Az erdei élhely és a vad kapcsolata Valamely faj egyedeire egy adott élhelyen élettelen (abiotikus) és él (biotikus) környezeti tényezk sokasága hat. Ezekhez a fajok fejldéstörténetük során különbözképpen alkalmazkodtak. Alkalmazkodtak méreteik, alakjuk, fogazatuk, színezetük, bels szerveik és viselkedésük, életstratégiájuk tekintetében egyaránt. Az alkalmazkodás következtében létrejött formák alapveten meghatározzák a környezeti források használatának módját, vagyis - ami itt most kiemelten vizsgálatunk tárgya -, a nagyvad és erd kapcsolatrendszerét. Nézzük tehát meg elször, hogy a hazánkban vadászható hat nagyvad faj, a gímszarvas, z, dámszarvas, szikaszarvas, muflon és vaddisznó törzsfejldése hogyan ment végbe (1. ábra hazai nagyvad fajaink törzsfejldési kapcsolatai Szakm. 140. o. Putman 31. o). Mind a hat fajunk a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez tarozik. Fejldéstörténetileg, következésképpen rendszertanilag is a legtávolabb a többitl a vaddisznó áll, amely a nem-kérdzkhöz (Non-Ruminantia) tartozik. A kérdzk (Ruminantia) csoportján belül idben a leghamarabb a szarvasmarhafélék (Bovidae) családjába tartozó muflon távolodott el a többitl. A szarvasfélék (Cervidae) családjának két nagyobb csoportja az Újvilági és az Óvilági szarvasfélék. Az elsbe tarozik az z (Odocoilinae alcsalád), míg a másodikba a dámszarvas, szikaszarvas és gímszarvas (Cerviae alcsalád). Rendszertanilag e három utolsó faj áll egymáshoz legközelebb. A kisebb rendszertani távolság nem feltétlenül jelenti egyben a környezeti igények nagyobb hasonlóságát. A konvergens (összetartó) fejldés következtében sokszor fejldéstörténetileg egymáshoz közeli fajok a környezeti források használatának tekintetében jobban különböznek egymástól, mint egy távolabbi rendszertani csoport valamely fajától. Például a gímszarvas táplálékválasztása sokkal inkább hasonlít a muflonéhoz, mint az zéhez. Az egyes fajok környezet iránti trképességük (toleranciájuk) szempontjából lehetnek tág, vagy szk tréshatárúak. Ez vonatkozik a környezeti források iránti igényre is, és, bár e tekintetben hazai nagyvad fajaink általában rendkívül alkalmazkodóak, a tolerancia mértékében jelents eltérések vannak, ami indokolttá teszi az egyes fajok külön tárgyalását, és az egyes sajátosságok megjelölését. Sorra véve a hazai nagyvad fajaink szempontjából leglényegesebb környezeti forrásokat, a továbbiakban tárgyaljuk az egyes fajok élhely preferenciáját, táplálékválasztását és térigényét. Bár az egyes környezeti forrásokat külön tárgyaljuk, tudni kell, hogy ezek hatása gyakran nem választható el egymástól. Szoros összefüggés van például a táplálékkínálat vagy az élhely minsége és a használt terület (otthonterület, mozgáskörzet) nagysága között, mindezen környezeti források használatát ráadásul ersen befolyásolhatják egyes élettelen környezeti tényezk, mint például a hótakaró vastagsága, vagy olyan él környezeti tényezk, mint a fajon belüli, vagy fajok közötti versengés. Élhely preferencia. A vaddisznó természetes elterjedési területén erdkhöz és nagykiterjedés nádasokhoz kötdik, így hazánkban is hasonló élhelyeket részesít elnyben. Kedveli a makkterm lomberdket és vegyes erdket, de fenyerdben is megtalálja életfeltételeit. Elterjedését korlátozza a hótakaró vastagsága. 40-50 cm-es vastagság esetén nem tud megfelelen táplálkozni. Ember által zavart erdei élhelyeken elszeretettel pihen nagy fedettséget nyújtó cserjésekben, sr erdsítésekben vagy sr cserjeszint szálasokban. Kevésbé zavart területeken nem ragaszkodik a nagy fedettséghez, különösen télen elszeretettel pihen meg déli fekvés, aljnövényzettl mentes szálasokban, ahová a nap sugarai akadálytalanul bejutnak. Éjszakai aktív idszakát zömében táplálkozással tölti, ekkor elhagyja búvóhelyét, és szívesen tartózkodik nyíltabb élhelyen, makkterm szálasokban, réteken, legelkön, mezgazdasági területeken. Gyakran, különösen a kanok, az erdbe nappal sem térnek vissza, hanem cserjésekben, csenderesekben (erdfoltokban), erdsávokban is elfekszenek.
