PÉNZTÖRTÉNET: AZ ÁRUPÉNZTŐL A MODERN PÉNZIG A PÉNZ KIALAKULÁSA

PÉNZTÖRTÉNET: AZ ÁRUPÉNZTŐL A MODERN PÉNZIG A PÉNZ KIALAKULÁSA A 21. század embere nehezen tudna elképzelni egy pénz nélküli világot. A pénz az első írásos emlékektől kezdve jelen van az emberiség történelmében. Mit nevezünk, illetve mit neveztek elődeink pénznek? Elsőként erre a kérdésre keressük a választ. A pénztörténet három jelentős fejlődési szakaszt különít el egymástól. a pénz kialakulásának időszaka, amelyet belső értékkel rendelkező árupénz korszaknak nevezünk, a pénzhelyettesek és az arany időszaka, A modern pénz, mai pénz vagy hitelpénz időszaka, amikor már nem beszélhetünk a pénz belső értékéről. Az árupénz korszak kezdetén az önellátás volt a jellemző. Az egyes személyek, illetve a családra vagy egy szűk nemzetségi körre kiterjedő közösségek, gazdasági értelemben csak ritkán érintkeztek a külvilággal. Ennek következtében nem került napirendre a másokkal történő tranzakciók elszámolásának kérdése sem. A termékek körének bővülésével, az ezek előállításához szükséges szaktudás megjelenésével azonban, egyre kevésbé lehetett az önellátásra hagyatkozni. Ha valakinek olyan termékre volt szüksége, amelyet saját maga nem tudott előállítani, akkor útra kelt a birtokában lévő áruval, hogy elcserélje azt, az általa keresett árucikkre. Ebben az időszakban a termékek cseréje közvetlenül ment végbe, pénzről még nem beszélhetünk. A kezdeti kereskedelem tehát közvetlen árucsere volt. Ennek keretében azt a többletjószágot amire már nem volt szükségük cserélték el olyan dolgokra, amiben hiányt szenvedtek. A barter megengedte a javak cseréjét, de több hátrányos tulajdonsága is volt. Sok feltételnek kellett teljesülnie, hogy a csere zökkenőmentesen menjen végbe. A csere bizonytalanná tette az árutermelést is. Rendkívül csekély annak a valószínűsége, hogy két kereskedő félnek éppen egymás árujára legyen szüksége, ráadásul ugyanabban az időpontban. De ha ez a feltétel teljesült is, még meg kellett oldani a cserarányok problémáját, minden terméknek minden termékre vonatkozóan. Az egyenértékű cserét ugyanis a rendszernek biztosítania kellett. Ez azt jelenti, hogy senki sem károsodhatott amiatt, ha nem közvetlenül, hanem többszörös csere után jutott a kívánt áruhoz. A közvetlen árucsere korszakának kereskedelmét, a következő problémák jellemezték a csere kölcsönös szándékának szükségessége, a cserearányok pontos megállapítása, a szükségletet kielégítő volumenek eltérései, a kereslet és kínálat időpontjának egybeesése Az árutermelés bővülésével egyre több cserét hajtottak végre. Az árucsere módszerével pedig egyre nehezebben volt megoldható a tranzakciók lebonyolítása. Szükség mutatkozott egy olyan közös nevezőre, amelyet a piaci szereplők elfogadnak, és amelynek közbeiktatásával az összes áru cseréjét lebonyolíthatják. A probléma megoldását szolgálta a közvetett csere megjelenése a rendszerben. A termelt árukat először egy olyan termékre cserélték, amely köztudottan keresett volt a közösség tagjai között, és amelyet a keresettsége miatt a későbbiekben bármikor el tudtak cserélni az éppen szükséges árura. Ezt a terméket tehát nem azért keresték, mert közvetlenül fel akarták használni, hanem pusztán azért, mert úgy gondolták, hogy később megfelelő értéken és azonnal más árucikkekért el tudják cserélni. A társadalom tagjai között konszenzus született arról, hogy mi legyen ez a termék. Ez a speciális, már pénzként funkcionáló termék lett az árupénz. A közvetett csere látszólag bonyolultabb, mint a barter, hiszen két csere szükséges ahhoz, hogy az egyén kielégíthesse szükségletét. Először saját áruját kell elcserélnie pénzre, majd a pénzen vásárolja meg a számára szükséges árut. A látszólagos nehézség ellenére a közvetett csere valójában megszüntette a közvetlen csere problémáit. Nem volt szükség többé a csere kölcsönös szándékára miután az árupénzt mindenki elfogadta fizetőeszközül. Következésképpen, ha megfelelő terméket választanak pénznek, akkor azt tárolni és osztani is lehet, így a volumenek eltérései, illetve a fogyasztás és termelés különböző

