, veszekedik); -ás/-és (tanulás, szereplés); -cska/-cske (ruhácska, cipőcske). A rokon értelmű szavakon kívül vannak hasonló (rokon) alakú szavak (paronimák) is, melyek a következőképpen határozhatók meg: " A hangalaki (esetleg csak helyesírási) és rendszerint jelentésbeli meg etimológiai összefüggés alapján a kellő nyelvi ismeretek hiánya miatt egymással könnyen összetéveszthető, de a szöveg szintjén félreértést nem okozó, a köznyelvben néha pusztán stilisztikai különbségeket mutató szavak, szóalakok" (BALOGH,1988, 156.). Ezeket a szavakat gyakran egymással felcseréljük tévesen: egyhangúan - egyhangúlag, helység - helyiség, tanúság - tanulság, válság - váltság. 1.7.4. Ellentétes jelentésű szavak (antonimák) A rokon értelmű szavakkal szemben állnak az ellentétes jelentésű szavak. Két szó jelentése közt nemcsak kisebb-nagyobb, hanem sarkalatos különbségek is lehetségesek. A rokon jelentésűeknél a főbb fogalmi jegyek egyezése mellett a mellékes jegyek (nagyság és intenzitás) eltérései figyelhetők meg A sarkalatos jelentéskülönbségek a főbb jegyekben is megmutatkoznak, ezért nevezzük ellentétesnek azokat a szavakat, amelyeknek jelentésük eltérő, különböznek. Az ellentétes jelentésű szavak tehát kölcsönös viszonyban levő, ellentétes tartalmat vagy ilyenfajta minőségi árnyalatot fejeznek ki. A tulajdonképpeni ellentétes jelentésű szavak a fokozható melléknév-párok: alsó felső, belső külső, jó rossz, magas alacsony, meleg hideg. Az ellentétes jelentésű szavakat Hernádi Sándor (HERNÁDI, 1986.) a következő főbb típusokba sorolta: 19

1. Eltérő hangalakú szók állnak szemben egymással: drága olcsó, hideg meleg, kicsi nagy, vidám szomorú stb. 2. A párt alkotó szók hangalakjának csak valamely részlete különbözik: belép - kilép fölér leér legális - illegális. 3. Ugyanaz a hangalak (ugyanaz a szó) lesz önmaga ellentétes párja. Ellentétes jelentésbe csap át valamely szavunk, ha sajátos hangmagasságon, jellegzetes hangszínnel szólaltatjuk meg: Szép dolog. Szép dolog! (nagyon csúnya dolog). A több jelentésű szavak mellé az ellentétes jelentésű szókból is több járul. Pl. a száraz melléknév jelentéséhez illő ellentétes szavak: száraz nedves nyirkos (idő), színes (stílus), zsíros (bőr), friss (kolbász, kenyér), esőhozó (szél), izzadmányos (mellhártyagyulladás), vízi (malom). 1.8. A jelentésváltozás A jelentésváltozást ugyanolyan okok magyarázzák, mint a szókincs változását. Az élet változásával új dolgokat kell megneveznünk, s nem feltétlenül találunk ki minden új jelentéstartalomra új szót. A szavak jelentéstartalma bővülhet vagy szűkülhet, olykor teljesen meg is változhat. A szó jelentéstani magja az elsődleges jelentés, amelyhez újabb jelentések kapcsolódhatnak. A szóban a beszélők számára a beszélés idején kétségtelenül fennáll ugyan a hangalaknak és a jelentéstartalomnak (meg a valamire vonatkozásnak) társadalmi érvényű, tartós kapcsolata, egysége; a nyelvnek mint kifejező eszközrendszernek történeti fejlődése során azonban ez a viszony módosulhat, ahogyan módosulhatnak a mai szóalkotás alaktani törvényei. Megváltozhat a szó hangsora, a név. Ha ez nem zavarja meg teljesen a szó eredeti képét, akkor nem befolyásolja a szónak tartalomkifejező és -felidéző erejét, azaz jelentéstani szempontból nem történik fontos változás. A szó összetevői közül a jelentéstartalom (a valamire vonatkozás) sokkal változékonyabb, s átalakulása többnyire független a hangalak változásától vagy változatlanságától. A jelentés változékonysága szorosan összefügg a szavak többjelentésű voltával, illetve az egyes szavak többjelentésűvé válásának jelenségével. A jelentésváltozás talaja ugyanis a beszéd: a nyelv élő használata, a szavak alkalmi és egyéni (mondatbeli) felhasználása. A 20