Bár a szarvasfélék eredetileg erdei, vagy erdszéli fajokként fejldtek ki, igen sikeresen alkalmazkodtak a legváltozatosabb élhelyekhez. Elég, ha csak az z nyílt élhelyekhez történt sikeres alkalmazkodását hozzuk fel példaként. Ez a faj egyaránt megtalálta létfeltételeit a mediterráneum meleg, száraz élhelyein és az északi sarkkör hideg éghajlati viszonyai között. Bár eredetileg is az erdszegélyek vadja volt, itthon, akárcsak Európa nagy részén csak a múlt század közepe táján hódította meg a mezgazdasági területeket, ahol kedvezbb létfeltételekre talált, mint az erdben. Erdei populációinak megersödését elsegítette az erdhasználat által keletkezett változatosabb, erdszegélyekhez kapcsolódó nyíltabb élhelyek sokasága. Kedveztlen számára ugyanakkor az erdei vagy erdszéli legeltetés, amely kedvelt élhelyeirl kiszorítja. Az erd-vad kapcsolat szempontjából lényeges számunkra az z erdsítéshasználata. Mivel kedveli az erdszegélyeket, elszeretettel tartózkodik az erdsítések közelében, ahová aktív idszakában gyakran kivált táplálkozni. A fedettség hiánya miatt kerüli a nagykiterjedés erdsítéseket, ezeknek elssorban csak a szegélyét hasznosítja. Az erdsítések lágyszárú és cserjeszint, különösen szederborítottságának növekedése kívánatosabbá teszi az z számára az erdsítéseket. Ellentétben a mezei zzel, leggyakrabban a téli idszakban is egyedül, ha gidái vannak, azokkal tartózkodik. Erdei területen csak ritkán, nagy állománysrségnél, és viszonylag fedetlen területen képez csapatot, így élhelyét viszonylag egyenletesen terheli. A gímszarvas kedveli az erdterületek belsejét. Télen jellegzetesen erdhöz kötött vadfaj, bár ismeretesek kivételek is, amikor nagykiterjedés nyílt területeken tartózkodik. Ebben az idszakban beállóhelyként kedveli a vékonyrudas, rudaskorú állományokat, és a nagy fedettséget nyújtó, cserjeszintben gazdag szálasokat. Ez utóbbiakat aktív idszakában is elnyben részesíti, ilyenkor azonban, különösen, ha a hótakaró nem mély, szívesen jár ki a cserjeszint nélküli szálasokba is, különösen, ha makkot talál. Csekély hótakaró esetén elszeretettel használja az erdterületek közé ékeld legelket, vadföldeket, mezgazdasági területeket. Vastagabb hótakaró esetén inkább ezek szederborította szegélyeit használja. Az erdsítésekben szívesen táplálkozik, amennyiben a hótakaró lehetvé teszi ezek növényzetének használatát. Különösen vonzóak számára az olyan erdsítések, ahol az elhanyagolt ápolások miatt jelents szederborítás van. Nagy állománysrség esetén a kisebb fedettség élhelyeken nagy csapatokba verdik. Ekkor, a gímszarvas által amúgy is jobban kedvelt, 3 ha-nál kisebb terület erdsítésekben igen nagy kárt tehet. A vegetációs idszakban, gyakrabban használja a mezgazdasági nyíltabb területeteket. Ilyenkor, ha nagyobb a takarás, tartósan is távol maradhat az erdterületektl, kisebb erdfoltokban, nádasokban, nagykiterjedés magasnövés mezgazdasági kultúrákban tölti a nappalt. A dámszarvas hazánkban elssorban a sík- és dombvidék vadja. Szereti a mezgazdasági, és egyéb nyílt élhelyekkel tarkított kisebb kiterjedés erdket. Összefügg erdsítéseknek inkább csak a peremét használja. Kedveli a dús aljnövényzet, bozótos, cserjeszinttel ligetszeren tarkított lomberdket, sok makkterm cser- és tölgyállománnyal, de fenyelegyes, st erdeifeny állományokban is elfordul. sszel és télen, különösen jó makkterm és csekély hótakarós években, szívesen használja a makkterm szálasokat. A makk fogytával nyíltabb élhelyeket használ: mezgazdasági területeket, erdsítéseket, tisztásokat. Magas hótakaró esetén a nagy cserjeborítású erdrészeket keresi fel. Tavasszal a vegetáció megindulásakor szívesen használja a lomberdket, késbb, amikor azok megfelel táplálékot kínálnak, a mezgazdasági területekre vált ki legelni. A szikaszarvas eredeti elterjedési területén tipikusan erdei faj. Jól tri a hótakarót, csak a hónapokig tartó vastag havat sínyli meg. Kedveli a cserjeszintben gazdag lomberdket, elssorban a tölgyeseket, de létfeltételeit megtalálja a vegyes erdkben, st fenyvesekben is. Télen elszeretettel tartózkodik déli, délkeleti kitettség helyeken. Elnyben részesíti a hasadékokat, patakokkal szabdalt völgyeket. Európában és más kontinenseken elszeretettel
