Az osztrák közgazdasági iskola Szemelvények

Átírás

1 Az osztrák közgazdasági iskola Szemelvények

2 Tartalom Ludwig von Mises: Kapitalizmus..3 Ludwig von Mises: Az árak, a bérek és a kamatráták funkciója.12 Ludwig von Mises: Az árkontroll 14 Henry Hazlitt: A protekcionizmusról..20 Henry Hazlitt: Az infláció és a "magas költségek".24 Murray Rothbard: Tíz közgazdasági mítosz...26 Jim Cox: Piacgazdaság vs. parancsgazdaság..37 Jim Cox: Az árkontroll 39 Henry Hazlitt: Az infláció mibenléte..41 Ludwig von Mises: A profit felszámolása..46 Murray Rothbard: Az osztrák iskola cikluselmélete...50 Ludwig von Mises: A profit és a veszteség gazdasági természete..55 Henry Hazlitt: A profit funkciója 69 Ludwig von Mises: A piac szerepe és természete..72 2

3 Ludwig von Mises Kapitalizmus (Egy 1958-as, a Buenos Aires-i egyetemen tartott eladássorozat nyitó eladása, amely előadássorozat szövege később Economic Policy: Thoughts for Today and Tomorrow címen kötetben is megjelent) Az emberek által használt szófordulatok gyakran meglehetősen megtévesztők. A modern iparmágnásokat és a big business vezetőit pl. csokoládé királynak, pamut királynak és gépjármű királynak hívják. Ez a szóhasználat pedig arra utal, hogy az emberek lényegében nem látnak különbséget a modern kor ipari vezetői és a régi korok feudális királyai, hercegei és más urai között. Ám a különbség nagyon is jelentős. Egy csokoládé király ui. egyáltalán nem uralkodik, sokkal inkább szolgál. Nincs a piactól és a fogyasztóktól független birodalma. A csokoládé király, az acél király, a gépjármű király és a modern ipar hasonló királyainak sorsa attól az ágazattól függ, amelyben működik, és azoktól a fogyasztóktól, akiket szolgálni hivatott. E királyok mindegyikének az alattvalók, vagyis a fogyasztók kegyében kell maradnia, mert abban a pillanatban, amikor nem képes többé a vevőknek a versenytársaknál alacsonyabb költségek mellett jobb szolgáltatást nyújtania, - máris dől a királyság. Két évszázaddal ezelőtt, a kapitalizmus eljövetelét megelőzően, az emberek társadalmi státusza rögzítve volt. Születésétől haláláig az ember az maradt, aki volt: épp az, amit az őseitől mint státuszt megörökölt. Ha szegénynek születet, hát örökre szegény maradt; ha gazdagnak, tehát uraságnak vagy hercegnek, úgy egy életen át megtarthatta címét, és az azzal járó vagyont. Ami pedig az ipart illeti, az akkoriban létező kezdetleges feldolgozóipar kizárólag a tehetősek számára állított elő javakat. Az emberek többsége (az európai lakosság kilencven százaléka, vagy még annál is több) a földeken dolgozott, és nem került kapcsolatba a városra termelő ágazatokkal. És a feudális társadalomnak e merev berendezkedése több száz évig fennmaradt Európa legfejlettebb területein. Mindazonáltal, ahogy a vidék lakosságának száma növekedett, kialakult idővel egy olyan réteg, amelynek a föld már nem tudott munkát adni. Örökölt termőföld és ingatlan híján a lakosság egy része dolog nélkül maradt, miközben a feldolgozóipar sem nyújtott számukra munkát, mert a városok királyai részükre ezt megtiltották. A számkivetettek e rétege pedig egyre csak növekedett, és senki nem tudta, hogy mi is történjék velük. Ezek az emberek voltak a szó tulajdonképpeni értelmében vett proletárok, vagyis azok a számkivetettek, 3

4 akiket a hatalom jobb híján dologházakba és szegényházakba zárt. Európa egyes területein, különösen Hollandiában és Angliában, a XVIII. századra már olyan népes lett e réteg, hogy az valódi fenyegetést jelentett a fennálló társadalmi rendre. Hasonló fejlemények szemtanúi lehetünk ma is a világnak olyan helyein, mint India, vagy a többi fejlődő országok. Mindazonáltal a XVIII. század Angliájában sokkal rosszabb volt a helyzet. Anglia akkori lakossága hét-nyolc millió lelket számlált, és ebből akár egy-két millió ember is szegény nincstelen lehetett, akiknek a fennálló társadalmi berendezkedés semmilyen ellátást nem nyújtott. A XVIII. századi Anglia egyik legnagyobb problémáját ennek a helyzetnek a rendezése jelentette. De szintúgy súlyos problémát jelentett a nyersanyaghiány is. Az angoloknak akkoriban komolyan fel kellett tenniük maguknak a kérdést: mit fogunk csinálni a jövőben, amikor az erdőink már nem adnak nekünk annyi fát, amennyire az iparnak a termeléshez, a lakosságnak a fűtéshez szüksége van? Az uralkodó osztály számára a helyzet reménytelen tűnt. Az államférfiaknak fogalmuk sem volt, hogy mit is kellene tenni, a nemességnek meg aztán végképp semmi elképzelése nem volt arról, hogy miként lehetne a dolgokon javítani. Ebben a nehéz társadalmi helyzetben szökkent szárba a modern kapitalizmus. Volt ui. néhány szegény ember, néhány számkivetett, aki megpróbált másokat megszervezve kis üzemeket felállítani, hogy termeljen valamit. Ez pedig igazi innováció volt. Ezek az innovátorok ui. mindenki számára elérhető, hétköznapi igényeket kielégítő olcsó termékeket kezdtek el gyártani, és nem kizárólag a tehetősek által igénybe vehető drága holmikat. És ez volt a kezdete annak a kapitalizmusnak, ami ma is működik. Ez volt a tömegtermelés kezdete, ami a kapitalista ipar alapelve. Amíg a tehetős városiakat szolgáló régi feldolgozóipar kizárólag a felsőbb osztályok kereslete által létezett, az újonnan létrejött kapitalista ipar olyan javakat állított elő, amiket a szélesebb tömegek is képesek voltak megvásárolni. A tömegek igényeinek kielégítése jelenti a tömegtermelést. Ez az alapja ma is a kapitalizmusnak azokban az országokban, amelyekben a tömegtermelés magasan fejlett rendszere működik. Még a baloldaliak által leginkább fanatikusan támadott célpont, a big business is kizárólag olyan javakat termel, ami a tömegek igényeit elégíti ki. A tehetősek számára luxuscikkeket gyártó vállalkozások soha nem lesznek a nagyvállalatokkal egy súlycsoportban. Ma viszont a nagy gyárakban dolgozó emberek a fő fogyasztói azoknak a teremékeknek, amelyeket e nagy gyárakban állítanak elő. Ez a különbség a kapitalista termelés és a régebbi korok feudális termelése között. Nagyot téved, aki azt feltételezi, vagy azt állítja, hogy a nagyvállalatok áruinak termelői és fogyasztói alapvetően nem ugyanazok 4

