Gyüszi László. TATABÁNYA 1956-ban

Átírás

1

2 Gyüszi László TATABÁNYA 1956-ban Tatabánya 1994

3 Lektorok: Hegedűs B. András és Ortutay András A könyv megjelenését anyagilag támogatta: Bencsik János, Gál Imre, Hegedűs Csaba, Kovács Nimród, Kósa László, Miklós Ákos, dr. Petrássy Miklós, Pordán József, dr. Szalay Zoltán, Szalontay Csaba, Száraz Róbert, Szirmainé Szilaj Katalin, dr. Szűcs Iván, Zombay Tamás, Tatabánya Megyei Jogú Város Önkormányzatának Oktatási és Ifjúsági Bizottsága, valamint a Kultsár István Társadalomtudományi és Kiadói Alapítvány. Kiadta a Kultsár István Társadalomtudományi és Kiadói Alapítvány. ISBN Megjelent 1000 példányban A címlapot tervezte: Ölveczky Gábor Felelős kiadó: dr. Horváth István Készült: az OKTÁV PRESS Kft Nyomdaüzemében Munkaszám:

4 TARTALOMJEGYZÉK Előszó (Ortutay András) 5 Csak az igazat 7 "Vörös Tatabánya" a forradalom előtt 15 Értelmiségi ankét a Zsdanovban 19 Várakozás és készülődés 23 A tüntetések napja 26 A forradalmi szervezetek megalakulása és működése 31 A kettős hatalom 47 Tárgyalás helyett terror 58 A megtorlás 66 Jegyzetek 75 Névmutató 81 Dokumentumok A forradalom forgószele egy vidéki szerkesztőségben 87 Tájékoztatás a Tatabányai Alumíniumkohó Ideiglenes Munkástanácsának megalakulásáról 101 Tájékoztató a Forradalmi Munkás és Katona Tanács városi bizottságának munkájáról 102 Tájékoztató a Tatabányai Alumíniumkohó Munkástanácsának október 29-i értekezletéről 103 Két dokumentum az alumíniumkohó üzemi őrségéről 104 A Komárom megyei Tanács Munkástanácsának körlevele 106 Felhívás Komárom megye és Tatabánya dolgozó népéhez 109 Jegyzőkönyv az Ideiglenes Munkástanács és a Trösztigazgatóság november 13-i értekezletéről 111 Felhívás a tatabányai és az oroszlányi szénbányák dolgozóihoz (1956. november 19.) 113 A Tatabányai Szénbányák Összevont Munkástanácsának felhívása (1956. november 23.) 114

5 Tájékoztató a Központi Munkástanácsnak Kádár János miniszterelnökkel november 30-án Tatabányán folytatott tárgyalásáról 115 Jegyzőkönyv az alumíniumkohóban november 30-án tartott tanácsülésről 125 A Tatabányai Szénbányászati Tröszt Munkástanácsának értesítése az elnökválasztás időpontjáról 128 A Tatabányai Központi Munkástanács intézőbizottságának felhívása (1956. december 9.) 129 Értesítés az őrizetbe vett személyekről 130 Jegyzőkönyv a Tatabányai Szénbányászati Tröszt Munkástanácsának elnökválasztó értekezletéről 131 A Tatabányai Szénbányászati Tröszt Munkástanácsának értesítése 136 A Tatabányai Szénbányászati Tröszt Munkástanácsának körlevele 138 Tatabányai Városi Tanács VB. elnökének és titkárának jelentése az október 23-i és az azt követő ellenforradalmi eseményekről 139 Tatabánya város korabeli térképe 142 A Komárom megyei Figyelő november l-jén és november 3-án megjelent számai 143

6 ELŐSZÓ Gyüszi László Tatabánya 1956-ban című munkája Komárom-Esztergom megyében az első igényes tudományos kísérlet a megyeszékhely, Tatabánya 1956-os forradalmi eseménytörténetének bemutatására, de általánosságban is az első kísérlet a megyében egy nagyobb település 1956-os időszakának ismertetésére, elemzésére. Gyüszi László nemcsak felkészült történész, a történeti kutatás módszertanának jó ismerője, hanem felnőttként és aktív szereplőként élte át 1956 őszének történéseit Tatabányán, majd az azt követő megtorlást, az új hatalom kiépülését. Munkája során tehát támaszkodhatott saját közvetlen 1956-os élményeire, korabeli naplójára, a később folyamatosan gyűjtött emlékezésekre, tapasztalatokra. Történeti kutató munkája során felhasználta az országos szakirodalmat, forrásmunkákat, támaszkodott a korabeli sajtóra, s itt jelenik meg első alkalommal a forradalom alatt Tatabányán megjelent Figyelő két száma, amelynek ő maga is munkatársa volt. Feldolgozta az 1957-től megjelent helyi sajtót és könyvanyagot. Fő forrásának tekintette a bírósági pereket, amelyeket a levéltárban, illetve a bíróságon kutatott fel, s amelyek a tatabányai forradalmi események szereplői ellen folytak. Kutatásai lezárásakor még nem volt kutatható állapotban az egykori MSZMP Komárom Megyei Pártarchívumának anyaga, de az elérhető levéltári iratanyagokat átnézte. Tatabányán élő értelmiségiként, tanárként személyes ismerőse volt 1956 sok tatabányai szereplője, de a többiekről is első kézből való ismeretei vannak. Gyüszi László nem tekinti lezártnak kutatásait, hiszen a megyei eseményeket, ezeknek Tatabányával való kapcsolatát, a kölcsönhatásokat sem kutathatta még. Az 1956-os Komárom megye székhelye, Tatabánya nem volt hasonlítható az átlagos megyeszékhelyek helyzetéhez - erre a tanulmány első részében a szerző is utal - hiszen Tatabányán még csak négy éve működött a Komárom Megyei Tanács végrehaj főbizottsága. Az egyes városoknak, így elsősorban Esztergomnak, Komáromnak, de a Duna mente ipari üzemeinek is közvetlen kapcsolata volt Budapesttel, a Nagybudapesti Munkástanáccsal, vagy a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal. Ugyanakkor 1956-ban még a Tatabányai Szénbányászati Tröszthöz tartoztak az oroszlányi bányaüzemek, amelyeket csak 1957-ben önállósítottak. Így a Tatabányán történtek sokban hatottak az oroszlányi bányamunkásság állásfoglalására is - bár az 1956 novemberi rendfenntartás már teljesen elkülönült Tatabányától. A kiadók Gyüszi László értékes, forrásokban gazdag munkájának megjelenésétől azt várják, hogy elősegítse a további kutatásokat. Ösztönözzön az olyan fehér foltok megismertetésére, mint amilyen a KÖMI-táborok szerepe volt. De várják azt is, hogy elindítsa a további kutatásokat a megye egészére és az egyes településeire vonatkozóan is. A tudományos munka segítője lesz ez a kiadvány, amelyet reméljük újabb értékes tanulmányok, forráskiadványok fognak követni. Ortutay András 5

