Intergenerációs alkotmány

Átírás

1 Gál Róbert Iván - Gulyás Attila - Medgyesi Márton Társadalomtudományi Kutató Intézet (TÁRKI) Zrt. Budapest, május

2 Tartalom 1. Vezetői összefoglaló Bevezetés Az igazságosság-elméletek intergenerációs kiterjesztése A jövő nemzedékek megszemélyesítése A jövő nemzedék megszemélyesítése szavazati jog biztosításával A jövő generáció képviseletére létrehozott intézmények A jövő nemzedék megszemélyesítése a politikai döntéshozatalban A jövő nemzedék képviselete a bíróság előtt A jövő nemzedék érdekeinek figyelembe vétele alkotmányos és intézményi korlátok segítségével A jövő nemzedékek védelme alkotmányos korlátok segítségével Fiskális szabályok alkalmazása Fiskális tanácsok és független fiskális hatóságok alkalmazása Automatikus szabályozási módszerek Az automatikus szabályozó mechanizmusok (ABM) jellemzői Az automatikus szabályozó mechanizmusok használatának nemzetközi tapasztalatai Implicit adósság: az életpálya-finanszírozás rejtett adósságai Fenntarthatóság és implicit adósság Irodalom

3 1. Vezetői összefoglaló A modern demokráciák egyik szerkezeti problémája a döntések hosszú távú következményei és a döntéshozók rövid időhorizontja közötti feszültség. A modern technológia illetve pénzügyi és jóléti intézmények lehetővé teszik, hogy a döntéshozók, legyenek azok a választók vagy képviselőik, döntéseik következményeit áthárítsák az utánuk jövőkre, a szavazati joggal még nem rendelkezőkre. A gyermekek és a jövő nemzedékek kontójára történő gyarapodásnak több formája van: a nyílt vagy burkolt eladósodás, a környezeti erőforrások kimerítése vagy elszennyezése és a demográfiai deficit. A jövő nemzedékekre való hivatkozás sok szempontból egy általánosabb probléma megszemélyesítése: a jövő nemzedék érdekei a közösség hosszú távú érdekei. Ha a magyar társadalom jövő nemzedékeivel mostohábban bánunk, mint más nemzetek a saját jövő generációikkal, az egyenértékű azzal, hogy Magyarország le fog értékelődni e más nemzetekhez képest. Ez nem pusztán jövő idő: a ma élők a múltban az akkori jövő nemzedéke voltak, és Magyarország ma nem ott áll a nemzetek sorában, ahol száz éve állt. A szavazati joggal még nem rendelkezők érdekeit úgy lehet megvédeni, hogy az aktuálisan élők alkotmányos vagy más intézményi korlátokat állítanak önnön mozgásszabadságuk elé. Tisztázzák azokat a határokat, amelyeken túl bizonyos lépéseket nem tesznek, nem tehetnek meg, és hogy a kísértésnek ellen tudjanak állni, előre akadályokat gördítenek maguk elé. A szakirodalom az elmúlt évtizedekben változatos intézményi formákat javasolt a hosszú távú eredmények és specifikusan a döntésekben még részt nem vevők érdekében tett kollektív önkorlátozás sikeres megvalósítására. Ezzel szoros összefüggésben és vele párhuzamosan erőfeszítések történtek az igazságossági kérdések intergenerációs aspektusainak tisztázására. Eladósodhat-e egy nemzedék az utána következők terhére, hogy ezzel hozzáférjen a jövőbeli termelékenységnövekedés egy részéhez? Miként érvényesül a kölcsönösség és méltányosság aranyszabálya ( bánj úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy mások bánjanak veled ) egy többgenerációs intézményi szituációban, ahol a felek viszonyai aszimmetrikusak? Tartoznak-e felelősséggel a most élők a jövő nemzedékeinek életkörülményeiért, és ha igen, akkor pontosan miben is áll ez a felelősség, milyen mértékű 3

4 önkorlátozást ír elő a ma élők számára és vannak-e olyan körülmények, amelyek átmeneti felmentést adhatnak az efféle önkorlátozás alól? A szokásos igazságossági megfontolások intergenerációs kiterjesztésének több specifikuma van. Egyrészt a nemzedékek közötti viszony aszimmetrikus, a korábbi generációk tudnak hatni az időben utánuk következő nemzedékekre, de a későbbi generációk nem tudják befolyásolni a korábbiak életét. Ugyancsak különleges vonása a nemzedékek közötti kapcsolatoknak, hogy a jelenlegi nemzedékek döntései a jövőbeni emberek puszta létezését is érinti, vagyis befolyásolják azt is, hogy kik és milyen létszámban fognak élni a jövőben. A harmadik probléma, hogy a jövővel kapcsolatos tudásunk korlátozott, és annál inkább az, minél távolabb haladunk előre a jövőben. Az intergenerációs problémák négy területen érintik a jövő nemzedékeket. Ezek: a környezeti erőforrások pazarló felhasználása, a környezet elszennyezése, az eladósodás, illetve a nemzedékek életpálya finanszírozásának deficitjei (elsősorban a demográfiai deficit). Tanulmányunk célja annak feltérképezése, hogy a jövő generáció érdekei miképp érvényesíthetőek ilyen háttér mellett. A szakirodalomban javasolt intézményi megoldásokat három típusba soroljuk: a jövő nemzedékek megszemélyesítése alkotmányos és egyéb intézményi korlátok felállítása automatikus szabályozó mechanizmusok beépítése. Az első esetben, mivel a gyermekek és a még meg nem születettek nem vesznek részt az őket is érintő döntéshozatalban, a szóban forgó intézményi megoldások olyan szereplőt vagy szereplőket vezetnek be a politikai folyamatba, akik kifejezetten az ő képviseletükre kapnak mandátumot. A megoldási javaslatok e családjába tartozik a gyermekekre kiterjesztendő szavazati jog, illetve ennek kísérő javaslata, a gyermekszám szerint súlyozott szavazati jog, ami a szülők szavazatait súlyozza át aszerint, hogy hány kiskorú gyermekük van (az ún. Demény-szavazás). A javaslatok másik változata szerint a jövő nemzedékek képviseletére létrejött intézmény vesz részt a politikai döntések meghozatalában, illetve értékelésében és, attól függően, hogy milyen erejű jogosítványokat kap, véleményezi vagy akár vétózza is azokat [a jövő nemzedék ombudsmanja, megbízottja (trustee) vagy a jogi ügyekben eljáró tanács (Amicus Curiae)]. Ombudsmanokra láthatunk példát Magyarországon, Izraelben és Kanadában. Kifejezetten a jövő nemzedékek védelmével foglalkozó kormányzati szereppel 4