időpontjai sem jelentenek problémát a továbbiakban. Az, hogy az egyes esetekben mit tekintettek ilyen általánosan elfogadott eszköznek az idők során sokat változott, de formájától függetlenül ennek az eszköznek az árupénznek mindig be kellett töltenie bizonyos funkciókat és ehhez megfelelő tulajdonságokkal kellett rendelkeznie. A kiválasztódott különleges áru történelmi koronként és földrajzi helyenként más-más formát öltött. Anyagát tekintve például a pénz lehetett állati bőr és prém, tengeri csiga és kagyló, cápafog, kő, toll, fejszenyél, só, gabona, csokoládé, papír vagy különleges fémek, de bizonyos állatok, például ökrök, juhok, vagy egyes korokban maguk az emberek is mint rabszolgák és nem utolsósorban a jelen kor plasztikkártyái, elektronikus eszközei szintén funkcionálhatnak pénzként. A pénz megjelenésével az árucsere korszakot jellemző problémák megoldódtak. Az áruk egyszerű cseréje helyett megjelent, az (áru)pénz közbeiktatásával történő csere időszaka. Minden árunak elég volt egy meghatározott pénzként funkcionáló áruban kifejezni az értékét. Időben elválhatott egymástól az áru eladása és egy másik áru azonnali megvásárlása, megszűnt a csereáruk egymásra találásának nehézsége. Megoldandó kérdésként merült fel azonban egy újabb probléma. Milyen feltételeknek feleljenek meg a pénzként használatos különleges áruk? Ezeket a tulajdonságokat nevezzük a pénz jellemzőinek. Az első ilyen szempont a tartósság. Fizikai tulajdonságait tekintve és értékőrzés szempontjából is tartósságot kellett mutatnia a pénzként használatos eszköznek. Nem elhanyagolható szempont az eszköz oszthatósága, amely azt biztosítja, hogy tetszőlegesen kis értékű terméket is megvásárolhatunk a segítségével. További fontos szempont a homogenitás, vagyis az a tulajdonság, hogy minden azonos darab, azonos értéket képviseljen. Akármit is használjanak pénzként, annak ritkának 1 kell lennie, mivel csak így testesít meg értéket. A leglényegesebb feltétel azonban az, hogy a gazdasági szereplők mindegyike elfogadja fizetési eszközként a kiválasztott árut. 2 A feltételek közé sorolhatunk még két a felsoroltakhoz képest kevésbé lényeges, de a gyakorlatban való használhatóság szempontjából fontos tényezőt. A pénznek könnyen felismerhetőnek kell lennie, hogy csere esetén elfogadják. Az emberek ugyanis elutasíthatják a pénzt, ha nem biztosak annak felismerhetőségében. Ez az oka, hogy az új bankjegyek kibocsátását mindig nagy nyilvánosság előzi meg. A pénz további jellemzőjének kell lennie, hogy kis tömegben is nagy értéket képviseljen, azaz könnyű legyen szállítani. 3 A modern bankjegyek ilyenek: kicsik, könnyűek és nagy értéket képviselnek, ezért nem kell belőlük nagy mennyiség jelentősebb vásárlás esetén, továbbá távolsági fizetés esetén is könnyebb a szállítása. A pénz elengedhetetlen jellemzőinek leginkább a nemesfémek az arany és az ezüst feleltek meg. Az ókortól, vagyis gyakorlatilag a pénz kialakulásától kezdve a 18-19. század fordulójáig a nemesfémek voltak a pénz meghatározó formái. BIMETALLISTA VAGY MONOMETALLISTA PÉNZRENDSZER Pénzrendszernek nevezzük azokat a mechanizmusokat, amelyek a forgalomban lévő pénz mennyiségét és azok anyagát szabályozzák. Az árupénzrendszerben a pénz összes funkcióját valamilyen 1 Ha a pénzt ritkává tesszük, azaz csökkentjük a kínálatát, akkor annak értéke emelkedni fog. Ez a defláció jelensége. Ellenben ha a pénznek úgy növeljük a kínálatát, hogy az áruk és szolgáltatások kínálata nem nő ugyanakkora ütemben, akkor a pénz értéke csökkenni fog, amit inflációnak nevezünk. 2 Ha a gazdaság szereplői elveszítik bizalmukat a pénzben, a társadalom rövid idő alatt visszatér a közvetlen árucseréhez és valamilyen belső értékkel rendelkező áru, vagy árucsoport fogja betölteni a pénz szerepét. 3 Nem minden gazdaság használt könnyen szállítható pénzt. Például a Yap szigetén a Csendes óceán déli részén használt kőpénzek gyakran méteres átmérőjűek voltak. A pénz nehezen volt hordozható, ámbár előnye, hogy ezt a pénzt bizonyára nehezebb volt ellopni is.