5 az emberek. Az amerikai áruházakban gyakran hallani a következő szlogent: a vevőnek mindig igaza van. És ez a vevő ugyanaz az ember, aki gyárban az árukat gyártja. Azokat az árukat, amiket az áruházban neki eladnak. De azok is tévednek, akik úgy vélik, hogy a nagyvállalatok egyúttal nagy hatalommal is bírnak. A nagyvállalatok ui. teljességgel a vevőiktől függnek, azoktól az emberektől, akik a termékeiket veszik. És bizony a legnagyobb vállalat is elveszti a hatalmát és a befolyását, ha elveszti a vevőit. Fontoljuk csak meg! Ötven vagy hatvan évvel ezelőtt még szinte minden kapitalista országban azt mondták, hogy a vasúti társaságok túl nagyok és túl erősek, monopolhelyzetben vannak stb., és lehetetlen versenyre kelni velük. Úgy vélték, hogy a közlekedés terén a kapitalizmus abba a fázisba jutott, ahol már szükségszerű a hanyatlás, mert megszűnt a verseny. Az emberek nem értették, hogy a vasút ereje azon alapul, hogy a többi szállítási módhoz képest jobb szolgáltatást nyújt. És persze nevetséges is lett volna akkoriban egy nagy vasúti társasággal úgy versenyezni, hogy a már létező vasútvonal mellé egy másikat építenek, amikor az az egy vonal is képes volt kielégíteni a létező igényeket. Mégis nagyon hamar megérkeztek a versenytársak! A verseny szabadsága ui. nem azt jelenti, hogy bárki sikeres lehet azzal, hogy utánozza vagy lemásolja azt, amit valaki más már egyszer megcsinált. A sajtószabadság sem azt jelenti, hogy valakinek joga van egyszerűen lemásolni azt, amit más már előtte megírt, hogy aztán ezzel szerezzen magának sikert. A sajtószabadság azt jelenti, hogy az ember írhat mást is. Éppígy a vasút esetében a verseny szabadsága azt jelenti, hogy az ember szabadon kitalálhat valamit, ami kihívás elé állítja a vasúttársaságokat, és ezáltal olyan versenyhelyzetbe kényszeríti azokat, melyben sikerük már távolról sem biztos. Az Egyesült Államokban a vasúti közlekedés bizony igencsak megsínylette azt a versenyt, amit a buszok, személygépkocsik, teherautók és repülőgépek hoztak számára, és a személyszállítás terén a vasút komoly vereséget szenvedett. A kapitalizmus fejlődése épp abban van, hogy mindenkinek jogában áll jobban és/vagy olcsóbban kiszolgálni a vevőket. És ez az elv viszonylag rövid idő alatt átalakította az egész világot. Ez tette lehetővé a világ népességének példátlan növekedését. A XVIII. század Angliájában a föld mindössze hat millió embernek volt képes megélhetést biztosítani, és azt is csak nagyon alacsony színvonalon. Ma ötven millió ember élvezhet egy sokkal magasabb életszínvonalat, mint amit a gazdagok élveztek a XVIII. század során (és aminél vélhetőleg még magasabbat is élvezhetnének, ha az angolok energiájának nagy részét nem kötötte volna le a mindenféle politikai és katonai kalandozás ). 5

6 Ezek a tények a kapitalizmust illetően. Így ha egy angol vagy bárki más a világ bármely országában azt mondja, hogy ellenzi a kapitalizmust, akkor erre a következő egyszerű válasz adható számára: Nyilván tudod, hogy a Föld lakossága ma tízszer nagyobb, mint a kapitalizmus előtti időkben. Nyilván tisztában vagy azzal is, hogy ma az emberek magasabb életszínvonalon élnek, mint a kapitalizmus előtti időkben. Ámde honnan tudod, hogy épp te vagy a tízből az az egy, aki ma a kapitalizmus nélkül is élne? Lásd, pusztán az a tény, hogy élsz, bizonyíték a kapitalizmus sikerére, függetlenül attól, hogy te magad mennyire értékeled a saját életedet! Ámde minden említett előnye ellenére is a kapitalizmust dühös támadások és kritikák érték. Éppen ezért fontos megértenünk, hogy honnan ered ez az ellenszenv. Ténykérdés, hogy a kapitalizmussal szembeni gyűlölet eredetileg nem a munkásoktól származik, vagyis nem a tömegektől, hanem éppenséggel a földbirtokos arisztokráciától, Anglia és a kontinens nemeseitől. A nemesség átkozta eredendően a kapitalizmust, mert az nem volt ínyére: a XIX. század elejére ui. az iparban olyan magasak voltak a bérek, hogy a földbirtokos nemesek is kénytelenek voltak magasabb béreket fizetni a mezőgazdasági munkásoknak. Természetesen a mi mai nézőpontunkból tekintve a lakosság életszínvonala akkoriban nagyon-nagyon alacsony volt. A kapitalizmus kezdetének történeti időszakában az emberek életkörülményei utólag tekintve sokkolónak tűnnek, de ennek távolról sem az újonnan létrejött kapitalista ipar volt az oka. Nem a gyárak tették szegénnyé az embereket. A gyárakban dolgozó emberek már előzőleg is embertelen körülmények között éltek. Az ezerszámra ismételt régi történet, miszerint a gyárakban olyan asszonyok és gyerekek dolgoztak, akik előzőleg kielégítő körülmények között éltek, a történelem egyik legnagyobb hazugsága. A gyárban dolgozó anyáknak valójában nem volt mit enniük. Nem azért hagyták ott az otthont és a konyhát, hogy a gyárban dolgozhassanak, hanem azért mentek a gyárba, mert nem volt konyha, amit otthagyhattak volna. Vagy ha volt is konyha, épp csak főzni nem volt benne mit. És a gyárban alkalmazott gyerekek sem a komfortos gyerekszobákat hagyták hátra, hanem az éhezést és a halált. A korai kapitalizmus kimondhatatlan borzalmairól szóló szövegeket egyetlen adattal meg lehet cáfolni: épp az angol kapitalizmus kialakulásának időszakában, épp az angol ipari forradalom idején, az 1760 és 1830 közötti időszakban duplázódott meg Anglia lakossága. Azoknak gyermekeknek a százai és ezrei, akik a megelőző korokban elpusztultak volna, ebben az időszakban életben maradtak és felnőttek, nők és férfiak lettek. Nem kétséges, hogy a régi korok életkörülményei rosszak voltak, de épp a kapitalizmus hozta el a javulást. Épp az első gyárak látták el a munkásokat elemi javakkal, vagy közvetlenül, vagy közvetve azáltal, hogy az exportárukért cserébe Anglia élelmiszert és nyersanyagot importálhatott 6