5 rendelkező tanács működik Finnországban. A megbízottak intézményét az ENSZ alkalmazza (Sand, 2004; Göpel, 2009), Amicus Curiae pedig egyedi esetekben kaphat szerepet (Chatten-Brown Associates, 2000). A megszemélyesítésre épülő eljárások korlátja, ha a szülő nem megbízható képviselője a gyermeknek. A Demény-javaslattal kapcsolatban felmerülő legfontosabb kritika, hogy a közgazdaságtan által részletesen kidolgozott ügynök-megbízó probléma mintájára kérdéses, a szülő, mint a gyermek megbízottja, valóban a gyermek érdekeit fogja-e képviselni és nem a sajátját. Ebből a szempontból tanulságos a közkiadások természetbeni és készpénzes fejezeteinek vizsgálata. A jóléti intézményrendszer többet költ természetben a gyermekekre, mint amennyit a szülőknek ad készpénzben, hogy ők dönthessenek az erőforrások felhasználásáról. Ez egyértelműen a társadalom bizalmatlanságáról árulkodik a szülőkkel szemben. Az idősekre fordított erőforrások között viszont a készpénzes programok a nagyobbak. A jövő nemzedéket a rokonoktól függetlenül képviselő hivatal működőképességét az korlátozza, hogy az önkényesség elkerülése érdekében olyan, egyszerű és világosan megfogalmazott elveket kell követnie, amelyek bonyolultabb döntési helyzetekben nem alkalmazhatók egyértelműen. A jövő nemzedék képviseletének másik lehetséges formája alkotmányos vagy egyéb törvényi korlátok bevezetése. Az alaptörvénybe iktatott korlátozások számos országban megtalálhatóak és további esetekben javaslatként merültek fel. Vannak országok, ahol az alkotmány a jövő nemzedékek jogát mondja ki az egészséges, élhető környezetre. Más esetekben a pénzügyi stabilitásra vonatkozó rendelkezések szerepelnek az alaptörvényben, mint amilyen az államadósság megengedett felső szintjének kijelölése, valamilyen kiadási korlát megadása, az éves költségvetési hiány felső korlátjának meghatározása vagy a kiegyensúlyozott költségvetésre vonatkozó előírás. Az alkotmányos korlátok megoldandó problémája a szankcionálás (nem egyértelmű, kit és mivel kell büntetni, ha a korlát sérül) és a rugalmatlanság (ha a körülmények változásával egyes korlátok irrelevánssá vagy akár károssá válnak, nehéz korrigálni őket). E problémák kiküszöbölése érdekében több országban nem számszerű korlátokat állítanak, hanem testületeket látnak el alkotmányos védelemmel, vagy az alkotmányos védelemnél gyengébb, de szintén törvényi vétójoggal, esetleg ennél is 5

6 puhább, de sokszor hatékony befolyással. A téma szakirodalmának nagy része épp ezzel a szabály vagy hivatal vitával foglalkozik. A harmadik megoldástípus az algoritmusokkal történő szabályozás, vagy más néven az automatikus kormányzás. Ez azt jelenti, hogy egyes kérdésekben a kormány vagy a törvényhozás nem esetről esetre dönt, hanem előre meghatározott képletet határoz meg, amely aztán kijelöli, hogy mikor, mit kell tenni. Az automatikus kormányzás gyakran alkalmazott eljárás, ilyen például a nyugdíjindexálás. A kormány nem évről évre dönti el, hogy milyen mértékben emelkedjenek a nyugdíjak, mert a politikai verseny a fenntarthatónál magasabb emeléseket kényszerítene ki. Ehelyett egy törvényben rögzített képlet, minálunk éveken keresztül a félig-bér-félig-ár ún. svájci index, újabban pedig a (majdnem tiszta) árindex szabta, illetve szabja meg az éves nyugdíjemelés mértékét. Amennyiben az algoritmus a hosszú távú egyensúlyt követő visszacsatolási elemeket tartalmaz, az automatikus kormányzás a jövő nemzedékek védelmében is felhasználható. Efféle eszközöket már több ország is bevezetett, például a svédek, a németek, a kanadaiak, a finnek vagy a japánok. Az Európai Unió nyílt koordinációs mechanizmusaiban ugyancsak napirendre került a kérdés. Az egyes megoldások különböznek abban, hogy mi az, ami működésbe hozza az automatikus visszacsatolás mechanizmusát (például ilyen lehet a nyugdíjasok várható élettartamának növekedése vagy a várható járulékbevételek és nyugdíjkiadások egyensúlyának megbomlása), és melyik komponens változásával reagál (a beépített algoritmus szabályozhatja a nyugdíjak vagy a várományok szintjét, a szükséges járulékmértéket vagy korhatárt). 2. Bevezetés A modern demokráciák egyik szerkezeti problémája a döntések hosszú távú következményei és a döntéshozók rövid időhorizontja közötti feszültség. A modern technológia illetve pénzügyi és jóléti intézmények lehetővé teszik, hogy a döntéshozók, legyenek azok a választók vagy képviselőik, döntéseik következményeit áthárítsák az utánuk jövőkre, a szavazati joggal még nem rendelkezőkre. A gyermekek és a jövő nemzedékek kontójára történő gyarapodásnak több formája van: a nyílt vagy burkolt eladósodás, a környezeti erőforrások kimerítése vagy elszennyezése és a demográfiai deficit. 6

7 Tanulmányunk célja annak feltérképezése, hogy a jövő generáció érdekei miképp érvényesíthetőek ilyen háttér mellett. A szakirodalomban javasolt intézményi megoldásokat három típusba soroljuk: a jövő nemzedékek megszemélyesítése alkotmányos és egyéb intézményi korlátok felállítása automatikus szabályozó mechanizmusok beépítése. A tanulmány további részében ezt a szerkezetet követjük. A 3. fejezetben áttekintjük az intergenerációs intézményrendszer működésének morális megalapozását szolgáló igazságosságelméleteket. Pontosabban szólva, mivel ezeket az elméleteket eredetileg statikus keresztmetszeti helyzetekre fogalmazták meg, azt vizsgáljuk, hogy milyen kiterjesztési javaslatok születtek a szakirodalomban az intergenerációs szituációk eseményeinek megítélésére. A 4. fejezetben olyan intézményi megoldásokat vizsgálunk, melyekben a kiinduló pontot jelentő dilemmát, a döntéshozatalban részt venni nem tudó jövőbeli teherviselők jelenlétének hiányát megszemélyesítési eljárásokkal kísérlik meg megoldani. A gyám kijelölésére emlékeztető módon olyan szereplőket keresnek, akik fel tudnak lépni a szavazati joggal még nem rendelkező gyermekek és a még meg nem születettek nevében. Az 5. és 6. fejezetben indirekt megoldásokat gyűjtünk össze, amelyek arra irányulnak, hogy a jelenbeli döntéseket korlátok közé szorítva, akadályozzák meg a hosszútávon jelentkező negatív következményeket. Az 5. fejezetben a jogszabályba iktatott korlátok, illetve az általánosabban megfogalmazott elvek felügyeletét ellátó hivatalok változatos formáival foglalkozunk. Kiemelkedő jelentőségénél fogva külön fejezetet, a 6. fejezetet szenteltünk az indirekt megoldások egy speciális fajtájának, amelyek nem pusztán korlátokat, hanem bonyolultabb visszacsatolási algoritmusokat rögzítenek törvényben. Végül a 7. fejezetben az intergenerációs problémák egy speciális területével, az életpályafinanszírozási rendszerben, tehát a gyermekek felnevelését és az idősek ellátást szolgáló intézményhálózatban megbújó deficitekkel és adósságokkal foglalkozunk. Ismertetünk egy olyan mérési eljárást és statisztikai gyakorlatot, előnyeivel és hiányaival együtt, ami 2014 után hivatali gyakorlattá fog válni az Európai Unió országaiban. 3. Az igazságosság-elméletek intergenerációs kiterjesztése A nemzedékek közötti viszonynak több olyan jellemzője van, ami megkülönbözteti az egykorúak közötti viszonytól. Míg az igazságosság-elméletek alapvetően egyenrangú 7