belső értékkel rendelkező áruk leginkább nemesfémek töltötték be. Jellemzően a 18. század közepétől kezdtek elterjedni az árupénz korszak pénzhelyettesítői. Az 1. világháború kezdetéig terjedő időszakban az arany és a pénzhelyettesek együtt töltötték be a pénzfunkciókat. Az 1. világháború után kísérletek történtek az arany pénzfunkcióinak visszaállítására, de ettől az időszaktól kezdve vált uralkodóvá a belső érték nélküli pénz. A monometallista pénzrendszert alkalmazó országokban csak egy fém arany vagy ezüst tölti be a pénz szerepét. Amennyiben viszont az adott ország pénzrendszerére két fém együttes jelenléte a jellemző, arany és ezüst akkor bimetallizmusról beszélünk. Kezdetben csak az arany, esetenként az ezüst szerepelt pénzként. Két fém viszont, csak addig szerepelhetett zavartalanul együtt pénzként, amíg az egymáshoz viszonyított értékük viszonylag stabil volt. Amikor azonban bármely irányba jelentős elmozdulás következett be, akkor automatikusan megkezdődött a relatíve értékesebb fém kikerülése a forgalomból. Fizetésre pedig az értéktelenebb fémet használták. Ez a folyamat az ún. Gresham törvény érvényesülése: A rosszabb pénz kiszorítja a jobb pénzt a fizetési forgalomból. Először Angliában, 1798-ban alkottak törvényt a monometallizmusról. A 19. század során időrendi sorrendben ezt a példát követte Németország Európán kívül az Amerikai Egyesült Államok Hollandia és többek között az Osztrák-Magyar Monarchia is. Ezt követően az 1873-ban létrejött Skandináv Monetáris Unió, Svédország, Dánia és Norvégia együttműködésével teljesítette ki Európában a monometallista országok rendszerét. Hollandia eltérően több európai monometallista országtól nem az aranyra, hanem az ezüstre épülő rendszert hozott létre 1847-ben. Ennek következményeként az országban, 1850-ben bevonták az aranypénzt. Hollandia pénzválasztása annak fényében érthető, ha tudjuk, hogy az ország, kereskedelmi forgalmának jelentős hányadát, a volt gyarmataival folytatta, amely országokban az ezüst volt az elfogadott törvényes fizetőeszköz. Az európai országok egy másik csoportja az arany és ezüst átváltási arányának állandósításával 1:15,5 4 azaz egységnyi súlyú aranypénz 15,5 egység súlyú ezüstpénzzel volt egyenértékű a bimetallizmus mellett döntött. Franciaország, Belgium, Svájc, Olaszország és Görögország részvételével 1866-ban létrejött a Latin Monetáris Unió. A rendszer azonban az arany és az ezüst világpiaci árarányának jelentős változása miatt az első világháború kezdetére gyakorlati jelentőséggel már nem bírt. Érvényesült a gyakorlatban Gresham-törvénye, vagyis az ezüst mint a világpiaci árát tekintve a rögzített átváltási arányhoz viszonyítva értéktelenebb fémpénz megmaradt fizetési eszközként a kereskedelmi forgalomban, az aranyat pedig értékesebb lévén felhalmozták a gazdasági szereplők. A fémpénzrendszer nem jelentett stabil árakat és a fémpénzekkel történő értékmérés is problematikus volt, tekintettel arra, hogy a pénz anyaga nem volt homogén. Már ebben az időszakban sem pusztán a pénz fémtartalmának mennyisége határozta meg annak értékét, hanem a pénz mennyiségének és az érte megvehető reáljószágok mennyiségének az aránya. Ezt a kortársak azonban még nem ismerték fel és ragaszkodtak a belső értékkel rendelkező pénzhez. Ehhez minden okuk