beli zec / fehér nyúl

Átírás

1 FREE COPY no. 7 SUMMER SUBOTICA / SZABADKA theme : beli zec / fehér nyúl Követve a fehér nyulat POJEO JE BELI ZEC Eksperimentalno putovanje ŠUMSKA IDILA Szállóháború A nyulakat levágják The Color Purple poetry Neznani junak Vándorfelleg Tekst-telo Gyereknap prose Istina o Širokoj 12 Hol vagy anyám? Viva la revolution Szomszédok Hinta drama hepiend ne stanuje ovde, II deo essay Stereotipi VREMENSKA DRAMA ART: Marina Milanović artists MARINA MILANOVIĆ JULIJA FELAJN PHILLIP SCHUMACHER BRANISLAV BJORN BUKVIĆ ALEKSANDRA GABRIĆ MARIJA KICUŠIĆ VASS SZABOLCS SONJA PAUNOVIĆ DAVOR GROMILOVIĆ VIDÁK ZSOLT BOJAN NOVAKOVIĆ MEDIJALA maja VESELINOVIĆ POD POKROVITELJSTVOM POKRAJINSKOG SEKRETARIJATA ZA KULTURU I MINISTARSTVA KULTURE RS A TARTOMÁNYI KULTURÁLIS TITKÁRSÁG ÉS A SZERBIAI KULTURÁLIS MINISZTÉRIUM TÁMOGATÁSÁVAL

2 no.7 Követve a fehér nyulat THEME POJEO JE BELI ZEC A plafonon lévő kristálycsillár pislákolt egyet, majd kialudt. Elmúlt fél perc, aztán újra világítani kezdett. Kormen a kanapén olvasott, de mielőtt a csillár pislákolni kezdett volna, tekintetét felemelte, és a pohara felé nyúlt, aztán csak szaggatottan látta a kezét, ahogy az a vizet a szájához emeli. A sötétben kortyolt, mikor ismét világos lett, majd a poharat visszatette a dohányzóasztalra. Újból szétnézett. Érzékelt valamit, valaminek a jelenlétét, és a másodperc tört részéig mintha látott is volna valami fehér fület fölsuhanni a lépcsőn. Ahogy beleszagolt a szoba levegőjébe, mintha porlasztott adrenalincseppeket szívott volna be, egészen tüdejének legmélyebb bugyraiba, ahonnét a vér, akárcsak az oxigént, szétszállította egész testébe, és ahogy elért a végtagjaiba, fölugrott a szófáról. Fölelevenedett benne valami a gyerekkorából jól ismert izgalomból, amikor játék közben, mintha valóság lenne, beleélve magát a hős szerepébe, elásott kalózkincseket keresett a konyhaszekrényben, vagy amikor vérre menő csatát folytatott minden idők leghatalmasabb démonával, ami az anyja fogasra akasztott köntösének álcázta magát. Persze az is lehet, hogy az olvasott könyv lehetett rá ilyen hatással, mert eszeveszettül rohanni kezdett a hatalmas házban, beszaladt minden szobába, kinyitott minden szekrényt és ládát, felborzolódott minden apró nesztől, még a saját léptei ütötte zajtól is megrettent. Igazából szeretett volna találni valamit, amivel bizonyítja magának épelméjűségét és hitet nyer ama elgondolása, hogy ő különleges. Már csak a padlás maradt eszeveszett futásának állomásai közül, amit még nem ellenőrzött. Csak állt a padlásajtó előtt, reménykedett és rettegett. Mi lehet bent? Mert biztosan van bent valami, csak ott lehet, hiszen minden mást megnézett. Képzeletében, mint gyermekkorában a diavetítéseken, váltották egymást a túlvilági lények alakjai, és most is lepergett előtte a láthatatlanná váló kalóz, az érintetlen tündér, a nagy Anubisz, az állat és ember keresztezéséből született szörnyek, az emberalakú csodálatos lények, az amorf szellemek és mindenféle lelkek, amik énekelnek vagy dobognak. Tenyereit összedörzsölte: Nyussz! Nyussz! kántálta, majd benyitott. A szobában a porosodó bútorokat, a zárt ablak és a régi játékai fitymálóan néztek rá, és egyéb nem. Még egy apró jel sem, teljes csönd volt, a függöny sem libbent meg. Kormen alig tudott nyelni, csak nyöszörgött valami én ezt nem értem -et, vagy egy ez meg hogy lehet -et, és a maradék adrenalintól hajtva az ablakhoz rohant, szinte kitépve a helyéből, kinyitotta és kiállt. Egy pillanatra lenézett, kissé elborzadt, hogy milyen magasan van, de nem gondolkodott tovább, mert a végén elbizonytalanodna, rugózott egyet a lábával, és ugrott. Talán éppen abban a pillanatban, amikor az ugrás energiája megtorpan, hogy aztán szabadesésbe kezdjen, egy kósza, fehér, szellemszerű lény suhant el előtte, egy századmásodperc erejéig tartott, míg fölfögta a szellem mibenlétét: mintha nagy, nyúlánk fülei lettek volna... Aztán lezuhant. De a becsapódás előtt Kormennek még maradt éppen annyi ideje, hogy elmosolyodjon. Sa sve sladoledom i listovima knjiga, sa ruskim vestima sa vremenom i kišom. Pojeo je, a nije ni primetio kad ju je sažvakao. Pojeo je i nju i kilograme njenog smeha i snove i pesme jedva napisane. Sve je pojeo i ostao beo. Pojeo je, a imao je naočare zečje i dobro je video da ju je jeo, ali je žurio da je između sladoleda, knjiga, ruskih vesti, vremena i kiše strpa u sebe i stigne dan. Pojeo je, a ona se smešila licem prekinutih snova, kad su je probudile plastične crvene oči što gledaju gore u nebo iza plafona. Ivana Zotović Sumska idila Pesma Šumskog zeca Strpali su me u maricu Pozornici, zmija i tvor Potom priveli u stanicu Na informativni razgovor. Tamo inspektor divlji vepar Gađa u glavu snopom od lampe: Ti si taj što truje duhovni etar I krši zakon šumske štampe. Tebe plaćaju strane službe Lovokradice, lovačka društva Znamo mi vaše pesničke družbe Sve go izdajnik, do uštve uštva. Pratimo vaše nezavisne Novine Glas Kupusnog Lista Pa to je prosto da zver svisne Od laži plaćenih kolumnista. Šta će nam bolnice, škole, staze Kada zatvora malo ima Da pravni poredak šumski paze I cara zveri nad zverima. Potpiši prijavu o pesnicima S kojim si bunio šumsku naciju, A car Lav meko srce ima Pa možda zaradiš aboliciju. Ćutim i gledam, prosto mi žao, Ja jesam zec sa snagom bednom, Al` tol`ko nisko nisam pao - I njihovo će proći jednom. Vasa Radovanović Hernyák Zsóka 2

3 THEME no.7 RUPE NASE MNOGOLIKE polemički kvaziesej o bezrupim zečevima apatridima Rupe u geometriji Rupa, strogo geometrijski gledano, predstavlja nedostatak površine na jednoj ravni. Sama rupa srazmerno svom prečniku (ili svim udaljenostima od centralne tačke) može da propušta tela različite veličine ka drugoj strani te iste ravni ili da omogućava prolaz ka drugoj ravni, ili što da ne, drugoj rupi. Rupa nema nužno određen oblik osim u onom smislu u kom je prva tačka oboda rupe ujedno i poslednja tačka te rupe. Ovo važi za svaku tačku određene rupe kao i za svaku rupu. Rupa kao oblik u osnovi predstavlja krug i elipse i sve njihove varijacije. Sama kružnica ipak nije rupa, već linija ograničenja rupe. Rupa u svojoj trodimenzionalnosti predstavlja tunel, a u svojoj četvorodimenzionalnosti portal koji omogućava kontakte specijalne vrste. Ljudske rupe i ruplje ljudske. Gde je tu zec? Čovek je nesavršeno biće. Nekako šuplje. Čovek je stvoren sa rupom u srcu, sa rupom u umu i sa rupom u duhu, za početak. Ljudi provode svoje trajanje pokušavajući da te rupe popune ili ih začepe; ljudi pokušavaju da postanu savršeniji, kompletniji nešuplji. Ljudi delju svoje zaptivače kopirajući obrise svojih rupa. Ljudi pokušavaju da popune svoje rupe nagađajući dubine i zapremine svoje praznine. Život čoveka je tako bilijarski sto sa kuglama koje iznova i iznova ispadaju (kroz rupu) kad se na suprotnoj strani stola ubace žetoni. Koliko platiti da se rupe zapuše? Zato valjda u čovekovom kosmosu/haosu u svaku rupu mora nešto da se metne, iz svake rupe mora nešto da izviri, i opet obrnuto nema te dijalektike koja ne pretpostavlja strah od smrti oličen u mržnji prema čepovima (za rupe, jakako). Ako već iz svake rupe nešto izviruje, zašto ne: ZEC? Koliko je rupa potrebno da bi iz osrednje šumadijske šume godišnje provirilo između 4 i zeca gubeći ušate glave u sunovratnom begu i savršenom strahu od sumornih lovaca na ruplje zapušače zečeve, dakle? Ko odgovori, zaključujem 5 do kraja godine. Iste one godine u kojoj pomenuti zečevi proviruju. Čovek može da pravi rupe u svom okruženju: železničke tunele, bunare, kapije, rupe za električne instalacije, rupe za špijunke, rupe na puščanim cevima i još lepše. Pravi i rupe na sebi: za pirsinge, od bubuljica, od posekotina, od infekcija, od cevi za infuziju i još lepše. Neke na primer, rupe od metka, mogu da budu fatalne; dok druge, vagina recimo, fatalne su na neke mnogo ugodnije načine, ne gubeći ništa od svoje ruplje prirode. Upotreba rupa u savremenom svetu može da pruži mnoge pogodnosti: hvatanje ručka u zamke, navodnjavanje, snabdevanje energijom, eksploatacija nafte i zemnog gasa (uvek na silu, razume se što je pogodnost po sebi); ali neke rupe, s druge strane, mogu da prouzrokuju i mnoge nevolje: ozonska rupa, rupa u oplati broda koji tone, rupa u rezervoaru goriva ili u kaci kiselog kupusa ili, daleko bilo, ona u bačvi vina. Nekorišćenje rupa na telima i u okruženju, kao i odluka za nestvaranjem novih, odluka je koju svako za sebe donosi. Pasivnost je reakcija, pasivnost je takođe legitimni stav. Ko neće, naime, da čačka uvo i gura prste u osinjake tim ili obrnutim redom, ne nailazi na neodobravanje (ne)para koatora/ke ovog teksta. Vagine kao tuneli za rekonfiguraciju informacionog sadržaja Ova specijalna rupa, u narodu poznata kao pička, a kod ljudi poznatija kao vagina, ima višestruka svojstva. Vagina može da bude izvor zadovoljstva poput već pomenutog bilijarskog stola ili terena za golf, oba kao simboli omiljene igre hiljada generacija sisara u narodu poznate kao jebanje, a kod ljudi poznate kao seks. Znači, vagina može da bude donositeljka promene raspoloženja, njen je uticaj na neke aspekte (nečijih) života jači i važniji od uticaja nekih delova mozga. Vagina bira srećnike/srećnice i vaga količinu zadovoljstva koje izručuje u njihova naručja. Osim užitka koji pruža, vagina omogućava i razvoj. U dubinama ove specijalne rupe kombinuju se DNK materijali. Vagina je ulaz za informacioni sadržaj suština onih koji se pare i započinje rekombinacije nesaznatljivih šablona. Vagina poseduje i sposobnost da nas liši suvišnih zaliha vode ispišavanjem, zli jezici će reći da je takva dvolična priroda vagina svojstvena nadmenim posednicama te rupe. Rupa-vagina i rupa-vagina zečice, vrednosno su potpuno iste. Rupe kao zečja utočišta Ima li strašnih rupa? Neke strah kriju, a neke ga motivišu. Neke mogu da ga rasprostiru, a neke da ga privlače. Da li su zečja i mišja rupa iste? Da li je rupa u koju noj stavlja glavu da se sakrije od straha poput rupe u kojoj zec živi? I da li se zec u svojoj plaši? Ili bi se više plašio u nojevoj? Ili je komfor koji zec ima u svojoj rupi samo još jedno sklonište od straha? Da li je potraga za komforom povratak Prvoj Rupi ultimativnom skloništu od straha? Da li je onda kućica puža samo nova vrsta rupe? Rupe koje nosimo sa sobom kako bismo se sakrili od straha? Koja je onda vrsta puža zec? Ko odgovori, imaće 5 do povratka Prvoj Rupi. Bojan Milojević i Aleksandra Galonja ART: Marina Milanović 3

4 no.7 Húsvét-vasárnapi kora-délután (Blaha Lujza Tér) 1. A megfigyelés fűszálai, zöld tűi, kék szilánkjai 2. A felhasított has hasadásának varrat-kapcsai 3. Az útvesztők elveszett útikönyveinek lap-foszlányai 4. A halál halódó (elhalasztott): el-halaszthatatlan haldoklásának hadonászói 5. Az utolérhetetlen ott-lévőség formáinak távolodásai 6. A Húsvét megrendülésén átütött ég-nélküli felismerés képei 7. A nyúzott (fél)isten(ek) szőr - bőr - lelkület - lepárlásai 8. Az agónia araszokkal mérhető túlfeszített terei 9. A szín-diagnosztika szagos visszaverődései 10. Az olvasás(ok) mint vak magasztosulás(ok) árny-lényei 11. Az árnyékok vak-kemény kontúr-zuhanásai 12. A lehetőségek holt-sápadt útjainak dohos rom-látványai Húsvét-hétfoi késo-délután (Oktogon) 1. Aki nem akart - és nem szeretett (volna) 2. Aki bárki lehetne (ha volna) 3. Aki Nemazaki* (aki nem csak az: aki mégiscsak gyakrabban alaki) 4. Aki az egekig, mégis a zsigereken belül 5. Aki csak zsigerekből, de egyedi hibákkal 6. Aki érzékien, mégis állati okosan 7. Aki másokhoz menekül (a végletektől is félve) 8. Aki csak önmagától fél(ne) 9. Aki a hétköznapok élvezetének hőse 10. Aki minden(ek)nek szól a semmin át 11. Aki semmire sem számít, de mindent akar 12. Aki ön - sokszoroz - és szerte - foszlik *Aki önmagának nemcsak alteregója Nagy Zopán THEME BELI ZEC Postojala je rupa u svim tim stvarima. Dubok i crni jaz koji je gutao sve moje misli. Uporedivši se sa Alisom, trebalo bi da se pojavi beli zec koga bih trebalo da pratim. Ali, nema ga. Sama padam bez ikoga ispred sebe ko bi možda znao put. Biću malena, biću džin, pretvaraću se i neću znati koliko je to dobro i kuda dalje da idem. Šta ima dalje? Gde je beli zec nestao? Gde je taj svet? Šta on krije pod krznom? Šta ljudi kriju pod kožom? Gde je početak? Šta je početak? Rođenje? Smrt? Oko čega se sve ovo vrti? Oko Sunca? A oko čega se Sunce vrti? Želim da znam sve. Vreme. Može li da stane nekako? Da naučim sve i podelim to sa svetom, da nađem smisao, da nađem zeca.nebo nije granica. Zemlja jeste dom. Ali univerzum je samo zrno peska pod nečijim nogama. Znate šta? Ja! Ja ću biti beli zec koji trči da spasi svoj svet, mrzeću vreme, jer ću uvek biti ograničena njime. Ali ću voleti sve što je tu i sve što je oko mene, iako nisam besmrtna. Držaću svet u satu oko vrata. Ljudi stvaraju svoje rupe i živi se zakopaju. Ovde, gde jesu. Ne vide svet. Pusti belog zeca neka izađe. Pusti ga neka žuri. Prati ga. I maštaj. To je jedini izlaz. To je jedina sreća. Možda sam ja samo još jedna beznadežna devojčica u gomili koja halucinira o boljem životu i time beži od stvarnosti. Ali jedno je sigurno, ja samo želim da upoznam tu jednu jedinu pravu stvarnost. Da uđem u ogledalo i time se ne stvorim među garderobom u ormaru. Da upoznam svet kakav jeste. Sofija Kujundžić Szállóháború Aranyló tincsei fogságából egy eltévedt szentjánosbogarat szabadított ki. - Ne haragudj! - cirógatta a fénylő páncélt. Azzal óvatosan egy levélre ültette a rémüldöző rovart. Szemével egy ideig követte az apró lábak céltalan futamát, majd könnyű sóhajt hallatva nyújtózott el a pázsiton. Langyos tavaszi szellő játszadozott lenge ruhájának fodrain, a csiklandozó napsugarak nevetésre ingerelték csöpp cseresznyeajkait. Hosszú idő után újra vidáman pezsegtek végtagjai. Mélyeket szippantott a balzsamos levegőből, s néhány percnyi tűnődés után eggyé vált a tarka réttel. Csupavirág hajának szőnyegéről mélán szemlélte az égre feszülő kék vászont, melyre kócos habfoszlányok tolakodtak lökdelőzve. Szellemóriások, egyfejű, kétfejű, nyolcfejű sárkányok, békés anyókák, virgonc oroszlánkölykök, hatalmas keselyűk érkeztek egymáson átbukdácsolva. Némelyikük ijesztően vicsorgott, másikuk szelíden pislogott, volt, aki csak magával törődött, majd valamennyien bozontos fánkokba csavarodtak, hogy egy pillanat múlva fodros szoknyává, daliás herceggé, esetleg kackiás bajusszá formálódva libbenjenek tova. Áhítattal figyelte a tejszínű jelenségek sorát. Közöttük lebegni volna csak igazán jó! - suttogta, s vágyakozva mustrálta a feléje úszó, hosszú fülű, bolyhos nyulat. - Ha szeretnéd - szólalt meg vékony hangon a pamacsfarkú -, elkísérhetsz egy darabon! S a választ meg sem várva ragadta meg a mező egyik sarkát. Összefonódva folytatták útjukat. Hol a magasban szárnyaltak, hol alacsonyan sodródtak, egyszer tündér képében, másszor gonosz boszorkát rajzolva a mennyboltra. - Ott, ahol a kettőnk világa találkozik, el kell válnunk egymástól! - szólalt meg két boldog mutatvány között a nyúl, s fehér bundájára szürke könnycseppek szemerkéltek. A rét patakszeme is kiáradt medréből, s az univerzum törvényének engedelmeskedve, nagy robajjal szakadt el egymástól a két egybeforrt lélek. S hogy az ítélet kikezdhetetlennek tűnt, az ég tehetetlenségében hátat fordított a földnek. Amaz sértett gyermek módjára húzódott egy sarokba, s baljós lángokkal fenyegette a felette elterülő kihalt boltozatot. Barátságtalan szürkeség ült közéjük, mely úgy tűnt, örökre befészkelte magát helyére. Majd egy halvány szerdai napon szapora talpak neszei kopogtak a hallgatag tájban. Apró bogár kanyargott a fűszálak között. Hirtelen megtorpant, cinkos kacsintást küldött egy búslakodó lenvirág felé, s huncut zümmögéssel elrepült. Éjjel hangos kacagás rázta fel a dermedt levegő ködfalát. Felhőnyúl a tündöklő holdkaréjon gömbölyödött, szikrázó ezüstcsókot szórva a mező pipacsarcára, szentjánosainak felragyogó lámpásai mellett. Mészáros Anikó 4

