MUNKAERÕPIAC, FOGLALKOZTATÁS, MAKROÖKONÓMIAI ÖSSZEFÜGGÉSEK Több és jobb állást A függőség csökkentésének és a foglalkoztatottság növelésének egyik módja a segélyek folyósításának megszigorítása, mivel sok segélyezett ember tudna és szeretne dolgozni. Az aktiválási programok segíthetik az ő munkába állításukat. A kormányok azonban jóval többet tehetnének annak érdekében, hogy megérje dolgozni. Tárgyszavak: szociális segély; minimálbér; foglalkoztatáspolitika; munkanélküliség; OECD; munkaerőpiac. Bevezetés Az állástalanság és nem csupán a munkanélküliség csökkentése társadalmi és gazdasági célokat is szolgál. Számos rosszul kidolgozott politika, amely úgy próbálta a munkanélküliségi rátát csökkenteni, hogy távol tartotta az embereket a munkaerőpiactól, a visszájára sült el. A megfelelő bátorítással és támogatással azonban számos olyan aktív korú ember tudna munkát vállalni, akik jelenleg szociális segélyekből élnek. Mind ők, mind pedig a társadalom jól járna, ha sikerülne őket nagyobb arányban integrálni a munkaerőpiacra. Egyre öregebbek leszünk, de vajon betegebbek és kevésbé foglalkoztathatók is? Általában nem. Ennek azonban ellentmondani látszanak a jelenlegi trendek. Az 1990-es években számos OECD-tagországban tovább növekedett azoknak a száma, akik jövedelemkiváltó járadékban, elsősorban öregségi, rokkantsági, egyedülálló szülői és szociális támogatási segélyekben részesültek. Egyes országokban azoknak az embereknek a többsége, akik nem dolgoznak vagy tanulnak, valamilyen jövedelempótló támogatásban részesül. Vannak jelei annak, hogy ez a növekvő tendencia lassul, a munkanélküli-segélyek esetében bizonyos országokban, például Dániában és az Egyesült Királyságban, már meg is fordult. Ennek ellenére még mindig széles körben elterjedt a feltételek nélküli segélyezés.
Hogyan használhatjuk jobban a segélyeket? A szociális segélyek nyolc fő kategóriára oszthatók: öregségi; özvegyi és árvasági (ez az egyetlen olyan járadékfajta, amelynek folyósítása 1980 óta csökkent); betegségi; rokkantsági; anyasági és gyermekgondozási; ápolási és egyéb (pl. alkotói) szabadság; munkanélküli; szociális támogatás (pl. egyedülálló szülőknek). Az aktív korú (15 64 év közötti) népességből a segélyezettek aránya országonként eltérő: Japánban és Spanyolországban 11%, míg Franciaországban 24%, a Szlovák Köztársaságban pedig eléri a 34%-ot. 1999-ben a rokkantsági járadékban (4,6%) és munkanélküli-segélyben (4,1%) részesülők voltak a legtöbben, az anyasági/gyermekgondozási (0,8%), illetve az alkotói szabadság típusú (0,2%) támogatásban részesülők pedig a legkevesebben. Ezek a támogatások valamennyi országban a szociális védelem alappilléreit képezik. A segélyezettek közül azonban sokan képesek lennének dolgozni. Ha a segélyek arra szolgálnak, hogy távol tartsák az embereket a munkaerőpiactól, azzal más fontos területektől vonnak el erőforrásokat, miközben egyre kevesebb aktív keresőnek kell finanszíroznia a támogatási rendszert. Mit lehet itt tenni? A kézenfekvő válasz a segélyek mértékének csökkentése. Ez azonban azt is eredményezheti, hogy az emberek egyszerűen átjelentkeznek egy másik rendelkezésre álló járadékra, vagy