VI. TÉTEL ARISZTOTELÉSZ (384-322) KOZMOLÓGIÁJA, FILOZÓFIAI ISTENTANA ÉS ANTROPOLÓGIÁJA 6.3 Arisztotelész kozmológiája A természet (gör. phüszisz) azoknak az anyag-forma összetettségő létezıknek az összessége, amelyek változásra képesek, és amelyek ténylegesen változásra irányulnak. Az élılényekben a formát entelekheia-nak nevezzük. Az entelekheia (gör. en = -ban, -ben; telosz = cél; ekhein = birtokolni) olyan program, amely magában hordozza célját és a cél eléréséhez szükséges erıt. Így az élılény bensı elvénél fogva folytonos mozgásban van meghatározott célja felé (Phüszika 199 b). Az akadálytalanul mőködı természet nem tesz semmit ésszerőtlenül és céltalanul (vö. Peri ouranou 271 a). A kozmosz örök, rendezett világépítmény. A fajok állandóak, legfeljebb az egyedek cserélıdnek. Az idı a változások mértékszáma a megelızı és a következı szerint (Phüszika 219 b). Az idıélmény tehát föltételezi a számláló lelket. E nélkül ugyanis csak az idı objektív alapjáról beszélhetünk (Phüszika 223 a). A tér véges. Arisztotelész szaktudományos jellegő világképe szerint a világmindenség gömb alakú. Közepén helyezkedik el a gömb alakú és nyugalomban levı Föld, amelyet 55 (más értelmezés szerint: 47) koncentrikus csillagszféra övez. Ezeket az állócsillagok szférája zárja le. Az állócsillagok szférája egyenletes körmozgást végez. A világmindenség holdfölötti részében a körmozgást leszámítva nincs változás. A holdalatti világ, a természet, a keletkezés és a pusztulás területe. 6.4 Filozófiai istentana (görög eredető szóval: teodiceája) a) Arisztotelész egyik istenérve a tág értelemben a mozgásból indul ki. Az érvet a következı módon építi fel. A világban van mozgás. A filozófus szerint a mozgás nem csupán a helyvagy helyzetváltoztató mozgás, hanem a tág értelemben vett változás: a lehetıségi létnek a megvalósulása (ez történik például egy nyelv megtanulása közben, a magzati fejlıdés, a víz felmelegedésének stb. folyamataiban). Mindazt, ami mozog (változik) más mozgatja. A mozgatók és mozgatottak kétféle sorát különböztethetjük meg: az empirikus mozgatók sorába az érzékelhetı létezık tartoznak; ezektıl különböznek az érzékfeletti (görög eredető szóval: metempirikus) mozgatók, amelyeket csupán szellemünkkel tudunk megragadni, mert érthetı programok (szerkezeti és mőködéstörvények) gyanánt érzékeink számára elérhetetlenek. Megjegyzés: a számítógépes programokat sem érzékeljük, hanem megértjük (ne tévesszen meg bennünket az, hogy a programokat a felhasználó kedvéért az informatikusok érzékelhetıvé is teszik; önmagában véve ugyanis a program nem érzékelhetı, hanem érthetı összefüggés). Ha valamilyen konkrét és rendezett mozgás mozgató okait keressük, nem csak az empirikus mozgatók vonalán, hanem az érzékfeletti mozgatók irányában is
2 tájékozódnunk kell. Minthogy filozófus feltételezése szerint a világ örök, az érzékelhetı mozgatók és mozgatottak sorát képességileg végtelen sornak tekinthetjük. Ebben az irányban tehát nem találjuk meg a mozgás végsı okát. Más a helyzet az érzékfeletti mozgatók esetében. Az érzékfeletti mozgatók közé tartoznak a részleges kozmikus rendszerek struktúrái vagy programjai. E tiszta formákat (csupán érthetı, de nem érzékelhetı programokat) Arisztotelész a szimbólumok nyelvén a Nap (Phüszika 194 b), a csillagok mozgatói (Metaphüszika 1073 a), az istenek (Metaphüszika 1074 b) vagy a szférák mozgatói (Metaphüszika 1074 a) nevekkel jelöli. A világmindenség egységes rendje azt mutatja, hogy e formák egyetlen célra irányultan tevékenykednek. Ezért föl kell tételeznünk, hogy összehangolt mozgató tevékenységük alapja az egyetlen mozgatatlan mozgató (Metaphüszika 1074 a; Phüszika VII, 1), vagyis Isten. A filozófus szerint a vertikális irányú sor azért nem lehet kezdet nélküli, mert ha itt is a végtelenbe mennénk, a konkrét mozgásra nem