Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez II. Tanulásirányítás-metodikai kérdések

SZOCIÁLIS MUNKA BUDAI ISTVÁN Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez II. Tanulásirányítás-metodikai kérdések Ha a világot folyamatosan csak részleteiben látjuk, ha csak jelenlegi intézményünkbõl, csak két szemünkkel lehatárolt perspektíván keresztül vizsgálódunk, és ha valamennyien csak ezzel az élettapasztalattal és a kérdések korlátozott megértésével rendelkezünk, akkor csak rontani fogunk a szolgáltatások egészén. (Laming, idézi Hume Sharples 1995) A hazai és a nemzetközi, de fõleg az európai szakmai tapasztalatok, a vonatkozó szakirodalomban megjelent teoretikus elemzések és a különbözõ szakmai viták alapján három egymásra épülõ tanulmány a szociális képzések alapvetõ összefüggéseire, a MIT, MIÉRT, HOGYAN tanítsunk, és MILYEN KERETEKBEN történjék a szociális munkás-képzés kérdésekre keresi a válaszokat. Az elsõ tanulmány a szakmai tudás és a kompetencia alapú képzés néhány kérdését vizsgálta meg (ld.: Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez I., Budai 2006). Jelen tanulmány a nemzetközi (brit és német) szakirodalomra támaszkodva egyfajta elméleti választ kíván adni arra, hogy milyen módszerekkel, tanulási stratégiákkal, eszközökkel vértezheti fel a képzés a diákokat leendõ szociális munkás feladataik ellátására, vagyis hogy miképpen válik alkalmassá a képzés a kor kihívásainak megfelelõ biztos, releváns és konvertálható tudás fejlesztésére, a szakma gyakorláshoz szükséges kompetenciák, a szakmai személyiség, identitás alakítására. Azaz kereteket és alternatívákat kíván nyújtani a szociális munkás képzés metodológiai kérdéseihez. A válaszok itt most elsõsorban tehát a HOGYAN tanítsunk? kérdést célozzák meg. Bevezetés A szociális munkás-képzéssel szembeni újabb és újabb szakmai kihívások egy sor szakmai és képzésmetodikai témát indukálnak. Például azt, hogy vannak-e eredményes szociális-munka módszerek, és melyek azok; vannak-e a szakma értékalapján mûködõ hatékony módszerek, például a kemény szociális problémák kezelésére (Jordan 1999), ill. hogy az eset- 84 Esély 2007/1

Budai: Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez II. munka gyakorlatán túllépve melyek a csoportos és közösségi szociális munka eredményes módszerei. Az érem másik oldala, hogy miként lehet ezeket a módszereket jól elsajátítaniuk a diákoknak, s hogy vajon megfelelõ oktatás-képzés metodikával, a szociális munka értékeinek és etikai elveinek megfelelõen, pro-aktív és preventív megközelítésekkel zajlik-e a felkészítés az emberi szükségletek felmérésére, a közösségek fejlesztésére, a politika-csinálók tevékenységének befolyásolására, a gazdasági folyamatok kontroll alá vételére stb. A képzésmetodika alaposabb vizsgálatát indokolja továbbá, hogy Magyarországon a szociális képzések akkreditációja során ezidáig háttérbe szorultak a HOGYAN kérdései. Másrészt különbözõ vizsgálatok és kutatások szerint a szociális munkás képzéseket az oktatásmetodikai kultúra hiányosságai jellemzik (Budai 2004). Igen sok tényezõ hatása következtében ma már ijesztõ arányú a szociális diplomások pályaelhagyása, és az okok egyike a képzés problémáira és eredménytelenségére, ezen belül a metodika bizonytalanságaira is visszavezethetõ (Darvas és társai 1997, Forrai Ladányi 2005, Mányai Bass 2006, Tóth 2006). Megállapítható még, hogy a magyar szociális munkás-képzés oktatásmetodikai kérdéseiben korábban nem születtek a szükségleteknek megfelelõ számban és minõségben tanulmányok és elemzések, csak az utóbbi idõben szaporodtak meg az írások, elemzések (Ágoston 2006, Hervainé 2006, Pataki 2002, 2006, Puli Galavits 1999, Szoboszlai 1999, Tóbiás 2006 stb.). A szakmai és képzési módszerek és a módszertan kölcsönhatása evidencia. A módszertant ugyanakkor a helyén kell kezelni, vagy maga a módszer a célhoz vezetõ út egy pontján alkalmazott eljárást, a módszertan pedig az e módszerek rendszerbe szervezõdését jelenti. A mi esetünkben a képzés vonatkozásában alkalmazott módszerek rendszerérõl beszélünk. A szakmai és képzési módszerek összefüggéseire, kölcsönhatására felhívja a figyelmet a Global Standards for Social Work Education and Training dokumentuma is: A képzési program-célok eléréséhez hozzá kell rendelni megfelelõ és elegendõ gyakorlati készségeket, ismereteket, értékeket, legyenek azok az egyes programok irányultságából fakadóan fejlesztõ, protektív, preventív és/vagy terápiás beavatkozások. A gyakorlatban szükség van a szociális munka értékeinek, etikai elveinek, ismereteinek és készségeinek alkalmazására, hogy szembe lehessen szállni az egyenlõtlenséggel, a társadalmi, a politikai és gazdasági igazságtalansággal Szupervízióval mûködõ terepgyakorlatok megvalósítása szükséges... (A szociális munkás-képzés globális alapelvei 2006, 14). Álljon itt egy példa a szerzõ saját tapasztalatából. A szociális munka és a szociális munkás-képzés tanulása során számos európai országban, továbbá az Egyesült Államokban és Kanadában megfordulva igen sokféle alkalmam nyílt a különbözõ képzési helyzetek tanulmányozására. Revelációként hatott rám egyrészt az oktató kollégák igen magas színvonalú módszertani felkészültsége, s még inkább a diákok mérhetetlen lelkesedése és aktivitása. A tanár még meg sem szólalt a tanórán, már kérdések Esély 2007/1 85

SZOCIÁLIS MUNKA özönét kapta a diákoktól, szimultán válaszokra késztetve ezzel õt. És ez az intenzitás nem csökken a tanóra végéig. Itt a diákok valóban tudni akartak, és nem csupán a folyamatok HALLGATÓI maradtak. Nyilvánvaló, hogy e légkör és állapot elõidézõje nagy mértékben a tanárok módszerkultúrájától függött. Európai kitekintés A fentiekbõl következõen célszerû tágabb dimenziókba lépni, és rövid kitekintést adni Európa két a szociális képzéseket illetõen nálunk nagyobb hagyományokkal rendelkezõ országának tapasztalataira. Ezért az Egyesült Királyságot és Németországot fogom kiemelni, mivel ráadásul e két ország képzési tapasztalatai gyökeresedtek meg leginkább Magyarországon, ezeket használjuk leginkább a mindennapi képzési gyakorlatban. Képzésmetodikai értékek az Egyesült Királyságban Az utolsó 25 30 évben a brit szociális munkás-képzés követte a szociális szakma nagy változásait és az azzal járó vitákat. A szociális munkásképzés lényegére és szerepére vonatkozóan máig is érvényes Kendall fél évszázaddal korábbi (1950) definíciója, amely többek között a tudományos kutatás, a tudás és a készségek egyensúlyának és integrációjának fontosságáról szól, valamint a Seebohm-jelentés (1968), amely deklarálja az azonos elvek alapján történõ képzés nélkülözhetetlenségét. Utóbbi hatására, parlamenti törvény hátterével jött létre 1973-ban a nagyhírû Central Council for Education and Training in Social Work (CCETSW) kvázi autonóm szervezet, amely a szociális munkás-képzések tartalmának és sztenderdjeinek meghatározásáért felelt, és amely meghatározta a szociális munkás-képzõ iskolák funkcióit, ebbõl fakadóan az oktatásmetodikai kérdések elveit. A CCETSW szerepe a szociális tudományok szükségleteinek a szociális munkás-képzésekkel való találkozásának elõsegítése (Lymbery és társai 2000, p. 270). Ilyen szervezet, testület ma még nem létezik Magyarországon. Az 1980-as évektõl kezdve a szociális szférában is megjelentek a versennyel, a piaccal, a minõségbiztosítással, továbbá a menedzsment szemlélettel összefüggõ kérdések és egyúttal az azok problematikusságára utaló bírálatok is (Adams 1998, Barr 1998, Ford 1996, Lymbery és társai 2000, Preston-Shoot és Jackson 1995 stb.). Elõtérbe került az állami, a helyi közösségi és a családi felelõsség egyensúlyának újragondolása. Egyre inkább hangoztatott képzésfilozófiai-metodikai kérdéssé vált, hogy a képzések fejlesztésénél jobban figyelembe kell venni a szolgáltatások és a felhasználóik szempontjait. És ezzel válik különlegessé a diákok szerepe is, tehát hogy valójában õk maguk is partnerei, kliensei, vásárlói lesznek a tudásnak és a képzésnek. Adams (1998) figyelemre méltó érvelése szerint egyre szélesedõ küzdelem van kialakulóban a minõségi szociális munkás-képzés tekintélye érdekében: konstruktív szemlélettel 86 Esély 2007/1

