Sz.01 Másodlagos állapotok a rehabilitációban Kullmann Lajos

ELŐADÁSKIVONATOK Sz.01 Másodlagos állapotok a rehabilitációban Kullmann Lajos Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, Budapest A másodlagos állapotok (talán) első felismerője Ludwig Guttmann volt, ám alig több mint egy évtizede képezik csak kutatások tárgyát. A funkcióképesség, fogyatékosság és egészség nemzetközi osztályozása megalapozhatja a másodlagos állapotok rendszerezett leírását, de azt a személyes tényezők rögzítésével is ki kellene egészíteni. Célkitűzés: A másodlagos állapotok fogalmának áttekintése, meghatározása és a szakirodalomban található kutatási irányok bemutatása. Módszer: Szakirodalom nem szisztematikus keresése adatbázisokból, ezek feldolgozása. Eredmények: Európában kevéssé művelt kutatási terület, a közlemények java része az Amerikai Egyesült Államokból származik. A másodlagos állapotok incidenciája nem ismert, elsősorban helyi vizsgálatok történtek csak. Az egyes másodlagos állapotok kialakulásának leggyakoribb okaival, a prevenció és a terápiás beavatkozások lehetőségeinek elemzésével foglalkozik az elérhető közlemények jelentős része. Az előadás ezekből mutat be példákat. Következtetés: A másodlagos állapotok kutatása a rehabilitáció szempontjából fontos, eddig viszonylag kevéssé intenzíven művelt terület. A funkcióképesség, fogyatékosság és egészség nemzetközi osztályozása pontos leírásuk, rendszerezésük, kutatásuk megfelelő módszertani alapja lehet. Sz.02 10 év halálozási adatainak elemzése a szombathelyi rehabilitációs osztályon Záborszky Zita, Fülöp Ágnes, Niklai Erzsébet Vas Megyei Markusovszky Kórház, Szombathely, Önkormányzati Kórház, Rehabilitációs Osztály, Sárvár Célkitűzés: A rehabilitációs osztályon a halálozási adatok fontos indikátorként szolgálnak az osztály működésére vonatkozóan. Az elmúlt 10 évben az osztály és a kórház működésében történt változások befolyásolták a halálozási mutatókat. Az elemzés során szeretnénk feltárni azokat az okokat, amelyek az emelkedett halálozási számokhoz vezettek. 2001 2011 között az osztályon meghalt 71 beteg adatait elemezzük. Az osztályon 49 ágyon történik betegellátás. A betegek mindegyikét a kórház aktív osztályáról vettük át. A fenti időszakban összesen 6801 beteget láttunk el, így 10 évre vonatkoztatva 1% volt a halálozás. Az adatokat retrospektív módszerrel, a számítógépes adatok elemzése során nyertük. Elemeztük az egy napon, egy héten és az egy hónapon túl elhaltak adatait, a halálokokat, az átvétel közvetlen indokát. Következtetések: Az adatok elemzése alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy nagy volt az utasításra, illetve etikai okok miatt átvett, és meghalt betegek aránya (44%) A preventív adagú antikoaguláns terápia ellenére is előfordult végzetes tüdőembolia. Pár alkalommal (3 fő) előre nem látható daganatos betegség vezetett a beteg hirtelen halálához. Az idős betegnél a cardialis státus nagyon befolyásolja a rehabilitálhatóságot. A cardiopulmonalis rezerv kapacitás felmérése a konzílium során nem egyszerű feladat, idős betegeink haláloka között 16 (23%) alkalommal igazoltunk boncolás során is szívelégtelenséget. A rehabilitációs program után 1 évvel a QUALEFFO értékben nem tapasztaltunk javulást: 38,30±11,34 vs. 38,69±13,26. Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése 67

Sz.03 A rehabilitáció nemzetközi szervezetei, a jelenlegi kapcsolatok Fazekas Gábor, 1,2 Dénes Zoltán 1 Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Budapest, 1 Szent János Kórház, Budapest 2 Célkitűzés: Áttekintés nyújtása a rehabilitáció nemzetközi szervezeteiről, valamint a jelenlegi kapcsolataink bemutatása. Az Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága (ORFMMT) és annak jogelődje több évtizede gondozza a hazai rehabilitáció nemzetközi kapcsolatait. A Társaság nemzetközi kapcsolatokért felelős titkára az elnökség tagja. A nemzetközi rehabilitációs szervezetek az elmúlt évtizedben kialakították működési rendjüket, konferenciaprogramjukat, és folyóiratok is ezekhez alakultak. Az Európai Szakorvos Szövetség rehabilitációs szekciója (European Union of Medical Specialities UEMS Physical and Rehabilitation Medicine PRM Section) 1971-ben jött létre. Jelenleg 30 teljes jogú tagja van, a 27 uniós ország, valamint Norvégia, Izland és Svájc. Társult tagok: Törökország és Horvátország, megfigyelői státusban: Szerbia és Montenegró, Bosznia Hercegovina. Három munkacsoportban tevékenykedik: A Board (1991-ben alakult) fő tevékenysége a képzés, továbbképzés (CME), az európai oktatás harmonizációja, akkreditációja; a Clinical Affairs Committee a minőségügy, etikai, kutatási tevékenység, programakkreditáció területeivel foglalkozik; a Professional Practice Committee feladata az irányelvek, a terminológia, a szakmai kompetenciák kidolgozása. A szervezetben hazánkat hosszú ideig Kullmann Lajos képviselte, jelenleg Dénes Zoltán és Bender Tamás a magyar küldöttek. A rehabilitációs világszervezet az ISPRM (International Society of Physical and Rehabilitation Medicine) két nemzetközi szakmai társaság (IFPM&R International Federation of Physical and Rehabilitation Medicine és az IRMA International Rehabilitation Medicine Association) egyesülésével jött létre 1999-ben. Ennek a szervezetnek az ORFMMT nem tagja, mivel a hazai tagdíj jelentős emelésével járt volna, ha szervezetileg belépünk. Egyéni tagságra lehetőség van. A következő kongresszust 2013 júniusában Pekingben tartják. Hivatalos folyóirata a Journal of Rehabilitation Medicine. Az európai rehabilitációs társaságokat az ESPRM tömöríti (European Society of Physical and Rehabilitation Medicine). Ennek a hazai társaság, az ORFMMT is tagja. Mivel csoportos tagdíjat fizetünk, így a magyar társaság díjfizető tagjai automatikusan az európai szövetségnek is tagjai. Minden tagszervezetnek, így az ORFMMT-nek is két képviselője van a Közgyűlésben (Vekerdy Zsuzsanna és Fazekas Gábor). Soron következő kongresszusának helyszíne 2014-ben Marseille. Hivatalos folyóirata az European Journal of Physical and Rehabilitation Medicine (korábban Europa Medicophysica). A rehabilitációs kutatásokkal foglalkozó európai szervezet (EFRR) 1983-ban alakult. 2007-ben Budapesten tartotta kongresszusát Kullmann és Marincek professzorok szervezésében. A társaság székhelye Helsinki. Jelenleg magyar elnöke van Fazekas Gábor személyében. Következő kongresszusára 2013 szeptemberében Isztambulban kerül sor. Folyóirata az International Journal of Rehabilitation Research. A World Federation for NeuroRehabilitation 1996 óta rendez konferenciákat, és az idegrendszer károsodása következtében kialakult funkciózavarokkal foglalkozó szakembereket gyűjti össze, így tagjai neurológusok, rehabilitációs szakemberek is, a hetedik konferenciáját 2012-ben Melbourne-ben tartja. Az ortetikai-protetikai érdeklődésű szakembereket összefogó szövetség az International Society of Prostetics and Ortetics. 2011- ben Nyíregyházán tartotta közép-európai konferenciáját Farkas Péter szervezésében. A legrégebbi nemzetközi szervezet, a Rehabilitation International nem kifejezetten a rehabilitációval foglalkozó szakemberek szervezete, ernyőszerűen fogja össze a rehabilitációval foglalkozó szolgáltatókat, a fogyatékos személyeket, a finanszírozói oldalt. Hazánkat az Országos Fogyatékosügyi Tanács megbízásából Izsó Lajos professzor képviseli. Következtetések: A nemzetközi szakmai kapcsolatokat nélkülözhetetlennek tartjuk a hazai rehabilitációs medicina fejlesztésében. Ahhoz, hogy tájékozottak legyünk a rehabilitáció helyzetéről, fejlődési tendenciáiról, a szakmai újdonságokról, részt kell vennünk a nemzetközi szervezetek munkájában, a konferenciákon, a kutatásokban. Nem elég követni a szakmai folyóiratok közleményeit, hanem saját tapasztalatainkat is publikálnunk kell. A nemzetközi kapcsolatok építésében a társaság küldöttei segítséget tudnak adni, de a társaság minél nagyobb részének bekapcsolódására lenne szükség. 68 Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése

Sz.04 A rehabilitációs szakfelügyeleti rendszer helyzetéről a 2012. évben Dénes Zoltán Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Budapest Háttér: Az egészségügyi szolgáltatók szakmai felügyeletéről szóló 15/2005. (V.2.) egészségügyi minisztériumi rendelet határozott az Országos Szakfelügyeleti Módszertani Központ (OSzMK) és a szakfelügyeleti rendszer létrehozásáról. Az OSzMK feladata a gyógyító-megelőző ellátás hatékony, az egészségtudomány mindenkori színvonalának megfelelő működésének, az egészségügyi ágazati jogszabályok érvényesülésének elősegítése, a szakmai irányelvek, minőségi követelmények közvetítése, valamint mindezek együttes megvalósításának ellenőrzése és folyamatos nyomon követése. Az OSzMK közreműködésével pályázati úton 2005. szeptember 15-étől 37 országos szakfelügyelő és 182 regionális szakfelügyelő kinevezésére került sor. A rehabilitációban megyei rehabilitációs szakfelügyelők hálózata is kialakult, akiket a területileg illetékes Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) nevezett ki. A szakfelügyelők illetékessége kiterjedt a megelőzés, a kórismézés, a gyógyítás, az ápolás, a gondozás, a rehabilitáció és az orvosi szakvéleményezés szakszerűségére, eredményességére, minőségére. Ellenőrző feladatuk kiterjedt az egészségügyi jogszabályok, valamint szakmai irányelvek, protokollok és módszertani levelek előírásainak végrehajtására, a feladatok ellátásához szükséges személyi és tárgyi feltételekre, a betegbeutalás rendjére és annak gyakorlati megvalósulására, az ügyeleti-készenléti ellátás rendjére és összhangjára. Célkitűzés: Az előadás célja a 2010 2012 közötti, az OSzMK és az ÁNTSZ területén történt jelentős változások áttekintése, a 2011. évi Országos Statisztikai Adatgyűjtési Program (OSAP) jelentéseinek összefoglalása, a 2012. évi új adatlap bemutatása. Az OSzMK korábbi rendszeres tevékenységei fokozatosan megszűntek, az OSzMK vezetésével 2010 novemberétől a korábbi főigazgató (Brunner Péter) helyettesét, Molnár Zsuzsannát bízták meg. A Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GyEMSzI) 2011. 05. 01-jei megalakulásával az OSzMK beolvadt, és a GyEMSzI Minőségügyi Főosztálya lett. A Minőségügyi Főosztály alapfeladata az egészségügyi minőségfejlesztési tevékenység ágazati szintű koordinálása, szakmai irányítása, dokumentálása, minőség-monitoring rendszerek működtetése és a levont következtetések alapján egészségpolitikai ajánlások megfogalmazása. Ezen belül a főosztály szervezi és koordinálja a kiemelt egészségügyi területek klinikai auditját, és működteti az egészségügyi szakfelügyeleti rendszert. Ennek keretében a Főosztály látja el az egészségügyi szolgáltatók tevékenységének szakmai felügyeletét, rendszerszintű minőségbiztosítását, a szakmai szabályok és jogszabályok érvényesülésének ellenőrzését, az egészségügyi szakfelügyeleti hálózat munkájának módszertani irányítását, koordinálását és felügyeletét. A Minőségügyi Főosztály kiemelt fontosságú feladata a Szakmai Kollégium és a szakfelügyeleti hálózat szakmai, módszertani működésének összehangolása. Jogszabályban foglalt feladatkörében statisztikai adatokat gyűjt és elemez, továbbá működteti az Országos Pszichiátriai Központot (OPK). A megyei szakfelügyelők területén kinevezések (Veszprém megye, Bács-kiskun megye) és szerződés-visszavonások (Budapest, Veszprém) is előfordultak. Az OSAP-jelentések adatainak feldolgozása alapján lényeges változás az elmúlt 5 év során a rehabilitáció területén nem történt. A rehabilitációs ágyak száma minimálisan nőtt, a minimumfeltételek, a teamek hiányoznak, a nevében rehabilitációs osztályok léteznek, a progresszivitás nem jelent meg, a finanszírozás sem változott lényegesen. Az OSAP adatlapok megújítása történt az elmúlt évben, a Rehabilitációs Tanács (Tagozat) együttműködésével. Korszerűsítést (kérdések törlése, egyértelműsítése) hajtottunk végre, a REP használata, beépítése is megtörtént. 2011 decemberében véglegesítettük, közzétettük, és 2013 januárjában már az új adatlapot használjuk. Következtetések: Az elmúl években és jelenleg is az egészségügyi struktúra és a szakfelügyeleti rendszer átalakulóban van. Az új jogszabályoknak megfelelően minőségügyi tevékenységünket folytatjuk, ennek része az OSAP adatlapok korrekciója is. Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése 69

Sz.05 Nem tervezett betegáthelyezések elemzése osztályunk elmúlt 5 évében Boros Erzsébet, Kenéz Júlia, Bódi Mariann Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Budapest Célkitűzés: A rehabilitáció minőségének vizsgálatára a világ több országában számos indikátort fejlesztettek ki, és az ebből származó adatokat rendszeresen elemzik. Bár az intézeti rehabilitáció minőségi indikátorai Magyarországon is jó pár éve ismertek, a napi gyakorlatba, elemző tevékenységbe csupán igen csekély számú indikátor (halálozás, ápolási idő) került be. Az egyik elemzésre érdemes indikátor a rehabilitációs program nem tervezett megszakítása bármely okból (akut betegség, szövődmény, halál, családi ok stb), amely azon betegek arányát jelenti, akik rehabilitációs programja váratlanul szakadt meg. Munkánk célja a nem tervezett áthelyezések elemzésén keresztül e tevékenység jelentőségének bemutatása. Módszer: Vizsgálatunkban az elmúlt 5 évben (2007 2011) váratlanul elbocsátott betegeink dokumentációját retrospektíven elemeztük különböző szempontok figyelembevételével (érkezési állapot, társbetegségek száma, alapbetegség, elbocsátás iránya, áthelyező orvos személye, áthelyezést indokló tünetegyüttes, ápolási napok száma az áthelyezés előtt, visszavétel az áthelyezést követően stb.). Eredmények: Osztályunkról az elmúlt 5 évben 149 beteget helyeztünk át másik betegellátó osztályra, túlnyomó többségben, (123 eset, 82,6%) nem tervezetten. A nem tervezett áthelyezések aránya csak kevéssé ingadozott, 2007-ben 6,2, 2008-ban 5, 2009-ben 5,4, 2010-ben 4,2, 2011-ben 5,6% volt. Az áthelyezések 16%-a ügyeleti időben vált szükségessé. Az áthelyezéseket többnyire a beteg akut állapota (szívelégtelenség, tüdőembolia, nagyfokú elesettséget okozó pneumonia, gyomorvérzés, epilepsia, kritikussá vált vérkép) indokolta, csekély számban (évente 1-2 esetben) a beteg vagy családja döntött a távozásról váratlanul. Bár a betegeinknek csak közel 1/3-át vesszük fel stroke utáni rehabilitációs programra, a váratlan áthelyezések 43%-a e betegcsoportban fordul elő, az egyéb neurológiai betegségeket is figyelembe véve ez a szám 57%. Nem elhanyagolható a csípőtáji törésen és TEP-beültetésen átesett betegek áthelyezése sem (19,2%), annak ellenére, hogy ezek a betegek a létszám csekélyebb hányadát képezik (11%). Valamennyi áthelyezésre került beteg legalább három, nemritkán ennél is több társbetegségben szenvedett, és közel 80%-uknál volt észlelhető már korábban is valamilyen szövődmény. A betegek csaknem fele (46,2%) már érkezéskor igen gyenge általános állapotban volt. Az áthelyezésig eltelt ápolási napok száma igen széles határok között mozgott. Következtetés: A rehabilitációs program időben való lefolytatása, folyamatossága hatással van a rehabilitáció eredményességére, ezért a program váratlan megszakítása kerülendő. Az indikátor meghatározását követően az okok további gondos elemzése szükséges, ami a nem tervezett áthelyezéseket csökkenti, ezáltal a rehabilitáció eredményességének javulásához vezető döntéseket megalapozhatja. Sz.06 Élet karok nélkül Vén Ildikó, Mészáros Gabriella, Tas András Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Budapest Célkitűzés: A mindkét felső végtagot érintő csonkolás utáni rehabilitáció, bár komoly kihívás, mégis elmondhatjuk, hogy részben már a rutinfeladatok közé tartozik. Mégis vannak olyan összetevői, amelyekre a mai napig nem találtunk jó megoldást. Módszer: Áttekintettük az általunk valaha kezelt, traumás dupla felsővégtag-amputált, valamint egy veleszületett végtaghiányos személy esetét (összesen 9 fő). A végtaghiány szint szerinti megoszlás a következő: Mindkét váll: 4 fő, váll + felkar: 1 fő, felkar + alkar: 1 fő, mindkét alkar: 3 fő. Számba vettük az ellátásukban használt segédeszközöket, választ keresve arra, hogy mely önellátási terület maradt megoldatlan. 70 Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése

Egy általunk összeállított kérdőívben az alábbi kérdéscsoportokra vártunk választ: a mindennapi életvitelben időben mennyi és milyen segítséget igényel; mihez van TB által támogatott vagy megvásárolható segédeszköze; milyen saját fejlesztésű segédeszközöket használ; leszázalékolás, munkavállalás, hobbi, szabadidős tevékenység. Következtetés: Átvizsgálva az utóbbi 10 év szakirodalmát (PubMed, MedLine, APA), az a sebészet, transzplantáció és protetika, valamint a gyógytorna, ergoterápia és az ápolói munka területét fedi le, de a legkényesebb önellátási kérdésekre még mindig nem találunk választ. Ilyen pl. a toalettel kapcsolatos tevékenységek kérdése. E tekintetben a mi betegeink ellátása is hiányos. A kérdőíves utánkövetéssel nemcsak a megfelelő segédeszközök hiányának feltárása a célunk, hanem egyfajta szervezett segítségnek az elindítása. Ebbe a munkába bekapcsolnánk a leendő tervezőmérnököket és ipari formatervezőket, és nagy súlyt fektetnénk a páciensek saját tapasztalatainak egymás közötti átadásra is. I.03 Rehabilitálható-e a nagy kockázatú kórokozót hordozó beteg? Péley Iván, 1,2 Pintér Vendelné 2 Pécsi Tudományegyetem, KK, Neurológiai Klinika, 1 Szigetvári Kórház 2 Célkitűzés: Előadásunkkal egy megoldatlan problémára hívjuk fel a figyelmet! Rehabilitálható-e egy beteg, ha nagy kockázatú kórokozó hordozója? Ha igen, hol és milyen feltételekkel? Hol biztosítottak ezek a feltételek? Osztályunkon 10 ágyon végzünk emelt szorzójú neurorehabilitációt. Az összes betegünk intenzív osztályos kezelés után érkezik. Légúti, húgyúti infekciók miatt az elmúlt másfél évben 121 betegnél történt mikrobiológiai vizsgálat. 4 esetben MRSA, 22 esetben ESBL-pozitív kórokozók tenyésztek ki. A kezelés szakmai és anyagi problémáit ismertetjük az előadásban. Következtetések: Tapasztalataink szerint több szempontból nem megoldott a súlyos állapotú, neurorehabilitációra szoruló betegek ellátása. Sokszor nem a progresszivitási szintnek megfelelőek a betegutak. Sok helyen, így osztályunkon is hiányosak a tárgyi és személyi feltételek. A címben feltett kérdésre keressük a választ. I.04 A húgyhólyagkatéter-alkalmazások vizsgálata rehabilitációs osztályon Fülezsdiné Dávid Krisztina, 1 Tóth Lajosné, 1 Györgyné Fazekas Tünde, 1 Tálas Lászlóné, 1 Vekerdy-Nagy Zsuzsanna, 1 Nábrádi Tibor Zsoltné, 2 Orosi Piroska 2 Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum, Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Tanszék, 1 Kórházhigiéne és Infekciókontroll Tanszék 2 Célkitűzés: A nosocomialis fertőzések jelentős anyagi és erkölcsi kárt okoznak, késleltetik a rehabilitáció megkezdését. A rehabilitációs osztályon előforduló nosocomialis fertőzések közül az egyik leggyakoribb az állandó katéterrel összefüggő húgyúti fertőzés. Célunk a jelen vizsgálattal a katéterhasználat racionalizálása, a nosoco- Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése 71