meg is volt, hiszen ebben az időszakban a politikai hatalom igen képlékeny volt és hiányzott a belső érték nélküli pénz kibocsátásához szükséges szilárd állami háttér. Mindazonáltal, amíg az árutermelés nem vált uralkodóvá, a fémpénzrendszer többé-kevésbé jól funkcionált. Mivel képes volt a csekély forgalom igényeit kielégíteni, és mivel a pénz belső értékkel is rendelkezett, a gyakran változó hatalmi viszonyok között is működőképesnek bizonyult. Az ipari forradalom kibontakozása és a modern államok megjelenése azonban a pénz esetében is új helyzetet teremtett. Annak rögzítése, hogy egy aranytallér hány gramm aranyat tartalmazzon, a pénzláb meghatározását jelenti. A pénzláb más megfogalmazásban nem más, mint az árak mércéje. A pénzláb egészen pontosan 4 Az aranyat a Nap, az ezüstöt a Hold jelképének tekintették. A két égitest keringési idejének aránya 1:13⅓. Ebből alakult ki a kezdeti értékarány, amelynek vajmi kevés köze volt bármilyen gazdasági tényezőhöz.

azt mutatja meg, hogy egy adott országban egységnyi nemesfémből mennyi pénzérmét vernek. Például 1892-ben Magyarországon egy kilogramm színaranyból 3800 koronát vertek, így az akkori pénzláb 3800 volt. A pénzek fémtartalmát inverz módon, az aranyparitás segítségével is kifejezhetjük. Az aranyparitás megmutatja, hogy adott ország egységnyi pénzét mekkora mennyiségű aranyra lehet beváltani. Például egy USA dollárt 1/35 uncia 28,35 gramm aranyra lehetett beváltani 1938-ban. A pénzek átváltásánál meghatározó szempont volt azok nemesfém tartalma. Egy adott ország pénze tartalmazhat egy gramm, de akár tíz gramm aranyat is. Ennek a viszonynak az ismerete segített elvégezni a valutaátváltást. Jelen példa alapján a kevesebb aranytartalmú pénz tíz egysége lesz egyenértékű a magasabb aranytartalmú pénz egy egységével. Érdekesség: 1946-ban, a forint megjelenésekor deklarálták, hogy 1 tonna búza értéke 400 forinttal egyenlő. Ebből egyenesen következik, hogy 1 forint megegyezik 1 tonna búza értékének négyszázadnyi részével, ami megfeleltethető a forint pénzlábának. A PÉNZ FUNKCIÓI A pénz feladata, hogy az egyes gazdasági szereplők között kapcsolatot teremtsen. Ez az összetett feladat különböző funkciókban jelenik meg. A pénz funkcióit a különböző közgazdasági elméletek különbözőképpen határozták meg. A marxi közgazdaságtan szerint azt az eszközt tekinthetjük pénznek, amelyik képes betölteni az alábbi funkciók közül az első négyet. Az értékmérő funkció azt jelenti, hogy az egyes termékek ára, az áruk piaci megmérettetése, egymáshoz való aránya a pénzen keresztül határozódik meg. A pénz segítségével lehetővé válik a bevételek és kiadások rendszerezése, valamint gazdasági előrejelzések és üzleti tervek készítése. A forgalmi eszköz funkció arra utal, hogy az áruk forgalmában a tranzakciók a pénz közbeiktatásával és nem közvetlen árucsere formájában bonyolódnak. A pénz tehát reálvagyontárgyakra szóló követelés. A fizetési eszköz funkció abból adódik, hogy az áru eladása nem feltétlenül jelenti az árbevétel egyidejű realizálását. A pénzügyi rendszer megengedi, hogy kötelezettségeinket ne azonnal, hanem csak egy bizonyos idő elteltével egyenlítsük ki. 5 A felhalmozási, vagy kincsképző funkció szerint a pénz alkalmas arra, hogy a birtokunkban lévő pénzösszeget azonnali áruvásárlás