5 Radnja se odigrava u šumi. Na jednom oborenom stablu leži mrtvac. Marko broji svoje korake, osvrće se oko sebe, baca pogled na mrtvaca, zatim užasnuto, stresavši se, počinje ponovo da broji korake i da računa nešto. Nenad je naslonjen na neko drvo. Marko (usplahireno): Jedan, dva; pretpostavimo da ga je ovde strefilo, onda bi morao tu negde da padne... Ali, ako je metak došao iz ovog ugla, onda bi on morao napraviti zaokret za devedeset stepeni; ili ne? Nenad: Ne vredi, nisi uračunao brzinu vetra. Marko: Brzinu čega? Nenad (potpuno mirno): Vetra i sile otpora sredine. Marko: O čemu ti pričaš? Nenad: Ma, nebitno. Hoću reći, sačekaj forezinčare, pa će ti oni reći ko je kriv. Marko (zgranuto): Ti tako mirno? Sačekaj forezinčare? Sačekaj policiju? Nenad: Pa, da, mislim, šta sad tu glumiš nekog istražnog sudiju. Marko: Čovek je mrtav! Dibidus mrtav! Nenad: Shvatio sam to, čim sam ga ugledao. Marko: O, bože! Šta sam ti zgrešio!? Nenad: Mogu da zovem policiju? Marko: Ne! Čekaj malo da se smirim. Možda sam ubio čoveka. Nenad (približava mu se): Inače, ja sam Nenad Skala (pruža mu ruku). Marko (sa dvoumljenjem prihvata ruku): Marko Vasić. Nenad: Drago mi je. Marko (odskoči od njega): E, pa meni nije! Čovek je mrtav, možda si ga ti ubio, a možda ja! Nenad: Nesrećan slučaj. Lepo piše na ulasku u šumu: Pažnja! Otvorena je lovačka sezona. Marko: Možda je imao ženu, decu. Oh! Nenad: I možda je bio pijanica i tukao ih. Ah! Marko: Prekini! Nenad: Pa, sve je moguće. Marko (šeta se nervozno, posle nekoliko sekundi): Znao sam da nije trebalo da pustim Anicu kod Marije. Trebalo je da uči matematiku, k o svako dobro dete, a ne da se druži sa drugaricom! Nenad: Ko je sad, pa Anica? Marko: Moja ćerkica. Slatko malo detence od deset godina. Otišla je juče kod neke proklete drugarice, a njeni bogati, pa im trpeza uvek puna i raznovrsna. I ona, valjda, tatino zlato, htela da se pohvali, kako i njeni imaju razne kuhinjske specijalitete, pa obećala drugarici zečetinu na ražu. I ja, jadnik odem danas u lov, a trebalo je sutra da idem. Nenad (sa blagim osmehom): Ma, u današnje vreme, čovek, a pogotovo dete, treba da pazi s kime se druži. Marko: Kako si tako miran, pa ti si možda... Nenad (prekida ga): Znam, znam, možda sam bio čoveka. Hajde pomozi mi da ga pomerim, hoću da sednem. THEME Ko je kriv?(šta će svet reći?) Marko se dvoumi, ali na kraju pomaže Nenadu da pomere mrtvaca, zatim, oboje sedaju na stablo. Marko: A da ga mi sahranimo, ovde u šumi? Možemo čak i opelo na brzinu da mu održimo, da odem po sveće i tamjan? Ili bolje ne, dotle može neko da naiđe. Šta misliš? Niko neće primetiti! I oboje smo se rešili policije, suda, forenzičara i ostalih bakrača! Nenad: Čega se plašiš? Ovo je nesrećan slučaj, vlasti će imati to u vidu. A i taman da saznamo čiji je metak bio u pitanju. Marko: Tebi je ovo šala? Igra, zagonetka! Krvniče! Zovi policiju! Nenad uzima mobilni. Marko: Nemoj još! Čekaj da se smirim! Nenad (vraća mobilni u džep, baca pogled na mrtvaca): Ne liči mi na lovca. Šta li je tražio u šumi? Marko: Šta me briga šta je tražio, kada sam ga možda ubio! Šta će svet reći? Oh, već mogu da zamislim, kako moja Anica ide u školu, a pakosna deca joj dobacuju: Tata ti je ubica, ubica! A žena tek! Danas me nazvala ubicom, jer sam se slučajno sapleo o prag i pogazio joj ruže. Kako li je ta reč oštro i grubo zvučala, pa čak i čudno, proročki, a inače me zove bekrijo, ali to onako, iz milja. Imaš li ti porodicu? Nenad (skoro zaspavši, trgne se): Ne. Marko: Zato si tako miran, a pa to sve objašnjava. Ti verovatno misliš da sam ja kukavica, strašljivac? A, ne, ne. Briga mene, iskreno, što je on mrtvav! Kao da ljudi svaki dan ne umiru. I to kakvi ljudi, mladi, puni životne snage i elana. (Zagleda se u mrtvaca): A, ovaj, sigurno je prešao četrdesetu; mo š mislit, umro čovek, pa šta! Eh, ali caka je u tome, što je njegova smrt možda povezana sa mojim životom. Da li me razumeš? To je ta sprega koja bi mogla neraskidivo da nas veže. Da veže živo za mrtvo. Znam, nesrećan slučaj, imaće to policija u vidu, i da sam ga ubio, neću ići u zatvor; jer on je, zaboga, sam kriv što se motao ovuda. Ali, reci ti to mom komšiluku! Hajd, reci im! Prvo će doći draga komšinica Stana, inače stara babetina, kao da pozajmi nešto od nas, a ispod oka će me merkati, kao kakvog konja za trku! Posle nje će doći i ostali, svi će me promatrati, ne bi li uočili ubilački sjaj u mojim očima! (Skače ne noge): Oh, ubi me, molim te (pruža mu pušku)! Nenad (odmiče se od njega): Ubi se sam. Marko: Bih ja, bih druže! Ali šta će svet reći! Mogu već da zamislim, šta će onda biti... Nenad (prekida ga): Aman, dosta čoveče! Dosta! Ne mogu više da te slušam! Idi, kazaću im da sam ga ja ubio! (Uzima mobilni): Halo, policija? Dogodio se nesrećan slučaj... *** U nekoj bogatoj kancelariji... Roki: Gazda, mrtav je. Gazda (iznenađeno pogleda na ručni sat): Zar već? Roki: Da, gazda, svršeno je. Thea Merso no.7 Opravdanje je verovanje Pod hitno su krenuli da isupštaju glasove i pretvaraju tuđe kukaste krsteve u pobedničke osmehe. Brzinom svetlosti su izdeklamovali svoje najnovije osvajačke stubove, taktički locirani tamo gde je nama nezamislivo! Polako smo svi konzumirali glamurozni koktel: nescaffe, baileys irish cream, uvozni sladoled koga nemaovde ipričali o Amsterdamu, Beču, Parizu, Budimpešti mada, čudnim jezikom: oninasrpskom, minaklimanjem glave. Na kraju, uzuljudnu žurbu, dobilismodeonjih, stavili u džep, izljubili se, nasmejlali se, namahali se, udaljili se Lazar Gajodi ART: Julija Felajn 5

6 no.7 Jobb mint otthon THEME KROZENJE Kezdett elegem lenni a heti tíz-húsz grammos adagokból. Untam egész héten a kopogtatást a kollégiumi szobám ajtaján, meg a kiméréseket, ráment az egész nap. Fogtam fél füleszacskónyi, montenegrói füvet, és belegyömöszöltem egy kiszívókázott Sió üdítősdobozba. Pécsről ismertem a bajai Jolekékat, akik nagyban is kereskedtek ilyesmivel. Megkerestem a Jobb mint otthonban, és tíz perc múlva már túlvoltunk az ámenes kézfogáson. A határon simán ment minden, betettem a sporttáskámba három üveg Finlandiát, azt rögtön kiszúrták, hogy fordulj csak meg szépen, és vidd ezeket vissza, aztán már nem törődtek velem. Az átadásra kijelölt helyszín egy mohácsi panellakás volt, ahol Jolek Isti nevű haverja élt a legalább kétszáz kilós apjával meg a fitt, de fénytelen szemű, élveteg anyjával. Isti faterja az emeleten bámulta a tv-t, évek óta nem ment le a lépcsőn. A muterja meg kijött hozzánk a teraszra, ahol az anyagot próbáltuk, hogy akkor jó lesz-e, és leült Jolekkel meg velem szemben, enyhén széttárt lábakkal, hogy kivillant a citromsárga bugyija. Betépve közölte Jolek, hogy készpénze most nincs, de majd teríti az anyagot, és legfeljebb két héten belül nálam lesz a megbeszélt összeg. Három hét múlva újra Újmohácson voltam, mert baszott Isti Pécsre jönni, hogy elhozza a pénzt. Szóval fogtam magam és átmentem Mohácsra, valami parkban volt a találka, oda jött Isti meg valami elég nagy darab haverja fehér kis robogóval, és mondta, hogy lehet, hogy jobb lenne, ha elfelejteném az ügyet, mert Joleket letartóztatták Baján, a Duna-parton. A Halászléfőző versenyen terítették az anyagot, de valami pecásnak szemet szúrt a dolog, és kihívta a rendőrséget, még a partiőrség is ott volt állítólag. És hogy Istit meg ne baszogassam, mert Isti csak Jolek csicskása, és az egészhez voltaképp semmi köze, itt van négy darab Hoffmann, ezzel tudnak most kárpótolni. De most húzzam el a szerb menekült belem, fél órán belül ne lássanak Mohácson, tíz perc múlva indul a komp, azzal átmehetek a parasztelosztóhoz, és üljek fel a pécsi buszra. Malter kövesdi szőlészetébe jártunk ki hétvégenként a haverokkal, meg az osztálytársakkal, főként azért, mert közeledett az év vége, és kezdőthetett a lazítás, mindenki ott volt, akinek már nem kellett magolnia valamilyen jobb, átmenő osztályzat reményében. Otthon meg folytak a bombázások. Magyarország belépett a NATO-ba. Én meg ittam a pécsi, Pécs környéki haverokkal a Malterék borát. Egyik hétvégén sikerült annyira beállnom, hogy rámjött valami enyhébb neurotikus roham az éjszaka az égen szálló bombázók láttán és hallatán. Akkor jöttem rá, hogy vannak olyan osztálytársaim, akik nem is tudják, mi a fenéről van szó, hogy én egyáltalán most min vagyok kiakadva, mert jó itt nekem, nem? Na de az én kis neurotikus show-műsorom éppen elég volt ahhoz, hogy a lassúfelfogású feketeöves osztálytársam, András berántson egy akkorát, hogy átrepüljek az óllá alakított nyárikonyha üvegfalán, be a nyúlketrecek alá. Másnap az osztályfőnök nem értette, hogy miért vannak vágások az arcomon attól, hogy nálunk Szerbiában most bombáznak. Néhány hónap múlva láttam újra Joleket a Jobb mint otthonban. Odaült az asztalunkhoz, és egy hatalmasat csapott a vállamra, hogy szevasz faszikám, és röhögve megkérdezte, hogy van-e nálam egy kis fű, mert az most jólesne neki. Kint elmondta, hogy nem is volt börtönben, hogy nem is ő volt az a bajai E.B., akiről a Kékfényben, meg az egyik esti Duna tv-s híradóban szó volt, csak jól átbaszták a fejemet, mert ilyen ez a mai világ, a véletleneken meg a szerncsén múlik minden, csak az embernek jól ki kell használnia mindkettőt, ugye értem a logikáját? Visszamentem és kértem még egy Finlandiát. Közben a rádióban hallom, hogy bombatalálat érte Újvidéken a tartományi székházat. A támadásnak állítólag nincsenek halálos áldozatai. A jugoszláv hírügynökség szerint repülőgépek lőtték Szabadka körzetét is, a Palicsi-tó közeléből lehetett erős robbanásokat hallani. Az Iloknál levő Duna-híd meg odalett. Sirbik Attila Koliko daleko i duboko neko može pratiti Belog zeca, a da se ne izgubi? Zaista ili naizgled slučajno, simbolične pojave, intrigantna stvorenja nastanjena u čudesnim zemljama, bizarne dogodovštine, odblesci su nepredvidivih stremljenja ljudi, koja tek ponekad imaju kvalitet projekcija sa porukom primenljivom u stvarnom svetu. Iz ambijentale arhetipskog kolorita, lociranog negde na granici podsvesti i svesnog poimanja, može se žonglirati na razne kreativne načine. Otpočeti od sebe, praktikujući procese ispoljavanja i razotkrivanja sopstvene jedinstvenosti - dejstvovanje je što na izvestan način odiše magičnošću, lepotom, bezvremerjem ili tačnije, življenju za ovaj trenutak. Otisnuvši se od vrela i krenuvši tokovima, stičemo uvide, tumačimo simbole, stvaramo i činimo dela neophodna za opsežniju komunikaciju. Sve to predstavlja otklon od duhovne opustošenosti, okoštalosti, opiranja samousavršavanju Doslovno, odbacivši automatizme i sklonost ka ideoplastičnosti, uočavamo svet koji se ne osvaja, nego nam je dat. Zapravo, ne postoji bitnija razlika između Stvarnosti i Zemlje u koju npr. Alisa slučajno dospeva i iz iste se vraća jednog snenog, toplog popodneva. Lakoća doživljavanja celokupne avanture i nakon toga lagodna primisao kako je to bio divan san, dovoljno rečito govori o neophodnosti koegzistencije između lucidnosti i fleksibilnog racija. Za poimanje jednorodnosti svega potreban je dobar prevodilac. Naša definicija ili doživljavanje nečega nije ništa drugo do geneza refleksije nas samih u ogledalu i odgovor na pitanje sa koliko pažnje pristupamo toj najosetljivijoj neutralnoj teritoriji. Sledstveno, kako se odnosimo prema bilo čemu drugom. U kolikoj meri smo alijenizovani, lišeni sposobnosti introspekcije i komunikacije, sjedinjavanja sa svetovima izvan usko sopstvenih, zavisi od mnogo urođenih ili stečenih činbenika. Nasuprot je mogućnost ili praksa oličena u razumevanju i ljubavi, za šta je potrebna ne samo dobra narav ili namera, nego i ono delikatnije hrabrost. Kod Alise su zanimljivi momenti u kojima postaje svesna da Jastogu ili Neobičnoj kornjači (između ostalih) ne želi saopštiti da ih je ranije videla na pladnju ili u supi Pozitivna promena pristupa prema basnolikim bićima Zemlje čuda je interakcija koja se tek pri kraju dogodovština očituje. Prisebnost, zatomljena nakon padanja u zečju rupu raznim vizuelnim i mentalnim fenomenima, dolazi do ponovnog izražaja kroz etape raspoznavanja stuktura sveta u kojem se obrela. Usnuloj putnici se ukazuje značaj ozbiljnosti poodmakle situacije kada joj do tada dominantna naivnost, nikla iz radoznalosti, zapreti pogubnom opasnošću. Tada, na finišu haotičnog putovanja, konkretno u sudnici, po drugi put se pojavljuje Beli zec. Alisa je do trenutka kada joj se dodeljuje uloga svedoka na suđenju, u tolikoj meri nadrasla sebe (!) da se više ničega ne plaši, pa u skladu sa takvom prednošću spram malih ali moćnih stvorenja iz snova ili mašte i reaguje budi se. Poruka je isuviše jasna. A Beli zec? Prisetiće vas kako se zovete i ko ste. Ali, pažnja: simpatičnom stvorenju nikada ne nedostaju trikovi. Luis Kerolu ( ) Dejan Ušumović 6