mialis húgyúti fertőzések megelőzése/csökkentése, ezzel kapcsolatos költséghatékony megoldások kidolgozása. Módszer: A vizsgálat a DEOEC ORFMT-n zajlott a 2011. évre vonatkozóan, retrospektív módon. Az alábbi adatokat gyűjtöttük ki: az állandó hólyagkatéterrel érkezők életkora, neme, felvételi diagnózisa, a felvételkor meglévő és/ vagy a rehabilitáció alatt használt állandó hólyagkatéter-alkalmazások, vizeletminták mikrobiológiai tenyésztési eredményei, nosocomialis húgyúti fertőzések, ápolási napok száma, antibiotikumalkalmazások. Vizelettenyésztéses vizsgálat általában a felvételtől számított 5. napon, vagy azután történt, a tünetek megjelenésétől függően. Az adatgyűjtés a kijelölt team tagjainak feladata volt, a tevékenység koordinálását, feldolgozását és értékelését a Kórházhigiéne és Infekciókontroll Tanszék végezte. Eredmények: A fenti időszakban 692 beteg került fekvőbeteg-osztályunkra. Az ellátottak fele a 70 év feletti korosztályból került ki. A nemek szerinti megoszlás: férfi 45 fő (50,5%), nő 44 fő (49,5%). Felvételi diagnózisok szerint 427 esetben (61,7%) idegrendszeri probléma fordult elő. A 692 betegre vonatkozó átlagos bentfekvési idő: 29,4 nap. A leggyakrabban a DE OEC Neurológiai Klinikájáról érkeztek a betegek (48,3%-ban). A felvettek közül 89 beteg (16,6%) állandó hólyagkatéterrel érkezett (vizsgálati populáció), átlagos bentfekvési idejük 39,3 nap volt, közülük 70 fő érkezett idegrendszeri problémával (78,6%). Az állandó hólyagkatéterrel érkezett betegek többségénél néhány napon belül a katétert el lehetett távolítani (átlagosan 5 nap után), 21 betegnél (3,9%) ismételten katéterbehelyezésre volt szükség, többnyire a vizelet elakadása miatt, 18 betegnél (3,3%) azonban állandó katétert alkalmaztunk különböző okok következtében (vizeletretenció, folyadékmonitorozás művesekezelteknél, állapotrosszabbodás, pszichés okok). Vizelettenyésztés mikrobiológiai vizsgálatára 35 beteg esetében (39,3%) került sor, összességében 61 mintavétel történt, ebből 36 (59%) pozitív eredményt adott. 8-féle kórokozó, 49 esetben volt detektálható a mintákban, Gram-pozitív 13 (26,5%), Gram-negatív 33 (67,3%) és gomba 3 (6,1%) esetben. Legnagyobbb arányban Enterococcus faecalis, Klebsiella pneumoniae és E. coli tenyészett ki. Multirezisztenciát találtunk 5 mintában, 3 multirezisztens Klebsiella pneumoniae-t, 2 multirezisztens Enterobacter sp.-t. A pozitív tenyésztési eredmények birtokában a kezelőorvosok célzott antibiotikumterápiát alkalmaztak, leggyakrabban norfloxacint, sumetrolimt és fosfomycint kaptak a betegek. A húgyhólyagkatéteres betegekre fordított költségek számított összege: összesen: 983 344 forint, állandó és intermittáló katéterezések költségei: 299 749 Ft, vizelet általános és üledékvizsgálatok: 46 956 Ft, mikrobiológiai tenyésztések: 202 000 Ft, hólyag ultrahangos vizsgálatok: 49 555 Ft, alkalmazott gyógyszerek költségei: 245 132 Ft. Következtetések: Ne várjuk meg az 5. napot vagy a tüneteket a vizelettenyésztéses vizsgálattal, hanem felvételkor legkésőbb a 2. napon történjen meg! I.06 Surveillance-vizsgálat az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet fekvőbeteg-osztályain Farkas Péter, Csiki Gábor Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Budapest Célkitűzés: Az ÁNTSZ Kórházhigiénés Csoportjának elküldött éves jelentésben minden fekvőbeteg-intézménynek adatokat kell szolgáltatnia a kezeléssel és ápolással összefüggő alábbi fertőzésekről: húgyúti infekció, pneumonia, decubitus, posztoperatív sebfertőzés, bőr- és lágyrész-fertőzés. A legtöbb kórházban azonban nem rendelkeznek erre vonatkozóan pontos adatokkal, a zárójelentésen a diagnózis gyakran hiányzik, és az epikrízisben sem történik mindig utalás a kezelés során kialakult eseményre, különösen akkor nem, ha a beteg elbocsátásakor a fertőzés már nem áll fenn. Nincsen ez másképpen az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben sem. A pontos adatokhoz jutás érdekében szerveztünk kétlépcsős vizsgálatot. A vizsgálat célkitűzései az alábbiak voltak: feldolgozható és pontos adatokhoz jutás, következtetés az éves mennyiségre (minőségi indikátorok), a saját eredmények későbbi összehasonlítása (infekciókontroll, teendők pontosítása) és esetlegesen az eredményeink összevetése más kórházakéval. Módszer: Első alkalommal 2007 februárjában gyűjtöttünk adatokat. A kérdőívet minden fekvőbeteg-osztálynak ki kellett töltenie valamennyi olyan beteg esetében, akit a fenti időszakban bocsátottak el a rehabilitációs program végén. Ekkor az alábbi fertőzések előfordulására voltunk kíváncsiak: húgyúti fertőzés, pneumonia és decubitus. A vizsgálat második részét 2010 májusában 72 Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése

végeztük, amelynek során a posztoperatív sebfertőzés, a véráramfertőzés és az enteritis infectiosa eseteit gyűjtöttük össze, a korábbihoz hasonlóan egy rövid kérdőív kötelező kitöltésével. Az adatokat táblázatban foglaltuk össze és diagramokon ábrázoltuk. Eredmények: A vizsgálat időszakában (2007. február 1. és 28. között) minden elbocsátott betegről érkezett vissza adatlap, összesen 220 darab kérdőívet töltöttek ki a kollégák. A nosocomialis húgyúti infekciók száma 12, a behurcolt pedig 29 volt. Pneumonia jóval kisebb számban fordult elő a rehabilitációs kezelések során, nosocomialis eset 2, és behurcolt szintén 2 esetben fordult elő. A nosocomialis decubitus 2, míg behurcolt 7 esetben szerepelt az adatlapokon. Az adatok osztályos bontásban is elérhetők voltak, így következtetni lehetett arra, hogy mely fertőzések mely rehabilitációs folyamatok során a leggyakoribbak. Legnagyobb arányban húgyúti fertőzés fordult elő az intézetben (nosocomialis 5,5%, behurcolt 13,2%), a decubitusok aránya kisebb (nosocomialis 0,9%, behurcolt 3,2%), míg a pneumonia előfordulása ennél is kisebb volt (nosocomialis 0,9%, behurcolt szintén 0,9%). A második vizsgálatban 255 beteg adatait dolgoztuk fel: a nosocomialis posztoperatív sebfertőzések száma 0 (0%), a behurcolt 12 (4,2%) volt, a véráramfertőzés 4 nosocomialis (1,4%) és 23 behurcolt esetben (8,1%) fordult elő. Ez utóbbi nagy számnak a szeptikus rehabilitációs osztály speciális profilja a magyarázata. Az enteritis infectiosa nosocomialisan nem fordult elő a vizsgált időszakban, a behurcolt esetek száma pedig 3 volt (1%). Következtetések: Amennyiben a fenti vizsgálati periódusokat reprezentatív mintának tekintjük, akkor következtethetünk az egy év során az intézetünkben előforduló mennyiségre is. Ezáltal a valós értékeket jobban megközelítő adatokhoz juthatunk, mint a zárójelentésen diagnózisokkal feltüntetett esetekben. Így lehetővé válik a valós állapotok korrekt feltérképezése és adataink összehasonlítása más intézményekkel, illetőleg később megismételt vizsgálatok révén saját eredményeinkkel is. RR.01 Rehabilitáció egyéb kórállapotokkal szövődött reumatológiai betegségekben Ortutay Judit Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet, Budapest A reumatológiai betegségek okozta funkciókárosodások kezelése a rehabilitáció speciális területét jelenti. Ezen felül a társuló egyéb betegségek, sérülések megszokott rehabilitációs módszerekkel való kezelése sokszor nehézségekbe ütközik a már meglévő ízületi deformitások és funkciócsökkenés, illetve kiesés miatt. A szerző áttekinti a mozgásfunkciókat is érintő egyéb betegségeket és azok kezelésének speciális vonatkozásait reumatológiai alapbetegség fennállása esetén. Külön kitér a fizioterápia abszolút, illetve relatív kontraindikációit jelentő kórképekre, valamint azokra a károsodásokra, amelyek a fizioterápia alkalmazását nehezítik vagy lehetetlenné teszik. Ismerteti azokat a bizonyítékokon alapuló adatokat, amelyek segítenek eligazodni az ezzel kapcsolatos hagyományok, hiedelmek és félelmek útvesztőjében. Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése 73

