TARTALOM. LŐSZÓ Wildmann János: Számunk elé 3

TARTALOM E T Ö V R LŐSZÓ Wildmann János: Számunk elé 3 SÚLYPONT Béres Tamás: A teremtett világ megőrzésének etikája 4 Kodácsy-Simon Eszter: Technikai társadalmunk spirituális helyzete. Szempontok a környezetvédelem kérdéséhet Paul Tillich írásai alapján 8 ANULMÁNY Szabó Róbert Szakolczai György: A magyar keresztény politika nagy kísérlete. A DNP parlamenti szerepe II. 14 KUMENÉ Balogh Judit: Miért nem megy a hajó? 23 ÁLASZTÁSOK Mit ígérnek a pártok? 29 ECENZIÓK 31 Keresztény közéleti kulturális folyóirat Megjelenik évente hatszor Egy szám ára: 420 Ft 2010. évi előfizetési díj: 2200 Ft A folyóirat megrendelhető a kiadó címén. Alapítók: Paul M. Zulehner és Wildmann János Kiadó: Egyházfórum Alapítvány, 1048 Budapest, Kordován tér 5. V/25. Telefon: (1) 230 34 35 Adószám: 19667908 2 41 (Az szja 1 százalékának felajánlásához) Szerkesztőség és Kiadóhivatal: 7635 Pécs, Sólyom dűlő 3. Telefon: (72) 213-454 A szerkesztőbizottság tagjai: Deák Dániel Jakab Attila attilajakab@netscape.net Orosz Gábor Viktor Szécsi József Végvári Vazul ofm. Wildmann János (főszerkesztő) wildmann@dravanet.hu Bankszámla: OTP Bank Rt. Budapest, József körút 33. 11708001-20523716 IBAN: HU31 1170 8001 2052 3716 0000 0000 Swift (BIC): OTPVHUHB Lapterv, tördelés: Szabó Zoltán Nyomdai munkák: Molnár Nyomda és Kiadó Kft. Pécs, Légszeszgyár u. 28. ISSN 1215 0630 Olvasóink leveleit a szerkesztőség címére kérjük. Minden írásért szerzője felelő s, és nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét fejezi ki. Nem kért kéziratokat nem ő rzünk meg, és csak kérésre küldünk vissza. Címlap: Klímaváltozás ( wordpress)

ELŐSZÓ Számunk elé Ha bőrünkön még nem is érezzük, de a mutatók és tőzsdei jelentések szerint kezdünk kilábolni a gazdasági válságból. Pontosabban folytatjuk utunkat a következő, a jelenleginél jóval nagyobb és következményeiben összehasonlíthatatlanul súlyosabb válság, egy ökológiai katasztrófa felé. A fejlett világban évtizedek óta figyelmeztetnek ennek veszélyeire, és az elmúlt években Magyarországon is megkondultak a vészharangok. Figyelemre méltó dokumentumok jelentek meg különböző egyházi szervezetek részéről is, de a hívő emberek gondolkodását és gyakorlatát is csak kevéssé hatja át a teremtett világért érzett felelősség. Nemzedékünk tragikusan képtelenné vált az egyéni felismerés és közösségi cselekvés finom összhangjában létrejövő kulturális önvédelemre írja Béres Tamás bevezető tanulmányában. Szerinte gyökeres megoldást egyedül az emberi természettel való őszinte szembenézés hozhat, amelynek eszközei az etikai és hívő emberek esetén a teológiai reflexió. Ez utóbbinak volt kimagasló művelője Paul Tillich, aki még a 20. század első felében, jóval az informatikai társadalom és az ökológiai teológia fogalmainak modern értelmezése előtt vetette papírra, a természetvédelemmel kapcsolatos gondolatait. Ezekről nyújt rövid, összefoglaló áttekintést Kodácsy-Simon Eszter. Tillich abban látja a technikai társdalomban problémáját, hogy az ember és világ helytelen kapcsolatából fakadóan mindenkit az evilági célok érdekelnek; s a horizontális, evilági keresgetés során az élet végső értelmére vonatkozó kérdést nem válaszoljuk meg, sőt, nem is tesszük fel kellő komolysággal. Vagyis nem önmagában a tudomány és technika a felelősek a kialakult helyzetért. A krízis oka elsősorban kulturális és spirituális. A krízis oka ugyanis mindig az ember iránytévesztése, vagy a prioritások átrendeződése, a dimenziók keveredése, és a cél-eszköz viszony felborulása. Ezekben az iránytévesztésekben a teológus, a tanár, a művész, a történész, a tudós és a politikus ugyanúgy hibás. A keresztény egyházak minden év januárjában tartják a keresztény egység hetét. Az elmúlt években figyelemre méltó lépések történtek az egység érdekében, amelyek közül is kiemelkednek az Egyházak Világtanácsának dokumentumai, vagy az ún. augsburgi nyilatkozat, de említhetnénk az Európai Ökumenikus Nagygyűléséket is Bázeltől Grazon át Nagyszebenig. Külön említésre méltó a grazi találkozóhoz köthető Ökumenikus Charta, amely felszólítja a keresztény egyházakat, hogy folytassák a párbeszédet, vállaljanak felelősséget Európáért, tegyenek meg mindent a népek és a kultúrák közötti megbékélésért, mélyítsék a közösséget a zsidósággal, folytassanak kreatív párbeszédet az iszlámmal, és keressék az együttélés lehetőségeit a többi vallás követőivel, valamint a más világnézetű embertársakkal. Balogh Judit szerint azonban idehaza mégsem megy a hajó. Vezetőink protokoll-ökumenét csinálnak idézi a Keresztény Ökumenikus Társaság egyik tagját. A januári egységhéten találkoznak, szép beszédeket mondanak, azután megy minden tovább, mintha mi sem történt volna. Szerzőnk viszont néhány gyakorlati tanácscsal látja el az olvasókat. A magyar keresztény politika nagy kísérletéről szóló sorozatuk második részében Szabó Róbert és Szakolczai György a Demokrata Néppárt képviselőcsoportjának 1947-49. évi parlamenti szereplését mutatják be a párt 1949. évi kényszerű önfeloszlatásáig. Az események és a legfontosabbnak tűnő parlamenti felszólalások rövid ismertetése betekintést nyújt abba a drámai küzdelembe, amelyet a DNP tagjai vívtak a demokratikus Magyarország és a keresztény értékek védelmében. Barankovics István a párt érdemi parlamenti szereplését lezáró 1948. december 14-i búcsúbeszédében világossá tette, hogy keresztény politikus számára az osztály- vagy más csoportérdekeket érvényesítő állami politika elfogadhatatlan. Manapság természetesnek tűnnek szavai, miszerint az állam rendeltetése abban áll, hogy kivétel nélkül minden állampolgár számára az igazságosság szellemében megvalósított közjó által lehetővé tegye és elősegítse az integrális emberi személyiség lehető teljes kibontakozását. Az akkori politikai légkörben azonban az ilyen kijelentések megpecsételték úgy a megnyilatkozók, mint a pártjuk sorsát is. Amikor számunk nyomdába kerül, már javában folyik a 2010-es országgyűlési választási kampány. Az Egyházfórumnak mint keresztény szellemiségű folyóiratnak nem lehet feladata, hogy állást foglaljon egyik vagy másik párt mellett. Mindössze arra vállalkozunk, hogy egy független szakértékből álló civil kezdeményezés értékelését közöljük a pártok programjáról. A Mit ígérnek? civil kezdeményezés elfogulatlan módon értékeli azon pártok javaslatait, amelyek az európai parlamenti választásokon öt százalék feletti eredményt értek el. Ennek megfelelően a Fidesz, a Jobbik, az MDF és az MSZP programjának összefoglaló értékelését közöljük. A Lehet Más a Politika viszont az EP választások nem érte el az öt százalékot, ezért a Mit ígérnek? csapata sem értékelte tervezetüket. Tekintve azonban, hogy legalábbis a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint az LMP-nek szintén esélye van arra, hogy bejusson a parlamentbe, közöljük a párt 2010. március 15-i 12 pontját Magyarországért. Wildmann János 2010/1 3

SÚLYPONT: KÖRNYEZETI ETIKA A teremtett világ megőrzésének etikája A környezetét formáló emberiség z utóbbi években jól követhetően sokat változott a környezettel való kapcsolatunk általános megítélése. Míg pár évvel ezelőtt a környezet ügyének felkarolását néhány különc mélyzöld aktivista, érthetetlen tudóscsoport, aktív nagymama vagy túlbuzgó egyetemista komolytalan ügyeként volt szokás elkönyvelni, e mára divatossá lett tevékenység egyre több ember számára válik napi feladattá. Távolról sem jelenti még ez azt, hogy akik ma környezeti kérdésekkel foglalkoznak, személyesen is egyre elkötelezettebb híveivé válnának a környezettel való együttélésünk kibékítésére irányuló törekvéseknek. Csak remélhetjük, hogy a bővülő pályázati források gravitációs erőterében egyre többek fejében áll össze a Föld állapotára vonatkozó teljes kép a napi hírek részleteiből. Legyen szó iparról, pénzpiacról, élelmiszerbiztonságról, tudományos kutatási eredményekről, energiapolitikáról vagy az erőszak sűrűsödő jeleiről alig van hír, mely ne érintené mélyen, sőt alapjaiban ezt az együttélést. Az emberiség jövője, melyet jelenben hozott döntéseinkkel lépésről-lépésre alakítunk, jórészt attól függ, hogy a világ híreinek személytelenül hangzó mondatai közt felfedezzük-e a hatékony személyes cselekvés lehetőségeit, és hogy van-e indíttatásunk ezek megvalósítására. Régi, egyszerű és nyilvánvaló összefüggés, hogy a világ olyan, amilyenné tesszük. Vágyak, célok, szemléletek, hitek által formált emberi tevékenység az, mely közvetlenül meghatározza a jelent és jövőt. A történelmi kereszténység tanítása egységes abban, hogy a Gondviselés legfőbb eszközének az emberi cselekvést tartja, szemben azokkal a felfogásokkal, amelyek sorozatos kataklizmák, természetfeletti beavatkozások vagy csodálatos események történéseihez kötné ezt. Az ember-, közösség- és jövőellenes célok szolgálatába állított kommunikációs és pszichológiai termékek özönvízszerű kultúrájában önpusztító magasságokba emelkedő veszélyérzeti ingerküszöbünk egy ideje azonban már nem működik megbízhatóan. Nemzedékünk tragikusan képtelenné vált az egyéni felismerés és közösségi cselekvés finom összhangjában létrejövő kulturális önvédelemre, és egyre kiszolgáltatottabbá válik az egykor forradalmi jelentőségű, önálló életre kelt alkotásaival szemben. A tipikusan újkori, az embert a saját környezetével való szembeállítás árán felemelő programok szerint pedig ezeknek az alkotásoknak már fél évezrede kizárólag az ember apoteózisát 1 kellene szolgálniuk. Környezeti állapotaink mai borús kilátásai egyértelműsítik a tévedést. A jelenlegi kultúránk legjellemzőbb vonásait előkészítő és meghatározó eszmék és ötletek láncolatára volt ahhoz szükség, hogy mára a megmérhetőnek, feldolgozhatónak és legyőzhetőnek címkézett természet perifériájára szoruljunk. Egyre kevesebb örömünket találjuk belül, az egység képleteinek közelében, és egyre nagyobb szükségünk van újabb területekre ahhoz, hogy elrontott praxisunkat mentegethessük. Olyan korszak határára érkeztünk, amelyben boldogulásunkat első renden az arra a kérdésre adott válaszunk határozza majd meg, hogy tovább menekülünk-e folyamatosan felélt világunkból különféleképpen kényszerrendezett jövőképeink felé, vagy lesz erőnk visszafordulni, és természeti erőforrásainkat, természetes közegünket legalább annyira megbecsülni, mint az ezek feléléséből létrehozott új világokról szóló képeinket, képtöredékeinket. Felismert tévedésünk lényegi jele a jövőért végzett, elkötelezett tevékenység. Egyik kiemelkedő példája ennek a nemzedékünk tagjaival való együtt-gondolkodás az elért eredmények felhasználásával, közös helyzetfelismerések alapján. Az emberi természet ismeretében azt kell mondanunk, nem elég meggyőző annak az elterjedt jövő-forgatókönyvnek a sikere, amely az élhető jövő garanciáját a korábbi történelmi korokban már megvalósult viselkedési minták megismétlésében látja. Ez nemcsak a fejlődésről szóló elképzelése- 1 isteni rangra emelését Tehén az árban borús kilátások 4 2010/1