8 kortársak közötti viszonyokra írják le a felek kötelezettségeit, a nemzedékek közötti viszony aszimmetrikus. Át nem fedő nemzedékek esetében, amikor tehát az idősebb nemzedék tagjai már meghaltak, mire a fiatalabb nemzedék tagjai megszülettek, a generációk időbeni egymásutánisága miatt a korábbi generációk tudnak hatni az időben utánuk következő nemzedékekre, de a későbbi generációk nem tudják befolyásolni a korábbiak életét. Együtt élő nemzedékek viszonyára, amikor is az érintettek egy időben élnek, de életciklus különböző szakaszában vannak, szintén jellemző lehet valamelyik fél kiszolgáltatottsága. Például, ha az aktív nemzedék úgy dönt, hogy nem gondoskodik idős szüleiről (mondjuk egy felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben nem fizeti be a járulékokat) hanem maga számára halmoz fel javakat, a szülők nemzedéke ezért nem fogja tudni megbüntetni. 1 További különleges vonása a nemzedékek közötti kapcsolatoknak, hogy a jelenlegi nemzedékek döntései a jövőbeni emberek létét is érintik, vagyis befolyásolják azt is, hogy kik és milyen létszámban fognak élni a jövőben. A harmadik speciális probléma, hogy jövővel kapcsolatos tudásunk korlátozott, és annál inkább az, minél távolabb haladunk előre a jövőben. Nemzedékek közötti igazságossági kérdések számos gazdaság-társadalmi jelenség kapcsán felvetődnek. Az egyik ilyen kérdés a gazdasági növekedéssel függ össze. Kötelese egy nemzedék a jövő nemzedékek számára megtakarítani, vagyis olyan természeti, vagyoni, szellemi erőforrásokat felhalmozni, amelyek lehetővé teszik, hogy a következő nemzedék nagyobb jólétben éljen? Nemzedékek közötti igazságossági kérdéseket a jóléti újraelosztás is felvet. A jóléti állam programjai jelentős részben olyan programok, amelyek együttélő nemzedékek közötti jövedelem-átcsoportosítást hajtanak végre. Az adott időpontban aktív életszakaszban levő nemzedék adóbefizetéseit jórészt a következő nemzedék tagjai kapják meg pl. közoktatás formájában, illetve az előző nemzedék tagjai (szülők) kapják meg egészségügyi ellátás és nyugdíjak formájában. Az adó- és járulékbefizetések és a jóléti államtól kapott kifizetések egyenlege azonban jelentősen különbözhet a nemzedékek között. Például, ha csak a nyugdíjrendszert nézzük, egy felosztó-kirovó nyugdíjrendszer bevezetése az először nyugdíjba menő nemzedékeket előnyben részesíti, hiszen ők rövid járulékfizető időszak után kaphattak nyugdíjat. Későbbi nemzedékek között viszont lehet olyan is, amelyik több járulékot fizet a rendszerbe, mint amennyi nyugdíjat később kapott. Mennyiben igazságos, hogy a jóléti újraelosztás nem 1 A szülők nemzedéke esetleg a családi örökség visszatartásával fenyegetheti meg az aktív nemzedéket, de jelentős örökséget a családoknak csak egy kis része tud utódaira hagyni. 8

9 egyformán kezeli a különböző generációkat? Szintén kérdés, hogy az egyes nemzedékeket nagymértékben sújtó sokkok (pl. egy háború, vagy a piacgazdaságra való átmenet társadalmi következményei) hatását mennyiben kell a társadalomnak kompenzálni. Az intergenerációs viszony tehát speciális elemeket hordoz és kérdés, hogy az igazságosság-elméletek hogyan tudják az alapvetően egy időben élőkre kidolgozott elméletüket a nemzedékek közötti viszonyra alkalmazni. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk, hogy az öt fontosabb teória, a reciprocitás-elmélet, a szerződéselmélet, a libertarizmus, az utilitarizmus és az egalitarizmus miként terjeszthető ki nemzedékek közötti viszonyokra és mit mond a nemzedékek közötti igazságossággal kapcsolatban Rawls elmélete. RECIPROCITÁS Az igazságosság reciprocitásként való felfogásának alapértelmezése szerint a csere során a kapott jószágért hasonló ellenértéket kell felajánlani (Barry, 1989). Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy senki nem lehet nettó haszonélvezője a reciprocitási viszonynak, illetve senkit nem lehet kényszeríteni, hogy nettó befizető legyen. A kortársak közötti viszonyban a reciprocitás nem elegendő minden igazságossági követelmény megalapozásához. Például a fogyatékkal élőkkel szembeni kötelezettségeinket nehéz reciprocitás alapján levezetni. A jövő nemzedékekkel szemben fennálló kötelezettségeket azonban sokan a reciprocitás elvére alapozzák (Gosseries, 2009), így itt indokolt ennek az elvnek is a számba vétele. Direkt reciprocitásról akkor beszélünk, amikor azok számára kell viszontszolgáltatást nyújtanunk, akiktől kaptunk. Ilyen a nemzedékek közötti viszonyban csak együtt élő generációk esetében lehetséges. Például a direkt reciprocitás elve szerint azért kell eltartanunk idős szüleinket, mert ők gondoztak és eltartottak bennünket gyermekkorunkban és fedezték oktatásunk költségeit. Indirekt reciprocitásról akkor beszélünk, ha nem ugyanannak az embernek/nemzedéknek kell viszonoznunk, akitől, vagy akiktől kaptunk valamit. Az indirekt reciprocitás esetében megkülönböztethetünk időben előre vagy időben visszafelé irányuló transzferláncot. Eszerint az időben előre, az idősebbtől fiatalabb felé irányuló kapcsolatban, amilyen az aktívak kapcsolata gyermekeikkel azért kell adnunk a következő nemzedéknek, mert mi is kaptunk szüleinktől, amikor mi voltunk gyermekek. Időben előre felé mutató transzfer az idős szülőktől az aktív korúak felé áramló támogatás is. Az időben visszafelé irányuló 9

