Havas Henrik Végvári József A ÁRULÓJA Szerkesztı: Deák József Dr. Oltványi Tamás Mőszaki szerkesztı: Urbán Péter Borító: Homolya Gábor Havas Henrik-Végvári József SZFÉRA Kulturális Szolgáltató Kft. Felelıs kiadó: Deák József ügyvezetı ISBN 963 7917 00 4 Készült Debrecenben, az Alföldi Nyomdában Munkaszám: 90.3327.66-2 Felelıs vezetı: Szabó Viktor vezérigazgató
HAVAS HENRIK VÉGVÁRI JÓZSEF A ÁRULÓJA "UlTUftAUS S20tQAiTAT0KF' 1990
Tartalom Végvári ırnagy bemutatkozik... 5 A Szovjetunió kiváló katonája... 11 Végvári, akinek denevérfüle van... 19 A 00-s füzet titka... 27 Nem divat az usanka... 40 A beszervezés trükkjei... 44 Az operaház belügyi összekötıje... 50 Az Aczél-mővek dolgozója... 59 Három bravúr... 68 Mi járt Végvári ırnagynak?... 75 Rám álltak a figyelık"... 80 Felügyelet után ügyelet... 85 Párttaghoz Végvári sem nyúlhatott... 93 A Cég öncélúan nem pajzánkodik... 97 Istentisztelet és legenda... 105 Indul a Darált hús" akció... 111 Pakolj, Sári, és meszelés!... 116 Hogyan tovább?... 124 Hajsza az áruló után... 129 Kirobban a botrány... 136 Ügyészségi és fegyelmi vizsgálat... 140 Cirkuszjegy a KGB-nek... 160 A védelem új stratégiája... 168 Döntsön a bíróság!... 174 A per... 178 Vádirat... 189 Vádirat... 202
Végvári ırnagy bemutatkozik...ezt a botrányt kipattintani nem lehetett másként, mint hogy valahol ezt elhatározták. Magyarán: nem Végvári József az, aki ebben az ügyben fıszerepet játszik, hanem egy külföldi hírszerzı szolgálat, amely eszközként használja fel Végvári Józsefet. Még meg is nevezték, hogy ön a CIA ügynöke. - Hát, nézze, ezen mosolyogni tudok egyrészt... - Jó, nem gondoltam, hogy most megtörik, és azt mondja: Havas úr, bevallom, én valóban a CIA ügynöke vagyok..." 1990. február 11. van, Végvári József ırnagy bemutatkozik a reggeli tévémősorban. - Végvári úr, a Magyar Hírlap tudósítása szerint ön a Fidesz sajtótájékoztatóján úgy festett, mint aki az emberi szétesés határán van, fizikailag tönkrement, s lelkileg is tragikus állapotba került. Ezzel szemben most mosolyog és jól néz ki. - Murphy egyik idézetével válaszolnék: Akit katasztrófa idején mosolyogni látsz, az biztos tudja, ki a felelıs." Mint látják, lelkileg tényleg megnyugodtam, hála azoknak a segítıtársaimnak, akik idıben mellém álltak. - Kik ezek a segítık, kik támogatták önt? - Politikai szervezetekhez tartozó személyeket és embereket említhetnék, például orvosokat, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a lelki egyensúlyom helyreálljon. Köszönöm mindazoknak, akik ehhez hozzásegítettek. - Végvári József egykori ırnagy. Jól mondom? İrnagy még, vagy már nem? - Január 19-i hatállyal egy hónapra felfüggesztettek, amit a BM fegyelmi osztálya február 2-án közölt velem. - Beszélgetésünk másik résztvevıje Dornbach Alajos ügyvéd. Ügyvéd úr, ki fizeti önt, hogy Végvári urat védje? - Senki. Szerencsére a praxisom elbírja, hogy közéleti jelentıségő vagy általam fontosnak tartott, közérdekő ügyekben díjazás nélkül vállaljak közremőködést. Ezt is olyannak tekintem. Ilyen volt a Nagy Imre-per, a Standard-per, a Fidesz pere tavaly, a Szetá-nak a különbözı ügyei tíz évvel ezelıtt, vagy éppen a Charta 77-esek ügyei. - Az egy dolog, hogy Dornbach Alajos ingyen vállal kemény ügyeket, de az már nem lehet véletlen, hogy milyen ügyeket, és eljutunk oda: ön az SZDSZ szimpatizánsa... - Nem szimpatizánsa vagyok, hanem tagja. Alapító tagja - Akkor viszont közvetett módon mégiscsak az SZDSZ megbízásából védi Végvári urat? - Természetesen. SZDSZ-ügyvivı barátaim hívtak fel telefonon, hogy vállalom-e a Végvári úr védelmét és képviseletét, s tudták: nagyon valószínő, hogy elvállalom. Amint ez a botrány kipattant, nyilvánvalóvá vált, hogy szüksége lesz ügyvédre. - Hogyan áll jelenleg Végvári úr ügye? Mert itt azért furcsa dolgok történnek. Nemrég a rádióban alkalmam volt beszélgetni Györgyi Kálmánnal, a büntetıjog docensével az ELTE-rıl, s neki jogtudósként az a véleménye, hogy amit Végvári úr csinált, az egyszerően nem büntethetı, mert a vád egy törvényes kelléke hiányzik. Néhány nap múlva viszont azt olvasom, hogy Kıszeg Ferencet, az SZDSZ egyik közismert vezetıjét - aki ugye a jogvédı szolgálatot hozta létre - Lovas Zoltán újságíróval együtt gyanúsítottként hallgatják ki. Itt valami nem stimmel. - Önmagában ez még nem minısíthetı inkorrektségnek. Ha valaki elkövet egy
olyan cselekményt, amely megvalósítja a büntetı törvénykönyvben megfogalmazott valamely bőncselekmény tényállási elemeit, akkor felmerül a gyanú, hogy ez a cselekmény bőncselekmény. - Akkor tessék ezt nekünk magyarul elmondani. - Azt mondja a büntetı törvénykönyv, hogy aki államtitkokat nyilvánosságra hoz, vagy államtitkokat jogosulatlanul megszerez, az elköveti az államtitoksértés bőncselekményét. Végvári József formailag elkövette, hiszen szigorúan titkos, államtitoknak minısülı dokumentumokat és tényeket hozott nyilvánosságra. Tehát elkövetett egy cselekményt, amelyet a törvény büntetni rendel. A büntetı törvénykönyvnek azonban vannak általános rendelkezései, amelyeket minden cselekményre alkalmazni kell. Egy cselekmény, ha formailag meg is valósít egy bőncselekményt, csak akkor büntethetı, vagyis a cselekmény csak akkor minısíthetı bőncselekménynek, amennyiben az a cselekmény a társadalomra veszélyes. Magyarán mondva: ha káros, ha valamilyen súlyos érdeket sért. Mert elıfordul, hogy a cselekmény sért ugyan egy érdeket, de egy nagyobb érdek védelmét szolgálja. - Eszerint valahogy úgy kell felfogni a dolgot, hogy ha én egy bárddal levágom egy ember kezét, akkor súlyos testi sértést követtem el. Ha viszont mint orvos amputálom az üszkösödı kart, akkor ugyanazt megtettem, amit az elıbb, vagyis levágtam a kezét, azzal az apró különbséggel, hogy ez nem hogy nem veszélyes a társadalomra, hanem egyenesen a társadalom javát szolgálja, mert egy ember életét menti. Végvári úr törvényellenes cselekedetet hajtott végre, de ez a társadalomra nem veszélyes, sıt hasznos - mondja ön, mondják a jogtudósok. De nem ezt mondja az ügyészség. - Az ügyészség majd azt követıen lesz köteles állást foglalni, ha lefolytatták a vizsgálatot. Nekem ugyan az volt a véleményem, hogy ez a vizsgálat nem feltétlenül szükséges, de belenyugodtam, mert önmagában nem lehet elmarasztalni az ügyészséget csak azért, mert lefolytat egy vizsgálatot. A vizsgálat végén azonban állást kell foglalnia abban, hogy megismerve a tényeket, a cselekményt bőncselekménynek értékeli-e vagy sem. - Ön mire számít? - Én nagyon erısen hiszem, sıt meggyızıdésem, hogy bőncselekmény hiányában meg fogják szüntetni az