NYÍREGYHÁZA MEZŐVÁROS GAZDÁLKODÁSA 1

kujhusiié Mecsei Fva NYÍREGYHÁZA MEZŐVÁROS GAZDÁLKODÁSA 1 A XVIII. század végén Szabolcs vármegye települései között szabad királyi város nem, mezőváros is alig egy tucatnyi volt. A megye közepén elterülő, a XVIII. század elejére pusztulásnak indult, majd az 1753-54-ben szlovák evangélikusokkal újratelepített Nyíregyháza is csak a II.Józseftől nyert privilégium éltelmében 1786-ban vált oppidummá. Az újratelepítés előnyeit élvező helység az 1750-es években létrejött földesúri szerződések következtében nagyfokú autonómiát, és a megyebeli mezővárosoktól, kamarai és magánföldesúri - főként újratelepített - falvaktól szélesebb körű gazdálkodási lehetőséget kapott. Az egyes települések gazdálkodásának bevételi fonásait általában a földesúrral kötött szerződések, ül. esetenként királyi privilégiumok biztosították. A közösség számára a legtöbb jövedelmet az árendáít beneficiurnok jelentették. Ezekkel azonban a megyében kevés település bírt. (Lásd 1. sz. melléklet) Nyíregyháza már újratelepítését követően az 1757-es szerződés alapján árendába vehette a földesurait, gróf Károlyi Ferencet és Palocsayné Pethő Rozáliát illető malomtartási, ital- és húsmérési jogot. Később ezek a fonások tovább bővültek, majd a város 1824-es megváltakozását követően szabad kezelésű jövedelemmé váltak. A közösségek gazdálkodásában a bevételek fajtájának és összegének nagysága mellett meghatározó volt az is, hogy milyen nagyságrendű kiadások fedezését kellett megoldani. A kiadások egy része csak összegszerűen jelent meg a számadásokban, ezeket nem a helységnek kellett kigazdálkodnia. Ilyenek voltak pl. az adók, amelyeket a lakosokra terheltek rá, s a település elöljáróságának, ül. a megbízott adószedőknek csak a pénz összegyűjtése és rendeltetési helyére juttatása volt a feladata. A kiadások egy másik csoportja azokat a tételeket foglalja magába, amelyeket a közösségnek saját bevételeiből kellett fedezni. így pl. az árendált haszonvételek üzemeltetését, az igazgatásban részt vevők munkájának honorálását, a közösség ingó és ingatlan vagyonainak gyarapítását. Szabolcs megye településeit tekintve a XVIII. század végi, XIX. század eleji községi, mezővárosi bevételek és kiadások tételes megvizsgálására, összevetésére, egyenlegük felállítására, ezáltal gazdálkodási lehetőségeikre és megvalósítási módjaikra még nem irányult rá kellőképpen a figyelem. Ezért

csupán Nyíregyháza példáján keresztül kísérelhetünk meg képet alkotni a közösségi gazdálkodás akkori formáiról. Nyíregyháza mezőváros gazdálkodásának feltárásához nagyobbrészt a mezőváros, ül. a Károlyi és a Dessewffy család levéltárában fennmaradt iratok nyújtanak segítséget. Ezek közül azonban a bevételeket és kiadásokat számszerűen is rögzítő elszámolások hiányosak, így nem teszik lehetővé olyan adatsorok összeállítíisát, amilyenekkel pl. a kamarai felügyelet alatt álló szabad királyi városok rendelkeznek. Általuk inkább a gazdálkodás formáinak körvonalazására, a bevételi fonások és a kiadás tételeinek meghatározására, azok módosulásának nyomon követésére, ül. a város anyagi viszonyaira gyakorolt hatásának vizsgálatára nyílik mód. A mezőváros bevételeit, kiadásait, egyenlegét tekintve 1754-1837 között három szakasz különíthető el. Az első a betelepítéstől a XVIII. század végéig taitott. Ebben az időszakban a gazdálkodás irányítója a főbíró, ellenőrzője az úriszék volt. A községi bevételek alapját a földesúrtól árendált haszonvételek (kocsmáltatási, malomtartási, húsmérési jog, 1786-tól a vásárjog), a bérelt pusztákból származó jövedelmek, valamint a lakosság adója képezte. A szlovák nyelvű számadások szerint a bevételeket szinte teljes egészében a költségek fedezésért-: állami, földesúri adókra, árendára, a belső igazgatási és gazdasági kiadásokra fordították. Ezekben az években a 20-30 ezer forintos bevételek mellett hasonló nagyságrendűek voltak a kiadások is. A város kasszájában így egy-egy év végén csupán néhány száz forintnyi összeg, néha - pl. 1787-ben - ennyi sem maradt. (Lásd a 2. sz. meüékletben az 1793-as számadás alapján készült egyenleget.) A XVIII. század végén kezdődő és 1824-ig tartó második szakaszban a mezőváros gazdálkodásának szervezését a főbírótól átvette a testületként működő 40 tagú választott közönség. Az elten őrzést továbbra is az úiiszék látta el. De itt már az 1803-as Dessewffy-örökváltság következtében földesúri jogok birtokába jutó város is képviselhette magát küldötteivel. A belső apparátus is a szükségleteknek megfelelően változott: az 1793-ban alakított, majd 1804-ben újraválasztott communitas operatív testületeként 1818-ban létrejött a gazdálkodó szék. Majd néhány év múlva a bővülő bevételi fonások jövedelemkezelő bírái munkájának közvetlen szervezésére és ellenőrzésére bevezették az inspectori tisztséget. Ebben az időszakban a városi háztartás egyensúlyának megtartása, ül. a megváltakozással járó kiadások fedezése céljából nagy összegű hiteleket vettek fel. A XEX. század elejétől a pénzkezelést fokozatosan két kassza feladatává tették (adó- és váltságkassza), és szigorú takarékossági intézkedéseik során megszüntették a város feleslegessé vált kiadásán. A fokozatosan magyar nyelvűvé váló számadásokban a bevételek a Dessewffyek által átadott földesúri jogok birtoklásából szánnazó előnyökön kívül a jövedelemfonások bővülésével és a felvett kölcsönök összegeivel