7 THEME Nyuszi hopp, nyuszi hopp, máris egyet megfogott no.7 A hallucinációk olyan hamis érzékletek, amelyek kimutatható és azonosítható külső inger hiányában jönnek létre. Manapság könnyen társítjuk őket valamilyen pszichotikus elmeállapothoz, de azért nem ennyire egyszerű a helyzet. Hisz előfordulhatnak ilyen téveszmék akkor is, ha nem egy tartós pszichotikus subban vagyunk. Ez leginkább a módosult tudatállapot mezsgyéje, vagyis a hallucinogén drogok használata, vagy egy alkoholos delirium tremens, vagy egy transz illetve hipnózis. Éppen ezért az ilyen természetes és/vagy szintetikus anyagok kísérletezőinél néhány kivételt leszámítva a hallucináció a szer hatásának csökkenésével múlik. De, mint ahogyan mindenkinek más az ujjlenyomata, úgy az idegrendszere is másképp reagál ezekre a cuccokra, ezért minden hallucináció tartalma, ideje más és más. Annyi bizonyos, hogy vannak olyan terek, helyek, amik könnyebben előhívhatnak ún. bad trip-eket mint a ránk záródó falak, de a tisztaság mellett ez ellen még az a megoldás, ha nem vagy egyedül. Lenn, a Nyuszi barlangjában Az Alice a Csodaországában a világirodalom legnagyobb LSD-tripje, és hogy ez mennyiben köszönhető Albert Hoffmannak vagy mostanában Feldmár Andrásnak, nem számít. A lényeg, hogy megtapasztalsz egy világot, amiben elvileg semmi sem valós, de mégis az. Persze lemondhatsz a szintetikus anyagokról is, ha mindenáron green peace-es vagy, és maradsz a varázsgombánál vagy a csattanó maszlagnál, esetleg egy kis látnokzsályával nyomulsz a pusztában. S hogy fehér-e a nyúl, vagy már egér? Mindegy, ha a mindenhatóság érzését adja neked, még akkor is, ha olykor szőrszálakat húzogatsz ki a szádból, mielőtt végképp lenyelnéd a semmit. S még az önmagát fejtegető narancs is egy jobb élmény a mindennapi kenyér hiányánál. Ne legyünk álszentek, a drogvilág egy darabig kicsit sem rossz, mert abban lehetsz varázsló, aki, ha percenként is, újra kihúzza azt a kis szőrmókot a kalapjából, akkor is hahotázva felnevet a közönség. Nem unnak rá, mint te a munkanélküliségre, a szomszéd panaszára,vagy a fehér pestisre. Tanítód lehet a sámán, aki a törzs bölcse, akit megbecsülnek, mert olyasmit látott, amit te soha, és nem azért, mert korosabb. S valóban csak annyi a kérdés, hogy belebújsz-e abba a barlangba vagy sem. Hogy mennyiben tükröződsz, azt előre meg nem mondhatom, de előbb vagy utóbb szembetalálkozol majd önmagaddal. A tudattalanod átengedi azokat a tartalmakat is, amiket évek óta jól bespájzoltál, hogy a hangját se halld a félelmeidnek, vagy azoknak a traumáknak, amiket ma már meg sem értenél, hisz már rég elköltöztél otthonról vagy meghaltak a bűnösök. S ha egy váratlan pillanatban te bújsz majd elő abból a kalapból, akkor sem kell megijedned, mert majd másképp érzed szádban a répa ízét, és a farokcsóválás már nem csak hiú ábránd lesz. A szakemberek pedig mindig nagyon felkészültek, de annyi bizonyos, hogy lesz legalább egy olyan latin kifejezésük az állapotodra, ami már nem csak egy betű és egy szám kombinációja, hanem olyan kór, amire egy újabb szintetikus bogyó a megoldás mert idejük terápiára nem lesz, más nyulak is vannak a földön, ezt jobb, ha tudod. Majd egyre mélyebbre és mélyebbre zuhansz a barlangban vagy a tudattalanod csatornájában, s gyermekkorod játéka, a kaleidoszkóp színhalmaza befogadja egész lényed. A zuhanásban persze benne van az a szabadság, amit Woodstok óta senki sem érzett, benne van a vonaglás, amit egyre ritkábban élsz át a pamlagon, és benne van a földetérés is, ami néha végzetes. Azon ne csodálkozzunk, hogy Lewis Carroll mintegy ötven évvel korábban írta meg művét, minthogy az LSD-t szintetizálták. Így van, egy kis oldószer is megteszi a hatását, ha a megfelelő nylonzacskóból szívják, de az alkohol sem kutya, legalábbis a mi népünk nem veti meg sem bánatában, sem örömében. Már nem te vagy a kísérleti nyúl, a tanulás folyamatát sem rajtad jegyzik fel először, talán csak azt az egyet, amit te az életednek hívsz. Kell még neked a valóság? Valóság a valóságban. Pap Ágota A nyulakat levágják A szomszéd persze nem meséli el nekem, miért gondolja azt, hogy a rendetlenség és a tisztaság kizárják egymást. A ketrec fémrácsain keresztül, ha a nyúl nem húzódik a sarokba, meg is tudom simogatni, igaz, nem sokáig, mert a pipiskedésben kifáradok, és a szomszéd se szereti, ha túl sokat időzök nála, mert a kérdéseimmel, ezt mondja, állandóan kifárasztom. A kerítésen áthallatszódik a nyulak visítása, a hintánál vágja le őket, tudom, akárcsak azt is, hogy a felesége feszt porszívózik. Azon az estén, amikor megkapom a Macit, a nővéremnek azt mesélem, a házból kiszűrődő porszívózúgás sem tudja elnyomni az ebédnek szánt nyulak sivalkodását. A nővérem már régóta a Patinkával alszik, és fél a nyulaktól, noha neki már nem is kell pipiskednie, felér a szomszéd ketreceihez. Amikor mindketten átmegyünk, a szomszéd azt mondja nekünk, ezeket jól véssük az eszünkbe: Rend a lelke mindennek., A tisztaság fél egészség. Éjszakánként szorosan fogom a Macit, nyakán a virágos szélű kisgallér félrecsúszik, nővérem Patinkája hangosan sóhajtozik, az ablaküveget halkan kocogtatják a barackfa ágai. Nem tudom, mikor volt legutoljára, hogy apa és anya ránk nyitották az ajtót. A szomszéd néha bejön, kirángat minket az ágyból, átküld a feleségéhez, akinek a feje mindig be van kötve, és nem hord kombinét sem, mint az én anyám. A kádban egymás hátát mossuk a nővéremmel, a forró vízben kiázik az ujjam, utána kellemetlen megfogni a kenyeret. Ha elmennek a városba, átmászok a kerítésen, de nem nézem meg a nyulakat, hanem a hinta mellett játszom. A földön sötét nyomokat hagy a kifolyatott vér, oldalt kamilla nő, a Maci ruhája bepiszkolódik. Nővérem az udvarunkból figyel, kezében söprű, nyakán, akárcsak nekem, fehér gallér. Szólni akarok neki, hogy szerintem felesleges felsöprögetnie, mert úgyis pillanatok alatt lehullik egy újabb levél, a szomszéd pedig nem veszi észre, nem fogják megdicsérni, és úgysem vesznek neki új ruhát. A barackfa ágai egyre csupaszabbak, és egyre hangosabban kocogtatják ablakom üvegét, Patinkának köhögési rohamai vannak, Maci nyakát szorítja a virágos szélű gallér. A szomszéd nem akarja elárulni, miért zárja ki egymást a rendetlenség és a tisztaság, kiázott ujjaim között már elviselhetelen a kenyér, nővérem pedig most már értetlenkedésének is hangot ad: Miért van ott a hinta, ha nem csak mi, de senki nem használja? Bencsik Orsolya ART: Phillip Schumacher 7

8 no.7 THEME BEZI, ZEKO, BEZI Beli je stajao na semaforu. Uvek ista priča. Kako kroči sa ivice trotoara, crveni čovečuljak mu se nakezi sa druge strane ulice. Počeo je da veruje u zaveru crvenih čovečuljaka. Podsmevao se teorijama zavere. Nije bio lakoveran, još manje povodljiv. Beli nije pripadao još od Vremena Bedževa. God Save the Sex Pistols. Međutim, performans koji je Crveni izvodio već mu je počeo ići lagano na živce. Beli je živeo u Gradu Širokih Ulica. Svakako da se ne bi dobro proveo onaj koji bi se drznuo da stavi Crvenog na ignore. Iza Crvenog je stajao Mehanizam. Samo budala bi previdela tu činjenicu.,,dobro, majstore, i šta sad? Da se gledamo? Važi! Ako ti tako želiš, gledamo se! Stoje i gledaju se. Beli na ivici nerava i trotoara. Crveni, dominantan i nabusit, kao svi glasnici Mehanizma. Crveni i Beli, dve egocentrične figure koje čvrsto veruju da je postojanje onog drugog uslovljeno njegovim sopstvenim postojanjem. Od ivice do ivice trotoara, dok među njima teče Gvozdena Reka, preteća i zastrašujuća. Beli je patio od agorafobije. Crveni od klaustrofobije. Dve strane iste medalje. Beli se toga dana osećao kao svoj na svome. Činilo mu se da ga je Agica ostavila na miru. Ali, njena moć se i sastojala upravo u njenoj veštini da iznenadi. Beli nikada nije mogao predvideti kada će ga zgrabiti svojim ledenim stiskom. Imala je jake ruke, ta njegova Agica. Nije im se nikada uspeo otrgnuti. Zavodila ga je. Igrala se njime. Mučila ga svojim zanosnim telom. On joj je tepao. Agice, nemoj danas, molim te. Pokušavao je da se sprijatelji sa njom. Podilazio joj je. Agice, nemoj, dušo moja, danas A ona se pretvarala u mazno mače. Prela mu u naručju i činilo se da će taj dan prespavati. Tada bi Beli izlazio napolje. Pre toga bi podigao roletne, pustio sunce u sobu, i prekrstio se pred vratima. Prvi koraci su mu bili neodlučni, a onda bi lupio potpeticama o pod, i nastavio da se šepuri kao mladi gizdavi kadet. Razmicao je ljude. Tiskao se u masu sveta. Agica je i dalje dremala na njegovim grudima. Sve je ponovo bilo kako treba da bude. Ulice su ponovo dobijale svoje stare razmere. Grad se sveo na razumnu meru. Na meru malog drhtavog čoveka zvanog Beli. Jednog od mnogih koji drhte, kojima je hladno pod svojom tankom napetom kožom, i kojima ne preostaje ništa drugo nego da čekaju Godoa ili da se, pošteno i za svoj račun, obese. Danas je bio Taj Dan. Agica je, šćućurena pod njegovim vratom, čvrsto spavala. Nisu je probudili ni trzaji koji su potresali telo njenog nosača i zaštitnika, kada mu se na putu isprečio Crveni. Ni Gvozdena Reka je nije probudila. Beli je čuvao njen san. Već nekoliko dana se nije budila. A ona ga je puštala, cereći se u sebi. Davala mu malu prednost, tek da se, jadnik, ponada da je ponovo zavladao sobom. Gadio joj se! Bila mu je potrebna. Kad god bi podigao šipku previsoko, prizivao je. Bedni crv, šaputala je, ali on nije mogao da je čuje od Gvozdene Reke, koja je divljački rušila sve pred sobom. Bila mu je očajnički potrebna. Mrzeo je, ali je nije napuštao. Ona ga nije mogla napustiti. Ona ga je, jadnička, čak i volela, kako samo agorafobija može voleti Belog Zeku. Ona mu je dala nadimak Beli, a on se pretvarao da ne zna odakle on dolazi. Beli Zeka. Sebe je nazvala Agicom. Šegačila se sa njim. On je posrtao. Molio je, prividno, da ga napusti. Ali, samo je on nju mogao napustiti, kako kukavice obično uteknu od prevelike sreće. Šta bi se desilo u slučaju da Beli napusti Agicu? Morao bi, konačno, da diplomira. Nestalo bi mu opravdanje za nedovršeni roman Ah, kako bi on (da nema Agice) mogao da voli neku ženu! Bio bi sjajan ljubavnik. Umeo je da manipuliše, a to je prva osobina dobrog ljubavnika. Bio je i ljigavo slatkoust. Sam med se slivao niz njegove usne. Da nema Agice, morao bi da preuzme brigu o Sari. Brigu o sebi samom Grčevito je stezao u naručju. Agica se i dalje folirala. I Agica je bila dobra ljubavnica. Najbolja. E, nećeš, beli zečiću! Nećeš me danas nadigrati! Zatreptala je očima kao da se budi. Beli se ponadao. Evo je! Sad će da se pretvori u gadnu zverku! Kolena mu zadrhtaše, kao u čoveka koji se upravo sprema za slobodan pad sa litice. Beli je bio svoj sopstveni kaskader. Pogledao je u Agicino usnulo lice i počela ga je hvatati panika. Šta ću ako me napusti? Ostaću sam na ovoj širokoj ulici, u pretećoj masi sveta koja steže obruč oko mene. Vazduha! Vazduha! Sklonite se od mene, nemam vazduha, za boga miloga! Kreštao je kao neka nezgrapna ptičurina. Agica je uživala u prizoru. Beli Zeka se spremao na ono što najbolje ume na beg. Drhtao je kao lovački ker. Telo mu se napelo, mišići su se grčili. Znoj mu je probio oklop koji je nosio uvek kada je izlazio,,među ljude. Usta su mu bila neprekidno poluotvorena. Gutao je vazduh zajedno sa sopstvenim rečima koje je potiskivao unazad. Jeo je vazduh. Grizao ga halapljivo. Noge su mu postajale krute, gumene, a onda bi već u sledećem trenutku gubile težinu. Lebdeo je. Onda je čitavo njegovo telo izgubilo težinu, odlepilo se od trotoara, i vinulo se u visinu. Beli se plašio visine. Beli se plašio svega što nije bio u stanju da kontroliše. Najviše sebe samoga. Sebe se plašio više i od Agice, jer je ona postojala dok god on ne odluči suprotno. I umesto da se ona plaši njega, Beli je cvokotao pred Agicom. Agica se ljuljuškala i škiljila na zaustavljenu Gvozdenu Reku pod sobom. Beli je leteo. Mahao zakržljalim krilima, ali nije ispuštao Agicu. S vremena na vreme bi je protresao, ne bi li je tako probudio. Ona mu se nije dala! Beli je bio van sebe od slobode sa kojom nije znao šta će. Sloboda nije za svakoga. I nije svakome na korist. Agice, ustaj, Agice! Urlao je. Usne su mu se iskrivile u ružnu grimasu. Gadio joj se više nego obično. Pajac! Grozni mali ružni pajac! Onda je ipak popustila, jer, za boga miloga, volela ga je. Kako samo agorafobija ume voleti belog zeku! Strasno i do kraja. Naglo mu se unela u lice i ščepala ga za obraze. Belom je laknulo. Mirno je lebdeo neko vreme, a onda ga je udarac u čelo prenuo iz obamrlosti. Tik pred njegovim nosom kezio se Crveni. Konačno licem u lice. I Crveni je ustuknuo. Nije očekivao ovakav rasplet događaja. Beli mu je izgledao kao neka pogana buba, sa sve tim smešnim krilcima kojima je uporno mahao. Konačno smo se sreli. Ti i ja Prosiktao je Crveni, uspevajući da se pribere. I moja Agica Dodao je Beli, kada je došao do daha. Tvoja Agica?! Crveni je prasnuo u smeh. Šta je tu smešno? Naravno da je moja. Zar misliš da ona pripada samo tebi? Ona je jednako i moja. I Žuti je svojata. Jedino je Zeleni nezainteresovan, jer čovek u koraku ima preča posla. Zeleni nikada nije popustio pred njenim čarima. Samo zaustavljeni postaju njene žrtve. Zapamti to jednom za svagda i kreni. Hodaj ako želiš da je se oslobodiš! Hodaj, mali zečiću. Beli se dočekao na svoje gumene noge i dao se u beg. Beži, zeko, beži! Osvrnuo se. Crveni i Agica su se ljubili strasno. Plamenim jezicima. Crveni je grabio za grudi. Svlačio je. Agica je stenjala. Belom udariše suze na oči, ali je nastavio da trči. Beži, zeko, beži! Cerekao se i Žuti. Žuti žutuju, a crveni putuju! Doviknuo mu je Beli preko ramena. A, zeke beže. Beži, zečiću, beži! Beli ih je, naravno, poslušao. Jelena Štetić 8