betelepített faj, amely igen sikeresen alkalmazkodott a legváltozatosabb élhelyekhez. Ahol lehetsége van rá, szívesen használja az erdk melletti nyílt élhelyeket. A muflon közép-ázsiai se viszonylag alacsony, nyílt élhelyeket, dombvidékeket és hegylábakat népesít be, és jelenleg is ilyen élhelyeken található. A mediterrán szigetekre történ betelepítése, és késbbi, az európai kontinensen történt elterjesztése elssorban erdterületeken, illetve cserjés élhelyeken történt. A faj sikeresen alkalmazkodott a nagy fedettség erds területekhez, különösen télen azonban szívesen használja a hegylábak nyílt élhelyeit. Ebben az idszakban pihenhelyét áttekinthet szálasokban, nyílt sziklás területeken, déli oldalakon választja meg. Nyáron magasabb térszíneken tartózkodik, szereti a szálasokat, legelket, kerüli a sr aljnövényzet, fedett élhelyeket. Táplálékválasztás. Mint az eddigiekbl is nyilvánvaló, az állatok élhely-választását jó néhány tényez befolyásolhatja, például a víz, a búvóhely vagy az éghajlati tényezk, de mind közül a legfontosabb a táplálék minsége és mennyisége. A vaddisznó mindenev, ers, rágásra alkalmas gumós zápfogakkal rendelkezik. Együreg összetett gyomra igen változatos növényi és állati eredet táplálék megemésztésére alkalmas. Táplálékának több mint felét a föld alól szerzi. Ami a növényi táplálékot illeti, a tavaszi idszakban szívesen fogyasztja a zsenge, kis rosttartalmú lágyszárúak föld feletti részét. Nyáron inkább a növények gyökereivel táplálkozik. Szívesen jár ki mezgazdasági területekre, ahol a gabonafélék magvait fogyasztja. Itt jellegzetes kárképe a bagó, ami a szájából kiesett, 8-10 cm hosszú, kb. 1 cm vastag megcsócsált táplálék. sszel-télen igen fontos tápláléka a makk, és az erdei gyümölcsök. Szívesen túrja ki és fogyasztja el a páfrány, a nád és egyéb, többnyire gumós növények gyökereit. Az állati eredet táplálék egész évben egyenletesen jelen van étrendjében, csak a tél végi idszakban csökken kissé részaránya. Összes táplálékának 10-15%-át teszi ki. Megeszi a csigát, rovarokat, kitúrja a gilisztát, pajort. Szívesen fogyaszt dögöt. Jellegzetes erdei kártétele a makk felszedése, ezzel a természetes felújítások akadályozása, és a makkvetések kitúrása. Kisebb jelentség károkozása az egyéves erdsítések csemetéinek kitúrása és a gyökf megrágása. Makk után igen nagy területeket képes felforgatni. Télen, nem túl mély hótakaró esetén a hó alól is kitúrja a makkot. Ezt a kárképet gyakorlatlan szemlél könnyen összetévesztheti a szarvas által szintén makk után kikapart területtel. A kérdzk négyüreg összetett gyomra elemésztés révén nagyobb rosttartalmú táplálék fogyasztására alkalmas. Reds fogazatuk a táplálék hatékony felaprózását, ezáltal feltárását teszi lehetvé. A táplálék rosttartalmának elviselt mennyisége szempontjából azonban a kérdzk igencsak különböznek egymástól. Az élhely-használat kapcsán már utaltunk arra, hogy a szarvasfélék kevés kivételtl eltekintve erdei, erdszegély területeken fejldtek, ki, következésképpen az itt található táplálékra specializálódtak. Táplálkozásukhoz szükségük van viszonylag könnyebben emészthet kétszikekre, lombra, fák, cserjék hajtásaira. A kisebb tápanyagtartalmú, nehezebben emészthet ffélék fogyasztása nem lenne alkalmas az agancs felépítéséhez szükséges tápanyag felvételére. Ehhez