7 CSAK AZ IGAZAT Kihallgatás előtt a tanút figyelmezteti a bíró, hogy csak az igazat vallja, mert a hamis tanúzást a törvény bünteti. A bírósági iratok tanulmányozása során számos hamis tanúvallomást olvastam. Több esetben a bíróság is kétségbe vonta a tanú szavahihetőségét, és vallomását nem vette figyelembe, de a hamis tanú megbüntetésére nem került sor. Én is tanú voltam az 1956-os forradalom idején Tatabányán megalakult Forradalmi Munkás és Katona Tanács vezetőinek perében. A védelem tanújaként idéztek be a Győr Megyei Bíróság Népbírósági Tanácsa elé. Előtte azonban a Komárom Megyei Rendőr-főkapitányságra is behívattak. Érdeklődtek, hogy mit tudok a vádlottakról, mit fogok mondani a tárgyaláson, s figyelmeztettek, hogy az ellenforradalmárok, fasiszták védelme bűnpártolásnak is tekinthető. A rendőrtiszt szigorú szavaira azt válaszoltam, hogy csak az igazat vallom, azt, amit láttam, hallottam, aminek az igazságáról meggyőződtem, s hogy az igazság kiket véd, azt a bíróságnak kell megállapítani. A történelemhamisítók felelősségre vonásáról is kellene egy szigorú törvényt alkotni. Igaz, nem volna könnyű megállapítani, hogy hol van az emberi tévedés határa, s hol kezdődik a tudatos hamisítás. Egy-egy korszak vagy történelmi esemény hiteles és objektív értékelésére felelősséggel csak a tényeket tartalmazó forrás értékű dokumentumok széles körű ismeretében vállalkozhat a történetíró. Mindaddig, amíg a megismert mozaikkockákból nem lehet teljes bizonyossággal következtetni a megfejtendő képre, ne hamarkodjuk el a választ, mert könnyen tévedhetünk, míg újabb részletek megismerése segíti a helyes megfejtést. A politikusok ma könnyen mondanak sommás ítéletet az elmúlt fél évszázad történelméről, de a tudomány nem lehet a politika kiszolgálója, nem szegődhet pártpolitikai érdekek szolgálatába. Az 1956-os forradalom emlékét is meg kell tisztítani a politika hazug szólamaitól. Csak így juthatunk közel az igazsághoz. Harminchárom éven keresztül poltikai érdek diktálta, hogy csak a terror rémképeit idézzék fel, s ellenforradalomnak bélyegezzenek mindent, ami 1956-ban történt. Ma pedig az egymással marakodó, belső harcokban szétszakadozó, különböző utakat járó pártok, csoportok, irányzatok egyaránt az 1956-os forradalom és szabadságharc örököseinek vallják magukat, pedig a valóságban sok tekintetben egyre távolabb jutunk az 56-os követelésektől. A szabadság, a nemzeti függetlenség, a többpártrendszeren alapuló demokrácia megvalósult, de a gazdaság-, a társadalom- és a szociálpolitika nem tükrözi az 56-os elképzeléseket. Az is igaz, hogy a forrdalom rövid időszakában, a felkavart indulatok lázában formálódó jövőkép nem tisztulhatott le, s hogy a nagyszerű történelmi pillanatban kialakult nemzeti egység mögött már eltérő nézetek szerveződtek egymás ellen. 7

8 Régóta készültem arra, hogy megírjam az igazságot 1956-ról. Naplót vezettem, s a kezembe került dokumentumokat megőriztem. Terveztem, hogy még mielőtt meghalok, megírom visszaemlékezéseimet az íróasztalfiók, illetve a jövő számára. Arra nem gondoltam, hogy még életemben a nyilvánosság előtt is tanúskodhatom, s hogy alkalmam lesz levéltári forrásokkal hitelesíteni személyes emlékeimet. Óhajtottam a rendszerváltást, mégis váratlanul ért, s amikor sürgették az írást a forradalom történetéről, türelmet és időt kellett kérnem. A lehetőség kötelez is a hozzáférhető források tanulmányozására és lelkiismeretes felhasználására. Ezek alapján vállalkoztam arra, hogy az 1956-os forradalom tatabányai eseményeit, illetve Tatabányának a forradalomban betöltött sajátos szerepét ismertessem, elemezzem. Ezzel a témával kapcsolatban a szakirodalomból és a publicisztikából nem sokat lehet meríteni. Viktor Zoltánné újságíró közvetlenül az események után 1957 tavaszán publikált egy cikksorozatot a Komárom megyei Hírlapban. Az írás az MSZMP propagandáját szolgálta. A tények válogatásával és értékelésével igyekezett bizonyítani, hogy "ellenforradalmi banditák" Tatabányán is megpróbáltak zavart kelteni. Ilyen célokat szolgált Az ellenforradalom Komárom megyei eseményeiből című brosúra is, amelyet az MSZMP megyei intézőbizottsága adott ki 1957 nyarán. Hasonló szellemben jellemezte a forradalmat Bárdos László István Egy bányászváros a szocialista fejlődés útján című könyvében. A Tatabánya története című helytörténeti tanulmánykötetben Takács Tihamér írt erről az időszakról ugyancsak az MSZMP politikai értékelésének megfelelően, de mérsékeltebb hangon és tényszerűbben. 1 Pozitívuma az írásnak, hogy a szerző felhasználta a megyei pártbizottság archívumának iratanyagát. Ezeket az adatokat és utalásokat a mai kutató is hasznosíthatja. Ez azért is fontos, mert az archívum iratait 1989-ben Budapestre szállították a Párttörténeti Intézet Archívumába. Az évi levéltári törvény értelmében ugyan a megyei levéltárba került az anyag, de annak rendezése e tanulmány írása idején még nem fejeződött be, s ezért nem lehetett kutatni. A téma feldolgozásához összegyűjtöttem a korabeli sajtó Tatabányára vonatkozó közleményeit. Felhasználom személyes újságírói feljegyzéseimet, naplómat és a megőrzött dokumentumokat is, de legfontosabb forrásul a forradalmi eseményekkel kapcsolatos bírósági perek iratanyaga szolgál. A Történelmi Igazságtétel Bizottság meghatalmazása alapján engedélyt kaptam az Esztergomi Megyei Bíróság és a Győr Megyei Bíróság iratanyagának tanulmányozására. 2 Három tatabányai csoport ügyét Győrben tárgyalták. A többi tatabányai peres ügy első fokon az Esztergomi Megyei Bíróság elé került. A végső ítéletet az esetek nagy többségében a Legfelsőbb Bíróság mondta ki. Nyolcvan tatabányai elítélt peranyagát volt alkalmam áttanulmányozni. Már maga a szám is cáfolja azt a sokak által hangoztatott felfogást, hogy Tatabányán semmi jelentős esemény nem történt 1956-ban. A perek során rendkívül gazdag és jelentős forrásanyag halmozódott fel: feljelentések, határozatok a nyomozás, az előzetes letartóztatás, esetenként a 8