végképp kivonulnak a munkaerőpiacról, és teljesen elszegényednek. Ezért válnak egyre népszerűbbé azok az aktivizálási programok, amelyek a munkaképes embereket igyekeznek a segélyezés helyett munkába állítani. Erre számos követendő példát ismerünk. Itt vannak például azok a sokszor dicsért, egyenlőségre törekvő országok (pl. Svédország), amelyek közismerten szigorú feltételekhez kötik a munkanélküli-segély folyósítását. A munka kötelesség ez az alapelv állt mindig is a svéd politika középpontjában. A svéd munkanélkülieket rövid időn belül bevonják valamilyen képzési vagy munkahelyteremtő programba. Ezt a rendszert a közelmúltban némileg aláásta az ún. körhinta-effektus, ami azt jelenti,
hogy az emberek a segélyek és az aktivizálási programok között ingáznak, miközben nem vállalnak rendszeres állást. Egyértelmű, hogy az aktivizálási programok sikerében fontos szerepe van annak, hogy milyen feltételekhez kötik a segélyre való jogosultságot. Számos olyan segélyezési forma létezik (korengedményes nyugdíj, egyes rokkantsági és egyedülálló szülőknek járó segélyek), amely nem készteti álláskeresésre a munkaképes embereket. Ezen, ahol arra lehetőség van, feltétlenül változtatni kell. Az aktivizálási programok egyik vonzerejét költséghatékonyságuk jelenti. Az aktív munkaerő-piaci programokkal kapcsolatos összes ráfordítás a GDP 0,1% (Mexikó), 0,2%-a (USA) és 1,6% (Dánia), 1,7%-a (Hollandia) között mozog. Azon OECD-országok közül, ahol átlagon felüli az összes ráfordítás, csupán Írország, Norvégia és Svédország költ az átlagot jóval meghaladóan többet az aktív foglalkoztatási programokra, mint a passzív munkanélküli-segélyekre. Bizonyos csoportokat azonban kiszoríthatnak a munkaerőpiacról azzal, ha csupán nyomásgyakorlással próbálják a munkanélkülieket rászorítani arra, hogy minél előbb munkát vállaljanak. Ahol nincs segélyezés, vagy túl szigorúak a jogosultság feltételei, ott különösen a fiatalok és a férjes asszonyok általában más családi bevételekre támaszkodnak. Ez a tendencia elkerülhető, ha a segélyek mértékét elégséges szinten tartják. A nyomásgyakorlásnak más veszélyei is vannak. Egy angliai vizsgálat kimutatta, hogy a munkanélküli-segély szigorítását követően az álláskereső férfiak átlagjövedelme az új munkahelyen egyötödével alacsonyabb volt. Ez azonban nem szükségszerű. Intenzív karriertanácsadással és képzési programokkal meg lehet tanítani az embereket arra, hogyan találják meg a számukra legmegfelelőbb, esetenként magasabb jövedelmet biztosító, új állást. A szociális járadéktípusok közül a legnagyobb gondot a rokkantsági segélyek jelentik, amelyeknek az aránya folyamatosan növekszik az OECD-n belül, különösen Kanadában, Írországban, Hollandiában, Svédországban és az Egyesült Királyságban, noha semmilyen adat nem utal arra, hogy az emberek általános egészségi állapota romlana. A múltbéli tapasztalatok alapján azonban megállapítható, hogy minél többen részesülnek segélyben mentális vagy fizikai problémák miatt, annál többen fognak jelentkezni hasonló problémákkal. Megfelelő foglalkoztatáspolitikával ezeknek az embereknek egy részét, akár részmunkaidőben is, de tovább lehet foglalkoztatni.