helyett felhalmozzuk. A pénzt, mint vagyont, vagy az értékek őrzőjét tárolni lehet szükség esetére, vagy drágább termékek megvásárlására. A nemzetközi pénz, vagy világpénz 6 funkció olyan eszköz jellemzője, amely képes a fenti négy funkciót világszinten, legalább részben betölteni és általánosan elfogadott módon e szerepnek megfelelni. A pénz fejlődése lényegében annak története, hogy a különböző pénzfunkciók, amelyeket korábban külön eszközök láttak el, a pénz felfedezésével egyetlen eszközben testesülnek meg. A pénz tehát az egyetlen eszköz, amely az összes funkciót képes ellátni. A marxi elmélettel szemben a neoklasszikus közgazdaságtan csak három pénzfunkciót különít el. A számolási egység funkció a marxi értékmérő funkciónak felel meg, de erőteljesebben kihangsúlyozva azt a tényt, hogy a pénz teszi lehetővé egy vállalkozás számára a bevételek és kiadások összemérését, így modern értelemben vett gazdálkodás csak a pénz létezése mellett folyhat. 5 A bankszektor kialakulása szempontjából a pénznek ez a legfontosabb tulajdonsága. A pénz, fizetési eszköz funkcióban van akkor is, ha adófizetési kötelezettségünket teljesítjük, vagy állami támogatásokat kapunk, azaz minden olyan esetben, amikor a pénzmozgást nem követi, vagy nem azonnal követi valamilyen ellenszolgáltatás. 6 Világpénzek napjainkban az amerikai dollár, az euró, a japán jen, a svájci frank, vagy az angol font. Ahhoz, hogy egy pénz a nemzetközi kereskedelemben működhessen, erős gazdasági háttérre van szüksége, hiszen a pénz fedezete a mögötte lévő árutömeg. Emellett az értékét is stabilan kell tudnia tartani, hogy a nemzetközi közösség bizalmát kiérdemelje. A harmadik feltétel pedig, hogy a valuta szabadon és kötöttségektől mentesen átváltható legyen más valutákra.

Ha a pénz az áruk cseréjét közvetíti, akkor csereeszköz, vagy forgalmi eszköz funkciót tölt be. Amikor azonban a pénzmozgás elszakad az árumozgástól, akkor a pénz, fizetési eszközként funkcionál. A tartalékeszköz funkció lényegében a felhalmozási, vagy kincsképző funkció megfelelője. A pénzfunkciók két megközelítésében a leglényegesebb különbség, hogy megkülönböztetik-e a pénz, forgalmi- és fizetési funkcióját vagy sem. A különbségtétel akkor indokolt, ha vannak olyan esetek, amikor a pénzként használt eszköz, különböző mértékben látja el a két funkciót. Jellemzően a pénzrendszerek válsága idején találhatunk a jelenségre példákat. A fizetési eszköz funkció ugyanis jóval nagyobb bizalmat igényel a közösség tagjaitól a pénz iránt, mint a forgalmi eszköz funkció. Ha a pénzemet kölcsön adom, bíznom kell abban, hogy visszafizetéskor a kölcsön kamatai és törlesztő részletei ugyanakkora reálvagyonra szóló követelést testesítenek meg, mint a kölcsönnyújtás időszakában. A pénz iránti bizalomvesztés pontosan azzal kezdődik, hogy a pénz kiszorul a fizetési eszköz funkciójából, senki sem hajlandó az adott pénzben hitelt nyújtani míg a forgalmi eszköz funkció megszűnése csak később következik be. A PÉNZHELYETTESEK MEGJELENÉSE A pénz kialakulásának második korszaka a pénzhelyettesek megjelenésével kezdődött. Az arany mellett, az aranyra bármikor átváltható mesterséges helyettesek, az arannyal párhuzamosan vettek részt a pénzügyi rendszer működésében. Célszerűnek tűnt, hogy az arany ne fizikai