Budai: Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez II. szigorúbb követelményeket kell támasztani a diákokkal, a képzõ stábokkal és a végzõsöket alkalmazókkal szemben (ld. még: Parton O Byrne 2000, Preston-Shoot Jackson 1995). A CCETSW-et a kezdeti, igen progresszív szerepének elismerése mellett (a szervezet a szociális munka túlélését segítette, hangsúlyossá vált a rasszizmus és a diszkrimináció elleni harc stb.) a szakmai közvélemény idõvel felrótta a szervezet elbürokratizálódását és rugalmatlanságát, ill. ezek következményeit. A bírálat szerint elsõsorban az állami szempontokat támogatja, és nem figyel kellõképpen a szakmai tartalmakra, metodikára és a szolgáltatásokat felhasználók igényeire. Bírálták a benne megtestesülõ erõs kormányzati ellenõrzést, és a túlzott szabályozást is: egyes szerzõk a konzervatív modernizációs kormányzati folyamat meghosszabbított karjaként definiálták (Brewster 1992). Mások szerint nincs ereje az alkalmazók és a képzések érdekeinek egyeztetésére, vagy a társdiszciplínák felõli (jog, medicina) nyomás kivédésére (Adams 1998). Elvárandó, mondta Jones 1996-ban, hogy a CCETSW opponálja a kormányzati akaratot, annak érdekében, hogy új partnerek segítségével a szociális szakma és képzés új vízióját tudjuk felvázolni. Jogos volt Orme (1996) felvetése is, miszerint ha a képzés reaktív marad, akkor csupán a politika végrehajtójává válik, ha proaktív, akkor jó gyakorlatot indukálhat, és a szakemberek kompetens tevékenységére reflektálhat egyebek közt abban is, hogy a szociális munkások is a politika kommentálói lesznek, ill. hogy a politikusokkal tárgyalási pozícióba kell kerülniük (Jones 1996). Mindazonáltal oktatásmetodikai kérdésekben a brit szociális munkásképzés utóbbi 15-20 éves szakmai fejlõdésében hangsúlyossá és elterjedtté vált a Kolb-féle tapasztalat-alapú tanulás és képzés (Kolb 1984), továbbá a reflektív professzionalizmus alkalmazása (Schön 1987). Igen sok publikáció foglalkozik a tanulás komplex voltával, a dolgok, jelenségek, folyamatok értelmezésével, a gyakorlatban konvertálható készségek fejlesztésével, a hatékony tanítás tanulásirányítás jellemzõ jegyeivel, a kritikai alapállással, a problémaorientált megközelítéssel (Lymbery és társai 2000, Parker 1997, Preston-Shoot Jackson, 1995). Egyet kell érteni Coulshed-del is (1993), aki a tudás egyensúlyát megtestesítõ képzésrõl úgy beszélt, mint amelynek része egyrészt az emberi gondolkodás, másrészt a környezetre való reagálás képessége. Az ezen alapuló képessé tevõ tanulási környezet (empowering learning) megakadályozza a diákok leminõsítését, és elveti azt a téves nézetet, miszerint csak a tanár megközelítése az egyetlen helyes út, így a diák passzivitásra van késztetve. Összességében az utolsó másfél évtized publikációinak szerzõi többségében megegyeznek abban, hogy a szociális munka néhány éve veszített ugyan integratív erejébõl és állami funkciójából, morális legitimitásából, és sérülékennyé is vált, ugyanakkor újabb modellek kimunkálásával és elterjedésével a kirekesztettség, az elnyomás elleni harc jelentõs terepévé tette a szociális szolgáltatásokat, mindez pedig hatással volt és van a szociális munkás-képzések egészére és módszertanára (Pietroni 1994, Jones 1996). Esély 2007/1 87

SZOCIÁLIS MUNKA Képzésmetodikai válaszok Németországban Miként az Egyesült Királyságban, úgy Németországban is jelentõs mértékben hatnak a régmúlt szociális munkás-képzéssel összefüggõ történései. Érvényesek például Solomon (1919) szociális nõiskolákban alkalmazott képzési-módszertani elvei, azaz hogy a képzésnek nem elsõsorban olyasmit kell megtanítania a diákoknak, amit nem tudtak addig, hanem olyan emberré kell alakítani õket, amilyenek nem voltak addig. Kezdetektõl fontos cél volt, hogy érett személyiség kerüljön ki a képzésbõl. A szociális károk orvosaivá kell képezni õket, s a képzés jelentõs elemének kell tekinteni a szociális gondolkodásra való nevelést (Solomon 1919: 112). Az elmúlt két évtizedben sok klasszikus és újkeletû probléma került a szociális munkás képzéssel összefüggõ viták középpontjába. Például az, hogy lehetséges-e sokféle szakterületre képezni egységes alap nélkül, továbbá az örök dilemma: széles ismeretanyag vagy gondolkodni tanítás. Fókuszba kerültek a szakmai kompetenciákkal kapcsolatos kérdések. Sok szociális munkát tanító tanárban vetõdött fel aggodalom a túlzottan elméleti jellegû képzésekkel összefüggésben, hiszen sokszor elsõsorban elméleti síkon közvetítik a gyakorlati módszereket. Létezik ugyanakkor a tanárok részérõl egyfajta kritikai megközelítés is, azaz kérdéssé teszik, hogy oktatási szempontból mit fogadjanak el a praxistól. Egyre többen kardoskodtak a reflektivitás, a változtathatóság, a rugalmasság, a gyakorlatban realizálható képességek, a tevékenységek, a kompetenciák tanítása mellett (Brake 2000). Wendt (1985), s a kognitívan elsajátítandó formális, szociális és kapcsolati, továbbá érzelmi kompetenciák fejlesztését tartják fontosnak. Gáspár (1999) szerint az egyes stúdiumok közötti integráció, az elmélet gyakorlat közötti integráció igénye, ill. a diákoknak a tantervfejlesztõ folyamatokban való részvétele már az 1970-es évektõl kezdõdõen megvolt a német szociális munkás-képzésekben. A szociális munka összehangolt beavatkozási stratégiáira, a multi-professzionális segítõ tevékenységre való felkészítés ma már tetten érhetõ a képzésekben. Másfelõl az utóbbi években hangsúlyosabbá vált az akadémiai követelményekhez való erõteljesebb igazodás, vagyis az egyetemi szintû szociális munkás-képzõ kurzusok megszervezése és beindítása. Következésképp a tanárok ugyan saját érdeklõdésüket, kutatásukat viszik be a képzésbe, de ezek hasznossága a szociális munka mindennapi gyakorlata terén nem mindig releváns. A diákok sok mindenrõl tanulnak, de sokszor hiányosak szociális munka-módszereik, készségeik és kompetenciáik. Képzésmetodikai dilemmák A fenti megközelítéseket és a kialakult hazai gyakorlatot ismerve célszerû ezen a ponton érinteni a HOGYAN kérdés egy-egy fontos dilemmáját. 88 Esély 2007/1