SÚLYPONT: KÖRNYEZETI ETIKA inknek mondana ellent, hanem a világ jövőjének alakításában betöltött, teremtésben kapott szerepünk, mandátumunk lényegének is. Visszalépés, regresszió lenne ez a kísérlet, mely lehet talán időnyerést és erőgyűjtést segítő korszak egy nem remélt (de többektől vizionált) világösszeomlás után, de az előrehaladó idő keretei közt élő emberiséget nem látná el az állandó előrelépés oly mértékű élményével, amely hosszú távon képes volna elvonni figyelmét önző érdekeinek rafinált érvényre juttatásától. Csak ha átéljük jelenünk múlt és jövő közt pillanatonként újraképződő senkiföldje-élményét, amelyben a közös múlt és a várt jövő mellett a jövőért végzendő feladatainkat is közösnek ismerjük fel, van gyakorlati lehetőségünk arra, hogy ideig-óráig felszabaduljunk a fajunkat jellemző átkos örökség terhe alól. A Teremtés könyvének elbeszélése szerint az átok oka az emberi gőg, amely a számára ideálisnak teremtett világban is kibillenti az embert nyugalmi állapotából. Néhány átlátszó csúsztatás, egyetlen csaló ígéret Olyanok lesztek, mint Isten! elég ahhoz, hogy szembeforduljunk védelmet és biztosított jövőt kínáló otthonunkkal, és megkezdjük zsákutcákkal, vakvágányokkal, otthontalansággal és szenvedésekkel teli önsorsrontó életformánkat, amelyben a mindig vágyott biztonság már csak transzcendens fogalom lehet. Minden, kicsit is együtt- és előregondolkodó embernek a lehető legjobb eszközöket kell megtalálnia ezért arra, hogy szellemi, kulturális és vallási hagyományainak megfelelően a jövő szolgálatába állított gondolkodásmódját és tevékenységét széles körben közkinccsé tegye. Veszélyes vizeken Ökológiai lábnyom nagylábon élünk A célzott környezeti kutatások eredményeivel párhuzamosan nő azoknak a szakmai állásfoglalásoknak a száma, amelyek a Föld éghajlatának utóbbi évtizedekben tapasztalt változása okát az emberi életmód környezetre gyakorolt hatásában látják. A még meglevő, cinizmus, rövidlátás vagy érdek vezérelte ellenvélemények hangoztatói gyakran megfeledkezni látszanak arról az egyszerű szempontról, hogy ha voltak is a Föld történetében a mai folyamatokhoz hasonló éghajlat-átrendeződéssel járó periódusok, és ha az éghajlatváltozást előidéző üvegház-gázok nem is kizárólag az emberi tevékenység termékeként kerülnek a légkörbe, a földfelszín lakható részét egyre nagyobb mértékben benépesítő és egyre kiterjedtebb ipari tevékenységet folytató emberi faj életstílusa arányaiban is egyre nagyobb környezetterhelést jelent. Ennek pedig egyszer számszerű eltérésekben is ki kell fejeződnie előbb a bioszférában, majd az életet övező földi szférákban. A légköri szén-dioxid eredetére vonatkozó szénizotópos vizsgálatok elég meggyőzően igazolják, hogy az ipari tevékenység és az erdőirtások révén folyamatosan növekvően évi 32 gigatonna üvegház-gázt állít elő az emberiség. 2 Korunk sajátos feladata, hogy a regenerációs képességén felül megterhelt környezetet, az emberi faj jövője érdekében (is!), legalább az egyensúlyi állapot visszaszerzésének szintjéig tehermentesítsük, és huzamosan ott is tartsuk. Röviden ezt értjük az élhető világ, a fenntarthatóság és a hozzájuk hasonló újabb keletű kifejezések alatt. A jövő veszélyeztetettségének mértékére az elmúlt évtizedekben többen határozottan figyelmeztettek. Sir Nicholas Stern, a Világbank vezető közgazdászának 2006-ban széles körben ismertté vált számításai például mindenekelőtt azért tekinthetők különösen fontosnak, mert első alkalommal fordult elő, hogy a Föld teljes károsanyag-kibocsátásának háromnegyed részéért felelős ipari hatalmak ún. fejlett életmódja és az emberiség egyre veszélyeztetettebbé váló jövője között fennálló kapcsolatra végre nem csupán egy újabb éghajlati szakértő, hanem az első tekintélyes gazdasági szakember mutatott rá. Stern megállapításai azzal az utilitarista és emiatt közérthető következtetéssel zárulnak, hogy ha a brit gazdaság a jövőben is meg kívánja őrizni vezető szerepét, akkor az ipari és háztartási szén-dioxid-kibocsátás visszafogása mellett a bruttó hazai termék növekvő hányadát kell az ezzel megőrzött jövő szolgálatába állítani. A Stern-jelentés készítői kiemelik, hogy ami a jövő érdekében most még megtehető, arra 2 2007-es adat az ENSZ Környezeti Programja (UNEP) és a World Meteorological Organization (WMO) által közösen létrehozott Éghajlat-változási Kormányközi Munkacsoport (IPCC) tanulmányából. URL: http://www.ipcc.ch 2010/1 5

SÚLYPONT: KÖRNYEZETI ETIKA a környezeti válaszokban beálló pozitív visszacsatolások következtében 20 év múlva már nem lesz lehetősége az emberiségnek. 3 Az emberi élet környezetterhelő hatásának legelterjedtebb és a gyakorlatba legsikeresebb módon átültetett modellje a Mathis Wackernagel által megalkotott ökolábnyom-modell. Az azóta eltelt 17 évben egyre több szempontot érvényesítő számítási és demonstrációs modell alkalmazására létrejött, több mint száz társintézménnyel együttműködő Global Footprint Network arra az egyszerű kérdésre keresi a választ, hogy az emberi faj földi jelenlétéből és tevékenységéből fakadóan milyen mértékben környezetterhelő, azaz az általa elhasznált természeti erőforrásokat milyen ütemben képes a természet előteremteni. 4 A 201 országra kiterjedően 1961 óta gyűjtött adatok birtokában látható, hogy az 1980-as években bekövetkezett egyensúlyi állapot után, 2005-ben az emberiség természeti erőforrás-igénye már 30%- kal haladta meg a rendelkezésére álló erőforrások mértékét. Az egyensúly fenntartásához négy évvel ezelőtt már 1,3 Földre lett volna szükség, vagy 12 naptári hónap helyett évenként 16-ra. A modellben alkalmazott értékelés elemei a beépített területek, termőterületek, erdők, legelők, szénmegkötő területek és a halászvizek eltartóképessége. Ez az érték globális hektárban számolva 13,6 milliárd volt, miközben a 6,5 milliárdos emberiségnek 17,5 milliárd gha-ra lett volna szüksége. Az egyénre vetített 2,1 gha biokapacitás keretét jócskán meghaladva, a 2005. évben már 2,7 gha-nyi területet éltünk fel. A 0,6 gha különbséget egyértelműen máshonnan vehettük gyorsuló ütemben ideig-óráig vehetjük még ma is el. Hogy honnan, szemlélet kérdése. A jövő nemzedékektől (a fenntarthatóság elvének emberközpontú változata), a természettől (eco-justice mozgalom), önmagunktól (a szolipszizmus képviselői számára is egyre egyértelműbben). Formális keresztény etikai megközelítésben elmondhatjuk, hogy ekkora jól kimutatható hiányunk van a Föld őrzésére szóló mandátum teljesítésében. Hozzá kell tenni, hogy az ökolábnyommodellnek ráadásul még több nyilvánvaló hiányossága is van. Nem tudja biztosan kezelni a fenntarthatóság nem ökológiai elemeit, nem érvényesíti a kimerülőfélben levő nem megújuló energiaforrások által jelentett, önmagában is vészjósló gondot, nem képes az eredendően környezetromboló tevékenységekből (pl. nehézfémbányászat), az ökológiai egységek leépüléséből 3 URL: http://webarchive.nationalarchives.gov.uk/+/http:// www.hm-treasury.gov.uk/independent_reviews/stern_review_ economics_climate_change/stern_review_report.cfm 4 URL: http://www.footprintnetwork.org Al Gore volt USA alelnök etikai kérdés és a természet toleranciájából származó hatásokat számszerűsíteni. Emellett nem tükröződnek benne megbízhatóan a szemétkezelés, az édesvíz-hiány és a nukleáris energia felhasználásával járó kiterjedt gondok sem. Mindezek ellenére az ökológiai lábnyom-modell többszempontú elemzései jótékonyan megszabadíthatnak bennünket attól a népszerű félreértéstől, hogy az emberi természettel járó gőg globálisan káros következményei orvosolhatóak volnának egyszerűen azzal, ha energiaéhes tevékenységeinket megújuló energiaforrásokra állítanánk át. (Ezen a ponton csak jelezni tudjuk azt a kettős problémát, hogy nem minden megújulónak nevezett energiaforrás valóban az, és hogy a leggyakrabban emlegetett alternatív energiaforrások mindegyikével kapcsolatban jelentkeznek nem vagy alig megoldhatónak látszó gondok.) Etikai feladat zavaró tényezőkkel Miután egyre több és egyre világosabb adat szól arról, hogy veszélyeztetett jövőnk hátterében olyan közgazdasági, társadalom- és energiapolitikai, kereskedelmi döntések állnak, amelyek egykor talán reményteljes, mára azonban helytelennek bizonyuló elvekre, eszmékre, értékítéletekre, helyzetelemzésekre és célokra épülnek. Az is egyértelművé lett, hogy gyökeres megoldást egyedül az emberi természettel való őszinte szembenézés hozhat. Kultúránkban ennek egyik adekvát kifejeződési formája részben a Hérakleitosszal kezdődő kozmikus, Szókratésztől induló személyes és Platóntól számítható társadalmi etikai reflexió, részben az Ószövetség legrégebbi rétegeitől kezdve a természetközeli szempontokban bővelkedő teológiai tanítás az, mely az ember földi jelenlétére vonatkozóan is számos útmutatást fogalmaz meg. A jövő zálogának természetes megoldása ezek sze- 6 2010/1