10 relációban pedig azért kell adnunk a nálunk idősebbeknek, mert ők is adtak az őket megelőző nemzedéknek. Át nem fedő nemzedékek viszonyában csak időben előre irányuló indirekt reciprocitásról beszélhetünk, ilyen esetben annak a nemzedéknek, amelytől kaptunk valamit már nem tudunk viszonozni, így a következő nemzedék irányába kell a kapott transzfer ellenértékét továbbadni. A reciprocitásként felfogott igazságosság-elméletben tehát a jövő nemzedékek iránti kötelezettségek alapja az, hogy a jelen generáció is kapott valamit. A reciprocitás-elv azt írja elő az egyes nemzedékeknek, hogy legalább annyit adjanak tovább, mint amekkora az a transzfer volt, amelyből a viszonzási kötelezettségük származik. Például időben előre irányuló indirekt transzferlánc esetén a mai aktív nemzedéknek annyit kell továbbadnia gyermekeinek, mint amennyit ők kaptak a saját szüleiktől. Az elmélet tiltja, hogy a mai aktívak kevesebb erőforrást hagyjanak örökül a következő nemzedéknek, mint amennyit kaptak. Ugyanakkor Gosseries (2009) szerint a reciprocitás elméletének nem mond ellent, ha egy nemzedék többet ad tovább, mint amennyit kapott. Mivel időben végtelen számú nemzedék követi egymást, így mindenki továbbadhatja ezt a vagyon-növekményt, és így nem lesz olyan nemzedék, amely nettó haszonélvezővé válik. A jövő nemzedékekkel szemben fennálló kötelességeknek a reciprocitás elvre való visszavezetését több ponton is bírálták. Barry (1989) szerint pusztán abból a tényből, hogy valaki adott nekem valamit, nem származik viszonzási kötelezettség. Szerinte csak akkor van ilyen kötelezettség, ha létezik egy hosszú távú együttműködési gyakorlat, aminek hasznait élvezzük, ilyenkor nekünk is hozzá kell járulnunk e rendszer fennmaradásához. Ugyanakkor szerinte a nemzedékek közötti kapcsolat nem tekinthető ilyen együttműködésnek, a korábbi nemzedékeket nem vezette a jövővel való törődés, azért nem rontottak többet a világ állapotán, mert technológiailag nem voltak hozzá elég fejlettek. A másik kritikai pont szerint az első generáció nem kapott senkitől semmit, tehát a reciprocitás elve alapján nem is kellett volna továbbadnia semmit, akár elfogyaszthatott volna mindent, ezzel viszont az egész reciprocitás lánc megszakad, elletve el sem kezdődik (Gosseries, 2001). Ráadásul bizonyos értelemben minden generáció lehet első, mert vannak dolgok, amiket nem kaptak az előzőtől, hanem ők találtak fel, vagy fedeztek fel. További nehézség, hogy demográfiai változások esetén a reciprocitásként felfogott igazságosság tartalmi előírása problémás lehet. Például, ha egy időben előrefelé irányuló indirekt transzferláncról van szó, és a népesség duplájára növekszik, akkor a reciprocitás követelményének megfelelő transzfer (a nemzedék tagjai fejenként annyit adnak tovább, 10

11 amennyit kaptak) nyomán a következő nemzedék tagjai feleannyi erőforrást fognak kapni, mint a jelen nemzedék tagjai kaptak. Az időben visszafelé irányuló indirekt transzferek esetében még nagyobb problémát jelent a népesség csökkenése. Ha a népesség létszáma az egyik nemzedékről a másikra lecsökken és a kisebb létszámú nemzedék tagjai fejenként annyi transzfert fizetnek az előző nemzedéknek (szülőknek), mint amennyit az a megelőzőnek (nagyszülőknek) fizetett, akkor a szülők nemzedékének tagjai kisebb transzferben részesülnek, mint amekkorát ők adtak. Ekkor a szülők nemzedéke nettó befizetője lesz a rendszernek, ami ellentmond a reciprocitás követelményének. Tehát a demográfiai változás esetében az időben visszafelé menő transzfer-rendszereknél a reciprocitás nem működik, míg az időben előrefelé menő transzfer-rendszereknél a reciprocitás szabályai nem sérülnek ugyan, de a logika alapján egy szegényedő nemzedékekkel kellene számolni. A direkt reciprocitás esetében nem okoznak problémát a demográfiai változások, hiszen itt a transzfer és a viszonzás is ugyanazon két nemzedék között történik. SZERZŐDÉSELMÉLET (EGYÜTTMŰKÖDÉS KÖLCSÖNÖS ELŐNYÖK ALAPJÁN) Ez a megközelítés az igazságosság követelményeit abból vezeti le, hogy racionális, önérdekkövető egyéneknek a mindenki számára előnyös kooperáció érdekében szabályoknak kell alávetniük magukat. Vannak ugyanis olyan helyzetek (ilyeneket szokás a fogoly dilemmával modellezni), ahol egyénileg nem racionális kooperálni a feleknek, de emiatt mindenki rosszabb helyzetbe kerül, mintha mindenki együttműködne. Ezért racionális a feleknek olyan viselkedés mellett elkötelezniük magukat (szerződést kötniük), amely biztosítja, hogy mindenki együttműködjön, és így a felek élvezhessék a kooperáció által biztosított nyereséget. A szerződés a kooperáció során keletkező nyereség elosztásáról is rendelkezik. A jövő nemzedékkel kapcsolatos kötelezettség alapja tehát az a megállapodás lenne, ami rögzíti a felek kötelességeit annak érdekében, hogy az együttműködésük nyereséget biztosíthasson, a kötelezettség tartalmát pedig ennek a szerződésnek az előírásai jelentik. A nemzedékek közötti viszonyban azonban nem alkalmazható egyszerűen az igazságosság ilyen megközelítése. Át nem fedő nemzedékek között ugyanis nem lehetséges együttműködés. A mai nemzedék nem nyer semmit azzal, ha a 200 év múlva élők jobb környezeti feltételek között élnek, és ezt tovább is örökítik, tehát számukra az 11

12 együttműködésnek nincs nyeresége. Az, hogy nem egy időben élnek a nemzedékek, azt is megnehezíti, hogy megbüntessék a megállapodás megszegőit. A szerződés-alapú igazságelmélet intergenerációs kiterjesztését is érték bírálatok. Az elmélet követői szerint az időben távol élő nemzedékek együttműködését az biztosítja, hogy ők is összekapcsolódnak az együttélő nemzedékek lokális kooperációja révén. A kritikusok szerint viszont az együttélő nemzedékek kooperációja nem elegendő ahhoz, hogy az időben távoli nemzedékeket összekapcsolja. Ez a logika csak akkor működik, ha a közbülső nemzedékek mindegyike együttműködik a szomszédos nemzedékekkel. Ugyanakkor Gardiner (2009) szerint egy nemzedéknek nincs feltétlenül szüksége a szomszédos nemzedékekkel való együttműködésre, lehetséges, hogy máshogy is ki tudja elégíteni szükségleteit (pl. saját megtakarításaiból tartja el magát, nem az utódok nyugdíjjárulékából). A szerző másik ellenérve a lokális kooperációval szemben, hogy lehetségesek olyan projektek is, amelyek költségei csak több nemzedék múlva jelentkeznek ( időzített bomba probléma ), így az egymást követő nemzedékek viszonyában nem jelentenek konfliktust, a későbbi nemzedékekre viszont káros hatással vannak. Egyes vélemények szerint az időzített bomba probléma megoldása is elképzelhető a szomszédos nemzedékek kooperációja révén. Például, tegyük fel, hogy a jelenlegi nemzedék birtokol egy értékes természeti erőforrást, amit a következő nemzedék nem értékel, a rákövetkező generáció viszont fontosnak tart. Ekkor a következő nemzedék megvásárolhatja a jelenlegi nemzedéktől az erőforrást, számítva arra, hogy a rákövetkező nemzedéknek szüksége lesz arra a jószágra, tehát el fogja tudni nekik adni. Gardiner (2009) szerint azonban ez a megoldás nem meggyőző, mert nagyon erős feltételezéseket fogalmaz meg a nemzedékek informáltságával és racionalitásával kapcsolatban: a cselekvőknek előre kell látniuk távoli jövő nemzedékeinek preferenciáit és viselkedését. LIBERTARIZMUS A libertarizmus a jogosultság típusú igazságosság-elméletek közé tartozik, amelyek szerint az az elosztás igazságos, amely úgy valósul meg, hogy az egyének jogai nem sérülnek. Ezen belül a libertariánusok elsősorban a tulajdonjog fontosságát hangsúlyozzák. A libertárius igazságelmélet szerint az egyének teljes mértékben tulajdonosai saját személyüknek, testüknek, és, amennyiben tulajdonukban vannak a termelési tényezők, úgy tulajdonosai a felhasználásukkal létrehozott terméknek is. A senki tulajdonában nem álló természeti erőforrások és az elhagyott javak kisajátíthatók. Az egyik irányzat szerint a 12