formájában, hanem önmagában értéktelen pénzhelyettes révén vegyen részt a forgalomban. Az arany kopik, szállítása költséges és kockázatos, amely indokok elegendőnek bizonyultak a pénzhelyettesek bevezetésére. Ezzel a lépéssel az összesített pénzmennyiség természetesen nem változott meg. Az ipari forradalom következtében fellépő áru- és szolgáltatás bőség igényelte a forgalom lebonyolításához szükséges pénzmennyiség megnövekedését is. A nemesfémek azonban korlátozott mennyiségben álltak és állnak ma is az emberiség rendelkezésére. Az áruforgalom bővülésével tehát relatív pénzhiány alakult ki, amely zavarta a gazdaság normális működését. Ekkor a pénzmennyiséget növelő lépéssel hitelviszonyt megtestesítő pénzhelyettesek jelentek meg. A termelés és kereskedelem folytonosságát egy értékpapír a váltó biztosította, amely egyben rögzítette a visszafizetés feltételeit is. E pénzhelyettesek hitelnyújtás révén kerültek a gazdaságba, amiből következően a pénz mennyiségének növekedése nem jelentett véglegességet, hiszen a hitel visszafizetésével a váltót megsemmisítették, vagyis ez a pénz nem maradt tovább forgalomban. Ebben az időszakban az uralkodó vélemény az volt, hogy a papírpénz mindaddig képes jól működni és megtartani az értékét, amíg bármikor aranyra váltható. A rendszer működése: A kereskedő elvitte az árut, amelynek kifizetéséről egy váltót állított ki, amellyel azt vállalta, hogy egy későbbi időpontban teljesíti az áruk ellenértékét jelentő kifizetést. A váltó nagyobb összegről szólt, mintha azonnal kiegyenlítette volna a számlát, vagyis tartalmazott valamekkora kamatrészt is, amelyet az aláíráskor előre meghatároztak. A Currency-elmélet hívei David Ricardo elképzeléséhez ragaszkodtak, miszerint az összesített pénzmennyiség nem lehet több a nemesfémek mennyiségénél. Az ennél nagyobb pénztömeg ugyanis inflációt okoz. Az elmélet következményeként megpróbálták adminisztratív módon korlátozni a pénzhelyettesek kibocsátását. Az 1844-ben Angliában elfogadott Peel-törvény, a Currency-elmélet alapján próbálta meg szabályozni a pénzkibocsátást. A gazdaság pénzigénye miatt azonban ennél nagyobb volt, ezért szakítani kellett ezzel a felfogással. Három évvel a törvény életbe lépése után már felfüggesztették a rendelkezés érvényességét először, de nem utoljára. Ennek ellenére csak 1928-ban módosították a rendelkezést. A Currency-elmélet lényege:

Csak az arany a pénz, a pénzhelyettesítők csak az arany hátrányos fizikai tulajdonságai lágy és nehéz fém, könnyű hamisítani miatt helyettesítik az aranyat a forgalomban. Egy pénzintézet vagy az állam csak annyi adósságlevelet bocsáthat ki, amekkora aranymennyiséggel rendelkezik. Ha ugyanis ezen felül bocsát ki fedezetlen papírpénzt, akkor az inflációt okoz. A gazdaságban forgó bankjegyek mennyiségét a jegybank tetszőlegesen alakíthatja, és ezen keresztül képes az inflációt megfékezni, a pénz értékállóságát biztosítani. Ha a pénzkibocsátást az aranymennyiséghez kötjük, a gazdaságban az infláció automatikusan megszűnik. Az ötödik állítás az ország külfölddel szembeni fizetési egyensúlyára vonatkozik. Ha a pénzmennyiséget az aranymennyiséghez kötjük, akkor az arany országból való ki- és beáramlása automatikusan egyensúlyba kerül. Tételezzük fel, hogy az ország importja nagyobb értékű, mint