7 más országokból. Újra és újra el kell mondani, a kapitalizmus korai történészei - az ember aligha használhat enyhébb kifejezést - hamis történelemmel szolgálnak. Pl. az egyik gyakran emlegetett és valószínűleg kitalált anekdotának Benjamin Franklin a szereplője. A történet szerint Franklin meglátogatott egy angliai fonodát, ahol a fonoda tulajdonosa büszkén mutatta neki: Nézze csak uram, ezek a pamutáruk mind Magyarországra mennek! Franklin erre körbenézett, és mert látta, hogy a munkások kopottasan vannak öltözve, azt kérdezte: Ugyan miért nem termel a saját munkásaiknak is? Ámde az az export, amiről a fonoda tulajdonosa beszélt, azt jelentette, hogy a saját munkásainak is termel. Angliának ugyanis minden nyersanyagot úgy kellett importálnia, gyapot pl. nem volt sem Angliában, sem a kontinensen. Angliában továbbá élelmiszerhiány is volt, úgy kellett Lengyelországról, Oroszországról és Magyarországról élelmiszert importálnia. És az import élelmiszerért, ami lehetővé tette, hogy az angol lakosság ne haljon éhen, ez az export volt a fizetség. Ugyanakkor a kor történelme számos példát kínál arra, hogy a nemesség és az arisztokrácia viszont hogyan viszonyult a munkásokhoz. Csak két példa. Az egyik a híres angol ún. Speenhamland-rendszer. E rendszer lényege abban állt, hogy az angol kormány kifizette minden munkásnak a tényleges bére és az általa megállapított minimálbér különbségét. Az intézkedés célja az volt, hogy megóvja a földbirtokos arisztokráciát a béremeléstől. A nemesség kifizette a szokásos alacsony mezőgazdasági béreket, a kormány meg kiegészítette azokat, hogy így vegye elejét annak, hogy az emberek feladják a vidéki munkákat, és a városi gyárakba menjenek munkát keresni. Nyolcvan évvel később pedig, miután a kapitalizmus már átterjedt Angliából az európai kontinensre, a földbirtokos arisztokrácia másodjára is megpróbált szembeszállni az új termelési rendszerrel. Németországban a porosz junkerek, miután a kapitalista iparban fizetett magas bérek miatt a munkásaik nagy részét elvesztették, egy új fogalmat alkottak: elvándorlás a vidékről Landflucht. A német parlament akkoriban megvitatta, hogy mit is lehetne tenni ez ellen a sorscsapás ellen. Természetesen a földbirtokos arisztokrácia érdekében. A Német Birodalom híres kancellárja, Bismarck pl. egy beszédében egyszer azt mondta: Találkoztam egy emberrel Berlinben, aki valamikor az én birtokomon dolgozott. Megkérdeztem hát tőle: - Miért hagytad el a birtokot, miért hagytad hátra a vidéket, és miért élsz most Berlinben? És Bismarck szerint a válasz ekképpen szólt: - Önnek nincs olyan szép sörkertje a faluban, mint nekünk itt Berlinben, ahol kényelmesen leülhetünk, sörözhetünk, zenét hallgathatunk. Mondani sem kell persze, hogy ez Bismarck, a munkaadó verziója volt. De az alkalmazottak verziója más lehetett: a 7

8 vidéki munkások valójában azért mentek a városba, mert az ipar olyan béreket fizetett nekik, ami hallatlanul megnövelte az addigi életszínvonalukat. A táplálkozás, ruházkodás és lakhatás tekintetében a mai tőkésállamokban viszonylag kicsi az eltérés az ún. a magasabb és alacsonyabb társadalmi osztályok között. A XVIII. században, vagy még korábban, egy középosztálybelit és egy alsóbb osztályba tartozót az különböztetett meg egymástól, hogy míg az előbbinek volt cipője, addig az utóbbinak nem volt. Ma az Egyesült Államokban egy tehetős ember és egy csóró között az a különbség, hogy az előbbinek Cadillacja van, az utóbbinak meg egy többéves Chevroletje. Még az is lehet, hogy a csóró a Chevroletjét használtan vette. Viszont mindkét kocsi ugyanazt nyújtja a két tulajdonosának: el lehet vele menni az egyik helyről a másikra. Az Egyesült Államokban élő emberek több mint fele ma a saját lakásában lakik. A kapitalizmus elleni kezdeti támadások hátterében, különösen ami a bérek nagyságát illeti, egy téves feltételezés áll: az, hogy a béreket nem azok fizetik, akik egyébként maguk is naponta ott dolgoznak a gyárakban. Az persze rendjén való, hogy a közgazdászok meg a közgazdasági elméleteket tanulók különbséget tesznek termelő és fogyasztó között. Viszont tény, hogy minden fogyasztónak valamilyen módon meg kell keresnie azt a pénzt, amit elkölt, és bizony a fogyasztók óriási többsége azzal keresi a pénzét, hogy munkavállalóként olyan termékeket állít elő, amit aztán maga is fogyaszt. A kapitalizmusban a béreket lényegében maguk a bérből élők határozzák meg, és nem valamilyen más osztály. Még a filmcsillagoknak sem a hollywoodi filmvállalat fizeti a mesés összegeket, hanem végső soron azok az emberek, akik megveszik a filmre a belépőt. Sőt a profi bokszmeccsek bajnokainak hatalmas díjait sem a vállalkozó fizeti, hanem azok az emberek, akik jegyet vesznek a meccsre. A gazdaságelmélet különbséget tesz ugyan munkaadó és munkavállaló között, de az élet nem. A valóságban e kettő egy és ugyanazon személy. Pl. szerte a világban sokan mélyen igazságtalannak tartják, hogy egy olyan ember, akinek több gyereket kell eltartania, ugyanannyi fizetést kapjon, mint az, akinek kizárólag magáról kell gondoskodnia. Ám a kérdés nem az, hogy a munkáltatónak vajon tekintetbe kell-e vennie egy munkás gyerekeinek a számát. A kérdés, amit fel kell tenni a következő: Ön személy szerint hajlandó lenne-e többet fizetni valamiért, pl. egy vekni kenyérért, azon az alapon, hogy hat gyereke is van annak, aki azt a kenyeret elkészítette? Az őszinte ember minden bizonnyal nemmel felel. Magában ezt gondolja: Elvben persze hajlandó lennék, de azért inkább attól veszem a kenyeret, aki olcsóbban adja (mert mondjuk nincs gyereke). És a helyzet az, hogy ha a vevő nem fizet eleget ahhoz a 8

9 munkaadónak, hogy az ki tudja fizetni a munkásait, akkor lehetetlen, hogy a munkaadó üzletben maradjon. A "kapitalizmus" név nem a tőkés rendszer valamelyik barátjától származik, hanem éppenséggel attól az embertől, aki a kapitalizmust a történelem létező legrosszabb társadalmi rendjének tekintette. A legszörnyűbb dolognak, ami csak az emberiséggel történhetett. Ez az ember pedig Karl Marx. Mindazonáltal nincs ok visszautasítani a marxi elnevezést, amennyiben az világosan rámutat a tőkés rendszer által véghezvitt nagy társadalmi fejlődés forrására: a tőkefelhalmozásra. A társadalmi haladás ui. azon alapul, hogy az emberek nem fogyasztják el mindazt, amit megtermeltek, hanem annak egy részét megtakarítják és befektetik. Mivel sok félreértés van e kérdés körül, ezért élni fogok a lehetőséggel, hogy ebben az előadássorozatban megtárgyaljam mindazokat az alapvető tévedéseket, amelyek a tőkefelhalmozással és a tőkével kapcsolatosak, illetve hogy foglalkozzam mindazokkal az általános előnyökkel, amelyek a tőkefelhalmozásból és a tőkés rendszerből származnak. Teszem ezt főképp azokban az előadásokban, amelyek a külföldi befektetésekről, valamint korunk legsúlyosabb problémájáról, az inflációról fognak majd szólni. Nyilván Önök is tudják, hogy infláció nem csak az Önök országában létezik, hanem ez a világon jelenleg mindenhol probléma. A kapitalizmust illetően gyakran mellőzött tény, hogy a megtakarítás egyaránt javára van a termelőknek és a bérből élőknek. Ha valaki kezén felgyűlik egy bizonyos nagyságú pénzösszeg, mondjuk 1000 dollár, aki ahelyett, hogy ezt a pénzt elköltené, inkább egy takarékbankra vagy egy biztosítótársaságra bízza, akkor az a pénz végül egy vállalkozóhoz, egy üzletemberhez kerül, aki így képessé válik belekezdeni egy olyan beruházásba, amire - szükséges tőke híján - előzőleg nem volt módja. És hát mit fog csinálni az üzletember e többlet tőkével? Az első dolog, hogy a fejlesztés érdekében embereket alkalmaz és nyersanyagokat vásárol, azaz további keresletet támaszt munkaerőre és nyersanyagra, ezzel egyúttal növelve a béreket, valamint a nyersanyagok árát. Vagyis már jóval az előtt, hogy a megtakarító ember vagy a vállalkozó bármiféle haszonhoz jutott volna, a munkanélküli, a nyersanyaggyártó, a farmer és a bérből élő már részesült a megtakarítás áldomásából. Vagyis miközben a munkások és a nyersanyaggyártók haszna azonnali, addig a vállalkozónak a beruházásból származó haszna a piac jövőbeni állapotától függ, pontosabban attól, hogy mennyire volt képes vállalkozóként helyesen előre látni a piacot. Harminc-negyven évvel ezelőtt sok szó esett Henry Ford "bérpolitikájáról" (ahogy azt annakidején nevezték). Mr. Ford egyik kiemelkedő vívmánya ui. az volt, hogy magasabb béreket fizetett, mint a többi iparos és gyáros. Ezt a 9