SÚLYPONT: KÖRNYEZETI ETIKA rint az etikai, míg egy másik a speciálisan vallási reflexió lehet. Al Gore nagyhatású fellépésével 5, évekkel ezelőtt, azzal a visszatérő gondolattal kívánt betörni a közösségekért és az önmaguk életformájáért felelős döntéshozók (vagyis minden értelmes ember) gondolatvilágába, hogy az emberiség szakadék felé rohanásának megállítása etikai kérdés ( it s an ethical issue ). Az üzenet nem újkeletű, remélhetőleg mégsem vagyunk igazságtalanok az etikai szempont hangsúlyozóival szemben (pl. egyházak, humánökológusok), ha Al Gore média-hatásának tulajdonítjuk, hogy az addig kizárólag megtérülési szempontokat ismerő lokális társadalmak közvéleményének szélesebb köreiben is kezdett szalonképessé válni az etikai szempont. Bármennyire is megoldottnak tűnne ezek után a kérdés, erőfeszítéseink nemcsak a következetes etikai mérlegelés feladata előtt állnak, hanem számos zavaró tényezővel is számolnunk kell. Ezek közül négy különösen is szembe ötlő. A megjósolhatatlanság. Amint az ökológiai lábnyom hiányosságainak felsorolásánál is láttuk, a ma érvényes tudományos modelljeink értelmében még akkor sem tudjuk megjósolni egy soktényezős rendszer tetszőleges időpontban mutatott állapotát, ha ismerjük a kiindulási állapotot és a benne zajló folyamatok természetét. Ez a felismerés, mely a légköri folyamatokra tipikusan is érvényes káosz-elméletként vált ismertté, a múlt század hetvenes éveiben kezdett nagyobb mértékben elterjedni, és ekkor kezdte leváltani az addig erre nézve is érvényesnek tekintett lineáris következtetési felfogást, amelynek hátterében alapvetően A. Comte pozitivisztikus tudomány-felfogása állt. Comte nem egyszerűen a természet viselkedésének előrejelzését, hanem kedvünk szerinti, kontrollált befolyásolhatóságát is lehetségesnek tartotta, és ezt a voltaképp ideológiai elemet használták fel a múlt század nagy részén végig húzódó tudományos-technikai forradalom elméleti megalapozására is. 6 Szándékos zavarásnak nevezhetjük azokat a törekvéseket, amelyek valamely érdek érvényre juttatásának szolgálatában homályosítják el a közeljövő várható problémáinak jelentőségét. Két 5 URL: http://www.climatecrisis.net/; URL: http://www.algore. com/ 6 A pozitivisztikus természetfelfogás előtörténetében Descartes és Spinoza után egy fejezet Johannes F. Buddaeust, a kiváló hallei majd jenai evangélikus teológust is megilleti, aki természetismereti tételeiben amellett száll síkra, hogy a tehetetlenség törvényének érvényesüléséhez nincs szükség Isten folyamatos beavatkozására. Buddaeus azonban e felfogását nem a későbbi Comte-i szándék szolgálatába állította, hanem az okkazionalistáknak azzal a felfogásával szemben foglalt állást, hogy Isten minden pillanatban minden egyes esetben beavatkozna a világ folyásába. tipikus érdekként játszik ebben szerepet az anyagi haszonszerzés és az ideológiai érvényesülés. Az első esetre vonatkozó példa a nagy olajvállalatok némelyikének eljárása lehet, amelyek szándékos félretájékoztatással és politikai befolyásszerzéssel igyekeznek meggátolni termékeik népszerűségének csökkenését. 7 Az ideológiai szinten megvalósuló szándékos zavarás egyik érdekes példája volt néhány évvel ezelőtt egyes újkapitalista szemléletű csoportoknak az a törekvése, hogy tudományos konferenciákon cáfolják az újkapitalizmus jelenségének értelmezhetőségét vagy már puszta létét. Szándékos előmozdításnak nevezem a jövő legrosszabb forgatókönyveinek érvényesülését segítő szemléleteket. Sajátosan idetartozik a világvége eljöttét siettető, vallási eredetű felfogás, amely szerint a megromlott, bűnös ember egyetlen helyes feladata a világ végítélet felé vezetése volna. Ez a ma sem nagyon ritka, kiliasztikus eredetű törekvés nagyobb értéknek tekinti a jelenlegi világkorszak befejeződésében játszott aktív szerepét, mint a teremtett világ megőrzésére való bibliai felszólítást. A passzivitás számos oka közt kiemelésre méltók az elméleti megalapozásúak. A filozófiai értelemben vett, sokszor távol-keleti hatásokat mutató fatalizmusnak a vallás terén a quietizmus a párhuzama. A keresztény közösségeken belül szintén nem ritka az a felfogás, amely összetéveszti a világ élhetetlenné tételét és a világvége eljöttét, és körkörös okoskodással erre hivatkozva hirdeti a teremtmények alkalmatlanságát ennek megakadályozására. A környezeti válság természetének elemzéséről szóló egyik legelső hazai könyv szerzője megindítóan írja le szembesülését azzal az ellentmondással, hogy az Isten hatalmában álló végidők eljövetelét az emberi faj képes volna befolyásolni környezetpusztító életformájával. 8 Jól látszik, hogy a felsorolt és az itt és most fel nem sorolt, további zavaró jelenségek nem pusztán technikai jellegűek, és nem is egyszerűen téves helyzetfelismerésből adódnak. Ennél sok esetben jóval összetettebb tevékenységek következményeként érdekek, szemléletek, meggyőződések formájában élnek köztünk. Kitartó leleplezésük önmagunkban és másokban az első feladat kell, hogy legyen a Föld-etika, ill. a keresztény Teremtés-etika hangsúlyainak keresésekor. Béres Tamás 9 7 http://www.worldoutofbalance.org/ 8 Endreffy Zoltán: Hogy művelje és őrizze ; Liget, 1999. 9 Egyetemi docens, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének tanszékvezető tanára 2010/1 7

SÚLYPONT: TECHNIKAI TÁRSADALMUNK SPIRITUÁLIS HELYZETE Technikai társadalmunk spirituális helyzete Szempontok a környezetvédelem kérdéséhez Paul Tillich írásai alapján A környezetvédelem minden embert egyformán érintő probléma. Falvakban és nagyvárosokban élők, fiatalok és idősek, gazdagok és szegények számára egyaránt releváns kérdés: mit teszünk azért, hogy megóvjuk környezetünket? Mit teszünk azért, hogy minél kevésbé avatkozzunk be önkényesen a természet folyamataiba, s hogy a világ a maga természetes formájában fenntartható legyen? A kérdést a Krisztusban hívő emberek, a keresztény közösségek, az egyházi szervezetek sem kerülhetik meg. Sőt, esetünkben talán még nagyobb súllyal jelenik meg ez a probléma, talán még nagyobb felelősséget érzünk akkor, amikor a teremtett világon ejtett sebekről, az egész teremtés szenvedéséről, s a világ feletti gondoskodásunkról, sáfárságunkról van szó. Mit tegyen egy keresztény ember, egy gyülekezet és az egész egyház azért, hogy segítse a teremtés megóvását és fenntartását vagy legalább ne akadályozza azt. De vajon lehetséges-e még a mai technológiai társadalomban úgy megválaszolni ezt a kérdést, hogy se hitünket, se őszinte válaszra való törekvésünket ne adjuk fel, miközben eljutunk döntések meghozatalára és gyakorlati lépések megtételére; s mindeközben benne maradjunk a 21. században? A környezetvédelem kérdése a múlt század második felében vált egyre hangsúlyosabb témává. Rendkívül gazdag irodalom foglalkozik a környezetvédelem által felvetett problémákkal, és egyre több írás lát napvilágot az ökoteológia témakörében is. Ebben a tanulmányban egy olyan teológus, Paul Tillich gondolatait vizsgáljuk meg, aki még a 20. század első felében, jóval az informatikai társadalom és a hálólét kialakulása, a természet teológiája és az ökológiai teológia fogalmainak modern értelmezése előtt vetette papírra legtöbb gondolatát. Mégis, írásainak vizsgálata fontos lehet, mert Tillich megtalálja azt az utat, amelyben a teológia önálló területként lép kapcsolatba a természetet vizsgáló tudományokkal, s az azok által felvetett etikai kérdésekkel. James A. Carpenter teológus szerint Tillich kivételes a protestáns teológusok között a természetfelfogása és a természettel szemben tanúsított nagy tisztelete és Paul Tillich a természet teológusa különleges figyelme miatt. 1 Paul Santmire, az ökoteológia egyik jeles gondolkodója pedig így fogalmazta meg méltatását: Azt javasolnám, hogy fordítsunk komoly figyelmet még egyszer a legnagyobb és néha a legkevésbé értékelt modern amerikai 2 protestáns teológus, Paul Tillich gondolataira. Braaten az új remény teológiájának fényében a Tillich iránti érdeklődés megújítására szólít fel. Én ezt a természet teológiájának még kialakításra váró reformátori nézőpontjával egészíteném ki. 3 Tillich természetről alkotott tanításának gazdag és értékes gondolatvilágát jelzi az utóbbi két-három évtizedben megjelent szakirodalom mennyisége. Számos cikk, tanulmány és könyv íródott ebben a kérdésben, és több konferencia témájául is szolgált Tillichnek a természetről megfogalmazott tanítása. 4 Ennek a népszerűségnek több oka is van. Michael Drummy szerint Tillich természeti teológiájának legfontosabb pozitívuma, hogy egészséges középutat talál meg a barthi konfesszionalizmus távolságtartása, a szentimentális romantika lázadása, és a protestáns liberalizmus technokrata magatartása között. 5 James Reimer abban látja a legnagyobb értékét, hogy az 1 Carpenter, Nature and Grace: Toward an Integral Perspective, 1988. 51-56.p. 2 Paul Tillich (1886-1965) német származású teológus, 1933-tól élt az Amerikai Egyesült Államokban. 3 Santmire, The Reformation Problematic and the Ecological Crisis, 1970. 4 A három legjelentősebb kiadványt (két könyv és egy tanulmánykötet) említjük meg ezek közül: James Carpenter: Nature and Grace: Toward an Integral Perspective (Crossroad, New York, 1988.); Gert Hummel (ed.): Natürliche Theologie versus Theology der Natur? Tillichs Denken als Anstoss zum Gespräch zwischen Theologie, Philosophie and Naturwissenschaft (Walter de Gruyter, Berlin and New York, 1994.); Michael F. Drummy: Being and Earth. Paul Tillich s Theology of Nature. (University Press of America, Lanham, New York, Oxford, 2000.) 5 Drummy, Being and Earth. Paul Tillich s Theology of Nature, 2000. 3.p. 8 2010/1

SÚLYPONT: TECHNIKAI TÁRSADALMUNK SPIRITUÁLIS HELYZETE isteni dimenzió, a természet, a történelem, a tudomány és az emberi világ közötti kapcsolat komplex értelmezését adta, amelyben minden a méltó helyére kerülhet. 6 John Dourley pedig azt látja lényegesnek, hogy Tillich az ágostoni tanítás szerint tekintett a természetre, amely így előtérbe került az arisztotelészi világképre épülő modern technológia uralmával szemben. 7 Mindezen szempontok kialakításában önéletrajzi írásai alapján is mondhatjuk, hogy szerepet játszottak Tillich természethez fűződő élményei és emlékei. Önéletrajzi írásaiban Tillich gyakran utal rá, hogy már kisgyermekkorában meghatározó volt számára az a környezet, amelyben családjával élt. Schönfliess, majd 12 éves korától Königsberg-Neumark, középkori óvárosával, gótikus templomával, masszív városfalával, lovaskocsijaival, ugyanazt a természetközeli élményt nyújtotta számára mint kis gyermekkorának környezete Starzeddelben. Talán egyedül a természethez való viszonyában, a gyermekkora kertjeire való visszaemlékezései közben fogadja el Tillich azt a romantikus viszonyulást, amely bevallása szerint később a természet teológiájának tudatosításában is segítette, és amely a tudományok és a technikai fejlődéshez való hozzáállását is alapvetően meghatározta. 8 Ezekben az élményekben gyökerező teológiai gondolatok egészen új kapcsolatot eredményeztek számára a természet és a teológia között, amelyek a mai környezet- vagy teremtésvédelem kérdése számára érdekes szempontokat nyújthatnak. Bár Tillich már az 1920-as években is írt a tudomány, a technológia és a vallás kérdéseiről, de csak a második világháború után tartott egyre több ilyen témájú előadást, és tanulmányokat jelentetett meg. 1954 és 1965 között pedig legalább harminc olyan esszéje ismert ebben a témában, amelyek nagyobb terjedelmű és komolyabb tartalmú művek. Ezeknek az írásoknak a Rendszeres Teológiában és más könyveiben megjelent gondolataihoz képest az a legszembetűnőbb vonása, hogy szinte kizárólag etikai megközelítésben vizsgálja a tudományok és a vallás kapcsolatát, 9 valamint a tudományok és a teológia kérdései- Technikai város dolog és szimbólum nek külön-külön és együttesen is a társadalomra és az egyes emberre gyakorolt hatását. Az alábbiakban néhány írásából emelek ki egy-egy olyan gondolatot, amelyek a technikai etikájának jellemző vonását adják. 1. The Technical City as Symbol (A technikai város mint szimbólum) című, 1942-ben keltezett írásában a technikai társadalom alapkérdését elemzi. Rögtön az első mondatban azt a problémát írja le, amelyet tisztázva minden negatív következmény elkerülhető lenne: Minden ember készítette tárgy egyszerre dolog és szimbólum. 10 Mint dolog, egy célt szolgál, és azáltal meg is határozott. Mint szimbólum, egy létezést fejez ki, és ezáltal meg is határozott. 11 A technikai tárgyak egyszerre hordozói a funkciónak és a tartalomnak. Tillich ennek a kettősségnek a fényében teszi fel azt a kérdést, amelyet mindig szem előtt kellene tartanunk: mi a végső vég, mi a végső értelme és célja minden dolognak? A végső értelemre vonatkozó kérdést Tillich a technikai város kifejezésén keresztül próbálja megválaszolni. A technikai város mint minden, emberek által készített tárgy egyszerre dolog és szimbólum. A technikai város kifejezésben éppen a dolog-szimbólum kettősség problémája világít rá a technikai társadalom valódi problémájára. A dolog-tartalmat (Sachgehalt) ugyanis teljesen kimeríti a kifejezés jelentésbeli fejlődése. Mint dolog, tartalmazza mindazt, amit a szó jelöl: a világban megjelenő fejlődést, a technika haladását, a városok növekedését. Azonban a szimbólum-tartalmat (Symbolgehalt) csak az önreflexió során találhatjuk meg amelyet a technika világában gyakran elfelejtünk, vagy tudatosan kihagyunk. Pedig a technikai város az a legerőteljesebb szimbólum, amely egyesíti a létezés feletti uralom gondolatát a létezésen belüli otthonépítés gondolatával. 12 A technikai város egyrészt olyan hatással lehet az egész világra, amely az uralom eszméit élteti, mint az emberiség hazája, a minden léterő feletti uralom, valamint a titokzatos, a különös, és az emberi egzisztencia félelmetes jellege feletti győzelem. Másrészt kifejezi az emberek lelkiállapotát, 6 Reimer, Tillich, Hirsch, and Barth: Three Different Paradigms of Theology and Its Relation to Nature and the Sciences. In: Reimer, James A.: Paul Tillich: Theologian of Nature, Culture and Politics, 2004. 139-140.p. 7 Dourley, Paul Tillich and Bonaventure: An Evaluation of Tillich s Claim to Stand in the Augustinian-Franciscan Tradition, 1971. 43.p. 8 l.: Tillich: My Search for Absolutes, 1967., Pauck&Pauck: Paul Tillich. His Life and Thought. 1976. 9 A természettudomány és teológia kapcsolatát legtöbbször nem etikai, hanem ontológiai vagy episztemológiai szemszögből vizsgálják. l. pl. Barbour, Ian G.: Religion and Science. Historical and Contemporary Issues. HarperCollins, San Francisco, 1997. 10 Tillich határozott különbséget tesz a szimbólum és a jel fogalma között: a jel nem áll szükségszerűen kapcsolatban azzal, amire utal, viszont a szimbólum részesedik abban a valóságban, amelyre vonatkozik. Tillich, Rendszeres Teológia, 197.o. 11 Tillich, The Spiritual Situation in Our Technical Society, 1988. 179.p. 12 Tillich, i.m. 182.p. 2010/1 9