eljárást. Nemcsak politikai bölcsességbıl - mert természetesen ilyen helyzetben még ez is közrejátszhat -, de tényleg, a szó igazi értelmében a társadalmi veszélyesség híján kell ezt az eljárást megszüntetni. Van egy közbülsı lehetıség is, ami már kompromisszum, ám én ezt nem tudnám elfogadni. Lehet, hogy figyelemmel a cselekmény csekély társadalmi veszélyességére, nem emelnek vádat. Megállapítják, hogy Végvári úr bőncselekményt követett el ugyan, de beérik figyelmeztetéssel. -Ez az a bizonyos ügyészi figyelmeztetés. Ezzel mosták ki régen azokat, akiket elsısorban politikai okokból ki akartak húzni a bajból. - így van. De ezt mi nem tudnánk elfogadni. - Végvári úr, hogy folynak a kihallgatások? Ha jól tudom, hosszú, több órán át tartó vegzatúrának van kitéve. - A katonai ügyészségen elıször tanúként hallgattak meg, közel három és fél órán át, tizennégy órától tizenhét harmincig, pár nappal késıbb pedig gyanúsítottként reggel kilenctıl tartott háromnegyed négyig. - Ügyvéd úr, a hétórás kihallgatás belefér a törvényes keretekbe? - Bele. Nyilván Végvári úr is egyetért vele, ha szóvá teszem. Ön vegzatúrát említett. Ennek a kihallgatásnak nem volt vegzatúra jellege. Jogaira nagyon pontosan figyelmeztették Végvári Józsefet, nevezetesen, hogy önmagára terhelı nyilatkozatot nem köteles tenni. Csak arról vall, amirıl akar. De az, hogy ilyen nagyon hosszú volt a
kihallgatás, fıként annak volt betudható, hogy Végvári úr igen sokat elmondott abból, amit ismer és tud. Tehát nem rónám fel az ügyészségnek a hosszú kihallgatást. - Akkor én visszavonom az elıbbi minısítésemet, pontosan a vegzatúra szót. Ön, Végvári úr, mint kiképzett biztonsági tiszt, hogyan minısítené a kihallgatását? - Profi módon csinálták, rendkívül korrektül, minden hátsó szándék nélkül. Személyi jogaimban nem sértettek és nem korlátoztak. Másrészt nem voltam fáradt, pihenten mentem erre a hosszú meghallgatásra, és a tılem telhetı legnagyobb részletességgel tártam fel azokat az indítékokat az ügyész úr elıtt, amelyek a tettemig elvezettek. - Az ügyészség alapos gyanú esetén kezdi vizsgálatát. Ön szerint, ügyvéd úr, hova akar kilyukadni az ügyészség? Mit kellene bizonyítania? - Az ügyészségnek azt kell bebizonyítania, hogy Végvári úr szükségtelen módon és szükségtelen mértékben tárt fel államtitkokat. Szerintük arra törekedett, hogy személyeket kompromittáljon, és túllépte azt a mértéket a titkok feltárásában, amely ahhoz volt szükséges, hogy alkotmányellenes tevékenység tovább ne folytatódjon. És itt egy nagyon lényeges dolgot érintettünk: felelıs kormánytényezık, még az ügyészség képviselıi által is hangoztatott vélemény szerint nem volt szükség Végvári úr akciójára. Akkor járt volna el helyesen, ha hóna alá csapja az általa megszerzett dokumentumokat, magával visz egy-két SZDSZ-ügyvivıt, besétál velük a miniszterelnökhöz vagy a legfıbb ügyészhez, és ezzel már el is érte a célját. Hát nem! Hogy mennyire nem, azt az is bizonyítja, hogy amikor a katonai ügyész elrendelte, zárolják a biztonsági szolgálat minden iratát, hogy meg ne semmisíthessék, akkor ennek a zárolási határozatnak a végrehajtására semmi sem történt. Úgy tőnik, hogy a katonai ügyészség nem tudta végrehajtani döntését, ugyanis még további két héten át éjjel-nappal folyt az iratok bezúzása. - Mit szól ehhez, Végvári úr? - Pontosan így van, ahogy az ügyvéd úr mondta. Én a Cégnél voltam január 5-19. között, és tanúsíthatom, hogy még az utolsó napon, 18-án egész nap, sıt másnap reggel is, amikor elhagytam a Céget, javában tartott az iratmegsemmisítés. - Hát nem logikus, hogy ezt csinálják, ügyvéd úr? - Az ı gondolkodásuk szerint ez logikus, hiszen ha valamilyen alkotmányellenes tevékenységet folytatok, és ez kipattan, akkor megkísérlem eltüntetni a nyomokat. Valóban, ennek van logikája. - Egy fontos dolgot szeretnék kérdezni. Jól informált személytıl hallottam - nem nevezhetem meg, hogy kitıl - a következıt: ennek a botránynak a kirobbanásáról valahol döntöttek. Tehát nem arról van szó, hogy egy Végvári nevő magyar állampolgár éjszakákat gyötrıdik azért, mert úgy érzi, hogy tennie kell valamit, történelmi szerepet kell játszania a magyarországi demokratizálódási folyamat elısegítésére, inkább arról van szó, hogy nem Végvári József az, aki ebben az ügyben fıszerepet játszik, hanem egy külföldi hírszerzı szolgálat, amely eszközként használja fel Végvári Józsefet. Az informátor meg is nevezte a szervezetet, és kimondta, hogy Végvári úr valószínőleg a CIA ügynöke. Mit szól ehhez, ırnagy úr? - Hát, nézze, ezen mosolyogni tudok egyrészt... - Jó, nem gondoltam, hogy most rögtön megtörik, és azt mondja: Havas úr, bevallom, én valóban a CIA ügynöke vagyok. - Amit az üggyel kapcsolatban az elızıekben már elmondtam, és a legszélesebb nyilvánosság elé tártam, az az, hogy december 24-én éjfélkor már egy hete kész volt a hárompontos -a, b, c, variációkkal ellátott - tervem. Egy hétig kerestem azt az utatmódot - lényegében a temesvári vérengzéstıl az éjféli istentiszteletig tartó napokról van szó, hogy az általam felállított változat szerint kit kérhetek fel arra, hogy legyen a
segítségemre. Számomra egy nem túlságosan magas rangú egyházi személy látszott leginkább elfogadhatónak. - Szóval, megbízható embert keresett? - Igen! - Meg vagyok sértve a szakmám nevében! Miért nem egy újságírót választott? Nem bízik bennünk? Vagy köztünk is sok a beépített ember? - Nem vagyok illetékes erre válaszolni. - Tényleg nem, de eközben hamiskásan mosolyog. Ön azzal kezdte a beszélgetést, hogy aki katasztrófa idején mosolyog, az tudja, ki a felelıs. - Beszervezett újságírók természetesen vannak. A fontos mégis az, hogy mit írnak, tehát az, hogy ábrázolják a valóságot és a tényeket, támogassák a demokratizálást, segítsék a jogállamiság kialakítását. - Ügyvédként még szeretnék valamit mondani. Sok szemrehányást kaptunk, hogy szükségtelen volt leleplezni a biztonsági szolgálatot, különösen úgy, ahogy Végvári úr tette. Titkos módszerekkel ugyanis a világ minden rendırsége dolgozik, és ez természetes. Belátom, hogy szükség van rájuk. Nyilvánvaló, hogy titkos módszereket a jövıben is alkalmaznak majd az illetékes magyar belügyi szervek, a cél viszont az, hogy ezt szigorúan ellenırzött feltételek mellett tegyék. Mert a szervezett bőnözés, a kábítószer-csempészés, a fegyverkereskedelem és a terrorizmus ellen nemcsak szabad, de szükséges is ilyen módszereket alkalmazni. Egy a lényeg: igen szigorú alkotmányos keretek között éljenek ezekkel az eszközökkel, és ne a békés állampolgárok ellen használják politikai célok érdekében.