arányosan nőttek. A kiadási rovatban is érzékelhető a jogi változás: földesúri fennhatósággal, valamint a haszonvételek árendálásával kapcsolatos kötelezettsége a városnak csak a Károlyiak felé volt. Azonban maga is földesúri jogokat bírva, törekedett ingóságainak és ingatlanainak gyarapítására, a fele részben tulajdonába került város fejlesztésére. Egyenlegének mindkét oldala, a bevételek és kiadások tételszámainak és összegének növekedése a város gazdálkodásának fejlődését mutatja, itt már 70-170 ezres bevételi és kiadási összegek szerepelnek. Ezzel arányos a város kasszájában év végén megmaradt összeg: 10-65 ezer forint is. (Lásd a 3. sz. mellékletben az 1818. év számadása alapján készült, a legfontosabb bevételeket és kiadásokat mutató táblázatot.) A harmadik szakasznak az l824-es Károlyi-féle örökváltságtól a szabad és privilégiait mezővárossá válásig eltelt 13 év tekinthető. Ebben a rövid időszakban a XVIII század végétől alakított apparátussal a város közönsége teljes joggal irányította és ellenőrizte a gazdálkodást. A pontosabb, jobb munka érdekében elkészítették a legfontosabb tisztségek hatásköri leírását, részletes írásbeli adminisztrációra kötelezték a tisztségek viselőit. A város bevételének növekedését a jövedelemforrások árendába adásával éiték el. A kiadások tételeiben a folyamatosan felvett kölcsönök törlesztése mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapott a város építése, urbanizálása, a már meglévő bevételi források fenntartása, üzemeltetése, ül. a növekvő létszámú, szélesebb feladatkört ellátó igazgatási apparátus költségtérítése. (Lásd a 4. sz. mellékletben az 1827. évszámadását.) Csak a bevételi fonásoknak, az abból származó jövedelemnek, ül. a kiadás tételeinek és összegeinek vizsgálata során körvonalazható az, hogy milyen szisztéma és módszer szerint gazdálkodott egy közösség. Eredményessége vagy pazarlása ui. nem állapítható meg egyértelműen az egyenlegéből, hiszen pl. a kölcsönök, beruházások és egyéb befektetések miatt ene az év végi készpénzállomány nem valós mutató. Belőle csak az tűnik ki, hogy a közösség gazdasági lehetőségein belül, vagy azon felül költségeit.

Nyíregyháza 175 7-től árendálta a malomtartási, ital- és húsmérési jogot. A bérelt jövedelemforrások köre 1786-ban a vásártartással ül. később a kilenceddel és tizeddel bővült. A város teljes megváltakozásáig az árenda összegének nagyságát és a hozzá tartozó egyéb feltételeket az időről időre megkötött földesúri szerződések szabályozták. 1824 után licitáció alapján máimaga a város adta arendába a tulajdonába került jövedelemforrásokat azoknak, akik a legtöbbéi ígérték érte. Arendális szerződéseket kötve jutott a Nyíregyházára betelepült lakosság azokhoz a pusztákhoz is, amelyek szükségesek voltak az anyagi helyzetüket megalapozó állattenyésztés kiterjesztéséhez. Ezekbe, a környező pusztákat bíró földesurakkal kötött szerződésekbe, a telepítési pátens és az 1757-ben írásba foglaltak szerint a település földesurai nem szóltak bele, az teljesen a város elöljáróságának a hatáskörébe tartozott. A megváltakozásig megkötésekkel, azt követően azonban szabadon rendelkezett a város a beszedett adó hadi- és házikasszába be nem fizetett részével, az illetékekkel, bírságpénzekkel. Mint ahogy belátása szemit értékesíthette vagyonát: ingóságait és ingatlanait is. /. Kisebb királyi haszonvételek Nyíregyháza bevételének nagy része az árendált kisebb királyi haszonvételekből származott. Közülük is az italmérés és kocsmáitatás volt a legjövedelmezőbb. A megváltakozásig a regáléjövedelem közel kétharmada, 1824-1837 között a pontos és részletes adminisztrációra egyre nagyobb hang-súlyt fektető elöljáróság számadása szerint 52,2 % -70 %-a innen adódott. A betelepítés előtt, 1752-ben készült összeírás szerint Nyíregyháza Károlyi Ferenc által bírt részén egy kocsmaház állt, ami után a falu közösen adózott az uraságnak. Az 1753-54-es betelepítés és az azt követő folyamatos bevándorlás következtében kialakuló nagyarányú népesedés indokolttá tette újabb kocsmák építését is. Ennek költségeit a földesurak fedezték, míg az építéshez szükséges munkát a közösség adta. Az elkészült kocsmák üzemeltetésére, az italmérésre is - 1757-től a földesúrral kötött arendális szerződések értelmében - a közösségnek volt joga. A számadások szerint a község 1770-ben három kocsmát.bérelt: a nagy vendégfogadót, ül. az alsónak és középsőnek nevezettet. Továbbá a földesurak ígéretet tettek egy serház felépítésére. A XIX. század elejére már féltucatnyira nőtt a kocsmák száma. A régiek mellé felépült a serházi, a Morgó és a Sas is. 1837-ben pedig tizenöt kocsmát üzemeltetett a város.

A kocsmáltatási,og bormérésre, a pálinka forgalmazására és sörárulásra terjedt ki. A város kocsmái számára a minőségi bort a választott közönség megbízásából az e feladatra kijelölt küldöttség, ill. borinspector a Hegyaljáról szerezte be, míg a helyi borokat a borbírák a nyíregyházi szőlősgazdáktól vásárolták fel. A gazdák által termelt borra a város elővételi jogot formált. A felvásárlásra utcánként került sor. Az átvett mennyiséget a szőlőterület nagysága és a város szükséglete határozta meg." A város a serházában, a lakosok pedig szőlőikben, szállásaikon főztek pálinkát, de a kocsmák ellátásához szükséges mennyiséget a választott közönségnek a nagybani szállítóktól, az ún. liferánsoktól kellett beszereznie. A hoszszabb időn át nagyobb tételeket szállítók főként a környékbeli zsidók voltak: az újhelyi Gottfrtd Sámuel, a balkányi Mayer Salamon, az ungvári Kibicher Jakab, vagy Gantzfied Dávid. Glück Illés, Bloch Márton. A liferánsokkal kötött szerződések alapelemeit: ár, mennyiség, szállítás ideje stb. mindig a választott közönség határozta meg és foglalta írásba. 3 A felvásárlás és értékesítés közötti 20-50 %-os árrés képezte a város hasznát. A sör volt a legkevésbé kelendő ital. Főzését - kisebb-nagyobb szünetekkel - a communitas utasítása alapján a sáfár által beszerzett nyersanyagokból az inspector közvetlen felügyelete alatt a helyi serházban végezték. Az 1836-os városi rendelet szerint a sörmérés csak az Epreskertben és a Vendégfogadóban volt engedélyezve Szent Györgytől Szent Mihály napig. A bornál drágábban árult sör teljes haszna a várost illette. 4 A kocsmák folyamatos és zökkenőmentes üzemelése érdekében a betelepülés utáni években a főbíró, a XVIII. század végétől a választott közönség, majd felügyelete alatt a gazdálkodó szék feladata volt az italok beszerzése mellett a kocsmárosokról való gondoskodás is. E munkára meghatározott időre és bérért fogadták fel a szavazással legalkalmasabbnak tartott nyíregyházi önként jelentkezőket. 1824 után, mikor a kocsmák is városi tulajdonba keitiltek, a többi regáléhoz hasonlóan ezeket is bérbe adta a communitas. A vicebíró vezetése alatt álló deputatio által tartott licitáláson a legtöbbet ígérő, kauciót is adó és kezest állító helybeliek egy évre kaphatták bérbe a város egyes kocsmaházait. A licitre jelentkezők alkalmasságát a borinspector és -bírák vizsgálták meg, javaslatot téve a nem megfelelő anyagi háttérrel vagy erkölcsi értékkel rendelkezők kizárására. Az évente tartott licitáláson részt vehettek azok is, akik már korábban, vagy éppen akkor voltak kocsmárosok, ha rendezték a város felé minden fennálló adósságukat/ Az 1820-30-as evekben kötött árendális szerződésekből körvonalazódik azoknak a köre, ak;k megfelelő anyagi körülményekkel rendelkeztek, erkölcsileg megbízhatóak és személyükben is elfogadhatóak voltak az elöljáró-