RR.02 Mozgásszervi elváltozások okozta műtétek utáni stroke mint a rehabilitációt nehezítő szövődmény fatális véletlen vagy kalkulálható kockázat? Simoncsics Eszter, Bódi Vilma, Fáy Veronika Egyesített Szent István és Szent László Kórház, Rehabilitációs Centrum, Budapest Célkitűzés: A mozgásszervi műtétek utáni rehabilitáció szövődménymentes esetben gyors és sikeres folyamat. Ha azonban a műtét után stroke alakul ki, a mozgásában korlátozott beteg további funkcióvesztést szenved el, ezért a teljes felépüléshez több idő szükséges, és az is előfordul, hogy a műtét előttihez képest állapotromlás alakul ki. Ezért indokolt esetben fontos a műtét előtt felmérni a stroke kialakulásának kockázatát erre alkalmas skálával, hiszen csak akkor érdemes ilyen beavatkozást végezni, ha a végén a beteg életminősége számottevően javul. A mozgásszervi elváltozások miatt végzett műtétek két nagy csoportba oszthatók. Az egyik a tervezett műtétek, pl. az arthrosis miatt végzett endoprotézis-beültetés, a másik a sürgősséggel végzett műtétek, pl. törést követő stabilizáció. A szerzők mindkét típusú műtét után stroke-on átesett két beteg esetismertetésén keresztül mutatják be, hogy az ilyen összetett funkcióvesztés esetén milyen többletteher jelentkezik a rehabilitáció során (családra háruló gondozási teher, egzisztenciális krízis megélése). Következtetések: Mivel a következményekkel járó műtéti esetek csak megelőzéssel kerülhetők el, a műtétek előtt nagy jelentősége van a kockázatok mérlegelésének. Ehhez segít hozzá a IV. Magyar Cardiovascularis Konszenzuskonferencián kiadott SCORE kockázatbecslő tábla. Összefoglalásként elmondható, hogy a perioperatíven kialakult stroke bár nem gyakori szövődmény, fellépése esetén a rehabilitáció eredményessége kétségessé válik, és a betegek életminősége a megelőző állapotnál kedvezőtlenebb lehet. Emiatt a műtétet megelőző gondos kockázatelemzés és célzott kivizsgálás elengedhetetlen. RR.03 Társbetegségek hatása a térdízületi arthrosisban szenvedő betegek rehabilitációs programjára Pettyán Ilona, Béresné Lutter Mária Honvédkórház HÉMORI Célkitűzés: Betegforgalmi adataink szerint osteoarthrosis miatt rehabilitációban részesülők esetében a leggyakoribb diagnózis (BNO3) a térdarthrosis. A programba vont betegpopulációnál a társbetegségek előfordulása gyakori. A szerzők célkitűzése a társbetegségek miatt módosuló rehabilitációs program bemutatása. Ismertetik az alkalmazott gyógytorna általános és speciális módszereit és technikáit. Módszer: Számítógépes adatbázisunkból retrospektíve kigyűjtöttük az osteoarthrosis miatt rehabilitáltakat, majd a leválogatást a BNO 3-as fődiagnózisban szereplő M 17-re (térdarthrosis) szűkítettük. A térdarthrosisban szenvedő betegeink adatlapjának feldolgozásával áttekintettük a társbetegségek előfordulását, és részletesen elemeztük a rehabilitációs programot. 2007 2011 között 2307 OA-beteget kezeltünk, ebből térdarthrosis miatt került felvételre 1231 beteg (53,36%). Kísérőbetegség 679 betegnél fordult elő (55,16%), 355 esetben halmozottan (28,84%). A leggyakoribb társbetegségek: hypertonia 541 (43,95%), ISZB 124 (10,07%), diabetes 107 (8,69%), elhízás 62 (5,04%). Eredmények: A vizsgált rehabilitációs program megfelel a Szakmai Kollégium által készített REP-nek és a nemzetközi szakirodalomnak. Gyógytornászaink az aktív, passzív bázistechnikákon, ismert erősítő, stabilizáló, mobilizációs technikákon kívül hatékony speciális technikákat is alkalmaznak. A tevékenységet teljes körűen dokumentálják. A program összeállítása a társbetegségek szerint változik. 74 Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése

Következtetések: Saját tapasztalataink alapján az egyénre szabott mozgásterápiás program amely a kísérőbetegségeket is figyelembe veszi eredményes a térdarthrosis kezelésében. Tevékenységünk megegyezik a nemzetközi irányelvek ajánlásával. RR.04 Mozgásszervi okból szükséges programozható rehabilitáció szervtranszplantált páciensek körében Mándó Zsuzsanna, Horváth József, Bergmann Annamária, Gyarmati Noémi, Mózes Magdolna Hévízgyógyfürdő és Szent András Reumakórház Kft., Hévíz Célkitűzés: Magyarországon 1962-ben végezték az első veseátültetést. A szívtranszplantációs program 1992- ben, a májtranszplantációs 1995-ben indult. Az eltelt évek során jelentős számú, sikeres szervátültetés történt hazánkban. Ezen betegek a transzplantáció után kevés korláttal teljes értékű életet élhetnek. A szerzők esetismertetések kapcsán mutatják be a programozott rehabilitáció alkalmazását és effektivitását ezen speciális betegcsoportban. A kilökődést gátló immunszuppresszív terápia miatt és bizonyos esetekben az alapbetegség következtében is a transzplantált betegeknél reumatológiai kórállapotok (pl. csontnecrosis, myopathia, osteoporosis stb.) léphetnek fel. A programozott rehabilitáció keretén belül ezen mozgásszervi eltérések hatékonyan kezelhetők. Következtetések: Az elkövetkező években várható a szervátültetések számának további emelkedése, így a rehabilitációt végző intézményeknek fel kell készülniük ezen betegek fogadására és ellátására. RR.05 A nyakra ható húzóerő a saját súllyal végzett súlyfürdőkezelésnél Végh György Hévízgyógyfürdő és Szent András Reumakórház Kft., Hévíz Célkitűzés: A súlyfürdő bár empirikus alapon, de évtizedek óta szolgálja a betegek egészségét. A biztonságos kezelés azonban megkívánja a fellépő erők pontos ismeretét. Az előadó bemutatja az általa kidolgozott módszert a saját súllyal végzett nyaki súlyfürdőkezelésnél a nyakra ható erő mérésére. Ismerteti a mérés hibalehetőségét, valamint ismerteti és elemzi az eredményeket. Módszer: A vizsgálandó személyt egy heveder segítségével a vízbe süllyesztjük olyan mélységig, mintha a nyaki függesztőn lenne. A heveder és a tartószerkezet közé egy mérőórát iktatunk. A mért értékből a fej súlyát levonva kapjuk meg a nyakra ható húzóerőt. Eredmények: Összesen 38 férfi és 38 nő eredményei alapján megállapítható, hogy a férfiakat összességében nagyobb tractiós erő terheli, mint a nőket. A férfiak nyaki discusaira a légzés függvényében átlagosan 0,8 1,7 kg húzóerő, míg a nőkére átlagosan 1,2 0,5 kg tolóerő hat. Az első méréssor ellenőrzésére 11 férfi és 11 nőbetegen készült kontroll. A két méréssor eredményeinek összehasonlításakor a szerző azt a következtetést vonta le, hogy az egyéni eredményekben a maximális be- és kilégzésnél, a normális légzésnél tapasztalható néhány számottevő eltérés, de ezek átlagértékei már nem mutatnak jelentős különbségeket. Így összességében kimondható, hogy az első méréssor eredményei a Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése 75

térfogatsúly, a húzóerő és a légzés okozta húzóerő-változás tekintetében elfogadhatók, átlagértékei általánosnak vehetők. Bemutatja a légzés okozta húzóerő-változást. Ez normális be- és kilégzésnél a férfiaknál 0,9 kg, a nőknél 0,7 kg. Ismerteti a testsúly és a testtérfogatsúly húzóerőt befolyásoló hatását, ami alapján kimondható, hogy a térfogatsúly szerepe lényegesen nagyobb, mint a testsúlyé. Bemutatja az alacsony térfogatsúly okozta felfüggesztési hibákat, amely leginkább a nőket érinti. Következtetések: A mérések alapján egzakt eredmények születtek, amelyek bizonyítják a súlyfürdő biztonságos alkalmazhatóságát. Az eredmények segítséget adnak a kezelhetőség határeseteiben. Igazolják, hogy a pluszsúlyok használata nem káros, sőt esetenként szükséges. RR.06 Rehabiltációs program hatékonyságának vizsgálata osteoporosisos betegeken csípőtáji csonttörés után Ferencz Viktória, 1 Horváth Csaba, 1 Mészáros Szilvia, 1 Hegedűs Béla, 2 Kinda Ildikó, 2 Krunity Xénia, 2 Sárosi Krisztina, 2 Verebes Andrásné, 2 Huszár Sándor, 2 Bors Katalin 2 Semmelweis Egyetem, I. Belklinika, Budapest, 1 Szent Kozma és Damján Rehabilitációs Szakkórház, Visegrád 2 Célkitűzés: Az osteoporosisos csípőtáji és csigolyatörés nagymértékben fokozza a mortalitás rizikóját és rontja az életminőséget. Az osteoporosisos, csonttörésen átesett beteg rehabilitációjának célja a lehetőség szerinti legnagyobb mértékű funkcionális függetlenség elérése, az életminőség javítása, a fájdalom csökkentése, a további csonttörések megelőzése és a csontvesztés ütemének mérséklése. Célunk volt kórházunkban, a mozgásszervi rehabilitációs osztályunkon alkalmazott rehabilitációs programban részt vevő, csípőtáji törésen átesett betegek uránkövetése egy évvel a fekvőbeteg-rehabilitáció után. Módszer: A programban ez idáig részt vevő 802 osteoporosisos, rehabilitációra érkező betegből 32 csípőtáji csonttörésen átesett beteg adatait dolgoztuk fel (6 férfi, 26 nő, átlagéletkor: 74,7±10,3 év), akikkel a felvételkor és a hazabocsátáskor a program hatékonyságának felmérésére funkcionális teszteket, életminőség-kérdőíveket töltettünk ki (QUALEFFO Quality of Life Questionnaire of the European Foundation for Osteoporosis, FIM functional independence measure, Beck depressziós skála, TUG timed up and go test, sec, és VAS visual analogue scale). Továbbá a fekvőbeteg-rehabilitációt követően 1 évvel telefonos megkeresés útján QUALEFFO kérdőív asszisztált felvételére került sor. Eredmények: Az eredményeket a reahabilitációs program előtti és utáni score értékek összevetésével értékeltük: QUALEFFO 40,01±11,10 vs. 38,30±11,34; FIM 91,97±19,80 vs. 100,21±18,53; Beck 17,35±8,31 vs. 11,96±7,01; TUG 28,60±14,96 vs. 17,59±7,26; VAS 49,70±17,04 vs. 66,19±14,52, p<0,001 minden paraméterre (párosított mintás t-teszt). A rehabilitációs program után 1 évvel a QUALEFFO értékben nem tapasztaltunk javulást: 38,30±11,34 vs. 38,69±13,26. Következtetések: Eredményeink szerint csípőtáji csonttörés után osteoporosisos betegek körében az adekvát, komplex rehabilitációs program hatékonyan javítja a fizikális, pszichoszociális funkciókat és az életminőséget. A lakókörnyezeti rehabilitációval azonban a betegek funkcionális képessége, életminősége nem javult tovább. 76 Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése

RRe.02 Gyakorlati tapasztalatok a Spinomeddel Csákány Adalbert Batthyány Kázmér Szakkórház, Rehabilitációs Osztály, Kisbér Célkitűzés: Napjainkban már a népbetegségnek számító osteoporosis és következményes csigolya- és egyéb törések miatt egyre több beteg kerül rehabilitációra. A terápia célja az elesések és ismételt törések megakadályozása. Ennek egyik módja lehet a Spinomed használata. A Spinomed aktív gerincortézis, amely a bio-feedback mechanizmuson keresztül erősíti a hátizomzatot, növeli az aktivitást, csökkenti a háti kyphosis fokozódását, ezáltal megakadályozza a további csigolyák összeroppanását, javítja a test egyensúlyát. Osztályunkon kb. fél éve kezdtük el alkalmazni a Spinomedet, főleg csípőtáji törés utáni rehabilitációra került betegeknél. Mozgáskorlátozottságukhoz és panaszukhoz jelentősen hozzájárult a sokszor diagnosztizálatlan és kezeletlen csontritkulás és következményes osteoporosis-eredetű csigolya-összeroppanás. Cél: osztályunkon 14 beteget láttunk el Spinomed gerincortézissel, amelyeknek az adaptálását is mi végeztük. Meg akartunk győződni az ortézis hatásosságáról, és arról is, hogy mennyire jelent kényelmetlenséget a viselése, használata a mindennapokban, valamint milyen gyakran és okból szükséges az utánállítás. Módszer: A fájdalmat a VAS skála alapján, az önellátást, mozgékonyságot és helyváltoztatást a FIM skála alapján értékeltük. Ezenkívül még a testmagasságot mértük. Eredmények: A betegek többségének fájdalma csökkent, önellátásuk és helyváltoztatásuk javult. Négy beteg viszont a bonyolult használat és a tépőzár elállítódása miatt nem használta az ortézist. Következtetések: A Spinomed gerincortézis használata csökkentette a beteg fájdalmát, javította önellátását, mozgékonyságát, testtartását és egyensúlyát. Használata viszont a vártnál bonyolultabbnak bizonyult. RRe.03 Változott-e a fizioterápia jelentősége, a rehabilitációs team szerepe a biológiai terápia bevezetésével spondylarthritis ankylopoeticában (SPA)? Mikó Ibolya Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet, Budapest Célkitűzés: Az előadás célja azon tudományos közlések eredményeinek összefoglalása, amelyek azt vizsgálják, vajon a spondylarthritis ankylopoeticában szenvedő betegek kezelésében mérdföldkőnek tekinthető anti-tnf gyógyszerek bevezetésével a hagyományos fizioterápia helye változott-e a terápiás palettán, a rehabilitációs teammunkája hogyan módosult? Áttekintve az utóbbi évek klinikai tanulmányait, az egyes adatbázisok (Cochrane, Medline) randomizált, kontrollált vizsgálatait (RCT) és metaanalíziseit, az eredmények a spondylarthritis ankylopoetica súlyosságától függően alkalmazott rehabilitációs programok hatékonyságát bizonyítják, ami megnyilvánul mind a betegek mozgásfunkciójának, mobilitásának, testtartásának és edzettségének javulásában, továbbá az életminőségük jelentős pozitív irányú változásában. A biológiai készítmények (TNF-alfa-gátlók) hatására a betegség aktivitásában (BASDAI), az ízületi funkciókban (BASFI) bekövetkező szignifikáns javulást szintén számos RCT bizonyítja. De egyre nagyobb számban találhatók az irodalomban olyan tanulmányok is, amelyek a tradicionális fizioterápia és biológiai kezelés együttes hatását vizsgálja. Következtetések: A klinikai vizsgálatok eredményei alapján az mondható el, hogy a korai diagnózis, az időben kezdett gyógyszeres és nem gyógyszeres kezelés kombinációja a betegek oktatása mellett alapvető fontosságú Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése 77

a jobb eredmények eléréséhez. TNF-alfa-gátlókkal is kezelt SPA-s betegek fizioterápiás készsége, rehabilitációra való alkalmassága, a betegség kimenete (motiváltság, funkció, merevség) szignifikánsan jobb. RRe.04 Komplex fizioterápia alkalmazása tumoros anamnézisű betegeken Horváth József, Mándó Zsuzsanna, Angyal Attila, Sonkoly Pál Hévízgyógyfürdő és Szent András Reumakórház Nonprofit Kft. Célkitűzés: A medicina minden ágát, így a fizioterápia alkalmazásának lehetőségeit is indikációs és kontraindikációs szabályok határolják be. Azonban időnként ezek a szabályozók nem kellő gyorsasággal kísérik a medicina fejlődését. Ennek alátámasztására a szerzők három tumoros anamnézisű esetükkel szerzett tapasztalataikat kívánják ismertetni. Esetismertetés: 1. Az 52 éves nőbetegünkön első intézeti kezelésünk előtt két évvel diagnosztizálták emlőtumorát, szekunder osteoporosisa volt, a kezeléseket jól tolerálta. Ismételt intézeti kezelésnél tumorrecidíva nem volt, betegségeinek megfelelően gondozták. 2. A 69 éves nőbetegünket évek óta krónikus lymphocytás leukaemia (CLL) miatt gondozták. 3. Az 57 éves férfi beteg kórelőzményében arthropathia psoriatica miatti mozgásszervi gondozás, valamint prostatatumor miatti onkológiai kezelés szerepel, onkológus nem látta kontraindikáltnak intézeti kezelésünket, amely jó hatású volt. Ismételt intézeti felvételkor is jól tolerálta a kezeléseket, a prostatatumor a komplex fizioterápia ellenére sem progrediált. Következtetések: A fentiek és az irodalmi adatok alapján a szerzők szükségesnek tartják a fizioterápia indikációjának és kontraindikációjának újragondolását. RRe.06 Különböző törési kockázatbecslő módszerek összehasonlítása rehabilitációs programban részt vevő betegekben Mészáros Szilvia, 1 Horváth Csaba, 1 Ferencz Viktória, 1 Szentannai Lilla, 1 Marion Dalma, 1, Hegedűs Béla, 2 Kinda Ildikó, 2 Krunity Xénia, 2 Sárosi Krisztina, 2 Bors Katalin 2 Semmelweis Egyetem, I. Belgyógyászati Klinika, Budapest, 1 Szent Kozma és Damján Rehabilitációs Szakkórház, Visegrád 2 A metabolikus csontbetegségek egyik legsúlyosabb szövődménye a csonttörés. Napjainkban az osteoporosis diagnosztikájának célja nem csak a kórkép felismerése, hanem a csonttörés szempontjából legveszélyeztetettebb csoport kiválasztása. Rendelkezésünkre áll a FRAX, a 10 éves abszolút kockázatbecslésre részletesen kidolgozott modell, amelylyel tizenegy törési rizikótényező és az adott országban érvényes korspecifikus összmortalitás, valamint a relatív kockázat szintjét figyelembe véve számítható ki az abszolút törési kockázat. Ismertek további kockázatbecslő módszerek is (például a Garvan törési rizikó kalkulátor vagy a QFractureScores rizikóbecslő módszer), amelyeket szintén validált, kissé eltérő rizikótényezők figyelembevételével dolgoztak ki, de használatuk kevésbé elterjedt. 78 Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése

Célkitűzések: Munkánkban közel 800, osteoporosisos, komplex rehabilitációban részt vevő beteg adatait átnézve 82 betegnél hasonlítjuk össze a WHO által támogatott FRAX, Garvan, QFracture és FRISC törési rizikóbecslő módszereket. Eredmények: A törésszám növekedésével (nem törött vs. egyszer vs. kétszer törött) a FRAX rendszer által adott abszolút törési kockázat mértéke a Garvan, a FRISC és QFacture értékéhez hasonlóan változott (FRAX: nem 16,4±2,5 vs. 24,5±2,4, vs.32,4±4,0; Garvan: 26,11±3,4 vs. 37,2±2,6 vs. 65,77±3,2; FRISC: 33, 5±0,4 vs. 60,7±0,2 vs. 62,7±0,3; QFracture: 5,9±1,3 vs. 7,6±0,8 vs. 9,6±0,9). Az elesett betegek Garvan és QFracture értéke nagyobb volt, mint az el nem esetteké (38,5±3,0 vs. 54,3±3,7; 5,8±1,3 vs.10,7±0,8). A FRAX érték nem különbözött (25,4±3,2 vs. 27,9±2,4). A Garvan törési kockázatbecslő rendszer alapján nagy kockázatú csoportba sorolt betegek nem különböztek a FRAX által nagyobb kockázatú csoportba sorolt egyénektől. Következtetések: Eredményeink alapján úgy véljük, hogy a különbség a háttérpopuláció eltérő tulajdonságaiból adódik, és ezért a Garvan rendszer nem alkalmas a hazai felhasználásra. A FRAX önmagában alkalmas a nagy kockázatú egyének felismerésére. RRe.07 Lökéshullám-terápia alkalmazása reumatológiai rehabilitációban Angyal Attila, Horváth József, Tóth Gyula, Simon-Fiala Zsolt, Mándó Zsuzsanna Hévízgyógyfürdő és Szent András Reumakórház Nonprofit Kft. Célkitűzés: A lökéshullám-terápia modern és hatékony, 25 éve ismert kezelési módszer. Elsőként vesekövek zúzására használták, majd az eljárás továbbfejlesztésével sportsérülések, később mozgásszervi betegségek gyógyítására is sikeresen alkalmazták. Számos országban az egészségügyi biztosítók támogatják a lökéshullámmal végzett kezeléseket. A terápiás eljárás nagy energiájú, akusztikus hullámok fizikai, biológiai hatásán alapul, amelyek beindítják a szervezet gyógyító mechanizmusait, élénkítik az anyagcserét és a vérkeringést. Non-invazív, kevés mellékhatással járó, gyógyszerek nélkül is hatékony fájdalomcsillapító hatású az irodalmi adatok szerint. Célkitűzésünk a lökéshullám-kezelés hatásosságának vizsgálata volt reumatológiai betegekben. Módszer: Intézményünk egy hónapos időtartamon belül, kísérleti jelleggel végzett lökéshullám-terápiás kezeléseket hagyományos komplex fizio-balneoterápiás kezelések mellett 22 beteg esetében. A betegek közül tizenhárman krónikus degeneratív vállpanaszokkal, hárman alagút-szindróma, négyen calcaneus környéki fájdalom, ketten teniszkönyök miatt kapták a kezelést. A nő-férfi arány 15:7, átlagéletkoruk 54,8 év, a legfiatalabb beteg 38, a legidősebb 73 éves volt. Átlagosan négy alkalommal kaptak lökéshullám-kezelést, a kezelés elején és végén a fájdalomra vonatkozó, illetve az általános egészségügyi állapotra vonatkozó önértékelő vizuális analóg skálát töltöttek ki. Emellett FIM skálát is készítettünk. Eredmények: Eredményeink szerint minden marker egyértelmű javulást mutatott a lökéshullám-kezelések után. A FIM skálán 3,7 pont (0 és 5 közötti értékek), a VAS fájdalomskálán 24,7 mm (8 és 65 mm közötti értékek), illetve a VAS általános egészségügyi állapotot jellemző önértékelő skálán 18,3 mm (3 és 50 mm közötti értékek) átlagos növekményt regisztráltunk. Következtetés: Korlátozott lehetőségeink miatt nagyobb számú betegcsoport vizsgálatára nem kerülhetett sor, azonban a betegek szubjektív véleménye, életminőségüknek, a fenti skálák értékeinek javulása intézetünk számára bizonyította, hogy a lökéshullám-terápia lágyrész-reumatizmusban szenvedő betegek kezelésénél gyors, hatékony, jól alkalmazható és tolerálható eljárás. Későbbiekben újabb tapasztalatok szerzése céljából nagyobb betegpopuláció bevonásával kívánjuk folytatni kutatásunkat. Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése 79