9 házkutatás elrendeléséről, a rendőrségi és az ügyészségi kihallgatások jegyzőkönyvei, vádiratok, tárgyalási jegyzőkönyvek, ítéletek, fellebbezési folyamodványok, a rehabilitálásokkal kapcsolatos kérvények és határozatok. A peres eljárások során keletkezett iratok között találhatók egyéb dokumentumok is, amelyek biztonyítékul szolgáltak. Ilyenek például a munkástanácsok üléseiről készült jegyzőkönyvek, a vádlottak személyéről szóló jellemzések, feljegyzések. Helyi jelentőségén túl országos szempontból is tanulságos néhány irat, mint például az a tájékoztató, amely Kádár János tatabányai tárgyalásáról készült. E gazdag forrásanyag alapján szándékozom cáfolni az "ellenforradalomról" szóló harminchárom éves propagandát, tényszerűen és hitelesen ismertetem a forradalom helyi eseményeit, s választ szeretnék adni arra a kérdésre, hogy Tatabányának milyen szerepe volt a forradalomban. Az "ellenforradalomról" harminchárom éven át hirdetett propaganda nagy hatással volt az emberekre, szemléletükben, gondolkodásukban maradandó nyomot hagyott. Sokan igaznak fogadták el azt, amit gyakran hallottak vagy olvastak. A kétkedők sem tudhatták, hogy mi a teljes igazság. Ezért az események átértékelése sokakban megdöbbenést vagy zavart keltett, s ezt a zavart politikai szólamokkal nem lehet eloszlatni, csak a tények feltárásával. S nem elég csak a fővárosi és az országos hírű vidéki eseményekre figyelni, hanem a jelentéktelennek tűnő jelenségeket, emberi megnyilatkozásokat is meg kell ismerni. Az tény, hogy Tatabányán tömeges áldozatokat követelő fegyveres harcok, atrocitások nem voltak, de a bányászváros mint a szénbányászat központja és mint megyeszékhely mégis jelentős szerepet töltött be a forradalomban. A bírósági perek irataiban az ítéletek indoklásaként sokszor ismétlődő megállapítás, hogy az egyébként jelentéktelen tettek megítélésében súlyosbító körülménynek számított, hogy azokat a vádlott Tatabányán követte el. A Tatabányai Központi Munkástanács elnökének ítéletét a bíróság a következőképpen magyarázta: "Bár a vádlott magatartása nem tekinthető kiemelkedő jelentőségűnek, cselekményének mégis komoly súlya volt éppen annak folytán, hogy a bányászat szívét jelentő Tatabányai Szénbányászati Trösztnél fejtette ki tevékenységét, hiszen akkor az ország bányászsága Tatabányát figyelte... A vádlott személyében rejlő társadalmi veszélyesség foka is magasabb." 3 Hűvös Oszkár nemzetőr parancsnok "bűnét" az is súlyosbította, hogy munkás volt, s hosszabb ideig az ÁVH kötelékében szolgált. Osztályárulónak bélyegezték, továbbá megállapították, hogy "az általa elkövetett bűncselekménynek nagy a társadalmi veszélyessége, különösen áll ez tatabányai viszonylatban, az ország e nagy szénmedencéjében, ahol az ellenforradalom eszméi talajra találtak, és sok munkásembert megtévesztettek". 4 A megyei tanácson megalakult forradalmi munkástanács elnökének perében "fokozottabb súllyal vette figyelembe a Legfelsőbb Bíróság azt a körülményt, hogy a terhelt által irányított munkástanács ellenforradalmi jellegű intézkedéseinek hatása nemcsak a megyei tanács hivatali apparátusára, hanem a megyéhez tartozó járásokra is kiterjedt. A munkástanács intézkedése 9

10 tehát megyei viszonylatban vált részévé a már országosan fennálló ellenforradalmi mozgalomnak. Ez pedig a cselekmény fokozottabb társadalmi veszélyességét is jelentette". 5 Ha igaz lett volna az, hogy Tatabányán semmi jelentős nem történt 1956-ban, akkor miért kellett annyi embert letartóztatni, és olyan sok súlyos ítéletet hozni. Száz körül lehetett az elítéltek száma. Ezen kívül sok embert vád és ítélet nélkül tartottak közbiztonsági őrizetben hosszabb-rövidebb ideig. Halálos ítéletek is voltak, de azokat másodfokon enyhítették. Itt meg kell jegyezni, hogy nemcsak a éves börtönbüntetés számított súlyosnak, hanem a legenyhébb ítélet is, mert igazságtalan volt. Nem így vélekedett erről az MSZMP vezetősége. Havasi Ferenc, az MSZMP megyei intézőbizottságának tagja február 16-án aktívaülésen értékelte a politikai helyzetet, az otóber 23. utáni eseményeket. A beszámoló végén bírálta az ügyészségeket és a bíróságokat: "Az ügyészség és a bíróság a törvényességet helytelenül értelmezte. Elsősorban az ellenforradalmárok szabadlábra helyezésén dolgozott, és egy ideig nem indított eljárást, nem hozott ítéletet azok ellen, akiket a karhatalmi szervek ellenforradalmi tevékenység vagy közönséges bűncselekmény miatt letartóztattak. Jelenleg az ügyészségek és a bíróságok kezdik helyesen értelmezni az ellenforradalmárokkal szemben alkalmazandó törvényességet. Munkájukkal viszont még nem vagyunk megelégedve... Sajnos, amikor a Legfőbb Ügyészségnek jeleztük megyei tapasztalatainkat, e szerv úgy vélekedett: nem helyes az, ha az alsóbb szervek beleszólnak az ügyészség munkájába, mivel az ügyészség központi irányítás alatt áll, és reá nem vonatkozik a "kettős alárendeltség elve". 6 Ez a beszámoló 1957 februárjában hangzott el, s bár korábban is vettek már őrizetbe embereket forradalmi cselekmények miatt, a tömeges letartóztatások és bírósági perek ezt követően kezdődtek. A beszámoló idézett részletéből világosan kitűnik, hogy a pártállamban hogyan értelmezték a törvényességet, az ügyészségek és a bíróságok szerepét. Nem lehetett szó független bíróságról, hiszen a párt ellenőrzése, befolyása érvényesült. Az előadó Kádár Jánosra is hivatkozott, aki úgy foglalt állást, hogy "a jelenlegi körülmények között nem árt az, ha másként nem megy, akkor az alsóbb szervek nyomására létrejön a kettős vezetés, az ügyészség és a bíróság munkájának ellenőrzése". 7 A forradalmat követő években, a megtorlás és megfélemlítés gerinctörő időszakában az erőszak mellett a propaganda eszközeit is felhasználta a diktarúra arra, hogy a forradalmat rágalmakkal beszennyezve, eltorzítva kegyetlen ellenforradalmi terrorként, restaurációs kísérletként tüntesse fel még Tatabányán is, ahol ilyen események, kísérletek nem történtek. Akik részt vettek a forradalmi eseményekben, szerepet vállaltak a forradalmi szervezetekben, azokat üldözték, rágalmazták, ellenforradalmároknak, fasisztáknak bélyegezték. Amikor 1957 tavaszán a nevezetes napok (március 15., árpilis 4., május 1.) előtt tömegesen hurcolták el a "gyanús" embereket, egy tatabányai pedagógus szülői értekezleten a következőket jelentette ki: "Azok az emberek, akiket most elhurcol- 10