ugyanis nagy mennyiség fehérjére, kálciumra és foszforra van szükség. Ezzel ellentétben a szarvasmarhaféléknek, közöttük a muflonnak szarvuk növesztéséhez jóval kevesebb fehérjére van szükségük, és nincs szükségük nagy mennyiség kálcium és foszfor bevitelére. Hofmann volt az, aki 1973-ban elsként fedezte fel, hogy a kérdzk emésztkészülékének szerkezete alapveten befolyásolja azok táplálkozásának módját, és meghatározza táplálkozásuk stratégiáját. A hazai szarvasfélék közül az znek arányaiban a legkisebb a bendje, ráadásul annak belseje mindenhol, egyenletesen rövid papillákkal borított. Kicsi a százrét gyomra, nagyok a nyálmirigyei és a mája, és rövid a bélcsatornájuk. Fogaik viszonylag kicsik és kevésbé redsek, koronájuk viszonylag alacsony. Mindezen tulajdonságok csak alacsony rosttartalmú
táplálék felvételére és megemésztésére teszik alkalmassá, nagy mirigyeik viszont alkalmassá teszik gyümölcs fogyasztására. Hofmann osztályozása alapján ezért az z ún. koncentrátum szelektáló, vagyis igyekszik a fehérjékben, szénhidrátokban, zsírokban gazdag táplálékrészeket kiválogatni. Szívesen fogyasztja tehát kora tavasszal a fféléket, zsenge leveleket, majd amikor ezek rosttartalma megn, elssorban kétszik lágyszárúakat, gyümölcsöt fogyaszt. Télen rügyekkel, kisebb rosttartalmú hajtásvégekkel táplálkozik, de elszeretettel fogyasztja a szeder és vadrózsa leveleit is. A legnagyobb rosttartalmú táplálékot a muflon képes megemészteni, mely faj, mint láttuk eredetileg a nyíltabb élhelyek vadja volt. Hofmann osztályozása szerint a faj fev, nevezik ezt a kategóriát tömeg-evknek is, utalva arra, hogy táplálkozásukat tekintve sokkal kevésbé válogatók (szelektívek), mint az elzekben tárgyalt csoport, és testtömegükhöz képest nagyobb mennyiséget kell felvenniük. A muflonnak következésképpen viszonyítva a testéhez jóval nagyobb a bendje és hosszabb a bélcsatornája, hiszen a rostos táplálék cellulóztartalmának megemésztésére több idre van szüksége. A rostosabb táplálék fogyasztására nem csak az emésztkészülék szerkezet specializálódott. A szelektív táplálkozású fajoknak keskenyebb feje és pofája van, mint a nagy rosttartalmú táplálékot fogyasztóknak. Ezen túlmenen a bend mikroflóráját tekintve is jelents eltérés van a két csoport között. A fevk bendjében jóval több cellulózlebontó mikroba van. A fev elnevezés kissé megtéveszt is lehet, ugyanis, a nagy rosttartalmú táplálékot fogyasztó fajok táplálékában, erdei élhelyen jelents mennyiség fás szárú növényzet lehet. Ez a helyzet a mi muflonunkkal is, ahol bár az egész évet tekintve az egyszikek valóban a táplálékának dönt részét képezik (40-65%), magas lehet a fás szárúak fogyasztása is (25-40%). A többi táplálék-összetev részaránya mindössze 10% körüli. Különösen magas a fás szárúak fogyasztása télen, ekkor elérheti a 30-65%-ot. A többi évszakban is magas a fás szárúak fogyasztási aránya, elérheti a 40%-ot. sszel elszeretettel fogyaszt gombát, minden más nagyvadfajunknál jobban kedveli. Szarvasféléink közül a legmagasabb rosttartalmat a dámszarvas viseli el, mely képességét mutatja, hogy ugyan a bendjének és recés gyomrának testtömeghez viszonyított aránya kisebb, mint a gímszarvasnak, de vékonybelének viszonylagos hossza jóval nagyobb, ami a megkezdett emésztési folyamatok tökéletesebb befejezését teszi lehetvé (1. táblázat Putman 46. o.). Emésztkészülékének sajátosságai táplálék-összetételén is tükrözdnek. A vegetációs idszakban táplálékának több mint felét teszik ki a ffélék, és ez az arány csak télen csökken 25% alá, amikor táplálékának. A tavasszal és nyáron szívesen fogyaszt lombot is, sszel pedig makkot, gyümölcsöt és gombát. Egyes adatok szerint ebben az idszakban jelents mennyiség hullott lombot fogyaszt. Télen a fás szárú növényzet részaránya