Budai: Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez II. Képzés és/vagy tréning A nemzetközi és a magyar gyakorlat, továbbá a szakirodalom a képzés és a tréning fogalmát megkülönbözteti egymástól. (Itt nem térünk ki az oktatás és a képzés fogalmának értelmezésére és differenciálására.) Tréningnek általában egy adott, konkrét szakmai feladat elõírt módszerû megvalósításának elõkészítését, a hatékony, speciális sztenderdek gyors elsajátításának folyamatát tekintik. Fõként gyakorlati készségek alakításáról, azaz lehatárolt, specifikus tevékenységrõl van szó, és az elméleti megközelítés vagy nem szerepel, vagy csak pótló funkcióval bír. Dominelli (1997) figyelmeztet arra, hogy a csak tréningeken résztvevõk kevésbé válnak innovatív gondolkodókká, általában nem keresik az új horizontokat és az új metodikákat, viszont napi, gyakorlati-technikai problémákat kiválóan oldanak meg az így szerzett tudásuk birtokában. A sarkos megállapítás részben vitatható, hiszen köztudottan vannak kifejezetten innovációt, értékorientációt, a személyiség fejlõdését megcélzó tréningek is. Képzésnek tekinthetõ az értékek által vezérelt, szakmai szocializációnak az a nélkülözhetetlen fázisa, amely általános tudás közvetítésére, elsajátítására és fejlesztésére szolgál, általában elõkészíti a diákokat a munkába állítára tehát az adott hivatásra irányuló elõkészítés, képessé tétel, a kompetenciák kialakítása. Ireland (1985) szerint olyan tevékenység, melynek célja a képzésben részt vevõ személy horizontjának szélesítése a tudás és a készségek (kompetenciák) megszerzése révén (Ireland 1985, idézi Dominelli 1997: 177). Összességében határozottan állítható, hogy a tréning és képzés fogalma, és az ezzel összefüggõ tevékenység nem értelmezhetõ mechanikusan, ezen tevékenységek egymást átfedik, vagy egymás kiegészítõi, hiszen a szakmai tevékenységre való felkészítés során egyaránt szükség van a leendõ szakember szakmai horizontjának kialakítására és a mindennapi feladatainak elvégzéséhez szükséges készségek elsajátítására. Akadémiai és/vagy szakmai képzés iskola és/vagy terep Dominelli (1997) felhívja a figyelmet az elmélet gyakorlat intellektuális és érzelmi vonatkozású integrációjának nélkülözhetetlenségére. A szociális szakmai közéletben és a szakirodalomban idehaza eddig elsõsorban racionális szinten voltak próbálkozások és törekvések az elméleti és a gyakorlati elemek összekapcsolására, ám érzelmi vonatkozásokban már kevésbé, nem beszélve a racionális és érzelmi vonulatok közötti integrációk bemutatására és elemzésére. Dominelli szerint az olyan képzõ folyamat tekinthetõ eredményesnek, melynek során a képzés résztvevõi megértik, hogy az elmélet a tudás gyakorlati kiterjesztéséhez ad információkat, vagyis hogy amit a gyakorlatban csinálnak a szakemberek és a diákok, annak konzisztensnek kell lennie az elméleti alapjaikkal. Az integrációs szempont fontossága miatt az elmélet gyakorlat közti különbségtétel szerinte ilyen értelemben hamisnak tekinthetõ. Figyelemre méltó England (1986) megállapítása is, miszerint a diákok általában nem önmagában az elmélet ellen tiltakoznak, hanem gyakorlati tevékenységükhöz kívánnak releváns elméletet használni: A szociális Esély 2007/1 89

SZOCIÁLIS MUNKA munkás-képzésben részt vevõk tapasztalata, hogy egész sor elmélet elsajátítását kívánják a diákoktól anélkül, hogy megfelelõ figyelmet fordítanának azok hasznosíthatóságára, értelmezésére és integrációjára. (England 1986: 96). A brit gyakorlatban és szakirodalomban az egyetemeken közvetített képzési tartalmakat sok helyen mechanikusan akadémiai és szakmai tudáselemekre bontják, de jelentõséget tulajdonítanak a kétféle tudás kapcsolatrendszerének is. Az akadémiai és a szakmai képzés összevetését illetõen a felnõttképzésben végzett kutatásukban igen érdekes megállapításra jutott Cohen és Hull (1994). Már dolgozatuk címe is kettõsséget jelez: Szakmai tréningek vagy akadémiai képzés egy általános probléma. A több kérdéskörre kiterjedõ vizsgálat egyik kiindulópontja az volt, hogy az akadémiai szférában és az elméleti képzés során nehéz használni a gyakorlat tapasztalatait. A kutatók az akadémiai és a szakmai képzés különbségével kapcsolatos gondolataikat és tapasztalataikat összevetve megállapították, hogy jelentõs különbségek tapasztalhatók az akadémiai és a szakmai képzés között: Amíg az akadémiai képzés elsõsorban elméleti ismereteket nyújt, a kritikai elemzésben és a kutatás módszertani tudásban fejleszti a diákokat, addig a szakmai képzés elsõsorban a gyakorlatban alkalmazható (pl: könyvtárhasználat, információs technológiák használata, rövidebb riport és terjedelmesebb esszé írás stb.) készségek fejlesztésére irányul (Cohen Hull 1994: 45 46). A túlzott prakticizmus veszélye persze fennáll, hiszen a diákok általában nem igénylik tanáraiktól a szociális munka különbözõ elméleteit. Fisher (1997) szerint viszont már látni azt az újabb tendenciát is, miszerint a kizárólag készségek alapján, a csak mechanikus módon praktizálók is egyre inkább felismerik a szociális munka akadémiai tudásának (és a szolgáltatást felhasználók tudásának is) jelentõségét. Igencsak elõre mutató Taylor ajánlása is a Dominelli és England által felvetettekre: nem elégséges a diákokat csak a gyakorlati tudásra képezni, hanem ismereteiket használniuk is kell tudni a gyakorlatban. A diákoknak képesnek kell lenniük a gyakorlatban való gondolkodásra és cselekvésre. Ahogy a képzés során megküzdenek az új és elõre nem látható szituációkban, úgy majd szociális munkásként is képesnek kell lenniük kritikai reflektív ítéletek és döntések meghozatalára (Taylor 1996: 53) Adams (1998) szerint a képzésnek rendelkeznie kell a szociális munka adekvát, elvárt jellemzõivel. Így a képzõ kurzusoknak alapvetõen kalkulálni kell a gyakornokok megelõzõ szociális munka-tudásával, tapasztalatával. A gyakorlatok tantervét közelebb kell hozni az osztálytermi tanításhoz és viszont, például a gyakorlatok stábjainak akadémiai képzésbe emelésével, szerepeinek bõvítésével és viszont, az iskolai tutorok gyakorlatokon való közremûködésével. A képzések fejlesztésével foglalkozó szakembereknek, vezetõknek, az oktatóknak és a tereptanároknak alaposan újra végig kell gondolniuk, hogy mi az, amit funkciójából következõen elsõsorban és döntõen az 90 Esély 2007/1

Budai: Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez II. iskola tud nyújtani (elméleti ismeretek alapozása, kritikai gondolkodásra tanítás, vizsgálatokra, elemzésekre való felkészítés integrációk kialakítása stb., és mi az, amit elsõsorban csak a terepen, az indukciós bázison (a szociális valóság saját élményen átszûrt megtapasztalása, a koncepciók kipróbálása, a készségek fejlesztése, a tevékenység elemzése stb. terén) lehet megtanulni. És mi az, aminek tanulásakor mindkettõre szükség van? Az elmélet és gyakorlat összefüggésének szorosságát alátámasztandó, a szociális szolgáltatások és a képzés kölcsönhatásait tekintve határozottan kimondható, hogy a szociális munkás-képzés különös sajátossága, hogy a szolgáltatás szolgáltatásának tekintendõ, nevezetesen, hogy a képzés lényege nem egyéb, mint az, hogy tegye világossá a diákok és gyakornokok számára, hogy milyen társadalmi összetevõk nyomán keletkeznek a szociális problémák, és miképpen lehet problémakezelési stratégiákat alkalmazni (Gáspár 1999). Kérdés persze, hogy így definiálják-e, és ilyennek tekintik-e magukat a képzõ iskolák, elfogadják-e, elviselik -e a szolgáltatás kiszolgálását, a többszörösen alárendelt helyzetet és szerepet, elvesztve ezzel a vezetõ szakmai szerepüket. Vagy egyszerûen csak igazodnak a felsõoktatás erõsen akadémiai követelményrendszeréhez, és csak járják a maguk útját az egyetemek keretein belül. Másfelõl: vajon mennyiben tekintik ugyancsak szolgáltatásnak a képzést a szociális ellátásban dolgozók, az intézmények és szervezetek? Milyen szakmai viszony kialakítása lehet hatékony a diákok képzése érdekében? Meg kell válaszolni ezeket az évek óta magunk elõtt tolt kérdéseket is, és konkrét lépéseket kell tenni a hatékony együttmûködés érdekében. Az akadémiai és a szakmai, továbbá az elméleti és gyakorlati képzésnek szoros kölcsönhatásban kell lennie egymással a szakmára közvetlenül elõkészítõ szociális munkás-képzésben. Az ún. akadémiai szférának alapvetõen szüksége van a gyakorlatra, és viszont: a praktikumnak pedig éppen a gyakorlat által kitermelt elméleti fogódzóra, szempontokra, rendszerekre stb. Nem tekinthetõ szerencsésnek tehát, ha mereven elkülönítjük a képzést, akadémiai (elméleti) és szakmai (gyakorlati) formára bontva. A kérdés viszont állandóan fennáll: mikor, milyen mennyiségben és minõségben célszerû az akadémiai és a szakmai hangsúlyokra fókuszálni a képzés folyamatában. Gyakorlati és kutatási bölcsesség A szakmai körökben közhelyként használt kifejezés szerint az elmélet gyakorlat nélkül üres, a gyakorlat elmélet nélkül vak. Az elmélet gyakorlat polémiához fontos szemléletnek tekinthetõ a svéd Johnsson és Svensson (2005) megközelítése, akik a gyakorlat elméletérõl és a tudományos elméletrõl beszélnek. Megállapításuk szerint másképpen értelmezik és kezelik az elméletet a szociális munkát gyakorlók és kutatók. Az elõzõk szerint az elmélet csupán a jelenségek rendszerezésére és magyarázatára irányul és a gyakorlattól elrugaszkodott feltevéseken alapul. Ugyanakkor létezik egy, a gyakorlat tapasztalataiból származtatott elmélet is, amely lényegesebben elfogadhatóbb a gyakorlatban dolgozók számára. Így az elmélet gyakorlat közti szakadék még mélyebbnek tûnik. Esély 2007/1 91