11 nak különböző rágalmak alapján, nem mondhatók megtévesztett embereknek, mert azok még a bitófa alatt is tudni fogják, hogy az igazságért harcoltak, az igazság mellettük van. Miért akarják rájuk sütni az ellenforradalmár jelzőt? Miért akarják a kommunisták magukat mártíroknak feltüntetni?" 8 Ez a vallomásos beszéd elgondolgoztat azon, hogy kik voltak az ellenforradalmárok, akiket a nép ellenségeinek, "reakciós horthysta, fasiszta elemeknek" vagy éppen elvetemült gonosztevőknek kiáltottak ki. Nem kis túlzással fegyencuralomról is szólt a propaganda, mert a KÖMI-táborokból kiszabadultak a politikai elítéltek, s velük együtt az ott raboskodó köztörvényes bűnözők is. Ez jogos félelmet kelthetett a lakosság között, de csak egy-két napig, mert aztán eltávoztak a városból, vagy a nemzetőrségben vállaltak szolgálatot. A forradalmi szervezetek pedig mindent megtettek a közbiztonságért. Horthysta katonatisztek valóban vállaltak szerepet a forradalomban, de ők a magasabb tiszti rendfokozatukat már a demokratikus néphadseregben kapták. Eklatáns példaként említhető Németh Jenő esete, akit a népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntettével vádoltak, mert fényképeket készített az októberi fővárosi eseményekről, s azokat munkahelyén, a Tatabányai Vízműnél megmutatta a munkatársainak. Súlyosbította a vádat, hogy a tatabányai rendőrkapitányság tudomása szerint Németh Jenő horthysta vezérkari őrnagy volt. Meg is jegyezte a kihallgatáson: "Azért szól ellenem ez a bűncselekmény, mert azt hiszik rólam, hogy horthysta vezérkari őrnagy voltam." Életrajzából megtudhatjuk, hogy egy vármegyei irattáros tizenegyedik gyermekeként született. Honvéd tiszthelyettesi iskolát végzett, s 1945-ben törzsőrmesterként szerelt le. Majd ismét jelentkezett katonai szolgálatra, s tiszti rangot kapott. Mint a Magyar Néphadsereg tisztje 1950-ben megkapta a Magyar Népköztársaság érdemérem kitűntetést. Utolsó rendfokozata szerint valóban őrnagy volt, de ben fizetés nélkül nyugállományba helyezték. 9 Csendőr is szerepel az elítéltek között. Kőrösi János kőműves a Komárom megyei Építőipari Vállalatnál dolgozott, munkahelyén részt vett a forradalmi bizottmány megalakításában, s tagja lett a munkástanácsnak. Ezért került bíróság elé. Életéről elmondta, hogy egy jászárokszállási gazdasági cseléd fia volt, s már tízéves korában őt is cselédnek adták. A négy elemit is csak később végezte el, hogy szakmát tanulhasson tól többször behívták katonai szolgálatra től 1944-ig szakaszvezetőként szolgált a csendőrségnél. Csendőr múltját is fel akarták használni ellene a perben, de nem voltak terhelő bizonyítékok. 10 Nem számíthatott enyhe ítéletre, illetve az ítélet enyhítésére az a vádlott, akire a "tudatos osztályellenség" bélyegét sütötték. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa dr. Klébert Mártonnal kapcsolatban megállapítja, hogy "a pozitívumokat - éppen a vádlott tudatos osztályellenség mivoltára figyelemmel - nem tekintette jelentős súlyúaknak". 11 Ezért a Győri Népbíróság ítéletét helybenhagyta. Klébert Mártont, a fogászati rendelőintézet főorvosát jól kereső fogorvosnak ismerték a városban. Autója és balatoni nyaralója is volt. Talán ezért tekintették osztályellenségnek függetlenül származásától, múltjától és munkájá- 11

12 tól. Pedig a szerény keresetű MÁV-kalauz fiának a Horthy-korszakban nem volt könnyű eljutni a diplomáig. Meghatározó szerepet töltöttek be a forradalom irányításában a népi származású fiatal értelmiségiek: mérnökök, tanárok, orvosok, jogászok. Munkáscsaládból származott Solymos Mihály, a Tatabányai Szénbányászati Tröszt műszaki osztályvezetője, akit a Központi Munkástanács elnökévé választottak. Kubikus fiából lett vegyészmérnök Greksa István, az alumíniumkohó munkástanácsának elnöke. Munkásszülők gyermeke volt Mazalin György tanító, Horváth János vegyészmérnök. Mindketten a városi forradalmi munkástanács tagjai voltak. Itt említhetjük meg azokat is, akik szegényebb tisztviselő vagy értelmiségi családból származtak, mint például dr. Molnár István ügyvéd, dr. Tima Endre tanár és jogász, Farkas Lajos kohómérnök. A központi vezető testületekben valóban feltűnő többségben voltak az értelmiségiek, de ez talán természetes, és nem jelenti azt, hogy csak ennek a rétegnek a sérelmei kerültek felszínre, s ez váltotta ki az egész megmozdulást. Az üzemi munkástanácsok tagjai természetesen munkások voltak, s küldötteik részt vettek a városi Forradalmi Munkás és Katona Tanács, majd később a Központi Munkástanács ülésein. A tüntetéseken a munkások tömegei vonultak fel, ők szervezték a sztrájkokat, s fegyveres szolgálatra is elsősorban ők jelentkeztek. A munkásság jelentős szerepét jelzi az is, hogy a nyolcvan elítéltből ötvenkettő munkás volt. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a munkások között voltak olyanok, akik egyetemet végeztek, de politikai okokból szakmájukban nem tudtak elhelyezkedni, csak fizikai munkakörben alkalmazták őket. Ilyen volt Horváth Endre, a városi, majd a megyei forradalmi tanács elnöke is, aki a VIII-as aknán vájárként dolgozott, s mint vájárt választották meg elnöknek. Csak később derült ki, hogy érettségi után közgazdasági tanulmányokat folytatott. A forradalom leverése után elhagyta az országot, így a forradalmi szereplésén kívül életét nem ismerjük. Mi az igazság az ellenforradalmi terrorral és a halállistákkal kapcsolatban? Híreszteléseket lehetett hallani, hogy összeírják azokat a kommunistákat, akiket ki fognak végezni, s még azt is tudni vélték, hogy mikor és hol fogják végrehajtani a kivégzéseket. Én is hallottam erről, de akiktől hallottam, azok is csak hallották. Olyan emberrel nem találkoztam, aki látott ilyen listát. Havasi Ferenc is megemlítette idézett beszámolójában, hogy "Tatabányán is megkezdték a kommunisták úgynevezett «halállistájának» összeállítását, kijelölték már a kivégzés helyét is, például a megyei pártbizottság előtti erdőrészt, a kórház és a 70-es Népbolt előtti villanyoszlopokat, a Partizántelepen a folyópart területét". Az ellenforradalom Komárom megyei eseményeiből című kiadvány szerint "Tatabányán és Oroszlányon már azt is elhatározták, hogy november 8-án hajtják végre az első kivégzéseket". 12 A bírósági perek iratai között nem találtam halállistát, a vádiratokban sehol nem szerepel, pedig ha lett volna, a rendőr nyomozók és az ügyészség egészen biztosan felhasználták volna a vádlottak ellen. A feljelentésekben és a rendőrségi határozatokban egy-két esetben emlí- 12

13 tést teszenek a kivégzendő kommunisták összeírásról, de a vádiratokban és az ítéletek indoklásában már nincs szó ezekről a gyanúsításokról. Bizonyítani ugyanis nem tudták. Kőrösi Jánosról is azt állította egyéb vádak mellett a nyomozást elrendelő rendőrségi határozat, hogy "elkészítette a kivégzendők listáját... megfélemlítette a kommunistákat". A vádiratban már csak az áll, hogy az igazgató, a főmérnök és a főépítésvezető leváltását javasolta a munkástanács ülésén. Az ítélet indoklásában pedig ezt olvashatjuk: "A gyűlésen csak az igazgató leváltását követelte. Javaslatát azonban nem fogadták el." Igaz, hogy utána több vezető beosztású dolgozót - személyzeti és munkaügyi előadókat, normásokat - elbocsátottak a KOMÉP-től, ahol Kőrösi dogozott, de azt nem tudták bizonyítani, hogy "a vádlott követelte az elbocsátásukat." 13 Halállisták valószínűleg csak a rémmesékben voltak, mindazonáltal nem volt teljesen alaptalan egyes kommunista vezetők félelme, a halálos fenyegetettség érzése. Elképzelhetetlen olyan tiszta forradalom, amelyben a sérelmekből támadt gyűlölet, az elszabadult szenvedély s gyakran az alkohol hatása ne sarkallná önbíráskodásra az önmagukon uralkodni képtelen embereket. Gosztonyi Péter A magyar Golgota című könyvében a forradalom alatti terrorról, a lincselésekről a következőket írja: "Ártatlanok is áldozatokká váltak. Mindenfajta kilengést elítélünk. Azonban engedtessék meg nekünk megjegyezni: a népdüh kitörése csak reakció volt az ÁVH-sok különböző véres fegyveres fellépésére. S azt is tegyük hozzá, hogy a népbosszú nem volt meghatározója a forradalom politikai vonalának." 14 Tatabányán nem volt kivégzés, lincselés, de a lehetősége, a veszélye fennállt. Mazán János fegyveres csoportjának feltűnése erre enged következteni. Tóth László rendőr százados tanúvallomásából tudjuk, hogy október 28-án a megyei rendőr-főkapitányságon megjelent Mazán hat-hét főből álló csoportja. Mazán kijelentette: "A forradalmat mi csináltuk, itt mi döntünk, és pusztuljon minden ember, aki az elmúlt rendszerben vezető szerepet töltött be." Jelen volt Klébert Márton is, és csillapítani próbálta a csoportot. Tóth Lászlót el akarta engedni, de Mazán visszakísértette. A csoport bírósággá alakult és halálra ítélete a rendőr századost. Azzal vádolták, hogy támadást szervezett a forradalmi bizottmány ellen. Kléberték határozott közbelépése akadályozta meg az ítélet végrahajtását. Valójában személyes bosszú vezette Mazánt, ugyanis néhány héttel korábban Tóth László vette őrizetbe őt hatóság elleni erőszak miatt. Kiss őrnagy, a X-es aknai rabtárbor vezetője szerint néhány fegyőrt is ki akart végeztetni Mazán. 15 A XV-ös aknán elterjedt a hír, hogy a fegyveres őrség tagjai az üzemben dolgozó kommunistákat "sortűzzel ki akarják nyírni". Sárosi János, az üzemi munkástanács elnöke a kihallgatáson elmondta, hogy az őrség egyik tagjától hallotta, hogy szóba került a kommunisták "kinyírása", de ő kijelentette, hogy egy embernek sem lehet bántódása. A vallomásból az is kiderül, hogy a fegyveres őrök sem tudtak valamennyien a feltételezett szándékról. 16 Valószínű, hogy csak egy indulatos vagy éppen részeg ember meggondolatlan kijelentéséből kerekedett rémhírről van szó. Az viszont fontos tanulság, hogy a munkástaná- 13