megn táplálékában, ezek között is jelents szerepet tölt be a szeder, akárcsak a többi szarvasfélénél. Hasonlóan a dámhoz, a szikaszarvas is képes meglehetsen magas rosttartalmú táplálék fogyasztására. Ahol a két faj együtt él, táplálék-összetételük nagyfokú hasonlóságot mutat. A gímszarvas, akárcsak a dám és a szikaszarvas átmeneti típust képvisel a koncentrátum válogatók és a fevk között, ez utóbbiaknál azonban valamivel kisebb rosttartalmú táplálékot igényel. Nevezik ezt a csoportot vegyes táplálkozásúnak is. A szarvas téli táplálékában a fás szárúak meghatározóak, 60-70, vagy még nagyobb százalékban fogyasztja ezek hajtásait. Egyik legfontosabb téli tápláléka a szederlevél, de a vastaghajtású fajoknál a hajtást is 1-2 cm átmérig lerágja. A lágyszárúak közül elssorban a kétszikeket fogyasztja, de kedveli sást, és a perjét is. A vegetációs idszakban átlagban alig csökken az elfogyasztott fás szárúak aránya, de ekkor a hajtásfogyasztás helyett inkább a lombfogyasztás jellemz, és idszakonként megnhet egyes más növényfajok jelentsége is. Tavasszal szívesen fogyaszt zsenge lágyszárú növényeket, nyáron, sz elején jelents kárt okozhat a gabonafélékben, és egyéb kultúrákban. sszel, és télen jelents a makkfogyasztása.
Mivel erdeink kivétel nélkül kezeltek, bennük fenntartható gazdálkodás folyik faanyagnyerés céljából, a nagyvadfajok az erdfelújításokban érzékeny kárt okozhatnak. A vadkárok túlnyomó többségét létszámarányuknál fogva a gímszarvas és az z okozzák, természetes és makkvetéses felújításokban a vaddisznó is károsíthat. Hazánkban a leggyakoribb kár az erdsítések rágása. Amennyiben a rágás a csemete pusztulását idézi el, ami egyéves mesterséges erdsítésekben gyakoribb, mennyiségi kárról beszélünk. A vadrágás okozta minségi kár a csemete növekedésbeli visszaesését, a késbbi faanyag minségi romlását okozza. Rágáskárt gyakrabban kérdz vadfajaink okoznak, de a vaddisznó is kitúrhatja az egyéves erdsítések csemetéit és megrághatja azok gyökfjét, mennyiségi kárt okozva. A rágáskár nagysága nem arányosan n a nagyvadállomány srségével. Viszonylag alacsony srség nagyvadállomány esetében a rágáskár nem meghatározó. Amikor a srség az állomány növekedése miatt átlép egy kritikus küszöböt, a nagyvad már élhelyének fokozott kihasználásra kényszerül, és a rágáskár is hirtelen meg fog nni. A rágáskár ellen sokféle védekezési mód ismert: a vezérhajtás mechanikai (manyagháló, vagy kémiai (különböz márkájú vadriasztó szerek) védelme, a csemete mechanikai védelme manyag borítással (kartoplaszt) vagy fa- esetleg dróthálós kerettel (elssorban suhángok védelmére). Nagyobb állománysrség esetén általában csak a területi védelem segít. Ennek is van kémiai formája, lehet védekezni villamos kerítéssel, vagy mechanikai kerítéssel, mely utóbbi általában a leghatékonyabb védekezési mód. Az erdsítések, nagyobb türelemmel, sokszor nem szélsségesen nagy állománysrség esetén, egyedi védekezési módszerek segítségével is felnevelhetk lennének. Az erdkezel sokszor mégis bekerítésre kényszerül a jogszabályban elírt és az erdfelügyelet által érvényesített szankciók miatt. Az erdsítés felügyelnek történ átadásának ugyanis fafajonként meghatározott ideje van, és a már átadott erdsítések is visszaléptethetk a késbb jelentkez fokozott vadkárosítás miatt, a felügyel által történt újbóli szemle, a revízió során. A vadkár csökkentése érdekében úgynevezett biológiai védekezési módokat is célszer alkalmazni. Ezek sorában elsként a nagyvadállomány srségének csökkentését kell említenünk. Mint arról már szó volt, ha a srséget egy bizonyos küszöbszint alá csökkentjük, a rágáskár jelentsen mérsékelhet, fontos azonban megjegyezni, hogy teljesen nem szüntethet meg. Mivel az ersen lecsökkent nagyvadállomány a vadgazdálkodó