Az első három év Rugalmasság AZ OLVASÓ LEVELÉBŐL: Sok itthoni vitánk fogalmaztatja meg velem a kérdést: Történt-e tudományos vizsgálódás, kutatás az utóbbi években, hogy tulajdonképpen mire van szüksége a legkorábbi hetekben-hónapokban (években) a kisgyereknek: következetes szigorra, vagy babusgató engedékenységre, mitől lesz egészségesebb, többet bíró, többet kibíró felnőtt. Nagyobb korukban már feltűnő, hogy milyen nagy a különbség teherbírásban az egyes gyerekek között Mi áll a gyerekek, egyes szerencsés gyerekek nyugodt magabiztosságának hátterében? Nem veszik föl, de legalábbis elég jól kibírják még a sértéseket, esetleges csúfolásokat is (amitől persze a csúfolóknak elmegy a kedvük a folytatástól, és újabb áldozatot keresnek). Mások meg, például új helyre kerülve, szinte belerokkannak, hogyha rájuk szállnak az addigra már összeszokott gyerekek VÁLASZ Az utóbbi években úgynevezett rezilienciakutatások folytak (tudomásom szerint elsősorban Angliában). Resilió, resilere latin ige, és azt jelenti, hogy visszaugrik, visszapattan (esetleg: összehúzódik, zsugorodik). Valami, például egy rugalmas anyag, megfeszítés után visszaugrik az eredeti
8 NAGY CSALÁDKÖNYV formájába, ellenálló ereje van. A reziliencia éppen ezt az ellenálló képességet jelenti; az eredeti forma megtartására való képességet, a stabilitást. A kutatásokban a személyiség stabilitását, tűrőképességét, teherbíró erejét. M. Rutter és E. Werner öt pontban összegzik kutatásaik eredményét a korai gyermekkori hatások cambridge-i kiadású Kézikönyvében. (Cambridge University press, 2000.) A kisgyereknek tehát ahhoz, hogy felnőttkorában majd rugalmas, ellenálló személyiség legyen, a következőkre van elsősorban szüksége: 1. Egy személyhez fűződő, megbízható, stabil kapcsolatra. Ez a személy legtöbb esetben az anya, de nem szükségszerű, hogy ő legyen az. Ami fontos, ami nélkülözhetetlen, hogy kezdetben ez egyetlen személy, és nem változik. Később természetesen társulhatnak mások is, de az egyetlen személy fontosságára az élet kezdetén a neurológiai kutatások is egyértelműen rámutatnak. Azután fokozatosan jelentőséget nyerhet előbb egy második személy általában az apa, majd később harmadik-negyedik becsatlakozók is megjelenhetnek (nagyszülők vagy más közeli rokon, barát), de nem a kezdet kezdetén. 2. A felnövekvő gyereknek magabiztos környezetet kell megtapasztalnia. Ez elsősorban azt jelenti, hogy semmiféle döntést nem neki kell meghoznia, ettől környezete megszabadítja, helyette döntenek, magabiztosan. Ez biztonságot ad a gyereknek, és lehetővé teszi, hogy bízzon környezetében. Ez az ősbizalom mélyről fakadó érzés (ahogy erre a magyar Szondi Lipót is rámutatott), melynek lehetőség szerint nem szabadna sérülnie. Átadhatom magam a világnak, az engem érő benyomásoknak tegyük hozzá: boldog és kíváncsi érzékelésben, nem érhet baj; mindig és minden körülmények között rábízhatom magam engem elfogadó és nekem jót akaró környezetemre. 3. A kisgyerek közvetlen utánzással tanul a környezetében levő példák megtapasztalásából. Legyen ez a példa nyelvi, mozgásos, érzelmi, célra irányítottan cselekvéses vagy bármi egyéb. (Török Sándor egyszer nagyszerű kis glosszát írt arról, hogy a felnőttek mi mindent tiltanak meg a gyereknek,