SÚLYPONT: TECHNIKAI TÁRSADALMUNK SPIRITUÁLIS HELYZETE érzelmeit, életérzéseit, kreativitását, s azt a helyet, azt az otthont, ahol mindez megélhető. Ha mindkét tartalmat szem előtt tartanánk, akkor megszűnnének a technikai társadalomnak azon negatív következményei, mint például a Föld kizsákmányolása, a technikai utópia elterjedése, a technológia önállósodása, a természeti elemek és az egész élet természetellenessé válása, s így az élet értelmének és céljának elvesztése. 2. Mindezen jelenségeknek az okát tárgyalja a World Situation (A világ helyzete) című, 1945-ben megjelent írásában. A második világháború utáni pesszimizmus érződik gondolataiban, amikor arról ír, hogy a világ helyzetét az értelemnek, mint az igazság alapjának az elveszítése, valamint a technikai ész hegemóniája jellemzi. A modern, legyőzendő Leviatán nem más, mint a tudomány és a technológia alapjaira épített világpiaci rendszer, amely az egyes emberek céljait is meghatározza. Mindezen visszásságok oka először a francia forradalom idejére tehető, amikor a forradalmi ész egyeduralma érvényesült; majd ezt felváltotta a technikai ész világa, végül a második világháború során az ész feletti uralom teljes elveszítése. 13 3. A világ ilyen helyzetábrázolásából adódik az a kérdés, amely The Person in a Technical Society (A személy a technikai társadalomban) című esszéje alapjául szolgál: Milyen sors fenyegeti az embert, ha korának egyik legnagyobb vallási kérdését teszi fel, a személy jelentésének kérdését a személytelen világban? Részben Kierkegaard tanításából kiindulva az egzisztencializmust támogatja, mint amely hatalmas segítséget nyújt az emberiségnek azáltal, hogy a személy nevében lázad a technikai társadalom személytelenítő erői ellen. 14 A kereszténységnek ehhez is tudnia kell segítséget nyújtani: a technikai társadalom szerkezetén belül maradva, de azon túlmutatva kell megmentenie az egyént az ipari társadalomban azáltal, hogy megmutatja, hogy az ember csak úgy tudja személyként fenntartani a természetét és a méltóságát, ha személyesen találkozik minden személyes alapjával. 15 4. Hasonlóan a személy kérdéséhez, Environment and the Individual (Környezet és az egyén) (1957) című írásában arra hívja fel a figyelmet Tillich, hogy az ember környezete nem csupán az őt körülvevő dolgokból áll, hanem azokon túlmutatva minden, az ember számára releváns dologból. A környezet megközelítése teljes mértékben eg- 13 Tillich, i.m. 4-9.p. 14 Tillich, i.m. 123.p. 15 Tillich, i.m. 137.p. Az ember és szférái hol a környezet? zisztenciális. A kérdés tehát nem az ember és a környezet (environment), hanem az ember és az ő környezete. Ez azt jelenti, hogy ugyanazok a környező dolgok (surrounding) egészen mást jelentenek a különböző egyedeknek. Különbség van az ember és a többi létező között: az ember környezetének világ-jellege van. Az állatok környezete környezet marad. Soha nem válhat világgá. 16 5. Ugyanezt a témát tárgyalta a közösség szempontjából Conformity (Alkalmazkodás) című, ugyancsak 1957- ben keletkezett művében. Az alkalmazkodás önmagában nem negatív dolog, de azzá válik, ha az egyéni forma, amely egyediséget és méltóságot ad az embernek, alárendeltetik a kollektív formának. 17 Egy adott mintára történő igazítás jellemzi a világunkat mind a tanulás, mind az élet során. A tömegkultúra és a sablonosítás ellen Tillich szerint az egyetlen módszer, ha kellő érettséggel lépünk fel. Az érettség pedig, amelynek gyakorlásához elsősorban bátorságra van szükség, mind a személyes, mind a kulturális értelemben, feltételezi a problémák alatti megpróbáltatást, a döntés szükségességét, és a nemet mondás lehetőségét. 18 6. 1958-ban írott The Lost Dimension in Religion (A vallás elveszett dimenziója) című tanulmányában a mélység dimenziójának elvesztéséről beszél. A technikai társdalomban az ember és világ helytelen kapcsolatából fakadóan mindenkit az evilági célok érdekelnek; s a horizontális, evilági keresgetés során az élet végső értelmére vonatkozó kérdést nem válaszoljuk meg, sőt, nem is teszszük fel kellő komolysággal. A mindig jobbat, nagyobbat és többet akarás egyik legkifejezőbb szimbóluma Tillich szerint az űrutazás amelynek már a szóhasználata (space exploration) is ezt a magatartást fejezi ki: mintha egyébként a többi utazás nem a térben történne. 19 A mélység dimenziójának elvesztésével a vallási szimbólumokat, sőt, önmagát is elveszíti az ember. Tillich szerint mindezen csak az segíthet, ha őszintén szembenézünk a helyzetünkkel, anélkül hogy megpróbálnánk leplezni vallási vagy szekuláris ideológiákkal. A vallási érdeklődés újjáéledése teremtő erő lehetne a kultúránkban, ha a mélység elveszített dimenzióját kereső mozgalommá fejlődne. 20 7. Két, 1959-ben keletkezett írásában (Expressions of Man s Self-Understanding in Philosophy and the Sciences 16 Tillich, i.m. 139-140.p. 17 Tillich, i.m. 145.p. 18 Tillich, i.m. 148.p. 19 Tillich, i.m. 43.p. 20 Tillich, i.m. 48.p. 10 2010/1

SÚLYPONT: TECHNIKAI TÁRSADALMUNK SPIRITUÁLIS HELYZETE (Az ember önértelmezésének kifejezései a filozófiában és a tudományokban) és Thing and Self (Dolog és egyén) ismét a tárgyiasítás kérdése jelenik meg: az emberek és a dolgok tudományos és technikai tárgyiasítása az egzisztencializmus tiltakozását vonja maga után. A tárgyiasítás (vagy dologiasítás) során ugyanis az ember elveszíti önmagát, amikor a világ tárgyainak megismerése során ő maga is puszta objektummá válik, ő maga is egy tárggyá válik a többi között. Tillich többször is elutasította, hogy úgy tekintsünk a tudás tárgyára, mint amely azt teljes egészében feltételes és kiszámítható dologgá alakítja át, mint ami nem viszonozhatja [a szubjektum] tekintetét. 21 A tárgyiasításnak abban van a legnagyobb tévedése, hogy úgy tekint tárgyára, mint amely csak egy dolog: tárgyiasít, de nem csupán a megismerés során, hanem ontológiailag és etikailag is. 22 Ennek a folyamatnak mérhetetlen következményei vannak, melyet Tillich szerint még nem látunk teljességében. Az emberiségnek új célra és életének új értelemre van szüksége, nehogy az ember is az egyik személytelen tárggyá váljon a többi között. 23 A tárgyiasítás többek között a klasszikus természettudomány világképének következménye, s a teológia számára azért is lehet kedvezőnek tartani, mert ezáltal biztosítva érezheti magát a teológus olyan tévtanítások veszélyétől, mint például a panteizmus. Tillich azonban nem ezzel a veszéllyel törődik, hanem azzal a veszteséggel, amit a tárgyiasítás során ér bennünket. A technológiai társadalom tárgyiasításának morális következményei közé tartozik az, hogy a szubjektum elveszíti mind az önértelmezését, döntésképességét, nyelvhasználatát, eszközkészítési tudását sőt, még arra való képességét is, hogy konfliktusba kerüljön másokkal. 24 Ennek eredményeként az ember dimenzióira 25 esik szét: test és lélek karteziánus szétválasztása Tillichnél következménnyé válik. 8. A tudomány és vallás régebbi konfliktusainak a technika destruktivitásának fényében történő vizsgálata a tárgya a Science and the Contemporary World in the View of a Theologian (Tudomány és a mai világ egy teológus szemében) című, 1961-es munkájának. Ahogy 21 Tillich, Rendszeres Teológia, 2000. 92.p. 22 Tillich, i.m. 2000. 92.p. 23 Tillich, Theology of Culture, 1959. 94.p. 24 Tillich, i.m. 1988. 97-122.p. 25 A dimenziók fogalmát Tillich a szintek helyett vezeti be. A szint metaforikus fogalmát azért tartja szükségesnek lecserélni, mert ez a dolgokat hierarchikus rendben láttatja velünk. Ennek negatívuma egyrészt, hogy egyfajta értékminőség alapján rendezi el a dolgokat, másrészt, hogy következésképpen megszüntet minden kapcsolódási pontot a dolgok között. Tillich az emberi dimenziókat egységben látta. Értelmezésében a test, a lélek és a szellem nem az ember három, egymástól független része. Ezek az ember létének ugyan különböző dimenziói, ám mindig egymáson belül helyezkednek el, mert az ember nem részekből áll, hanem egység. Tillich, Dynamics of Faith, 1957. 123.p. a tudományos és a vallási dimenzió keveredése problémákat okozott a múltban, úgy a tudományos és a vallási igazságkeresés kétértelműsége is problémákat okozhat. Ám ez nem jelentheti azt, hogy a vallás igazsága elfedné a tudomány igazságát, s így annak le kellene mondania erről a vállalkozásáról. A tudomány a technológia által támogatva olyan makro- és mikrovilágot képes feltárni, amely az ember igazságkeresését megdöbbentő módon képes motiválni. A probléma akkor lép fel, ha a cél és eszköz szerepe összekeveredik, vagy az eszköz (amely az önmagában vett technológia) cél nélkülivé válik; mert ennek eredménye lesz az értelem nélküli élet és az üresség, valamint a termelés és fogyasztás határtalansága. 26 9. How Has Science in the Last Century Changed Man s View of Himself? (Hogyan változtatta meg a tudomány az ember önképét a múlt században?) című 1965- ben keletkezett írásában Tillich az ember céljának (telos) megváltozását teszi a probléma központjává. A klasszikus humanizmusfelfogása (mely szerint az ember célja potencialitásainak aktualizálása) és a transzcendens-vallási értelmezés (mely szerint az ember célja a végességből való kiemelkedés és a végső valóság megtalálása) a tudományt egy megvalósulási lehetőségnek látta a sok közül. Ezzel szemben a tudományos-technikai megközelítés szerint az ember célja a természet és az emberiség meghódítása és átalakítása a kizárólagos racionális elemzés és ellenőrzés által. Ám Tillich reménykedik abban, hogy az önmagáért létező tudomány és technológia elleni protestálás hamarosan többé válik: az ember álláspontjának olyan támogatójává, amely figyelembe veszi az ember sokdimenziós egységének minden dimenzióját. 27 10. Egyik utolsó írásának The Decline and Validity of the Idea of Progress (A haladás eszméjének hanyatlása és érvényessége 1966) központi kérdése a haladás értékelése. A technikai társadalom szimbólumát vizsgálja meg Tillich a történelmi fejlődés során, a kultúra különböző dimenzióiban való használhatóságának szempontjából. A fejlődés Tillich szerint megállíthatatlan, s ez így van rendjén; az egyetlen dolog, amit mondhatunk az ez: ha új kezdet van, nőjünk fel hozzá. Mint keresztény teológus, azt mondanám, hogy a beteljesedés minden pillanatban itt és most megy végbe. 28 Tillich természetképéből, személyes élményeiből és történelemszemléletéből is adódik, hogy etikai álláspontjában központi szerepet játszanak a természettudományok fejlődésének eredményei, a technológia hatalma, a modern technikai társadalom képe, a természetre való figyelés. Noha mindig fontosnak tartotta, későbbi írásaiban Tillich egyre radikálisabban elítélte a természet és az ember érdekeit fenyegető racionalizmus és öncélú technika egyeduralmát. A technológiai fejlődés legújabb eszközeinek a második világháborúban történő alkalmazása 26 Tillich, i.m. 1988. 176-177.p. 27 Tillich, i.m. 1988. 82.p. 28 Tillich, The Future of Religions, 1966. 78-79.p. 2010/1 11