vadásztatásból származó bevételeit veszélyezteti, illetve csökkenti, a nagyvadállomány srségét illeten értelemszeren állandósul a konfliktus a vadgazdálkodó erdgazdálkodó, illetve a vadgazdálkodó és erdfelügyelet között. Ismeretesek a vadkár csökkentésének, vagy a fentebb említett srségi küszöbszint növelésének más biológiai módszerei is. Láttuk, hogy az erdsítések használatának intenzitása, függ azok nagyságától, az erdsítés fafajától és a célfafajt kísér növényzettl. Amennyiben az erdfelújítási terület nagyságát helyesen választjuk meg a vadkár csökkenthet. Károsításnak ersen kitett területen, amennyiben lehetség van rá, célszer a nagyvad által kevésbé kedvelt csemetéket ültetni. Az ápolásokat úgy kell elvégezni, hogy a célállomány csemetéi mellett maradjanak kísér fa, és cserjefajok, de célszer a lágyszárúak és a szeder visszaszorítása azok ers konkurenciája és a vadra gyakorolt vonzereje miatt. Minél nagyobb méret csemetéket használunk az erdsítésnél, azok annál kevésbé lesznek érzékenyek a vadrágásra, és minél nagyobb hektáronkénti tszámot használunk, annál nagyobb valószínséggel lesz sikeres az erdsítés. Persze mindezen módszerek az erdsítés költségeit megnövelik. A tszámot azonban úgy is jelentsen megnövelhetjük, ha mesterséges felújítás helyett természetes felújítást alkalmazunk, ami ráadásul olcsóbb is. A szélsségesen nagy vadsrség azonban a természetes felújítások alkalmazását lehetetlenné teheti a fokozott makkfogyasztás miatt. Természetes felújítás ráadásul nem minden állományban alkalmazható,
nehezen kivitelezhet például síkvidéki kocsányos tölgyesekben, ahol a makk kicsírázását és a csemete megmaradását a dús lágyszárú növényzet akadályozza. Itt említend meg, hogy a vad nyugalmának biztosítása a kritikus télvégi, kora tavaszi idszakban nagyban lecsökkentheti a rágáskárt. Ebben az idszakban különösen nagy zavarást jelent a vadászat, és az agancsozás, vagyis a gímszarvas levetett agancsának keresése, netán a bikacsapatok nekihajtása sr állományoknak, hogy a leválóban lev agancsok letörjenek. A zavarás több mozgásra készteti a gímszarvast, miáltal nagy csapatok állnak össze, fokozottan veszélyeztetve az erdsítéseket. A nagy csapatok összeállását a helytelen takarmányozással is elsegíthetjük. Ha a területen kevés az etet, azok koncentrálják a nagyvadat. Az etetk közelében kialakuló nagy gímszarvas csapatok a közeli erdsítésekben nagy kárt okozhatnak. Hántáskárt, vagyis kéreghántást, rágást kérdz vadfajaink okozhatnak. Elssorban a simakérg fákat hántják általában vékonyrudas, rudas korban. Leggyakrabban lucfenyn szokott elfordulni, de mivel a lucosok térfoglalása viszonylag csekély hazánkban, jelentsége sokkal kisebb a rágáskárénál. Helyileg jelents lehet egyéb fajok hántása is, például az ezüsthársé. Számottev hántáskárt a gímszarvas okoz. A hántáskár megelzésére is ismeretesek kémiai, és mechanikai módszerek. Az elbbiek közé soroljuk a törzs bekenését vadriasztó szerrel. Mechanikai védekezés lehet a törzs megvédése fa- vagy drótkerettel, esetleg bekenése kvarcszemcséket tartalmazó ragacsos anyaggal. Egyes helyeken bevált a fenytörzsek megkarcolása, és ezáltal a gyantafolyás megindítása, máshol a módszert kis hatékonysága miatt nem alkalmazzák. A hántáskár bekövetkeztét, illetve annak ersségét számos véletlenszeren bekövetkez esemény, vagy helytelen gazdálkodási mód is befolyásolhatja. Ha hirtelen nagy mennyiség hó esik a gímszarvas nem tudja elhagyni beállóhelyét, amely gyakran hántáskárral veszélyeztetett vékonyrudas, rudas állományokban van. Ekkor, éhsége csillapításra, mivel máshoz nem fér hozzá, fokozott hántásra kényszerül. Ez ellen hóekézéssel védekezhetünk, amivel a vad mozgását könnyítjük meg. Hasonlóképpen megnhet a hántáskár, ha elhúzódik a tél, és a