14 csok, s általában a forradalmi szervezetek határozottan felléptek minden szélsőséges megnyilvánulással, erőszakos cselekedettel szemben, s a fenyegetett kommunisták védelmére keltek. Erre példa a következő eset is. A XI-es aknán leszállás előtt a munkástanács rendszeresen röpgyűlést tartott. Egy alkalommal az egyik bányász talán provokatív céllal megjegyezte: azt hallotta, hogy a kommunistákat fel kell akasztani. Mészáros József, a munkástanács elnöke határozottan így válaszolt: "Nem szabad elveikért embereket bántani, és amíg itt én leszek a munkástanács elnöke, addig senkinek nem lesz bántódása." 17 Az alumíniumkohóban Kovács István párttitkárt és Staub Ignácot a munkások követelésére kitiltották az üzemből. Farkas Lajos kohómérnök a munkástanács tagja jóindulatúan figyelmeztette a gyárban tartózkodó Staubot, hogy hagyja el a gyár területét, vagy bújjon el, mert részeg kohászok meg akarják verni. 18 Szélsőséges megnyilvánulások, felelőtlen kijelentések alapján rémhírek terjedhettek a kommunistaellenes terrorról, de azt a bíróság is elismerte, hogy "Tatabányán személyek és dolgok elleni erőszakos cselekmények nem történtek". 19 Mondhatják, hogyha a szovjet támadás nem következik be, s nem verik le a forradalmat, még sor kerülhetett volna terrorcselekményekre. Feltételezéssel nem érdemes vitatkozni, de az eddigiekből, a forradalom vezetőinek nyilatkozataiból és intézkedéseiből kitűnik, hogy a későbbiek során még kevésbé történhettek volna atrocitások. A legnagyobb sérelem azzal érte a kommunista vezetőket, középkádereket, hogy a forradalmi bizottságok, munkástanácsok a dolgozók követelésére megszüntették jól fizető, kényelmes állásaikat. Általános vélemény volt, hogy nincs szükség függetlenített párttitkárokra, üb-elnökökre, normásokra, versenyfelelősökre, személyzeti és munkaügy előadókra. Valójában tehát nem elbocsátásokról volt szó, hanem a munkakörök megszüntetéséről. Az állás nélkül maradt dolgozóknak felajánlották, hogy szakmájuknak megfelelő munkakörben dolgozhatnak, vagy bizonytalan időre szabadságolták őket. A városi Forradalmi Munkás és Katona Tanács október 29-én foglalkozott a személyi kérdésekkel. A következő álláspontot fogadták el: "Szükségesek több helyen személyi változások, azonban e kérdések eldöntésében a városi bizottság nem illetékes, mivel az üzemi munkástanácsok ismerik a helyi viszonyokat. Megállapította a városi bizottság, hogy ezeket a döntéseket nem szabad elhamarkodni, higgadtan, megfontoltan kell végrehajtani, mert az első intézkedések befolyásolják legjobban az üzemi munkástanácsok jövőjét." 20 Szólni kell még a letartóztatásokról is. Néhány kommunista funkcionáriust (rendőrtisztet, üzemvezetőt) valóban fogva tartottak néhány óráig, legfeljebb egy-két napig különböző okok miatt, de az őrizetbe vett személyek elismerték, hogy nem bántották őket. Hűvös Oszkár a nemzetőrség egyik parancsnoka elmondta a bíróságon, hogy egy alkalommal a nemzetőrök bekísérték Somogyi Béla századost, az ÁVH laktanya parancsnokát, de ő kiengedte azzal a tanácscsal, hogy ne mutatkozzon a városban az emberek előtt. Bojtos Gyula rendőr 14

15 őrnagyot, a rendőrség politikai tisztjét, pedig azzal az utasítással küldte haza, hogy lakását ne hagyja el. A politikai tiszt így vallott erről: "Nem tudok arról, hogy ténylegesen letartóztattak volna valakit. Amikor bent voltam, nem volt olyan érzésem, hogy letartóztatnak... A vádlott magatartása nem volt fenyegető. Meg kell jegyeznem, hogy itt Tatabányán elég nagy volt a rendőrség elleni hangulat, és így nem igen vehettem ki, hogy milyen szándék vezeti a vádlottat." A XV-ös akna igazgatója, Tomkó András azért volt fogdában egy napig, mert az a hír járta, hogy el akarta árasztani vízzel az aknát, s mert kapcsolatban volt a hegyekben, szőlőkben bujkáló ávósokkal. Rá akarták venni, hogy segítsen a nemzetőröknek az ávosok felkutatásában, de a kérést megtagadta. Este mégis szabadon engedték, csak a pisztolyát vették el. Takács Sándor honvéd százados tanúvallomásában Tomkó letartóztatásával kapcsolatban kijelentette: "olyanforma színezete volt, hogy a tömeg dühe ellen akarták megvédeni". Steiner Tibor, a megyei pártbizottság egyik vezető funkcionáriusa a forradalom első napjaiban Esztergomban tartózkodott. November elején elhatározta, hogy hazajön Tatabányára. A megyei tanács forradalmi munkástanácsának két tagja éppen Esztergomban járt gépkocsival. Őket kérte meg, hogy hozzák haza. Ők haza is hozták, s igazoltatás végett bevitték a forradalmi tanácshoz. Másfél napig tartották fogdában. Elmondta, hogy az egyik őrizője egy "Klecni" névre hallgató nemzetőr volt, akit tíz évre ítéltek politikai okok miatt, s valamelyik tatabányai vagy oroszlányi KÖMI-aknán dolgozott. Sérelmét nem éreztette az őrizetére bízott kommunista funkcionáriussal. Vacsorával is megkínálta, bár a fogoly azt nem fogadta el. Amikor átvitték a városi kapitányságra, az őrök ugyan gúnyolódtak vele, de mint mondta "tettleg nem bántották". 21 Általában az volt a jellemző, hogy a vezető pártfunkcionáriusok is szabadon járkálhattak, sőt igyekeztek bekerülni a forradalmi szervezetekbe. Tanúja voltam egy beszélgetésnek, amikor a forradalmi tanács egyik megbízottjától megkérdezték, hogy miért nem tartóztatják le a kommunista funkcionáriusokat. Így válaszolt: "Mert mi nem vagyunk kommunisták." E kissé hosszú polemikus bevezetésre azért volt szükség, hogy a megkövesült rágalmaktól megtisztítva vizsgálhassuk és értékelhessük a forradalom valóságos tényeit, eseményeit, okát, célját és eredményeit. "VÖRÖS TATABÁNYA" A FORRADALOM ELŐTT Tatabánya az ország szénbányászatának és nehéziparának egyik jelentős centruma volt. A háború után az ország szénszükségletének kétharmad részét a tatabányai szénbányák adták ben a kereső lakosság 81,8 százaléka az iparban dolgozott. Ezen belül a bányászok aránya 56 százalék. Érthető, hogy a magát proletárdiktatúrának nevező rendszer bázisának tekintette a várost. Az itt élő kommunisták magabiztosságát a munkásmozgalom helyi hagyományai és tapasztalatai is alátámasztották. 15