9 THEME Eksperimentalno putovanje no.7 Trebalo je nekako i negde ostaviti svoj trag. Ljudi su imali opsesiju. Ja sam bila stranac. Čemu dati značaj? Svi su nekako prosto gledali iz svoje ljušture, kao da je to lako, kao da su zaverenici na nekom tajnom ostrvu i samo vrebaju pridošlice od kojih će utajiti kakvu korist za svoju dušu. Nimalo svetlu i belu. Iako smo hodali istim prostorima i ulicama, moji su koraci lebdeli kao u večitoj izmaglici koja me skriva od njih. I javljam im se samo kao utvara o kojoj misle i da ne postoji. Ali znam da sam ovde samo žrtva jednog ogleda i ne može biti drugačije. Jer da je drugačije, bila bih deo ovog stvorenog sistema. Ako bude drugačije i ne budem se ponašala u skladu sa svojom eksperimentalnom misijom, može se desiti moje uništenje. Stvaram dodatnog kiseonika kako bih održala energetsko polje snage nepomućeno sa opsesijom okolnih ljudi oko mene. Izgledalo je baš tako kao da sam došla iz drugog vremena, onako kao slučajno, kao kakav posmatrač koji mnogo ne haje za ono što se dešava u prolaznom trenutku i što gledam ispred sebe. Rekla sam zbogom vremenu da bih mogla videti šta će se dalje dešavati u vremenu, kakav će ono oblik zadobiti od ljudi koji se sa njim poigravaju i koji ga zloupotrebljavaju za nekakve slučajne prohteve i zahteve. Uskočila sam u senku pored ogledala da vidim šta se iza senke vremena dešava....otvaram kapije ulice... Gledam u beton koji se sastoji od kocaka. Ljudi prolaze oko mene, a ja tačno znam da više nisam tu, da sam samo slučajno naišla pored njihovog koraka ne da bih iščupala njihove korake već da ih svojim prisustvom osvestim o njihovoj neslobodi i vezanosti...ne, ali oni to ne znaju, oni ne mogu da vide kako se sve to dešava njima...i da se dešava, a da su oni uronjeni u taj pločnik neslobode vlastitih koraka. A ja sam niko koje hoda kao senka. Zašto bih bila nešto što bi imalo značenje za njih. Uradiću ono što stoji do mene kao jednog eksperimentalnog ogleda i tako znajući da sve što radim sada samo je jedna igra kroz pokušaje i izazove u vremenu čekanja dok ne dođe pravi zadatak i prava životna igra. I opet ne znam šta mi se desilo na ulici u šetnji pa da sada ovako tako pričam. I šta sada radim osim što sirovo otkucavam u svesti ono što mi se prehodno desilo. To je samo malo dublji doživljaj nego obično, ali onda se pitam zašto taj naknadni doživljaj doživljenog ne ide još dublje i dublje. To bi bio pravi izazov za doživljaj unutar duše. Pitam se zašto ne otkrijem samo zašto koje se tako krije. Prosto sam u tom pitanju samo iskoračila iz sebe. Kad sam htela da znam rastočila sam se kao prah, nestala kao zrno peska zajedno sa vetrom i njegovim pravcem kretanja.... Ja nisam ista kao malo pre. Ali ne malo pre, već iz daleke prošlosti Zemlje. Kao kad Alisa pojede malo parče pečurke i nije ista kao pre. Ali pri svakoj mojoj narednoj promeni i koraku na ulici nešto se iskrivljavalo, menjalo, šetalo, sakakalo...a onda...kad je protrčao beli zec sa satom i bacio ga tako snažno da je sat odleteo pravo ka nebu i više se niije vraćao, vreme više nije zastajkivalo. Jurilo je, sve se mešalo jedno sa drugim i svi su trčali brzo, ubrzano pričali, naletali jedne na druge...hvatali se za ruke ljudi i žene kao pogođeni Amorovom strelom ljubavi i odletali u onom pravcu u kome je beli zec zavitlao sa svojim satom. Nestalo je svako tlo i svako stajanje. Odjednom zaista ničeg nije više bilo, nestale su i kuće i ljudi i ulica. Ostalo je samo drveće, ptice, brda, planine, sunce, nebo i zvezde. Ostalo je da postoji svet koji je postojao pre prvih ljudi onakav kakav jeste u svojoj prirodnoj izvornosti, u svojoj čistoti, u svom prvom buđenju i nastajanju. Ali odjednom više nije bilo ni toga. Posle velike gužve na ulicama i putevima nastala je duboka tišina. Prstom sam je dodirivala. Tako je bila mekana, čak sam mogla od nje da napravim nekakve nestvarne likove i da ih ostavaljam da vise u vazduhu na ulicama i napravim čitavu galeriju likova...u jednom trenu od ove tišine pravila sam stepenice...niti široke niti uske, ali dovoljne da mogu da se penjem na njih. Htela sam da vidim kuda će me voditi. A htela sam da idu jako gore u visinu. Tako sam sebe zaposlila nekoliko dana u izgradnji stepenica od beličaste tišine koja je ostala na ulicama. Zadovoljno i vredno sam svaki dan po malo gradila i gradila svoje stepenice. Onda bih bacila pogled nazad i jednog dana videla sam da je zemlja prilično daleko. Oko nje su se širili plavi oblaci i dopirala duboka tišina. Pogledala sam ispred mene i bilo je ispred mene to veliko nebo beskočano slobodno za mene. I taj deliće beskonačnog prostora u kome je sve istovetno, zahvata me svojom energijom tako da zaboravljam da je možda nekada u dalekoj prošlosti postojalo nešto što se samo zvalo Zemlja, ljudski svet, drveće, godišnja doba. Sada je celokupno zemaljsko postojanje bilo u dalekoj prošlosti, daleko izvan mene, pretočeno u nepostojanje koje je moglo da liči samo na jednu meštovitu konstrukciju koja se ubrzo istopila usled svoje nestvarnosti i nerealnosti. Tako će možda zaista i biti jednog dana oslikana ta slika u nečijem umu samo kao misao, a ne više kao materijalna stvarnost i moći će samo da se izazove u sećanju kao pozornica života koja je nekada postojala. I to kroz nesvesne fukncije nekog bića. Ali kako govoriti o nečemu što se događa sada, a što se već dogodilo? Ne znajući više ko sam i bez toga da bih mogla biti Ja ili uopšte nešto, nisam više ni čovek. Stoga ovde sada ostavljam tri tačke sa velikom tačkom da bih nagovestila da se moje putovanje još ne završava. Ali stavljam tačku jer hoću da kažem da sada ne mogu nastaviti govoriti dalje, jer u polje u koje ulazim prestaje svaki govor. A šta je govor samo jedan među hiljadama načinima komuniciranja koji se sada briše... Valentina Čizmar Non finito Képzeljünk el ötezer nyulat, ahogy éppen basznak egy tágas, pipacsos mezőn. Szorgalmas szuszakolásuktól szinte a Föld is belenyög. Hosszúfülű pajtásaink majd kiugranak bőrükből, akkora az öröm, mit sem kapiskálva a későbbiekről, hogy kettyintés után szomorú az állat. Addig is, csesznek a löttyedt dekadenciára, ha abba is hagyják, csak percnyi a csend, s miután a halál valakit lepipál, s ripacs könnyeket ejt a sok pipacs, fölbugyog újra a combközi láva, elönti az élvező, teremtő mezőt. Orcsik Roland Beli zec Krijem ga kao madžioničar u šeširu Štitim ga od znatiželjnih pogleda protiv uroka Nosim ga na jednom svežnju ključeva kao privezak Pokazujem ga na kolima kao nalepnicu iz fazona. Spominjem ga u pesmama kao simbol za nežnost ali ne i za strah Volim ga nesebično,bezgranično i umnoženo Radujem mu se kao svako dete kome izmami osmehe Čuvam ga u srcu kao deo nasleđa,kao moje prezime. Sandra Zec ART: Marina Milanović 9

10 no.7 THEME The Color Purple Slawoyka épp egy tábla csokoládét majszolt a trafikjában, mikor egy fokhagymaszagú, zöldpikkelyes troll a két tolóablak pultjának egyikére tehénkedve pluszfeltöltést kért a mobiltelefonjára. A nő gépies rutinnal nyúlt a pénz után, megtudakolta a kérdéses számot, leellenőrizte, beütötte a gépecskéjébe, s miután az illető készüléke sípolva visszajelzett, villámgyorsan kiállította a számlát (mindig büszke volt a profizmusára), és a tolóablak előtti üvegutánzatú lapocskára helyezte a vékony papírcsíkot, jelezvén, akár azonnal a lapocska melletti kisméretű, de szépen formatervezett, áttetsző plasztikkocka-papírkosárba hajíthatja a fölösleges, lassan halványuló számokkal-betűkkel telegépelt aprócska hulladékot. A troll azonban e helyett értsd a gyors felszívódás helyett egészen közel hajolt a tolóablakhoz. Ha megteheti, valószínűleg bele is bújt volna Slawoyka azonnal regisztrálta a gyöngyöző izzadságcsöppeket a zöldpikkelyes halántékán, akárcsak űzött vad-pillantását, ahogy fokhagymaszagúan elnyöszörögte: -Megparancsolták, végezzek a Fehér Nyúllal. Ha 48 órán belül nem sikerül, virslibe darálnak. Slawoyka, mint egy fotocellás üvegajtón, ködös pillantással keresztülnézett rajta. Bőven volt alkalma begyakorolni a védekezésnek ezt a módját, hisz gyakorta rákényszerült, ha semmi másért, a vegetálásához való jogának kényszeréből biztosan. Az illető ordítani kezdett. -Nem hiszi? Lehet, hogy éppen ön fog vákuumpakolásban a bevásárlókosarába csúsztatva leemelni valamelyik kibaszott diszkont hűtőpultjáról. Pszichósabbra véve a figurát, már üvöltött. -Hallgatsz, mi? Kannibál kurva! Slawoyka tudta, zsúfolt utca ide vagy oda, ha zűr lesz, senkire sem számíthat. A kamera persze rögzíti az egészet, és 24 óráig tárolja is, de azt is tudta: nagy baj esetén simán eltűnne a felvétel. A tulaj akinek a nevét sem tudta, és nem is volt tanácsos puhatolódznia utána nem akar semmiféle fölösleges balhét. Ha kinyírnák, eltűnne a hullája. Ha megvédi magát, de mégis rendőrségi üggyé durvulna a dolog, azonnali felmondást kapna, pofa be - jellegű szívélyes figyelmeztetéssel. Szerencsére a másik tolóablaknál melyet a szükségszerű huzat miatt szívből utált, de most valóban hálát adott a tervezőjének megjelent egy arrogáns, kötekedni kívánó, agyontetovált gót, akiről lerítt, bárkit pépesre szadizálna, így a trafikosnő A következő! felkiáltással már mást szolgált ki, úgy, hogy a trollal még a szemkontaktus is lehetetlenné vált. A gót szerencsére mindössze gyűlölködő tekintetetének kíséretében melyről a nő tudta, nem neki vagy pontosabban nem kifejezetten neki szól de hallgatott, majd végigfogdosva a képes folyóiratokat, szó nélkül sarkon fordult. Időközben a troll is odébbállt. A trafikosnő ( Ez adatott meg nekem. szorította össze a fogát a 40-es nő) nem fecsérelte tovább gondolatenergiáját a rémült, kiborult zöldpikkelyesre. Azzal is tisztában volt, jobb lenne, ha semmiképp sem piszkálná a zavaros ügyet, amennyiben nem szeretné, hogy nyomtalanul elnyelje a sötétség de óhatatlanul beugrott neki: tegnap egy ciklámenszín bőrcuccokban billegő, orrba- és szemöldökbe-való díszeket viselő zombidiáklány, miközben a cigarettáért fizetett, valami halottkopár, nem-emberi hangon lökött oda neki egy verbális, de dekódolhatatlan infót: -Kövesd a Fehér, Nyakörv Nélküli Csokinyuszit! Aztán, két lépést hátrálva a trafik melletti buszállomáson végig Slawoykát fixírozva rágyújtott, majd ahogy a cigarettája fogyott, úgy maga is egyre halványuló körvonalakká válva dematerializálódott. Csak egy bűzös, ciklámenszín tócsa maradt utána. Hiába a kétméternyi távolság, a trafikosnő még most is érezte azt a gyomorfogató, még a zárt tolóablakon is áthatoló bűzt, amit árasztott. Alig várta, hogy véget érjen a műszak, és nagyon hálás volt a sorsnak, hogy a tócsa felsikálása a Városi Köztisztasági Vállalat hatáskörébe tartozott, és még véletlenül sem az övébe. Most kivételesen megengedte magának azt a luxust, hogy elgondolkodjon... aztán gyorsan felhagyott vele; furcsa, gondosan száműzött érzések, sejtések, vágyak furakodtak elő a mélyből, melyeket, tudta, semmi szín alatt sem engedhet meg magának, ezt is rég elintézte önmagával Slawoyka már rég semmit sem próbált megérteni. Új Mostba, ahová, még a hivatalos okiratait is hátrahagyva, nem önszántából jött, és ahol, azt is jól tudta, rengetegen gyűlölik gyakran pont azok, akik mindössze egy generációval előbb jött szülőktől fogantak ide, csak félelemből nem mondják a szemébe, hogy Jebo vas voz, koji vas je doneo, mert nagyon rövid idő alatt túl sokan és sokfelől érkeztek ide, a kényszer-ígéretföldre, mint ahogy azzal is tisztában volt, gondolkodás nélkül kiegyenlítik azokkal, akik miatt valóban szégyelli menekült voltát, mint ahogy azzal is, hogy örökre idegen marad, és az sem érdekel senkit, nem jókedvében telepedett le ebbe a fekélyszerű sebességgel a sokszorosára dagadó városba, amely annyira gyorsan és bármiféle normális megfontolás nélkül növekszik, mint egy génmanipulált kovásszal kezelt gigászi kenyértészta, melyről maguk a pékek sem tudják, és nem is érdekli őket, valóban jóízűre, ehetőre sikeredik-e, vagyis élhetővé, akár rövidtávon is, csak a lehető legkisebb befektetéssel a leggyorsabban a legnagyobb hasznot próbálják mindenből, nemcsak a városból, belőle is kisajtolni Megrázta magát. Ha senkit nem érdekel, akit kéne, miért épp ő törje a fejét ilyesmiken? Vagy úgy általában és egyáltalán bármin? Világos volt előtte, a városban semmi sem az, aminek látszik, de sem ezzel, sem az égvilágon bármivel nem foglalkozott. Nemcsak kulcsa nem volt hozzá, de ideje, energiája sem. A puszta túlélésre rendezkedett be. Vaknak, tökhülyének és süketnek tettette magát, amire gyakran szükség is mutatkozott, mert miután erre valóban büszke volt tisztességesen, a tíz körmével kapart össze egy egyszobás lakást szinte már maga sem érti, hogyan sikerült neki, csak egyetlen célja maradt: ha bejelentetlenül, nyugdíjés egészségügyi biztosítás, hasonlók nélkül, megalázóan kevés pénzért dolgozva olyan tulajnál, akinél már egy négynapos betegség után is azonnal kirúgnák hogy bizonyos emberibb feltételeket, biztatóbb jövőt legalább a lányának biztosíthasson. Minden második vasárnapja azért szabad volt, szabadon bevásárolhatott, főzhetett, moshatott, takaríthatott a családjára, a lakása is csak egy ugrásnyira volt a munkahelyétől, jó környéken, vagyis, ha azt vesszük, egészen tűrhető meló és a lánya abszolvens, jó jegyekkel, a férjével együtt minden pénzét rákölti, hadd utazzon, járjon ki a lány, megérdemli, s ha lediplomázott, akár külföldre is mehet, ahol talán egy hangyányival kevésbé facsarják ki a lelkét, és jobban megfizetik Ellentétben vele és a más munkakörben, de hasonló módon güriző apjával együtt A férje Egy pillanatra elkomorodott. Rendes, stabil, mackós alak, akiről tudja, ennyi év után is szereti a maga módján csak egészen más világban él, egyszerűbb lélek. Slawoyka miatta maradt ki az egyetemről, pontosabban a saját hülyesége miatt. Nem akarta magát becsapni: annak idején elbűvölte a férfi szépsége, kedvessége, és szépen becsúszott a gyerek. A férfi ennyi év után is változatlanul kedves, tapintatos, mosolygós maradt, amiért tudta, a legtöbb ex-barátnője szívesen cserélne vele, de sosem beszélhet neki azokról a kék bársonnyal bélelt, Lapis Lazzulis, titkos rekeszekről a lelkében, melyeket rég lepecsételt, hisz fel sem fogná és mást sem érdekelnek. Nem csak a titkos lélekrekeszei, ő maga sem. Igaz, tudta magáról, még mindig csinos, ha jobb napja van, akár 6-8 évet is szemrebbenés nélkül letagadhatna, de a tapasztalat megtanította valamire: azok a férfiak, akik, néha úgy érzi, nemcsak figyelmesek és rokonszenvesek, 10

