Jeskó József A társadalombiztosítási rendszer vége?

Átírás

1 Jeskó József A társadalombiztosítási rendszer vége? 2013 nyarán a megtakarítással rendelkező magyar állampolgárok jól tették, ha még augusztus előtt elfáradtak valamelyik bankfiókba és pénzüket tartós befektetési számlákon helyezték el. Ezek a megtakarítások ugyanis mentesültek a nyereség 6%- át kitevő egészségügyi hozzájárulás alól. Mivel a másik kivételt azok a befektetési jegyek képezik, amelyek a szabályzatuk szerint legalább 80 százalékban magyar állampapírokat tartalmaznak, a kormány célja világosnak látszik: a megtakarítással rendelkező állampolgárokat a tartós pénzlekötés, illetve az államadósság hazai finanszírozása irányába kívánják terelni. Az egészségpolitika szempontjából azonban érdekesebb, hogy újabb olyan finanszírozási forma valósul meg, amellyel az eredetileg társadalombiztosítási alapokon működő hazai egészségügyi rendszert ismét közelebb kerül az adóbevételekből finanszírozott, központi elosztásra épülő szisztémához. Az átalakulás nem véletlen és nem az elmúlt három év államosítási törekvéseinek az eredménye, a háttérben aggasztó társadalmi folyamatok húzódnak meg. Intézményi átalakulás Az egészségügyi rendszer szempontjából a rendszerváltás egyik legfontosabb mozzanata volt, hogy a szektor már a 80-as évek végén elvált a központi finanszírozástól és létrehozták az Egészségügyi Alapot. Ennek célja az volt, hogy a szektor anyagi hátterét fenntarthatóvá és stabillá tegyék, ráadásul 1993-ban - 1 -

2 megalakultak a TB önkormányzatok, azzal a céllal, hogy a járulékokból beszedett összegek elosztását az önigazgatás révén tegyék hatékonnyá. A viszonylagos önállóság korszaka azonban nem tartott sokáig, a Pénzügyminisztérium részéről már a Horn-kormány alatt megfogalmazódtak olyan tervek, hogy tb rendszer helyett egy az Egyesült Királyságéhoz hasonló állami egészségügyi szolgálatot hozzanak létre. A két modell között a döntő különbség, hogy az állami rendszerben minden polgárnak alanyi jogon jár az ellátás, amelynek - a magánkiadásokat nem számítva döntő részét a központi költségvetés finanszírozza. A társadalombiztosítás esetén a munkáltatók és munkavállalók által befizetett járulékokon áll a rendszer, a kulcsfogalom pedig a jogosultság. Teljes körű ellátás azoknak jár, akik fizetnek járulékot, vagy a törvények biztosítják neki a mentességet. A TB önkormányzatok körüli sorozatos gazdálkodási botrányok azonban előbb az önkormányzati jogok csökkentéséhez, majd a teljes felszámoláshoz vezettek, amelyet már az Orbán-kormány vezényelt le. Innentől kezdve a társadalombiztosítás irányítása mindvégig közvetlen kormányzati feladat lett, amelyet korábban a Miniszterelnöki Hivatal, a PM politikai államtitkára, illetve különböző megnevezések alatt az egészségügyért felelős miniszter látott, lát el. A finanszírozás madártávlatból Ezek a folyamatok természetesen sosem önmagukban zajlottak, a decentralizációs/decentralizációs kérdések, illetve a biztosítási rendszer privatizációjának dilemmái végigkísérték az elmúlt 20 év egészségpolitikai vitáit. A finanszírozás szempontjából azonban néhány általános trendet érdemes megvizsgálni: Hogyan alakult a járulékfizetők aránya? Hogyan változott a GDP - 2 -