16 A tatabányai bányászok hirdették meg 1946-ban a széncsatát, s ezzel elindították a munkaverseny-mozgalmat. Felhívásukban vállalták, hogy a napi széntermelést 392 vagonról 500 vagonra emelik. A Szabad Nép február 8-i számában megjelent levelükben hangsúlyozták a széntermelés fontosságának jelentőségét: "csak így biztosíthatjuk, mi dolgozók leromlott hazánk újjáépítését és szenvedésünk megrövidítését". S akkor még nem csengtek hamisan ezek a szavak. Valóságos tettek hitelesítették. Az üzemek helyreállításában, a termelés beindításában a munkások voltak a kezdeményezők. Létrehozták az üzemi bizottságokat, amelyek nemcsak érdekvédelmi szervezetek voltak. Feladataik közé tartozott az üzem irányítása, a termeléssel kapcsolatos feladatok megoldása is. Kiharcolták, hogy a MÁK Rt. budapesti igazgatóságának tevékenységét ellenőrizhessék. Elérték azt, hogy az igazgatóság elbocsásson százhét olyan tisztviselőt, akik korábban munkásellenes magatartást tanúsítottak. 22 Az 56-os munkástanácsok sokat tanulhattak volna az elődök tapasztalataiból. Ezekben az években a kommunista párt befolyása jelentős volt a munkások között, de a befolyás, a népszerűség növeléséért, majd a hatalom megszerzéséért harcot kellett folytatni a nagyobb történelmi múltra visszatekintő szociáldemokrata párttal. A két munkáspárt az 1945-ös választásokon Tatabánya város elődtelepülésein (Alsógallán, Bánhidán, Felsőgallán, Tatabányán) a szavazatok 87 százalékát szerezte meg, 1947-ben pedig 91 százalékos választási eredményt ért el. Az MKP választási eredménye 1945-ben 53,6 százalék, 1947-ben pedig 56,3 százalék, míg az SZDP 1945-ben 33,4 százalékát kapta a szavazatoknak, s ezt az arányt 1947-ben 34,9 százalékra növelte. A két munkáspárt mellett még a kisgazdapárt ért el említésre méltó eredményt ben a választópolgárok 10,1 százaléka szavazott bizalmat ennek a pártnak, de ez a szavazati arány két évvel később 2,4 százalékra csökkent. (1956-ban is csak a szociáldemokrata és a kisgazdapárt szerveződött újjá az MSZMP mellett.) A munkáspártok egyesítése nem ment könnyen 1948-ban, mert a szociáldemokrata vezetők ellenezték az egyesítést. Még sztrájkot is szerveztek, hogy a pártok egyesülését megakadályozzzák. Az SZDP XXXVI. kongresszusa azonban határozatot hozott a jobboldali elemek eltávolításáról s arról, hogy tárgyalásokat kell kezdeményezni a MKP-val az egységes munkáspárt megteremtéséről május 9-én a városi egyesítő konferencián az MKP részéről Apró Antal, az SZDP részéről Nyers Rezső volt jelen. Mindketten az egység fontosságát hangsúlyozták. Apró Antal kiemelte beszédében, hogy Tatabánya a közvélemény tudatában úgy rögződött mint "Vörös Tatabánya", s hozzátette, hogy a város nem volt mindig elég vörös. "Ha ki akarják harcolni ezt a nevet - folytatta -, akkor valamennyi dolgozó ezen egyesüléssel fogjon kezet, és kössenek örök barátságot egymásssal a kommunisták és a szocáldemokraták." 23 Bármilyen módon jött létre a munkásegység, a megalakult MDP helyzete a fordulat éve után megszilárdult. A párttagság aránya a kereső lakosság számához viszonyítva 69,4 százalék volt, s a párttagok 90,8 százaléka a munkásosztály soraiból került ki. A termelési eredmények is azt igazolták, hogy a rendszer 16

17 alapozhat a tatabányai munkásokra. A 3 éves tervet a tatabányai szénbányák dolgozói 2 év, 3 és fél hónap alatt teljesítették. Az emberek teljesítő képessége azonban véges, és egy határ után a lelkesedés nem elég. A Tatabánya története című könyvben a tényeket értékelő történész kénytelen megállapítani a következőket: "Ez az éveken át tartó megfeszített munka - az első ötéves terv gyors indítása, az irreálisan felemelt tervelőirányzatból adódó fokozott követelmények miatt - szükségszerűen vezetett el a dolgozók általános kifáradásához, az 1949-es munkaverseny lendületének bizonyos mértékű csökkenéséhez és nem utolsósorban a tervidőszak első felében sorozatosan tapasztalható tervteljesítési kudarcokhoz." 24 Az ötvenes években, a nehézipar gyors ütemű fejlesztésének időszakában nagy szükség volt a széntermelés növelésére. Ezért a párt és az állam vezetői fokozottabb figyelmet fordítottak Tatabányára, a legtöbb szenet adó szénmedencére. Ez a helyi pártvezetők magatartását, munkáját is meghatározta. A pártszervezetek tevékenységének központjában a termelés növelésének kérdése állt. A fő cél a tervek teljesítése, illetve túlteljesítése volt. A szociális és munkabiztonsági kérdések háttérbe szorultak. A funkcionáriusok munkáját a meggyőzés helyett az utasítások, a merev dogmatikus módszerek alkalmazása jellemezte. A központ figyelme növelte önbizalmukat. Sokan elbizakodottakká is váltak. Személyük és tisztségük jelentőségét felnagyítva, az elért sikereket ismételgetve hatalmukkal gyakran visszaéltek. Volt idő, amikor nem választották, hanem kinevezték a párt vezetőit. Az ilyen tisztségviselők nyeregben érezték magukat, s a kritikát nem tűrték. Ugyanakkor ők sem gyakoroltak kritikát. A fentről jövő utasításokat gondolkodás nélkül elfogadták és végrehajtatták. A valóságot nem ismerő, a tömegektől elszakadó vezetők már 1951-ben súlyos gondokkal kerültek szembe. A bányászok nem tudták teljesíteni a felemelt terveket. Munkaerőhiány volt, s lazult a munkafegyelem. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy Rákosi Mátyás 1951-ben két alkalommal is személyesen vett részt a Tatabányán megrendezett bányásztanácskozáson. Jelenlétében a küldöttek nem mondhatták el, hogy a terv az adott körülmények között nem teljesíthető. Rákosi nem tűrt ellentmondást. Közbeszólásaival elnémította az ellenvéleményt. Végül megállapították, hogy a terv teljesíthető, csak jobban kell megszervezni a munkát. A valóság pedig az volt, hogy 1951 szeptemberében a tervteljesítés 88,4 százalékra csökkent. Ez a folyamat folytatódott, s 1953-ban már csak 65,7 százalékot tudtak teljesíteni a bányászok. A hiányzó munkaerő pótlására a tatabányai bányászok 1951-ben felhívással fordultak az ország népéhez, elsősorban a falusi dolgozókhoz, hogy jelentkezzenek bányásznak. Felhívásukban megemlítik, hogy "ötezer új bányászra van szüksége az országnak": A felhívás és a kormány intézkedései átmeneti eredményeket hoztak, de a problémát nem oldották meg. A napi termelés hajszolásában a holnapra nem gondoltak. A rablógazdálkodás jellemző példája, hogy már 1952-ben hozzákezdtek az 1953-ra előirányzott széntelepek feltárásához. A munkaerőgondok megoldását szolgálta a KÖMI-táborok létrehozása, a politikai és köztörvényes elítéltek foglalkoztatása a bányákban. A Közérdekű 17