11 THEME no.7 hanem akikkel szenzitív érdeklődés kíséretében megoszthatná azokat a bizonyos lepecsételt, titkosfontos, kincsrejtő zugokat is, s akiknek ujjaihoz hozzáérve miközben átveszi tőlük a pénzt forróság lepi el azok a férfiak, ha jobban belegondol, keresztülnéznek rajta, a kioszk tartozékának tartják, semmi egyébnek. Persze akadnak barátságos, visszajáró, vele szívesen elbeszélgető, őt vonzónak tartók is, de azok vagy öregedő szomszédok, vagy a legjobb esetben melegek voltak Az egyik olvasásfüggő szomszédja, akivel egy fokig össze is barátkozott, egyszer meglepte valami feminista írónő Saját szoba c. könyvével, és mindenáron el akarta vele olvastatni. Az illető egyszerűen nem tudta felfogni, nem mazochista, tudja, saját külön szobája sosem lesz Így hárított. Azt mondta, nem szeret olvasni, és önmagára fordítandó ideje, energiája sincs. (E két utóbbi állítás valóban fedte a valóságot.) Vevő egy ideje már nem jött, ami elég furcsa volt, de Slawoyka már rég semmit sem tartott furcsának. Túlélni akart, semmi egyebet. Unottan kipillantott a trafikból. Aztán azonnal megállapította, fölösleges volt. Szemközt, a kozmetikumokat, testápolókat, vegy- és tisztítószereket árusító multi-market egyik tökéletesen céltalan, de kapualjszerűen kiképzett, márványutánzatú zugában egy romboidfejű, folyékony ezüst állagú exhibicionista játszadozott elsődleges nemi jellegével. Szemgödreiből borotvahabszerű akármit csorgatott, jelezvén, kétféle nedvet képes párhuzamosan kibocsájtani magából, s legalább egy villanásnyi figyelem talán jár neki is. Slawoyka tudta, ezek a fickók ártalmatlanok, és hiába járnak-kelnek körülötte az emberek, a kutya sem fogja megbámulni. De ahogy a nyüzsgő, fülledt koraestében a kivilágított, felkapott környéken végigtekintett fölösleges volt kilépnie a trafikból, hiába regisztrálhatta tolóablakai mögül per pillanat a közegnek csak egy szeletét, anélkül is kitűnően, szinte túlságosan is kitűnően ismerte hirtelen valami olyan virágot érzett a lelkére fonódni, amit a tudatalattija mindig érzései legmélyebb sikátoraiba szokott száműzni, méghozzá sikerrel, de most, rágondolván a takaros, elegáns környékre, ahol mindenki elégedettet játszik, mint a legközhelyszerűbb szappanoperákban, hirtelen szabad teret engedett annak, ami elől már rég bujkált: vegytiszta gyűlöletet érzett az egész kinyalt környék, az egész város, az égvilágon minden iránt és amit a büdös életben nem mutathat ki, csak bejelentetlenül, alulfizetve mosolyoghat a huzatos trafikban, amit a pokolba kívánt, de kussolnia kell, hisz szerencsésnek is mondható, látott ő már boldogtalanságot eleget. Hiába próbálta visszatuszkolni a gondolatait, ezúttal nem sikerült. Megkeményedtek az arcvonásai. Fölbontott egy doboz cigarettát a legeslegdrágábbikból, pedig épp a spórolás miatt hagyott fel anno a dohányzással. De most ezzel sem volt hajlandó foglalkozni. Ahogy a cigarettát szívta, a tőle telhető leghidegebb fejjel merengett: Folytassa ezt az egészet, amit megszokott és ismer vagy végre, életében először, hallgasson magára, és kövesse a Fehér Nyulat, akit likvidálni akarnak? Mellékes volt számára, a Fehér Nyúl melyik kultúrproduktumból eredeztethető, ha egyáltalán eredeztethető, és nem másról van-e szó, archetípusról a kollektív tudatalattiból, vágyból materializálódott finomanyagi szubsztrátumról, a saját árnyéklényéről vagy egyébről. Már azt sem furcsállotta, hogy olyan kifejezésekkel él, melyeket sosem használt vagy értett. Hátradőlt. Most használja és érti is őket. Mikor egy lakkcsizmás, lilára mázolt mellű, tündérfülű, félmeztelen szőkeség akiről maga sem tudta, honnan, de csalhatatlanul megérezte: top-fotómodell megállt egy pillanatra a habzó szemüregű, magát mutogató pasas előtt, a másodperc törtrésze alatt előhalászott a neszesszeréből egy ezüst hölgypisztolyt és a levegőbe lőtt Slawoyka döntött. A lánya már abszolvens, kitűnő jegyekkel, a férje is előbb-utóbb túlteszi magát a hiányán, úgyhogy Kilépett a trafikból, s egy lapos pillantással végigmérte a rossz ízléssel tervezett műanyag-fém bódét, a hazáját. Az már lángolt is, bűzös füstöt okádva. Lefogadta, kamerák, szomszédok ide vagy oda, senki sem fogja a rendőrséget tárcsázni, Új Mostban semmi sem az, aminek látszik. (Nem mintha egy szikrányit is érdekelte volna az egész.) Bizonyos volt benne, a Fehér Nyúl várja, magán érezte az érintését, érzékelte hívogató vibrációit. Sejtette, ennek az egésznek valami köze lehet a majdnem-rásózott Saját szoba c. könyvhöz, s a soha meg nem szerzett saját birtoklású zughoz is, de ezzel sem foglalkozott tovább. Büszkén, emelt fővel lépett ki mindabból, amiről eddig azt sulykolták bele: ez ő. Micsoda mocskos hazugságköteg volt mosolyodott el, nagyot, jólesőt szippantott a koraesti levegőből, s végre arra is futotta az idejéből, hogy tudja, pórusai úgy nyílnakcsukódnak, ha akarja, mint egy ritka, csodás virágé, mely igenis létezik, csak senki sem hajlandó róla tudomást venni A Fehér Nyúl. Érzem a szívdobbanását. Életemben először. A sajátom. Meggyorsította a lépteit, hogy minél előbb hátrahagyjon mindent, ami a múltjára emlékeztette, és úgy mosolygott a neoncsövekre, önmagára, mint az imént látott fotómodell a vakuk villanásainak csodás, kontraverz örvényében. Jódal Kálmán AMAJLIJA OD SLOVA Kažu da je ogledalo razbijeno sasvim slučajno, ako slučajnost uopšte postoji. Kažu da je iz njega tada pobegao beli zec, da je potom iz šešira izvukao ljubičastu mađioničarku, ali da je mađioničarka još u svetu ogledala od svoje trepavice bila stvorila magični šešir i zeca za sreću, jer je bila užasno tužna, ako je istina to što pričaju. Kažu da su oni tada stvorili svet, uključujući i nas, ako to uopšte mogu znati, i ako svet mora biti stvoren. Kažu da kraljica uopšte nije bila zla, već da je kruna činila zlim svakog ko bi je stavio, ako predmet sam po sebi može biti zao. Kažu da je mađioničarka stvorila i Luis Kerola kako bi napisao nju i zeca, i kako bi ih bezbedne vratio iz fikcije u koju su proterani, ako se iz fikcije ikada može pobeći. Kažu da su i oni sami pisali o tom zecu da bi svoje živote učinili lepšima i spasili se od tog nepredvidivog AKO. Kažu da beli zec donosi sreću svakom ko ga bilo gde vidi, čuje ili pročita o njemu, zato je ova priča i napisana. Jeste da to Ako kaže da je pitanje da li se sreća može doneti. Tom logikom mogli bismo posumnjati i u samo Ako, i? Šta onda?! Ipak, u postojanje belog zeca ne treba sumnjati, njegovo ime treba samo izgovarati ili makar prošaputati... onako, može i usput: Beli zec. Pomogao je mnogima, tako kažu, a može se svašta pričati, kazivati, može se svašta pisati, zato, da bi uništili to Ako, svako mora da proba lično... Ema Stefanovska ART: Vasilije Vujović (Umetnička radionica Medijala) 11

12 no.7 Mracno je GHETTO POETRY Neznani junak U sitne sate Mračno je, mračna je ulica i kraj, moj hood, ceo grad mračan je, to, brate, znaj. I tako je, mračan je ko nepravda, trudim se da ne gledam, trudim se da skenjam ga! Kada padne mrak na oči, ti ga zaskoči, išutiraj ga pošteno, u beton facu mu umoči, pet na jednog, pravi ulični borci, krv se prolila samo u običnoj šorci. Patika, trenerka, to je valjda bitno, samo skupe stvari, ništa ono što je sitno. Ide lep provod dok se raspolaže kintom, posle radi se trafika dobrom fintom. Zajebi moral, sada je nemoralno fora, ko će na koga, čija je jača kora. Bio si dobar klinac, tu negde doskora, došlo novo društvo sa velikog odmora. Nadrogiran ne vidiš dalje od svog prsta, još jedan propali slučaj, izgubljena vrsta. Nekada je karakter bio supstanca čvrsta, sad je samo duša prazna, isušena i pusta. Jako je malo potrebno do samoga vrha, ali isto toliko da se izgubi cela svrha. Stojiš na staklima, činiš sve da ne bi pukla, tla pod nogama su postala vrlo krhka. Stić e te surova kazna kad tad, da znaš, ja ostajem svoj, a za ostale me zabole baš. Mračno je jer ljudi neće da otvore oči, kada negde kreneš, ne znaš da l ćeš tamo doći. Grad je podeljen k o neki megalopolis, svako svoje brani, jer to je u modi. O muzici da ne pričam, a tek o kulturi, što ti uža svest, prihvaćeniji si u džungli. Trendovi se prate, za patike se živi, sistem vrednosti, šta je to? - piše u knjizi. Svakodnevni zločini, društvo je u krizi, osnovnoškolci, kada vidim, pošizim. Koji kurac, dosta mi je više toga sranja, evo prst svima što tripuju kriminalca! I svima što ulaze u svet tog neprekidnog lanca. Samo zbog takvih ove rime sada bacam. Pokupili fore sa neta pa tripuju, ne znaju ni ko su ni šta su, al brane titulu. Jebe mi se za ideologiju i politiku, svi su oni isti, samo drugu masku imaju. Čim malo neko uspe, ljudi sline od ljubomore, prihvaćen si tek kad imaš njihove odore. Biću uvek svoj, ne dam da me lako porobe, tek smo počeli, idemo u nove pohode. Imam svoj izlaz, svoju iskru u svemu tome. Mračno je, a ja vidim u mraku, dabome! U dupetu godine, pa sada koračam opreznije; da snimam, rokam lajv! - to su moje pretenzije. Tenzije rastu zbog fudbala, politike i vere. Ko je šta, odakle, s kim? - pijana rulja na ulici se dere. Lutaju sjebani u mozak, vestima i lažnim simbolima; ubice, krvnike, krimose smatraju svojim idolima. Zbog jeftinih droljica krv se tada proliva, glume da su skupe, pa se svako za njih otima. Ne znam, u stvari, šta je sreća u njihovim životima. Furam svoju priču, to je relacija nepremostiva. Mračno je! Ignorišem jezu u kostima, pretvaram je u struju koja skroz me sad obuzima. Moja spika, ova rstva vama dah oduzima, posle certa nestajete kao pesak među prstima. Ja rokaću i kad budem imao bolove u krstima, treću nogu, manjak kose, marš sada kućama! Bio ovde dok još niste bili ni u mudima. Moj grad, moja ljubav, moja sveta muzika! D ZOO feat. Rajahman Mrkli mrak iznad mene, dole nema dna. Može li biti gore i od najgoreg sna? Samo da znam, koji je sledeći plan. Nešto toplo dopire, ali se i dalje smrzavam. U tami sam, čekam da svane rana zora. Čekam, ali svaka sekunda je prokleto spora. Moram da se borim, to jednostavno moram. Ne želim da osetim ukus krvi koji je gorak. Prvim urlikom petla, čvrsto stojim spreman, iako ne znam šta me čeka, kakva neman, u Sunce gledam, slobode sam žedan, radije ću da umrem, nego da se predam. Svaki jecaj, gori je od urlika, vidim leševe, smeši mi se mrtvačka lobanja. Taj strašan prizor mi samo mržnju obnavlja, zajedno pišemo kraj ovog poglavlja. Izgubljen u masi, gomili, čupam i kidam, urlam od straha i besa, ja divljam, refleksno se branim, ne dam, ne dam zbog cilja, iako sam svestan da je smrt moj jedini izlaz. Poslednja molitva je, taj nemam osećaj jer dodir tvoje ruke nežan je k o uvek pre. Vidim ti lice i sve, tako stvarno na tren deluje, samo da napred krenem. Na krvavo polje vrane će da slete, sada si ratnik, nisi više dete, magla je, vidimo prve siluete, čuju se sablje cele naše čete. Konjica, pešadija, svi nervozno strepe, jedan krik iz tišine razbija sve kletve, juriš u smrt, strelci traže prve mete, stapaju se formacije i prve žrtve lete. Spreman sam tako da spremniji neću biti, sve bliže tamo sam, sve bliže bici, više nije mi do pobede, slave, čuju se krici, krenuo sam tamo, ali ne znam kuda ću stići. Osetim miris, da, to je ta gorčina, nisam to želeo, a sada baš to imam, uzbuđenje na vrhuncu, ja bezglavo šibam, u ovoj pustinji vojnika postajem mrvica sitna. Izgubljen u masi, gomili, čupam i kidam, urlam od straha i besa, ja divljam, refleksno se branim, ne dam, ne dam zbog cilja, iako sam svestan da je smrt moj jedini izlaz. KUĆA JE IZGORELA /VALJDA SAM JE SAM ZAPALIO/ PREPARIRANA SAM ŽIVOTINJA U ZOOLOŠKOM VRTU HRANIM SE POGLEDIMA KOJI MI JEDU DUŠU D ZOO NOĆU SAM SMEŠTEN U UDOBNOJ SPAVAONI ULAZNA VRATA OSTANU OTKLJUCČNA IONAKO NIKO NEĆE DOĆI Mirjana Mitrić Koračam u noći bez prave putanje, želim da vidim kakve ulice imaju tajne. Kada mrak padne i roletne se spuste, gube se ljudi, ulice postaju puste. Ništa nije ostalo od sećanja na dan, lagani koraci, polako, kao da je san. Gubim dragoceno vreme, toga sam svestan, ali i dalje koračam, što, to ne znam. Tražim odgovore na sva moguća pitanja, nema ih, makar ih čekao do svitanja. Uvek se na kraju najbitnije postavlja - ko sam to ja, šta sam to ja, da li gledam i dalje istim očima, da li ću ikada da se šetam noćima. Imam odgovore na sva, ali ne sad, dobiću ih tek kad napustim ovaj grad. U sitne sate noći su hladne, mrak kada padne, duše su gladne, jedne pate, druge ih blate, iz krajnosti u krajnost, a ko smo mi, brate?! Vraćam se, k o da ne znam gde i odakle, a samo zamišljen tripujem stvari razne, nešto me nervira, tamo sa strane, nešto me sputava da pratim misli prazne. To samo neonka treperi u polupraznom busu, neki uličar preko puta otvara mi dušu, gledam ga, a ne čujem šta mi priča, gledam ga - u njemu vidim razna lica. Izlazim iz busa, gazim pravo u baru, ali ništa me ne sprečava da mi misli stanu, kiša je stala, iz rešetki vidim paru koja nestaje u trenu kao kad emocije zamru. Situacije kojih inače nema po danu ili okupiran obavezama ne obraćam pažnju. Psi lutalice i ljudi traže istu hranu, čistači ulice baš tada rade za platu. Sa teme na temu misli mi skaču, u kraju sam odjednom, bližim se zgradi i stanu. Par dobrih grafita ukrašava fasadu, svaki hud ima neku svoju baladu. Voždovac il Teslino, razlika je mala, duh ulice, vetar, otisci prethodnog dana. Naglo sam se trg o od kočenja sada, još uvek sam u busu, daleko sam od kraja. U sitne sate noći su hladne, mrak kada padne, duše su gladne, jedne pate, druge ih blate, iz krajnosti u krajnost, a ko smo mi, brate?! D ZOO

13 POETRY no.7 Lav Vándorfelleg tégla a téglán rojtok. kötelékek. Jednog dana, Na mene je skočio lav! Na zemlju me spustio pustu, Na grudi kandže mi pritisnuo, A zatim mi rekao, Da je život smrt, Da je bes strah, Da je starost mladost. Pokušah da se otrgnem, Iz njegovih kandži istrgnem, Al svaki trzaj, Mom je telu rana nova. Pogledah ga u oči, Videh munju, Videh čar, Sve što kod sebe želeh, U očima mu sja! Crveni šum suvu zemlju je pojio, I pogled mi skrenuo. To krv moja mirno teče, A tada mi lav reče: Ako želiš, pođi, Njima se pridruži, Ali znaj dobro, To crvenim se platiti mora, A ovo, putniče, Niz zemlju što teče, Tvoj je peščani sat. Tada čuh smeh čopora, Što se gordom lavu ruga, Videh hiljadu različitih lica, Čuh hiljadu istih misli. Pogledah lava u oči, Kad videh tugu i bol, Što se u zenici skuplja. Njegova griva Postala je moja kosa, Njegove kandže Postale su moje ruke. O, iluzijo, pa to sam ja! Thea Merso magasfeszültségek cikáznak a levegőben döng a ház minden nap esik és ömlik a nyugtalanság az anyagi világon át néha azt szeretném hogy egészen kék legyek mint az égbolt - én is, kívül is szemem: szélesre tárt kapuszárny előtted elvirágzott csillagokon lépdelünk (folytonos elvirágzás ahogy egyik szirom lehull, úgy születik egy másik) a hajnali úton sárga homály-madarak mélyrepülnek messze: felhők színezése a felbukó naptól esték illata leng pókok fürge hálósodrása nem számoljuk a megtett lépteket vörössé perzselődik az ég alján a tó fehér inged vasalt csillogása kéklő gondolatokban vers születése vált át a legegyszerűbb verssé kopog az eső az ablakon rengeteg várakozás után fehér virág hajba tűzése menyecskét formál a jövőben gomolygó álmokban mint hófúvás izgalma, mint virágcseresznye mint őz tovaszökkenése, mint tücsök ciripelése mint fekete gondolatok láncolata a fehér éjszakában vállunkra ülnek a vándorfellegek egy fiatal lány álma száll a nyári nyitott ablakon át a kerítések fölött, az ágbogas parkokon kisült füvű vagy árvizes szántóföldek fölött akadályok és légörvények árnyán egy fiú ágyához, akit megérintett a szunnyadás Gedei Viktória Bába Zoltánnak láthatod legbelül porszemek vagyunk majd porszemek körül lebegő porfelhők porfelhőkből álló homok vér lélek hús és ismét homok rétegződünk mint bábel falai (nem tántorít identitás sem hovatartozás kérdése) nyelvet nyelvre téglát téglára alapozunk mögöttünk nem áll deszkalap megállunk saját lábainkon is és elférünk ha nem fog a hely ha szorít ha szűkül a környezet legbelül porszemnyi űrré húzódunk láthatod agyunk nem agyag sem szurok (tenger vagyunk s benne szivacsok) Czirok Attila kontraszt-felállításban csúnyán elbánt velünk a festő a művészet nevében téged háttal kifelé egy rozoga sámlira ültetett mintha hallani sem akarnál rólam engem pedig ajtóhoz állított fülre tett kezekkel a festményen tél sejteti önmagát mégis tévesnek tűnik a színhasználat nem csak vásznon szívünkben is kontraszt-felállításban állunk: értelmetlenné válik a csend amikor végre békén hagynak Czirok Attila K. F.-nek és C. F.-nek észrevétlenül suhant el az éjfél nem ütötte óra nem követte hullámokban a kimerültség álltam az ajtóban szavainktól a csönd fölszáradt az utcák még szuszogtak esőtől távolodó léptektől üres asztalunk felett történelmi morzsák lebegtek legfeljebb morzsalékok lehetünk majd mi is távol minden létrától szemléljük hogyan szállnak az égbe a borjúk s egyéb fejős állatok ólastól-szalmástól emelkednek fölénk mi pedig (lévén hogy szállni nem vágyunk) rokon-módra bámulunk árbocok vagyunk síksági karók oszlopok és oszloposok így visszafog bennünket a talaj és tartanak még cérnák kabátjainkon a rojtok NEFORMALNO DRUZENJE Czirok Attila Počupao sam drveće ispred zgrade. I presadio ga u saksije. Korenje sam potkresao i pepelom iz termoelektrana dobrano nađubrio. Na lijanama, vitlam sa terase na terasu. Marta Onjin ART: Branislav Bjorn Bukvić 13