13 mások tulajdonában nem álló javak kisajátításáért a többieket kártérítés illeti meg, a libertáriusok másik csoportja szerint nem. A jövő nemzedékekkel kapcsolatos kötelezettségek akkor állnak fenn, ha a jövőbeni emberek is rendelkeznek ezekkel a jogokkal. Steiner és Vallentyne (2009) a jogoknak két koncepcióját különbözteti meg. Az egyik szerint a jogok az egyének döntési képességeit védik, azoknak vannak jogai, akik döntéseket hozhatnak. Ennek értelmében a távoli jövőben élő nemzedékeknek nem lehetnek jogaik, hiszen a jövőbeni emberek most nem tudnak döntéseket hozni. Az együttélő nemzedékek esetében ez az elmélet is elismeri azoknak a jogait, akik felelős döntéseket tudnak hozni, de ebbe a körbe általában nem értik bele a gyermekeket. A másik megközelítés szerint a jogok az egyének érdekeit védik. Ebben az értelemben lehetnek jövőbeni embereknek jogaik, mert jelenbeli cselekvések befolyásolhatják későbbi egyének érdekeit. A libertáriusok általában a jogoknak az egyének döntési kapacitását védő elméletét fogadják el és az érdek-alapú jogfelfogást elutasítják, mivel ez megengedi a paternalizmust, amikor akarata ellenére vesznek rá valakit az érdekét szolgáló cselekvésre. Steiner és Vallentyne szerint ugyanakkor lehetséges egy hibrid felfogás, amely szerint a jogok döntéseket és érdekeket is védenek, de a döntések védelme elsődleges az érdekek védelmével szemben. Ez alapján meg lehet alapozni a jövőbeni nemzedékek jogait, úgy, hogy közben a paternalizmusnak sem biztosít terepet. A jövő nemzedékkel szemben fennálló kötelezettségek tartalmának meghatározásánál az a kérdés, hogy a természeti erőforrások és a létrehozott javak elosztásának igazságosságát hogyan lehet biztosítani A természetes erőforrások kisajátítását a Locke-i kikötés korlátozza: Locke javaslata szerint akkor lehet ezeket kisajátítani, ha elegendő és megfelelő minőségű erőforrás marad a többiek számára. Steiner és Vallentyne (2009) értelmezésében a kikötés azt jelenti, hogy az egyének használhatják és kisajátíthatják a gazdátlan erőforrásokat, mindaddig, amíg ez senkit nem érint hátrányosan, akinek kevesebb marad. A természetes erőforrásokat senki nem hozta létre, ezért kézenfekvő, hogy mindenkinek egyenlő joga van ezeket használni. A nemzedékek közötti viszonyban alapesetben ez azt jelenti, hogy az egyének élhetnek a természeti erőforrások használatára vonatkozó lehetőségek rájuk eső részével. Ha az egyik erőforrásból ennél többet használnak fel, akkor ezt kompenzálhatják azzal, hogy másik 2 Mindenféle libertarizmus elismeri a jövőben élők jogát a saját maguk (testük) feletti rendelkezésre, tehát egy időzített bomba működésbe hozása intergenerációs igazságtalanságnak számít ennek az elméletnek az alapján is.

14 erőforrásból kevesebbet használnak fel vagy kompenzálhatják javak létrehozásával is. A locke-i kikötés nem követeli meg a felhalmozást, tehát hogy egy nemzedék többet hagyjon hátra, annak érdekében, hogy a következő nemzedékek jóléte még jobb legyen. Gosseries (2001, 2004) más értelmezését adja a locke-i kikötésnek. Szerinte egy plauzibilis értelmezés, hogy minden nemzedéknek legalább annyit kell hagynia a következőre, amennyit az akkor örökölt volna, ha a jelenlegi nemzedék tevékenységével nem javított és nem is rontott volna a világ állapotán. Gosseries szerint tehát a locke-i kikötés nem követeli meg, hogy az egyének kompenzálják a következő nemzedéket valamilyen természeti katasztrófa következményeiért. Steiner és Vallentyne (2009) szerint viszont mindegy hogy a következő nemzedék helyzetének romlása emberi tevékenység következtében történik-e vagy sem. UTILITARIZMUS Az utilitarizmus egy konzekvencionalista elmélet: a társadalmi jólét értékelésekor nem számít, hogy egy állapot, a jólét egy adott eloszlása hogyan jött létre, az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása mellett vagy diktatúra közepette, kizárólag a végeredményt, vagyis a társadalom tagjainak jólétét veszik figyelembe (Arnsperger és van Parijs, 2003). Az utilitarizmus a társadalmi jólét számításánál semleges, olyan értelemben hogy minden számításba vett ember jóléte ugyanolyan mértékben számít. A társadalmi állapotokat aztán az egyéni jóléti szintek összege (vagy átlaga) alapján rangsorolják. Elképzelhető egy olyan verzió, amely szerint csak a ma élők aktuális jólétére kell tekintettel lenni a társadalmi jólét számításánál ( prezentizmus ), egy másik lehetséges verzió szerint minden személy minden időpontban érvényes jóléte számít ( eternalizmus ). Természetesen az ebben a kérdésben elfoglalt álláspont a jövő nemzedékek érdekeinek figyelembe vételét is meghatározza. Míg az eternalisták álláspontja szerint a jövő nemzedékek jóléte éppúgy számít, mint a jelenleg élőké, a prezentizmus követői szerint csak annyiban, amennyiben a jelenleg élők jóléte függ a jövő nemzedékek tagjainak jólététől (Solum, 2001). Az utilitarizmus számára tehát ha az eternalizmus megközelítését fogadjuk el a jövő nemzedékek iránti kötelezettségek igazolása nem jelent elméleti problémát: a társadalmi összjólét számításánál a jövőbeni emberek jóléte ugyanolyan morális értékkel bír, mint a jelenleg élők jóléte, függetlenül attól, hogy tettek-e a jelenlegiekért valamit, vagy, hogy együttműködnek-e a jelenlegi nemzedékkel. 14