SZOCIÁLIS MUNKA Érdemes tehát egy pillantást vetni a gyakorlatok és az elméletek által szerezhetõ szociális munka-tudás egyes összefüggéseire (1. ábra). Johnsson és Svensson (2005) a szociális munkát a gyakorlat és a tudomány közös arénájában megjelenõ, sokarcú tudásként értelmezik. A szemlélõdõ-hallgatólagos kifejezés ebben az összefüggésben a szociális munkások know-how, vagy ösztönös, improvizatív, intuitív, a pillanatnyi megoldásra vonatkozó, konzekvenciók nélküli tudását jeleníti meg a rendszerben. A tevékenységek során szerzett tapasztalatok, elért eredmények szavakba foglalhatók, megmagyarázhatók, s ezeket bármelyik szociális munkás elmondhatja, ill. más helyzetekben is alkalmazhatja. Leegyszerûsítve ezek tekinthetõk a tapasztalat-alapú tudásnak. A tevékenység több szempont alapján, többféle módon végzett elemzése és rendszerezése során lehet eljutni a rendszerezett tudás -hoz, amelyben már lényegesen több a tudományos, és kevesebb a gyakorlati elem. Az evidenciákon (bizonyítékon) alapuló tudás a metodológiai szempontokat figyelembe véve alapvetõen a kutatások eredményeképpen írható le, tehát a gyakorlatnak a tudományos ismeretek talajáról kell kinõnie, ami másfelõl persze korlátozó jellegû is, hiszen így az evidencia-alapú szociális munka csak a tesztelhetõ és rutinszerû gyakorlatra korlátozódik. Az 1. ábrából jól látható, hogy a különbözõ szociális munka-tudások a gyakorlat és a kutatás során egyaránt alakíthatóak, fejleszthetõek és elsajátíthatóak, a különbség ezek arányában van: a szemlélõdõ-hallgatólagos tudáshoz elsõsorban gyakorlat során lehet jutni, a bizonyítékon alapulóhoz pedig elsõsorban kutató tevékenység során. A szerzõk szerint viszont minden szociális munka-tudásnak a tapasztalatból kell kiindulnia, és így az elméleti szinteken is nélkülözhetetlen a tapasztalati bázis. Fentiekbõl következõen a kérdés másik oldala a képzés és a kutatás mint tudás-termelés egymáshoz közelebb hozásával írható le mind a különbözõ tevékenységekben és mind az intézményi szinteken. A CCETSW (1992) által kiadott dokumentum szerint a szociális munkás képzések az egyetemek gyakori konzervativizmusa és kirekesztõ magatartása miatt nehezen tudnak beilleszkedni a felsõfokú képzés rendszerébe, s az ebbõl eredõ problémák még ma is jól érzékelhetõek Magyarországon is. Ennek nyilvánvaló oka, hogy egyrészt a szociális munka késõn került be a felsõfokú képzésbe, másrészt pedig gyakran a társdiszciplínák diszkriminációs gyakorlatának áldozatává vált. Eddig elsõsorban külföldön láthatók erõs törekvések arra vonatkozóan, hogy a szociális munkás-képzés beépülhessen az akadémiai szférába, ottani státust érjen el, és hogy a tanárok egy része is egyre inkább a kutatások felé irányítja figyelmét (a tudás vagy/és kompetencia dilemmáját vö. Budai 2006). Összességében a vázolt dilemmák feloldásához vélhetõen a legcélravezetõbb út nem a kizárólagosságra való törekvés, hanem az, hogy a vagyvagy helyett az és logikája váljék általánossá (képzés és tréning, akadémia és szakmai képzés, gyakorlati és kutatási bölcsesség, tudás és kompetencia stb.). Kimondható, hogy a jelen társadalmi változásaival való szembenézéssel és helytállással, a szociális szolgáltatási koncepciók kidolgozásával, a megvalósításukban való, alkotó közremûködéssel, a gyakorlatok szervesülésével a képzésekbe gyorsabban lehet eljutnunk a szociális munka és a szociális 92 Esély 2007/1

Budai: Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez II. munkás-képzés tudományos státusának megalapozásához. Így válhat maga a szociális munkás-képzés a szociális munka tudományának elõfutárává. Ezek igen fontos szakma-, képzéspolitikai és ugyanakkor képzésmetodikai kérdések. Tanulásirányítási stratégiák A továbbiakban bemutatjuk, hogy milyen képzésmetodikai modellekkel és stratégiákkal operálva lehet hatékonyabb szociális munkás-képzést folytatni és elérni. Olyan modellekrõl és stratégiákról van szó, amelyek hozzásegítik a diákokat gyakornokokat, hogy megértsék a több szinten zajló szociális-társadalmi folyamatok mögötteseit, azok irányító mechanizmusait. Olyanokról, amelyek a szociális képzésekben dolgozókat képzésmetodikai tevékenységük át- és újragondolására ösztönözhetnek. Az oktatásmetodikai szakirodalomban a hagyományosokon túl számtalan viszonylag új megközelítéssel, stratégiával és modellel találkozhatunk; így pl. a kifejezetten motiváló kutató-felfedezõ vagy a projekt módszerrel, az informatika segítségét igénybe vevõ e-learning-gel vagy open learning-gel, a mesterfokú tanítás-tanulással (mastery learning) stb. Jelen tanulmány a terjedelmi korlátok miatt nem tud foglalkozni mindegyikkel. Olyanokkal célszerû itt foglalkozni, amelyeknek jelentõs hatása lehetséges a mindennapi szociális munka-tevékenységben. Tapasztalat-alapú tanulás A tapasztalat-alapú oktatás nagy hagyományokkal rendelkezik és igen elterjedt a nyugat-európai, és fõként az angolszász országokban (így Észak-Európában, Ausztráliában stb.). Különösen így van ez a szociális munkás-képzésben. Ez a tény a megközelítés, szemlélet és gyakorlat alapját képezi több, más a szociális képzésekben is alkalmazható oktatási modellnek. Eredete Dewey amerikai filozófushoz és oktatáskutatóhoz (1859 1952) köthetõ. Dewey oktatói és kutatói tevékenysége igen jelentõs pedagógiai paradigma-váltást eredményezett, amely lényege, hogy a mit tanulnak - ról a hogyan tanulnak (a diákok)-ra került a hangsúly, azaz a tanulás tartalma helyett a tanulás folyamata került a képzés fókuszába. A megközelítés-váltás különösen fontos a szociális képzések terén, mert Dewey álláspontja az interakcióról és a környezetrõl, a reflexióról és a tapasztalásról, valamint a közösségrõl és a demokráciáról nagyon hasonló volt a szociális munkások megközelítéséhez. Nézetrendszerének alakulásához hozzájárult, hogy a Hull-House-féle Chicagói Settlement Projektben szoros szakmai együttmûködés alakult ki közte és Jane Addams (1860 1935) között. Nehéz meghatározni, hogy vajon Dewey hatott-e jobban Jane Addamsre, vagy fordítva. Mindenesetre nyilvánvaló volt a kölcsönösség, kitûnõen támogatták egymást, és vállalták közös kötelezettségeiket. Mindazonáltal Dewey oktatásról szóló radikális elméletei párhuzamosan, Esély 2007/1 93