14 no.7 Vándorfelleg magasfeszültségek cikáznak a levegőben döng a ház minden nap esik és ömlik a nyugtalanság az anyagi világon át néha azt szeretném hogy egészen kék legyek mint az égbolt - én is, kívül is szemem: szélesre tárt kapuszárny POETRY Prezivljavanje Lepi maniri sami po sebi su igra, poput mačevanja sa kuglicama na vrhu bodeža jer radi se o svrsishodnosti i kontradiktornosti onog znanog kao civilizacija, sa jedne strane, nasuprot, ponekad, stvarnosti... Tekst-telo Videćete moje sadašnje telo kako leti u paramparčad i sakuplja se u deset hiljada opštepoznatih vidova jedno novo telo u kojem me nećete moći više nikada zaboraviti. Antonen Arto, Post-scriptum előtted elvirágzott csillagokon lépdelünk (folytonos elvirágzás ahogy egyik szirom lehull, úgy születik egy másik) a hajnali úton sárga homály-madarak mélyrepülnek messze: felhők színezése a felbukó naptól esték illata leng pókok fürge hálósodrása nem számoljuk a megtett lépteket vörössé perzselődik az ég alján a tó fehér inged vasalt csillogása kéklő gondolatokban vers születése vált át a legegyszerűbb verssé kopog az eső az ablakon rengeteg várakozás után fehér virág hajba tűzése menyecskét formál a jövőben gomolygó álmokban mint hófúvás izgalma, mint virágcseresznye mint őz tovaszökkenése, mint tücsök ciripelése mint fekete gondolatok láncolata a fehér éjszakában vállunkra ülnek a vándorfellegek egy fiatal lány álma száll a nyári nyitott ablakon át a kerítések fölött, az ágbogas parkokon kisült füvű vagy árvizes szántóföldek fölött akadályok és légörvények árnyán egy fiú ágyához, akit megérintett a szunnyadás Gedei Viktória Dejan Ušumović Legyen On is valószínu! A világ nem célszerű. A célszerűség látszat. Kapd magadra vékony fátyladat, a vágyat, akarattal sűrűsödj bele a többi létezőt majd így érzékeled, a keresztezés, a becsapódás súlyosságából. Menj a városba. A szabálytalan érintkezések hálózatában keress magadnak konzisztenciát ha végig tudsz menni rajta többször úgy, hogy összefügg a változás, az nagyszerű, az lakható; szemed sarkából elrévedve megfigyelheted a láthatatlan tárgyakat. Szilárdulsz. Definíció: a valószínűség meghatározatlan, mint minden jó fogalmunk. De mérhető: adott elem együtthatója mindig az állandóság és a rendszerszinten érvelhető alakulás arányában, utólag megmondható; mindig, utólag. Ez állapot: ez vagy, mint a világ nem célszerű. Gyereknap Szőllőssy Balázs Otthon maradok, és besprézem az ágyat, hogy valami jóban aludjak. Nem vár kint nagyobb eredmény, mint a lakásban ez a félsiker. Csak aztán semmi se tiszta, és menekülnöm kell. Félek aludni, mert hátha kisebb leszek. Anyám zsugorító gázt szeret a kulcslyukon fújni. Mindig érzem, nem mennek rám a nadrágok, mert kicsi vagyok és görbe. Valaki vegye el a gázát! Átszaladok a parkon, de ott vannak a csajok. Szeretném, ha rárohadnának a srácokra! Így élnénk együtt, amíg világ a világ. Nemes Z. Márió Slobodno raskomadajte, raskomadajte virtuelnu hladnoću kao bremenitu česnicu znakova Ostaću večito pitanje o samome sebi, u biografskoj tami fosilnih ostataka Nedodirljivi singularitet traga Vetar je razneo maslačkovo seme, poletele su reči ka prostorima označenog Projekat sam pisma Beskrajnoimenost postaće sastav tela Klijam, multipliciram se narastajući u topografskim kabinama za snove Nikola Oravec Slobodno vreme magli dve bačene kutije voga pitam se kakve su bile svojoj ulici dajem šansu jer poznate stvari iznenade kad ih stvarno posmatraš ptice su se ugnezdile u čovečanstvo podsećaju nas gledanjem na gore stvaraš sebi bore ipak, gledaj gore Danijel Čavić ART: Aleksandra Gabrić

15 children POETRY no.7 Beli zec Bio jedan beli zec, veseo i mali, svaki dan se izgubi u zelenoj travi. Po livadi trči, traži hranu, skače, najbolji mu prijatelj usamljeno mače. Mali beli zeko voli svoj dom, a zekin dom je na livadi toj. Malog belog zeku svi ljudi vole, a najviše ga voli mali dečak Bole. Nema pravog vlasnika, ali nije tužan, a kako nije tužan, nije ni ružan. Beli zec Beli zeka trči preko žutog polja, baš ga nešto muči, loša mu je volja. Žuto polje, žuti cvet, žuto čak i more i leptirov let. Pita leptir žuti zašto suze roni, da li se on ljuti, da l ga nešto boli. Zeka se sad ljuti jer je samo beo, a i on je žuti postati hteo. Sanja Šteković Omiljena hrana mu je zelena trava, ali u toj travi zeko voli da spava. Ovaj naš zeko voli da jede kupus jer taj zeleni kupus ima sjajan ukus. Naš sladak zeko belu dlaku ima, a ta bela dlaka dopada se svima. Mali beli zeko ume da zavede zečice, a do zečicinog srca uvek ima prečice. Jedan zeko duga uha, brzih nogu, dobra sluha, zelen kupus jako voli, pa ga jede i bez soli. Sve zečice ga vole, čak se i potuku, slome jedna drugoj noge, al i dalje se za njega bore. Tamara Tumbas ART: Marica Kicušić TRI BELA ZECA Tata ide u Španiju, da ulovi tri bela zeca Sa avionom dolazi u Suboticu, kod svoje ćerke Mile. Hraniću ih travom, šargarepom i kupusom Možda ćemo im napraviti veliki i dugačak kavez, da bi mogli da skakuću i da bi mogli da jedu. Lepo je imati tri bela zeca, i mama će se jako radovati. Družiće se sa kornjačom Babuškom i sa kanadskom vevericom. Najveći od njih je nevidljiv. (tufnica) Mila Grubišić Saša Majkić

16 no.7 Deo I PROSE VASAR gde jedna debela gospoda sa natapiranom kosom boje pepela... -Igrokaz sa jabukama, dva kišobrana i nekoliko patuljaka- Deo II Onda sam se okrenuo prema vašaru. Mnoštvo raznog sveta vrzma se oko tezgi, gleda u stare satove, kišobrane, u gomile iznošene garderobe, lakovanih cipela. Na jednom kraju pleše sveštenik, uključen je u struju. Pleše kao velika crna igračka kupljena u kineskoj prodavnici. Ritam podseća na melodiju iz nekog automata za fliper. Sveštenik gleda malo u nebo, malo u prisutnu publiku, sastavljenu od ljudi i patuljaka. Nekoliko ljudi tapše, dok patuljci samo gledaju unaokolo ne pokazujući ni najmanje interesovanja za spektakl. A prizorom se širi miris kuvanih jabuka izmešan sa uprženim šećerom. Jedna žena pokušava da zatvori veliki crveni kišobran koji je upravo kupila. Na sve načine hoće da obuzda veliko platno, stiska ga obema rukama, savija se od napora, ali kišobran se svaki put ponovo otvara. Već prilično iscrpljena od bezbroj pokušaja, okreće se i ugleda kako vetar prema nebu nosi jednog momka koji u ruci drži - veliki žuti kišobran. Potpuno isti kao i njen. Ona izuva svoje male bele sandale, savija noge u kolenima i skače. Za nekoliko sekundi je na nebu. Vetar je nosi gore pa dole, levo pa desno, a ona se smeje nekim zvonkim glasom koji se preliva predelom i meša sa mirisom kuvanih jabuka i uprženog šećera. Na tezgi sa šeširima sedi jedna stara Ciganka sa svojih sto trideset i devet godina. Visoka je i mršava, a lice joj se izgubilo u velikim crnim brazdama. Samo u gornjem delu, između nekoliko velikih brazdi, izviruje jedno svetlozeleno oko. Peva, bruji i zuji, sve u isto vreme. Podseća na neku staru mašinu koja radi svašta u isto vreme, ali ničemu ne služi. Šeširi koje prodaje svi su crni, sa velikim lepršavim obodom, a u delovima gde obično stoji mašna, nalazi se vezica mlade šargarepe, ili nekoliko oraha, ili isečak iz nekih starih novina, a tu je i nekoliko fotografija, crno-belih, izbledelih. A onda, u jednom trenutku, Ciganka počinje da peva sve glasnije, neku neobičnu melodiju i obodi šešira počinju da poskakuju, kao na vetru. Šeširi plešu uz melodiju Cigankine pesme. Za samo nekoliko trenutaka, svi šeširi poskakuju, lete iznad tezge, menjaju mesta. Vezice šargarepe se odvezuju, a mlado narandžasto korenje spaja se sa starim fotografijama, i unosi boju u njihov crno-beli svet. A kad je Ciganka zatvorila svoje veliko zeleno oko i pustila ton u kojem su se spojili zvuk poletanja aviona, prasak tanjira i krik majke koja je zakopala svoju decu ceo prizor se zaustavio, ona žena i onaj momak su stajali kao zamrznuti na sred neba sa svojim žutim i crvenim kišobranom, sveštenik koji je bio uključen u struju se skamenio, publika je stajala kao gomila voštanih figura, a šeširi su bili nepomični u vazduhu. Onda je ona zatvorila usta i otvorila oko, a sve oko nje je nastavilo kao da se ništa nije desilo. Šeširi su se vratili na svoja mesta, a vetar je opet nanosio miris kuvanih jabuka izmešan sa uprženim šećerom. Gde je naš štand? pita jedan momak čija plava kosa svetli u predvečerju. Izgubljen je u gomili belih štandova, potpuno istih. Za tim štandovima stoje momci i devojke, svi našminkani zlatnim, srebrnim i bronzanim bojama i svi kostimirani. Dele kriške dinje i orahe prelivene medom. Izgledaju kao da izvode neku koreografiju, neki slow motion, nevezano za muziku koja se čuje u pozadini. Prolaznici zastajkuju okrećući se i ne znajući kome da priđu. Iako svi dele isto. Jedna debela gospođa sa natapiranom kosom boje pepela počinje da kašlje i da se davi. Nekoliko patuljaka joj odmah pritrčava, pokušavajući da je potapšu po leđima. Skaču i uspinju se, ali ne mogu da dobace više od bubrega. Onda je jedan tako tresne po delu gde su bubrezi, da gospođa krikne, a iz grla joj izleti velika crvena jabuka, prelivena šećerom i cela. Videvši to, ona iskolači svoje velike plave oči i poče da se pljeska po dekolteu. Desetak metara od nje stoji jedan par i strasno se grli. Ne obaziru se ni na koga. I onda, dok joj on sklanja kosu s lica, njena perika pada pravo na bebu koja bezbrižno spava u kolicima i koju roditelji baš u tom trenutku guraju pored ovih dvoje, babe i dede. Beba vrisnu, a baba se samo nasmeja i prošišta nešto kao izvinjenje, kroz svoja dva zuba s gornje strane, jedina dva koja su joj ostala i uze svoju periku. A deda zbog tog vriska izvadi aparat iz levog uha i dunu u njega kako bi svojim dahom vratio harmoniju narušenu naprasnom bebinom reakcijom. Nakon samo nekoliko sekundi sve je kao i pre. Baba i deda nastavljaju svoj erotski ples, a beba ponovo tone u najslađi san. Kad leto dođe, iglu naći ću ja, a sve čaše smeškaće se tad... peva jedan gospodin sa cilindrom, zelenim rukavicama i narandžastim štapom koji treperi. Sedi između dva štanda na kojima stoje velike bele sveske, bez linija i bez kvadratića. Peva i pozdravlja prolaznike skidajući svoj veliki crni šešir. A sa njegove leve strane, jedan patuljak leži i plače, jeca i lije neke velike kristalne suze, velike gotovo koliko i njegova glava. On plače zbog toga što je pre tačno sedam godina izgubio iglu kojom je bušio uši ostalim patuljcima. Od tada patuljci nose samo minđuše na štipaljku. Vašar se bliži svom kraju. Vetar i dalje nanosi miris kuvanih jabuka izmešan sa uprženim šećerom. Jedan dečak glasno podriguje. Do samog kraja ostala je još samo trka. To je takmičenje osoba koje imaju tri ili više nogu. Pobednik je ona osoba koja prva doskakuće do cilja, ali na jednoj nozi, i to levoj. Pravo učešća imaju samo stariji od trideset godina, jer mlađima leva noga još uvek nije sasvim razvijena. Na takmičenje se svaki put prijavi više od tri stotine ljudi. Oni za tu priliku premažu nokte svojih levih stopala u boje državne zastave, a na onaj deo iznad prstiju iscrtaju državni grb ili ispišu početak nacionalne himne. Publika pre početka trke otpeva Pesmu letu i pljune na sve četiri strane sveta. Pesma letu se sastoji od tri strofe koje se mumlaju i tri refrena koja se ciče. Baš u trenutku kad je publika pljunula na četvrtu stranu sveta, i baš kad su se takmičari spremali da krenu, poče da se spušta neka teška neprozirna ljubičasta magla. Odjednom sve posta mutno i ljubičasto. Ljudi se prvo uskomešaše, a onda začuđeno stadoše, slušajući pesmu koja je bila sve glasnija, sve bliža. Bila je to Pesma plavom nebu. Ona se peva kad dvoje shvate da su se napokon sreli, da se desilo. Što je pesma bila bliža, magla je bila sve prozirnija. Onda ceo vašar pogleda u nebo i vide kako se ono dvoje što su leteli sa svoja dva kišobrana, žutim i crvenim, spuštaju, pevajući i držeći se za jedan. Sreli su se. Bojan Krivokapić 16