Több állást, jobb fizetést Bármilyen jó aktivizálási programokat dolgoznak is ki, jelentősen csökkentheti azok hatását, ha a magas bérköltségek vagy a túl szigorú felvételi szabályok miatt az álláskínálat nem megfelelő. Közhelynek számít, hogy a munkát meg kell fizetni. De tényleg meg is fizetik? Ez az a probléma, amivel a kormányoknak szembe kell nézniük, amikor megpróbálják az embereket a segélyezés helyett munkába állítani. Hogyan érheti el a politika, hogy a fizetések vonzóbbak legyenek? Történetesen elég sokat tehet, különösen az alacsonyan képzett emberek esetében. Az országok helyzetéttől függően két általános megközelítés létezik. Az egyik azokra az országokra jellemző, ahol a minimálbérek viszonylag magasak (pl. Franciaország, Hollandia); itt a politika erőfeszítései arra összpontosulnak, hogy a szociális védelem fenntartása mellett alacsonyan tartsák a munkaadókat terhelő társadalombiztosítási járulékokat, és olcsóbbá tegyék a munkaerőt. Ugyanakkor azokban az országokban, ahol alacsonyabbak a minimálbérek és alacsonyak a munkaadók terhei (Nagy-Britannia, USA), a politika az egyéni nettó jövedelmek növelésére törekszik adóhitelek, jóváírások és egyéb eszközök révén. Melyik megközelítés az eredményesebb? Az attól függ. Ami jó a briteknek, nem biztos, hogy Németországban is beválik, és viszont. A teljesítmények összevetését kézenfekvőnek látszik a költségekkel kezdeni. Az alkalmazotti kedvezmények rendszere első látásra költségesebbnek tűnik. A brit program például éves szinten a GDP 1%-ába kerül, és noha 100 000 új állást eredményezett, a hasonló eredményt hozó, a munkaadó kedvezményeket preferáló francia rendszer csak feleannyi ráfordítást igényel. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a brit rendszer egy jóval szélesebb körű, az alacsony és közepes jövedelemszintű családok támogatását célzó újraelosztási politika része, ezért annak eredményességét nem lehet csupán a költségek alapján megítélni. Vegyük először szemügyre az alkalmazotti kedvezményeket. Ezek az 1970-es években jelentek meg az USA-ban és Nagy-Britanniában, és inkább a jövedelmek újraelosztására, semmint a foglalkoztatottság növelésére használták őket. A munkaviszonyhoz kapcsolódó juttatásokkal általában az alacsony jövedelmű, elsősorban gyermekes családokat kívánják támogatni. A jogosultság megszerzéséhez egy meghatározott minimális óraszámot kell ledolgozni. Az adóhitelek hatékonynak bizonyultak azoknak az egyedülálló szülőknek az esetében, akik egyébként nem dolgoznának. Ez nem rossz dolog, mivel az egyedülálló szülők számos OECD-tagországban azon csoportok közé tartoznak, amelyek körében a
legnagyobb az állástalanok aránya. Nagy-Britanniában például az egyedülálló anyák ma már határozottan többet dolgoznak, hogy elérjék az adóhitel feltételéül szabott minimális (heti 24 órás) munkaidőt. A rendszernek azonban vannak hátulütői is. Mind az USA-ban, mind Nagy- Britanniában csökkent a férjes asszonyok foglalkoztatási rátája, mivel a juttatások jövedelemfüggőek, és a családi adózás miatt a szerény jövedelemszintet meghaladó családok esetén a második kereső jövedelme nagyobb adóterheket eredményez. Ezért ezek a családok jobban járnak egy keresővel, mert ha a bruttó bevételük növekszik, elveszítik az adókedvezményt. Franciaország és Hollandia a viszonylag magas munkaadói terhek csökkentését részesíti előnyben. A támogatás fő kedvezményezettjei a nagyon alacsonyan képzett rétegek. Ennek a rendszernek is vannak azonban hátrányai. A járulékcsökkentés ugyanis nemcsak az új alkalmazottakra, hanem a régóta munkaviszonyban állókra is kiterjedhet, jelentősen csökkentve ezzel az államháztartás bevételeit. A támogatást esetenként olyan munkaadók is igénybe veszik, akiknek nincs igazán