ságiiak. Közülük többen a jelentősebb városi tisztségeket viselők közeli (fiú, vej) vagy távoli rokonai voltak. 6 A jelentkezőkéit saját vagyonnal kezességet általában a jobb módú szülők, testvérek, távolabbi rokonok, jó ismerősök vállaltak. A kocsmárosságra jelentkezőnek és két kezesének kaucióként megfelelő biztosítékot jelentő, saját tulajdonban lévő, tehermentes ingatlant: városi házat, szállásföldet, szőlőt, gyümölcsöskeltet kellett igazolni a város által erre megbízott küldöttség előtt. A város tanácsának 1917. számú rendelete éltelmében azonban a vendégfogadó és a sóstói kocsma helybeli jelentkezés híján árendába adható volt nem nyíregyházinak is, amennyiben a sóstóiéit 200, a vendégfogadóéit 2 000 Vft kauciót tett le a város kasszájába. 7 Az italok beszerzése a kocsmák bérbeadását követően is a város feladata maradt. A felvásárlást és a haszon kezelését a váltságkassza intézte. Az eladott italok után a kocsmárost illető haszon: butellás boroktól egy, hordó pálinkák után 30 váltókrajcár volt. Ezen kívül csurgás fejében 50 icce bor után 1 icce, 1837-ben egy cseber után 2 icce, öreg cseber után 30 váltókrajcár, egy hordó pálinka után 30 krajcár, 1837-ben egy icce után egy váltóforint volt. A kocsmárosok feladata az inventárium szerint átvett kocsmaépület állagának, berendezésének óvásán és az italmérésen túl a vendégfogadó jellegű helységekben az ételkészítésre és tálalásra, valamint a szállóvendégek ellátására is kiterjedt. Kötelessége volt minden kocsmárosnak a borbírák- és inspector lajstromán kívül külön feljegyzést vezetni az átvett italokról. Árulni csak a város által vásároltakat volt szabad. A kiméréshez pedig a vásárbíró által hitelesített merőedényeket kellett használni. 8 Az általános kocsmárosi feladatokon kívül a báltaitási jogot nyerő vendégfogadóbeli és epreskerti kocsmárosokra külön kötelezettségek is hárultak. 9 A sóstói kocsmához, amely vendégfogadó jelleggel működött, a fürdő is hozzátartozott. Éppen ezért az itt kocsmárosságot vállalónak az italáruláson és ételkészítésen, a vendégszobák tisztán tartásán kívül feladata volt a fürdő üzemelésének biztosítása, az ivókutak és sétáló helyek gondozása és védelme is. A kocsmárosok kötelességeihez hasonlóan a kocsmák működését is szabályozta a város. A mindennapos rend fenntartásához, a gyakori verekedések megelőzéséhez járultak hozzá azok az intézkedések, amelyek tiltották a legényeknek a bottal való kocsmába járást, vagy amelyek előírták, hogy a délutáni istentisztelet után este 7 óráig "engedtetik" a muzsikálás és tánc. A téli hónapokban külön engedéllyel lehetett 10 óráig, éjfélig mulatozni. A rendeletek betartására az utcakapitány felügyelt.

A regálé beneficiumok közül a vásártartcisból is jelentős bevételekhez jutott Nyíregyháza. Bár az ide telepedettek már az 1757-es szerződésben ígéretet kaptak a "vásároknak való behozására", Károlyi Ferenc és Palocsayné halála után azonban örököseik a község elöljáróinak többszöri szorgalmazására sem törekedtek e privilégiumnak a város részére történő megszerzésére, így csak 1786-ban, II. József privilégiuma alapján kapott lehetőséget az oppidum jogállást nyerő Nyíregyháza négy országos vásár tartására is. 10 A települést földrajzi fekvése alkalmassá tette arra, hogy gyűjtő-elosztó központként a környék gabonafeleslegének eladóhelyévé váljon. Magyarországon a kisebb központok piacának jellegét és jelentőségét - így Nyíregyházáét is - elsősorban az határozta meg, hogy a környező vidéken nagytételben keresett mezőgazdasági termékeknek itt bőségében voltak, ill. a főbb kereskedelmi utak közelségében helyezkedett el a város. Az 1828-as összeírás szerint Szabolcsban elsődleges piacközponttá Nyíregyháza vált, míg a korábbi központok: Nagykálló és Kisvárda csak másodlagos piachelyek lettek. 11 A nyíregyháziak négy országos vásárukat január 10-én, május 26-án, szeptember 8-án és december 13-án tarthatták. Az országos vásárok időpontjának megválasztásakor meghatározó volt, hogy az egy mérföldön belüli vásáros helyek sokadalmai milyen időpontokban vannak, ill. az is, hogy a nagyobb árucserék kapcsolódjanak a termelési rendhez, a természethez, a vegetációhoz, az évszakváltozásokhoz, az állattenyésztés biológiai szakaszaihoz. 12 A négy vásár közül a legjövedelmezőbbeknek a májusi és a szeptemberi sokadalmak bizonyultak. Legkevesebb bevétele a januárinak volt, részben az évszak sajátosságai (hideg idő, járhatatlan utak stb.), részben a debreceni vásár közelsége miatt. Ezért 1835-ben a nyíregyháziak helyzetét méltányolva a Helytartótanács hozzájárult ahhoz, hogy márciusban tarthassák az év első vásárát. Elutasította azonban a város ötödik vásár iránti kérelmét. A sokadalmak az 1820-as években kezdtek lassan két napossá válni. A hétfő az állatvásár, a kedd pedig a kirakodóvásár napja volt. A vásártéren kialakított sátor-utcák első sorában a helybeli kézművesek, mögöttük pedig városonként csoportosulva a többiek árultak. A céhszabályok értelmében egy mester csak egy sátrat állíthatott fel a sátor-utcában. Többi sátrának hátul, a piac szélén adtak helyet. 13 A sátorokon kívül árulhatóak voltak még a portékák szekérről, ládáról, gyékényről, sőt a földről is. Minden árufajtának és elárusító helynek meghatározott díja volt. A sátorból kézművesipari termékeket árulók 18-36 krajcárt, a szekérről terményeket, bőrt, konyhai árukat eladni szándékozók 6-30 krajcárt, a ládájukból áruló kalaposok és csizmadiák 10-20 krajcárt, a székről áruló fésűsök és mézeskalácsosok 8 krajcárt fizettek, míg a földön árult vaskészítmény ekie, ruhaneműekre 6-12 krajcárt róttak ki. Az árutól (só, pecsenye, perec, italok, állatok) függő helypénz összege 6-24 krajcár volt. Csupán