TR.01 Ápolók és gyógytornászok együttműködése stroke-os betegek rehabilitációjában Kiss László, Megyeri Pál, Mező Róbert Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház, Központi Rehabilitációs Osztály, Budapest Célkitűzés: Bemutatni az ápolók és gyógytornászok közti teammunka fontosságát, az osztályon alkalmazott segédeszközök előnyeit stroke-os betegek rehabilitációjában, az együttműködés pozitív hatását a páciens fizikális és mentális fejlődésére. A mozgásszervi rehabilitációs osztályunk egyik legtöbb kooperációt igénylő feladata a stroke-os beteg mobilizációja és járásképességének helyreállítása. Az előadásunk első részében bemutatjuk a mobilizáció különböző fázisait (fektetés, ültetés, állítás), amelyeket mind a gyógytornászok, mind az ápolók együtt és külön-külön is végezhetnek. Videofelvételek segítségével bemutatjuk a járást segítő testközeli segédeszközök (AFO-k) különböző típusait, feladásuk gyakorlati elsajátításának fontosságát. Következtetések: A rehabilitáció hatásfokát jelentős mértékben emeli, hogy a gyógytornász az általa alkalmazott mobilizációs technikát és segédeszközökkel kapcsolatos szakmai és gyakorlati tudást az ápolószemélyzettel megosztva végzi. A betegekben a folyamatos, azonos szintű ellátás bizalmat és együttműködést vált ki. TR.02 A kommunikáció profiljai az orvosi rehabilitációs munkában: egy terepmegfigyelés tapasztalatai Hámornik Balázs Péter, 1 Juhász Márta, 1 Vén Ildikó 2 BME, 1 Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, 2 Budapest Célkitűzés: A BME Ergonómia és Pszichológiai Tanszékének Team Interakció és Kommunikáció Kutatócsoportja és az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet együttműködésében immáron három éve folyó kutatásunk célja a rehabilitáció eredményének javítása munkapszichológiai eszközökkel. A kutatás nem magát a rehabilitációs munkát, hanem annak szervezeti támogatását, a kommunikációt, a tudásmegosztást, a betegről, az állapotáról és a rehabilitációs folyamatról alkotott közös kép kialakulásának serkentését tűzte ki célul. Ahhoz, hogy a rehabilitációs munka hatékony legyen, jól működő interdiszciplináris teamekre és azok eredményes együttműködésére van szükség, amelynek előfeltétele a kommunikáció. Ennek vizsgálata és majdani támogatása a célunk, és így közvetve a teammunka feltételeinek elemzése és fejlesztése. Módszer: Korábbi tapasztalatinkra és a szakirodalomra alapozva a jelen vizsgálati fázisunkban a kommunikatív viselkedés ( communicative behaviour ) minden olyan verbális és viselkedéses információ felvételének és átadásának megfigyelését és elemzést helyzetük a középpontba, amely az orvosi rehabilitációs munka napi rutinja során előfordul. Ilyen kommunikatív viselkedés a verbális közlés, a papíralapú és digitális dokumentumok használata és a fizikai környezetből származó információ felvétele (segédeszközök, a betegágy és közvetlen környezete, a beteg fizikai vizsgálata). A vizsgálati módszer Sorby és Nytro eljárása alapján követéses terepmegfigyelés volt, amely során az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Baleseti Sérültek Rehabilitációs Osztályának dolgozóit kísértük el nem beavatkozó módon napi munkájuk során, és eközben a kapott és adott (kimenő és bejövő) információt regisztráltuk, annak tartalmai kategóriájának megállapításával. A vizsgálati adatokból az osztályos team szakterületei (orvos, gyógytornász, ápoló, pszichológus) szerint kommunikációs profilokat készítettünk, amelyek az információforrások és témák együttes ábrázolását és értelmezését teszik lehetővé. Eredmények: A vizsgálatban, amely 2012 tavaszán zajlott, az Osztály 17 dolgozója vett részt a megfigyelések alanyaiként: 3 orvos, 6 gyógytornász, 6 ápoló és 2 pszichológus. Az adatsor 28 megfigyelésből áll össze, amelyek egyenként kb. 3 órás időszakokat fednek le a napi rutinból. A vizsgálat során 51 beteggel és betegről zaj- 80 Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése

lott regisztrált kommunikáció. A vizsgálat eredményei a szakterületenként elkészített kommunikációs profil ábrák, amelyek az információs bemenetek és kimenetek és az említett témák gyakoriságait tartalmazzák szakterületenként és betegcsoportonként. Következtetések: A kapott kommunikációs profilok segítenek megérteni az információmegosztás jellegét és mechanizmusát a rehabilitációs osztályos teamben. A forrás-téma-beteg szempontok együttes figyelembevételével feltártuk, hogy mely szakemberek kivel kapcsolatban milyen forrásokra támaszkodva, kikkel és mely témákat érintve adnak át információt aznapi munkájuk során. Ez egyfelől a team tagjainak értékes visszajelzés az információmegosztó viselkedésükről, arról, hogy milyen kapcsolódási pontok vannak az osztályos csapat tagjainak munkájában, és melyek igényelnek ebből esetleg több figyelmet, támogatást a hatékonyság növelése érdekében. Az eredmények megerősítik azokat a korábbi tapasztalatokat, hogy a team formális vezetésén túl az informális vezetés is az orvosoké: kommunikációs tevékenységük mennyiségileg és koordinációs szempontból is kiemelkedő. Hangsúlyozandó még, hogy a kommunikatív viselkedés során legjellemzőbben az élőszó (verbális kommunikáció) jelenik meg minden szakterületen, és a digitális technika alkalmazása még háttérbe szorul. Másfelől a szakemberek kommunikatív viselkedésének feltárása bemenetül szolgál kutatásunk későbbi fázisaihoz, amelyek során a teammunka támogatása a célunk. E támogatás munkapszichológiai eszközökkel, kommunikációs képességfejlesztéssel és tanácsadással valósul meg. A teammunka támogatására ezen felül távlatokban a tudás- és információmegosztást segítő digitális technikák fejlesztése is szükségessé válhat, aminek első és legfontosabb lépése a kommunikációs profilok ismerete, az információ-használati szokások feltérképezése és a teamtagok egymással és fizikai környezetükkel kapcsolatos információigényének leírása. TR.03 Az ápoló és a gyógytornász szerepe a dupla amputált betegek rehabilitációjában Hegedűs Hajnalka Vas Megyei Markusovszky Kórház, Általános és Mozgásszervi Rehabilitációs Osztály, Szombathely Célkitűzés: Osztályunkon az elmúlt egy évben jelentősen megnövekedett a dupla amputált betegek száma, ami számottevő és összetett munkát ró a rehabilitációs team minden tagjára. A rehabilitáció célja a dupla amputált betegeknél a mozgásképesség javítása, a lehető legmagasabb szintű funkcionális képesség elérése, az életminőség javítása, a beteg visszavezetése a családba, a társadalomba. A rehabilitációs program egy korai és egy késői szakaszra osztható. A korai szakasz elsősorban nővéri feladatokat foglal magában, míg a késői szakaszban a gyógytornász szerepe kap hangsúlyt. Azt, hogy a beteggel a rehabilitációs program végére milyen szintre jutunk el, több tényező befolyásolja. Ezek közül a legfontosabb a csonk állapota és az amputációk magassága. A bemutatott elvek alapján osztályunkon az elmúlt évben nyolc dupla amputált beteget rehabilitáltunk. Több tényező alapján vizsgáltuk őket. Ezek voltak az életkor, a nemek szerinti megoszlás, az amputációk magassága, az amputációk előzményeként szolgáló alapbetegség, az osztályunkon eltöltött idő, a távozásukkor elért legmagasabb funkcionális szint, amelyet a FIM és Barthel-skála használatával tudtunk mérni. Ezek a következő átlagértékeket mutatják: Barthel-skála érkezéskor: 40 pont, távozáskor: 70 pont; FIM skála érkezéskor: 79 pont, távozáskor: 95 pont. Elmondható, hogy a betegek mindegyike ért el valamilyen szintű fejlődést. Nyolc betegből kettőnél sikerült elérni, hogy a művégtagját önállóan felvette és járókeret segítségével önállóan sétált. Három beteggel azt tudtuk elérni, hogy a protézissel felállt, és rövid távon sétált, de ehhez végig kisebb-nagyobb segítségre volt szükségük. Két betegnél a végeredmény az lett, hogy a régebbi protézissel felálltak, álltak, átültek önállóan kerekes székbe. Egy betegnél a legmagasabb elérhető szint a kerekes székbe való önálló átülés, és annak használata volt. Következtetés: Elmondható, hogy a dupla amputált betegek rehabilitációja hosszú és küzdelmes munkát ró a rehabilitációs team minden tagjára és a betegre. A folyamat végén a teljes függetlenség sajnos nagyon kevés esetben érhető el. A betegek többsége kudarcként éli meg, hogy nem tanult meg járni, ezért feladatunk az is, hogy elfogadtassuk velük, kerekes székben is élhetnek teljes értékű életet. Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése 81