3 arányos egészségügyi kiadás mértéke? Ezen belül mi a helyzet a közkiadásokkal? Mekkora részt fedeznek az adók és mekkorát a járulékok? A munkáltatói, vagy a munkavállalói járulékokon alapul-e a rendszer? A múlt tapasztalatai igazolják-e, hogy eredményes eszköz a foglalkoztatás-bővítéshez a járulékcsökkentés? Közhely, mégis illik rögzíteni: a járulékfizetők aránya negatív trendet mutat: 1990-ben 10 millió 400 ezer magyarból 5,1 millió járulékfizetőnek számított, a 90-es években ez az arány drasztikusan, majd enyhén csökkent körül mindössze 3,8 millió körül alakult a számuk, ami azóta a fokozódó elvándorlás miatt alighanem némileg tovább csökkent, a kiesést pedig a közmunka programokból aligha pótolható. Eltűnt tehát körülbelül 1,5 millió járulékfizető, amely csak részint tudható be a magyar társadalom elöregedésének. 1. ábra - EÜ kiadások GDP arányosan - forrás OECD A GDP arányos egészségügyi költés kapcsán érdemes kiemelni, hogy az elmúlt évtizedben a teljes kiadási oldal hullámzóan alakult, ugyanakkor a közkiadások a - 3 -

4 2002-es száznapos program óta évről évre csökkennek, vagyis az állam a megnövekedett szerepvállalását a költségminimalizálásra használja fel, amely egyébként teljesen szembemegy az OECD országok trendjeinek. Az elöregedő társadalmak és a drága technológiák ugyanis szinte mindenhol az egészségügyi közkiadások növekedését vonták maguk után. Az egészségügyi alap szerkezete Amennyiben a makroszámok mellett némileg részletesen is megvizsgáljuk az egészségügy finanszírozási forrásait, érdekes trendeket figyelhetünk meg. 1. ábra - Az egészségügy finanszírozásának forrásai - forrás: Szigeti-Evetovits: Az Egészségbiztosítási Alap bevételi szerkezete Az államháztartás súlya folyamatosan csökken mind az E-Alap, mind a központi kiadásokat tekintve, a helyét elsősorban a betegek önrésze, másodsorban a magánbiztosítás és a non-profit szervezetek veszik át, vagyis a hosszú távú folyamatok az éppen aktuális kormányok kommunikációja ellenére egyértelműen - 4 -

5 abba az irányba mutatnak, hogy az állam fokozatosan egyre kevesebbet vállal a finanszírozásból. Még közelebb lépve a problémához az E-Alap szerkezetét vizsgálva rengeteg problémába ütközünk, hiszen a nemzetközi statisztikák nagyon keveset árulnak el az átcímkézett költségvetési pénzek valós eredetéről. Szigeti Szabolcs becslése szerint 2010 volt az első olyan év, amikor a valóságban megfordult az adó-járulék arány, az utóbbi három évben pedig az eredetileg társadalombiztosításra épülő rendszerben tovább csökkent a járulékok aránya. Másképp szólva a magyar egészségügyet elsősorban adókból, központi pénzekből és az állampolgárok magánkiadásaiból finanszírozzuk. A társadalombiztosítási elem egyre gyengül, még ha eltűnésére valószínűleg jóideig még nem kerülhet sor. A járulékcsökkentés mítosza Az elmúlt évtizedben a politikum azon belül is elsősorban a Fidesz a munkaadói járulékcsökkentésben vélte megtalálni a foglalkoztatás-bővülés kulcsát. A recept pofonegyszerűnek tűnt, lehetőség szerint minél több terhet kell levenni a 2. ábra - járulékok és munkanélküliség - Forrás: KSH - 5 -