15 És milyen kötelezettségei vannak a jelen nemzedéknek a jövőbeni nemzedékekkel kapcsolatban? Mivel a tőke produktív, ezért ha a korábbi nemzedékek nem fogyasztják el a rendelkezésükre álló jövedelmet, hanem megtakarítanak és beruháznak a jövő generációk többet fogyaszthatnak, mint a jelenbeliek, és ez összességében növeli a társadalmi jólétet. Ennek alapján minden nemzedék kötelessége, hogy megtakarítson és beruházzon a jövő nemzedékek nagyobb fogyasztása érdekében. Tehát a jövő nemzedékek érdekeinek figyelembe vétele az utilitarista elméletben a jelen nemzedékek jólétének a jövő nemzedékek érdekében való feláldozásához vezet. Véges időhorizont esetén ez az utolsó nemzedéket privilegizálja jelentős mértékben, ha pedig végtelen időhorizonton folytatódik a nemzedékek egymásutánja, akkor ráadásul sosem aratják le a beruházások hozamát. Az utilitarizmus számára az igazságosság végtelen időhorizonton való vizsgálata problémát jelent. Például tekintsük az (1,2,1,2...) végtelen sorozatot, amiben a számok az egymást követő nemzedékek jólétét jelentik. Ebből permutálással, tehát pusztán a számok felcserélésével levezethető a (2,2,1,2...) végtelen sorozat. 3 A semlegesség elve alapján a második sorozatot ugyanolyannak kellene értékelni társadalmi jólét szempontjából, mint az elsőt, hiszen pusztán a nemzedékek sorrendjének felcserélésével vezettük le belőle. Azonban a második sorozatban minden nemzedék vagy ugyanakkora, vagy nagyobb jóléttel rendelkezik, mint az első sorozatban, tehát összességében a második sorozat nagyobb társadalmi jólétet kell, hogy jelentsen. Itt tehát ellentmondás van a semlegesség és a társadalmi összjólét maximalizálása között. 4 A társadalmi jólét végtelen időhorizonton való maximalizálása az optimális gazdasági növekedés mértékét kutató közgazdászok számára is régóta ismert probléma. Végtelen időhorizontot feltételezve ugyanis a társadalmi jólétnek nem feltétlenül van maximuma, elképzelhető, hogy a jólét minden határon túl nő (Fleurbaey és Michel, 1999). Egyes közgazdászok úgy oldották meg ezt a problémát, hogy a jövőbeni nemzedékek jólétét egyre kisebb súllyal vették figyelembe a társadalmi összjólét számításánál, tehát egy ún. társadalmi diszkontrátát alkalmaztak. 3 Ha az (1,2,1,2...) végtelen sorozatban mindegyik páratlan időpont jólétét felcseréljük a következővel, akkor a (2,1,2,1...) sorozathoz jutunk. Ha most a páros időpontokhoz tartozó jóléti szinteket cseréljük fel a következővel, akkor a (2,2,1,2...) sorozatot kapjuk. 4 Van Liedekerke és Lauwers (1997) bebizonyítja, hogy végtelen időhorizonton az erős Pareto-elv és az erős semlegesség elve ellentmond egymásnak. Az erős Pareto-elv kimondja, hogy egy sorozatot akkor részesítünk előnyben egy másikkal szemben, ha benne egyik nemzedéknek sem alacsonyabb a hasznossága, mint a másikban, és van olyan nemzedék amelynek a jóléte meghaladja a másik sorozatban tapasztalt jólétet. A semlegesség elve pedig ebben az esetben azt jelenti, hogy két sorozatot egyenrangúnak tekintünk, ha az egyik a másikból a hasznosságok permutálásával származtatható. 15

16 A politikai filozófiával, etikával foglalkozók közül számosan erkölcsileg megengedhetetlennek tartják, hogy valamely nemzedék jólétét kisebb súllyal vegyük számításba csak azért, mert az a távolabbi jövőben él. Cowen és Parfit (1992) sorra veszi és egyenként cáfolja a pozitív diszkontráta melletti érveket. Az egyik érv szerint a jövőbeli eseményeket azért érdemes kisebb súllyal figyelembe venni, mert a jövőben nagyobb a bizonytalanság. A szerzők elismerik, hogy a bizonytalanabb nyereményeket valóban érdemes diszkontálni, és az időbeni távolság és a bizonytalanság korrelál, ugyanakkor ez a korreláció nem tökéletes. A pozitív diszkontráta melletti másik érv szerint a gazdasági fejlődésnek köszönhetően a következő generációk magasabb életszínvonalat fognak élvezni, mint a jelenbeli generációk. Ha a jövedelem határhaszna csökkenő, akkor ez azt jelenti, hogy a jövőbeni nyereségek kisebb mértékben járulnak hozzá az aggregált jóléthez. A szerzők szerint azonban ez sem erős érv. Lehetséges, hogy az idő korrelál a jóléttel, de a korreláció itt sem tökéletes: a következő generációk nem minden tagja fog nagyobb jómódban élni, mint mi. Egyesek az alapján érvelnek a távolabbi nemzedékek jólétének kisebb súllyal való számba vétele mellett, hogy morális érzékünk megengedi, hogy némi elsőbbséget adjunk saját nemzedékünknek és közeli hozzátartozóink érdekeinek. Cowen és Parfit (1992) ellenérve szerint ez nem a pozitív idő-diszkontráta mellett szóló érv, hanem egy rokonsági fokon alapuló diszkontráta mellett, amely egy bizonyos idő után nullára vált. EGALITARIZMUS ÉS KAPCSOLÓDÓ ELMÉLETEK Az egalitariánus igazságfelfogás magva az, hogy egy cselekvés, intézmény, társadalmi struktúra akkor igazságos, ha minden releváns egyén számára egyenlő részesedést biztosít a releváns javakból (Vallentyne, 2003). Az elosztás szempontjából releváns jószág sokféle lehet: lehet a jólét szintje, valamilyen jóléti szint elérésére való esély, az egyén által birtokolt erőforrások mennyisége, elsődleges javak szintje, képességek szintje. A hagyományos értelemben vett egalitarizmus a releváns javak egyenlő elosztását írja elő, a maximin egalitarizmus pedig azt mondja, hogy az a cselekvés, intézmény igazságosabb, amely a releváns javak magasabb szintjét biztosítja a legszegényebbek csoportjának. Értelemszerűen az elméletnek azt is meg kell határoznia, hogy milyen csoport tagjai között kell az egyenlőséget biztosítani. Amennyiben az egyenlőtlenségek csökkentését annak következményeiért (nagyobb társadalmi kohézió, szolidaritás, nagyobb gazdasági növekedés) tartjuk kívánatosnak, ténylegesen interakcióban levő egyének csoportjain belül kell az egyenlőtlenségek csökkentésére törekedni. Ugyanakkor, ha az egyenlőtlenségek 16