A Szovjetunió kiváló katonája Az elhárítókkal meg úgy jöttem össze, hogy az egyik fiú mélyen megalázónak találva, hogy levágatták a haját, nem bírta tovább, és fejest ugrott a harmadik emeletrıl." - A sztálingrádi csata évében, 1943. április 6-án születtem Nagykanizsán, szegényparaszti családból. Édesapámék kilencen, édesanyámék hárman voltak testvérek. Mindketten egy évben, 1907-ben születtek, és 1929-ben kötöttek házasságot. Elég sanyarú sorsuk volt. Édesanyám idén lesz 83 éves, édesapám 66 éves korában öngyilkos lett. Hárman vagyunk testvérek, bátyám 59, nıvérem 57 éves. Általános iskoláimat Nagykanizsán jártam, és 1957-ben ugyancsak ott vettek fel a Zsigmondi Vilmosról elnevezett kıolaj-bányászati és mélyfúróipari technikumba. Abban az idıben a technikumi képesítés biztos kenyérkeresetet ígért. A harmadik osztály befejezése után a Nagyalföldi Kıolajtermelı Vállalat ösztöndíjasa lettem. A szerzıdéses pénzbıl vettük az érettségi ruhámat meg az egyéb kellékeket. 1961. július elsejétıl a Nagyalföldi Kıolajtermelı Vállalat szolnok-pusztaföldvári telepén dolgoztam. - Tagja volt a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek? - Igen, az ifjúsági szövetség akkori elvei szerint ott volt a helyem. 1960-ban önkéntes elhatározás alapján beléptem a sáskai Petıfi Tsz KISZ-szervezetébe. - Menjünk tovább! A munkánál tartottunk. - Orosháza térségében dolgoztam elıször mint gyakorló technikus, aztán kútkezelı, szeparátorkezelı, tankállomás-kezelı, olajátadó beosztásban. A hadseregbe való bevonulásom elıtt mőszakvezetı voltam. - Hány évesen? - Húsz múltam akkor. - Ezek szerint tehetséges fiatalembernek számított, és karrier elıtt állt. - Mondhatni így is, csak sajnos, a számra már akkor sem tudtam vigyázni, nem gondoltam végig, hogy mikor és kinek mit szabad elmondani. - Jellemzı ez önre? - Bizonyos tekintetben igen. Ritkább az az eset, amikor azonnal reagálok; tekintet nélkül az elıttem álló személyre. Én inkább megfontoltabb vagyok, és leggyakrabban inkább önmagam emésztem. Nyíltan nem merem hangoztatni a sérelmeimet, magamba zárom a bánatomat. - Aztán bevonult katonának. - 1963. november 22-én. Emlékszem, éppen Zalaegerszeg felé vitt minket a vonat, amikor hallottuk, hogy meggyilkolták John Fitzgerald Kennedyt, az Amerikai Egyesült Államok elnökét. - Hogyan fogadta ön ezt a hírt? - İszintén szólva, mi akkor meglehetısen jó hangulatban, dalolva vágtunk neki a katonaságnak. Amúgy a politikát figyelı, újságot olvasó fiatalemberként meglehetısen kialakult képem volt Kennedyrıl. Anyám a megmondhatója, mekkora könyvfaló voltam gyerekként is. Mikor tehenet kellett legeltetni, mindig vittem könyvet is magammal, és néha annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy a tehén elkóborolt a szomszéd kukoricásába, vagy éppen az idegen lóherét legelte le. Sok kellemetlenségem
volt ebbıl. Az is elıfordult, hogy az elbitangolt tehenet már rég megfogták és hazavitték, amikor én még sírva kerestem, hol lehet. Még a lovat is elvesztettem olykor, olvasás közben annyira nem figyeltem az égvilágon semmire... A hadseregben is sokat olvastam. - Melyik fegyvernemhez sorozták be? - Zalaegerszegen a Petıfi laktanyába kerültem egy gépkocsizó lövész hadosztályhoz tartozó ezredhez. Megjegyzem, hogy már korábban is csábítottak tartalékos tiszti iskolára, de azt az egyenruha iránt érzett elıítéletem miatt nem vállaltam. Utálom, ha ugráltatnak, márpedig a tartalékos tiszteket leszerelés után két-három-öt évenként újból és újból behívják. Amikor bevonultam, a sorállományból még három korosztály volt együtt a laktanyában. Találkozhattam azokkal az öregekkel, akik végigcsinálták a kubai válságot. Emlékszik, akkor mozgósítottunk, amikor az ellenforradalmárok amerikai támogatással partraszállást próbáltak meg a Disznó-öbölben. Nagyon úgy festett, hogy nem ússzuk meg a világháborút. A mi hadosztályunk a nyugati határszélen, Csákánydoroszló térségében, az úgynevezett kiindulási terepszakaszon várta az ellenség támadását. - Ki volt az ellenség? - Természetesen Olaszország. Magyarországnak a Varsói Szerzıdésben ık voltak kiosztva. Nos, a mi hadosztályunknak Ostfiasszonyfa és Csákánydoroszló térségében volt kijelölve a helye. Rendszeresek voltak a riadók, hetente ugráltattak minket. Nekem egy R-30 típusú rádióskocsi jutott, amit mi csak kecskének hívtunk. Nagyon jó teljesítménye volt, egy képzett távírász minden körülmények között megteremtette általa az összeköttetést. - Igen szerethette ezt a kecskét", mert egészen átszellemül az arca, amikor errıl mesél. - Azért, mert nagyon szép idık voltak azok. Szerettem rádiózni, csak azt utáltam, amikor a riadó alatt 50 kilós akkumulátorokkal kellett rohangálni. Igaz, a sofırnek sem volt könnyő, mert ı meg telente a kocsi alatt fekve, benzinlámpával melegítette a motor alját és az üzemanyagtankot, hogy egyáltalán el tudjunk indulni. 1963-ban kegyetlenül hideg volt a tél, emlékszem, a bányászok kommunista mőszakokat tartottak, hogy legyen az országnak elegendı szene. - Ezek szerint ön távírász lett, és szerette is, amit csinált. - Nagyon szerettem a morzét. Trejer százados volt, aki megtanította nekünk a tá tititi ti tátá ti tátátá ti... rejtelmeit. Rendkívüli képességekkel voltam megáldva, olyannyira, hogy amíg a többiek gyakoroltak, néhány társammal együtt én már az elsı évben állandó belépıt kaptam a tiszti kantinba, pedig az az öregkatonáknak sem járt, nemhogy az újaknak! Mégis megkaptam, mert fantasztikus érzékem volt a rádiózáshoz. - Milyen rendfokozatig vitte a hadseregben? - Kellemetlen helyzetbe hoz ez a kérdés. Ugyanis elı akartak léptetni többször is, de én mindig megpróbáltam kitérni, mert attól féltem, hogy leszerelés után gyakran behívnak tartalékosként. Kinek van kedve évente bevonulni? Végül is szakaszvezetıként szereltem le, bár pontosan annyi dolgom volt, ahogyan azt a katonai szleng mondja: szakadj meg, vezetı. Persze azért büszke vagyok rá, hogy elsı osztályú rádiótávírász lehettem, három csontcsillaggal. Mindent összevéve, szerettem a katonáskodást. - Akkortájt természetesen mőködtek a hadseregben a politikai tisztek és az elhárítok is. - Hogyne. Úgy tudom, polhelyettesek még 1989-ben is voltak. Kapcsolatban álltam velük, hiszen KISZ-titkár voltam a seregben. Az elhárítókkal meg akkor jöttem össze, amikor egy fiú mélyen megalázónak találva, hogy levágatták a haját, nem buta tovább, és fejest ugrott a harmadik emeletrıl. Voltak még egyéb zőrös esetek is; hárman haltak