6 vállalkozókról, amelynek következtében több alkalmazottat képesek foglalkoztatni, a nemzeti össztermék dinamikus bővülését szolgálva ezzel. Ha azonban összevetjük a járulékszintek alakulását a munkanélküliséggel, akkor az adatok nem ezt igazolják. Az ábrával kapcsolatban igen óvatosan tehetünk csak megállapításokat: úgy tűnik az egészségbiztosítási járulék alakulása nincs különösebb hatással a munkanélküliségre. Különösen feltűnő, hogy a 2007 után bekövetkező drasztikus munkáltatói járulékcsökkentés mennyire eredménytelennek bizonyult a gazdasági világválság hatásaival szemben, vagyis válságban egyáltalán nem működik a recept, legfeljebb annyit értek el vele, hogy az így keletkezett lyukat máshonnan, a munkavállalók terheinek emelésével, vagy adóbevételekkel kellett betömködni. Ráadásul az E-Alap két évet leszámítva a rendszerváltás óta mindig hiánnyal zárt, amit utólag kellett az államháztartásnak korrigálni. Nem meglepő, hogy ezek az évek a szabaddemokratákhoz köthető többiztosítós rendszer bevezetésnek környékére estek: az állam így kívánta vonzóvá tenni az üzleti biztosítók számára a hazai egészségügyet. Fenntarthatatlan modell? Önmagában semmit nem mond el egy egészségügyi rendszer teljesítményéről, hogy adókból, vagy járulékokból működtetik. Mindkettőre találunk pozitív és negatív példákat is. A magyar egészségügy finanszírozása azonban lassan másfél évtizede sajátos kényszerpályán mozog. A korábban önkormányzatisággal bíró tb alapok nem bizonyultak életképesnek: a foglalkoztatottság drámai romlása miatt évről évre a központi költségvetésre szorultak. Az állam a 90-es évek végétől a hatékonyabb gazdálkodás jegyében saját közvetlen hatáskörébe vonta az alapokat, a - 6 -

7 költséghatékonyság helyett azonban lényegében a közfinanszírozás folyamatos csökkentése következett be. Egy rövid konszolidációs periódustól eltekintve az E- Alap hiánya folyamatosan növekedett. Ráadásul a 2000-es évtized végére az adók és a járulékok aránya megfordult, ami nem is csoda annak függvényében, hogy az egymást követő kormányok elsősorban a munkáltatói járulékcsökkentésben látták a foglalkoztatás-bővítés receptjét. A népesség elöregedése, a munkaképes korú lakosság kivándorlása, illetve a gazdasági válság következtében a folyamat felgyorsult, az államnak újabb és újabb adó típusú bevételekkel kell konszolidálnia az egészségügy finanszírozását: az egészségtelen ételekre kivetett chipsadó még kapcsolható a szektorhoz, ugyanakkor a bankbetétesek nyereségére kivetett extra sarc már a legkevésbé sem, nem is szólva a költségvetésben különböző címkékkel átcsoportosított milliárdokról. Komoly fejtörést okozhat a jövőben a döntéshozóknak, hogy úgy kell elvonni az egészségügyi rendszer fenntartására összegeket adó formájában más szektoroktól, hogy az ne érintse negatívan a gazdasági növekedést. Ráadásul az Alap hiányára vonatkozó jövőbeni becslések finoman szólva sem kedvezőek, ugyanakkor a névleg társadalombiztosításra épülő rendszer egyelőre még magában hordja a kockázatközösség és a szolidaritás intézményét. A magyar egészségügyi rendszert gyakran bélyegezzük nem hatékonynak, nem fenntarthatónak, azonban ilyenkor illik azt is számításba venni, hogy demográfiaigazdasági negatív tendenciák mellett a járulékcsökkentés lázában égő kormányzatok tovább szűkítették a bevételi oldalt, miközben a közfinanszírozást is igyekeztek csökkenteni. A Fidesz jelenlegi reformkísérlete akár egy angolszász típusú nemzeti egészségügyi szolgálat irányába tett lépésként is értékelhető legalábbis az - 7 -

8 ellátórendszer szintjén. A járulékokból finanszírozott rendszer napjai úgy tűnik meg vannak számlálva, nem látszik azonban egyelőre olyan megoldás, amely tartósan megoldaná a finanszírozás egyre mélyülő problémáit. A cikk megállapításai elsősorban Szigeti Szabolcs szakmai anyagaira támaszkodnak