a szalonnaárulóknak kellett 1 Vft-t fizetniük az országos vásárok vámtanfáit megállapító 1826-os városi rendelet szerint. 1 A vásárokon kötelező volt a város mértékeinek használata: a vékát 6, a rőföket nagyságuktól függően 6-8 krajcárért vehették bérbe a reggel 8-9 órakor kezdődő és sötétedésig tartó adásvételek idejére az árusok. A vásárra hajtott állatok legelőbére, az ún. pascuumpénz a közösség pénztárába került. A város bevételeit gyarapította továbbá a sokadalmak alkalmával mért városi italokból szánnazó haszon, valamint a vásárbíróság által kirótt bírságpénzek egy része is.,r> A királyi privilégiumlevél értelmében Nyíregyháza jogot kapott ana is, hogy a város lakosságának ellátását biztosítva, szombaton hetivásárt tartson. A hetivásárokra - a szolgabírói utasítás szerint - a környező helységekből lencsét, borsót, babot, kását, vajat, tojást, aprómarhát és egyéb konyhai nyersanyagokat lehetett behozni. 16 A vásárok jövedelme a XVIII. század végén még igen csekély volt. (1796-ban 298 Rft, 1789-ben 369 Rft.) Csak a XIX. század elejétől figyelhető meg nagyobb növekedés: 1801-ben 531, 1807-ben 1 375, 1813-ban 1 969, 1820-ban 2 573 forint lett a városnak a vásárokból származó bevétele. A megváltakozás után egyre jelentősebbé váló, a regálébevételeknek is közel egytizedét adó vasán bevételek az összjövedelem 4-7,5 % - át jelentették. Az 1830-as években a város szerette volna árendába adni a vásárvámot is, de a feltételek szigorúsága és az árenda összegének nagysága sokáig elriasztotta a jelentkezőket. A bérbeadásra így csak az I840-es években kerülhetett sor. A város bevételei között fontos helyet foglalt el a malomtartási jogból szánnazó jövedelem is. A malmokból a rovás után járó hasznot a város részben készpénzért értékesítette, részben az állami, megyei kötelezettségeinek teljesítésére, a városi lovak táplálására, valamint a tisztségviselők munká-jának természetbem honorálására fordította. Éppen ezért a malomjöve-delemből szánnazó hasznot a város bevételeinek tételeiből számokkal nem lehet olyan egyértelműen kimutatni, mint pl. a kocsma vagy a vásárok ese-tében. A XVIII. század közepén már több malom is állt a településen. Az ide érkezők egyet "...mindjárt kezdetben megvettek őkegyelmességétől, gróf Károlyitól 60 forinton..."' 7 Malmot a földesúr és az elöljáróság engedelmével a lakosok közül is építhetett bárki. (Malmonként ekkor egy körmöci arany illette a földesurat. ), s A lakosok által felépített malmokat azonban a három szabad év eltelte után a malomtartást árendáló communitasnak jogában állt kibecsültetni, mivel

"...míg a község bérli a jövedelmet, magánembert nem illeti..." 19. Ezután az építő akár bérbe vissza is vehette a várostól."" A malomépítés a XIX. század első felében is folytatódott, így 1833-ban már 12 városi és egy nemesekkel közös malom állt Nyíregyházán. Ezek működése révén a közösség vagyonát többszáz köböl búza, gabona, tengeri, áipa. kővágás és kása gyarapította. Ennek egy részét a kötelezettségek teljesítésére fordították (a katonaságnak, raboknak stb.), más része a városgazda rendelkezésére állt, harmad részét pedig deputatumként és konvencióként kiosztották í> tisztségviselők és szolgálattevők között. A város tiszta hasznát képező termények belső felhasználáson kívüli része eladásra került épp úgy. mint a szükségtelenné vált őrlőkövek, talpfák stb. 1833-ban ezekből 4 047 Rft bevételhez jutott Nyíregyháza. 21 1837-ben a város megújította 12 malmának árendáját. A szerződésben a bérlet összegét és a kiszolgáltatandó terményeket úgy határozták meg, hogy az összességében 1 632 Vft és 31 krajcárral nagyobb jövedelmet biztosított szá-mára, mintha a malmokat házi kezelésben tartotta volna. " Nyíregyháza az 1757-es szerződéssel a regálé beneficiumok között árendába kapta a husmérést is. Ekkor a településnek még csak egy mészárszéke volt. A XIX. század közepére számuk négyre szaporodott. 1820-ban a városon kívül, hogy egészségre ártalmas büdösségével ne Zavarja a lakosokat, vágóhidat is építettek. 1770-ben a helység a mészárszékért és a két boltéit összesen 220 Rft árendát fizetett a földesuraknak. Hogy az árenda díját a többi jövedelemforráshoz hasonlóan itt is fedezte a bevétel, mutatja Szekeres János és Marcsek Ádám szék gazdák 1794-es kimutatása. Eszerint a város húsmérésből származó jövedelme 424 Rft volt. 23 Az első örökváltság után a tulajdonossá váló város a regálék bérletének felét fizetve a Károlyiaknak, maga is árendába adta a székeket is a nyíregyházi mészárosoknak. A második örökváltság körüli évekig a kevés jelentkező miatt csak formális volt az árendába vételt megelőző licitálás. Az évente tartott bérletújításnak fontosabb feladata volt, hogy a növekvő bérleti összeget (készpénzt, húst és faggyút), ül. az árendátorok bővülő feladatait rögzítse. 1824 után az árendának folyamatosan nőtt az összege és az időtartama (a korábbi egy évről háromra). Ekkor már az itteni licitáláson is szokássá vált a pengő forintban meghatározott vinculum fizetése, hasonlóan a kocsmák árendájáéit folyó licitáláshoz. 24 Továbbá igyekezett a város a székek koncentrációját korlátozni azzal az 1837-es határozattal, amelyik kimondta, hogy egy személy csak egy széket árendálhat. Ugyanakkor meghatározták a székek profilját is. Három helyen csak szarvasmarhát, egy székben pedig sertést lehetett mérni.