legyengült vad a kora tavaszi idszakban nem jut megfelel táplálékhoz. Ekkor a fákban meginduló nedvkeringés különösen vonzóvá teszi számára a fák kérgét. Gazdálkodási hibát akkor követünk el, ha hántáskárral veszélyeztetett állomány közelében takarmányozunk. Az etet körül kialakuló nagy szarvascsapatoknak kiváló beállóhelyet ad a károsítható állomány. Ha ráadásul a terület annyira zavart, hogy a szarvas errl a búvóhelyérl napközben nem tud kimozdulni, a hántáskár törvényszeren be fog következni. A bajt csak növeli, ha ráadásul a kijuttatott takarmány rostban szegény, ekkor ezt kompenzálandó a szarvas fokozottan fog hántani. A töréskár nemesnyárasokban fordul el. Ilyenkor a 3-4 m magas csemetéket a gímszarvas a hóna alá veszi, lehajtja, és így teszi elérhetvé a hajtásokat. A hajlítási igénybevételtl a fák gyakran derékba törnek. Ez ellen gyakorlatilag csak a nyáras bekerítésével lehet védekezni. Szóba jöhet még az elterel takarmányozás, ami azonban csak akkor lehet eredményes, ha a területen kevés a nyáras. A kérdz fajok és a vaddisznó egyaránt jellegzetes erdei kártétele a makk felszedése, ezzel a természetes felújítások akadályozása. Makk után a vaddisznó igen nagy területeket képes felforgatni. Télen, nem túl mély hótakaró esetén a hó alól is kitúrja a makkot. Ezt a kárképet gyakorlatlan szemlél könnyen összetévesztheti a szarvas által szintén makk után kikapart területtel. Mivel a makk a vaddisznó legkedveltebb tápláléka, és a kérdz nagyvadfajok is szívesen fogyasztják, a természetes felújításhoz szükséges makkmennyiség megmaradását csak megfelel létszámú nagyvadállomány fenntartásával lehet elérni. Amennyiben makkfelszedés vagy gyengébb makktermés miatt a csemeteszám kicsi, makk alávetést, vagy csemeték pótlólagos alátelepítését szokták alkalmazni.
A túráskár a vaddisznó jellegzetes kárképe makkvetéses felújításoknál. Ezek gyakrabban tarvágás utáni felújítások, de lehetnek öreg állományok alávetései is, amit a természetes felújítások makkhiányának pótlására végeznek. Makkvetéses erdsítések megvédésére hatékony, és viszonylag költségtakarékos a villanykerítések alkalmazása. Ezeket kisebb vadsrség esetén a csemeték megersödése után le lehet bontani, és áthelyezni más területre. Ha a rágáskár veszélye nagy, a villanypásztort célszer addig fenntartani, amíg a csemeték annyira megersödnek, hogy a rágáskár már nem akadályozhatja meg az erdsítés sikerét. Ezért a csemeték védelmére villanypásztort gyenge termhelyen kevésbé érdemes alkalmazni, mert fenntartási és amortizációs költsége nagy lesz. Kisebb jelentség kárt okozhatnak szarvasféléink agancstisztításkor. Az z esetében dörzsölésrl, a gímszarvasnál pedig agancsverésrl beszélünk. A nagyvadfajok térigénye. A térigény kapcsán leggyakrabban az otthonterületrl beszélünk, ami valamely faj egyede által használt terület nagyságát jelenti. Ettl meg kell különböztetni a territóriumot, amely a használt terület valamilyen módon történ megjelölését és aktív védelmét feltételezi. A territorialitásnak különböz fokozatai vannak. Egyrészt az lehet egész éven át tartó, vagy idszakos, például a szaporodáshoz kötött. A védelem idbeni hossza, és intenzitása alapján is lehetnek eltérések. Kifejezett territorialitásról hazai nagyvadfajaink közül csak az zbakok esetében beszélhetünk. A bakok már kora tavasszal megkezdik a területfoglalást, és területüket szagmirigyeikkel, agancsdörzsölés és kaparás útján vizuálisan is megjelölik, és aktívan védik a betolakodóktól. A területvédelem csúcspontja a nyári üzekedési idszak, amit követen a territoriális viselkedés fokozatosan megsznik. Kisebb fokú és rövidebb idej territorialitást a gímszarvas bikák is mutatnak, de ez kifejezetten csak a bgési id néhány hetében jellemz. Hasonlóképpen a dámbikák is a