meg egy éles hadgyakorlat során, amikor egy páncélozott jármő fölborult a vízben, és a személyzete ott veszett. - KISZ-titkárként nyilván részt vett az állomány politikai képzésében is. - Ha oda akar kilyukadni, hogy mintakatona voltam, akkor téved, mert én benne voltam minden balhéban. Ennek ellenére lettem élenjáró rajparancsnok, szakaszparancsnok, késıbb századparancsnok-helyettes, de amire a legbüszkébb vagyok, az alakulat nótafája" is. Dalolni nagyon szerettem. Jól kijöttem a bajtársaimmal, nem volt semmi problémám. Emlékszem, egy szer Zalaegerszeg mellett egy hegyre kellett települni. Én mindig pedáns voltam, ragyogott a bırcsizmám, még a bokacsatolószíj is. Akkor, ott a hegyen is szépen kitettem a csizmámat a napra a kapcával, én meg csak ültem a khakiszínő gatyámban a napon, várva az összeköttetésemre. Egyszer csak eltőnt a szépen kivikszolt surranó", helyére egy ötéves, toprongyos, koszlott bakancsot tettek. Ordítottam is mindjárt, hogy hol van az én gyönyörő csizmám? Azt mondja erre a Dedics, a sofır, hogy nyugi, átváltozott húsz liter borrá, az pedig amott van a marmonkannában. Nem csináltam belıle cirkuszt, az ı dolga volt gondoskodni az ellátásról. Egy volt a lényeg: ne maradjak mezítláb. Mondom, elismertek engem mindig, még a Szovjetunió Kiváló Katonája kitüntetést is megkaptam. - Hogyan érdemelheti ki valaki ezt az igen magas elismerést? - 1965-ben részt vettünk az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet déli hadseregcsoport hadgyakorlatán. Azt a speciális feladatot kaptuk, hogy hozzunk létre egy átjátszó állomást, amely biztosítja a különbözı alakulatok és magasabb egységek közötti összeköttetést. Nagyon korszerő, mozgó harcállásponton szolgáltam, rádiósként. A berendezés egy harckocsiba volt szerelve. A Bakonyból vezényeltek minket Budapestre. Éjszakánként próbáltuk ki a rádiórendszerek mőködését. Azt figyeltük, hogy a különbözı idıjárási és terepviszonyok között az ionoszféra telítettségétıl függıen milyen teljesítményt produkál a rádióállomás, milyen a hallgathatósága távbeszélı, morze- és géptávíró üzemmódban. Akik részt vettünk ebben a kísérletben, valamennyien megkaptuk ezt a kitüntetést. Lakatos Béla vezérırnagy személyesen adta át. Egyébként 1968-ban ı volt annak a magyar seregtestnek a fıparancsnoka, amely internacionalista segítséget nyújtott Csehszlovákiának. - Addigra ön már régen leszerelt. Nem akarták benntartani? - Dehogynem! A polhelyettes és ez elhárítótiszt is rá akart beszélni, de én nem akartam tovább maradni, és nem is maradtam. - A hatvanas évek elején a hadseregben figyelték-e a katonákat és a tiszteket, voltake téglák" az önök hadosztályánál 7 - Persze hogy voltak. Már ne haragudjon, de egyszerő logikával is ki lehetett találni, hogy ki a tégla. Például az a sorkatona, aki rendszeresen járt haza, és minden hetét azzal kezdte, hogy hétfı reggel bement a polhelyetteshez meg a századparancsnokhoz, elmondani, mi történt a hét végén A tégla már a második héten hazament, én meg várhattam fél évig. Engem egyébként nem érdekeltek a téglák. 1965 októberében végül én is leszereltem, és visszamentem a munkahelyemre. - Miután eleget tett hazafias kötelezettségének: védte a hazát és a szocialista rendszert, mint mindannyian, akiket beöltöztettek katonának. - Nézze... Még most is kívülrıl el tudom mondám a katonai esküt, és én tényleg annak a szellemében próbáltam harci eszközeinket megóvni. És valóban megfogadtam, hogy nem csinálok olyat, mint a többiek... akik például éjszaka berúgtak és elvitték az egyik harci jármővet, hogy azzal menjenek haza. Jó csomó rendkívüli esemény volt akkortájt is. - Önnel ilyen nem fordulhatott elı? - Nem, soha. Soha!
- Miért jegyezte meg a katonai eskü szövegét? Ennyire jó a memóriája, vagy mert mindent fontosnak tart az életében, ami a kötelességek körébe tartozik? - Is-is. A memóriám jó ugyan, de én valóban az eskü szellemében szolgáltam. Itt születtem, ez a hazám. Tényleg hittem, hogy akár életem feláldozásával is meg kell védeni minden külsı és belsı ellenség ellen. - Mármint a hazáját. És mi volt a helyzet a szocializmussal? - A hadseregben a jó munkám és a példaszerő magatartásom alapján váltam párttagjelöltté. Azért nem lettem már akkor párttag, mert a már említett hadgyakorlat miatt elhúzódott a katonáskodásom, és a gyakorlat végén rögtön le is szereltem. Még akkor, 1965 nyarán, többször is kerestek mind a hadseregbıl, mind a Belügyminisztériumból. - Ha jól értem, ön még sorkatona volt, de már megtalálta a Belügyminisztérium? - Úgy van. Ha jól emlékszem, egy Gyökér nevő belügyi ırnagy keresett meg elıször. Nem volt ez különösebben természetellenes, gondoljon csak arra, hogy elsı osztályú rádiótávírász voltam. Főztek a seregben is, hogy maradjak bent, ígérték, fıiskolára, egyetemre küldenek, de mint már említettem, nemigen szerettem az egyenruhát. Egyszer az elhárítótiszt kérdezte, hogy esetleg nézhet-e ı számomra más lehetıséget? Mondtam, hogy természetesen, és akkor jött ez a Gyökér ırnagy a Belügyminisztérium nevében. - Mielıtt elkezdenénk ezt a történetet, ne feledkezzünk meg az elızı, válasz nélkül maradt kérdéseimrıl, miszerint honvédként egyszerre védte a hazáját meg a szocializmust. Mit gondolt akkortájt a szocializmusról? - Akkor, fiatalon nekem kétféle tapasztalatom volt. Az egyik az, amit hivatalosan hirdettek, amit mondtak, amirıl olvashattunk. Volt aztán egy másik, személyes élményem, ami a családi, lakóhelyi környezetembıl származott. Az az igazság, hogy a kettı nem egyezett. A mi családunktól a téeszek szervezése idején majdnem mindent elvettek. Az apám három és fél katasztrális földön gazdálkodott, meg mások földjét túrta. Ha mondjuk, gabonát vetett, csak minden negyedik kereszt volt az övé. Az anyám tudná ezeket jobban elmondani. Erre én már nem szívesen emlékszem, de azt tudom, hogy az állatainkat, a két lovunkat is elvitték. Emlékeztem erre, de hát ott van egy fiatalember a néphadseregben, olvas, hallgatja a szép beszédeket, milyen is lesz ez a szocializmus; azt tanulja, hogy társadalmi egyenlıség, munka szerinti elosztás elve, s képzettség szerinti részesedés a megtermelt javakból, aztán közteherviselés, közéleti tisztaság... szóval, tudja, mi... - Igen, értem; de azért a két lovat elvették. - El. És egy fillért sem kaptunk érte. - Hogy fért ez meg a maga fejében? - Nem szállhattam szembe velük egyedül, és már a hadseregben tapasztaltam, hogy egy-két kiszólásért akár bele is döngölhetnek a betonba. Rájöttem, hogy meg kell válogatnom, ki elıtt mit mondok. Hogy úgy mondjam, kezdtem megedzıdni. - Nem zavarta, hogy KISZ-titkárként olyan politikát és gyakorlatot kellett dicsıítenie, amely tönkretette a saját családját? - Bocsánat, de én meg tudtam magamat nyugtatni. Tudtam ugyan, hogy milyen sorsra jutott a családom, de reméltem, hogy ez csak egy kis réteget érintett. Azt gondoltam, hogy a jövı a fiataloké, meg ott volt a KISZ. Együtt tanultuk a munkát elısegítı, elırelendítı indulókat. És én úgy beleéltem magam, hogy már hittem is benne. Néha eszembe jutott, nekünk otthon mennyire rossz, de aztán arra gondoltam, hogy a többségnek viszont jó lesz. - Szóval, fújta az indulókat. - Fújtam. Mindre emlékszem. Külön versesköteteim vannak; az emlékversgyőjteményemben több ezer mő található, munkásmozgalmi dalok, ifjúsági