A szék hússal i aló ellátásáról az árendátor gondoskodott. A szarvasmarhákat és juhokat elsősorban a városi lakosságtól kellett beszereznie. Csak akkor vehetett idegentől, ha helyben nem kapott megfelelő minőségű vagy mennyiségű árut. Szükség esetén a város magára vállalta a beszerzést, de ilyenkor a mészárost 4 forint büntetéssel sújtották. Pénzbüntetést kellett fizetnie az árendátomak akkor is, ha az általa kiméit hús nem volt friss, ha nem a város által hitelesített mértékeket használta, ha nem tartotta be a vármegye által meghatározott limitációs árat, ha nem volt rend és tisztaság a székben, ha a vásádókkal nem illendően viselkedett. Továbbá a városnak okozott kár megtérítésére vállalnia kellett vagyonainak elárverezését is.~ A mészárszékeknek nem a város bevételében, hanem a lakosság ellátásában volt nagyobb szerepük. 1824-1834 között a regálékból származó bevételnek megközelítőleg csupán 0,75 % - a számlázott a húsmérésből. 2. A földesúri birtokhoz tartozó haszonvételek A földesúri birtokhoz tartozó jogok közül Nyíregyházán említésre csak a bolttartási jogból, ill. az erdőből származó bevétel méltó. A halászat, vadá-szat itt jelentéktelen. A bolt működtetése már a betelepítés utáni évektől másként szerveződött, mint a többi bevételi fonásé. Egyrészt kezdettől fogva árendába adták, másrészt nem városi tisztségviselő, hanem a főbíró, majd megalakulása után a communitas, ill. a gazdálkodó szék felügyelte. Az árendások személyének kiválasztása sem úgy történt, mint a regálék esetében. Mert míg azok irányítására, működtetésére - a külső csárdák és 1830 után a belső kocsmák kivételével - csak városi lakos jelentkezését fogadták el, addig a boltot az vehette bérbe, akinek megfelelő tőkéje volt a díj fizetésén kívül az áru beszerzéséhez is. Ez magyarázza, hogy a betelepedés után a boltbeli kereskedést Nyíregyházán többnyire a más helységből érkezők, főként görögök gyakorolták. Csak a XIX. század első évtizedeitől jelentek meg nagyobb számban a boltárendások között helybeli polgárok is. így nemes Dióssy Tamás,Titz Sámuel, Schmál Károly, Mányik József, Gráff Sámuel, Galánek Dániel bérelt boltot a század első negyedében 30-280 Rft-ért. A boltosok árendáját a választott közönség határozta meg. (Időnként a közönség árendamérséklést is engedett azoknak, akik a közösség ügyeiben aktívan tevékenykedtek, pl. Titz Sámuelnek és Schmál Károlynak, akik perceptori feladatokat láttak el.) 1827-ben öt, a piacon vagy annak közelében lévő boltot adott árendába a város. (Ezeken kívül ekkor a megyében összesen hét bolt működött!) 26

Az 1830-as évek közepétől a korábbi 1-3 éves boltárendák idejét hat évre hosszabbították meg. Ez idő tájt épült fel a Korona, ahol új boltok is helyet kaptak. A vásárok mellett a városi boltoknak is fontos szerepük volt a lakossági ellátásban. Ezen túl néhány száz forintos bérleti díjukkal ha szerény mértékben is, de hozzájárultak a közösség bevételének növeléseihez is. A város lakosai számára a települést környező erdők a megváltakozásig tilalmasak voltak. 1803-ban az örökváltsággal a város tulajdonába került a Dessewffyeket illető erdőrész, összesen 447 hold. 1824-ben, a város jövedelmének számbavételekor, a 40 szekcióra osztott erdőből évi 1 600 Vft szaunázott. A teljes megváltakozás után majd 900 holdnyi erdőterülete lett a városnak. Ezt vásárlások es zálog útján is gyarapították. 27 Az erdőbevételek leginkább a fa-, patics-, vesszőeladásból, a Kihordásból, valamint a be nem fásított, művelés alá adott földek (kmmpli, tengeri, len, őszi vetés) terragiumából tevődtek össze. A városnak az erdőből származó bevétele évenként igen változó. 1807-ben 1 085, 1808-ban 5 757 forint, míg 1824 és 1834 között 408-10 608 Vft volt. Ez a megváltakozás utáni regáléjövedelemnek átlagban az egytizedét jelentette. 2S 3. Pusztagazdálkodásból származó bevételek A telepítési pátensben igéit, és az 1750-es ivek szerződéseiben realizáltak szerint a két földesúr átengedte a Jbetelepülőknek Nyíregyháza egész katárát, sőt a curialis földeket is. Majorságot nem tartottak itt, és nem kívántak beleavatkozni a határhasználat módjába sem. A gazdálkodás szabadságát növelte a természetbeni kötelezettségek (kilenced, tized) pénzbeni megváltása is. A helység 381 holdnyi belső területét lakótelkekre osztották fel. Ezt az osztatlan belső legelő, a pascuum vette körül 7 923 holdnyi nagyságban. (Ebből 846 holdon terült el a legelőtől árokkal elválasztott uradalmi erdő és a Sóstó.) A Szarvasról jöttek javaslatára 1759-ben a belső legelőtől a város határáig 17 886 holdon szállások szeiveződtek. A rideg állattartáshoz, majd a mezőgazdasában bekövetkezett szerkezetváltás után a szántóföldi művelés kiteijesztéséhez így szükségessé vált a környező puszták árendálása. (A legjelentősebb bérelt puszták a XVIII. század közepétől a XIX. század első negyedéig Bakóc, a balmazújvárosi, Bagota, Császárszállás, Dankó, Fülöp, a hajdúdorogi, Királytelek, Nyírjes, a polgári. Sima, Szegegyháza, Szennyes, a szentmihályi, a tikosi puszták voltak.)

A pusztabérléssel kapcsolatos teendőket (szerződéskötés, árendafizetés, gazdálkodási fonnák kialakítása, irányítása stb.) maga a város végezte. A földesúr nem avatkozott bele a bérletekbe, az az örökváltságok előtt is teljesen a communitas jogkörébe tartozott. Magának a városnak a pusztaárendálásból közvetlen, nagy haszna nem volt. Kisebb bevételekre csak állatainak térítésmentes legeléséből, a pusztán működő csárdából, kocsmából, az esetleges aratórészből, a subárendátorok által fizetett készpénzből számíthatott. Ugyanakkor készpénzmegtakarítást jelentett, hogy a müvelésre használható földek egy részéből szakította ki a közösség tisztségviselőinek, konvenciósainak fizetésként adott földdarabot. Némi bevételhez jutott a város a pusztára hajtott állatok legelőbéréből is, amely a XIX. században a bevételek és kiadások egyenlegétől és az állatok nagyságától függően 2-6 Vft volt. A pusztákon bérfizetés nélkül csak a pusztainspector, a gulyásgazda és a pásztorok néhány állata legelhetett. A pusztaárendálás a közösség bevételében összege miatt nem igazán jelentős, mégis mint a város lakosai számára az anyagi jólét egyik fonását jelentő állattenyésztés feltétele, a település fejlődését meghatározó tényezővé vált. 4. Kisebb, vegyes bevételek A fent említetteken kívül Nyíregyháza mezőváros bevételeit egyéb, kisebb jövedelmet biztosító tételek is növelték. így a városi ingatlan és ingó vagywiból származó bevételek. Az örökváltságokig a város ingatlan vagyona csak néhány házra, házhelyre és kisebb darab szállásföldre terjedt ki. Ezekből jövedelme csak akkor volt, ha pl. a házakat árendába adta vagy értékesítette. Az örökváltságok után az összes meglévő ingatlan is a város tulajdonába került, sőt számuk vásárlások, építkezések révén időről időre gyarapodott. Az ebből származó bevétel-növekedés pedig többfonású lett. Egyrészt az ingatlan el- vagy bérbeadása, másrészt felhasználása (kocsmaházak, malmok, gyógyszertár épületének és üzemeltetésének bérbe adása, a városi 20 holdas majoron való gazdálkodás, városi legelő, föld árendába adása stb.) révén jutott pénzhez. A város az ingó vagyonok egyik részére a haszonvételekből (malomból termények, erdőből fa stb.) tett szert. Ezekből értékesítés révén jutott bevételhez. Másik részét a vásárolt állatállomány képezte. Ebből kisebb összegű készpénzt biztosított a lovakkal teljesített forspont: 1792-ben 39 Rft-t, 1800-ban 83 Rft-t, 1823-ban 62 Rft-t, nagyobbat az értékesítés. 29 A büntetés- és bírságpénzek, improtocollatios díjak is kisebb összegű bevételt jelentettek. 1824 után a város határozata szerint a bírság- és