10 bérpolitikát aztán mint "fejlesztést" jellemezték. Mindazonáltal tévedünk, ha ezt a bérpolitikát kizárólag Ford nagyvonalúságának vagy bőkezűségének tulajdonítjuk. Egy új iparágnak, vagy egy már létező iparág új gyárának ui. munkásokat kell vonzania magához más alkalmazásokból, az ország egyéb részeiből, vagy akár más országokból is. Ennek pedig az egyetlen módja az, ha az új ágazat vagy az új gyár a munkásoknak magasabb béreket kínál. És éppen ez történt a kapitalizmus korai időszakában, miként egyébként hasonló esetben ez történik ma is. Amikor pl. Angliában a gyárosok elkezdtek pamutárukat gyártani, a munkások magasabb béreket kaptak, mint amit annak előtte kerestek. Persze a munkások jelentős része előtte egyáltalán nem keresett semmit, így hajlandó volt bármilyen bért elfogadni, amit kínáltak neki. De rövid idő után, ahogy haladt előre a tőkefelhalmozás és egyre több vállalkozás jött létre, a bérek elkezdtek növekedni, minek eredményeképpen Anglia lakossága, miként arról az imént szót ejtettünk, hallatlan mértékben megnőtt. A kapitalizmusnak az a fajta dehonesztáló ábrázolása tehát, miszerint a rendszer célja pusztán az, hogy a gazdagokat még gazdagabbá, a szegényeket pedig még szegényebbé tegye, teljességgel téves. Marxnak a szocializmus eljöveteléről szóló tézise is azon a feltevésen alapult, hogy a munkások egyre csak szegényednek, a nép meg csak egyre elnyomorodik, miközben a vagyon végül néhány ember (vagy akár egyetlen ember) kezében központosul. És akkor a munkások tömege úgymond fellázad és kisajátítja a gazdag emberek tulajdonát. És e marxi tan szerint egyáltalán nincs mód a munkások életfeltételeinek javítására a kapitalista rendszer keretein belül. A Nemzetközi Munkásszövetség előtt tartott 1864-es angliai beszédében pl. Marx "teljességgel tévesnek" nevezte azt az elképzelést, miszerint a szakszervezetek képesek volnának javítani a dolgozó tömegek életfeltételein. Azt a szakszervezeti politikát pedig, ami magasabb béreket és rövidebb munkaidőt követelt, konzervatívnak titulálta, ahol a konzervatív kifejezés a lehető legelmarasztalóbb jelző, amit csak Marx használhatott. Marx e helyett egy új célt javasol a szakszervezeteknek: a bérrendszer teljes eltörlését, és a szocializmus, azaz a termelőeszközök állami tulajdonlásán alapuló rendszer bevezetését a magántulajdon rendszere helyett. Ám ha megvizsgáljuk a világtörténelmet, és különösen Anglia történetét 1865 óta, akkor rájövünk, hogy Marx minden tekintetben tévedett. Nincs olyan nyugati, kapitalista ország, ahol a tömegek életfeltételei ne javultak volna nagyon jelentős mértékben. Az elmúlt nyolcvan-kilencven év fejlődése teljességgel ellentmond a marxi próféciának. A marxista szocialisták úgy vélték, hogy a munkások életkörülményei soha sem javulhatnak: hittek a híres-hírhedt vasbértörvény téves teóriájában, mely szerint a kapitalizmusban a munkások bére nem haladhatja meg a létfenntartáshoz szükséges minimumot, ami épp csak arra elegendő, hogy az ember mint puszta munkaerő termelje újra magát. A 10

11 marxisták így okoskodtak: ha a munkások bére növekedésbe kezd, és átlépi az egyszerű létfenntartáshoz szükséges szintet, akkor a munkások több gyermeket vállalnak, amely gyerekek viszont idővel belépnek a munkaerőpiacra, ami olyannyira megnöveli a munkaerő-kínálatot, hogy a bérek visszaesnek a létfenntartáshoz szükséges szintre, ami épp csak arra elegendő, hogy a lakosság ki ne haljon. Ámde ez a marxi gondolat, miként a szocialista gondolat általában, úgy tekint a dolgozó emberre, mint az állatra. Épp ahogy a biológus (egyébként helyesen) a maga kutatásának a tárgyára, a fehér patkányra. Ha növeled az állatok (vagy a mikrobák) táplálékát, akkor több fog túlélni, ha csökkented, több pusztul el. De az ember mégsem állat. A munkásoknak egyéb igényeik is vannak, mint táplálkozni és szaporodni, még ha ezt a marxisták esetleg nem is érik fel ésszel. A reálbérek emelkedése nem csak a populáció növekedésében nyilvánul meg, hanem mindenek előtt az átlagos életszínvonal emelkedésében. Ezért magasabb ma az életszínvonal Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, mint a fejlődő nemzetek (pl. Afrikában) esetében. Tudni kell ugyanakkor, hogy ez a magasabb életszínvonal a magasabb tőkeellátottságtól függ. Ez magyarázza az Egyesült Államok és India fejlettsége közötti különbséget. Azáltal, hogy a fertőző betegségek elleni küzdelem modern eszközei Indiában is bevezetésre kerültek, a lakosság lélekszáma példátlan mértékben megemelkedett. Ugyanakkor az indiai lakosság számának e növekedése nem járt együtt a tőkeellátottság hasonló mértékű növekedésével. A szegénység tehát nőtt. Egy ország ui. a szerint lesz szegény vagy gazdag, hogy mekkora az egy főre jutó tőkeállomány nagysága. Remélem, a következő előadások során módom lesz majd nagyobb részletességgel foglalkozni, illetve jobban is megvilágítani mindezeket a problémákat, mert az olyan kifejezések, mint pl. az egy főre jutó tőke részletesebb kifejtést igényelnek. Egyvalamit ugyanakkor észben kell tartani: a gazdaságpolitikában nincsenek csodák. Számos újságcikkben és beszédben olvashattak és hallhattak az ún. német gazdasági csodáról, azaz a német gazdaságnak a II. világháborút követő sikeres helyreállítási időszakáról. De az nem csoda volt, hanem a szabadpiaci gazdaság elveinek és a kapitalizmus eszközeinek alkalmazása, még ha nem is teljes körűen. Minden gazdaságnak lehetősége van tehát megtapasztalni ezt a fajta csodát, még ha ragaszkodom is azon állításhoz, hogy a siker nem a csoda eredménye. A csoda a szilárd elvekre épülő, józan gazdaságpolitika gyümölcse. 11