indulók is. Ma is győjtöm ıket. - Gondolom, a politikai érdeklıdés mellett azért vonzódott a muzsikához is? - Mindig is szerettem énekelni. A templomban, amikor volt kórus, engem állandóan megtalálhattak. Húsvétkor, meg egyéb alkalmakkor mindig énekeltem. - Térjünk vissza oda, hogy az elhárítótiszt a hadseregben felajánlotta: néz a maga számára valamit. Nyilván tartotta a szavát, de az ajánlata nem lehetett valami fényes, ha ön mégis leszerelt - Persze, hogy leszereltem, mert tartottam magam ahhoz, amit egy bölcs tanáromtól hallottam: ne hagyatkozz az elsı beszélgetésre, benyomásra, inkább háromszor rágd át magad, aludjál rá egyet-kettıt, és csak aztán döntsél. Úgyhogy amikor a belügyi ajánlatot kaptam, éreztem a ködösítést, mert nem mondták meg konkrétan, mikor, hol és mit kell csinálni, csak azt, hogy a morzénak nagy hasznát veszem majd. Elképzelni sem tudtam, mi lehet ez. Kérdeztem, de nem mondtak közelebbit. A szakmámban viszont jól kerestem, 2700-3000 forint között volt a fizetésem. - Jó pénz volt ez akkor... - Bizony. És én mégis 1950 forintos fizetésért mentem a Belügyminisztériumba. Még akkor, 1965-ben.
Végvári, akinek denevérfüle van A feladat: felderíteni és bemérni... Egyszer én derítettem fel Sopron közelében egy amerikai gyorsadót, 1968-ban Prága térségében találtam egy ilyet, és a lengyel felségvizeken is egy német rendszerőt, amely ügynöki állomásként mőködött" - Talán egy nınapot dolgoztam régi munkahelyemen, az olajosoknál, amikor ajánlott expresszlevelet kaptam, hogy számoljak le és jelentkezzem a Belügyminisztériumban. Így történt, hogy 1965. december elsejével ırmesteri rangban egyéves próbaidıvel felvettek a BM állományába. Újpesten, az Erzsébet és a Munkásotthon utca sarkán, a férfiszállóban kaptam helyet. Talán már két hete voltam a BM-nél, amikorra a hivatalos dolgokat sikerült elintézni. Végre megmondták, hogy rádiófelderítı leszek egy titkos objektumban. A morzét ismerem, közölték, a többit majd megtanulom. Semmit sem írattak velem alá, csupán a korábbi önéletrajzaimat láttam viszont. Mondhatni, bohó a természetem, ezért három variációban írtam meg az önéletrajzomat Az egyikben ezt domborítottam ki, a másikban azt, gondoltam, valamelyik csak elnyeri az illetékes tetszését. Aztán kiderült, hogy mind a három variáció egy helyen találkozott. Így kerültem rádiótávírászként a Belügyminisztérium állományába. - Hol volt az a titkos objektum? - Pesttıl úgy tizenöt kilométerre. Tılem elég messzire, miután én Újpesten laktam, ez meg Alsónémedi irányában volt. Az oda-vissza utazás nem volt túl bonyolult, de sok idıt vitt el. A rádiófelderítıket úgynevezett váltóbuszok szállították az objektumba. Egészségre rendkívül káros munka volt ez, hat óránál többet nem is nagyon bírtunk volna naponta. Fél 8-kor kezdtünk, ekkor ültem le, hallgatóval a fülemen a két készülék elé. Ehhez nekem reggel 6-kor kellett felkelnem Újpesten, és onnan kellett bevillamosozni vagy bebuszozni a Nyugatihoz, mert a Szikra mozi elıtt állt meg a váltóbusz. Harmincöt-negyven perc alatt értünk ki az objektumba, ott megreggeliztünk, és átöltöztünk munkaruhába. Könnyő köpenyt viseltünk, ugyanis a készülékek eléggé nagy hıt fejlesztettek. Krott típusú, rádiócsöves készülékek voltak ezek; szovjet gyártmányúak. - Mi volt az ön feladata? - Mivel a morzét már ismertem, az volt a dolgom, hogy megtanuljam: miként kell felismerni és megkülönböztetni hangzás, hangszín, sebesség vagy más jellegzetesség alapján a rádióállomásokat. Ezek lehettek amerikaiak, angolok, svédek, olaszok; mindegyiküknek volt valami jellegzetességük. Tehát az ügynöki jellegő - illegális - állomásokat kellett megtalálni és megkülönböztetni a legális, féllegális, tengeri és légi hivatalos állomásoktól. - Hány adót kellett egy embernek figyelnie? - A kérdés így nem pontos. Nem adót vagy frekvenciát figyeltünk, hanem egy meghatározott sávtartományt. Egy-egy személy 80,90,100,150 kilociklusú sávtartományt figyelt, attól függıen, hogy abban a sávtartományban milyen jellegzetességgel dolgoztak az úgynevezett ügynöki rádióadók. Én például mindig a rázós sávokat kaptam, ahol lehetett produkálni. Tehát ha, mondjuk, 150 helyett csak 80 vagy 84 kilociklust kaptam, abban minden állomás elıfordulhatott: amerikai, angol, francia, olasz, svéd vagy izraeli. - Ehhez kellett nyelveket ismernie? - Csak a számokat. Volt az úgynevezett fóniaadás: egy hölgy vagy egy férfi mondta a
számokat angolul, németül, arabul vagy az úgynevezett angol fonetikai ábécé szerint - tehát: Alfa, Bravó, Charlie, Delta, Ypszilon, Yenki -, és volt egy másik fóniasáv, ahol szintén egy hölgy darált - ein, zwei, drei, vier, fünf, sechs, sieben... - öt számból álló csoportokat, ezt még mondhatták angolul és arabul is. Nos, a mi dolgunk az volt, hogy felderítsük ezeket az adókat. íme, egy egészen érdekes feladat. Van 85 kilociklus sávtartományom, és én pödröm, tekerem a frekvenciaváltót; ahogy megyek elıre, megnyikkannak a rádióállomások, és tudom, hogy ez a hivatalos, ez féllegális, az legális, és aztán: na, itt van egy! A hangszín tájékoztat elsısorban, legfontosabb eszközöm a fül. Rólam megállapították, hogy denevérfülem van. A Corvin kórházban vizsgálták, és én olyan hangot is jelezni tudtam, amit már nagyon kevesen hallanak meg. A jobb fülem gyengébb, de a bal fülem az fantasztikus. - És mi történt akkor, ha rábukkant egy illegális, vagy ahogy ön fogalmazott, egy ügynöki adóra? - A feladat: felderíteni, és beméretni. A beméretést és iránymérést külön alosztály végezte. A szocialista országok benne voltak az úgynevezett RESZ-ben: egy rádióelhárító szolgálatban, ami