AZ első három év 9 amit ők maguk előtte, példát mutatva művelnek. Legyen szó dohányzásról, alkoholról, televíziózásról vagy bármi egyébről esetleg éppen: a csúnya beszédről.) Nem veszik tudomásul, hogy a gyerek kiszolgáltatott utánzó, nem tud nem utánozni, és a megélt példával szembeszegülő szóbeli utasítás hatástalan marad. (A. Bandura kutatások sorát szentelte annak a kérdésnek, hogy vajon a gyerek, a kisgyerek tanulása értelmi tevékenység-e vagy egyáltalán nem, hanem az ellenállhatatlan utánzás vágya hajtja. A mindennapokban is tapasztalhatjuk, hogy a kisgyerek nem értelmi erőfeszítéssel és szorgalommal tanulja meg két-három év alatt az anyanyelvét (egy egész nyelvi struktúrát elsajátítva a hangzóformálástól a tárgyas ragozásig, anélkül, hogy tudna róla), hanem önkéntelen, nem szándékos utánzással.) Az iskolának tudnia kellene róla, hogy tízéves koráig a gyerek igazán könnyen és gond nélkül a cselekvés utánzásából tanul, és nem pedig a fáradságos értelmi erőfeszítésből. Éppenséggel a matematikai műveletekben is a szokásrend kialakítása a döntő, és nem a megértés. A kívülről megkapott biztos, jól utánozható szokásrend önbizalmat ad a gyereknek mindabban, amit így elsajátított. (Christof Wiechert, aki a Waldorftanároknak szóló Körlevélben ismerteti e kutatásokat, emlékeztet arra, hogy a steineri pedagógiai rendszerben is a tizenkettedik életév körül kezdődik a tanulással kapcsolatos kognitív munka, az ítélőerő megerősödésével; ekkortól kezdve már nem a szokások vezetik és határozzák meg a sikeres tanulmányi tevékenységet ) 4. A gyerekeknek jól tagolt, minőségi időélményekre az idő érzékelhető, tapasztalati átélésére van szükségük. A reggel és az este hangulatai és szertartásai fontosak. Ősz és tavasz, nyár és tél különbözőségének átélése, a különböző kultúrák ünnepei mind arra készítik fel a gyereket, hogy a későbbiekben magából kiindulva tudja idejét tagolni, életét alakítani. 5. És végül a gyerekek iskolai élményét illetően a pozitív tapasztalatoknak kell(ene) dominálniuk. Az iskolai sérülések egész életen át tartó hatásai egyértelműek.
10 NAGY CSALÁDKÖNYV Az alapkérdés: elfogadja, elismeri-e a tanár a gyereket, a maga egyediségében. Az elfogadás hiánya: traumatizáló. És végül: a traumák feldolgozásának lehetőségét, a gyógyító erőt a művészetek adják meg ebben a viszonylatban. Tehát: Egyetlen stabil személy az élet kezdetén, biztonságot adó környezet, megfelelő, utánozható példák, lehetőség a tagolt idő minőségi átélésére, elfogadás az iskolában ezek alapozzák és adják meg a személyiség rugalmasságát, ellenálló képességét, ezektől lesz egészségesebb, többet kibíró felnőtté a gyerek. Tücsökringató Legelső élményünk, még születésünk előtti időszakból, hogy halljuk anyánk szívének szabályos, ritmusos dobbanását, érezzük minden mozdulásánál, ahogyan ringatózunk. Körülvesz minket, körülölel a biztonságot adó anyaméh. Valaha az újszülött gyermek első játéka volt, hogy anyja az ölébe vette, ringatta, megérintgette, testrészeit megnevezte egy rövid mondóka segítségével: Itt a füle, / itt az orra, / itt pedig a harapója! / Itt a keze, / itt a lába, / itt meg a kis hasikája. Ezek a játékok mintegy a folytatását jelentik az anyaméhbeli élményeknek. Újra és újra felidézik a gyermekben azt a jó, biztonságos állapotot, közben segítik az átmenetet, gyengéden átvezetnek a kinti világba. Anyaként fedeztem föl az ölbeli játékokat. Saját gyerekkoromból emlékeztem néhány kedves játékra, a simogató Ciróka-marókára, a tenyeret csiklandozó Kerekecske-gombocskára. * Öt év után újra kapható Sándor Ildikó Tücsökringató című könyvecskéje az ölbeli játékok gyűjteménye.