SÚLYPONT: TECHNIKAI TÁRSADALMUNK SPIRITUÁLIS HELYZETE Tillich gondolkodásában hasonló törést jelenthetett, mint az első világháborúban átélt kulturális, ideológiai és egzisztenciális krízis. A tudomány, amely kutatásaival motivációt jelenthet az igazságkeresés és az egzisztenciális kérdések megfogalmazása során, a technológia önállósodásával és öncélú eszközhasználatával a tudomány eredményeiből való mérhetetlen kiábrándulást eredményezhet. A technológia és a tudomány használóinak fel kell ismerniük, hogy csak akkor élnek felelősen a tudomány eredményeivel, ha az élet más dimenzióival együtt alkalmazzák azokat, és az élet más területeit figyelembe véve hozzák meg döntéseiket. A tudomány és különösen a technológia önmagában nem csak vallás nélkülivé válik, de értelmetlenné, sőt az egyes ember önértelmezésére nézve veszélyessé, a társadalom és a Föld jövőjére nézve pedig pusztítóvá is. Tillich minden írásában határozottan kifejti a tudománnyal és a technológiával szemben támasztott ilyen kritikáját. Ám Tillich technikai etikai gondolatai nem csupán ezért fontosak, hanem legalább két másik szempont miatt is. Egyrészt Tillich olyan középutat talál a technológia értékelése során, amely a gyakorlatban is megvalósíthatónak tűnik: az adott kor szituációjának értékelése során nem adja meg magát sem a technológia önfeledt éltetésének, sem a technikai civilizációval szembeni romantikus gyűlölködésnek. 29 A mai világot jellemző két szélsőséget a technológia elfogadása mindenek felett, vagy annak teljes elutasítása Tillich a kezdetektől fogva ellenezte. Szerinte a technológiai társadalom megvalósulása mindig kétértelmű: egyszerre kreatív és egyszerre destruktív, s a kétértelműséget egyszerre kell látni a technológiával való helyes viszony kialakításához. Ebből a kétértelműségből fakadó kérdések és problémák motiválják Tillich etikai megállapításait. Önmagában az a tény, hogy az adott kor szituációjával szemben, és annak kétértelműségeivel küzd az ember, Tillich számára jel volt, amely arra utalt, hogy még nem vagyunk teljesen elveszve saját korunkban. Ott, ahol kérdeznek, még megjelenik a transzcendencia lehetősége. Így a legtöbb, amit tehetünk, hogy mindazokkal együtt, akik korunk kétértelműségeit megtapasztalják, feltesszük a kérdést: mi az értelme annak a technológiai világnak, amelyet létrehozunk, és hogyan kell erre reagálnunk? 30 Bár Tillich szigorúan kritizálja a technológia és a tudomány destruktív oldalainak erősítésére tett kísérleteket, sosem teszi ezt úgy, hogy emellett ne jelenítené meg a pozitív lehetőségeket mind a protestálás, mind egy alternatív gondolkodás felmutatása által. Noha írásai erőteljesen Vallás és tudomány érintkezési pontok 29 Tillich, The Interpretation of History, 1936. 6.p. 30 Thomas, Introduction. In: Tillich, Paul, Thomas, J. Mark: The Spiritual Situation in Our Technical Society, 1988. XVII. p. kritikusak, mégis mindig felmutatja a reményt. A pesszimizmus kerülése szokatlannak tűnhet egy egzisztencialista gondolkodótól, ám Tillich szerint az optimizmus éppen az egzisztenciális értelmezésből fakad. A pesszimista álláspont nem történhet meg egy teológiai rendszerben. A pesszimizmus szót nem is használjuk az emberi természet leírása során, sem fogalomként, sem leírásként. Az elemzés kedvéért azonban szükségünk van absztrakcióra, még akkor is, ha rendkívül rossz hangzásúak. Az emberi állapot egzisztencialista értelmezése nem térhet ki ez elől, bármilyen terhes feladat is. 31 Tillich szerint csak akkor tűnhet egy teológiai gondolat pesszimistának, ha elszigetelten használjuk, és anélkül, hogy meghallanánk a benne foglalt választ. A tudomány és technológia tillichi elemzésének másik fontos vonása témánk szempontjából az, hogy a technikai társadalom és a technológia világának értékelése során soha nem kizárólag a tudományt és a technológiát teszi felelőssé a kialakult helyzetért. Ha a technológia és a tudomány kerül hatalomra, ha az ember önértelmezése semmivé válik, ha az élet értelme elveszni látszik, vagy ha a földi élet az ökológiai krízis vagy az atomháború lehetősége miatt veszélybe kerül, akkor Tillichnél ez sosem a tudomány és a technológia művelőinek felelőssége, hanem ugyanúgy a kultúra minden területének és a teológia képviselőinek is felelőssége. Ebből következően a technikai krízis és ennek részeként többek között a mai ökológiai krízis is nem annyira technológiai probléma, mint inkább kulturális és spirituális. A krízis oka ugyanis mindig az ember iránytévesztése (a vertikális helyett a horizontálisra való figyelés), vagy a prioritások átrendeződése (például a végső értelem és a végesség kérdéseinek felcserélődése), a dimenziók keveredése (tudományos és vallási) és a cél-eszköz viszony felborulása. Ezekben az iránytévesztésekben a teológus, a tanár, a művész, a történész, a tudós és a politikus ugyanúgy hibás. Nem a tudomány és a technológia önmagában a felelős, hanem az az ember, aki helytelenül alkalmaz, aki az élet sokdimenziós egységéből csak egyet emel ki, aki a tudományt és a technológiát hagyja egyedül uralkodni. Ez pedig a világ kulturális és vallási krízise nem a tudomány vagy a technika önálló problémája. Tillich ezt a gondolatot többek között az álmodó ártatlanság metaforáján keresztül szemlélteti. Ahogyan a gyermek felébred az álomból és az ártatlanságból, úgy az emberiségnek is fel kell ébrednie a tudás megszerzése során. A tudás minden esetben spirituális veszélyeket rejt magában. Minden átmenet a tudás lehetőségéből amellyel az ember természete szerint rendelkezik az időben és térben való aktualizálódásába, veszélyes dolog. 31 Tillich, i.m. 2000. 260.p. 12 2010/1

SÚLYPONT: TECHNIKAI TÁRSADALMUNK SPIRITUÁLIS HELYZETE üzenete a közös felelősségvállalás hangsúlyozása és a reálisan optimista álláspont kialakítása a technikai társadalom spirituális helyzetének jobbá tétele érdekében. Irodalomjegyzék: Kodácsy-Simon Eszter 35 Klímaváltozás kulturális és spirituális probléma Ez mindig spirituálisan veszélyes. 32 Ez pedig nem csupán a tudós felelősségéhez vezet, de minden emberéhez, aki részesedik a tudásban valamilyen mértékben. A kialakult helyzet a közös spirituális problémánk amelynek megoldására mindig van remény. Bár az utóbbi évtizedekben az ökológiai és technológiai krízis kérdésének előtérbe kerülésével a problémát elemző és arra megoldást javasló válaszok száma is megnőtt, Tillich gondolatainak újraértelmezése ezen a téren is hasznos lehet. Ted Peters szerint Tillich teológiája többek között azért fontos számunkra ma, mert a szekuláris tapasztalat hermeneutikáját biztosíthatja, amely felfedi a vallás mélységeit a kultúra számára, és megmutatja, hogy milyen ostobaság az, ha a társadalmat kizárólag a techno-szekuláris értékek vezetik. 33 Michael Drummy arra mutat rá, hogy az olyan mai mozgalmak, mint a dekonstrukcionizmus vagy a posztstrukturalizmus miközben a modern kor szükséges kritikáját adják, addig (néhány kivételtől eltekintve) folyamatosan elmenekülnek az emberi és nem-emberi kapcsolatokat vizsgáló kérdések elől. Ebben az értelemben Tillich filozófiai teológiája, miközben természetesen kontextuális és behatárolt, mégis, a nem-emberi világ teológiai fontosságának tárgyalása során nagy segítségünkre lehet. 34 Noha több mint fél évszázaddal ezelőtt fogalmazta meg Tillich az idézett előadásokban, tanulmányokban szereplő gondolatokat, mégis, aktualitásuk semmit sem veszített az eltelt évtizedek alatt. Különösen igaz ez abban a tekintetben, hogy a környezetvédelem kérdésének megválaszolását és a technológiai társadalom problémáinak megoldását nem lehet kizárólag a tudomány és a technológia oldalára hárítani. A teológiának, s így az egyházaknak együtt kell működniük az ökológiai krízis problémájának megoldásában. Ebben a közös feladatban Tillich mind a jelen szituáció, mind a probléma történelmének elemzése során segíthet, ám gondolatainak legfontosabb 32 Tillich, i.m. 1988. 171.p. 33 Peters, Techno-secularism, Religion, and the Created Co- Creator, 2005. 846.p. 34 Drummy, i.m. 2000. 116.p. Barbour, Ian G.: Religion and Science. Historical and Contemporary Issues. HarperCollins, San Francisco, 1997. Carpenter, James A.: Nature and Grace: Toward an Integral Perspective. Crossroad, New York,1988. Dourley, John P.: Paul Tillich and Bonaventure: An Evaluation of Tillich s Claim to Stand in the Augustinian-Franciscan Tradition. Fordham University, Fordham, 1971. Drummy, Michael F.: Being and Earth. Paul Tillich s Theology of Nature. University Press of America, Lanham, New York, Oxford, 2000. Pauck Wilhelm, Pauck Marion: Paul Tillich. His Life and Thought. Harper and Row, New York, 1976. Peters, Ted: Techno-secularism, Religion, and the Created Co-Creator. In: Zygon, Vol. 40. No. 4. Dec. 2005. p845-862. Reimer, James, A.: Tillich, Hirsch, and Barth: Three Different Paradigms of Theology and Its Relation to Nature and the Sciences. In: Reimer, James A.: Paul Tillich: Theologian of Nature, Culture and Politics. Münster, Westf: LIT, 2004. p121-140. Santmire, Paul H.: The Reformation Problematic and the Ecological Crisis. In: Metanoia, Vol. 2. Special Supplement, June 1970. Thomas, J. Mark: Introduction. In: Tillich, Paul, Thomas, J. Mark: The Spiritual Situation in Our Technical Society. Mercer University Press, Macon, Georgia, 1988. XIII-XXI. p. Tillich, Paul: The Interpretation of History. Ford.: Nicholas Alfred Rasetzki, Elsa L. Talmey. Charles Scribner s Sons, New York, 1936. Tillich, Paul: Dynamics of Faith. Harper & Row, New York, 1957. Tillich, Paul, Kimball Robert C.: Theology of Culture. Oxford University Press, Oxford, 1959. Tillich, Paul: The Future of Religions. Greenwood Press Publishers, Westport, Connecticut, 1966. Tillich, Paul: My Search for Absolutes. Simon and Schuster, New York, 1967. Tillich, Paul, Thomas, J. Mark: The Spiritual Situation in Our Technical Society. Mercer University Press, Macon, Georgia, 1988. Tillich, Paul: Rendszeres Teológia. Ford.: Szabó István. Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 35 Matematika-fi zika szakos tanár, evangélikus teológus, tanársegéd az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Tanszékén. 2010/1 13