a koordináción alapul, s a központja három-öt évenként új helyre költözik. Volt már Varsóban, Prágában, Budapesten és Berlinben, s volt Minszkben is, mert a szovjetek szintén benne voltak ebben a rádióelhárító szolgálatban. Számozás szerint a szovjeteké a 11-es, a bolgároké a 3l-es, a mienk a 4l-es, az 5l-es az NDK-é. Ami az NDK-t illeti, azoknak volt még másik szolgálatuk is, mert ık részt vettek egy külön koordinációban a csehekkel meg a lengyelekkel. Folytatva a lengyeleknél, övék a 6l-es, a cseheké meg a 8l-es. A külön szervezet okán volt más számozás is, a cseheké a 82-es, a lengyeleké a 62-es, a németeké pedig 52-es volt. Ami a szovjeteket illeti, ık tartottak RESZ-hajót; a Balti-tengeren, a Vörös-tengeren, sıt a Földközi-tengeren, s hajói emlékszem, ott voltak India partjainál, Jemen térségében is. Egyszer Etiópia-Dél- Jemen térségében egy amerikai típusú központi adót derítettem fel, amelyet a szovjetek az Etiópiához tartozó Asmara térségében mértek be. - Ha jól értem, a Föld különbözı pontjain lévı állomások segítségével és összhangjával lehet megállapítani, honnan jelentkezik egy újabb adó. - Természetesen. Én például földerítettem, mondjuk 6242 kilocikluson az angol hírszerzés egy gyorsadóval mőködı ellenállomását. Ilyenkor az iránymérı bemérte az adót, és már csak ki kellett várni, hogy a diszpécserhez befussanak a szocialista országok iránymérı állomásainak visszajelzett adatai. Megkapta tehát a diszpécser a koordinátákat, az iránymérı állomások adatait, és nem volt más dolga, mint a térképen behúzni az irányokat. Ahol ezek találkoznak, a metszéspontjuk dönti el, hol az adó. Sok függ persze attól, mennyire pontosan dolgozott az iránymérı. - Izgalmas pillanatok lehettek, amikor a vonalak összeértek, és megmutatták, hol van az ügynöki adó. - Én a III/5-A alosztályon, tehát a rádiófelderítésnél dolgoztam. A kiértékelés a B alosztály dolga volt. Kicsiben, tehát nem túl nagy pontossággal azért mi is elvégeztük az azonosítást. - Emlékszik olyan esetre, amikor Magyarországon vagy valamely szocialista országban derítettek fel ügynöki rádióállomást? - Hogyne, volt ilyen eset, magam is részt vettem ezeknek a felderítésében, annál is inkább, mert honoráriummal, pénzjutalommal, kitüntetéssel díjazták a felderítést. Egyszer én derítettem fel Sopron körzetében egy amerikai gyorsadót, 1968-ban Prága térségében találtam egy ilyet, és a lengyel felségvizeken is egy német rendszerőt, amely ügynöki állomásként mőködött. - Feltételezem, szép pénzeket vehetett fel. - Akkortájt a fizetésem 2700-3000 forint volt. A legmagasabb jutalmat persze mindig a rádiófelderítı szolgálat vezetıje kapta; ı volt a legelsı, a többi csak második
lehetett. Az volt a cél, hogy a leghosszabb ideig sikerüljön tartani egy állomást. Mondok erre egy példát. Egyszer felderítettem egy rádióállomást, és rögzítettem 13,4 másodpercig. Az én vezénylésemre sikerült megfogniuk a cseheknek, a lengyeleknek, németeknek, szovjeteknek. Nekik már csak 7,6 másodperces rögzített anyaguk volt, de akadt, akinek csak 2,1 másodperces. Ebben az esetben egyértelmő, hogy kié a dicsıség. - Ezeket az adatokat azonnal összesítették és ellenırizték? - Hónaponként, esetleg háromhavonta küldték meg azt a tájékoztatót, amely alapján úgynevezett I betővel jelzett jelentéseket is kellett írni. Ez más szóval igazolójelentést takart. Én is írtam ilyet, amikor elmulasztottam egy rádióállomást felderíteni. Az igazolójelentésben arról volt szó, hogy az én sávomban x napon dolgozott egy meghatározott típusú rádióállomás, és azt nekem nem sikerült földeríteni. Megtalálták viszont helyettem a bolgárok, a németek, a csehek vagy lengyelek, bárki. - Akkor ez egy valóságos versenyfutás; nemcsak az illegális adókkal, hanem a kollégákkal is. - Pontosan. Mindenesetre nagyon kevés I betős jelentést írtam, tíz év alatt talán ötöt. Nem csupán arról van szó, hogy ezek az illegális adók rendkívül rövid ideig adnak, hanem arról is, hogy nagyon nagy jelsebességgel. Mit mondjak? A franciák képesek voltak 9000-13 000 jelet adni egy másodperc alatt. - Ez fantasztikus mennyiség. - És mit hall ebbıl az ember? Egy hangolást, egy tuuu, brrr és kész. Próbálja bemérni valaki, ha a hangolásnál nem derítik fel! Hatórás váltásokban öt csoport, csoportonként körülbelül 25-30 fıs létszámmal dolgozott az A alosztályon. Napközben 7.30 és 19.30 között két váltásban, teljes létszámú csoportok dolgoztak, míg 19.30-tól 7.30-ig kisebb létszámú csoportok teljesítettek szolgálatot. Más sávtartományt figyeltünk nappal és mást éjszaka. Én az A alosztály 5. csoportjába tartoztam, aminek S. Ágoston volt a vezetıje. Rövid idı után a helyettese, az úgynevezett speciális egyes lettem. Ez lényegében annyit jelentett, hogy a csoportvezetı távollétében az összes felderítınek én adtam ki a feladatokat. - Nyilván kialakult egy hierarchia; gondolom, lehetett egy hivatalos és egy képzeletbeli rangsor. Ön hányadik helyre került? - Nagyon nehéz erre válaszolni. Nem akarom magam rangsorolni, de biztosan a legjobbak között voltam. Mindenesetre abban a tíz évben rengeteg jó barátot szereztem. A Duna-gate ügyben sokan hívtak, de az elsı belügyes, aki hajlandó volt végighallgatni, az az a kolléga volt, akivel még a RESZ-nél dolgoztunk együtt. Megjegyzem, tíz év alatt neki sikerült egyedül beugratnia. - Hogyan viccelte meg a barátja? - Éjszaka történt, amikor 19.30 és 1.30 között voltam szolgálatban. Éjfél után már lanyhul a figyelem, hiszen meghallgatta az ember a Szabad Európát, az Amerika Hangját, és egy picit igyekszik pihenni. És akkor egyszer csak meghallottam egy szép hívójelet, egy nagy zajforrás mellett, de kristálytisztán. Mondtam magamban, hogy ez angol. Vezénylem, méretem, megy a magnó... mert még azt meg kell jegyeznem, hogy volt ott egy 32 csatornás nagy magnó, amely minden sávot rögzített, és voltak külön magnók is a munkahelyeken, amelyeket úgyszintén vezénylésre lehetett állítani. Szóval, szépen kiszőrtem az angol" adót, aztán benéztem az ellenırzı szobába, ahol a kollégám ült. Azt mondta, Jóska, jó lesz ez az állomás, sikerült elkapni". Bólogattam, hogy igen, vettem vagy 90 szócsoportot tıle. Ránéztem a füzetlap végére, hát látom ám, odaírja morzéval, hogy hi-hi. A h" bető az 4 pont, az i" 2, tisztán ott volt, hogy hi-hi. Azt hiszem, akkor meg tudtam volna ölni. Kiderült, hogy ı produkálta a kristálytiszta, szép angol állomást a szomszéd szobából. Adminisztrálhattam majdnem a váltás idejéig.