17 csökkentését önmagáért tartjuk fontosnak, akkor a releváns egyének csoportját időben vagy térben való korlátozás nélkül is érthetjük (Arneson, 2002), tehát a jövőben élő nemzedékek tagjaira is kiterjeszthetjük. Ahogy a kortársak közötti viszonyban is, a nemzedékek közötti viszonyban is többféleképpen lehet értelmezni az egalitariánus igazságosság-elméletet. Ha a releváns jószág a jólét szintje, akkor az egalitarizmus azt követeli meg, hogy a különböző generációk tagjainak életszínvonala legyen ugyanakkora. A jelen generációnak tehát csak annyi vagyont kell továbbadnia a következő nemzedéknek, ami ahhoz kell, hogy a következő generáció is vele azonos életszínvonalat élvezhessen. Ha van technológiai fejlődés, akkor a mostani nemzedék akár fel is élhet a tőkéből. Könnyen belátható, hogy ez a gazdasági fejlődést hátráltatja. Ha valamilyen jóléti szint elérésére való esélyeket kell kiegyenlíteni a különböző nemzedékek között, akkor minden nemzedéknek ugyanakkora vagyont kell továbbadni, mint amit kapott (Barry, 1989a). Ez a következtetés kevésbé növekedés-ellenes, mint az előző, de nem is teszi kötelezővé a következő nemzedékeknek nagyobb jóléti szintet lehetővé tevő megtakarítást. Az egyének közötti relatív jóléti különbséggel törődő egalitariánus elmélettel kapcsolatban gyakran említett nehézség, hogy ez alapján azt a furcsa következtetést is levonhatjuk, hogy azáltal is jobb, igazságosabb társadalom jön létre, ha a gazdagok jóléte csökken (pl. vagyonuk egy része elpusztul), miközben a társadalom többi tagjának jóléte nem változik (Arneson, 2002). Tehát egy olyan változás, ami által senki jóléte nem nőtt, sőt egyesek jóléte csökkent, az elmélet szerint kedvezőbb állapotot eredményez. Ez arra ösztönözte a filozófusokat, hogy olyan elméleteket fogalmazzanak meg, amelyek mentesek ettől a problémától. Ezek az elméletek nem tulajdonítanak önértéket az egyének közötti relatív egyenlőtlenség csökkentésének, de valamilyen módon megkövetelik a szegényebb egyének előnyben részesítését. Itt a prioritarizmus és a szuficientarizmus álláspontját tárgyaljuk. A prioritarizmus álláspontja szerint annál nagyobb egy jólét-növekedés erkölcsi értéke, minél alacsonyabb az azt kapó egyén eredeti jóléti szintje. A prioritarizmus álláspontja szerint az egyén cselekvéseinek és a társadalmi intézmények elrendezésének olyannak kell lennie, hogy a társadalom súlyozott összjólétét maximalizálja, ahol a súlyok az egyének prioritását fejezik ki, és annál nagyobb súlyt kap az egyén minél alacsonyabb a jóléte (Adler, 2009). Ez az elmélet egy kritériumban egyesíti a társadalmi jólét maximalizálásának és a legszegényebbek kedvezményezésének a céljait. Ugyanakkor az 17

18 elmélet nem határozza meg, hogy mekkora súlyt kell adni a szegények jólétének. Az egyik véglet, hogy csak nagyon kicsi prioritást adunk a szegényebbeknek, akkor a kritérium az utilitarista társadalmi összhasznosságot maximalizáló kritériumra fog hasonlítani, míg ha végtelen nagy prioritást tulajdonítunk a legszegényebbek jólétének, akkor a maximin elvhez fog hasonlítani a döntési kritérium. A súlyozott összjólét kritériumát a jövő nemzedékekre is kiterjeszthetjük. Adler (2009) így vezeti le a jelenben élőknek a jövő nemzedékekkel kapcsolatos következtetéseit. Véleménye szerint véges számú nemzedék és fix népesség mellett a prioritariánus társadalmi függvény társadalmi diszkontráta nélkül alkalmazva megfelelő megoldás a jövő nemzedékek érdekeinek figyelembe vételére. Az utilitarista elmélethez hasonlóan ebből is az következik, hogy a korai nemzedéknek meg kell takarítani a jövő nemzedékek nagyobb jóléte érdekében. Ugyanakkor a korai nemzedékek kizsákmányolása kisebb mértékű lesz, minél nagyobb prioritást tulajdonítunk a legszegényebbek érdekeinek. A szuficientarizmus álláspontja abból indul ki, hogy nem a gazdagok és szegények közötti jövedelmi különbség önmagában az, ami elfogadhatatlan, hanem a szegények alacsony jóléte. Tehát az elmélet szerint erkölcsileg az a fontos, hogy az emberek rendelkezzenek azokkal a minimális erőforrásokkal, amelyek lehetővé teszik, hogy jó életet éljenek (Arneson, 2002). Az elmélet szerint az egyéni cselekvésnek illetve a társadalmi intézmények elrendezésének olyannak kell lennie, hogy minél több ember éljen a minimális szint fölött. Ez a megközelítés egy abszolút szegénység ráta meghatározását teszi szükségessé. 5 Intergenerációs igazságosság szempontjából ez az elmélet azt mondja, hogy a jelen nemzedékeknek akkora örökséget kell hagyni a következő nemzedékeknek, hogy az alapvető szükségleteiket ki tudják elégíteni. Tehát ez az elmélet lehetővé teszi, hogy egy nemzedék többet fogyasszon el, mint amennyit megtermelt és ezáltal feléljen az előző nemzedéktől kapott örökségből, amennyiben a jövő nemzedék alapvető szükségleteinek kielégítése így is biztosítva van (Gosseries, 2008). RAWLS: AZ IGAZSÁGOS MEGTAKARÍTÁS ELVE Rawls méltányosságként felfogott igazságosság elmélete liberális-egalitariánus igazságosság elmélet. Rawls elmélete az igazságosság követelményeit két alapelvben fogalmazza meg. Az első elv, az egyenlő szabadságok elve szerint minden személynek 5 Egy abszolút szegénységi ráta meghatározásának illetve a szegénység mérésével kapcsolatos nehézségekről ld. Seidl (1988). 18

19 egyenlő joga van az alapvető szabadságoknak a legkiterjedtebb köréhez, amely összeegyeztethető a többi ember szabadságával (Rawls, 1997). A második elv kimondja, hogy A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket úgy kell alakítanunk, hogy a) a legkevésbé előnyös helyzetűek számára a legelőnyösebbek legyenek (társadalmi különbségek elve) az igazságos megtakarítás elvével összhangban, és ugyanakkor b) a tisztségek és pozíciók, amelyekhez kapcsolódnak, álljanak nyitva mindenki előtt a méltányos esélyegyenlőség feltételei mellett (Rawls, 1997, 361). 6 Az elmélet nemzedékek közötti igazságossággal kapcsolatos részét az igazságos megtakarítás elve fekteti le. Rawls egyrészt az utilitarizmus intergenerációs következményeivel szemben fogalmazza meg az igazságos megtakarítás elvét, másrészt az egalitarizmus gazdasági fejlődést lehetetlenné tevő követelményeivel sem ért egyet. Az igazságos megtakarítás elve révén megvalósuló fejlődés kétlépcsős folyamat. Az első szakasz egy felhalmozási szakasz, amelyben pozitív a megtakarítási ráta, mindaddig, amíg a társadalom eléri azt a fejlődési szintet, ahol az igazságos társadalom intézményei kiépíthetők és fenntarthatók. Az igazságos megtakarítási ráta a felhalmozási szakaszban nem feltétlenül állandó: alacsony fejlettségi szinten alacsonyabb, a fejlődés előre haladásával magasabb lehet. A jövedelem csökkenő határhaszna következtében a fejlettségi szinttel növekvő megtakarítási ráta a generációk egyenlő teherviselését hivatott biztosítani. Amint a társadalom eléri azt a fejlettségi szintet, ahol az igazságos társadalom intézményei stabilak, az igazságosság a továbbiakban nem követeli meg a pozitív megtakarítási rátát, vagyis az egyes nemzedékeknek csak annyit kell átadniuk a következőnek, amennyit ők maguk kaptak a megelőző generációtól. Rawls szerint az igazságos és jó társadalom nem követeli meg a magas anyagi életszínvonalat. Persze az egyes nemzedékek választhatnak ennél nagyobb megtakarítási mértéket is, de a jövőbeli nemzedékekkel szemben fennálló kötelezettségeik ezt már nem írják elő. Mivel Rawls igazságossági elveit szerződéselvű elmélet segítségével vezeti le, a jövő nemzedékekkel kapcsolatos kötelezettségek megalapozásánál az ilyen elméletek (korábban is tárgyalt) nehézségeibe ütközik. Az igazságossági elveit Rawls az alapján határozta meg, hogy racionális, önérdekkövető egyének milyen szabályokat fogadnának el 6 Az igazságosság elvei nem egyenrangúak, viszonyukat elsőbbségi szabályokban fektette le Rawls. Az első elsőbbségi szabály kimondja, hogy az első igazságossági elv prioritást élvez a másodikkal szemben, ami azt jelenti, hogy a szabadság csak szabadság érdekében korlátozható. A második elsőbbségi elv kimondja, hogy az igazságosság második elve elsődleges a hatékonyság elvével szemben és a méltányos esélyegyenlőség elve prioritást élvez a társadalmi különbségek elvével szemben. 19