territóriumfoglalás egy jellegzetes esetét gyakorolja a barcogás idszakában, a lek típusú üzekedés révén. Ebben a rövid, néhány hetes idszakban a dámbikák csak szobányi területet foglalnak el egymástól közel, és csak ezeket jelölik meg vizeletükkel, ondójukkal és védelmezik. Az zbakok territóriuma rendszerint kisebb, mint az otthonterületük. Az otthonterület nagyságát számos tényez befolyásolja. Növényev emlsöknél mindenekeltt befolyásolja a testnagyság. Minél nagyobb egy állat, annál nagyobb területet kell bejárnia táplálékigénye kielégítésére. Ivari kétalakúsággal jellemezhet fajoknál, ezért a nagyobb hímeknek nagyobb az otthonterületük is. Befolyásolja az otthonterület nagyságát az illet faj táplálkozásmódja is. Mivel a koncentrált táplálék csoportos elterjedés, míg a f egyenletesen áll rendelkezésre, a koncentrátum válogatóknak nagyobb területet kell bejárni, mint a fevknek, vagy akár a vegyes táplálkozásúaknak. Mivel az otthonterület nagyságát a befolyásolja a táplálékkínálat, kézenfekv a következtetés, hogy egyrészt jobb minség élhelyeken ugyanazon faj egyedeinek otthonterülete kisebb, másrészt a nyári otthonterület kisebb a télinél. Az els állítás feltétlenül megállja a helyét, azonban ami a téli és nyári otthonterület nagyságának megválasztását illeti, a dolog már nem ilyen egyszer. Ismeretes ugyanis, hogy a nagytest növényevk táplálkozási stratégiáját sokszor olyan helyi növényi táplálékkínálat küszöbszintek határozzák meg, amelyek átlépése után a táplálkozás hatékonyságának csökkenése miatt nem éri meg továbbra is azon a helyen táplálkozni. Amennyiben a táplálékkínálat ersen lecsökken, az állat kénytelen többet mozogni a megfelel táplálékmennyiség felvétele érdekében. Például a nagyvad fajok táplálkozás stratégiájának megváltozása a hótakaró megjelenése következtében ismert jelenség. A változás oka, hogy a szarvasfélék táplálkozásának meghatározó eleme az energiafelvétel maximálása. Amennyiben a nagyobb területek bejárására fordított energia megtérül a nagyobb táplálékfelvétellel, az állat kiterjeszti otthonterületét. Ha a többletenergia nem térül meg, az egyed mozgását korlátozva próbálja energiakiadását csökkenteni, otthonterülete tehát
csökkenni fog. Ezért nagy általánosságban elmondható, hogy a kisebb test, ezért kevesebb táplálékot igényl fajok téli otthonterülete nagyobb, míg a nagyobb test fajoknak nem éri meg otthonterületüket kiterjeszteni, mert számukra a táplálékkínálat nagyon alacsony, ezért inkább kevesebbet mozognak, és zsírtartalékaikat élik fel. A két téli táplálkozási stratégia közötti váltás küszöb-testtömege kb. 50 kg. Ez a szám azonban természetesen sok más tényeztl is függ, például az élhely minségétl, vagy a táplálkozásmódtól, vagyis attól, hogy válogató-e az illet faj táplálkozása, vagy tömegev. És hogy mennyire összefügg minden mindennel, azt érzékelteti az, hogy az élhely minsége, vagyis a táplálékkínálat mennyisége és minsége befolyással lehet nemcsak a táplálkozás stratégiájára, hanem magára a táplálkozásmódra is. Ugyanis például a koncentrátum-válogató z, a téli idszakban, a jó minség táplálék csökkenése következtében feladhatja szelektív táplálkozásmódját, és e tekintetben hasonlatossá válhat az átmeneti típusúakhoz, vagy bizonyos határokkal, a tömegevkhöz. Vagy a tömegev muflon, ha nagy mennyiségben jó minség táplálék áll rendelkezésére, koncentrátum-válogatóvá válhat. A fentiek elrebocsátásával, és annak megjegyzésével, hogy az adatok a nagyfokú változatosság miatt csak tájékoztató jellegek, nézzük meg, egyes irodalmi adatok szerint mennyi is nagyvad fajaink otthonterületének nagysága. Home range N Hím Gím 600-1200 5-12e z 100 30-50 (6-20 territoriális idszak) Vaddisznó téli: 90-1850 ha 1148 kanok, 377 kocák Muflon 550 1100 kos nagyobb