TANULMÁNY A magyar keresztény politika nagy kísérlete - A DNP parlamenti szerepe (második rész) Ez a cikksorozat kapcsolódik az e szerzők idősebbikének e folyóiratban megjelent korábbi cikksorozatához (Szakolczai 2008 2009). Az ennek az újabb cikksorozatnak az e folyóirat előző számában megjelent első részében: A DNP országgyűlési képviselőcsoportja (Szabó Szakolczai 2009-2010, első rész) leírtuk az 1947. évi DNP képviselőcsoport páratlan összetételét, és joggal állapítottuk meg, hogy ez volt, a Nemzeti Parasztpárt mellett, a legnépibb és egyben legintellektuálisabb magyar képviselőcsoport. Sajnálatos, hogy az NPP néha súlyosan helyteleníthető szerepet töltött be 1945 és 1956 között. Ebben a második részben a képviselőcsoport 1947 49. évi parlamenti szereplését mutatjuk be a párt 1949. évi kényszerű önfeloszlatásáig. A harmadik rész: A DNP országos politikai szerepe a forradalom idején a párt noha ez nem köztudott, egészen nagy jelentőségű 1956. évi országos szerepét ismerteti. A negyedik rész: Az üldöztetés, a forradalom és a megtorlás, a cikk címének megfelelően, a feloszlatás utáni üldöztetést, a DNP képviselőinek 1956. évi helyi szerepét, valamint a forradalom utáni megtorlást írja le. Az ötödik rész: Az úgynevezett kádári konszolidáció, a képviselők sorsa és a késői elismertetés a képviselőcsoport tagjainak további és még súlyosabb üldöztetését, valamennyiük személyes sorsát és a rendszerváltást megélők egy részének adott késői elismerést mutatja be. Ennek a második résznek a megírása éppúgy, mint az első részé nem vagy csak kis mértében igényelt újabb levéltári kutatást. Amint ezt már az első rész bevezetésében leírtuk, a Jelenkutató Alapítvány összeállította a Nemzetgyűlési Almanach 1945 1947 (Vida István főszerk., 1999) és az Országgyűlési Almanach 1947 1949 (Marelyin Kiss József és Vida István főszerk., 2005) c. kiadványokat, és ezek tartalmazzák valamennyi akkori nemzetgyűlési és országgyűlési képviselő adatait. Még ezt megelőzően Csicskó Mária és Szabó Róbert (1996) közölte a DNP 1947 1949. évi képviselőinek életrajzát; ez a tanulmány, más fontos forrásmunkákkal együtt, egy könyvárusi forgalomba sohasem került és teljesen elérhetetlen kiadványban (Kovács Rosdy 1996) jelent meg. A DNP képviselőinek parlamenti beszédeit az Országgyűlés naplója (Kiss Károly szerk., 1948 1949) tartalmazza. Más öszszefoglaló munkákra is támaszkodhattunk, így Elmer (1996), Kovács-Gyorgyevics (2001), Mézes (1991), Félbemaradt reformkor 1935 1949 (1990), Félbemaradt reformkor 1935 1949 (2006), valamint a később még megadandó irodalomra. Ebben a cikkben először a választásokkal és az ezt közvetlenül követő eseményekkel foglalkozunk, majd a parlamenti szereplés alapelveivel, idézve a legfontosabbnak látszó parlamenti felszólalásokat. Ezt a belső meghasonlás és az üldözetés kezdetének leírása követi: a pártból való kilépések, a mandátumoktól való megfosztások és a pótképviselők behívása. Már ezután került sor a talán legfontosabb és a párt érdemi parlamenti szereplését lezáró felszólalásra, Barankovics 1948. december 14-i búcsúbeszédére. Ezt még néhány felszólalás követte, majd a kényszerű önfeloszlatás, a mandátumokról való lemondások és az első letartóztatások. Ezzel e nagy kísérlet első része lezárult. A választások, és ami közvetlenül utánuk történt Köztudott, hogy sokaknak a választásra jogosultak listájáról való indokolatlan törlése, a kékcédulák, a választási csalások miatt a kommunisták kapták a legtöbb, és utánuk a DNP a legtöbb szavazatot. Hogy az akkor még nem élőknek is legyen némi fogalmuk arról, hogy hogyan is folyt a választójogtól való megfosztás, arról itt csak egyetlen konkrétumot. E szerzők idősebbikének családi gyermekorvosát, már nyugdíjas korban lévő, szakmai és emberi szempontból egyaránt köztiszteletben álló és hitvalló katolikus többgyermekes egyetemi magántanárt, még Bókay János tanítványát, valamint feleségét azzal az indokolással fosztották meg választójogától, hogy felesége nyilvántartott, egészségügyi bárcával rendelkező és ezért rendszeres orvosi ellenőrzésre jelentkezni köteles prostituált, és ez így ment nem tízezer, hanem százezer számra. Így is a DNP kapta az MKP után a legtöbb szavazatot, de az úgynevezett prémium-mandátumok, a töredékszavazatok elosztása után, 61 képviselővel, a negyedik legerősebb parlamenti párttá esett vissza a kommunisták, a kisgazdák és a szociáldemokraták után. Különböző technikai okok miatt egyes képviselők mandátumát csak késve igazolták, így a képviselőcsoport csak 1947. decemberre érte el teljes létszámát. Ennek a 61 képviselőnek, valamint a megválasztásuk után a mandátumukról, egyházi utasításra azonnal le- 14 2010/1

TANULMÁNY mondott két papképviselőnek a megválasztásuk előtti élettörténetét ismertettük e cikksorozat első részében. (Szabó Szakolczai, első rész, 28-38. o.) Az akkori irodalom általában, de pontatlanul, 60 képviselőről ír. A megválasztott és az addig az időpontig igazolt képviselők első frakcióülésére 1947. szeptember 12-14-én, Hévízen került sor. A párttörténeti leírásokban Hévíz helyett ismételten Hévízszentandrás szerepel; akkor ez volt a hévízi tónak és környékének, tehát az üdülőhelynek a megnevezése. A helyzetet és a teendőket a párt vezető értelmiségi magjának tagjai foglalták össze előadásaikban. Azt, amit elmondtak, teljes mértékben igazolta a történelem, de az a szemléletmód, amelyet képviseltek, mégis visszatetszést keltett a képviselők egy részében. Ezt egészen világosan leírtuk, és két volt DNP képviselő 1948-ban írt jelentésének kivonatos közlésével is illusztráltuk az előző cikksorozatban (Szakolczai 2008-2009, 3. rész, 6-9. o.). Ekkor ugyan, különös tekintettel a nem várt sikerre és az első frakcióülés eufórikus hangulatára, nem került sor semmiféle összeütközésre, de a később bekövetkezett meghasonlás már előrevetítette árnyékát. Ez a választási eredmény és az ennek alapján kialakult parlamenti helyzet, annak ellenére, hogy a Magyar Kommunista Párt (MKP) az akkorra már megtört és kollaboránssá vált Független Kisgazdapárt (FKgP) és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) volt a három legnagyobb parlamenti párt, a legkevésbé sem volt megnyugtató a kommunisták és főként Rákosi számára. Elkerülhetetlen volt tehát számukra a parlamenti erőviszonyok módosítása. Ez vezetett a Magyar Függetlenségi Párt (MFP) felszámolásának kezdeményezésére, és arra, hogy az Országos Nemzeti Bizottság 1947. november 20-án megsemmisítette e párt mandátumait. Ezt követően mindazoknak, akiknek a legcsekélyebb képességük volt a valóság felismerésére, volt szemük a látásra és fülük a hallásra, tudniuk kellett, hogy a parlamenttől ilyen körülmények között nemhogy a politikai erőviszonyok megváltoztatása, hanem még érdemi módosítása sem várható. Ezért a DNP parlamenti stratégiájának alapelvei csak a következők lehettek. (1) Félreérthetetlenül hangsúlyozni kellett, a képviselőcsoport tagjainak felfogásával és múltjával teljes összhangban, hogy a párt egyetért az 1945. évi alapvető, demokratikus és szociális, sőt szocialista szellemű, progresszív változásokkal, és nem kívánja vissza a múltat. (2) Minden olyan alapvető kérdésben, amely elsőrendű fontosságú volt a magyarországi politikai hatalom tényleges birtokosai számára, és amely nem állt ellentétben alapvető nemzeti érdekeinkkel és a DNP által képviselt keresztény felfogással, kerülni kellett a konfrontációt a kormánnyal, még a párt fenntartásainak hangoztatásával is. (3) Minden kérdésben eleget kell tenni a szovjet külpolitikai törekvéseknek, mert ezek befolyásolására nem lehetett lehetőség, és mert ezek elfogadása bizonyította azt, hogy a magyar ellenzék nem veszélyezteti a Szovjetunió külpolitikai törekvéseinek érvényesítését. (4) Minden olyan részletkérdésben, ahol bármilyen lehetőség volt erre, az ország és népe számára a lehető legjobb megoldás elfogadására kellett törekedni. (5) Az alapvető elvi kérdésekben, a következményekre való tekintet nélkül, képviselni kellett nemzeti és vallási érdekeinket és az elveinknek megfelelő álláspontot. Már bevezetésként azt kell mondanunk, hogy a frakció voltaképpen sikerrel, sőt, mai ésszel nézve, kifogásolhatatlanul követte ezt a stratégiát. Ez a stratégia azonban felszínre hozta és kiélezte a párton belüli ellentéteket. Kovács és Rosdy (1996: 191-220) a frakció vezető értelmiségi magjának öt parlamenti felszólalását közli, ezek közül az első kettő azonban még az 1945-1947. évi Nemzetgyűlés ülésén hangzott el. Ez az öt felszólalás inkább az öt személyiségnek akart emléket állítani, nem pedig az 1947 49. évi parlamenti szereplés keresztmetszetét akarta bemutatni. Ez az öt beszéd a címek a szerkesztők által adott címek - a következők: (1) Eckhardt Sándor: Köztársaság vagy monarchia? Döntsön a nép! (Nemzetgyűlés, 1946. január 31.) (2) Bálint Sándor: Becsüljük meg népünk sajátos hagyományait az oktatásban! (Nemzetgyűlés, 1947. március 21.) (3) Mihelics Vid: A párt egyeduralma nem használ a gazdaságnak. (Országgyűlés, 1947. november 11.) (4) Rónay György: Az egyház szabadon teljesíthesse kulturális hivatását. (Országgyűlés, 1948. február 23.) (5) Barankovics István: A jelen nyomorúsága és a jövő távlatai. (Országgyűlés, 1948. december 14.) A parlamenti szereplés alapelvei A legfontosabb felszólalások A fenti (1) és (2) alapelvnek talán leginkább Mihelics Vid 1947. november 14-i a nagybankok, a bányák és a nagyipar államosításának kérdéséről elmondott beszéde felelt meg. Mihelics, a párt legbaloldalibb szellemű képviselője, saját személyes felfogásával is a legteljesebb összhangban, félreérthetetlenül hangoztatta a párt progresszív alapfelfogását, nem utasította el, sőt helyeselte az államosítás gondolatát, de ugyanakkor hangoztatta a párt fenntartásait. Kimondta azt, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslatból haszon, és pedig nagy haszon származhatik a magyar népre (Mihelics 1947, 1043. hasáb), továbbá hogy gazdasági rendszert erkölcsi és társadalombölcseleti szempontból súlyosabb elítélés nem érhet, mint a kapitalizmust (1044. hasáb). Ez a kijelentés, amelyet ma nehezen lehetne megtenni, az 1929 33. évi világválság után megfelelt sokak akkori felfogásának. Felszólalását mégis azzal zárta, hogy ha [...] a kártalanításra elsősorban a 2010/1 15