18 Munkák Igazgatósága által irányított rabtáborok megszervezésében Garasin Rudolf vezérőrnagy, a büntetésvégrehajtás főparancsnoka a Szovjetunióban szerzett tapasztalatait is felhasználta. Nevéhez fűződik a recski tábor létrehozása is. A tatabányai szénmedencében több bányaüzemben foglalkoztattak rabokat: a tatabányai X-es, XIV-es és a síkvölgyi, valamint az oroszlányi XVII-es, XVIII-as aknán. A kérdéssel Tóth Attila, a Tatabányai Múzeum munkatársa foglalkozott elsőként, de a téma teljes feldolgozására nem vállalkozott, csak a XlV-es akna melletti táborról írt. Adatai szerint 1953-ban 417 és 633 között változott a létszám. 25 Becker Ferenc főmérnök október 30-án a forradalmi tanács ülésén ismertette a bányák műszaki helyzetét és a munkáslétszámot. A forradalom napjaiban eltávoztak a bányákból a kiszabadult rabok, az ott foglalkoztatott honvédek és a legényszállók lakói közül is sokan. A főmérnök 1600 KÖMI dolgozót és 1100 honvédet említett az eltávozók között nyarán Nagy Imre kormányprogramja lehetőséget teremtett a hibák kijavítására az adottságokkal számoló reális gazdaságpolitika alapján ben azonban a dogmatikus szektás irányzat támadást indított az új politika és Nagy Imre személye ellen tavaszán leváltották a miniszterelnököt, s visszatértek az 1953 előtti politikához. Fokozta az elégedetlenséget, hogy közellátási gondok is jelentkeztek nyarán Rákosi leváltása az első titkári tisztségből újabb sokkot, megdöbbenést váltott ki a kommunisták között. Tudathasadásos állapotban éltek. A Központi Vezetőség július 18-i ülésén hozott határozatot végre kellett hajtani. Felül kellett vizsgálni a törvénysértéseket. A Komárom megyei pártvezetők megelégedéssel állapították meg, hogy "a megye területén kirívó törvénysértés nem fordult elő", de hozzátették, hogy "jelentős azoknak az egyszerű dolgozóknak a száma, akiket jogerősen elítéltek, pedig arra semmi szükség nem lett volna". 27 Támadással védekeztek, amikor a népfrontmozgalmat bírálták. Ellenzéki erőt láttak benne. S különösen az értelmiség bizalmatlanságát s egyre gyakrabban megnyilvánuló kritikáját tartották veszélyesnek. A megyei lap "Az értelmiség helyzete és a megye Népfront-mozgalma" címmel közölt politikai elemző írást. Végső következtetésként azt állapította meg az újságíró, hogy a hibák kijavításának gondolata egyre gyakrabban párosul pártellenes szólamokkal. 28 Az 50-es években a város közhangulatát elégedetlenség és bizalmatlanság jellemezte. Ezt az általános és elvont megállapítást talán élőbbé, hihetőbbé teszi egy megtörtént eset. Kindl József, a XI-es akna villanyszerelője 1954 februárjában italos állapotban bement a síkvölgyi akna legényszállójára, s a falról leverte, majd összetörte Lenin és Rákosi képét, miközben gyalázó kifejezéseket használt. A Tatai Járásbíróság nem minősítette izgatás bűntettének az esetet, csak ittas állapotban elkövetett garázdaságért szabott ki három hónap börtönbüntetést. Ám a börtönből a szüleinek írt levél tartalma alapján az ügyészség vádat emelt Kindl József ellen a demokratikus államrend elleni izgatás bűntette miatt. Idézünk a levélből egy részletet: "Tudom, valamikor megvetették azt, aki börtönben volt. Én mégsem érzek semmi szégyent, hiszen a visszafojtott indulatok 18

19 kitörtek. Ezzel a bűnnel, majd ha a nagy leszámolás eljön, büszkén, emelt fővel állhatok az emberek elé. Sajnos nemcsak én vagyok idebent. Az elítéltek nyolcvan százaléka a rendszer áldozata. Az elítéltek nyolcvan százaléka politikai okokból van itt. Ez abból a szempontból jó, hogy sokan vagyunk a népi demokrácia álarca alatt megbúvó államkapitalizmus ellen, de minden lefogottal csökken a cselekvők száma. A rendszer csalódik, ha azt hiszi, hogy a büntetés elveszi a kedvem és a többi társam kedvét. Nem! Csak a gyűlöletünket fokozza, de megtörni nem tud." 29 Az őszinte hangú magánlevél olyan súlyos bűnnek számított, hogy íróját egy év és hat hónapi börtönre ítélték, s a közügyektől három évre eltiltották őszén már nemcsak magánlevélben, hanem nyíltan is elhangzottak olyan vélemények, hogy a "népi demokratikus rendszer nem lehet hosszú életű, mivel a szabad gondolatokat és cselekvést elnyomja". 30 ÉRTELMISÉGI ANKÉT A ZSDANOVBAN Az ötvenes években az elhibázott gazdaságpolitika, a dogmatikus, szektás vezetés merevsége Tatabányán fokozottabb mértékben éreztette hatását. A dolgozók túlhajszoltsága, a közellátási zavarok, a szabad gondolat elfojtása, az értelmiség lebecsülése olyan körülményeket teremtettek a városban, hogy a Petőfi Kör vitái élénk visszhangra találtak. A helyi vezetők ezért halogatták az értelmiségi határozat széles körű megvitatását. Sőt támadást indítottak az értelmiség ellen. A forradalom utáni perekben, a tanúkihallgatásokon és a bírósági tárgyalásokon is gyakran szóba kerültek a Petőfi Kör és az írószövetség vitái. Dr. Horváth József, a Komárom Megyei Tanács Forradalmi Munkástanácsának elnöke a nyomozó rendőrtiszt kérdésére válaszolva kifejtette, hogy az újságokban különösen az Irodalmi Újságban megjelenő bíráló cikkeket pozitívan értékelték. Úgy gondolták, hogy az írószövetség és a Petőfi Kör vitái nyomán szabadabb bírálat, egészségesebb közszellem, friss vérgeringés élénkíti majd a közéletet. Szóba került, hogy a Petőfi Körhöz hasonló helyi szervezetet is létre kellene hozni, amely a város és a megye értelmiségének vitafóruma lehetne. 31 Ezt a célt kívánta szolgálni az október 23-ra összehívott értelmiségi ankét is. A hozzászólók sürgették a szándék megvalósítását. Az anként jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Győri Népbíróság a tatabányai forradalom kirobbanását látta benne. Dr. Kléber Márton és társai bűnügyét tárgyalva megállapították, hogy "1956. október 23-án kirobbant az ellenforradalom Tatabányán is. A Zsdanov Kultúrházban értelmiségi ankétot tartottak, melyet Darvas József miniszter vezetett volna, azonban az események miatt nem tudott lejönni, ezért a megyei pártbizottság egyik tagja elnökölt". 32 A megállapítás túlzó, mert a résztvevők nem gondoltak forradalomra, s még hajnalban hazafelé tartva sem tudtak többet a budapesti eseményekről, mint amit Gerő Ernő beszédéből meg- 19