- Hány esztendeig foglalkozott rádiófelderítéssel? - Tíz évig. 1965-ben kezdtem a próbaidımet, utána véglegesítettek, és megfelelı szakmai-politikai vizsga után soron kívül alhadnaggyá léptettek elı. Attól kezdve mindig sorosan mentem elıre. - Mindenesetre figyelemre méltó, hogy 20 évesen üzemvezetı, 23 évesen pedig belügyi tiszt. Rendkívül fiatalon ért el sikereket. - Ez igaz, de csak 23 éves koromig. Attól kezdve soron kívül soha nem léptem elı, sıt századosból a szokásos hat év, hét év helyett nyolc évi várakozás" után léptekkel elı ırnaggyá. Ha belegondolok, nekem már az alezredesi rendfokozat is járhatna a valós lehetıségeket figyelembe véve. - Mi lesz a szocialista országok rádiófelderítı szolgálatainak sorsa? Fennmaradhat-e ez a kooperációra alapozott hálózat? - Szerintem továbbra is szükség lesz a munkájára. Gondoljon csak arra, hogy a romániai események idején mekkora jelentısége volt annak, hogy be tudták mérni a Securitate adóit, felderítették egész rendszerét. - Igen, olvastam, hogy a hadsereg jelentıs segítséget adott a románoknak. - A hadsereg? Ugyan! A Belügyminisztérium rádiófelderítı szolgálata adta az igazi segítséget. És nemcsak mi, magyarok mértük be a Securitate adóit, ebben együttmőködtünk a szovjetekkel meg a többiekkel is. A bolgárok nélkül például nem mentünk volna sokra, hiszen ık adásközeibıl mérhettek. A magyar szolgálat legfeljebb a Kárpátok vonaláig figyelhetett, azon túl a bolgároknak van két lépés elınyük. A bukaresti fejleményeket meg inkább Moldáviából, esetleg Minszkbıl figyelhették. Azt persze, ami Temesvár környékén, az erdélyi területeken történt, száz százalékig a magyarok meg a csehek hallgatták". Szerintem a csehszlovákok most is benne vannak ebben a rendszerben, és benne is kell, hogy legyenek. Az ellenségkép változik ugyan, de marad a bőnözés elleni harc. A terroristák, a kábítószer-kereskedık ma már a legkorszerőbb rádióadókkal dolgoznak, és azokat a civil rendırség nem tudja ellensúlyozni. A legkorszerőbb, miniatürizált berendezésekkel dolgoznak a bőnözık. Elég szomorú látvány a mi egyenruhás rendırünk: két és fél kilós, baromi nagy rádió lóg rajta, amelyben csak az elem majdnem fél kiló, és ha futnia kell, ott a gumibot, a táska, meg a fegyver; mint mondjak, sajnálom szegényt. Szerintem tehát igenis, fejleszteni kell a rádiófelderítést, különös tekintettel a kábítószercsempészekre. Azok se hülyék, tudják, hogy a telefont a legegyszerőbb lehallgatni. Mennyivel biztonságosabb egy személyt ideküldeni azzal, hogy megfelelı idıben nyomja be rádióadójának a gombját! Ezek a gépek már általában SSB-adásban mőködnek, adásuk mai egyszerő rádiókészüléken nem is hallható, hiszen torzított, frekvenciamodulált az adás. Úgy kell elképzelni, mint a forró drótot Moszkva és Washington között. Ezen elv alapján jött létre kapcsolat a honvédség és a bukaresti katonai központ között. Állandó a mőszaki fejlıdés, mert az információcsere ma mindennek az alapja. Felértékelıdött az információ és ezzel együtt a lehallgatás is. Gondoljon csak arra, hogy miért nem adják át még mindig Moszkvában az amerikai nagykövetség új épületét? Mert az, ugye, telis-tele van poloskával. És nagy a gyanúm, hogy néhány fallal odább, húsz méterre tılünk valaki most is hallgat minket, és magnóra veszi, mirıl fecseg ez a Végvári. - Imádta tehát a munkáját, mégis elég volt belıle tíz év. - Ha rajtam múlt volna, már elıbb abbahagyom a rádiófelderítést. Egyszer ugyanis ha jól emlékszem, 1973-ban - már jelentkeztem a Rendırtiszti Fıiskolára. Úgy gondolom, hogy két dolog miatt nem vettek fel. Az egyik szöveg az volt, hogy a 41-es RÉSZ nem nélkülözheti a legjobb távírászát, nem kockáztathatja, hogy a szocialista országok viszonylatában lejjebb szálljon a renoméja. Erre persze én azt mondtam, hogy megteszem ugyan a magamét, de gondolnom kell a családomra is; akkor már megvolt a két gyerek, és igencsak untam a sok utazást. Mindenesetre nem ezen bukott meg a
felvételem. Összevitatkoztam a felvételiztetımmel. Valahogy úgy szolt a kérdés, hogy miben látom a szocializmus kibontakozását s fejlıdését a jelenlegi nemzetközi helyzet és belpolitikai körülmények között, amire én elmondtam, mindegyiket lehet manipulálni, csak hogy hivatkozási alapot teremtsünk. Ezen aztán szépen össze is vesztünk. - Nem félt a következményektıl? - Nem! Én nem felejtettem el, hogy paraszti származású vagyok, igaz, nem is lehetett volna, annyiszor hallottam vissza a kollégáimtól. Volt egy, aki le is köpött annak idején, mert megkérdeztem, hogy neki miért szabad minden, miért tehet meg mindent? Egy tábornoknak a veje volt, és másokkal együtt ı is éreztette velem, hogy igazából oda való vagyok, ahonnan jöttem. Pedig ugyanannak a pártnak voltunk a tagjai mindketten. Én egyébként 1965 októberében, egyévi tagjelöltség után lettem a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja... Na, nem sikerült bejutni a Rendırtiszti Fıiskolára, én azért nem mondtam le róla közben. Fejlıdött ugyan a technika is, az új szupergépeken, a Pamjaty nevő készülékeken már csak nagyon jó képességő távírászok tudtak eredményesen dolgozni. - De hát ön az volt, nem? - Korábban igen, addigra viszont már kezdtem elkopni. Nem bírtam a hatórás idegfeszültséget. 200 kilociklus sávra már csak 20 másodpercet adtak. Elkezdtem nyugtatót szedni, felment a vérnyomásom, hullott a hajam, egyre nehezebben tőrtem a szolgálatot. Elviselhetetlennek éreztem, hogy nem lehet felállni a gép mellıl. Jelentkezni kellett, hogy az ember kimehessen tíz percre levegızni. Ilyenkor valaki átvette a sávot, ám utána azt vissza kellett adni, amikor ı ment ki. És állandóan csak ülni, csak ülni... Az tette tönkre a derekamat! Megmondtam a fınökeimnek, hogy új munkát kérek, csak már ne kelljen tovább ott dolgoznom. - Kapott is újabb lehetıséget - Igen. 1975-ben felvételiztem ismét a Rendırtiszti Fıiskolára, és akkor már megfeleltem.