kapnánk magyarázatot. Márpedig Arisztotelész meggyızıdéssel vallja, hogy a valóság érthetı: azaz mindarra, ami a világon van és történik, elvileg értelmes magyarázatot lehet adni. Az alábbi ábrán a konkrét mozgást (pl. magzati fejlıdést) az X képviseli, az empirikus mozgatókat (molekulákat, sejteket stb.) a horizontális irányú vonalak jelzik, az érzékfeletti mozgatókat (az anyai szervezet, az ökológiai rendszer, a naprendszer stb. logikáját) pedig a vertikális irányú vonalak jelképezik: mozdulatlan mozgató = Isten érzékfeletti mozgatók (programok) kezdet nélküli sor X A filozófus másik istenérve a pusztulásra képes létezıkbıl indul ki. A pusztulásra képes létezık (azok az anyagból és formából álló létezık, amelyek képesek formájuk elvesztésére) nem léteznének, ha nem volna valamiféle szükségszerő valóság (Metaphüszika 1050 b). Az anyag-forma összetételt biztosító szükségszerő és teljes okot az empirikus világban (a mozgató okok horizontális vonalán) nem találjuk meg. A mozgató okok vertikális irányában elhelyezkedı érzékfeletti formák (a különféle programok és érthetı szerkezetek) sem feltétlenül szükségszerőek, mert mástól függıen tevékenykednek (Metaphüszika 1050 b). Kell
3 tehát lennie valamiféle végsı alapnak, amely másképpen nem lehet, mint ahogyan van (vö. Metaphüszika 1072 b). Ez a végsı, feltétlenül szükségszerő alap az Isten. Arisztotelész harmadik istenérve a természeti létezık célirányos tevékenységén és a világ rendjén alapul. A világ rendje a hadsereg rendjére emlékeztet (Peri ouranou I, 10). E rend végsı oka nem a dolgok természetében, azaz nem a természet törvényeiben keresendı, mert a törvények csak a lehetıségeket szabják meg a dolgok számára, de hogy a lehetıségek közül melyek valósuljanak meg, azt nem a törvények írják elı (vö. Metaphüszika 1075 a). A dolgok célirányos tevékenységének és a világ rendjének végsı oka csak az isteni ész (nousz) lehet (vö. Metaphüszika 984 b). Isten mint elsı mozgatatlan mozgató tiszta valóság, aki célként mozgatja a világ létezıit (Met 1071b; 1074a). İ a magamagát gondoló ész (gör. hé noészeósz noészisz), akinek tevékeny léte csupa boldogság (Met 1074 b; 1072 b). mozdulatlan Mozgató = Isten rendezett világ Megjegyzés: elıfordul, hogy a filozófus istenekrıl beszél. Ilyenkor valószínőleg a mítosz nyelvét használja, hiszen a Metaphüszika-ból világos, hogy csak egyetlen valódi Isten lehetséges (vö. 1072 b; 1074 a). 6.5 Antropológiája Az ember értelmes forma (lélek) és 'elsı anyag' egysége. A filozófus tehát elutasítja a platóni dualizmust: az ember nem két önálló létezıbıl (tudniillik önálló lélekbıl és önálló testbıl) áll, hanem két egymásra utalt metafizikai lételvbıl. E két metafizikai lételv egysége alkotja a konkrét embert, akinek testi és szellemi megnyilvánulásai vannak. A lélek a test formája, azaz a test érthetı és önmagáról is tudó szerkezete (vö. Peri pszükhész 412 a; 414 a stb.). Az arisztotelészi antropológia a korabeli ideológia jegyeit is magán viseli. A filozófus úgy gondolja
4 például, hogy a nı nem teljes értékő ember: a nı beteljesületlen entelekheia, elrontott férfi (Peri dzóón geneszeósz 737 a). Az ember valóságát jelképezı ábrán a szaggatott vonal a filozófiai értelemben vett anyagot szimbolizálja, a folyamatos vonalú nyíl pedig a formát (a szellemi lelket). A két lételv egysége alkotja az ember valóságát, akinek testi és szellemi megnyilvánulásai vannak. anyag és forma (lélek) = az ember valósága testi és szellemi megnyilvánulások Az emberi lélek szellemi forma, azaz olyan entelekheia, amely képes a filozófiai értelemben vett öntudatra, a szellemi belátásra (a lényeglátásra), és nyitott a valóság egészére (a Lét teljességére). A filozófiai értelemben vett öntudat nem keverendı össze a köznapi értelemben vett empirikus éntudattal: az állat is érzi önmagát, tud önmagáról (a majom például felismeri magát a tükörben), de nem tudja azt, hogy tud. A filozófiai értelemben vett öntudat azt jelenti, hogy a tudó szellem alanyként (latin eredető szóval: szubjektumként) van jelen önmaga számára: tudatában van ismerettevékenységének. Az ilyesfajta éntudatnak amelyben a tudó én benne is van ismerettevékenységében, ugyanakkor felette is áll annak az állatok semmilyen jelét nem mutatják: az ember pl. nemcsak beszél, hanem beszéd közben kijavítja nyelvi hibáit, vagy nyelvtankönyvet tud írni a saját beszélı tevékenységérıl. A lélek képességei (gör. dünameisz) által tevékenykedik (Peri pszükhész 413 a). A képességek másodlagos formák (tehát filozófiai értelemben véve a hallás képessége nem a fül, hanem a fül érthetı szerkezete, azaz formája). Az emberi lélek vegetatív szintő képességei: az anyagcsere, a növekedés és a szaporodás képessége. Az érzéki szintő képességek: az érzéki észlelés (külsı érzékek, központi érzék, fantázia, emlékezet), az érzéki törekvés és a helyváltoztató mozgás képessége. A kifejezetten emberi képességek: az (alkotó vagy cselekvı és a szenvedı) ész, valamint az akarat. Az ész és az akarat a többi képességgel ellentétben anorganikus képesség, mert vannak olyan tevékenységeik, amelyekben közvetlenül nem szorulnak anyagra (Peri pszükhész 429 a; 432 b). Az ész a lényeglátás, az öntudat és a lét megragadásának képessége (Peri pszükhész 429 b; 430 b; Éthika Nikomakheia 1170 a). Az akarat ész vezérelte törekvı képesség, amelynek tárgya nem csupán az érzéki jó, hanem a jó általában (Peri pszükhész 433 a). Az akarat szabad (Éthika Nikomakheia 1113 b).
5 A lélek eredetére és sorsára vonatkozó arisztotelészi tanítás nem világos. A filozófus azt állítja, hogy a lélek a férfi magjában van, s a nemzéssel kerül át az utódba. Ez azonban a cselekvı észre (mint képességre) nem érvényes, mert az kívülrıl jön (Peri dzóón geneszeósz 736 b). Valószínő, hogy Arisztotelész csak az alkotó észt tartotta halhatatlan valóságnak. Az ember természeténél fogva társas lény (gör. dzóon politikon; Politika 1253 a). A helyes államformák: a monarchia, az arisztokrácia és a köztársaság. Ezek elfajulásai: a zsarnokság, az oligarchia és a demokrácia. Az emberi tevékenység három oldala: a theória (elmélet), a poiészisz (mővészet és munka) és a praxisz (mint erkölcsi oldal). A szoros értelemben vett mővészi tevékenység lényege az utánzás (mimészisz). Ez nem egyenlı a természet szolgai másolásával. A mővész ugyanis tipizál, idealizál és általánosít. Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el (Poiétika 9). A szép objektív adottság, s azonos a jóval (Rétorika 1366 a). A szépség jegyei: a rend, az arányosság és az elhatároltság (Metaphüszika 1078 a; Poiétika 1450 b). A mővészet célja és hatása: az erkölcsi nemesítés, a gyönyörködtetés, a felüdítés és a lélek megtisztítása, vagyis a katharszisz (Politika 1399 b; 1341 b; 1342 a). Az erkölcsös élet boldogságot (gör. eudaimonia) eredményez. A boldogság valamiféle sajátosan emberi tevékenységben áll: nevezetesen az emberi képességek harmonikus kibontakoztatásában (Éthika Nikomakheia 6. és 9.). Erkölcsös az, aki az emberi természetnek megfelelıen él: az erkölcs normája az értelmes emberi természet, azaz az ember javát bemutató helyes ész (gör. orthosz logosz; lat. recta ratio; 1144 b). Az emberben megvan az okosság (gör. phronészisz) készsége, amelynek alapján felismerheti, hogy mit kell tennie. Az erény (gör. areté) a helyes észnek megfelelı lelki alkat (készség a jóra). Lényege a közép (Éthika Nikomakheia 1106 b): a bátorság erénye például a gyávaság és a vakmerıség között helyezkedik el. Arisztotelész etikája magán viseli a korabeli társadalmi rendet szentesítı ideológia nyomait: a filozófus helyesnek tartja például a rabszolgaság intézményét és a fejletlen újszülöttek kitevését.