12 Ludwig von Mises Az árak, a bérek és a kamatráták funkciója (Szemelvény az 1946-os The Trade Cycle and Credit Expansion: The Economic Consequences of Cheap Money című esszéből) A kamatráta piaci jelenség. A piac által meghatározott árak, bérek és kamatráták rendszere hivatott egy piacgazdaságban a vállalkozásokat mindazon tevékenységek felé irányítani, amelyek a fogyasztói igények legjobb és legolcsóbb kielégítését szolgálják. Egyfelől az eszközök ára, a bérek, és kamatráták, másfelől az értékesíteni kívánt fogyasztási javak várható ára játszik szerepet egy vállalkozó üzleti kalkulációjában. Az üzletemberek számára ezek a kalkulációk mutatják egy projekt jövedelmezőségét. És ha valamilyen kormányzati intervenció következtében egy vállalkozó üzleti kalkulációjához alapul vett piaci adatok hamisak és torzak, akkor az megtévesztő eredményre vezet: az illuzórikus számokon alapuló kalkuláció miatt a vállalkozó belefog egy olyan projekt megvalósításába, ami ellentétben van a fogyasztók legsürgetőbb igényeivel. És mihelyst a termék piacra kerül, fény derül a beruházás megalapozatlanságára, mert nem lehet az árut megfelelő áron eladni. Kiderül, hogy az egész egy rossz biznisz. Ha - egy a kormány által nem babrált - piac adatai alapján kalkulált projekt előreláthatóan veszteséges, akkor az csak azt jelenti, hogy az adott helyzetben a fogyasztók más projekteket preferálnak inkább. Más szóval, az a tény, hogy egy üzleti vállalkozás veszteséges, azt jelenti, hogy a termék előállítása során felhasznált termelési tényezők árát a fogyasztók a vásárlásaikkal nem hajlandók megtéríteni a vállalkozónak, miközben a hasonló termelési tényezők árát másféle termékek előállításában más vállalkozások számára viszont igen. A szuverén fogyasztók így fejezik ki kívánságaikat, egyúttal rá is kényszerítik az üzleti életet, hogy az igazítsa tevékenységét a fogyasztók által leginkább sürgetőnek ítélt kereslet kielégítésére. A nyereséges vállalkozások valójában a fogyasztók ítélete által növekednek, minként a veszteséges vállalkozások szintén a fogyasztók ítélete által zsugorodnak. Nem tévedés azt állítani, hogy az árak, a bérek és a kamatráták állapota az, ami bizonyos projektek megvalósítását közvetlenül megakadályozza. Ellenben komoly tévedés volna azt gondolni, hogy a gazdasági tevékenység bővítésének alapja pusztán a pénzben mért olcsóság. Az, ami a termelés terjedelmének valójában korlátot vet, a termelési tényezők szűkössége. Az árak, a bérek és a 12

13 kamatráták lényegében a szűkösség jelzőszámai. A közösség ezeken a jelzőszámokon keresztül figyelmezteti a vállalkozókat az egyes projektek tervezésekor: ne nyúlj ezekhez a termelési tényezőkhöz, mert azok másfajta, sürgetőbb igények kielégítésére vannak elkülönítve! A növekedéspártiak (ahogy manapság az infláció bajnokai magukat nevezik) a kamatrátában semmi egyebet nem látnak, mint a gazdasági növekedés akadályát. Pedig ha következetesek akarnának lenni, akkor hasonlóképpen kellene vélekedniük a bérekről és a termelőeszközök áráról is. Ha pl. egy kormányrendelet a piaci béreket a felére vágná vissza, akkor egyes projektek, amelyek a tényleges piaci bérek mellett veszteségesek, immár nyereségesnek mutatkoznának. Annak az állításnak tehát, hogy az aktuális kamatráta akadályozza a beruházásokat, nincs több értelme, mint annak, hogy az aktuális bérszínvonal akadályozza. Az, hogy a növekedés fetisiszták mégis mindig a magas kamatokban látják a gazdasági növekedés akadályát és soha nem a magas bérekben vagy épp a magas alapanyag árakban, jól bizonyítja, hogy a gondolkodásukat emóciók irányítják, és nem józan megfontolás. 13

14 Ludwig von Mises Az árkontroll (Szemelvény az Interventionism: An Economic Analysis című 1940-es kötetből) 1. Az alternatíva: törvényi erő versus gazdasági törvény Az árkontroll célja az árak, bérek és kamatlábak olyan értéken történő rögzítése, ami eltér azok szabadpiaci értékétől. Az árkontroll lényege, hogy a hatóság vagy egy, a hatóság által (nyíltan vagy hallgatólagosan) megbízott csoport rögzíti az árakat valamilyen minimum vagy maximum értéken. Aztán ezeknek a rendelkezéseknek akár karhatalmi erővel is érvényt szerez. A piaci árakba való ilyetén beavatkozásnak a célja, hogy előnybe részesítse vagy az eladókat (minimálár előírásával), vagy a vevőket (árplafon előírásával). A minimálár lehetővé teszi, hogy az eladók jobb árat kérhessenek az általuk kínált javakért, az árplafon viszont a vevőknek teszi lehetővé, hogy olcsóbban juthassanak hozzá az általuk keresett javakhoz. A politikától függ, hogy épp mikor kinek kíván kedvezni, az eladóknak vagy a vevőknek. Így aztán van, hogy a hatalom árplafont vezet be, van, hogy minimálárt; van, amikor minimálbér van, és van, amikor bérplafon. Épp csak a kamatráta az, amire mindeddig még nem írtak elő minimális értéket, mindig csak plafont. A politikai számítás valahogy mindig csak az utóbbi megoldáshoz folyamodott. A politikai gazdaságtan az árak, bérek és kamatlábak kormányzati kontrolljának zavaros gazdaságpolitikai vitáin túl fejlődött. Több száz, vagy inkább több ezer éve törekszenek már a hatalmak befolyásolni az árakat a maguk hatalmi apparátusával, súlyos büntetésekkel sújtva azokat, akik nem engedelmeskedtek rendeleteiknek. Számtalan élet veszett már ebben a küzdelemben. Meglehet, nincs még egy terület, ahol a karhatalom oly nagy buzgalommal használná a maga erejét, és nincs még egy terület, ahol a hatalom bosszúvágya lelkesebb támogatásra találna a tömegek részéről. De az árkontroll mégsem működött soha. Ezek az elhibázott intézkedések egyúttal magyarázatot nyertek maguknak a filozófiai, teológiai és politikai irodalomban is, amely magyarázat a hatalom és a tömegek véleményét tükrözte. E szerint az emberek természetüknél fogva önzők és rosszak, a hatalom pedig túl sokáig volt gyenge, és túl sokáig vonakodott erőszakot alkalmazni, amikor kemény és könyörtelen uralkodókra lett volna szükség. 14