TR.04 Hogyan feleljünk meg a rehabilitációs program dokumentációs kihívásainak? Simoncsics Eszter, Fáy Veronika Egyesített Szent István és Szent László Kórház, Rehabilitációs Centrum, Budapest Célkitűzés: A rehabilitációs ellátási programok (REP) bevezetése egyrészt a rehabilitációs munka tartalmi és szakmai kritériumait határozza meg, másrészt új kihívást jelent a dokumentáció területén. A gyógyító munka során meghatározott jogi és intézeti szabályozás alapján dokumentáljuk a különböző tevékenységeket. Ezt szakmánként (orvosi, ápolói, gyógytornász, ergo-, sportterapeuták, pszichológus, diétás nővér, szociális nővér) külön-külön, más-más szempontrendszerrel végezzük, természetesen sok átfedéssel, a beteg személyes és egészségi állapotával kapcsolatos adatok többszöri felvételével. Ennek megfelelően a gyógyító folyamat nyomon követési adatai sokszor nehezen jutnak el egyik teamtagtól a másikig. Célkitűzésünk az volt, hogy a jogszabályi követelményeknek, a REP által meghatározott elvárásoknak megfelelő és a mindennapokban is jól használható, a rehabilitációs folyamat nyomon követésére alkalmas dokumentációs gyakorlatot dolgozzunk ki és javasoljunk bevezetésre az intézetünkben. Módszereink: A létező dokumentációs gyakorlat feltérképezése, a gyógyító folyamat áttekintése, külföldi minták keresése, a gyógyító teamtagok véleményének kikérése, próbadokumentáció készítése, majd véleményezése a teamtagok által. Eredmények: Létrejött egy új dokumentációs módszer. A beteg felvétele során a REP-nek megfelelő csoportbeosztáshoz adott FNO-kódok kerülnek feltüntetésre, az ezek alapján elvárt teszteket rögzítik. Összegezzük azon funkcionális, strukturális, részvételi és környezeti faktorokat, amelyek a beteg rehabilitációját érdemben befolyásolják. Így minden kezelő személy számára egy átfogó és könnyen áttekinthető rehabilitációs képet kapunk a betegről. Szintén újdonság egy közös dekurzus lap, amelynek fő eleme a gyógytornászok utánkövető lapja, kiegészítve a kezelő team többi tagjának véleményével. Így egy helyen, heti rendszerességgel látható, hogy hogyan haladunk a cél felé, segítve a teammunkát az írásbeli kommunikáció fejlesztésével. Következtetések: Annak ellenére, hogy a dokumentáció igen nagy pluszfeladat a gyógyító munka mellett, ha a fenti módon történik, akkor a beteg nyomon követése egymás számára is jól látható és értelmezhető. Ez minden teamtag elsősorban a beteg érdekeit szolgálja a rehabilitációs folyamatban. TR.05 A hosszú ideig tartó kórházi rehabilitáció kihívásai Urbanics Ildikó, Frey Erika, Gacsal Csaba, Schönfeld Erika, Verseghi Anna, Dénes Zoltán Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Koponya-agysérültek Rehabilitációs Osztálya, Budapest A kórházi osztályon végzett rehabilitációs tevékenység ( bennfekvő vagy inpatient) Magyarországon átlagosan 3 hétig tart, az átlagos ápolási idő 2011-ben 22,3 nap volt. A súlyos idegrendszeri károsodás miatti rehabilitáció viszont ennél hosszabb idejű. Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Koponya-agysérültek Rehabilitációs Osztályán (KARO) például közel 60 nap az átlagos ápolási idő, de szükség esetén ennél sokkal hosszabb időt is eltölt a páciens a rehabilitációs osztályon, gyakran több hónapot. A hosszú rehabilitációs kezelés kihívásokat jelent a kezelő teamtagok, a beteg és családja részére. Célkitűzés: a több mint 3 hónapig folyamatosan tartó osztályos rehabilitációs kezelés során a különböző teamtagokban felmerülő problémák vizsgálata a sikeresebb együttműködés és rehabilitáció érdekében. Anyag és módszer: egy esettanulmányon keresztül a team működésének retrospektív elemzése, problémafeltáró csoporttevékenység a rehabilitációs osztályon. 82 Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése

Eredmények: A hosszú ideig tartó kórházi rehabilitáció speciális szakmai és interperszonális kihívásokat jelent: orvosi tekintetben például a beteg elbocsátásának ütemezése és az azonos színvonalú ellátás kérdésköre, ápolás tekintetében az osztályos ápolási rendtől való eltérések, pszichológiai nézőpontból sajátos csoportdinamikai folyamatok megjelenése (pszichoterápiás lehetőségek, illetve kezelés irányába mutatott irreális elvárások, bűnbakképzés) merült fel problémaként. Ergoterápiás szempontból pedig nehézséget jelentett, hogy a kezelés körülményei korlátozottabbak voltak a beteg saját élethelyzetének tagadása miatt. Következtetés: A tapasztalataink azt mutatják, hogy a több hónapig tartó rehabilitációs kezelés sajátos helyzet mind a gyógyító team, mind a páciens és annak hozzátartozói számára. Ennek során fokozott figyelmet kell fordítani a teamtagok megterhelésére, a kiégés veszélyeire, amelyek egyebek között mikroteammegbeszélésekkel és adaptációs szabadságok beiktatásával kezelhetők. Lényeges következtetés, hogy a rehabilitációs idő tagolásával, az állapotváltozások folyamatos monitorozásával strukturálhatjuk a rehabilitációs folyamatot, ami a team fejlődéséhez is hozzájárulhat. TR.06 Közeledés-Közelítés-Megközelítés Bálint Éva, Urbanics Ildikó Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Koponya-agysérült Rehabilitációs Osztálya, Budapest Problémafelvetés: Agysérült betegek rehabilitációjában meghatározó tényező a különböző terápiás beavatkozások időzítése (neuropszichológiai, illetve kognitív fejlesztési) annak tekintetében, hogy a páciens a sérülést követő kezdeti eszmélése után milyen javuláson megy keresztül, a veszteségeiről milyen élményei, tapasztalatai vannak, milyen elvárásokat támaszt a rehabilitációjával szemben. A team oldaláról nézve pedig azért fontos a vizsgálatok időzítése, mert a túl korai beavatkozások az együttműködés rovására mehetnek: nemcsak a beteg, hanem a gyógyító személyzet sérülését is okozhatják (kudarcélmény), és az újbóli próbálkozás lehetőségét veszik el mindkét féltől. Célkitűzés: Annak bemutatása, hogy a betegségtudatosulás különböző szintjein a betegek hogyan reagálnak a terápiás megközelítésre. Módszer: A betegségtudatosulás, a betegségélmény és az érzelmi terhelhetőség különböző szintjein álló páciensekkel való terápiás beavatkozások retrospektív elemzése, esetrészletek tükrében. Eredmények: Tapasztalatunk szerint a terápia időzítéséhez a páciensek betegségtudatának függvényében (1. Tudja, hogy nem tudja; 2. Nem tudja, hogy nem tudja; 3. Nem tudja, hogy tudja) eltérő megközelítési módok szükségesek a terapeuta részéről. Ezen felül különböző terápiás kimenetekre számíthatunk a beteg érzelmi terhelhetőségének, illetve kognitív működésének eltérő szintjein. Következtetés: Ha a beteg a fent említett dimenziókon mutatott aktuális állapotaihoz illesztjük a terápiás intervenciót, akkor a páciens részéről nagyobb nyitottságot, együttműködést, jobb prognózisú fejlődést várhatunk. A szakembereket kevesebb kudarc éri, csökken a frusztráció. TR.07 A hosszú ideig tartó kórházi rehabilitáció kihívásai II. Végtelenség és határtalanság a rehabilitációban Én vagy Te, vagy Te vagy Én? Verseghi Anna, Urbanics Ildikó Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Koponya-agysérültek Rehabilitációs Osztálya, Budapest Minél hosszabb ideig húzódik a rehabilitációs folyamat, annál könnyebb belevesznie a kezelőnek és a betegnek az időbe, mert a változás nagyon lassú, sokszor alig észrevehető. A segítő és a segített kapcsolatában Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése 83

az önállóság különböző szintjein a funkciók átadása és átvétele (testi-szomatikus működések feletti kontroll, cselekvésekkel kapcsolatos kompetenciák, érzelmi és értelmi folyamatok irányítása, felelősségvállalás) összemosódhat nemcsak térben és időben, hanem interperszonális szinten is. Célkitűzés: a hosszú idejű rehabilitációban ismétlődő kihívások közös jellemzőinek bemutatása, különös tekintettel a leválás és leválasztás, függőség, önállóság, illetve együttműködés témáira. Anyag és módszer: a betegek gyógyulási folyamatának és ezzel párhuzamosan a rehabilitációs team integrációs képességének retrospektív, folyamatelemző, interaktív és rendszerszemléletű áttekintése arra vonatkozóan, ahogy az egyes teamtagok egymás szempontjaira reagálnak. Eredmények: A betegek, a családtagjaik és a szakmai team folyamatos bizonytalanságban dolgozik a változás és a gyógyulás ütemét/idejét/időzítését tekintve. Az idői bizonytalanság és a végtelen idő kihívása irreális elvárásokat, szorongást, frusztrációt, reménytelenséget, bűntudatot és bűnbakképzést, eredményezhet. A rehabilitációs team különböző tagjai, a betegeket és családjukat is beleértve, az aktuális, saját életszakaszukhoz köthető életfeladatokkal, kihívásokkal foglalkoznak, és ezeket különböző tudatossági szinten munkálják meg önállóan és társas (egyedül és együtt másokkal) viszonylatokban. Ennek következtében attól függően reagálunk egymásra, hogy ki éppen melyik aspektusra összpontosít (az elkülönülni vágyó én, vagy mi együtt veletek) éppen az adott életszakaszában. Ezért az egyik legnehezebb feladat a gyógyító team számára a konkrét szakmai feladatokon túl, hogy világosan tudjon különbséget tenni az Én és a Másik, illetve a Mi és Ők problémája között. Következtetés: A határok idői, téri, illetve interperszonális síkjain végbemenő folyamatos tanulása fejlődést eredményez a gyógyító kapcsolatban, a tudatosság különböző szintjeitől függően is. K.01 A csoportos afáziaterápia tapasztalatai Őrley Zita, Kotra Mónika, Mészáros Éva Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Hemiplégia Rehabilitációs Osztálya, Koponya-agysérültek Rehabilitációs Osztálya, Budapest Célkitűzés: Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Hemiplégia Rehabilitációs Osztálya és Koponya-agysérültek Rehabilitációs Osztálya az afáziás személyek számára egyéni és kiscsoportos logopédiai terápiát is biztosít. A csoportos foglalkozásokon heti két alkalommal főként súlyos afáziás személyek vesznek részt. Minden terápiás ülésről videofelvételt készítünk. Ezek segítségével és egy koterapeuta közreműködésével, valamint megfigyeléseivel nyomon követhető a változás. A terápia célja, hogy a súlyos afáziával járó szegényes verbális-szóbeli és a társtünetként gyakran megjelenő apraxiából adódó csökkent nonverbális kifejezőképességet csoportos terápiával fejlesszük. A terápia során nagy hangsúlyt kap a gesztushasználat, amely elősegítheti a szóelőhívást. A csoportterápiás légkör pozitív hatása a csoporttagok szociális viselkedésén, kapcsolatteremtő képességén és kommunikációs motivációján is lemérhető. A terápiás üléseken a kommunikációhoz, beszélt nyelvhez szükséges funkciók (az artikuláció, az automatikus sorok, a ritmus, a szerialitás, a gátlás vagy a figyelem) fejlesztésére is sor kerül. Következtetések: Eredményeink megfigyelésen alapulnak. Tapasztalataink azt mutatják, hogy sok esetben az, ami az egyéni terápiában nehézséget okoz a páciensnek, a csoportos foglalkozásokon sikeresen teljesül. A folyamatosan végzett terápia megfigyelései megerősítettek minket abban, hogy az egyéni és a csoportos terápia párhuzamos gyakorlása sok esetben kedvezőbb az afáziás személyeknek. 84 Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése

K.02 A szavak ereje. Verbális szuggesztió mint a kóma kiegészítő terápiája Szegleti Gabriella MRE Bethesda Gyermekkórháza, Rehabilitációs Osztály, Budapest Célkitűzés: Mondatainknak szuggesztív ereje van, így érdemes odafigyelnünk, hogy mikor mit mondunk, hiszen tudatosan felépítve a gyógyítás szolgálatába állíthatjuk a szavakat. Az osztályunkon fekvő kómás betegek gondozása során felmerült, hogy bár egy beteg többféle terápiába is részesül (gyógytorna, kognitív serkentés, taktilis, kinesztetikus ingerlések), szükséges ezeknek az összefogása, strukturálása egy ingerré. Így kezdtük el rendszeresen alkalmazni a hipnotikus szuggesztiók módszerét az osztályon fekvő kómás betegek terápiájában, hiszen bár a kóma tulajdonsága az öntudatlanság, ez nem jelenti azt, hogy a személy receptív és asszociatív funkciói teljességgel működésképtelenek. A terápia megtervezésekor azzal feltétlenül számolni kell, hogy a beteg tudata megközelíthető, képes hallásra, gondolkodásra, érzelmek átélésére. Mivel már eleve módosult tudatállapotban vannak a betegek, így hipnózisra nincs szükség. A szuggesztió olyan kommunikáció, amely önkéntelen választ vált ki, nem utasítások vagy kérdések, csak kijelentések és gondolatok. Funkciója, hogy a páciens kognitív tevékenységét stimuláljuk, a lehető legjobb fizikai és érzelmi komfortállapotot megteremtsük, a fájdalmat, diszkomfortérzést megszüntessük, és nem utolsósorban a családot, hozzátartozókat bevonjuk a terápiás munkába vezetett, strukturált formában. A pszichológus a hozzátartozókkal, valamint a teamtagokkal együttműködve állítja össze a szuggesztív szöveget, amelyet a családtagok, az ápolók, valamint a terápiás szakemberek napi rendszerességgel, lehetőség szerint minél gyakrabban felolvasnak a betegnek. A vezetett szuggesztió segíti a betegek szorongásának csökkentését azáltal, hogy támaszt nyújt a téri és idői orientációban, felkészít a különféle beavatkozásokra, terápiás foglalkozásokra és a terapeutákra. A mozgás, valamint a relaxált állapot elképzelésével stimulálja a szenzomotoros mechanizmusokat. Ezenkívül a hozzátartozóknak is segítséget nyújt azzal, hogy részesei lehetnek a gyógyító folyamatnak, hiszen ne felejtsük, a család a legfőbb szövetségesünk a gyógyításban. Következtetések: Ha a szavaknak ereje van, használjuk azokat ügyesebben, kiegészítve ezzel a szomatikus megközelítésű orvoslást. A szuggesztív terápiás beavatkozások technikája bár empirikusan nem igazolt eszköz, mégis hasznos segítőtárs a kómás állapotban lévő emberek gyógyulásának elősegítésében. K.03 A kisagy nyelvi rendszerben betöltött szerepe esettanulmány Mészáros Éva, Szöllősi Izabella, Vannay Aladárné, Pap Ilona, Fazekas Gábor Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Hemiplégia Rehabilitációs Osztály, Budapest MTA, Nyelvtudományi Intézet, Budapest Célkitűzés: A cerebellumnak a nyelvi rendszerben játszott szerepe napjainkban egyre inkább előtérbe kerül. Például Fabbro, Moretti, Bava (2000) a morfoszintaktikai hibákat hangsúlyozzák, amelyek morfémák (ragok, névelők, névutók) helyettesítését, elhagyását, inadekvát addícióját jelentik. Smet, Baillieux (2007) megnevezési, olvasási, hallás utáni megértési, fonológiai, illetve szemantikus fluencia feladatokban reprezentálódó alacsony teljesítményt, illetve agrammatikus formák megjelenését említik a leggyakrabban. Számos szerző kognitív és nyelvi deficit együttes előfordulásáról számol be (Riva, 2000; Booth, Wood, 2007). Az előadás célja a cerebellum szerepét a nyelvi rendszer néhány aspektusán (utánmondás, grammatikalitás megítélés, fluencia- Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése 85

feladat) keresztül bemutatni egy kizárólag cerebelláris sérülést mutató beteg esetének ismertetésével. Módszer: A 78 éves nőbeteggel felvettük az általánosan használt teszteket (WAB, Token). Bár végeztünk egyéb, célzott próbákat is, de a jelen prezentációban csak az előadás tárgya szempontjából releváns, általunk szerkesztett eljárásokat (és azok eredményeit) említjük: 1. Lexikalitás, döntési feladat késleltetett utánmondásba ágyazva. Ennek során egy hallott mondatot kellett a betegnek megismételnie, miután egy hangsorról eldöntötte, hogy az értelmes vagy sem. 2. Szómagyarázat. A pácienstől azt kértük, hogy adott lexikai elem (szó) jelentését határozza meg. 3. Betű- és szófluencia-feladat. A vizsgálati személynek a megadott hanggal kezdődő/adott kategóriába tartozó szavakat kellett felsorolnia egy perc alatt. A vizsgálatokat adathordozón rögzítettük, azok elemzését az átírt változaton végeztük. Eredmények: A késleltetett és késleltetés nélküli utánmondásos feladatnál és a szómagyarázatnál nagy arányban reprezentáltak a verbális perszeverációk, amelyek motoros és szemantikus típusra oszthatók. Motoros perszeverációnak neveztük, ha a páciens az egész szót, frázist (pl. szív, szív, szív; természet fölötti, természet fölötti), vagy a kezdő szótagot gátlás nélkül ismételte (pl. rororomos). Nyelvi diszfunkcióként értelmeztük a szemantikai perszeverációt, amelynek során a beteg a mondat egyik szavának szemantikai jegyét kiemelve azt több válaszon keresztül perszeverálta (pl. célszerkezetben: tenger, válaszokban: tó). Nem csupán szemantikai, de agrammatikus nyelvi formákat is találtunk, amelyeket a nyelvi rendszer deficitjeként értelmeztünk (pl. a sziget, amit elárasztotta a romos város). Az egyik lényegesebb eredményünk, hogy a szemantikai perszeveráció és az agrammatikus kifejezések a késleltetés nélküli ismétlés esetén kisebb arányban jelentek meg, mint késleltetéskor. A másik fontos megfigyelésünk, hogy a páciens a betűfluencia-feladatban sokkal rosszabbul teljesített, mint a szófluencia-feladatokban. Következtetések: Mivel a szemantikai perszeverációk, illetve az agrammatikus mondatszerkezetek többnyire a komplexebb, a munkamemóriát fokozottabban igénybe vevő feladatok esetén jelennek meg (késleltetett ismétlés), ebből arra következtethetünk, hogy feltehetően nem a nyelvi rendszer primer sérülése okozza a fenti zavarokat. Ez a feltételezésünk egybecseng azokkal az elméletekkel, amelyek a rövid távú memória sérülésével magyarázzák az expresszív beszéd nyelvi oldalának károsodását a cerebellum meghatározott területeinek károsodása esetén (Fabbro, 2000). A fonológiai fluencia feladatokban produkált kisebb teljesítményről más szerzők is beszámolnak. Hipotézisük szerint a fonológiai fluencia sérülése a corticalis frontalis régiók diszfunkciójára utal, amely a cerebro-cerebelláris körök érintettsége következtében jön létre (Silveri, Miscagna, 2000; Lalonde, Botez-Marquard, 2000). A fentiek figyelembevételével Fabbróhoz (Fabbro, 2000) hasonlóan feltételezhetjük, hogy a morfoszintaktikai és a lexikai folyamatokban a kisagy a reguláló funkciója révén vesz részt. Így annak sérülése különböző típusú, másodlagos nyelvi zavarokhoz vezethet. Meg kell azonban jegyezni, hogy az eredményeink egyetlen személy teljesítményén alapulnak, így igazolásukhoz további neuropszichológiai, neurolingvisztikai vizsgálatok szükségesek. K.04 Új eljárás bevezetése a neglect rehabilitációjába. Előtanulmány Pollák Ildikó, Szabó Borbála, Mező Róbert Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház, Központi Rehabilitációs Osztály, Budapest Célkitűzés: A neglect szindróma nagymértékben megnehezítheti a mozgásrehabilitációt és az önellátás fejlődését. A szakirodalomban számos vizsgálat és módszer található a neglect tüneteinek enyhítésére, de az eredmények ellentmondásosak. Kutatásunkban a bal oldali nyaki elektromos, illetve vibrációs ingerlés neglectre gyakorolt hatását vizsgáljuk. Módszer: Egyelőre 5 neglectes vizsgálati és 5 neglectes kontrollszeméllyel végeztük el a kutatást. A sérülés oka többnyire jobb ACM occlusio, a személyek átlagéletkora 59,8 év, a stroke és az első vizsgálat időpontja közt eltelt idő 1-2 hónap. A neglect diagnózisa és javulásának nyomon követése neuropszichológiai tesztekkel történt (Bells-teszt, vonalszámozás, vonalfelezés, Piéron-teszt, taktilis próba). A páciens mozgásállapotát és önellátását az ide vonatkozó érkezési és távozási FIM-pontszámok jelezték. A vizsgálatban részt vevő személyek 4 héten át heti 5 napon keresztül minden nap délelőtt 20 perces elektromos, délutánonként pedig 20 perces kézzel irányított gépi masszírozásban részesültek. A kontroll- 86 Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága XXXI. Vándorgyűlése