17 (iz transkripcije razgovora u kafeu koji je snimilo nepoznato lice neposredno pre incidenta u Širokoj 12, Prag) PROSE Istina o Sirokoj 12 Hol vagy anyám? kétszerfőtt Nyíva Béla A sarkon no.7 - Molim Vas, gde se nalazi toalet? - Onamo. Desno. - Oprostite, da li biste bili ljubazni, budući da sam ja ovde sam, u uglu srčem kafu, da pripazite na moje stvari dok se ne vratim? Znate, imam tamo neke stvari koje su mi posebno drage, druge i nisu toliko, mada bih voleo da ih zateknem kada se vratim na istom mestu koje sam im po nekoj sopstvenoj logici dodelio, prema kojoj tamo leži i jedna olovka koja piše plavo i ono što je najvažnije u vezi sa njom je da sam je pozajmio od drage osobe i ona mora biti vraćena, tako da ukoliko budete došli u takvu situaciju da spašavate moju imovinu od kakvog napasnika, spasite prvo tu olovku. Ja bih je poneo sa sobom, onamo, desno, ali čini mi se da je to neumesno, kao što rekoh, tu stvar treba da vratim, a i može mi tamo zasmetati. Njome, inače, zapisujem razne beleške u jednu sveščicu tvrdog poveza, videćete, lako je prepoznati, ona ima presvlaku korica od imitacije kože. Tu je, na stolu, pokraj Vaše imitacije bambusa, vrlo dobre, ako smem da primetim. Gotovo sam pomislio da gajite tu biljku, što je neverovatno u ovim uslovima, premalo je svetla i vazduh je suv, često zagušljiv, da ne govorimo o duvanskom dimu, jer Vaš kafe koji zauzima manje od osamdeset metara kvadratnih po zakonu može postati pušačko ili nepušačko mesto, a Vi ste se, vidim po pepeljarama od kojih je jedna i na mom stolu, odlučili da mesto bude omiljenije pušačima nego onima koji to nisu. E, pokraj pomenute pepeljare nalazi se jedna voćka, da, znam da izgleda gotovo kao paradajz, međutim varka je nalik onoj sa bambusom, to je ipak voćka i ime joj je persimon. Ne sreće se naročito često u našim piljarnicama, ali, eto, ponekad se desi da možemo, naravno po visokoj ceni, mada ipak razumnoj, da uživamo u prisustvu ovog ploda. Presečete li ga napola, upravno na osu rasta, u sredini ćete ugledati maleno sunce sa šest zaobljenih zraka žućkaste boje. Onda ogulite koru i krišku po krišku polako jedite. Ukusa je nalik na mango, mada poseduje određenu blagost kakvu ima kesten pire ili avokado. Upravo zbog toga što nalikuje paradajzu, sumnjam da će iko u mom odsustvu pokušati da se njime počasti, a ako se kakav nitkov drzne, Vi ga samo posmatrajte dok potpuno ne napuni usta, jer ukus je jako prijatan, neodoljiv, pa ga tek onda dobro tresnite po njušci da mu čitav podvig presedne. Što se tiče pomenute sveske, imao bih još jednu sitnu molbu, budite ljubazni, saslušajte, dao bih vam ovlašćenje, nalog, čak, koji biste morali da ispunite ukoliko se ja, kojim slučajem nikada ne vratim, ne, ne bih Vas uzrujavao, moje zdravstveno stanje je dobro, sem ukoliko ste mi sa kafom isporučili kakav virus ili otrov dužeg delovanja, fitilja takoreći, i bombe su moguće, moja paranoja je sasvim opravdana s obzirom na sadržaje koji se nalaze u pomenutoj sveščici. Drago mi je da imate strpljenja, ova stavka je od gotovo iste važnosti kao što je to slučaj sa plavom olovkom, da, crvene je boje, ali piše plavo, kao što i ja možda oštrom oku delujem sasvim upadljivo sa preteranom jednostavnošću u pojavnosti, moja je namera da ne stršim iz okruženja jer upravo to čine moji sadržaji, ti plavi redovi, znate, oni govore nepoželjne stvari, bave se izgnanom materijom u ovo doba opšteg otuđenja, kliktavih poruka u noći koje ništa ne znače, gube svaki smisao, čovek čoveku drug, nikad više. U svakom slučaju, zamolio bih Vas da svako slovo istine na tim stranicama nepovratno uništite, vatra je elegantno rešenje. Shvatite, može se desiti da sudbina namesti redosled naizgled nepovezanih događaja i do mojih spisa će stići neko čijem će srcu to zapravo prijati, mimo hiljada drugih koji bi s tim učinili upravo ono na šta Vas ja nagovaram, i taj će, pri tom nikako ne izostavljam Vaš ženski rod naše vrste, videti put istine na čijem sam i ja tragu, ali nesrećno postradao u kakvom toaletu, nisam uspeo da stignem dalje od tek nekoliko plavih redaka, i nastaviće, moj naslednik, ona će milovati još neko vreme ovaj svet koji je na izdisaju, on će mu krepiti duh dobrim rečima pružajući mu još nekoliko godina mrcvarenja i upravo je to razlog zašto oni moraju biti sprečeni, mora im se stati na put, jer da bi se otpočelo novo putovanje, prethodno se mora u potpunosti svršiti, a sa ovim svetom je gotovo, svršeno. To je prosto nalik fiziološkoj nuždi koja je i mene naterala da ustanem, da Vam priđem, takvo nešto tera ovaj svet da padne, i ne sme mu se stati na put, ne smemo ga zadržavati, da ukrsti noge i cupka u mestu, kao ja, na primer. Napuštam Vas potpuno uveren da ćete slediti uputstva koja sam Vam dao, zbogom. Uroš Pajić Ha hazaér, akkor olyan finom fiú leszek, mint amilyennek szeretne. Az orvos azt mondta, hogy megsavanyodik a húsom, ha hirtelen látvány tárul elém. Nyíva Béla fiatalkorában sokat biciklizett. Kihajtott az utcára és kiválóan egyensúlyozva kerekezett egy kézzel irányítva kerékpárját. Szerette az embereket. De igazán mégis csak magát szerette a legjobban, ám sehogyan sem tudta ezt a szeretetet magán kiélni (kivéve Vass Szablocs némely nagyobb disznóvágásos vacsora utáni álmában), magába fojtani meg nem merte, mert az kifejezetten rossz hallotta nagybátyjától. Ezért hát egyik kezét nem a kormányon, hanem teste mellett lóbálva (a jó vérkeringés miatt) tartotta, állandó készenlétben egy esedékes integetésre. Ez a folytonos várakozás annyi feszültséget gerjesztett benne, hogy a sarkon hirtelen felbukkanókat nem üdvözölte, hanem pofánvágta. Mire már a lakossági fórumon szavazásra bocsátották, hogy kerekítsék le az utcasarkokat, a Béla-problematika túlnőtte Bélát. Nem találták a bajt Bélánál, ezért hát keresni kezdték. A politikában találtak rá. A vezetőség azzal érvelt, hogy nincs megoldás, elment a pénz a betonozásra. Másnapra a veszélyesebb sarkok közelében lakók egyike elkezdte felverni a betont, jelezve az ügy súlyát, és hogy a pénz nem ment el, csak átalakult, és ő visszaadja visszaalakításra. Inkább legyen sár, csak biztonságban tudhassa családját. Nyíva Béla csak akkor értesült az ügyről, amikor az emberek már alagutat fúrtak az utcák összekapaszkodó pontjai alá. Béla nagyon elszomorodott kártékonyságán. Szörnynek érezte magát, nem akart emberek közé menni. Odaadta kerékpárját nagybátyjának, hogy ne árthasson többé az embereknek. Nyíva Béla azon felül, hogy kiiktatta legfőbb elfoglaltságát, a bicajozást, újraélesztette gyermekkori szokását: keddenként a piacon burekot majszolt és zsírtól csillogó kezét bűvölten bámulva azon morfondírozott, hogy vajon azok a nők, akiket mamának hív, valóban az édesanyjai-e? Miután leszopogatta a zsírt ujjairól, széles mosollyal integetett és azt kiabálta a nőknek a sarkon, akik talán valóban az édesanyjai voltak, hogy,,szia mama!. A (kerék)pározásomon A rokonok nyugodtan bekapcsolhatnák a tévét, ha nem lennének annyira önzőek. Amikor az asztalra raknak és esznek, éppen lenne annyi időm, hogy nézzem. Már hónapok óta nem volt szülinapom. Nehezen viselem ezt az évi beosztást. Nekem meg már egy hónapja nem jött meg, mondta a nő. Ezzel úgy fölidegesített, hogy el akartam ütni. Hogy panaszkodhat egy hónap után? Tudtam, hogy magánakvaló: sír, hogy nincs pénze a gyereke gyógyszerére, pedig engem pofoz a nagybácsi, hogy hülyegyerek. És akkor jön az a nő az egy hónapjával. Jóhogy nekimegyek. Sikítva pedáloztam felé. Az ijedtségtől annyira megdermedt, hogy hirtelen tél lett, és mire leértem volna a lejtőn, már jeges lett az út. Szilánkokra törhetem fagyott testét. Elcsúsztam. Vagyis a bicajom. Nem hitt eléggé magában. Hasznavehetetlen gép, gondoltam. Jaj, miket gondolok. Hát hogy hihetne magában, ha én, a hozzá legközelebb álló, a legkisebb hibájáért is megrovom. Bűntudattal emeltem föl a földről. Ebben a pillanatban a szégyen szélcsendjéből néhány rövidke röffenés hallatszott. A nő fagyott teste görcsösen vonaglott a hóban és kárörvendően röfögött. Bár rettenetesen feldühített gyúnyolódása, ugyanezzel a tettével örök boldogságot is szerzett nekem. Ebben a fagyos hangulatban annyira elöntött a méreg, hogy máig sem tudom, hogy a nő iránti haragomban vagy egy lappangó érzésnek engedve vetkőztem le meztelenre és pörgettem fejem fölött (biciklimet magamra emelve, hangosan kurjongatva) a kerekeket. Ifj. Rácz József ART: Sonja Paunović 17

18 no.7 Kako poređati osnovne elemente u prirodi? Kojim redom da ih predstavimo? Nije to nimalo lak zadatak. Da bismo ga malo olakšali, možda bi bilo bolje da ih prvo nabrojimo. To su: plišani meda sa dva ružičasta dugmeta umesto očiju; jedan dugačak, uglavnom beo zid; kiša kuršuma. Kiša kuršuma shvaćena kao prirodna nepogoda, kao apstraktni, ali krajnje neprijateljski nastrojeni pojam. Osim ova tri osnovna elementa, u manjoj ili većoj meri bili su prisutni još i: jedno Sunce; jedan pobunjenički streljački vod; ikonička predstava pustinje sa kaktusom i lešinarom; poštanska kočija sa rupama od metaka, napravljenih bez sumnje radi provetravanja; jedna lepa, tanana, bledolika prezbiterijanka, u crno odevena; njen muž, prezbiterijanski pastor, u crno odeven....zatvorio sam oči. Kiša rastopljenog olova padala je na Zemlju. Ljudi i životinje bežali su pokušavajući da se spasu od ove biblijske pošasti, ali nije bilo mesta na koje može da se pobegne. Kiša olova uništavala je sve oko sebe. Upijala se u pesak i slivala u reke rastopljenog metala. Svaki živi oblik koji bi dodirnula ona je pretvarala u teške gromade tamnog, mutnog metala. Bog ju je poslao sa samo jednim ciljem: da završi sa sadašnjim životom i započne evoluciju novih, savršenijih oblika, zasnovanih na usijanom olovu. I evo, u rekama su se već pojavljivala nova, tupa, metalna lica, koja su sa čuđenjem zurila u novi, crveni, devičansko čisti svet večno gorućeg neba... Ne, nije to božja kiša, reče bledolika prezbiterijanka. To je kiša Panča Vile. Ali gospođice bledolika prezbiterijanko, zašto me vi stalno... uostalom, kako to pada kiša Panča Vile? Kiša generala Panča Vile izgleda još čudnije nego božja kiša, nastavi bledolika prezbiterijanka, dok joj se sa lica slivala krv. Ona u stvari i ne pada, već leti paralelno sa zemljom, balističkim putanjama. Neiskusnom oku činilo bi se da ona nikada i neće pasti, već će večito leteti horizontalno, prkoseći zakonima gravitacije... Uostalom, ona najčešće leti samo do prvog plota. Zakon gravitacije... nije li to dokaz da je u svemiru sve povezano uzročno posledičnim vezama? Naprotiv, nije li to još jedno divno čudo koje predstavlja dokaz Božjeg postojanja? Kiša vrelog, rascvetalog olova letela je svojim idealnim putanjama u paralelni univerzum, u revolucionarnu večnost. Jedna lutka bila je prislonjena uz imaginarni beli zid. Mali beli plišani meda, sa očima od dva crvena dugmeta. Albino medo, za albino slepog dečaka. Stajao je pravo na putu zamišljenim puščanim (ili revolverskim) cevima i zurio u njih svojim crvenim očima. Oči koje ne vide, uši koje ne čuju. Malo dalje, na jednom oblačku, ležala je bledolika prezbiterijanka, potpuno gola, raširenih nogu. Grudi je zaklonila levom rukom a međunožje smokvinim listom, standardnim renesansnim rekvizitom, koji držaše prislonjenog uz pičku. Oči su joj bile mutne, osmehivala se nekako čudno i grčevito, a u izrazu lica bilo je nečeg nalik ludilu, a opet nečeg toplog, kao nekog pomirenja, ili ljubavi. To nije bilo nimalo čudno, s obzirom na to da je maločas bila silovana. Zid uz koji je plišani medo bio prislonjen bio je prav i blistavo beo pod zaslepljujućim suncem. Rupe od metaka činile su jednu uglavnom pravu liniju koja je prekidala tu belinu: liniju neravne, izrovane, sasušene ilovače. Liniju smrti, koja se prostirala negde u visini prosečnog ljudskog grudnog koša. Čovek bi mislio da, kad bi nekako uspeo da se provuče ispod ili iznad nje, kada bi bio manji ili veći od te linije, ne bi morao da umre. Kao da je pravi uzrok smrti u tome što njegovo srce kuca baš u njenoj ravni. Što je u suštini iluzija. Jer linija smrti nalazila se tačno tamo gde je moje srce, meci su pratili, zamišljali su da prate moj grudni koš. To je bio razlog njihovog postojanja. Drugim rečima, to je bilo olovo koje voli srce, srceljubivo olovo. Meci su leteli prema tim slepim očima. Leteli su kao mnogobrojne osice, otkidali su deo po deo krzna, ušiju, dlake. Bili su besni, činilo se kao da žele da rastrgnu sirotog PROSE Viva la revolution medu. I na kraju ah, kakvog li užasa! glava se razletela na komadiće, a iz utrobe počeše da ispadaju delovi pliša! Nervozni glasovi vratili su me u stvarnost. Vika poručnika pokušavala je da dovede u red nekolicinu mrzovoljnih vojnika. Otvorio sam oči, i prvo što sam ugledao bila je prašnjava uličica na kraju sela, sa zidom koji je gledao na pustinju. Nasuprot meni bio je postavljen vod. Linija od pola tuceta vojnika u širokim šeširima stajala je spremno, sa puškama na gotovs. Iza vojnika sakupila se grupica ljudi svih doba i uzrasta, staraca, sredovečnih i dece, posmatrajući, uostalom sa vrlo malo emocija, pripreme za streljanje. Kraj zida, odmah kraj poštanske kočije izbušene mecima, ležali su leševi mojih saputnika: prezbiterijanskog sveštenika i njegove žene, silovane, a zatim ubijene. Dok sam očekivao da se završi pripremni deo i pređemo na izvršenje (sve što ljudi rade ima pripremni deo), osluškivao sam cvrkut ptica koje su letele oko prašnjavog bagrema na kraju ulice. Iz nekog razloga taj cvrkut bio mi je veoma bitan u ovom trenutku. Sećam se kako su me osudili na streljanje. Nakon što su napali i orobili kočiju sa tri putnika (nenaoružanim sveštenikom, njegovom antipatičnom ali seksualno privlačnom riđokosom, mršavom i pegavom ženom, i jednim ciničnim sedamdesetogodišnjakom) silni vojnici Panča Vile odvedoše nas na sud. Za sveštenika sud je bio: udarac u glavu. Još nije ni shvatio šta mu se dešava, dok je krvave glave zblenuto gledao šta se dešava oko njega, neko mu ispali metak u potiljak. Došlo mi je da se pobunim zbog nemaštovitosti ove presude, ali se pobojah da će za mene pokazati više maštovitosti. Za bledoliku prezbiterijanku sud je bio: nož pod grlo. Moram da priznam da je znala kako treba krvariti: dramatično. Njena smrt bila je nalik na završne scene opere. Za sedamdesetogodišnjaka bez jasne svrhe postupak je bio: saslušanje. Kad me upitaše šta tražim ovde, rekao sam da sam došao da se pridružim velikoj revoluciji Panča Vile, po mogućnosti se nesrećno zaljubim u lepu Meksikanku, a onda umrem na neki misteriozni način. Kako se zoveš? upitaše me. Sergej Stanković rekoh im ja. Na pomen mog imena među Meksikancima se razleže bura smeha. Ha ha ha! Čujete li kako se zove? On hoće da umre sa nama! Šta fali mom imenu? upitah uvređeno. Ali bura smeha nije se stišavala. Streljajte stranca sa smešnim imenom! Ura! Hajdemo svi da vidimo kako streljaju stranca sa smešnim imenom! Celo selo se sleglo. Ali pre nego što su vojnici dobili naredbu da me streljaju, pojaviše se dva čoveka koji su nosili svaki svoj sto. Obojica su postavili stolove sa strane, jedan naspram drugog. Prvi se predstavio kao pisar, a drugi kao sekretar. Pisar je dugo tražio svoje pero, ali nije mogao da ga nađe. Zbog toga jedan seljak donese gusku i na licu mesta joj iščupa pero. Guska stade da se buni, a zatim se odgega u svoje jato, prethodno se posravši po putu. Pisar pregleda pero i zašilji ga, očigledno zadovoljan njegovim kvalitetom. Zatim stade da škraba po hartiji. Radio je dugo i sporo. Svaku liniju iscrtavao je sa posebnom pažnjom neukih ljudi. Znoj mi je curio sa čela. Par mušica uporno mi je dosađivalo. Nije ni čudo: želele su da popiju poslednju kapljicu znojavog nektara sa budućeg leša, vrhunske poslastice. Prosto sam mogao da osetim nervozu vojnika, kojima se u ovo toplo letnje popodne uopšte nije stajalo na suncu. Pa dobro, koliko ću još stajati ovde? rekoh usplahireno. Budite strpljivi reče mi sekretar. Uskoro ćemo vas streljati. Ne, ja hoću da umrem odmah pobunio sam se. Kako se piše vaše ime? upita me pisar. Sergej Stanković odgovorih mu ja. Ne vredi, ne razumem. Umesto imena staviću krst. Ja ću napisati svoje ime. Nije bitno. Ionako ne znam da pišem. 18