20 az ún. eredeti helyzetben, bizonyos információs korlátok mellett. Az elmélet kritikusai szerint az igazságos megtakarítási rátára vonatkozó elmélet nehezen egyeztethető össze ezzel az elméleti kerettel. A nemzedékek közötti igazságosság taglalásánál Rawls az eredeti helyzetet úgy definiálja, hogy az egyének nem tudják, hogy melyik nemzedékhez tartoznak, de tudják, hogy kortársak. Ekkor viszont a választott megtakarítási ráta nulla lesz. Ezt elkerülendő műveiben két különböző megoldást javasol. Az első megoldásában módosítja alapvető motivációs feltevését, és leszármazottaik iránt altruista egyéneket feltételez. Ezt a megoldást több szerző problémásnak tartja, mert nem világos hogyan alkalmazható egymástól időben távoli nemzedékek esetére (Barry, 1989b, Dierksmeier 2006, Gardiner 2009) és mert nem kapcsolódik a megtakarítási elv céljához, ti. az igazságos intézményrendszer kialakításához (Paden, 1997). Rawls későbbi művében alkalmazott megoldása pedig az, hogy felteszi, az eredeti helyzetben az egyéneknek olyan elvet kell választaniuk, amelyikről szeretnék, ha minden megelőző nemzedék ezt az elvet követte volna. Ez a megoldás is problémás, mert ellentétben áll Rawls eredeti céljával, hogy az emberek morális jellemzőire való feltevés nélkül, pusztán racionális önérdekkövető egyéneket feltételezve vezesse le igazságossági elveit (Dierksmeier, 2006). Rawls elméletében a felhalmozási szakasz tehát ahhoz szükséges, hogy a szabadságjogokat garantáló, az igazságos társadalmat fenntartó intézményrendszer kiépülhessen. Ez a felhalmozási szakasz melletti liberális érvnek tekinthető (Gosseries, 2004). Elképzelhető ugyanakkor egy egalitáriánus érv is a felhalmozási szakasz mellett. Eszerint a társadalmi különbség (maximin) elvének megsértése védhető, ha olyan intézmények felállításához van rá szükség, amelyek a maximin elv szélesebb körű érvényesülését teszi lehetővé. Felvetődik a kérdés, hogy ezeknek az állításoknak van-e empirikus alapja: van-e a gazdasági növekedésnek az intézményeket stabilizáló hatása illetve igaz-e, hogy demokráciákban jelentősebb a legszegényebbek életszínvonalát emelő társadalompolitika? Gosseries (2001, 2004) áttekinti az erre vonatkozó irodalmat és ez alapján azt a következtetést vonja le, hogy létezik empirikus bizonyíték arra, hogy a gazdagabb országokban a demokratikus intézmények stabilabbak, ugyanakkor a demokratikus intézményrendszer fejlettsége nem függ össze az újraelosztó politikák kiterjedtségével. Rawls elmélete tehát nem egyezik meg az egalitarizmus növekedés-ellenes álláspontjával. Ugyanakkor az elmélet egalitariánus kritikája szerint a második szakaszban nemcsak a vagyon felélésének tilalmát, hanem a megtakarítás tilalmát is elő kell írni (Gosseries 2001, 2004). A maximin egalitarizmus alapján ugyanis egyes nemzedékeknek 20

21 nemcsak a következő generációkkal szembeni kötelezettségeket kell teljesíteni, hanem a kortársakkal szemben fennálló kötelezettségeket is. Ha azután is marad a megtermelt jövedelemből, hogy a következő nemzedéknek átadtak ugyanannyit, amennyit az előzőtől kaptak, akkor ezt a maradékot elsősorban a jelen nemzedék legszegényebb tagjai között kell felosztani, és nem a következő nemzedéknek átadni. A zéró megtakarítási ráta kívánalma alól azonban elképzelhetők kivételek Gosseries szerint. Például igazságosnak tekinthető a megtakarítás akkor, ha előre látható hogy a következő generáció helyzete rajtuk kívül álló ok miatt rosszabb lesz. Mindez elmondható az előre látható demográfiai változások esetére is: ha a következő generáció népesebb lesz, mint a jelenlegi, akkor a jelenlegi generációnak meg kell takarítania ahhoz, hogy egy főre jutóan ugyanannyi tőkét tudjon a következő nemzedékre hagyományozni, mint amennyit az előzőtől kapott. ÖSSZEGZÉS Ebben a fejezetben összefoglaltuk, hogy a főbb igazságosság-elméletek hogyan terjeszthetők ki a nemzedékek közötti viszonyokra. A távoli jövőben élő nemzedékekkel kapcsolatos kötelezettségek megalapozása az igazságosság elméletek egy részében problémás. A távoli jövőben élőkkel ugyanis nem lehet direkt reciprocitási viszonyba kerülni, nem lehet velük a kölcsönösen előnyös kooperáció érdekében szerződést kötni, és a libertárius elmélet szerint nem rendelkezhetnek jogokkal. Az utilitarista és egalitariánus elméletben azonban a távoli jövőben élő emberek jóléte is számít. Az utilitarista elmélet a jövőben élők jólétét is beszámítja a társadalmi összjólét számításába, míg az egalitarizmus a jövőben élők számára is egyenlő részesedést ír elő a releváns javakból (jólét vagy esélyek). A nemzedékek közötti igazságosság egyik kérdése, hogy a jelen nemzedéknek mekkora vagyont kell a következő nemzedéknek továbbadni. Felélhet-e a jelen nemzedék az elődeitől kapott vagyonból, illetve kötelezhető-e arra, hogy többet adjon tovább, mint amennyit kapott. Az egyes elméletekben erre a kérdésre adott válaszokat a következő táblázat foglalja össze. Az elméletek lehetséges válaszait ebben a kérdésben az egyszerűség kedvéért megengedett/tiltott/kötelező minősítéssel illetjük. 21