AZ első három év 11 Az óvónők a legtöbb óvodában ismerik és alkalmazzák az ölbeli játékokat, méghozzá az óvodai beszoktatás időszakában. Ölbe veszik a kicsinyeket, cirógatják, mondókáznak. Így segítik át az apróságokat a naponkénti elválás nehéz pillanatain, egyben ők maguk teremtenek meghitt, szeretetteljes, biztonságot adó kapcsolatot, amely egész későbbi együttműködésüket alapozza meg figyelmeztet szerzőnk. Minden óvodában így kellene, hogy legyen és persze a bölcsődékben is. A saját test megtapasztalását, tudatának kialakulását, határainak átélését és ezzel az én-határok fokozatos megerősödését segítik ezek a játékok. Ezek vezetnek el a belső világ és a külső világ elkülönítő megtapasztalásához, és kimunkálják az átjárhatóságot a kettő között. És a szülők? Ők hol tanulhatják meg ezeket? Boldogabb országokban már a középiskolákban is szóba kerülhetnek, a családi életre nevelés tantárgyának részeként. De nálunk is vannak baba-mama klubok, gyerektáncházak és egyéb alkalmak, ahol a nagy családokból kiesett, mai, nukleáris családok újra feleleveníthetik a hagyományt. (A nukleáris család, a csak szülő(k)ből és gyerek(ek)ből álló család.) Ringatás, höcögtetés, lovagoltatás, hintáztatás, táncoltatás vagy egyszerűen csak az érintések sokasága (például a testrészek megnevezésénél) az érzékelés valódi iskolája. Iskolázza a tapintást, a hallást, a látást, a statikus érzékelést (egyensúlyérzék), az úgynevezett kinetikus érzékelést (a saját test érzékelését), a hőérzékelést és még sorolhatnám az érzelmi érzékelés egyre finomabb fajtái felé haladva (dallamok, ritmusok ). Ez az igazi az életkornak megfelelő fejlesztés! (A többire nincs szükség!) Tudjuk például ma már újra tudjuk hogy a hintáztatás, a belső fülben levő, az egyensúly érzékelésért is felelős úgynevezett vesztibuláris rendszer ingerlése, általánosan fejlesztő és jótékony hatású a központi idegrendszer alakulóban levő folyamatait illetően. (Volt egy rövid időszak, amikor a ringatást, hintáztatást tiltotta a tudomány legalábbis egyes irányzatai, mond-
12 NAGY CSALÁDKÖNYV ván: kábít!, azóta kiderült, hogy ez a kábulat fontos idegrendszeri folyamatokra serkentő hatású.) És persze ne feledkezzünk meg a mondókák, csiklandozók, dúdolók aranyos humoráról sem, amelyik mélyről fakadó, érzelmileg telített humor. A kisgyerek igazi felnőtt társa mindig a játszótárs figyelmeztet már a huszadik század közepe táján Karácsony Sándor. Ezekben a játékokban együttműködés valósul meg, szoros testi kapcsolatban, amely serkenti az érzelmi, bizalmi kapcsolat kialakulását és ezen alapul kisgyerekkorban minden tanulási folyamat. Hamarosan a kisgyerek is tudni fogja a játékot, kéri, irányítja, szervezi és ezzel erősödik kompetenciaérzése, figyelmeztet szerzőnk. (Vagyis, hogy ő is a kisgyerek is tudja, hogy miről van szó, ért hozzá!) Könyvecskénkből megtudjuk, hogy milyen (karfa nélküli) széken és hogyan kell ülnünk a játékok egy részéhez, míg a többihez jó a földön is, puha szőnyegen vagy párnán. Nagyszerű példáit ismerjük meg e játékok konfliktusoldó, megnyugtató hatásainak is. Mindig újra AZ OLVASÓ LEVELÉBŐL: Első gyermekem születésére készülünk. Jó pár könyvet elolvastam a csecsemőgondozásról, és most már nagyjából fogalmam sincs, mi a követendő. Két módszert látok alapvetően. Az egyik: szoktassuk az újszülöttet rendszerre, amelyben megfelelő időközönként követi egymást az evési, alvási és játékidő. A másik: hordozókendőben kössük magunkra, legyen rajtunk szinte egész nap, hagyjuk, hogy a kendőben aludjon