SZOCIÁLIS MUNKA és igen közel állóan fejlõdtek a szociális munkás-képzés gyakorlatával (Gibbons Grey 2002). A professzionalizálódási folyamat során a szociális munkás-képzés domináns modellje is a tudás-átadás hagyományos didaktikus stílusához idomult. Freire (1970) banki szisztéma -ként nevezte meg ennek lényegét, amely szerint a tanár a tudás kizárólagos szakértõje, aki a tudást beletölti a tanulókba azért, hogy õk tárolják azt magukban (mint az emberek pénzüket a bankban), és majd amikor szükségessé válik, felhasználhassák. Ettõl merõben eltérõ Dewey oktatási filozófiája, amely az alábbi elméleteket és szempontokat foglalja magában: a különbözõ egyéni értékek és képességek felismerése; a képzésben részt vevõk a szociális cselekvés és tapasztalat által válnak elkötelezetté; a világot illetõen több és egymástól eltérõ értelmezésre jutnak a diákok; a tanulás egy élethosszig tartó folyamat. Dewey tevékenysége késõbb jelentõsen inspirálta egyebek közt Boud, Kolb és Schön tapasztalat-alapú oktatáselméleteit. Kolb (1984) a Tapasztalati tanulás: a tapasztalat mint a tanulás és a fejlõdés forrása címû munkája Dewey tapasztalat-alapú képzés elméletére, Lewin csoport-kutatására és Piaget kognitív tanulási teóriáira épül. Kolb Piaget-ra utal, aki a tanulót a tudás aktív alkotójának tekinti és nem csupán passzív befogadójának. A konstruktivista vagy kognitív perspektíva a tudást aktív tevékenységnek tekinti, a diákok aktív részvételére, a problémamegoldásra és a kritikus gondolkodásra alapoz. Eszerint tehát a diákok megkonstruálják saját tudásukat és tesztelik korábbi tudásukra és tapasztalatukra épülõ ötleteiket és megközelítéseiket. Majd ezeket egy új helyzetben alkalmazzák, vagyis ebbe integrálják az új tudást, alapul véve, hogy az emberek leginkább és legjobban a tevékenységük során tanulnak. Mindennek eredménye lesz az új tudás. A tapasztalat-alapú képzés Kolb-féle négy-szintû modellje az alábbiakat foglalja magában: 1. a tanulók a konkrét tapasztalásnak vetik alá magukat, 2. újravizsgálják és reflektálnak tapasztalataikra, 3. a visszajelzésekbõl absztrakt koncepciókat és általánosításokat formálnak, 4. mindezeket új, gyakorlati szituációkban tesztelik (próbálják ki). Az elmélet és gyakorlat közötti különbség áthidalására Jeffries (1996) a Kolb és Freire-féle reflexiós ciklus alkalmazását tartja megoldásnak. Knefelkamp és Schneider (1997) képzési koncepciója Kolb modelljét szociális keretekre és viszonyokra alkalmazta. A szerzõk arra helyezték a hangsúlyt, hogy elfogadják az embereket állampolgárságukban és a szociális igazságért való törekvésükben. Nézetük szerint a diákoknak inkább van szükségük a többfajta megismerésre, álláspontra és törekvésre, mint csak az õ személyes, egyéni tapasztalatukra. Eredménynek a diák által, a gyakorlatok során kifejlesztett képességeket (empátia, ítélkezés, kockázat vállalás) és elkötelezettségeket (gondoskodás, bölcsesség, igazságkeresés és bátorság) tekintik. Boud és Knight (1996) további javaslatokat tett a tapasztalat-alapú képzés-modell sikeres alkalmazásához: Alkalmazni kell a diákok saját tapasztalatait. A diákok a saját személyes és kulturális tapasztalataikra vonatkozóan megalkotják saját egyéni értelmezéseiket. A tanár facilitátori szerepben 94 Esély 2007/1

Budai: Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez II. próbára teszi ezeket, és javasolja a tudás megszerzésének alternatív útjait. A folyamat itt a kiscsoportban lévõ erõkre épít, hiszen a csoportban a megtapasztalt tudás áttekintése során a csoport-tagok megosztják egymás között az alternatív megismerési utakat. A tanulás holisztikus és integrált jellegû. Elmélet és gyakorlat, egyén és társadalom, mûvészet és tudomány nincsenek szétválasztva egymástól, teljes egésznek tekintendõk. A tanár facilitátori szerepe a diákokat segítõ tevékenységében fejezõdik ki, azzal a céllal, hogy kapcsolatokat alkossanak a különbözõ típusú tapasztalatok és tudások között. A tapasztalat önmagában persze eltorzíthatja, kényszerítheti és limitálhatja az értelmezéseket, így a facilitátor szerepe éppen az, hogy próbára bocsássa a tapasztalat értelmezését, és hogy elõsegítse ezt a folyamatot csoport helyzetekben. Látható, hogy a tanulásnak ez a fajta megközelítése és a szociális munka-tevékenység közötti közelség (integráció) abban fejezõdik ki, hogy mind a szociális munka, mind a tapasztalat-alapú képzés elsõsorban az adott helyzetben a különbözõ interakciós folyamatokra és az abban részt vevõ személyekre összpontosít, és nem a képzési tartalomra. Biztonságos közeget nyújt a diákoknak a felfedezések és változások számára, buzdítja az egyéneket és a csoportokat, hogy alternatív módon nézzék a világot, és ily módon foglalkozzanak problémáikkal. Freire (1970, 1994) az elnyomás és a szociális egyenlõtlenség fölé emelkedõ tevékenységnek értelmezte az oktatást, vagyis azt, hogy képessé tegye a tanulókat-diákokat a gondolkodás megszokott (leegyszerûsített) sémáitól és a szocializációs hiedelmeiktõl való megszabadulásban. Célja, hogy új módon lássák és értelmezzék saját maguk világát. Freire elfogadta és méltányolta a tapasztalat-alapú oktatást, de megjegyezte, hogy el kell tekintenünk a tapasztalat kritikátlan ünneplésétõl. A hatékony kritikus tanárokat úgy jellemezte, mint akiknek rendelkezniük kell kompetenciával (különösen a kommunikációban és a csoportmunka elõsegítésében), bátorsággal (a próbára tevõ feltételezésekben) és kellõ alázatossággal (ne tekintsék magukat mindenhatónak). Tisztaságuk abban áll, hogy képesek kitörni a domináns paradigmákból, és rizikót vállalnak annak érdekében, hogy elfogadják a diákok kreativitását (Gibbons Grey 2002). A képzés mindennapi gyakorlatában érvényesülõ dimenziók alapján célszerû összehasonlítani a tapasztalat-alapú képzést a hagyományos didaktikai modellekkel és gyakorlattal (1. táblázat). Esély 2007/1 95

SZOCIÁLIS MUNKA 1. táblázat A tapasztalat-alapú és a didaktikai tanulási modellek összevetése Dimenziók Tapasztalat-alapú modell Didaktikai modell Motivációs Teljesítményorientált, alapos tudásra Teljesítményorientált, a motiváció elméletek és lényeges belsõ célokra fókuszál hiányára vagy meglétére fókuszál, hangsúlyozza a teljesítményt és külsõ célokat (sikerek és versengõ sztenderdek) Elméleti Szocio-kognitiv keret alkalmazása Szociális tanulás elmélet alapok Oktatási Tanulási modell hogyan tanulnak Tanító modell mit tanuljanak, modell a diákok? tapasztalati, induktív, mit érjenek el? a tanulás szervezett, típusa alulról felfele, a tanulás aktív és sorozatos és kontrollált viselkedés, interaktív folyamat, a diákok amely meghatározott célok elérését tapasztalnak és elkötelezõdnek szolgálja a tanulás során A tanulási Lényeg a folyamat milyen úton Lényeg az eredmény a feladat stratégiák és módon tanulnak hogy érnek el végrehajtása, vagy elvégzése. Tanulj mintái oda, hogyan vesznek részt, hogyan azért, hogy átmenj egy vizsgán! kötõdnek az eredményekhez kapcsolódó tevékenységekhez (tanulási feladat) Tanulási Kooperatív/résztvevõi (kortársi Versengõ, egyéni teljesítményre feladatok együttmûködés), önvezérelt, hangsúlyt tevõ, személyes képességek megközelítése önirányító, önmagára figyelõ/ fejlesztése, dominál az összehasonlítás, szabályozó, az egyének és a tanulás a célhoz vezetõ eszköz csoportok erõforrásként szerepelnek Probléma- Mély tanulási stratégiák: a meg nem Felszínes, ismétlõ tanulás, információ megoldás, értett tananyag újra áttekintése, megszerzése, tanári kinyilatkoztatások, alkalmazott kérdezés, példakeresés, a jelen és feljegyzések másolása, visszaadása, tanulási a múltbeli tapasztalat között létesít találgatás nincs lehetõség kérdezésre stratégiák kapcsolatot, sok forrás használata Domináns Facilitatív kreatív, változó, Didaktikus, levezetõ, fentrõl lefelé oktatói eredményes, a diákok érdeklõdésé- haladó, szájba rágó, tanár által stílusok/ nek, jelenlegi fejlõdésének megfele- kontrollált stratégiák lõen, és hiteles problémáihoz igazított, kihívásokkal teli, aktív stratégiák az információk integrálására, a megértést ellenõrzõ, idõben visszajelzõ, diák-központú Domináns Megtanulni a felfedezés folyamatát Magoló tanulás tanulási stílus Tanulásra Érdekes és élvezetes Unalom és érdektelenség adott reakciók Tanulás Tanulás-alapú: készségfejlesztés Eredmény (sztenderd) alapú: versengés értékelése (nagyobb kompetencia-érzés): az demonstrálása, az önérték a teljesítéssel összehasonlító feedback, értékelés kapcsolódik össze (jelentõs teljesítménykerülése, fókusz a személyes szorongás), a társakkal való összemérés, elõrehaladáson a legmagasabb teljesítményt jutalmazza 96 Esély 2007/1