improtocollatios díjak 6 krajcártól 2 Rft-ig teijedtek. A leggyakoribb szabálysértés a kurta kocsma tartása volt. 30 Az állataikat tilosba engedők, a más földjébe beleszántók, a városnak és polgárainak vagyontárgyait eltulajdonítok, a városi íendeleteket megszegők is több-kevesebb büntetéspénzt fizettek. (A nagyobb bűnesetek, a halálos ítélettel is sújtható cselekedetek a földesúr, ill. a vármegye hatáskörébe tartoztak.) Külön csoportot képeztek az országos vásárok alkalmával felállt vásárbiróságok tevékenysége során összegyűlt büntetéspénzek, amelyek a XIX. század elején a testi fenyítés háttérbe szorulásával növekedtek. Évente változó összeggel növelte a város bevételét az ún. lakosítási díj, a polgártaksa, amit mindenkinek le kellett fizetni, aki a városban ingatlannal bírva lakos vagy polgár szeretett volna lenni. Ennek összege időről időre változott, nőtt. Az! 800-as évek elején 5-10 Rft, 1810-ben 12 Rft-t, 1818- ban pedig akár 35 íorintot lehetett. 1826 után polgárjogot főként annak adott a közönség, aki valamilyen ritka mesterséget űzött, rendelkezett a helybeli illetékes céh támogatásával, befizette a polgártaksát és letette az esküt, amely szerint a város rendelkezéseit tiszteletben tartva él majd itt. A lakosjogot a választott közönség megadhatta azoknak, akik itt születtek és nagykorúvá váltak, céhbe léptek, ill. azoknak, akik ide nősültek. A jelentkezők közül volt, akit azonnal felvettek, másoknak próbaidőt szabtak. Azoknak a mestereknek pedig, akikre szüksége volt a városnak, ide költözésükkor felajánlották a polgárságot. A polgártaksa összege egy átlagos évben igen jelentéktelen volt a város költségvetéséhez viszonyítva: 1829-ben pl. a regálékból származó bevételt alapul véve annak is csak 0. 37 % -a volt. Hasonló nagyságrendű, de folyamatosabb bevételre tett szert a város a salétromfőzésből. A XIX. század elején Nyíregyházán 10-11 fő foglalkozott salétromfőzéssel. 31 A megváltakozás előtt a salétromot főző nyíregyháziak földesuraknak, azt követően pedig a városnak fizettek a használatukban lévő földért terragiumot. (1820-ban pl. 70, 1826-ban 62, 1832-ben 435 Rft-t.) Az 1833-ban kötött szerződésük szerint a korábbi gyakorlathoz hasonlóan egy mázsa kifőzött salétrom után 36 krajcár, száz négyszögölnyi szérűtől pedig 10 pengő krajcár illette a várost. 32 A salétromfőzés hasznát a város az 1824-ben készült számadás szerint egy tételbe könyvelte a sziksófőzésből származó jövedelemmel, amely így 93 Rft volt. 1802-ben a Károlyiak hozzájárultak Nyíregyházán a só apródonként történő eladásához a gazdálkodó szék által. E tevékenységből a város haszna az 1810-1818-es években pl. 1 000-5 000 Rft között volt.

A helybeli Fitkomdesz Mátyás városi engedéllyel 1833-tól, maga a város pedig 1835-től égetett cserepet. Bevétele az 1830-as években a téglaverésből és a cserépégetésbő! több ezer forint volt. Az 1839-es városi vagyont számba vevő összeirás szerint a városnak e tevékenységből több mint 8 000 Rft jövedelme származott. 33 Az örökváltságok után a szabad királyi városokhoz hasonlóan Nyíregyháza is hozzájutott kisebb bevételekhez a caducitas révén. 34 Háramlásként a város tulajdonába került ingóságokat árverezés útján ui. pénzzé tették, a néhány kötélaljnyi földet pedig árendába adták. 3:> A földesúri szerződések alapján árendába vett, majd a megváltakozással saját tulajdonba került, egyre szélesedő és mindinkább jövedelmezőbbé váló bevételi fonásai részben szabad felhasználású összeghez juttatták a közösséget, másrészt lehetőséget biztosítottak számára az egyre népesebb lakosság ellátásának és az anyagi tehetősség megteremtéséhez (boltok, pusztaárendálás stb.) Ugyanakkor a városnak az 1820-30-as években összegben jelentősen megnövekedett bevételei nem teljesen a városgazdálkodásból származtak, hanem magukba foglalták a nagy költségvonzatokkal járó kölcsönöket és állami depei ditákat is. 5. Adók A haszonvételek mellett összegükben növelték a bevételt az adók, de ezeknek csak meglehetősen kis része képezett szabad felhasználású pénzt a város számára. Többsége a vármegye hadi - és házikasszájába került, másik része a földesúri kötelezettségek fedezésére szolgált. Csak az ezen felüli rész állt a község szabad rendelkezésére. A fonások tanúsága szerint ugyanis Nyíregyházán a vizsgált időszakban együtt szedték be az összes adónemet, nem különítették el sem összegében, sem behajtásban az állami, a megyei, a földesúri és a községi adót. A város időnként célirányos adót is kivetett a lakosságra. 36 Nyíregyháza adóbevétele tízezres nagyságrendű, de évente változó összegű volt. A megye aktuális évi kivetésén kívül a korábbi évekről maradt restantiából állt. *