AZ első három év 13 vagy egyen, amikor csak szükségét látja. A hordozókendős anyukák zászlajukra tűzték a biztonságosan kötődő nevelést. Kérdésem éppen ez lenne. Valóban szükség van a biztonságos kötődéshez hordozásra, és éppen ezt zárom ki saját szobával, kisággyal és babakocsival? * Bence szeret óvodába járni. Mindkét óvó néni aranyos, az egyiket egyenesen imádja. A nagymamák gyakran kérdezik: mit tanultatok az óvodában? Mire Bence: játszottunk! Csak? Mostanában már a férjem is kérdezi: Mit csináltatok? Bence egyre kevésbé válaszol. De hát közeledik az iskola! kiáltott fel a tegnapi, vasárnapi ebédnél az egyik nagymama, történetesen az én anyám. Aggódjak? Bence virul VÁLASZ Két szülői levélből idéztem, két olyan kérdést, ami mindig újra felmerül. Ez fontosságukat is jelzi ezért mindig újra kell rájuk válaszolni. Az elsőre azt mondanám: egyik út sem jó, dogmaszerűen. Valamennyire tartunk valamiféle ritmust, de rugalmasan. Gyerekünket kocsiban tologatjuk, de ha jó nekünk is, és úgy könnyebb valamikor és valamiért, magunkra kötjük, de természetesen nem kötelezően egész napra, és egyáltalán nem kell, hogy rajtunk aludjon (de ha elalszik az se baj ). Nagyszerű, ha valakinek van saját szobája, kiságya, jó babakocsija is, és van egy remek kendőnk is, amiben magunkra köthetjük a gyereket, mert az tényleg jó. Az is jó! Az indiánok nem elvből kötötték magukra a gyereket, hanem mert így volt praktikus az egész napi élethez, munkavégzéshez, ez volt az adott esetben a lehető legjobb az anyának, és kiderült, hogy ez nem árt, sőt jó a gyereknek is. Mindezek a dolgok sokkal egyszerűbbek és könnyebbek, amikor már itt van a gyerek, és átérzünk valamit abból, hogy vele mi van, velünk mi van, és a kettőt hogyan lehet összehangolni.
14 NAGY CSALÁDKÖNYV Ismeri a régi viccet, még az eldobható pelenkák előtti időből: az első gyereknél még mossuk, kifőzzük, vasaljuk a pelenkát, a másodiknál már csak mossuk, a harmadiknál már csak szárítjuk Talán jó lenne mindjárt itt kezdeni az aggodalmakat illetően, de persze ezt nem lehet. Akkor maradjunk annál: csak mossuk valamiféle középúton Ami a másik levél záró kérdését illeti Aggódjak? a válaszom: Ne! Az óvodai nevelés országos alapprogramja leszögezi, hogy az óvodás gyerek legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék. Ha a gyerek virul, és a mit csináltatok az óvodában kérdésre azt válaszolja, hogy játszottunk akkor minden rendben van! Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy az óvó nénik aranyosak, és az egyiket Bence egyenesen imádja, akkor ezzel azt mondtuk, hogy Bence érzelmi biztonságban érzi magát, ami fejlődésének most legfontosabb belső feltétele. (Persze az ilyen óvodában még feltehetőleg elhangzik a mindennapos mese, az óvó nénik szépen és jól beszélnek, azaz jó mintát adnak ebben is az utánzásra, az anyanyelv tiszta és erőteljes használatára, ami a gondolkodás fejlődésének is az alapja!) Játék, mesehallgatás, spontán utánzás ezek az óvodás egész napos hatékony tanulási formái. Ezekben fejlődik. (Külön úgynevezett fejlesztésre csak annak van szüksége, aki valamilyen értelemben sérült, halmozottan hátrányos helyzetű.) Tudnunk kell azt is, hogy az iskolába nem iskolás megy, hanem óvodás, aki majd az elkövetkezendő két-három évben érik lassan iskolássá (a lányok általában előbb, mint a fiúk). Ezt az iskolának kell (kellene) tudomásul vennie Minél tovább marad meg egy gyerek az életkorának életkori szükségleteinek megfelelő környezetben, minél kevésbé siettetik, annál stabilabb alapokra épül fejlődése.