Budai: Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez II. Dimenziók Tapasztalat-alapú modell Didaktikai modell Osztálytermi Kreatív, támogató, interaktív, Hagyományos elõadás helyzet atmoszféra bátorítja a pozitív hozzáállást (erõsség alapú) és a személyes autonómiát, választékosság, felelõsségteljesség Oktató szerepe Facilitátor, erõforrás, vezetõ szerep, modell Oktató, értékelõ, számonkérõ Jellemzõ hiba Hibás tanulási stratégia Nem megfelelõ hatás és képesség Kimenet Erõforrás gazdagság A diák gyámoltalansága Gibbons Grey (2002: 538 9) összeállítása nyomán A táblázatot áttekintve világos, hogy itt nem csupán egy korszerû tanulási metódusról, a tapasztalat-alapú képzési modell lényegi jellemzõirõl és elõnyeirõl van szó, hanem a szociális munka igen fontos szigorúbban véve: nélkülözhetetlen összetevõirõl is. A szociális munkában a szakember szeretné elérni, hogy a szolgáltatást felhasználó személyek megélt tapasztalatait alapul véve, a velük folytatott interaktív folyamatból, a résztvevõi együttmûködésbõl õk maguk tanuljanak a leginkább. A múlt eseményei és a jelen fejlõdés változásai között legyen szerves kapcsolat, hogy a folyamat eredményeként belsõ célok alakuljanak ki bennük, hogy idõvel önvezéreltek, önirányítók legyenek, hogy nagyobb kompetenciával, személyes autonómiával bírjanak, hogy erõforrásokkal legyenek gazdagabbak. Végül, de nem utolsó sorban cél, hogy a segítõ folyamat magának a felhasználóknak is jó élmény legyen. Mindezért van óriási relevanciája a tapasztalat-alapú képzési modellnek a szociális munkás-képzésben, hiszen az efajta tanulással kapcsolatos diákélmények szakmai személyiségük integráns részévé válva jótékonyan fognak megjelenni a mindennapi szociális munka praxisában. Úgy fogják végezni a szociális munkát, ahogy azt átélték és megtanulták, így transzferálható a tanulási folyamat szakmai tevékenységgé, ekként fognak rendelkezni biztos szociális tudással és kompetenciákkal. Modell a modellben ebben van az ereje. Miután a hazai szociális munkás-képzésben tanuló diákok eddigi tanuló-diák életük során alapvetõen az ismeretátadó vevõ oktatásra szocializálódtak, kérdés, hogy miképpen lehet kialakítani és fejleszteni a tapasztalat-alapú tanulást, miként válhat a tapasztalat a tanulás egyik fõ tényezõjévé. Az elméleti stúdiumokban meg lehet sokszorozni a céltudatos szempontokkal felépített résztvevõi megfigyeléseket. A különbözõ labor- és terepgyakorlatokon viszonylag gyorsan megtanulják a diákok, hogy mit, miért és hogyan célszerû megfigyelniük, hogyan lehet a tapasztalatokat rögzíteni és rendszerezni. Eltérõ szakmai tapasztalataik (ld. nappali és levelezõ képzés) alapján differenciált hangsúlyokkal és módokon. A tapasztalatokra való reagálások és reflexiók, az alternatív értelmezések, a jóízû együttgondolkodás, az absztrakciók és koncepciók kialakításának színterei lehetnek a gyakorlatot követõ, az elméletet és gyakorlatot, vagy Esély 2007/1 97

SZOCIÁLIS MUNKA a különbözõ diszciplínákat integráló szigorúan kiscsoportos szemináriumok. Ezeken kiderül, hogy ki mit értett meg (és mit nem) a szociális világból, miként értelmezte azt, tehát magát a szociális világról szóló tananyagot. A megértett és értelmezett, a szociális világról szóló integrált tudás kipróbálására pedig az újabb, magasabb szintû (párban, team-ben, egyénileg folytatott) gyakorlatokon lehet sort keríteni. Következésképp egy adott képzõ folyamatban a tapasztalatszerzéstõl az aktív cselekvésig tartó ciklus többször egymás után és egymással párhuzamosan is lezajlik. Ugyanakkor látni kell, hogy a jelenleginél lényegesen tudatosabban és rendszerben építkezõ, folyamatban gondolkozó képzésnek egyáltalán nem kedvez a jelenben általában használatos tantervi és képzési logika, sõt, a kredit rendszer sem, tehát újfajta tantervi építkezésre, konstrukcióra és folyamatra is szükség van. Reflektív professzionalizmus reflektív képzés A reflektív gyakorlat kifejezés viszonylag új a szociális munkában és képzésben; az 1990-es évektõl kezdõdõen jelent meg gyakrabban a szakirodalomban. Mára már a szociális munka egyik fontos perspektívájának tekinthetõ, amely a szociális munkás és a szolgáltatást felhasználók folyamatos interakciójára teszi a hangsúlyt, a lehetõ legteljesebb jólét elérése érdekében (Payne 1997). Abban már a kezdetekkor többé-kevésbé egyetértés volt, hogy igen nehéz a reflektív szakember felkészítését akadémiai képzési miliõben folytatni. Kritikusai az attraktivitás hiányában a problémák látszólagos enyhítése eszközének, vagy másfelõl konceptuális és metodikai ernyõnek tekintették, mint amelyben úgymond több a misztikum, mint a kézzelfogható elem (Kelemen 2006, Prior 2005). A reflektív gyakorlat egyik fõ elméletalkotója, Schön Dewey pragmatikus tanítása alapján elméletében (1987) megkülönbözteti egymástól a tevékenységben benne levõ reflexiót (reflexion in action) és a tevékenységrõl szóló reflexiót (reflexion on action). Míg az elõzõ a tevékenységeknek és az eredményeinek kritikus vizsgálatában testesül meg, addig az utóbbi egy olyan folyamat, amely a tevékenységrõl alkotott gondolatokat vizsgálja újra és reflektál azokra. Schön, elfogadva a Dewey filozófiájából eredõ gondolkodási, érzelmi és cselekvési egységet, a reflexiót nem csupán technikai folyamatnak tekinti hiszen a reflektív körkörös folyamatban gondolataink kihatnak érzéseinkre, amelyek kihatnak arra a helyzetre, amiben dolgozunk, és az abban résztvevõk reflexiói kihatnak arra, hogy miképpen értelmezzük a helyzetet. A szolgáltatást felhasználók és a szociális munkás közötti oda-vissza kettõs reflexióról (reflektív rendszerrõl) van szó. Így a reflexió a rutinszerû cselekvések elkerülésének profi módszereként tekinthetõ. Kérdés, hogy mit kínál a reflektív gyakorlat a szociális munkában? Schön szerint a problémák megoldását, a kontextusos, speciális, egyedülálló gondolkodást, a tudás különleges értelmezését. Fõ kérdései: mit tudunk arról, amit csinálnunk kell, hogyan kell azt csinálnunk, tehát miképpen válunk kompetenssé. Jellemzõi az elõrelátás, a dolgok elintézése, a folyamatos vizsgálódás és a korrekció. Amikor egy jelenség meglepetésekhez 98 Esély 2007/1