20 tudhattak. Ám az ankéton a hangulat éppen a Gerő-beszéd hatására forradalmivá forrósodott. Ilyen alapon az esemény valóban a helyi forradalom nyitányának tekinthető. Az értekezletet élénk érdeklődéssel várták. Bár nem előzte meg nagy hírverés, propaganda, s a fővárosból érkező hírek hatására is többen otthon maradtak, mégis megtelt a Zsdanov Kulturház előadóterme. Becslés szerint 300 lehetett a résztvevők száma. Az egyik tatai hozzászóló bírálta a szervezőket, hogy nem teremtettek kellő nyilvánosságot az ankétnak. A tatai TTIT szervezet meghívót sem kapott, ezért Tatáról csak huszan jöttek el. A megyei lap október 20-i számában a következő néhány soros hír jelent meg: "Értelmiségi ankétot rendez a TTIT október 23-án Tatabányán. Az ankétot Darvas József népművelésügyi miniszter vezeti." Feltűnő, hogy még a pontos időt és a helyszínt sem közölték. A szervezést határozatlanság, bizonytalanság jellemezte. Igaza lehetet az egyik tatai felszólalónak, amikor kijelentette, hogy "vannak, akiknek nem tetszik az értelmiségi határozat": A rendezők nem számítottak ilyen nagy érdeklődésre. Az eredeti terv szerint az I. körzeti pártszervezet székházában lett volna a gyűlés, de az kicsinek bizonyult, s át kellett tenni a Zsdanov Kultúrházba. Nagy Kálmán, a megyei pártbizottság első titkára három órakor telefonon beszélt Darvassal, s figyelmeztette a nagy érdeklődésre. Akkor még azt mondta a miniszter, hogy jön, de később telefonált, hogy nem tud jönni. Kónya Lajos költő a megyi képviselők értekezletén Tatabányán volt. Ót kérték meg, hogy Darvas helyett vállalja a vitavezetést, de nem vállalta. Szóba került, hogy el kellene halasztani az értekezletet, de a jelenlévők ez ellen tiltakoztak, s követelték, hogy végre elmondhassák véleményüket, választ kapjanak kérdéseikre. Többek kérésére Nagy Kálmán vállalkozott a vita levezetésére. Este hét óra tájban a TTIT megyei titkára üdvözölte a megjelenteket. Utána Nagy Kálmán rövid bevezető beszédében mentegetőzött, hogy nem készült fel erre az alkalomra. Darvasra hárította a felelősséget. A maga mentségére azt is elmondta az előadó, hogy a helyi vezetők másképp látják és ítélik meg a problémákat, mint egy országos vezető, de hozzátette: így is hasznos lehet a vita. Felhívta a figyelmet, hogy Gerő Ernő nyolc órakor beszélni fog a rádióban. Javasolta a beszéd meghallgatását, mert véleménye szerint választ fog adni a felmerülő kérdésekre, s talán akkor tisztábban látunk. Ezután megkezdődött a vita. Az első hozzászóló Tima Endre volt, aki pedagógus és jogász diplomával a Szénbányászati Tröszt Villám című propaganda lapját szerkesztette, s külső munkatársként a megyei lapnál is dolgozott. A bírósági jegyzökönyv tanúsága szerint arról beszélt, hogy "a párt kevés érvényesülést enged az értelmiségnek, nem engedik a külföldi tanulmányutakat, s kifogásolta az igazságszolgáltatás hiányosságait. 33 Hangsúlyozta még a viták, a szabad véleménynyilvánítás jelentőségét, s felvetette a személyi felelősség kérdését. Szenvedélyes hozzászólását nagy taps fogadta. Ezután egy szállítómunkás (Busa Lajos), aki ötödik éve dolgozott Tatabányán, meglepő módon nem a munkássorsról beszélt, hanem az irodalomról. Bírálta a dogmatikus politikát 20

21 kiszolgáló írókat. Elmondta, hogy neki is voltak írói ambíciói. Az orosz fronton írt egy regényt, s az meg is jelent 1946-ban, de a bekövetkezett politikai változások miatt nem tudta folytatni az írást. Most a szabad viták légköre új reményekkel tölti el. A jól kezdődő vitát Gerő Ernő rádióbeszéde félbeszakította. Ismeretes, hogy Gerő elítélte a pesti fiatalok tüntetését, s a pártszervezeteket egységes fellépésre szólította fel, a nacionalista kútmérgezéssel, provokációval szemben. A beszédet néhány perc döbbent csend követte. Arra lehetett gondolni, hogy a vitának véget vet a hatalom szava, hogy a beidegződött félelem elfojtja az indulatokat. A csendet egy munkás törte meg. "Nem vagyok értelmiségi dolgozó - kezdte hozzászólását. - Véletlenül jöttem ide. Nem értelmiségi problémáról beszélek, hanem a kenyerünkről, amely keservesen kerül az asztalunkra. Számoltam. A bérhányad körülbelül húsz százalék. 480 percből 96 perc jut a létfenntarátsra. Azt meg sem kérdezhettük, hogy a többi hova lesz. Ezért van az, hogy a reálbér csak szalmazsák és húszas kolbász." Ez a négygyermekes munkás hozta szóba az abortuszt is. "Hova jut a nemzet, amely így akarja megoldani a szociális problémákat?" - tette fel a kérdést a jelenlévőknek. A tanácskozás központi témája az MDP értelmiségi határozatának a megvitatása lett volna, de a hozzászólók kiszélesítették a témát, s szinte minden időszerű társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális kérdésről szóltak. Az értelmiségi határozat lényege az volt, hogy "az országos és helyi politikai, gazdasági és kulturális tervek, intézkedések, utasítások kidolgozásakor meg kell hallgatni a kommunista és párton kívüli szakemberek véleményét és javaslatait", s hogy a párt politikájának tudományos megalapozására tudományos és pedagógiai munkaközösségeket kell szervezni. A Politikai Bizottság augusztus 3-án szétküldte a határozatot az alapszervezeteknek, hogy vitassák meg, de Komárom megyében igazi vita nem bontakozott ki, noha már kétszer napirendre tűzték szűkebb körben. Október 23-án viszont a párthatározat ürügyén szenvedélyes hangon tört fel az elégedetlenség. Egy magát kommunistának valló fiatal pedagógus, aki akkortájban lépett be a pártba, szóvá tette, hogy a helyi vezetők nem értik, vagy nem akarják megérteni az értelmiségi határozat jelentőségét. "A funkcionáriusokból kiveszett a forradalmiság - mondta. - Félnek a párttagoktól. Az ilyen vezetők forradalmi időkben nem állják meg a helyüket." Nagy Kálmán bevezető szavaira utalva kijelentette, hogy Gerő beszédéből nem kaptunk választ a kérdéseinkre. Az előző hozzászóláshoz kapcsolódva pedig arra figyelmeztetett, hogy az anyagi gondok megoldása szorosan összefügg a politikai kérdésekkel. Bátrabban kell folytatni az átalakulást, mert eddig csak beszéltek, de nem cselekedtek. "Akárhogy kidekorálták az újságok a politikai változást, minden maradt a régiben." Jogosan mondják, hogy a helyi vezetőket tétovaság jellemzi, de ezt nem lehet csodálni, hiszen az országos vezetés is bizonytalan. Napi példaként említette a gyülekezési tilalom elrendelését és a rendelet visszavonását, majd így folytatta: "Hat évig egy stílusú vezetés volt. Akik megszokták a Pobedákat, azok nehezen 21