az exportja. A nemzetközi fizetésekben az arany használatos, ezért a magasabb importszámla következtében a gazdálkodók beváltják a pénzhelyettesítőiket aranyra, és az arany kiáramlik az országból. A forgalomban lévő pénzmennyiség csökken, ami a pénz vásárlóerő növekedésén keresztül, csökkenti az árszínvonalat. Ha az árszínvonal csökken, a belföldi termékek olcsóbbak, a külföldiek drágábbak lesznek, ami ösztönzi az exportot, és gátolja az importot. Fordított esetben a növekvő export és a csökkenő import együttes hatása eredményeképpen arany áramlik az országba. Az aranyat belföldön pénzhelyettesítőkre váltják, ami emeli a forgalomban lévő pénzmennyiséget. A növekvő pénzmennyiség inflációt okoz, ami ösztönzi az importot és gátolja az exportot. Az egész folyamat addig tart, amíg egyensúlyba nem kerül az aranybehozatal és kivitel. Ezt a jelenséget nevezzük aranypont automatizmusnak. Az elmélet szerint a mechanizmus fenntartásához csak arra van szükség, hogy az aranymennyiség és a pénzhelyettesítők mennyisége közötti ok-okozati viszonyt fenntartsák. A fenti elméletből következően a pénzkibocsátást szigorúan ellenőrizni kell, ezért a bankjegykibocsátás monopóliumát meg kell teremteni, és biztosítani kell a kibocsátások aranyfedezetét. A Currency-iskola legnagyobb érdeme, hogy felismerte a korlátok nélküli bankjegykibocsátás veszélyeit. A Currency-iskola nézeteivel szemben a Banking-iskola fő képviselője Tooke 7 azt tartotta, hogy mivel a pénzhelyettesítők betöltik a pénz funkcióit, ugyanolyan pénzek, mint az arany. A pénz tehát anyagát tekintve nem homogén, hanem heterogén. A társadalmi állami akarat fogadtatja, vagy nem fogadhatja el a pénzt. Az infláció és a pénzmennyiség között nincs olyan szoros összefüggés, mint amit a Currency-iskola hívei feltételeznek. Ha a pénzmennyiség a forgalom igényéhez képest kicsi, a gazdaság pénzt teremt magának, például váltókibocsátás, vagy hitelfelvétel révén ha túlságosan nagy, a felesleg kicsapódhat megtakarítások formájában. Ha azonban a pénzmennyiség és az infláció között nincs egyértelműen szoros kapcsolat, akkor az sem igaz, hogy a pénzmennyiség aranyhoz kötésével az infláció megszüntethető, és az arany ki- és beáramlása szabályozható lenne. A szükséges pénzmennyiség meghatározásánál inkább a forgalom által igényelt pénzmennyiségre kell tekintettel lennünk. Aranyfedezetnek csak a végső keresletet kell fedeznie, tehát azt a keresletet, amikor az árut elfogyasztják. A közbeeső kereslet finanszírozására a különböző pénzhelyettesítők megfelelőek. Ha egy gazdaságon kívüli tényezőtől nevezetesen a rendelkezésre álló aranymennyiség nagyságától tesszük függővé a pénzmennyiséget, akkor a gazdaság működésében zavarok léphetnek fel, vagy pénzhiány, vagy áruhiány lép fel. Egyik sem kívánatos. Mindezen érvek ellenére a Banking-iskola hívei is fontosnak tartották a pénzhelyettesítők aranyra történő beválthatóságát a pénz iránti bizalom fenntartása érdekében. Képviselői felismerték, hogy a pénzmennyiségnek rugalmasan alkalmazkodnia kell az árutermelés bővüléséhez, egyébként a gazdasági rendszerben zavarok támadhatnak. 7 Thomas Tooke (1774-1858) angol közgazdász, az 1844-ben megjelent: An Inquiry into the Currency Principle című művében fejti ki álláspontját a Currency-Banking vitát illetően.