Budai: Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez II. vagy zavarodottsághoz vezet, a reflektív tudás transzformálódik, azaz a megelõzõ tapasztalatok adják a megoldást az új problémához. Látni kell ugyanakkor azt is, hogy a kritikai reflektivizmus által termelõdõ tudás nehezen megragadható, behatárolható és rendszerezhetõ, ezért mindez igazi értelmiségiként mûködõ szakembereket igényel. Ez ugyan a képzésben részt vevõk számára szakmailag perspektivikusan igencsak kifizetõdõ, de ismerve a diákok rekrutálódásának jelenlegi folyamatait, motívum rendszerüket és tanulási beállítódásaikat, rövid távon a képzési folyamatban viszont igen sok nehézséget jelent. Azonosulni lehet Rolfe és társai (2001) további megállapításaival is, miszerint a kritikai tudományok erõt adnak az öntudathoz, az önreflexióhoz, a sorsunk irányítása feletti hatalom visszaszerzésének érzéséhez. a rendszeres reflexiók, a kritika és változás segítségével szabadságot ajánl az alárendelõdés helyett, ez a kritikai reflektivizmus lényege (Rolfe és társai 2001: 158). A kritikus alapállás közismerten nélkülözhetetlen a szociális munkások felelõsségteljes tevékenységéhez, autonóm gondolkodásához. A kritikai szellem voltaképpen stílus, attitûd a személyes diszpozíciók meghatározásához, így mindenképpen a képzések szerves részévé kell tenni. Schön a szociális problémát mint egyedi, bizonytalan, nehezen definiálható, bonyolult és értékdilemmákat rejtõ helyzetnek, a beavatkozást pedig amikor már (szinte) nincsenek használható elméletek és technikák egymással versengõ paradigmák alkalmazási szinterének tekinti, következésképp a reflektív gyakorlatot a szakemberképzés kontextusában vizsgálva képzés mûvészete -ként aposztrofálja (Schön 1987: 4 5). Brookfield (1987) szerint sok kapcsolódó pont van a kritikai alapállású tanítás és a különbözõ fajtájú terápia, tanácsadás és a szociális munka különbözõ formái között. A kritikai gondolkodás nem egyéb, mint a reflektív készségek alkalmazása a reális életben, s így ez a gyakorlat, a reflektálás révén megtanít arra, hogy mit és miért csinálunk úgy, ahogyan csináljuk. Véleménye szerint e kritikus gondolkodás alapja a szabad oktatásnak és annak a szociális munkának, amely a személyes és társadalmi változások elérésében látja a lényeget. A kritikus gondolkodás Brookfield (1987) által vázolt lépései voltaképpen párhuzamosak Kolb modelljének fázisaival. A tanulás egy kiváltó eseménnyel kezdõdik, amely egy belsõ diszkomfort érzetet ( a kényelmetlen érzet tudata ) és zavartságot kelt. Ezt követi az értékelés-becslés ( a helyzet kritikai elemzése ), vagy egy visszajelzési periódus, valamint a megértés és az értelmezés új útjainak feltárása, végül a tesztelési lehetõségek. Nyitottnak kell lenni az új információk irányában, keresni kell az új cselekvési utakat, perspektívákat, és ki kell fejleszteni az alternatív perspektívákat. Befejezõ fázis a tudás integrálása, vagy az új gondolkodási utak szerinti cselekvés (Atkins Murphy 1994). Kérdés, hogy milyen szerepet töltsön be és milyen módon dolgozzék a tanár a kritikai reflektivizmust alakító tanulási folyamatban a szociális munkás-képzés során. A tanárok és a tereptanárok akkor válnak hiteles szakmai személyiségekké, ha a facilitátori, a képessé tevõ, a tanácsadó stb. szerepeik közel kerülnek egymáshoz, egymásba simulnak, összetetté válnak, ill. ha az adott esetben egyik-másik szerep jelentõsége erõsödik fel. Esély 2007/1 99

SZOCIÁLIS MUNKA Hitelesítõ momentum, ha a képzési folyamatban kialakul a tanár önreflexiója is, ha saját magát kreálja meg, ha ebben a megközelítésben válik a folyamat hangjává, ha a tanár-ember, mintegy eszközzé válik a képzõ folyamatban. A képzési folyamatban a tanár mint közremûködõ és egyúttal megfigyelõ folyamatosan visszagondol az elvégzett cselekvésekre, továbbá rendszeresen újra és újra végigveszi a különbözõ cselekvésekrõl szóló gondolatokat is (doing thinking about doing thinking about thinking), azaz a reflektív szakember szerepét tölti be. Mindez igen jelentõsen hat az oktató szakmai és tanári személyiségére és fejlõdésére (Rolfe és társai 2001). Jelentõségét tekintve a tanár szerepével egyenértékû a képzésben részt vevõ diákok szerepe. Kiváló kiindulópont Dominelli (1997) érvelése, miszerint a képzési folyamaton belüli szakmai fejlesztést, fejlõdést elsõsorban a diák saját kapacitása, saját lépései határozzák meg, s csak ezt követõen a tanárok, vagy a képzéssel összefüggõ követelmények és szabályok. E szempont érvényesítésére mindenképp nagyobb hangsúlyt célszerû fektetni a szociális képzés tanárainak. Igen fontos, hogy a diákok egyre jobban értsék önmagukat, egyre jobban használják tapasztalatukat és megszerzett tudásukat már a képzés során pl. saját képzésük megszervezésében is. A tanároknak olyan nyílt és õszinte munkalégkör kialakítására kell törekedniük a szemináriumokon és a gyakorlatok terepszínhelyein, ahol a gondolatok szabadon áramolhatnak, ahol a diákok egymás munkáját erõsítik, ahol a folyamatos kommunikáció, tárgyalás, egyezkedés és döntések sora közelebb hozza õket egymáshoz. Ennek pozitívan érzékelhetõ hatása lesz saját maguk és a tanárok késõbbi motivációira, tevékenységére és szakmai identitására. A felfedezõ oktatástól a tudás megkonstruálásáig A viszonylag nagyobb oktatási hagyományokkal bíró kutató-felfedezõ tanulásirányítási stratégia alkalmazása többszörösen elõnyös lehet a szociális munkás-képzésekben. Ki lehet indulni Gambrill (1997) jövõre utaló szempontjaiból, miszerint kritikus diskurzusokat jelentõ és biztos tudáshoz verzetõ, problémaközpontú képzési modellekre van szükség, amelyek a döntésekre és a kihasználható lehetõségekre koncentrálás mellett magukban foglalják a kutatások eredményeinek képzésre és terepre való átvitelét. Kutatás és felfedezés eredménye lehet a képzõ folyamatban a különbözõ szociális problémahelyzetek meghatározása, ill. azok kezelése vagy megoldása, a szolgáltatásokat felhasználók visszailleszkedési folyamatának, az empowerment -nek a támogatása. A felfedezés öröme és a kutatási eredmény hallatlanul nagy motiváló erõ a diákok tanulásához. A kutató-felfedezõ-konstruáló stratégia elõnyös lehet azért is, mert ötvözi a tapasztalat-alapú és a reflektivitásra épülõ stratégiákat is, és jelentõs mértékben fejleszti a szociális munkás különbözõ kompetenciáit. A hazai szociális képzésekben a meglévõ eredmények ellenére a kezdetektõl fogva nem kevés gondot jelent a gyakorlatorientált szakmai kérdések és a kutatási szempontok együttes kezelése. A Europen Association of Schools of Social Work magyarországi re- 100 Esély 2007/1