szükségük rá. A bérköltségek támogatása ugyanakkor szemmel láthatólag új munkahelyeket teremt. Franciaországban a kedvezmények 1993. évi bevezetése 100 000 (más számítások szerint 400 000) új munkahelyet eredményezett, és ez mindössze a GDP évi 0,5%-ába került. A holland helyzet elemzése azonban a várttal ellentétben nem mutatott ilyen egyértelmű javulást a foglalkoztatás terén, bár lehet, hogy ennek az azóta háromszorosára növelt támogatás alacsony szintje volt az oka. A fent említett problémák kiküszöbölésének egyik módja az lehet, ha pontosabban behatárolják a támogatás célcsoportjait, ha leállítják azoknak a munkaadóknak a támogatását, akik visszaélnek a rendszerrel, illetve ha olyan képzési feltételekhez kötik a támogatást, amelyek hoszszabb távon kötik a munkavállalókat a munkaadóhoz. Hogyan tehető igazán kifizetődővé a munka? A stratégia kiválasztása függ a kontextustól és a helyzetmegítéléstől. Két tanulság azonban mindenképpen levonható a különböző megközelítésekből: valamilyen minimálbérre feltétlenül szükség van. Ez azonban kétélű fegyver, mert bár segítheti a szegénység és az egyenlőtlenségek csökkentését, a túl magas minimálbér miatt a nagyon alacsonyan képzett munkaerő bérköltségei irreálisan megnőhetnek, tartósítva ezzel az érintett csoport munkanélküliségét. Másrészt viszont a minimálbérek
csökkentése sokakat arra ösztönözhet, hogy ne is vállaljanak állást. Erre megint csak az lehet a megoldás, ha a munkaadók nem bérjellegű költségeinek csökkentésével maximalizálják a nettó fizetéseket anélkül, hogy az a cégeknek pénzbe kerülne. Meg kell teremteni a megfelelő egyensúlyt a munka és a magánélet között, különösen ha hátrányos helyzetű társadalmi csoportokról van szó. Vegyük például a nőket. Azokban az országokban, ahol a legnagyobb az általános munkaerő-piaci részvétel, a nők foglalkoztatási rátája is magasabb. Bár nem minden nő kíván állást vállalni, mégis szükség van olyan foglalkoztatáspolitikára, amely segít összehangolni a munkát a családi élettel, és segíti azokat a kisgyermekes anyákat, akik dolgozni szeretnének. A gyermekgondozási támogatás is egy ilyen eszköz. Ez a fajta szemlélet szinte minden hátrányos helyzetű vagy kisebbségi csoportra vonatkozik, legyenek azok betegek, idősek vagy etnikai kisebbségek. Az ő sajátos igényeiket is figyelembe kell venni egy olyan átfogó politikai csomag kidolgozásakor, amelynek az a célja, hogy a munkát kifizetődővé tegye. Túlórák és fejfájás Az elmúlt néhány évben ismét élénk érdeklődés mutatkozik a munkakörülmények iránt. Ez annak a félelemnek is köszönhető, hogy a munkavégzés gyakorlatát érintő változások, a rugalmasabb munkabeosztás, a szokásostól eltérő munkaszerződések, és az egyre magasabb szaktudást igénylő munkakörök miatt rosszabbodhatnak a munkavégzés bizonyos feltételei. Az OECD-tagországokban általánosságban javultak a munkakörülmények, bár egyes ártalomhoz, illetve stresszhez kapcsolódó betegségek előfordulása ma már jóval gyakoribb, mint 1990-ben. Egy európai felmérés szerint a dolgozók 42%-a nem gondolja úgy, hogy 60 éves korában képes lesz vagy szeretné a jelenlegi munkáját végezni. A hosszú munkaidő nagyon megterhelő lehet, veszélyeztetheti a dolgozók egészségét, és akadályozhatja őket abban, hogy eleget tegyenek a családi kötelezettségeiknek. Noha a munkaidő lerövidítéséért már egy évszázada folyik a harc, ez a tendencia az elmúlt évtizedekben lassulni, egyes országokban megállni látszik. A leggyakoribb a 38 órás munkahét, de meglehetősen nagy azoknak a dolgozóknak az aránya, akik több mint 45 órát teljesítenek hetente: Görögországban, Írországban és az Egyesült Királyságban például a dolgozó férfiaknak több mint 40%-a. Az OECD-tagországok csaknem felében az elmúlt évtizedben nőtt a heti 45 óránál többet dolgozó férfiak aránya. A legnagyobb arányú