15 Az árkontroll egy speciális alkalmazásának vizsgálata vezetett aztán az igazság felismeréséhez. A különböző árkontroll jellegű intézkedések között különös jelentősége volt ui. a hatalom azon törekvésének, hogy olyan értéken tartsa a hamis pénzérméket, mintha azoknak teljes fémtartalmuk volna, és ezáltal fenntartsa az arany és az ezüst közötti cserearányt, illetve később a nemesfémek és a leértékelődött papírpénz közötti cserearányt. E hatalmi törekvések sorozatos csődjének magyarázatát viszonylag korán felismerték, és Gresham-törvénynek nevezték el. Ám e korai kezdetektől hosszú út vezetett még a XVIII. század skót és angol filozófusainak nagy felfedezéséig, miszerint a piac meghatározott törvényeket követ, amely törvények minden piaci jelenséget szükségszerű kölcsönös kapcsolatba állítanak. A piac és a csere megmásíthatatlan törvényeinek a felismerése az emberi szellem legnagyobb eredményei közé tartozik. Ez adott alapot a szociológiának, valamint a liberalizmusnak, illetve ezáltal korunk modern kultúrájának és gazdaságának, kikövezte továbbá az utat a nagy technikai vívmányoknak, egyúttal alapot adott az emberi cselekvés szisztematikus tudományának, a közgazdaságtannak is. A pretudományos szellem még különbséget tett jó és rossz, igazságos és igazságtalan tett között, vagyis úgy vélte, hogy az emberi viselkedést lehetséges egymástól elszigetelt, heterogén erkölcsi szabályok alapján megítélni, amennyiben az emberi cselekvés szabad abban az értelemben, hogy nincs alávetve az emberi viselkedés semmilyen inherens törvényének. Az embernek morálisan kell cselekednie, mondta e régi szellem. És ha az ember esetleg mégsem úgy cselekedet, hát az isten megbüntette a másvilágon. De az emberek cselekedeteinek ezen túlmenően nem volt úgymond más egyéb következménye. Így aztán e pretudományos szellem fényében úgy tűnhetett, hogy a hatalom önkényes rendelkezéseinek sincs különösebb akadálya, legfeljebb az, ha a hatalom egy nálánál nagyobb hatalommal kerül konfliktusba. A szuverén hatalom tetszőlegesen gyakorolhatta hatalmát, föltéve, hogy nem lépett túl szuverenitásának területi határán. De egyébként azt vihetett végbe úgymond, amit jónak látott. Azt persze még a pretudományos szellem is belátta, hogy vannak fizikai törvények, amiket nem lehet megváltoztatni, ellenben úgy vélte, hogy az emberi viselkedés terén elvileg bármit tetszés szerint véghez lehet vinni. A politikai gazdaságtan tudománya épp annak felismerésével kezdődik, hogy a hatalom szuverenitásának további határa van. A közgazdász messzebbre lát az államnál, és annak hatalmi apparátusánál: felismeri, hogy az emberi társadalom az emberi kooperáció eredménye, felismeri, hogy az emberi kooperációnak vannak sajátos törvényei, amelyeket az állam sem tud megváltoztatni. A közgazdász felismeri, hogy a piaci folyamat - ami az emberi kooperáció törvényeinek az eredménye - határozza meg az árakat. Felismeri, hogy az 15

16 árrendszer adja az emberi kooperáció alapvető értelmét. Az árak többé nem úgy jelennek meg, mint amelyek az emberek egyéni és esetleges igazságérzetétől függnek, vagy heterogén morális szempontoktól, hanem úgy, mint a piaci erők játékának szükségszerű és egyértelmű eredői. Minden egyes piaci állapotnak az árak egy meghatározott konstellációja a következménye, és az áraknak ezt a konstellációját - a "természetes" árakat - nem lehet megváltoztatni, csak ha maga az előzetes piaci konstelláció is megváltozik. Továbbá minden eltérés e "természetes" áraktól olyan piaci erőket szabadít fel, amely erők visszaállítják az árakat a "természetes" értékükre. Az áraknak ez a szemlélete természetesen szöges ellentétben van azzal az elképzeléssel, hogy a hatalom rendeletek, tiltások és bírságok segítségével tetszés szerint megváltoztathatja az egyes javak árát. Ha ui. a piaci helyzet alakulása határozza meg az árakat, és az árak annak a folyamatnak a szerves részei, amely folyamat hatással van a társadalmi kooperációra, és amely folyamat az egyének tevékenységét alárendeli a közösségi igények kielégítésének, akkor az árak önkényes megváltoztatása, amikor az árak összefüggő rendszert alkotnak, szükségképpen zavart kell hogy okozzon a társadalmi együttműködésben. Persze lehetséges, hogy egy erős és határozott kormány valamilyen árrendeletet hozzon, és kegyetlenül megtorolja, ha valaki nem engedelmeskednék neki. Mindazonáltal a kormány nem fogja elérni a célját. A kormányzati rendelet ui. maga is csak egy lesz majd a között a számtalan piaci körülmény között, ami a piac megkerülhetetlen törvényeinek megfelelően aztán valamilyen állapothoz vezet. És meglehetősen valószínűtlen, hogy az így kialakuló állapot végül az legyen, amit a kormány elérni kívánt. Sokkal inkább az valószínűsíthető, hogy az így kialakuló állapotot a kormány még annál az állapotnál is rosszabbnak tekintse, mint amely állapot megváltoztatása végett az árrendeletet eredetileg kiadta. Mindenesetre ezek a rendeletek nem érik el azt, amit a kormány elérni tervezett. Az árszabályozás a kormány részéről nem csak hatástalan és hasztalan, de egyenesen ellentétes hatású a tervezett céljával, és csakis kárt okoz. Aki pedig megpróbálja elvitatni ennek a konklúziónak a logikáját, az egyúttal tagadni kényszerül bárminemű közgazdasági analízisnek a lehetőségét. E logika híján ugyanis nincs közgazdaságtan, és mindaz, amit eddig közgazdaságtan tárgyban írtak merő értelmetlenség volna. Mert amennyiben a hatalom képes úgy rögzíteni az árakat, hogy annak a hatása nem ellentétes a hatalom eredeti szándékával, akkor teljesen hiábavaló minden olyan kísérlet, ami az árakat a piaci erők alapján próbálja meg megmagyarázni. Ugyanis az áraknak a piac működésén alapuló magyarázata éppen azon a feltevésen nyugszik, hogy minden egyes piaci konstellációnak az árak egy meghatározott konstellációja felel meg, 16

17 és hogy léteznek piaci erők, amelyek helyreállítják az árak e "természetes" konstellációját, amennyiben azt valamilyen torzítás éri. Éppen ezért mondhatjuk, hogy saját nézőpontjukból tekintve a történeti iskola képviselői (illetve manapság az institucionalisták) tulajdonképpen logikusan védelmezik az árkontroll intézményét, amennyiben nem ismernek el semmilyen közgazdasági elméletet. Ezen iskola képviselői számára ui. a közgazdaságtan eleve nem több mint pusztán rendeletek és intézkedések összessége. Viszont mindazok részéről, akik teoretikus eszközökkel kívánják vizsgálni a piaci kérdéseket, logikátlan lenne azon állítás, hogy az árak kontrollálására irányuló intézkedések a kívánt eredményre vezethetnek. Mert csak kétféle lehetőség van: törvényi erő vagy gazdasági törvényszerűség. Az árakat vagy a piaci szereplők határozzák meg önkényesen, és akkor valóban lehetőség van az árakat hatalmi erővel előírni, vagy az árakat a piaci erők alakítják a kereslet-kínálat törvényei szerint, viszont akkor a hatalom által alkalmazott intervenció maga is csak egy a piacon ható számtalan faktor között. És nincs kompromisszum e két lehetőség között. 2. A piac reakciója az árszabályozásra Az árszabályozás megbénítja a piaci folyamatokat, megsemmisíti a piacot. Az árszabályozás megfosztja a piacot annak koordinációs funkciójától. Az árrendszer jellemzője ui. az, hogy kiegyenlíti a keresletet és a kínálatot. Ám amennyiben a hatóság rögzíti az árakat, úgy a piac e lényegi funkciója nem tud érvényesülni. Árplafon esetén lesznek olyan potenciális vevők, akik nem tudnak vásárolni, jóllehet készséggel megfizetnék a hatósági árat, sőt annál akár magasabb árat is. Minimálár esetében viszont olyan potenciális eladók lesznek, akik meg nem találnak vevőt, jóllehet szívesen eladnának a hatósági áron, sőt akár az alatt is. Az árak immár nem képesek elválasztani a potenciális vevőket és eladókat, akik még vennének vagy eladnának, azoktól, akik viszont már nem. A szelekció egy másik elve lép működésbe: a korán érkezők, vagy azok, akik valamilyen egyéb körülmény (pl. személyes összeköttetés) okán privilegizált helyzetben vannak, tudnak csak ténylegesen eladni vagy venni. De az is megeshet, hogy maga a hatóság veszi át az elosztás szervezését. Akárhogy is, a piac többé nem lesz képes biztosítani a rendelkezésre álló kínálat elosztását a fogyasztók között. És amennyiben a káoszt el kívánják kerülni, és sem a véletlen folytán, sem hatalmi erőre támaszkodva nem lehet megoldani az elosztást, akkor a kormány kénytelen lesz az adagolás (pl. jegyre adás) valamilyen rendszerét megvalósítani. 17