Budai: Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez II. gionális konferenciája 2006-ban külön szekciót szánt a kutatás és képzés összefüggéseinek megvitatására, s itt hangsúlyt kapott, hogy a szociális munkában elsõsorban alkalmazott, a terepek igényei alapján meghatározott kutatásokra van szükség. Az utóbbi években a nemzetközi szakirodalomban egyre gyakrabban jelennek meg tanulmányok, elemzések a szociális munka-kutatások tárgyában. Nemrégiben az European Journal of Social Work címû folyóirat tematikus számot jelentetett meg e problémakörben (2005, 3. szám). Az egyik tanulmányban érdekes és fontos összefüggésekre hívja fel a figyelmet Karvinen-Niinikoski (2005). Szerinte a tradicionális szakértelem felõl az evidenciákon (bizonyítékokon) alapuló tudás, a dinamikus szakértelem felé kell elmozdulni jövõben, hiszen a szociális munkának kutatás-alapú gyakorlatra van szüksége, ez lehet a szakma fejlõdésének egyik ideális célja. A bizonyítékokon alapuló képzés ugyanis elõsegíti a neo-professzionalizációt, még akkor is, ha ez bizonyos vonatkozásban szemben áll a reflektív szakértelemmel és a kritikai gyakorlattal. Mindenképp keresni kell a hagyományos paradigmák, a kreatív és reflektív szakértelem egyensúlyát, hiszen új, innovatív tudásra van szükség a változó világban (Fook 2004). Kérdés, hogy miképpen lehet a tradicionális és hierarchikus szakértelemtõl elmozdulni a nyitottabb, dialógusosabb, kooperatívabb felé. Karvinen-Niinikoski (2005) álláspontja szerint a tudás átadásától a tudás megkonstruálása felé, az innovatív tudások felé, azaz a kutatás-orientáltság felé kell elmozdítani a szociális munkás-képzéseket. Egyet lehet érteni nézetével, miszerint a képzés során a gyakornokok lényegében a tudás kutatói és termelõi, s ez a szakmai képzés egyik lényege. Szigorúbban fogalmaz Labonte-Roset (2005), aki szerint a kutatások nem mások, mint a képzési programok minõsítésének útjai. A tudás konstrukcionista megközelítésének a konstruktivista szociális munka terjedésébõl következõen kell megjelennie a szociális munkás-képzésekben. A kritikai alapállású, hasznos céllal bíró, az összerakásra, építésre, elõrevivõ tevékenységre utaló konstruktív szociális munka középpontjában a szociális munkások és a szolgáltatások felhasználói közötti közvetlen kapcsolat áll, amelynek jóvoltából beszélgetéseken keresztül érti meg a szakember és a problémával küszködõ személy önmaga nehézségeit, veszteségeinek okait. Itt tehát az elfogadás és a törõdés iránti szükséglet kielégítése áll a folyamat fókuszában. A kliensek szeretnék meghatározni a saját tapasztalataik jelentését, és befolyásolni akarják azt is, hogy mások milyen értelmezést adnak az õ tapasztalataiknak (Howe 1993, p. 195., a konstruktív szociális munka értelmezésérõl részletesen ld. Parton O Byrne tanulmányát, 2006). Az objektivizmus a tanulás lényegét úgy tekinti, mint ami a tanulók számára a szigorú tantervi keretek között már a tanár beszédébõl, a tankönyvekbõl (amelyek mintegy csõvezetékként funkcionálnak) megszerezhetõ, az átadott végsõ igazságok révén. Ezzel szemben a konstruktívizmus a puszta empirizmuson, a kategorizálhatóságon túllépve a tanulókban-diákokban lezajló kognitív folyamatra úgy épít, hogy a tanulás az ötletek, elképzelések fejlesztését, gyakorlati szerkezetek építését jelenti különbözõ értelmezések keresésével, reflexiókkal, absztrakciókkal. A lényeg nem csupán az eredményen van, hanem azon is, hogy a tanárok Esély 2007/1 101

SZOCIÁLIS MUNKA és a diáktársak egymás elfogadására építve a tanulási folyamat során felmerülõ nehézségek megértésén és kezelésén különbözõ módon képesek jelentéseket konstruálni, s hogy eltérõ utakon és módokon jutnak el a megoldásokhoz, részeredményekhez, s ezzel egyúttal a társadalmi folyamatok biztos tudásához, a mély megértéshez is (vö. Dewey és követõi!). Az ilyen módon szervezett tanulási folyamatra az életközelség, a valóság többféle reprezentációja, összetettsége, bonyolultsága, az elméletigyakorlati összefüggések hangsúlyozása, az adott probléma több szempontú feldolgozása és elemzése, a különbözõ probléma-megoldási stratégiák elemzése stb. jellemzõ. A folyamat során építeni kell a diákok korábbi (átélt) tapasztalataira, a korábban elsajátított elméletekre, az együttes team- vagy csoportmunkára és élményre. Ilyen jellegû feladatokkal a tudás megkonstruálásáról (quasi kutatásáról) van szó, és nem a reprodukálásáról. A tanár a tanulási lehetõségeket kínálja fel, hogy a diákok maguk építsék fel tudásukat. A tanár felmér, beavat, segít, vezet, bábáskodik a dolgok, jelenségek, összefüggések megértésében, amely sok vonatkozásban a szociális munkás szerepeinek modellálását jelenti, az õ számára is tanulási folyamat maga a tanítás, azaz a tanulás irányítása, facilitálása (Parton O Byrne 2006). Az inter-professzionális megközelítés A szociális munkás-képzésben figyelembe kell venni általában a tudományok demokratizálódását, gyakorlatiassá válását, a szolgáltatásokba való betagolódását, továbbá a társtudományokban és a társadalomtudományokban végbe menõ és felerõsödõ differenciálódást, a szociális munkához alapvetõen szükséges holisztikus és inter-professzionális szemlélet érvényesítését. Elsõsorban a brit szakirodalomban találhatók (fõként az egészségügyet és a szociális ellátást érintõ), az inter-professzionális tevékenységre és képzésre vonatkozó tanulmányok. Az inter-professzionális tevékenység lényege, hogy a különbözõ szakmák képviselõi közös kommunikáció és cselekvés során, a csoportdinamika jótékony hatása következtében meglévõ tudásukat elegyítik egy közösen meghatározott cél elérése érdekében. Így a szakértelem megsokszorozódik a jobb minõség elérése érdekében. Ehhez a team-munkához feltétlenül szükséges a részt vevõ szakemberek egymás iránti nagyfokú tisztelete és együttmûködése. Minden közremûködõnek alaposan ismernie kell a szakmáját és feltétlenül azonosulni kell azzal. El kell fogadnia, hogy kinek-kinek a saját szakmája más és más, de egyik sem felsõbbrendû. Le kell mondani bizonyos szakmai kompetenciákról, és el kell ismerni más szakmák értékeit és teljesítményét. A munkát a holisztikus szemlélet jellemzi. Egymás kompetenciáinak elismerésével a különbözõ szolgáltatások megtervezése, megszervezése szakmailag hatékonyabb lesz, a felelõsség megosztás átláthatóbbá válik. Nem a minden áron való egyetértésrõl van szó, hanem arról, hogy az építõ jellegû eszmecserék, viták, esetleges konfliktusok megoldása után a megállapodás eredményesebb, tartósabb megoldásokat hozhat magával. Más szerepeinek elfogadása alapján csökkenhet a szakmák 102 Esély 2007/1

Budai: Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez II. közötti hierarchia és feszültség is (Barrett és társai 2005, Hopkins Hume 1996, Leathard 1994, Quinney 2006). Az inter-professzionális munka is viszonylag új kihívás és lehetõség a szociális képzések számára, a szûk, egyoldalú képzõ stratégiáktól, folyamatoktól mozdíthat el, igen modern szemléletû tanulásirányítási stratégiákat igényel, és egyúttal a már bemutatott tanulásirányítási stratégiákat jelenítheti meg, integrálhatja végtelen variációban. Fontos szempontokat kölcsönöz számunkra Berger (1972, idézi Casson 1982) táblázata, melyben a tradicionális szellemiségû képzést az inter-diszciplináris szellemiségû egyetemmel veti össze (2. táblázat). 2. táblázat A tradicionális és az inter-diszciplináris egyetemi szisztéma összehasonlítása Tradicionális egyetem Inter-diszciplináris egyetem Képzés kisiskolás de absztrakt életteli, konkrét Képzési célok mi tudás know-how tudás Tartalmak minõsége elavult tudás megújítható tudás Tanítási módszer ismétlések felfedezés Hangsúlyok tartalmak struktúrák Képzés bázisa a tudás akadémiai rendszerezésének passzív elfogadása folyamatos, kritikai és episztemológiai elutasítás A képzés leragad az elszigetelõdésnél, áthidalja az egyetem és a kialakítja az ismeretek társadalom közti szakadékot, abszolútumát, amely megöli reális tudást alakít az életet Követelmény hierarchikus, rigid, leíró rendszer rekonstruálható alap, teljességre törekvés Elõnyben részesíti az izolációt, versenyt kollektív tevékenységet, kutatást Forrás: Berger 1972, idézi Casson 1982 A táblázatban az inter-diszciplináris egyetem oszlopában lényegében a korszerû képzés jellegzetességei szerepelnek (vö. 1. táblázat!). Egyértelmû, hogy jó vizsgálódási nézõpontot kölcsönöz a szociális munkásképzés elemzéséhez is. Egy másik fajta metszetben Casson (1982) a tantervek tipizálásával foglalkozva részletesen elemzi a diszciplinák tanterveken belüli kapcsolatrendszereit. E szerint a diszciplínák közötti kapcsolatokat nem elsõsorban az egyes diszciplínák belsõ tartalmai határozzák meg, viszont az adott iskolán belüli viszonyok, struktúrák mérvadó képzést befolyásoló tényezõk. Állítása könnyen elfogadható, ha a hazai szociális munkás-képzõ iskolák kilencvenes évek eleji kialakulását, az adott anyaintézménybe való integrációját, vagy sokszor sajnos perifériára szorulását nézzük, s tudjuk azt is, hogy az adott intézményben hegemón diszciplínák milyen mértékben határozták(zák) meg a szociális munkásvagy szociálpedagógus képzések filozófiáját, karakterét, kimeneteit, és Esély 2007/1 103