A Banking-elmélet követői nem látták problémának, ha az aranymennyiséget meghaladó mértékben bocsátanak ki pénzhelyetteseket. A kritikus mérték nem a 100%-os aranyfedezetnél van, hanem ha a kibocsátott pénz mögött nincs áru- vagy szolgáltatásfedezet. A gyakorlatban a Banking-elmélet tanítása vált általánosan elfogadottá. Az aranyra történő átválthatóságot fenntartották, mivel ebben látták a pénzügyi rendszer stabilitását. A forgalom pénzigénye azonban nem az arany mennyiségétől függött, így azt nem is lehetett ennek alapján szabályozni. Az ebből adódó problémák felszínre kerülésével az aranyra történő konverzió lehetőségét az első világháború során fel kellett függeszteni. AZ ARANY MONETÁRIS SZEREPÉNEK CSÖKKENÉSE A pénzhelyettesek mellett az aranyra akkor lenne szüksége a pénzügyi rendszernek, ha valamilyen többletet tudna nyújtani, biztonságot jelentene a kritikus pillanatokban. A tárgyalt pénztörténeti korszak végéig elméletileg érvényben volt a pénzhelyettesek korlátlan aranyra válthatóságának a lehetősége, de paradox módon, mivel csak akkor lehetett élni ezzel a lehetőséggel, ha senki nem akart élni vele. A magyarázat egyszerű: ha mindenki élni akart volna az aranykonverzió lehetőségével, akkor természetesen azonnal kiderül, hogy ez nem lehetséges. A pénzhelyettesek mennyisége ugyanis az árufedezetnek megfelelően fokozatosan és egyre növekvő mértékben meghaladta az arany mennyiségét. Ez a folyamat viszont nemhogy káros, hanem a gazdaság működése szempontjából egyenesen szükségszerű volt. Az aranyfedezet ennek következtében minden beavatkozás nélkül folyamatosan csökkent. A MODERN PÉNZ A pénz fogalmának meghatározásánál csak látszólag van egyszerű dolgunk. Pénzzel mindenki találkozott, a pénz mindennapi életünk egyik leggyakrabban használt eszköze, átszövi, formálja mindennapi életünket, sőt az egész világot. A válaszadás mégis nehéznek tűnik. Mi a pénz? A zsebünkben lévő bankjegy, vagy érme? A jegybank trezorjaiban lévő arany? A bankok számítógépein, vagy a chipkártyákon lévő elektronikus jel? Számtalan kérdésben fogalmazhatjuk meg a pénz mibenlétét. E kérdések alapján látható, hogy a pénz lényegét fizikai megjelenési formái alapján nem tudjuk kellően egzakt módon megragadni. A modern pénz vagy gyakori szóhasználattal hitelpénz külső megjelenési formáját és keletkezési módját tekintve különbözik a korábbi korok pénzeinek ismérveitől, szerepe azonban közös elveken alapul. A modern piacgazdaságokban, vagyis a pénztörténeti fejlődés harmadik szakaszában a pénz három alapvető funkcióját különböztetjük meg: A pénz a gazdasági elszámolások eszköze. E funkciócsoportban a pénz fizikai jelenléte, birtoklása nem szükséges, így ez a gazdasági szereplők pénz kereslete szempontjából semleges funkció. A pénz a különféle gazdasági tranzakciók lebonyolításának eszköze. A különböző típusú gazdasági tranzakciók esetében fontos közös sajátosság, hogy ezek lebonyolításához a pénz birtoklása szükséges, így e funkciók hozzájárulnak a gazdasági szereplők pénzkeresletéhez. A pénz a vagyontartás egyik eszköze is. E funkciócsoporthoz tartozik a különböző tartalékolási és spekulációs célú pénztartás. Ez értelemszerűen megköveteli a pénz fizikai jelenlétét, birtoklását, így jelentősen befolyásolja a gazdasági szereplők pénzkeresletét. A különböző gazdasági szereplők vagyoni helyzetét a közgazdászok vagyonmérleg segítségével mutatják be. A vagyonmérleg eszközoldala a vagyon összetételét (portfolió), a forrásoldal a vagyon finanszírozási hátterét mutatja be. A két oldal kötelező azonossága azt fejezi ki, hogy a mérleg nem más, mint ugyanannak a dolognak két szempont szerinti bemutatása. A vagyonmérleg általános sémája : Eszközök Források

Pénz (bankbetét) Gépkocsi Lakás Saját forrás Idegen forrás (pl. lakásvásárlási hitel) Ha egy gazdasági szereplő vagyonának egy részét idegen forrás (hitel) finanszírozza, akkor a szereplő vagyonportfoliója (összes eszköze) értékének és az idegen forrás értékének különbözete a saját vagyon.