Nyíregyháza a XVIII. század második felében még csak arra törekedett, hogy bevételeiből fedezni tudja a rendszeres és rendkívüli kiadásait. Egyenlege szerint készpénzkészletét sokszor szinte az utolsó krajcárig elköltötte. Ez a helyzet a század vegén, de méginkább az örökváltságok után változott meg, mikor a tulajdonossá váló város bevétek lehetőségeinek növekedése mellett kiadási kötelezettségei oly mértékben nőttek, hogy egyre inkább rákényszerült az elöljáróság az új típusú pénzgazdálkodásra. A költségfelhasználás köre is bővült 1824 után. Az állandó kiadásokon kívül a városfejlesztés, a továbblépés lehetőségeinek keresése, a vállalt kötelezettségek teljesítése stb. mind a város kasszáját terhelte. Rendszeres kiadások /. Állami, megyei, földesúri terhek A városra a legnagyobb rendszeres kiadást az állami teher, a katonatartás rótta. Az ebből adódó feladatok megoldása, a költségek viselése egyrészt a lakosokra, másrészt a város gazdálkodására hárult. Bár a közösség kiadásainak egy részét megtérítette a megye, és az állandóan itt állomásozó katonaság bővítette a belső piacot, a városnak mégis nagy részt kellett elkülönítenie a jövedelméből is a katonasággal kapcsolatos munkák és szolgáltatások fedezésére. Szabolcs megyében a lakosságszámon és vagy önkép ességen alapuló kivetés szerint a legtöbb contributiot Nyíregyháza fizette. A város a több ezres nagyságrendű, évente változó összeget saját hatáskörében osztotta fel és hajtotta be a lakosoktól. 37 Feladata leginkább az adószedés adrninisztrációjára, gyakorlati teendőire irányult, nem az adóösszeg kigazdálkodására. A hadiadó összege a katonai kiadásoknak egyes években 15-20 %-át, másokban majd feléi adta. Hasonló nagyságrendű kiadást jelentett az itt állomásozó tiszteknek a helységben álló kvartélyházakban, ill. a katonáknak a lakosoknál történő szál/áso/ása is. (A varosban 1801-ben 10 kvártélyház állt.) A katonatartás alól mentesültek azok, akik városi hivatalt vagy szolgálatot viseltek, továbbá a honoráciorok, az egyházi szolgálatban és hivatalban lévők, az özvegyek, a neveletlen áivák és a szolgák. A kocsmárosok pedig pénzzel megválthatták ebbeli kötelességüket. A beszállásolás alkalmával a szállásadó gazdának gondoskodni kellett a katonáról.

A beszállásolás állandó költségeinek térítése mellett ezres nagyságrendű kiadást jelentett a városnak a kvártélyházak építése és rendben tartása, bár az itt végzett munkák költségeinek egy részét vagy készpénzben térítette a megye, vagy leírta a város adójából. Az 1755-ben kelt királyi rendelet szerint minden helység köteles volt a katonák ellátására ún. orális porciót adni. Egy porció havi egy véka gabonából és egy font sóból állt. A lovak ellátására pedig zabot kellett biztosítani. Mindennek a rendeltetési helyére juttatása a város elöljáróságának feladata és a közösség költsége volt. Ezen felül ünnepek alkalmával a közkatonáknak egy font hús és egy icce bor, tiszteknek a duplája, triplája járt a várostól. 38 Kisebb kiadást jelentett a városnak a hadsereg kiegészítése is, amely katonaállítással, toborzással történt. A katonának állóknak időnként lovat adtak, a toborzások alkalmával történő evés-ivásnak pedig a költségeit fedezték. Rendszeres kiadást róttak a közösségre a vármegyei terhek is, így a házikasszába fizetendő háziadó, amelyet a megye saját szükségleteinek a fedezésére a hadiadó községekre történő lebontásakor állapított meg. A cassa domestica-ba befizetett, a hadiadó uagyságát megközelítő összeg is évente változott. A háziadót a hadiadóval együtt vetették ki, és így is szedték be a lakosoktól. Az adóként összegyűlt pénzből aztán a város saját belátása szerint döntött arról, hogy mennyit fizet be háziadóként. A kivetett összeg be nem fizetett része itt is restanciaként maradt a következő évre. A megye által a városra rótt teher volt a közmunkavégzés is. Továbbá a vármegyei gyűlésekre és a megyei börtönben raboskodók számára élelmet kellett adni és szállítani. Forspontbeli kötelezettségüknek is eleget kellett, hogy tegyenek. A forspontért járó költségek egy részét beszámították az adóba, így ezáltal csökkent a befizetendő adóösszeg. Másik részét készpénzben térítette a megye, de nem a ráfordítás mértékében, mint az a deperditákból és a panaszokból is kiderül. 39 Nyíregyháza rendszeres kiadással járó földesúri terheit a szerződések és a szokásjogok határozták meg. A gazdánként egy arany taksa és az időről időre megújított szerződésekben rögzített szolgálatmegváltás lakossági teher volt, az elöljáróság csak adminisztratív feladatot végzett összegyűjtése és a Károlyiaknak Nyírbátorba, a Palocsayné részét öröklő Dessewffyéknek pedig Tállyára való eljuttatásakor. Más volt a helyzet a haszonvételek árendájával. Ezt ugyanis a földesurak által a közösségnek átengedett bevételi fonások működtetésével magának a városnak kellett kigazdálkodnia. A haszonvételek azonban olyan jól jövedel-

meztek, hogy nem jelentett nehézséget az árenda kifizetése, mint ahogy néhány év egyenlege is mutatja. Év DQvete'e ;: -oíi^s 1 :?: árendája ;: 179') 9 758 Rfi 9 000 Rft 1812 20 703 Rfi 16 000 Rft 1820 24 932 Rfi 18 000 Rft (1799-ben és 1812-ben a regálébevételeket a kocsma, malom, vásár, serház, bolt, mészárszák jövedelme adta. 1820-ban ez kiegészült az erdőből szaunázó haszonnal.) A XVIII. század második felében a földesúri tartozások a bevételeket szinte teljes egészében felhasználó kiadások 2/3-át, felét jelentették. A XIX. század elejétől részben az 1803-as Dessewfíy-féle örökváltság, részben a sokrétüsödő gazdálkodás költségeiben már kevesebb hányadot tettek ki a földesúrnak járó összegek. A Károlyiaktól való megváltakozás (1824) után a szolgálat megváltásának, ül. árendálásának formája megszűnt. Helyét átvette az örökváltságként meghatározott összeg, ül. az ennek kifizetésére felvett kölcsönöknek és kamatainak törlesztése. Az első örökváltság megváltási összege 320 000 Rft volt. Ennek felét a lakosságra terhelték rá. Másik felét azonban a városnak kellett fedeznie. Mivel sem felhalmozott készpénze, sem értékesíthető, jelentős ingatlana vagy ingó vagyona nem volt, ezért hitelekhez folyamodott. Több tucatnyi jogi- és magánszemélytől vett fel kisebb-nagyobb összegeket. Hasonló fonásból pótolták a lakosság által be nem fizetett részt is. Ezt követően a város egyik legjelentősebb kiadási tételévé vált a hitelek kamatainak és tőkéinek visszafizetése. 1811 -ben az örökváltság idején még kiskorú Dessewfíy örökösök, elérve a nagykorúságot, megtámadták a szerződést és újabb összegeket követeltek. A város békességre törekedve előbb 30 000, majd 10 000, 1818-ban pedig újabb 10 000 foiintot fizetett Dessewfíy Lajosnak és Máriának. Ennek fedezésére a majd 80 000 forintnyi hitel mellé a lakosokra pótadót vetettek ki. 40 A XIX. század második évtizedének inflációs éveiben Nyíregyháza igyekezett hiteleinek nagy részét visszafizetni. Az 1820-as években azonban újabb, nagyobb összegű pénzfelvételre kényszerültek a Károlyiak által meghatárózott váltsagösszeg: 73 0000 bécsi értékű forint kifizetéséhez. Ebből 1824-ben 20 0000, 1825-26-ban pedig 53 0000 foiintot kellett fizetni úgy, hogy az 1825-re maradt összeget 4 %-os, az 1826-ra maradtat pedig 6 %-os