TANULMÁNY kisrészvényesek méltányos mértékű kártalanítására vonatkozó kívánságunk méltánylásra nem találna [ ], akkor a törvényjavaslatot, legnagyobb sajnálatunkra, nem tudnók elfogadni. (1054. hasáb.) A fenti (3) szempont szerinti legfontosabb parlamenti szereplés Farkas Györgynek a magyar-szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés becikkelyezéséről szóló törvényjavaslat vitájában elmondott 1948. március 3-i beszéde volt. Történelmi példákra, Erdély, Bethlen Gábor és Rákóczi Ferenc politikájára hivatkozott (Farkas 1948, 1155. hasáb), és a beszédet a következőkkel zárta: A magas szerződő felek határozott hangsúllyal kijelentik, hogy a szerződés megvalósítása összhangban lesz az Egyesült Nemzetek Szervezete alapokmányával, vagyis ez a szerződés a szervezett világbékét akarja szolgálni. Forró óhajunk, hogy ez a szerződés legyen a világbéke, a szovjet-magyar jóviszony és a dunai táj békéjének megerősítője. Ezeknek a gondolatoknak figyelembevételével pártom, a Demokrata Néppárt és a magam nevében a törvényjavaslatot elfogadom. (1157-1158. hasáb.) Nagyon nehéz lenne a fenti (4) szempont szerinti legfontosabb beszédet kiválasztani, és ezért szinte találomra Pusztai Sándornak az ipari tárca költségvetési vitájában elmondott beszédét idézzük. Kimondja, hogy a kézművesiparosságról nem történt olyan gondoskodás, amely mai nehéz helyzetében segítséget jelentene neki, és bajait jelentősen enyhíteni tudná (Pusztai 1948, 813. hasáb.). A kisiparosság vergődik (815. hasáb), hitelszerződési lehetősége nincs (uo.), és ez a körülmény [ ] a kisiparosság teljes elsorvadását idézheti elő. (Uo.) Beszédének zárómondata: Mivel a költségvetésben előirányzott összegek nem felelnek meg azoknak a kívánalmaknak, amelyeket a kézműves-kisiparosság joggal támaszt, és mivel a kormányzattal szemben bizalmatlansággal viseltetem, pártom és a magam nevében a költségvetést nem fogadom el. (817. hasáb.) A párt képviselőinek és szónokainak minden igyekezete ellenére eljött a fenti (5) pont szerinti helyzet, amikor nem lehetett helye semmiféle engedménynek. Itt Barankovics Istvánnak az iskolák államosításának vitájában 1948. június 16-án elmondott beszédét kell idéznünk. Bevezetésként a következőket mondta, félreérthetetlenül kimondva, hogy ismeri a valós helyzetet. T. Országgyűlés! Tudatában vagyok annak, hogy a szó és az érv olyan hatalmával nem rendelkezem, amely a koalíciós pártok előzetes elhatározását módosíthatná, és a törvényjavaslat sorsán változtathatna. (Barankovics 1948a, 464. hasáb.) Alapelvként a következőket szögezi le: Az állam nem veheti el a világnézet érvényesülésének a nevelés terén egyetlen hatásos és kielégítő biztosítékát: a hitvallásos iskolákat. (469. hasáb.) S végül az utolsó mondatok: A legcsekélyebb erkölcsi ingadozás nélkül merem állítani: [ ], hogy ez a törvényjavaslat, ha az országgyűlés többségének helyeslését el is nyeri, a magyar nép igen nagy többségének értelmi, akarati és érzelmi egyetértését soha nem fogja elnyerni. [ ] És akik ezt a törvényjavaslatot megszavazzák, ezeknek is tudniuk kell, hogy ennek a javaslatnak a törvényerőre emelésével politikai győzelmet már nem arathatnak. A javaslatot nem fogadom el. (480. hasáb.) A parlamenti munka körülményei A képviselőcsoport tehát, amint ezt ez a legutóbbi felszólalás félreérthetetlenül bizonyítja, a legkeményebben helyt állt, ha helyt kellett állnia. A körülményeket, amelyek között ezt kellett tennie, Mézes Miklós a következőképpen írja le levelében. A képviselőcsoport tagjai valóságos élet-halál harcot vívtak, de szorgalmasan eleget tettek országgyűlési képviselői megbízatásukkal járó feladataiknak. Bíráltuk a kormány és a kommunisták túlkapásait. Interpellációkkal, valamint a költségvetési vitában elmondott tiltakozó beszédeinkkel szálltunk szembe velük. A kommunista képviselők durván, civilizálatlanul bántak velünk, és belénk akarták fojtani a szót. Kezükkel az asztalukat csapdosták, lábukkal a padlót verték, és öklüket rázva ordítottak ránk. A Parlament elnöke gyakran csak hosszú csengőrázás után tudott rendet teremteni. Az, hogy ez a leírás nem túlzás, világosan látható a parlamenti naplóból. Az ÁVO a DNP minden képviselőjére ráállított egy vagy több személyt is folytatja beszámolójában. Az ebédlőben, természetesen civil ruhában, ha meg tudták tenni, közel férkőztek asztalunkhoz, hogy kihallgassák, miről beszélgetünk. Az illemhelyen elbújtak egy-egy fülkébe, és ott hallgatóztak. Állandó megfigyelésben és félelemben tartottak, terrorizáltak bennünket. Így bántak velünk, az úgynevezett demokráciában, az Úrnak 1948-49-edik éveiben, az 1848-49-es szabadságharcunk 100-adik évfordulóján! Hősies küzdelem volt ez képviselőcsoportunk részéről is, és egyénileg is? A válasz csak egy lehet: határozott IGEN! A parlamenti napló, a DNP képviselőnek hozzászólásait kísérő és követő közbeszólások félreérthetetlenül megerősítik azt, amit Mézes Miklós leírt. A párt valamennyi képviselője megérdemli azt a késői és csekély tiszteletadást, amelyet e cikkben a megérdemeltnél sokkal szerényebben próbálunk megadni nekik. A kilépések és a mandátumtól való megfosztások A DNP eddig tárgyalt parlamenti szereplésének tárgyalása után térjünk rá a párt belső helyzetének és a képviselők sorsának, tehát a belső meghasonlásnak, majd az üldöztetés első szakaszának ismertetésére. 16 2010/1

TANULMÁNY Eleve nyilvánvaló, hogy abban a nehéz helyzetben, amelyben hazánk 1947 1948-ban volt, még remény sem volt arra, hogy olyan nézetrendszer és főként olyan politikai stratégia legyen kialakítható, amelyet akár ugyanazon a párton belüliek és azonos világnézetet vallók közül mindenki elfogad, és fenntartás nélkül követ. Eltérő volt a szereplők vérmérséklete, képzettsége és tájékozottsága, valamint magatartásmódja, és eltérő volt társadalmi helyzetük, amely bizonyos fokig még a vérmérsékletet is meghatározza, a képzettséget, tájékozottságot és magatartásmódot pedig egészen különösképpen. Ezek az eleve meglévő különbségek ellentétté váltak az MFP mandátumainak megsemmisítése után, amire a hevesebb vérmérsékletűek még nagyobb radikalizmussal, a megfontoltabbak pedig még nagyobb óvatossággal reagáltak. Az ellentéteket tovább fokozta a nyilvánvaló Mindszenty Barankovics stratégiai ellentét, amely különösképpen a zalaiak számára okozott nagy gondot, hiszen valamennyien szoros vagy egészen szoros kapcsolatban álltak Mindszentyvel, a zalai részek és különösképpen Zalaegerszeg korábbi egyházi vezetőjével, és valamennyien mélységesen tisztelték. Az eleve meglévő ellentétek tehát azonnal a felszínre kerültek. Az ellentétek első következménye a kilépések sorozatának megkezdődése volt. Kolbert János volt az első kilépő. 1948 januárjában négy interpellációt is bejegyeztetett, majd 1948. január 29-én bejelentette a házelnöknek, hogy kilépett a DNP-ből. Lépésének konkrét okát nem tudjuk megállapítani, lehet, hogy nem tartotta eléggé radi kálisnak a DNP politikáját, lehet, hogy ezt a lépést a hatalom provokálta ki, mert átmenetileg valóban tagja, sőt megyei szervezőtitkára volt a MÉP-nek (Magyar Élet Pártja). Rajk László február 17-i keltezésű levelében kérte mandátumának megsemmisítését, és a Parlament az összeférhetetlenségi bizottság jelentése alapján 1948. február 24-én fosztotta meg mandátumától. Ezután családjával együtt megkísérelte a nyugati határ átlépését, de letartóztatták őket. Zoltán Pál rövidesen követte Kolbert János példáját. Ő, mint hivatásos katonatiszt fia és maga is hivatásos katonatiszt, valamint 1945-ben a Pálffy-féle DNP tagja, sőt főtitkára, a Hivatásszervezetben vállalt szerepe ellenére nem egészen illett bele a Barankovics vezette DNP-be, és jelöltséget, valamint szervezést csak az 1947. augusztusi általános lelkesedés és összefogás szellemében vállalt. Kilépése nem volt meglepő, ezután mint párton kívüli folytatta parlamenti tevékenységét, többször fel is szólalt. A tulajdonképpeni törés 1948. április 2-án következett be valószínűleg nem véletlen, hogy éppen egy hónappal Farkas György fent ismertetett beszédének elmondása után, amikor a párton belüli ellenzék vezére, Matheovits Ferenc, valamint Abay Nemes Oszkár lépett ki a pártból. Mindketten jogászok, mindketten értelmiségi származásúak, mindketten pécsiek, feltehetőleg közeli személyes ismerősök, akik feltehetőleg nemcsak egyszerre léptek ki, hanem korábban közös elhatározással és gyakorlatilag egyszerre léptek be a pártba, még ha a regisztráció kelte amelyet egyébként nem ismerünk pontosan talán nem is egyezett meg kettőjük esetében. Őket nem sokkal később, 1948. április 26-án és nyilván azonos meggondolásból követte a párt két másik radikálisa, a zalaegerszegi Fehér Ferenc és a hévízi Pócza Lajos, a frakció alakuló ülésének szervezője és házigazdája, mindketten zalaiak. Barkóczy József kilépését 1948. június 15-én jelentették be, és ennek oka hasonló lehetett a többiekéhez. Ez az öt kilépő is megtartotta mandátumát. Az akkori parlamenti viszonyokra jellemző, hogy a házelnök szerint Barkóczy a DNP-ből való kilépésének bejelentését követő napon, az 1948. június 16-i ülésen és az iskolák államosításáról folyatott vitájában megsértette Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi minisztert, a mentelmi bizottság ezért elmarasztalta, és ennek folytán három hónapra kizárták a törvényhozás munkájából. A kilépéseket a párt egyes képviselőinek mandátumuktól való megfosztása követte, és e kettő között lényeges volt a különbség. A kilépéseket a kilépő radikálisok kezdeményezték, mert nem fogadták el a pártvezetés megfontoltabb politikáját, és mert nem tudták érvényesíteni elképzeléseiket. A mandátumtól való megfosztásokat a hatalom kezdeményezte, időzítésük szerint feltehetően politikai meggondolásból. Ezekre a DNP-nek az iskolák államosításának ügyében elfoglalt egyértelmű és radikális, elutasító parlamenti szereplése után került sor, és ezért kellő alap van annak feltételezésére, hogy a mandátumoktól való megfosztások sorozatára a DNP-nek ez ügyben elfoglalt határozott álláspontja adott okot. Van ok annak feltételezésére is, hogy ugyanezek a mandátumoktól való megfosztások azt is jelentették, hogy megszületett az elhatározás a DNP felszámolására. Az, hogy itt ekkor meghozott és egyértelmű politikai meggondolásokon alapuló döntésekről volt szó, alátámasztja, hogy a mandátumoktól való megfosztásra jogi alapot adó tények már az 1947. évi választásokkor és a mandátumok igazolásakor ismertek voltak. Egyrészt volt olyan képviselő, aki, átmenetileg ugyan, de tagja volt a korábbi kormánypártnak, a MÉP-nek, és aligha tételezhető fel, hogy a hatalom ezt nem tudta már korábban is. Másrészt még 1945 legelején Debrecenben nem sikerült megakadályozni, hogy az EMSZO-t (Egyházközségi Munkásszakosztályok) és a Hivatásszervezetet (Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete) fasiszta alakulatnak minősítsék, és ezért betiltsák, noha vezetőiket a nyilasok üldözték és bebörtönözték, és egyesek közülük Dachauban voltak, amikor szervezetüket betiltották. Ez indokolást adhatott e szervezetek volt tagjainak és főként vezetőinek mandátumuktól való megfosztására. Eleve köztudott volt, hogy a DNP egyes tekintélyes képviselői, a mozgalmi vezetők, korábban e szervezetek vezetői voltak. Az, hogy 2010/1 17