19 Pa zašto su te izabrali za pisara? Neko mora i to da radi. Izvolite, pročitajte. Pisar mi predade jedan papir ispunjen krstovima. Papir je bio nalik na groblje. Na kraju dokumenta bila je iscrtana lobanja. Šta je ovo? upitah ga. Vaša smrtna presuda. Hoćete li da potpišete? Dajte mi pero... Stavio sam krst u jedan ugao papira. Pisar ustade, sa svečanom sporošću odnese papir kod sekretara, koji na njega udari pečat od krompira i zavede ga u registar od listova kupusa. Zatim pojede sve to, obilno zalivajući obrok sirćetom i zejtinom. Publika je posmatrala celu tu ceremoniju sa odobravanjem. Odveli su me do zida i vezali su mi ruke. Jedan mršavko tužnog, psećeg izgleda, u ostacima nečega što je verovatno nekada bila oficirska uniforma, priđe mi i ponudi da mi veže povez preko očiju. Odlučno odmahnuh glavom. On me pogleda sa odobravanjem. Razumem. Hoćete još malo da gledate Sunce reče oficir. Ne, budalo. Hoću da gledam smrti u oči. Oficir se bez reči vrati pored zida. Na licu mu se ogledao plemeniti bol, ne znam da li zbog uvrede, ili je bio tužan što mora da me ubije. Najverovatnije ipak da su mu se oči suzile zbog jakog sunca. Podigao je sablju i naredio vatru. Interesantno, ali nisam čuo zvuk pušaka. Primetio sam samo beličasti dim kako usporeno izlazi iz cevi, kao u slow motionu. Zatim kao da je sve stalo. Ništa se nije pomeralo: senke, ljudi, drveće, sve je stajalo u potpunom spokojstvu trenutka. Osetio sam oštar bol u grudima, stomaku, preponama, uglavnom grudima. Pomislio sam kako sam sada mrtav. Ali nikako da se sručim na zemlju. Svi vojnici i seljaci su se gromoglasno smejali. Ali ja sam mrtav, zar ne? upitah. Dodirnuo sam rukama grudni koš. Bio je pun rupa, kao švajcarski sir. Kad sam se malo povratio, Meksikanci su mi objasnili da smo svi mi odavno mrtvi, i da je streljanje bila samo farsa. Kao da hoće da potvrde njihove reči, prezbiterijanski pastor i njegova crvenokosa žena ustadoše iz svojih grobova, teatralno, sa pokretima kao da izvode neki mađioničarski trik. Svi su im pljeskali, pa i ja. Oni otresoše prašinu sa sebe pa odoše na kupanje do reke od istopljenog olova. Meksikanci mi pokazaše svoje rane. Svaki je imao grudni koš pun metala. Vremenom sam otkrio da su ovi Meksikanci sjajni drugari. Sa njima je bilo tako zabavno biti mrtav. Bio sam zahvalan što se nalazim u podzemnom svetu baš sa njima, a ne sa nekim drugim mrtvacima. Sve u svemu, ovi Meksikanci su voleli da streljaju. To je izgleda bila njihova revolucionarna bolest. Odmah pored odeljka sa Meksikancima bio je odeljak sa Sovjetima, koji su takođe voleli da streljaju. Robespjer je voleo da seče glave na giljotini... Rekli su mi da su u životu često streljali, i da su na kraju i oni sami svi bili postreljani. I ja sam jednom negde bio streljan, tako sam umro, samo sam zaboravio kad i gde. I tako smo provodili našu večnost u podzemnom svetu. Streljali smo zarobljene neprijateljske vojnike, strane agente, babe sa pijace, seljake i njihovu decu, mlade snaše, pa čak i krave i prerijske kučiće. A kad bi svi oni nestali, streljali smo jedni druge, čisto da nam prođe vreme. Sergej Stanković PROSE Szomszédok A két pucolatlan, fél krumplit, melyeknek a közepébe fél tojás alakú mélyedést vájtam, megmostam és kitettem a teraszra száradni. Meglocsoltam a növényeket. Arra gondoltam, már átültethetném őket nagyobb cserépbe, hogy még nagyobbra nőjjönek, de nincs az a még nagyobb hely, amibe belenőhetnének. Egymás hegyén-hátán nyomorognak a fal mellett. Úgyhogy nincs átültetés. A macskám csak hízik a sterilizáció óta, többet is dorombol, egészségesen néz ki, szerintem puhább is lett egy kicsit. Tetszik így nekem. Lájkolom a petevezetékelkötést. Csöngettek. A vízórát jött leolvasni a vízóraleolvasó ember. Beengedtem a kapun. Finom, frissen vágott fűillat volt az udvaron, én meg kihúztam magam a rámzúduló harmónia meg annak öröme miatt, hogy megajándékozhatom a vízóraleolvasó embert egy jóillatú udvar látványával. A teraszon megpillanotta a krumplikat. - Hát ezekből mi lesz? - Öööööö, saláta! A 40-es éveiben járó férfi arcán láttam, hogy nem egészen érti ezt, de nem is érdekli annyira, hogy tovább kérdezzen. Apámmal néha beszélget, arról, hogy apám milyen jó bőrben van, de valójában apám soha nem is volt olyan szar állapotban, mint ahogy ő azt elképzeli. Így meg persze, hogy mindig jó bőrben van. Nekem csak harisnyákat ad el. Úgy hív, hogy kislány, én meg őt úgy, hogy vízóraleolvasó ember, és ez így rendben is van. Egyszer vettem tőle harisnyát, de mivel ő úgy érzi, jobban tudja, mint én, hogy miben fázok télen, és miben nem, nem veszek tőle többet. Én tudom, hogy ha abban mászkálnék télen, amit ő télre ajánl nekem, márciusra vért pisilnék. Sőt! Vérkövet. Valójában a két krumplit nem salátának szántam. Hanem Krumplisurprise -nak. Egy ismerősöm születésnapjára készültem. Kivájtam a két krumpli közepét, hogy beletegyem azt a sárga, műanyag tojást, amit az igazi Kindersurprise -ból vettem ki. Aztán összeszelotéjpozom a krumplikat, ráírom, hogy Krumplisurprise és woala! Efféle viccességgel készültem... A vízóraleolvasó ember megnézte a vízórát, kérdezett apám egészségéről, aztán kiengedtem a kapun. Bementem a szobámba, betettem valami jó kis zenét. Egy pár percre rá a szomszédasszony jött át egy tányér kaláccsal, fakórózsaszín mázzal a tetejükön. Az apukád itthon van? Nincs, elment dolgozni. Aha. Tessék, egyetek kalácsot, ma délután sütöttem, úgy volt, hogy jönnek az unokák, de a Tibikének nagyon elkezdett fájni az egyik foga, és akkor családostól elmentek a fogorvoshoz. Köszönjük, Juci néni! Kinyitottam a frizsidert, de úgy, hogy ne látszanak sem a hétfői, sem a szombati kalácsok, amiket akkor hozott. no.7 Apukám meg én nem eszünk kalácsot. Nem kívánja a szervezetünk. Zöldségeket meg gyümölcsöket eszünk szabadidőnkben. De főleg zöldségeket. Mártikám, elkaphatom a flekszet? Juci néni, minek magának az? Juci néni egy pár másodpercig félszegen állt a küszöbön, aztán megszólalt: Nem tudom eltörni a tablettámat. Valami olyan keményet írt ki az orvos, hogy egyszerűen nem tudom eltörni. Foggal meg nem akarom, nem arra van a protézis. Most én álltam szótlanul, végül annyit mondtam neki, hogy nem tudom, hol van. Mintha időközben rájött volna, hogy hülyeség is ez az egész, és kezdte elterelni a témát. Hát ezek a krumplik? Szárítod őket, hogy ropogósabbak legyenek, amikor megsülnek? Igen. Nem. Krumplisurprise lesz belőlük. Gondoltam, jobb, mint ha azt mondanám, hogy saláta, meg ha már ilyen buggyant ez az asszony, lehet, tetszene is neki az ötletem. Folytattam tovább: Kivájtam a közepüket, hogy beletegyem azt a sárga tojást, játékkal együtt, ami az igaziban van benne. És akkor majd ráragasztom, hogy Krumplisurprise. Szülinapi ajándék lesz! Nincsen pénzed, Mártikám? De, van, csak gondoltam, vicces lenne. Miért nem mész el inkább abba az olcsó kínai üzletbe? Vannak ott szép bögrék. Arra gondoltam, tényleg elmehetnék, de akkor is valami pikachu-fejű barbit vagy valami hasonló hülyeséget vennék. Igaz, veszek neki inkább egy szép bögrét. Ezzel elköszöntünk egymástól, bementem a házba. Nyaggattam a macskámat, nyi-nyi-nyi-nyi-nyi, utánoztam, amit ő nekem mondott, aztán megkarmolt, de csak úgy gyengéden. Tudtam, ha nem lenne sterilizálva, akkor a vérem is folyna már. Vettem az adást és abbahagytam a nyaggatást. Elkezdtem levest főzni. Elővettem a pálinkát is, főzés közben esik a legjobban. A leves a kedvencem. Főztöm kóstolgatása közben is feszesen kihúztam magam, tudtam, hogy jó háziasszony lesz belőlem, amit már alig vártam. A zene és apám jóminőségű hangszórói fokozták a jókedvemet. Hirtelen az eszembe jutott valami. Átmentem Juci nénihez. Kinyitotta az ajtót, zsírszag áradt a házból, a homlokán izzadtságcseppek fénylettek. Ő is lázas főzésben volt. Itthon van a férje? Nincsen, de mondjad Mártikám, mit szeretnél? Hát, a hegesztőjüket szeretném elkérni, tudja, van itt egy szemölcs a nyakamon, ami nagyon zavar... Fábián Elza ART: Davor Gromilović 19

20 no.7 Egy padon ültem a kedvenc parkomban. A szellő könnyedén suttogta válaszait a gondolatban feltett kérdéseimre jó módszer ez arra, hogy elmélkedjek. Nem hinném, hogy csalás lenne, hisz a legbölcsebb kohásznak is mindig akad egy hálás segédje, aki örömmel tartja neki a formát, ha épp vasszívet öntene, de kezei már nem engedelmeskednek az oly régóta hatalmaskodó fejének. Hálás vagyok a munkámért, hisz azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Elég, ha kimozdulok néha és egy kicsit szüneteltetem a berögződött eszem-iszom-alszom sémát. Na meg persze jól jön, ha van nálam némi papírcetli és ceruza, ha esetleg sikerül valami jót szőnöm a szabadjára engedett gondolataim tarka fonalából. Erkély, borostyán, csillogó szem számítógép, algoritmus, havi jövedelem. A kor Rómeó és Júliája. A felborzolt kedélyek nehezen irányítható körhintáján lovagolok ilyenkor, és bár ez a legnehezebb feladat, ügyelek, hogy még időben megálljt parancsoljak ennek a száguldó unikornisnak, még mielőtt túl magasra ugrana és beleverné a fejemet Isten én figyelmeztettelek parancsolatába. Eleinte csak a verandára jártam mondjuk így szellőztetni. Volt egy kedvenc karosszékem, amibe ha beleültem, hirtelen furcsa időutazásban részesültem, mintha nagyapám, dédapám és ükapám egyszerre szorongatnák a karfán pihentetett kezemet és rángatnának vissza az ő idejükbe egy-egy soha-el-nem-mondott szóra. Hullámzó eszmefuttatásaimon gondosan evezett és ha zavart érzett, karjaiban újszülöttet ringató anyuka módjára nyugtatott meg, és olykor egész éjjel csukva tartotta alul csendesen remegő szememet, míg végül rendbe nem szedtem gondolataimat és neki nem álltam papírra vetni őket, mint a tiszta vízre evezett horgász, mikor előkapja aznap foltozott szákját és egy reményteli mozdulattal a vízbe lódítja azt. Hirtelen szemgödröm perifériáin oda nem illő mozgást észleltem, és fejemet felkapva valami olyasmi tárult elém, amihez hasonlót még igen tapasztalt fantáziám sem látott azelőtt. Az előttem tornyosuló reneszánsz épület legfelső emeletéről ugyanis ijesztő sebességgel ereszkedett alá egy horog a folyamatosan hosszabra nyúló damil előhuszáraként. Úgy tört előre, mint a parancsot követő katona, kinek józan esze helyén már csak a mogorva hanghordozás, a koránkelés, az egyenes lepedő és a hadgyakorlatok árnyéka trónol, ellenállást nem tűrő önbizalommal. Egy ideig azt hittem, ismét illékony fantáziám járatja velem a bolondot vagy megint elszámoltam magam és túl sok olajat öntöttem a fogaskerekek fölött lobogó tűzre, de a csörlők továbbra is szakadatlanul dolgoztak és továbbengedték a tábornokot, mintha mindenki az ő parancsára várna és nélküle a háború azonnal véget is érne. Mikor szemmagasságba ért, a csörlőt forgató kéz megállt, a horog pedig először körkörös mozdulatokkal, majd előre-hátra billegéssel ütötte el a megmaradt lendület nyújtotta idejét. Pont emiatt jövök ki egy ideje a parkba, hogy lássam, mi zajlik körülöttem, mivel tengetik az emberek mindennapjaikat. A parkot körbevették a civilizációt hordozó, nélkülözhetetlen kis üzletek, kávézók, fogadóirodák, ahova a szó szoros értelmébe vett normális emberek nap mint nap bejárnak mindennapi életük esszenciális összetevőinek beszerzéséért. Az efféle rendezett környezet tökéletes táptalaja a vegyszermentes voltuknak köszönhetően igen érzékeny gondolatpiruláim elültetésének. Olyan, mintha a napraforgók földjén kiválasztanám az arra legérdemesebb palántát és négy tükörrel körberakva állandó forgásra ítélném szegényt, elérve ezzel, hogy bárki, aki tőrődik a világgal annyira, hogy hajlandó egy szempillantást vetni a napraforgók csodaországára, az én hiperaktív virágomat veszi észre először, és netán akkorára nyitja a szemét, hogy utána napokig be se bírja csukni. PROSE Hinta Addig én voltam az, ki jó munkás létére növesztgettem ötleteimet az egyre sűrűbb, néha vesztükért sorban álló emberek között, erre most rendkívül meglepő iróniával az én szemeim kerekedtek el ama emberfeletti jelenség láttán. Hipnotizálva dülöngélek előre és hátra, cáfolva eddigi látszólag stabil elmeállapotomat, és azon töröm a fejem, vajon mi lehet a szándéka az örlőt forgató, nyilván valami magasabb tudatszintet birtokló egyénnek. Azt azért biztosan tudom, hogy ezúttal minden tudásomra szükségem lesz, hogy ezzel a feladattal megbírkózzam. Ember-horog-ember-én-horog. Forgásnak indult a fejem, így elhatároztam, hogy bedobok pár falatot a mögöttem, enyhén jobbra eltolt élelmiszerboltban. Túl hamar sorra kerültem, szinte el sem döntöttem, mivel tápláljam gyilkos hajlamú gyomorsavamat. Alig, hogy körbenéztem, máris szertefoszlott az eddig távolról inkább stagnáló létszámúnak tűnő tömeg. Köztudottan mindenevő vagyok. Étkezéseim témája bármi lehet a kicsit sem zöld vegetáriánus kajától, a legkevésbé sem vonzó húsfélékig. Konkrétan bármit a számba tehetsz, csak a nyelvem megfelelő pontjára kell helyezni és máris biztos jövőre számíthat az alagút mélyén. Ha megakad a torkomon a falat, csak intek egy jóbarátnak, hogy siessen és rántson be egyet, minél erősebben, még mielőtt a kis ínyenc csali végleg leszaladna a tüdőmbe. Isten ments, hogy a boncasztalon fekve azon kelljen törnöm a fejem, vajon a kukorica vagy egy nyamvatt cseresznyekukac vetett-e véget a zabálással töltött életemnek. Végül egy fánkot vettem, remélve, hogy attól újraindul a gépezet és minden rejtélyt sikerül a maga idejében kellően kibogoznom. Először is, meg kellett találnom a gyilkost. Még mindig az aggasztott a legjobban, hogy nem értettem a cselekmény mögötti szándékot. Miért akarna valaki emberekre horgászni? Egyáltalán mihez kezdene egy horogra akadt félnótással? Persze, gondolom, ő is inkább a nagyhalakra vadászik, éppúgy, mint én. A biztonság kedvéért csak kellő távolságból figyeltem az eseményeket, mivel még véletlenül sem szerettem volna én lenni az akasztott préda, táplálékot adva ezzel egyúttal a vérszomjas bulvároknak is: - A hóhérok küzdelme! Horogra akadt a horgász! A szótlan mesemondó! Körülöttem csak úgy sürögtek az emberek, a déli harangszó egyre gyorsabb ütemet diktált, Hitchcock madarai szárnyukat verdesve figyelték a következő áldozatot. Úgy kerülgettek, mintha tudomást sem vennének rólam, pedig szerintem nehéz nem észrevenni valakit, aki tátott szájjal várja, hogy sültgalambbal ajándékozzák meg. Igyekeztem feléjük fordítani az arcomat, éles szemfogaim majd hogy nem kiszúrták szemüket, mégis úgy tűnt, nekik semmi nem állhat az útjukba, szólítja őket a kötelesség avagy a bábszínház bajuszos igazgatója. Mi történne a világgal, ha az emberek leállnának mindenféle hülyeséggel szórakozni? Szobrokat tapogató fiatalok, buszmegállókat szaglászó öregasszonyok, hintákat nyalogató közgazdászok. Nevetve ébredtem rá a tudatra, hogy ábrándjaim ismét térde kényszerítették a józan ész emlegetett színházigazgatóját. Elég egy másodperc és máris megfeledkezem a dolgaimról. Bóklásztam a papírjaim között, mint a felszólalás előtt álló ügyvéd és kerestem a szöveg támpontjait, amikkel kezdhetnék valamit. Ilyenkor, ezekben a sorsdöntő percekben dől el, hogy tudok-e bármit is kezdeni az írásaimmal, tudok-e elég jó ösztönzést adni az olvasóimnak, hogy megvegyék a mondanivalómat és ezáltal engedjenek végre a nyakamat szorító alattomos hurkon is egy kicsit. Oláh Viktor 20