kamattal terhelték meg. A város liitelképességének köszönhetően (jövedelme az ingatlanok felbecsült árával együtt 1824-ben 160 000 Rft volt) újabb és újabb kölcsönöket is kapott, így 1827-ben kifizették a váltságösszeget, sőt a 32 291 Rft 3 kiajcárayi kamatot is. 41 A földesúri terhek közül teljes egészében a város fedezte a költségeit a földesúr és tisztjei számára kiállított forspontnak, valamint az úriszék alkalmával elfogyasztott ételeknek és italoknak. 2. A haszonvételekkel kapcsolatos kiadások Nyíregyháza haszonvételeinek üzemeltetési költségeit a vizsgált időszakban egyrészt fenntartásukra és üzemeltetésükre, másrészt a tevékenységi körük bővítéséhez szükséges fejlesztésre fordított kiadások alkották. Ez utóbbi a haszonvételek számának növekedését, azaz a városi vagyon gyarapodását is jelentette. A haszonvételekre fordított kiadások tételei, azok nagyságrendje időről időre változott. Az első - a betelepüléstől 1803-ig tartó - periódusban a haszonvételek létrehozásának, építésének költségeiből az 1757-es szerződés alapján részt vállalt a földesúr is. 2 Üzemeltetésük személyi és tárgyi feltételeiről azonban a közösségnek kellett gondoskodnia. így a kocsmáitatás esetében a kocsmárosról és az italok beszezéséről. Ez elég nagy kiadás volt, azonban gyorsan megtérült, és a magas haszonkulcs miatt tekintélyes többletet eredményezett. A malmokra foidított költségek jelentős részét az idetelepedést követő időszakban a földesúrtól vásárolt malom ára, ill. lakosok által építettek szabad évek utáni kibecsültetésének összege képezte. A mészárszék és bolt működtetése a városi költségvetést nem, vagy alig terhelte meg. A második szakaszban, 1803-1824 között a haszonvételekre történő ráfordítás egyenes arányban nőtt azok gyarapodásával, és a társtulajdonossá váló város kötelességeivel. 43 Ebben a periódusban már az üzemeltetésén kívül - mint a Dessevvfíyektől való megváltakozás után a település felének birtokosai - az építkezésekre is egyre többet, évente változó 2 000-5 000 Rft-t költöttek. Az új kocsmaházak, mészárszékek, malmok építése mellet megindult az ezek üzemelésének háttérbázisát adó inf astuktúra fejlesztése is (hidak, kutak stb.). A teljes megváltakozástól a szabad és privilégiait mezővárosi jogállás elnyeréséig eltelt időszakban prosperált igazán az építkezés és a jövedelemfonások bővítése. Ekkor volt olyan év, hogy e célra 30 000 Vft-t fordítottak. Továbbra is főként kocsmákat, boltokat, mészárszékeket, valamint fecskendő-

színt, "sóstói fürdőbeli egész alkalmatosság"~ot építettek. Bővítették a vendégfogadót, a városházát, javították a már meglévő épületeket stb. Az üzemeltetési költségek közül ebben a szakaszban is a kocsmáitatás volt a legjelentősebb. A communitas jogkörében maradt italvásárlásra évente volt, hogy 40 000-60 000 Vrt-t is kiadtak. A haszonvételekre fordított kiadások egy része tehát a bevételi fonások üzemelését biztosító költség volt, míg másik része jól jövedelmező befektetésként funkcionált. 3. A város hivatali működésével kapcsolatos kiadások A mezőváros kiadásainak 5-10 %-át a hivatali működéssel kapcsolatos költségek adták. Kisebb összegeket fordítottak pl. a tárgyi feltételek megteremtésére: irodai költségekre (papír, gyertya, viasz), az infonnációk közvetítésének díjaira (postaköltség, dobolási pénz, lovas és gyalogos hírvivők napidíja), a városháza berendezési és használati tárgyaira, közlekedési eszközeire (szekerek). Az e csoportba sorolható kiadások nagyobb részét a tisztségviselői és alkalmazotti bérek és természetbeni juttatások adták. A betelepítés utáni években a főbb tisztségviselők csupán az országosan általános kedvezményekkel élhettek, hiszen a közösségtől a főbíró is csak 1766-től kapott fizetést. Később, a város anyagi helyzetének javulásával, a feladatok sokasodásával nőtt a fizetett tisztviselők száma és a honoránumukra fordított összeg nagysága. A tisztségviselőkön kívül a város fizette a communitas, ill. az egyes jövedelemkezelők által felfogadott szolgálókat, konvenciósokat is. A XVIII. század végén a tucatnyi tisztségviselő és szolgálatot teljesítő fizetésére 300-500 Rft körüli összeget fordítottak. Az 1830-as években megnégyszereződött sallaiista és konvenciós készpénzben és természetben fizetett bére 5 000-9 000 foiint körüli összeget vont el a közösség kasszájából.

Nyíregyháza mezőváros tiszségviselőrnek fordított kiadásai fizetésére (1824-1834) A tisztségviselők és a konvenciósok legtöbbje fizetésének tekintélyes részét a lassan emelkedő összegű készpénz mellett nehezen körülhatárolható, természetbeni juttatásokban kapta (föld, legelő, termények, élelem, ruházat, bor, só, szabad állatlegeltetés, adó-, porció-, hetiszer- és helypénzfizetés alóli mentesség). A természetbeni juttatások közül földet kapott munkájának honorálásaként minden választott közönségi tag, ill. készpénzfizetésük kiegészítéseként az elöljáróság. A szántóföldön kívül a tisztségviselők egynémelyikének állatai szabadon legelhettek a bérelt pusztákon vagy a városszéli pascuumon (pl. a pusztainspectomak 8 jószága legelhetett ingyen). A város költségét terhelte a strázsáknak vett bunda, téli csizma, a hajdúknak járó csizma, a toronyőrök bundája, bocskora is. Külön állat-, bor - és terményjárandósága volt a főbírónak, a nótáriusnak, majd a comissariusnak és fiscalisnak is. (Hasonlóképpen igyekeztek kiegészíteni a város által ide hívott oivosok honoráriumát is.) A gyakran "úton lévők (fiscalis,.városgazda, kéményseprő) pedig városi forspontot is igénybe vehettek munkájuk végzéséhez. Azoknak a tisztségviselőknek, akik nem helybeliek voltak, a város lakhatási lehetőséget is biztosított. (így a nótáriusoknak, számvevőknek, fiscalisoknak.) Néhány konvenciós nem fizetést, hanem csak természetbeni juttatásokat kapott.