emelkedés Izlandon, Dániában, Finnországban és Belgiumban következett be. Ez a tendencia a nőkre kevésbé érvényes, mint a férfiakra. Egyes országokban, különösen Dániában, Finnországban, Izlandon és az Egyesült Királyságban azonban a nagyon sok túlórát teljesítő nők aránya is emelkedett az elmúlt évtized során. Több állást, nagyobb választékot A kormányoknak, a dolgozóknak és az üzletembereknek az összefogására van szükség ahhoz, hogy új munkahelyeket lehessen teremteni. Az üzletemberek általában gyakorlatiasan gondolkodnak, és szeretik a kihívásokat. Ha egy konkrét feladat elé állítják őket, nagy valószínűséggel tíz stratégiát is kidolgoznak a kitűzött cél elérésére, illetve túlszárnyalására. Az elvont célokkal azonban nem nagyon tudnak mit kezdeni. Egy vállalkozás vezetője számára a jó állás és rossz állás túlságosan szubjektív kategóriák. A több állás és a nagyobb választék azonban már olyan cél, amely számukra is értelmezhető. Ezekre már ki lehet dolgozni hatékony módszereket. A foglalkoztatási helyzet javításának elsődleges feltétele a gazdasági növekedés, amely beruházások nélkül nem lehetséges. A társaságok olyan keretek között tudnak jól működni, amelyek beruházásokra és terjeszkedésre ösztönzik őket. A munkahelyteremtésnek azonban számos strukturális akadálya van. A közelmúltban a BIAC (az OECD üzleti és ipari tanácsadó testülete) elkészített egy, a tagországokban működő több száz vállalkozásra kiterjedő tanulmányt, amely azt mérte fel, hogy a munkaadók a saját országukban miben látják a foglalkoztatás bővítésének legfőbb akadályait. A válaszadók leggyakrabban a hatalmas adó- és járulékterheket, a munkaerőpiac túlszabályozottságát és rugalmatlanságát, a vállalkozás szükségletei és a rendelkezésre álló munkaerő szakképzettsége közötti különbségeket, a jövedelemtámogatásban részesülők munkába állásra ösztönzésének elégtelen voltát, az ideiglenes munkaerő alkalmazásával kapcsolatos túl bürokratikus jogszabályokat, a mikro-, kis- és középvállalkozások létrehozását gátló bürokráciát és a népesség bizonyos rétegeinek alacsony aktivitását említették. Miért fontos a nagyobb választék? A válasz egyszerű: a rugalmasság miatt. Egy folyamatosan változó piacon a vállalkozások vezetőinek a manőverezéshez mozgástérre van szükségük, hogy a dolgozók tehetségét minél szélesebb körben tudják kiaknázni. A mai globális piacon különösen elengedhetetlen a versenyképesség megőrzéséhez az, hogy a
vállalkozások képesek legyenek gyorsan reagálni az új kihívásokra. A foglalkoztatási szabályok merevsége hátráltatja a társaságokat, árt az üzletnek és a munkahelyeknek. Ezen felül a dolgozóknak is jobb, ha bővebb kínálatból választhatnak. A részmunkaidő, a rugalmas munkabeosztás, az újszerű szabadságolási megoldások és a távmunka segíthet a munkavállalóknak abban, hogy a munkájukat saját igényeikhez igazítsák; pl. a kisgyermekesek jobban összehangolhassák a munkájukat és a családi életüket, a fogyatékkal élők és az idősebbek pedig a lehetőségeiknek megfelelő munkarendet alakítsanak ki. A rugalmasság jó a munkaadóknak, és jó a munkavállalóknak. A vállalkozásoknak azonban mind az állam, mind pedig a dolgozók támogatására szükségük van ahhoz, hogy olyan munkafeltételeket alakíthassanak ki, amelyek a piac változó igényeinek és az egyén szükségleteinek is megfelelnek. Összeállította: Csépán Lilla Johnston, D. J.: Towards more and better jobs. = Observer, 2003. 239. sz. szept. p. 3. Grubb, D.: Making benefits work. = Observer, 2003. 239. sz. szept. p. 23 24. St. Martin, A.; Whiteford, P.: More jobs and better pay. = Observer, 2003. 239. sz. szept. p. 26 29. Vant, R.: More jobs, greater choice. = Observer, 2003. 239. sz. szept. p. 29.