18 De a piac nem csak a már meglévő fogyasztási javak elosztásában vesz részt, elsődleges feladata valójában a termelés irányítása. A piac azokhoz irányítja a termelési eszközöket, akik a legsürgetőbb igényeket kívánják kielégíteni velük. Ha az árplafon csak az egyes fogyasztási javak árát tartja a piaci érték alatt, de a termelés kiegészítő eszközeinek az árát nem szabályozza, akkor azok a termelési eszközök, amelyek nem teljességgel speciális felhasználásúak, olyan egyéb fogyasztási javak termelésébe áramlanak át, amelyek nincsenek árplafonnal sújtva. Az árkontroll ily módon eltéríti a termelést azoktól a javaktól, amelyekre a fogyasztóknak sürgető igényük van, azok felé, amelyek bár a fogyasztók számára kevésbé fontosak, viszont az áruk nincs szabályozva. Ha tehát a hatalomnak az volt a célja, hogy az árak maximálásával könnyebben hozzáférhetővé tegyen bizonyos javakat, akkor ezzel kudarcot vall. Az árkontroll alá eső javak termelése ui. csökkenni fog, ha épp meg nem szűnik teljesen. És ezen lényegében az sem változtat, ha a fogyasztási javak árának szabályozásával egyidejűleg az e javak termeléséhez szükséges kiegészítő eszközök árát is szabályozzák, hacsak ezek az eszközök nem olyannyira speciálisak, hogy más javak előállítására egyáltalán nem lehet azokat felhasználni. (Mivel a munkaerőnek általában nincs ilyen erősen speciális karaktere, így ennek vizsgálatát ki is hagyhatjuk a megfontolásból.) Így amennyiben a hatalom nem hajlandó elfogadni a tényt, hogy abbéli igyekezetében, hogy egy jószág árát olcsóbbá tegye, valójában csak felszámolja a szóban forgó jószág kínálatát, akkor nem korlátozhatja magát kizárólag e jószág, illetve az annak termeléséhez szükséges javak és szolgáltatások árának szabályozására, hanem ezen túlmenve azt is meg kell akadályoznia, hogy a termelés teljes vonalán alkalmazott tőkét, munkát és vállalkozói aktivitást kivonhassák a termelésből. A hatalomnak ehhez valójában minden termék és szolgáltatás árát rögzítenie kellene, rögzítenie kellene továbbá a kamatrátát, speciális rendeleteket kellene hoznia, hogy milyen termékeket és szolgáltatásokat hogyan kell előállítani, és hogy azokat kiknek kell eladni stb. Egy piacgazdaságban az egyes árrendeletek nem képesek elérni a céljukat. A hatalom szempontjából ezek az intézkedések nem egyszerűen csak haszontalanok, hanem egyenesen az ellenkező hatást érik el, mint amit eredetileg elérni terveztek velük, és pusztán felerősítik azt a rosszat, amit éppenséggel meg kívántak szüntetni. Ha pl. az árplafon bevezetése előtt egy jószág ára a hatóság megítélése szerint túl magas volt, akkor az árkontroll bevezetésével az áru egyenesen eltűnik a piacról. Persze a hatóságnak nem az volt a célja, hogy az áru kínálata megszűnjön, hanem az, hogy olcsóbban lehessen az áruhoz hozzájutni. De az olcsó árral a hatalom valójában azt kívánta elérni, hogy egyre többen férhessenek hozzá a jószághoz, vagyis tkp. a kínálat növekedését célozta, és nem a kínálat csökkenését. Ezért mondhatjuk, hogy az egyes árrendeletek elhibázzák 18

19 a céljukat, és hogy az ilyen intézkedéseken alapuló gazdaságpolitika saját céljával ellentétes eredményre vezet, és teljességgel hiábavaló. Ha pedig a hatalom nem az árkontroll megszüntetésével kívánja az általa okozott felfordulást orvosolni, akkor leginkább újabb rendeletek következnek. De ezek az újabb rendeletek persze nem az előzőleg elrendelt árplafont fogják emelni, hanem a készletek eladására köteleznek, előírják, hogy kinek kell eladni, és mennyit kell termelni, az árkontrollt kiterjesztik a kiegészítő javakra, a bérekre és kamatokra, kötelező munkát írnak elő, végül termelésre kötelezik a termelőeszközök tulajdonosait, illetve meghatározzák a beruházások irányát is. És ez a szabályozás nem áll meg egyik vagy másik ágazat határain belül, hanem szép fokozatosan kiterjed végül a termelés egész rendszerére, vagyis szükségszerűen vezet el minden ár és bér, a vállalkozások, tőkések, földtulajdonosok és munkások tevékenységének átfogó szabályozásához. Ám ez azt jelenti, hogy a termelés és elosztás rendszere a hatalom kezébe kerül át, és a piacgazdaság - akar ez volt a szándék, akár nem - szocialista gazdasággá változik. (...) 19

20 Henry Hazlitt A protekcionizmusról (Szemelvény az 1946-os Economics in One Lesson című népszerű kötetből) Egy amerikai gyapjúpulóvereket gyártó vállalkozó a Kongresszushoz vagy a Külügyminisztériumhoz fordul, hogy közölje az illetékesekkel: abból bizony nemzeti tragédia lenne, ha az angol pulóverekre kivetett importvámot megszüntetnék, vagy akár csak csökkentenék. Most ugyanis 15 dollárért adja a pulóvert, miközben az angol gyártók ugyanezt a minőségű terméket már 10 dollárért kínálják. Vagyis neki gyártóként, állítja, szüksége van arra az 5 dollár vámra, hogy életben tudja tartani a vállalkozását, amivel - és ez csak természetes - nem elsősorban önmagára gondol, hanem arra a több ezer férfira és nőre, akiket foglalkoztat, és akiknek a fogyasztása közvetve szintén munkát ad más derék polgárok számára. A cég alkalmazottainak az elbocsátása, így szól az érv, növelné a munkanélküliséget, ami által a gazdaságban csökkenne a kereslet, ami viszont további munkanélküliséget okozna, és így tovább. Egyre szélesebb hullámokban. És amennyiben a vállalkozónak sikerül elhitetnie, hogy a vám eltörlése valóban kiszorítaná őt a piacról, úgy érvei valószínűleg meg is győzik a Kongresszust. Ám ez az okfejtés téves. A tévedés pedig abban áll, hogy az érvelés kizárólag az adott termelőt és annak alkalmazottait veszi tekintetbe (vagy pusztán az amerikai pulóvergyártókat, mint partikuláris ágazatot). Más szóval, csak azt veszi számításba, ami látható: a pillanatnyi következményeket. Ezzel szemben figyelmen kívül hagyja azt, ami nem látható, mert nem is történik meg. A protekcionisták által folyamatosan hivatkozott érvek egyszerűen nem helytállóak. Mindazonáltal mégis tételezzük fel, hogy a példában szereplő pulóvereket gyártó vállalkozó igazat mond, és valóban szüksége van arra az 5 dolláros importvámra, hogy üzletben tudjon maradni, és ezáltal munkát tudjon biztosítani az embereinek. (Most szándékosan eltekintünk attól az érvtől, amely valamilyen feltörekvő ágazat védelmében sürget új vám kivetését, és kizárólag annak a protekcionista érvnek a vizsgálatára szorítkozunk, amely valamelyik, már létező ágazat védővámjának megtartása mellett szól, és amely vámot ezáltal nem lehet megszűntetni anélkül, hogy az ne fájjon szükségképpen valakinek.) Szóval tegyük fel, hogy a vámot eltörlik, minek eredményeképpen a pulóvert gyártó vállalkozás valóban beszűnteti a termelést, több ezer ember állása 20