A 00-s füzet titkai Képes volt a fedıneve az ügynek. Megkaptuk a kitalált személlyel kapcsolatos összes információt. Én mondtam azt, hogy a fürdıszoba a megoldás. Az ügyben szereplı írót egy idegen nıvel kell kompromittálni oly módon, hogy filmre vesszük szeretkezését a barátnıjével. Ha egyszer azt adták meg, hogy tiszteli a családját és fontosnak tartja a karrierjét, akkor biztosan meg lehet zsarolni ezzel a filmmel. Pontosabban ez csak kicsúszott a számon, nem zsarolásról van szó, hanem... figyelmeztetésrıl." - 1975. július 1-tıl a Belügyminisztérium Csopakra vezényelt, sportnyelven kifejezve, edzıtáborba". Valójában valamiféle fizikai elıképzésrıl volt szó, de kaptunk szakmai ismereteket is. Mondhatom, nagyon kellemesen töltöttük az idıt, tulajdonképpen a szezon végéig, augusztus 25-ig élvezhettük a Balaton közelségét, a vendégforgalomból következı kellemes elınyöket, elsısorban a fiatal lányok jelenlétét. Rajtunk nem látszott, hogy rendırök vagyunk, a szokásos katonai gyakorlóruhát hordtuk. - Ebben az elsı idıben szakosodtak-e már? - Eleve adott volt, hogy én csak az állambiztonsági szakra mehetek. Úgy gondolkodtak az illetékesek is: aki a rádiófelderítésnél lehúzott tíz évet, és kibírta, eleve megérdemli, hogy állambiztonsági ember legyen. Azután ez az a szak, ahová az utcáról véletlenül sem vesznek fel senkit. Nem mintha nem volna szükség érettségizett vagy felsıfokú végzettségő emberekre, a kívülrıl érkezıket mégis bőnügyi, közrendvédelmi, közbiztonsági területre küldik, vagy ha úgy alakul, a Rendırtiszti Fıiskola hasonló szakára. De állambiztonsági szakra csak öt-tíz éves belügyi munka után kerülhet valaki. - Az állambiztonsági szak hallgatói számára kitőztek-e valamiféle mőveltségi vagy intelligencia szintet mint minimumot? - Alapfeltétel az érettségi. Volt úgynevezett intelligenciavizsgálat is, de az én IQm... maradjon az én titkom. Nem mondom, voltak a mi szakaszunkban gyenge képességő személyek is, de ennek az a magyarázata, hogy elég sok úgynevezett idısebb elvtárs" került hozzánk korábbi munkája elismeréseként. A fıiskolán hároméves a képzés, és az én idımben három szakasz, azaz osztály tanult egyszerre egy évfolyamon. Az I. szakasz parancsnokának a csopaki kiképzésünk idıszakában engem jelöltek ki, mivel én voltam a rangidıs tiszt, fıhadnagyi rangban. - Milyen színvonalú volt a képzés a fıiskolán? - Ami a szakmai tárgyakat illeti, magas. Meg kell mondanom, hogy éppen ezek érdekeltek a legkevésbé. A kriminológia, kriminalisztika például kifejezetten untatott. Voltak persze szakmai tárgyak, amelyek már jobban lekötöttek, ilyen volt Az ellenség tanulmányozása", amelynek keretében a nyugat-európai kapitalista fejlıdés jellegzetességeivel, valamint Kína, Japán, India, Izrael és az USA speciális vonatkozásaival foglalkoztunk. Magoltunk azután az úgynevezett Szakmai 00-s füzetbıl". Ezekbe a szigorúan titkos BM-parancsokat írtuk be, amelyek az állambiztonsági operatív munka szabályozásával, módszereivel foglalkoztak. Jobban szerettem azonban az elméleti tárgyakat. Igazán jó filozófiából, a tudományos szocializmusból, a nemzetközi munkásmozgalom történetébıl meg a politikai gazdaságtanból voltam. - 1975-1978 között mit tanultak önök a nyugati világról, meg a szocialista táborról? - Jól megjegyeztem például, hogy a Churchill által kirobbantott hidegháború is
közrejátszott az európai folyamatokban, például az 1956-os forradalom - ahogy akkor mondtuk, az ellenforradalom - kirobbanásában. Sokat foglalkoztunk az ellenforradalommal, valamint a Kádár-féle konszolidációval. Világossá tették számunkra, hogy Kádár elképzelései jók a szocializmusról, nem volt viszont jó Rákosié és Gerıé, mert azok személyi kultuszhoz vezettek. Ez volt az oka annak, hogy a nemzetközi reakcióról megfeledkezve, egymást gyanúsítottuk, saját köreinkben kerestük az ellenséget, akiket azután, ha megtaláltunk, elıbb kivégeztünk, majd eltemettük, hogy végül rehabilitáljuk ıket. Sajnos, utána megint vér folyt, pedig másképpen akartuk, és 1956 után ismét akasztottunk és temettünk. Ezt már én mondom, nem akkor hangzott el. Mint említettem, nagyon érdekelt Az ellenség tanulmányozása" elnevezéső tantárgy. Különösen mély nyomot hagyott bennem Dolores Ibarruri moszkvai számőzetése. Személyiségem formálásában jelentıs szerepe volt annak, hogy mélyen elgondolkoztam azon, miért is bukott el a spanyol polgárháború, hogyan jutott hatalomra a német fasizmus, amely mérhetetlen szenvedést hozott Európára. Nagy hatással voltak rám a Szovjetunió áldozatos harcai, és foglalkoztatott Sztálin személye is. Napjainkra persze kiderült, hogy Sztálin nem volt egyedül, mára már tudjuk, hogy bábfigurákat mozgattak Novotnytól Gomulkán át Ceausescuig. - Feltételezem, foglalkoztak a belsı ellenséggel is. Ugye, 1975-ben már túl voltak önök a filozófusok ügyén; tudja, a Lukács-iskolára, Hellerékre gondolok. - Ó, mi azt már tanultuk. Könnyő most okosnak lenni, de -hárman is tanúsíthatják - én már akkor, 1975-ben megkérdeztem az elıadótól a Rendırtiszti Fıiskolán, hogy miféle szocialista társadalom az, amelynek polgára azért kénytelen külföldre távozni, mert nem vallhatja szabadon nézeteit, és azok hirdetéséért még üldözik is. Hogyan lehet üldözni valakit csak azért, mert kitart és kardoskodik eszméje mellett, s még azt sem lehet ráfogni, hogy meg akarja dönteni a fönnálló társadalmi rendszert? - Ráadásul a helyzetet súlyosbítja, hogy az üldözöttek eredetileg kommunisták voltak! - Hát éppen ez az! Nyilvánvalóan látszott, hogy baj van ezzel a szocializmussal. - Ön most komolyan azt állítja, hogy tizenöt évvel ezelıtt egy Végvári nevő százados felállt a Rendırtiszti Fıiskola állambiztonsági szakán, és hangosan megkérdezte az elıadótól: Tessék mondani, miért kell valakit a nézeteiért üldözni?" - Igen. Komolyan mondom. Nekünk a szemünkbe mondták, hogy ott, a falak között nyíltan beszélhetünk, de ha ilyeneket az utcán dumálunk, örüljünk, ha három évvel megússzuk. Higgye el, nagyon éles vitákat folytattunk a fıiskolán. Azt hiszem, a meggyızıdésünk, a világnézetünk ott alakult ki igazán. Nem egyformán reagáltunk persze a hallottakra. Voltak, akik ırlıdtek az ellentmondások miatt, mint én is, voltak azután olyanok, akiknek egyik fülükön be, a másikon ki. - Minek a védelmére képezték ki önöket? - Az ország és a párt védelmére. Egyébként akkortájt már befejezték az állambiztonsági szolgálat átszervezését. Nekünk azt mondták, hogy ezt egy nagyarányú árulás tette szükségessé. Hát igen, 1968 és 1975 között voltak árulások, nemcsak a magyar, de a szovjet állambiztonsági szervezetnél is. Ez idı tájt lépett le például londoni követségünkrıl a katonai attasé, igen nagy károkat okozva a Cégnek... Visszatérve az ellenséghez, úgy tudom, tekintélyes szakértık dolgoztak az éppen aktuális ellenségképen", és annak ismeretében dolgozták ki a munka alapjául szolgáló elveket, szabályokat, parancsokat és utasításokat. A legfontosabb a Politikai Bizottság egy, ha jól emlékszem 1974. évi titkos határozata volt, amely az állambiztonsági munka zsinórmértékéül szolgált. Meg kell mondanom, hogy ezt még mi sem ismertük, velünk csak a végrehajtási utasításokat ismertették. így születtekazokabm005-,007-,0010-,0012-es szabályok, végrehajtási parancsok, utasítások, amelyekrıl beszéltem. Alapvetı volt az a BMminiszterhelyettesi utasítás, amelyet a belügyminiszter állambiztonsági helyettese adott ki. - Kik tartották az elıadásokat a fıiskolán, és voltak-e köztük külföldi szakértık?