21 megszűnik, és egyes helyi kereskedők ténylegesen kisebb kereslettel kénytelenek szembesülni. Ez tehát a vám eltörlésének azonnali, látható következménye. Ámde vannak egyéb következmények is, amelyek - bár nehezebb azokat nyomon követni - nem kevésbé azonnaliak és valóságosak. A korábban 15 dollárba kerülő pulóver immár 10 dollárba kerül. Vagyis a fogyasztók ugyanazt a minőségű pulóvert olcsóbban vehetik meg, vagy épp a régi pulóver árán egy sokkal jobb minőségű pulóvert vehetnek. Ha a fogyasztók ugyanazt a minőségű pulóvert választják, akkor immár nem csak egy pulóverük lesz, hanem a felszabaduló 5 dollárjukkal vásárolhatnak valami mást is, amit előzőleg nem tehettek volna meg. Persze nem vitás - ezt az amerikai gyáros helyesen látta -, hogy a pulóverre költött 10 dollárral az amerikai fogyasztók ezentúl az angol pulóvergyártókat támogatják, de a felszabaduló 5 dollárjukkal viszont valamelyik másik amerikai vállalatot kezdhetik el dotálni, és ezen keresztül élénkíteni az amerikai foglalkoztatást. De a történet itt még korántsem ér véget. Azáltal ui. hogy az amerikai fogyasztók angol import pulóvereket vesznek, ellátják az angolokat dollárral, hogy azok aztán e dollárokkal amerikai termékeket vásárolhassanak. Mert a sokoldalú kereskedelmi kapcsolatok, a közvetítő hitel- és kölcsönügyletek, a bonyolult pénzmozgások dacára végeredményben csak erre lehet azokat a dollárokat felhasználni. Vagyis azáltal, hogy megengedjük az angoloknak, hogy több árut adjanak el nekünk, valójában lehetővé tesszük számukra, hogy egyúttal több árut vásároljanak tőlünk. Ugyanis az angolok, hacsak nem kívánnak folyamatosan dollárt felhalmozni, kénytelenek a dollárjukat nálunk elkölteni: vagyis azzal, hogy beengedjük az angol árukat, több amerikai árut kell exportálnunk. És bár ezáltal kevesebb ember dolgozik majd az amerikai pulóvergyártásban (ez kétségtelenül igaz), viszont több ember és hatékonyabban dolgozik, mondjuk, az amerikai gépkocsigyártásban vagy az amerikai mosógépgyártásban. Tehát az amerikai foglalkoztatottság mindent összevetve nem csökken. Ugyanakkor viszont az amerikai és az angol termelés növekszik, mert a munkaerőt immár mindkét országban nagyobb arányban foglalkoztatják olyan ágazatokban, melyekben az relatíve hatékonyabban működik. Más szóval, a munkaerő nem kényszerül olyan ágazatban dolgozni, amelyben nem hatékony, vagy egyenesen rossz teljesítményű. A fogyasztók is mindkét országban jobban járnak: attól vehetik a szükséges termékeket, aki azokat a legolcsóbban képes számukra kínálni. Így az amerikai fogyasztók jobban el lesznek látva gyapjúpulóverrel, az angol fogyasztók pedig gépkocsival és mosógéppel. Ámde nézzük most a dolgot ellenkezőleg, amikor első körben vetnek ki valamire importvámot. Tegyük fel, hogy mindeddig nem volt vám a külföldi kötött árukon. Az intézkedés mellett az az érv szolgált, hogy egy 5 dolláros importvám 21

22 lehetőséget adna egy önálló amerikai ágazat, a kötött pulóverek gyártásának létrejöttére. Mindeddig nincs is baj ezzel az okoskodással. Van abban logika, hogy importvámmal az angol pulóvert mesterségesen olyan drágává tegyük, hogy az amerikai termelők üzletet lássanak belépni a pulóver piacra. Ám ez valójában azt jelenti, hogy az amerikai fogyasztókat arra kényszerítjük, hogy saját zsebből támogassák ezeket az új termelőket, amennyiben minden egyes megvásárolt pulóver után végső soron 5 dollár kvázi-adót kellene fizetniük, amit a magasabb ár formájában szednének be tőlük a pulóver gyártó új amerikai cégek. Nem vitás, az importvám lehetővé tenné, hogy olyan amerikai polgárokat lehessen alkalmazni a pulóvergyártásban, akiket előtte ez az ágazat nem foglalkoztatott (hiszen nem is létezett ilyen). Ez tagadhatatlan. Mindazonáltal ettől a hazai ipar és foglalkoztatás mindösszességében nem bővülne. Nem bővülne, mert az amerikai fogyasztóknak 5 dollárral többet kellene fizetniük ugyanazért a minőségű pulóverért, és ezáltal ennyivel kevesebb jutna nekik más javak fogyasztására. Vagyis a fogyasztóknak valahol 5 dollárral vissza kellene fogniuk a költekezésüket. Ahhoz tehát, hogy egy iparág ilyen formán növekedhessen vagy létrejöhessen száz másik ágazatnak némileg vissza kellene esnie. Azért, hogy az új pulóvergyártás főt alkalmazhasson, ezer főtől a gazdaság egyéb részeiben valahol meg kellene válni. Mindazonáltal az új ágazat jól látható lenne: az alkalmazottak tömege, a befektetett tőke nagysága, a termékek piaci értéke dollárban stb. - mindezek jól számszerűsíthető értékek. A szomszédok is láthatnák, ahogy az új pulóvergyártó üzemek alkalmazottai nap, mint nap munkába mennek. Az eredmény közvetlen és kézzelfogható volna. Ezzel szemben a százféle egyéb vállalkozás zsugorodása, a elveszett állás szétszórva a gazdaság egészében már annál kevésbé. Még a legokosabb statisztikus sem volna képes feltárni, hogy pontosan hol mennyi férfit és nőt bocsátottak el, és hogy hol melyik cég épp mennyi forgalom kiesést köszönhet annak, hogy a fogyasztóknak immáron 5 dollárral többe kerülnek a pulóverek. Képtelenség ui. precízen felmérni, hogy az egyes fogyasztók egyébként mire költötték volna azt az 5 dollárt, ami importvám híján náluk maradna. Mindazonáltal az egész gazdaságra szétterítve ez a veszteség relatíve nem lenne szembetűnő. Éppen ezért lehetséges, hogy az emberek többsége, megtévesztve ettől az optikai csalódástól, úgy vélje, hogy egy új iparág protekcionista megteremtése nem kerülne neki semmibe. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a pulóverekre kivetett vám nem emelné az amerikai béreket. Nem kétséges, hogy a pulóvergyártásban dolgozó emberek 22