TANULMÁNY korábban nem, ekkor viszont felléptek ellenük emiatt, az akkor aktuális politikai motiváció félreérthetetlen bizonyítéka, és a konkrét ok aligha lehetett más, mint a pártnak az iskolák államosításának ügyében elfoglalt intranzigens álláspontja. Ezek az események az alábbiak szerint tekinthetők át. Kolbert Jánost, amint ezt már tárgyaltuk, 1948. február 24-én, a MÉP szervezőtitkári beosztása miatt megfosztották mandátumától. Erre még korábban, a most tárgyalt feltehető ok előtt került sor. Helyére 1948. április 26-i hatállyal Gábriel Jánost hívták be. Berkes János, aki tanító volt, 1939-től 1942-ig formálisan tagja volt a MÉP-nek, a Teleki Pál vezette kormánypártnak, de már 1942-ben átlépett az FKgP-be. Ezért, 1948. július 7-én három héttel Barankovics fent bemutatott beszéde után megfosztották mandátumától, és helyére Horváth Ferencet hívták be augusztus 4-i hatállyal. Keresztes Sándort, ugyancsak 1948. július 7-én, hivatásszervezeti tevékenysége miatt fosztották meg mandátumától. Míg Berkes János esetében még fel lehetett tételezni, hogy akkor jöttek rá múltjára, ilyesmi Keresztes Sándor esetében nem volt állítható, mert köztudott volt, hogy főfoglalkozásban volt a Hivatásszervezet szervezője. Helyére Harnóczy Kálmánt hívták be 1948. augusztus 4-i hatállyal. Pörneczi József az ellene indított politikai támadások miatt lemondott mandátumáról, és ezt 1948. július 7-én jelentették be. Helyére Keszler Aladárt hívták be ismét 1948. augusztus 4-i hatállyal. Szabados Pált EMSZO és hivatásszervezeti tevékenysége miatt, ami szintén eleve köztudott volt, 1948. július 7-én fosztották meg mandátumától. Helyére Babóthy Ferenc lépett, aki lemondott Somogy megyében szerzett mandátumáról, és az így megüresedett helyre Koczor Jánost hívták be augusztus 4-i hatállyal. Ugrin Józsefet ugyancsak eleve közismert hivatásszervezeti tevékenysége miatt szintén 1948. július 7-én fosztották meg mandátumától. Helyére Kováts László lépett, aki lemondott másutt szerzett mandátumáról, és erre az így megüresedett helyre Csontos Tamást hívták be augusztus 4-i hatállyal. Iszak Kálmánt 1948. július 9-én fosztották meg mandátumától azzal az indokolással, hogy a MÉP szervezőtitkára volt, noha ezt nem tudták bizonyítani. Helyére dr. Szabó Ferencet hívták be 1948. augusztus 4-i hatállyal. Noha ez később történt, a pótképviselő behívása miatt célszerű már itt tárgyalni, hogy Matheovits Ferenc 1948. december 15-én, nyilván az események elleni tiltakozásának kifejezése és a személye elleni támadások miatt, lemondott mandátumáról. Helyére Bakó Mátyást hívták be 1949. január 28-i hatállyal. Összesítve a leírtakat, a képviselőcsoportnak öszszesen 71 tagja volt. A két papképviselő megválasztása után lemondott, de őket is a képviselőcsoport tagjának kell tekintenünk; erkölcsi szempontból is és azért is, mert mandátumok igazolása és lemondásuk között, igaz ugyan, hogy csak egyetlen napig, a képviselőcsoport tagjai voltak. A képviselőcsoport ezt követően 61 fővel alakult meg még akkor is, ha az utolsó két képviselő mandátumának igazolására csak 1947 decemberében került sor. Ez összesen 63 fő. Végül a mandátumoktól való megfosztások, illetve Matheovits lemondása folytán 8 pótképviselőt hívtak be, és ezzel nőtt a teljes létszám 71-re. Az ő sorsukról kell tehát számot adnunk, erre azonban majd csak a negyedik és ötödik részben kerülhet sor. Addig foglalkoznunk kell még a pótképviselőkkel. A pótképviselők A DNP képviselőcsoportjának összetétele csak a pótképviselők legfontosabb adatainak ismertetésével lehet teljes. Ezért róluk, behívásuk sorrendjében, a következőket közöljük. Gábriel János (Kaposvár, 1894 Kaposvár, 1970) kocsifényező-mester. Apja vasúti kocsifényező, majd mozdonyvezető, hatan voltak testvérek. Négy fiútestvére mozdonyvezető, műbútorasztalos, gazdálkodó és állomásfőnök, leánytestvére háztartásbeli, ő maga kocsifényező-mester, magániparos, felesége szabó kisiparos. 1921-ig a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagja, de amikor önálló lett, kilépett. Szülővárosában akkor lett közismert, amikor 1946 tavaszán lecsendesítette a városba érkező Tildy köztársasági elnök elé vonulókat, akik eltűnt hadifogoly hozzátartozóikat akarták számon kérni tőle. Szavainak hatására írásos petíciót fogalmaztak meg kéréseikről, és a dokumentumot átadó bizottság elnökének is felkérték. Az eset után több párt is megkereste, de ő a DNP felkérését fogadta el, és így választották meg pótképviselővé. Horváth Ferenc (Gyöngyösszentkereszt, Vas vm., 1911 Csáford, Zala m., 1969) gazdálkodó, majd segédmunkás, pincér. Édesapja cipész, édesanyja háztartásbeli. Egyik fiútestvére cipész, a másik hentes és mészáros. Négy polgárit végzett, vendéglőt és hentesüzletet nyitott, 3 hektár saját földjén és 25 hektár bérelt területen gazdálkodott. Felesége vendéglős, három gyermekük nőtt fel, az egyik gazdálkodó, a másik raktáros, a harmadik pincér. KALOT tag, 1947-ben csatlakozott a DNP-hez, és pótképviselővé választották. Harnóczy Kálmán (Kiskunhalas, 1898 Kiskunhalas, 1968) földbirtokos, gazdálkodó. Apjának 123 hold volt a birtoka. A kiskunhalasi református gimnáziumban érettségizett. Aktívan részt vett városa közéletében, a polgári olvasókör és a KALOT tagja volt, a katolikus egyházközségben is tevékenykedett. 1945- ben birtokának nagy részét államosították, maradék birtokán gazdálkodott. Belépett az FKgP helyi szervezetébe, később alelnöknek is megválasztották. Pártja delegáltjaként helyet kapott a városi igazolóbizottság- 18 2010/1

TANULMÁNY ban. 1947-ben lépett át a DNP-be, és választották meg pótképviselővé. Keszler Aladár (Tapolca, 1908 Tapolca, 1972) vállalkozó. Édesapja ugyancsak vállalkozó, édesanyja háztartásbeli. Középiskolai tanulmányait a székesfehérvári cisztereknél kezdte el, majd a budapesti Kossuth Lajos gimnáziumban érettségizett, vegyipari ismereteit magánúton szerezte. Édesapja halála után átvette és irányította a család tulajdonában lévő kisvállalkozást, egy rézkénporgyárat, művelte 2,5 holdas szőlőbirtokát, és mellékállásban olajraktár-kezeléssel is foglalkozott. Munkája mellett a helyi lap szerkesztésében vett részt, 1937-38-ban a Tapolcai Újság főszerkesztője. 1945-ben az FKgP helyi szervezetének tagja, majd elnöke. 1947- ben a tagsággal együtt testületileg kilépett, ez év nyarán a DNP-hez csatlakozott, felkérésükre képviselő-jelöltséget vállalt, és pótképviselővé választották. Koczor János (Inke, Somogy vm., 1918 Chatham, Ontario, Kanada, 1999) gazdálkodó. Édesapja kocsis, majd kisbirtokos, édesanyja és húga gazdasszonyok. Szülőföldjén végezte el a négy elemeit, majd Csurgón a négy polgárit. Papnak szánták, de mégsem folytatott egyházi tanulmányokat, hanem az apai 10 holdon gazdálkodott. Húszéves korában lépett be az FKgPbe, majd bekapcsolódott a KALOT-ba, elvégezte az érdi népfőiskolát, és megválasztották a KALOT szervezőtitkárának is. 1945 után folytatta földje művelését. 1947-ben átlépett a DNP-be, pótképviselővé választották. Csontos Tamás (Nagyiván, Heves vm., 1925 Karcag, 1989) gazdálkodó. Szüleinek 36 hold földjük volt. 1944-ben érettségizett a debreceni kereskedelmi iskolában, de ezt követően a családi tradíciót követve szülei gazdaságát irányította. 1946-ban lépett be a DNP-be, majd pótképviselővé választották. Szabó Ferenc dr. (Zalaegerszeg, 1920 Zalaegerszeg, 2002) Édesapja postaaltiszt. Elemi és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. 1946-ban a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán jogi végzettséget szerzett. Első munkahelyén, a zalaegerszegi postánál postatiszti beosztásban dolgozott. Már 1945-ben bekapcsolódott a politikai életbe. Belépett az FKgP városi szervezetébe, irányította a pártszervezést, megválasztották megyei főtitkárnak. 1947 nyarán mivel megítélése szerint az FKgP elvesztette erkölcsi hitelét választói előtt kilépett pártjából, a DNP-hez csatlakozott, pótképviselővé választották. Bakó Mátyás (Szebény, 1908 Pécs, 1986) agronómus. Édesapja földműves, 60 holdon gazdálkodtak, tönkrementek, és a megmaradt 6 holdat művelték meg. A pécsi jezsuitáknál érettségizett, majd Keszthelyen tanult. Több helyen intézőként dolgozott. 1946-ban lépett be a DNP-be, addig nem volt közéleti szerepe, pótképviselővé választották. A pótképviselők tovább növelték a képviselőcsoport népi jellegét, ami érthető, mert mi sem természetesebb, hogy a listák közepére vagy végére a kevésbé ismertek és kisebb politikai múlttal rendelkezők kerültek. Barankovics búcsúbeszéde 1948 decemberében már nyilvánvaló volt, hogy itt a vég. Barankovics 1948. december 14-én mondta el utolsó nagy parlamenti beszédét, amely az ő és egyben a párt búcsúbeszéde volt. Aligha tévedünk, ha azt írjuk, hogy ez volt a párt képviselőinek ebben a másfél évben elmondott legfontosabb beszéde, és ezért a többinél részletesebben kell ismertetnünk. Barankovics egy rövid és aktuális bevezetés után mélységes csalódottságának adott hangot, és tulajdonképpen arra utalt, hogy a nagy kísérlet, az a remény, hogy a teljes kommunista hatalomátvétel, az országnak a kommunisták elképzelései szerinti teljes átalakítása és a proletárdiktatúra a fent kifejtett elvek szerinti parlamenti szerepléssel megakadályozható, megbukott. A kormány politikája és különösen a választások során még fel sem merült törekvései, amelyek részben már megvalósultak, részben pedig a jövőt előrevételezik, lényegesen megváltoztatták azokat a körülményeket, amelyek között a néppárt a választások idején programjával a nyilvánosság elé lépett. Márpedig minden politikának, a keresztény politikának is, belső törvénye, hogy az elvek és célok helyességén túl a lehetőségeket is számba kell vennie, ha meg akarja érdemelni a józan ész által még egyáltalán igazolható politika nevét, és ha nem akar lezülleni légüres térben való monologizálásra [ ] vagy ábrándkergetéssé. Mondanivalómat a körül a három lényeges elvi és gyakorlati programpontunk köré csoportosítom, amelyekben a tranzigálás számunkra erkölcsi magatartásunk sérelme nélkül egyszerűen lehetetlenség. Az első az egyház és állam viszonya, kapcsolatban a világnézetek civiljogi egyenjogúságával; a másik az új gazdasági rendnek és benne különösen a kis- és közép-magántulajdonnak a kérdése, tekintettel az újabb agrárpolitikai törekvésekre, és a harmadik általában az állam szerepe és az emberi szabadságjogok ügye. (Barankovics 1948b, 23. hasáb.) Az egyház és az állam viszonyának problémája [ ] konkréten a katolikus egyház és a magyar állam viszonyának rendezetlenségét, fájdalmas és káros feszültségét jelenti. [ ] Amennyire én a helyzetet ismerem, jó lelkiismerettel azt állíthatom, hogy a sérelmek reparációjának a legjobb, sőt talán az egyetlen útja a tárgyalásokon kialakuló megállapodás. Szerény véleményem szerint a katolikus egyház és az állam viszonyának problémája ugyanis most olyan állomáshoz érkezett, amikor a fennálló sérelmek nyilvános megtárgyalásától való tartózkodásra csak az nem fog nyomós okot látni, aki a kérdés egész hátterét és érlelődési folyamatát nem ismeri, és így azt hiszi, hogy a részleges reparációkat a probléma általános megoldása 2010/1 19

TANULMÁNY nélkül is el lehet érni. Az okosság ma mindkét oldalon önfegyelmet kíván, kivételes önuralmat, amellyel a kérdés általános rendezésére igyekszik összpontosítani minden erőt. (24. hasáb.) Ezt a sajtószabadságnak és az egyesülési szabadságnak sérelmei részletes tárgyalása követi, amelyeknek jóvátételét hovatovább már remélnünk sem lehet önámítás nélkül. (25-26. hasáb.) A másik kérdés az új gazdasági rendnek, vagy ahogyan népszerűen nevezni szokták, a gazdasági demokráciának a kérdése. Alaptételünk, amelyből kiindulunk, hogy a liberális monopolkapitalizmus nemcsak erkölcsileg volt rossz, hanem a történelem is túllépett már rajta. A tőkés haszon alapján álló gazdálkodási rendet egy újnak kell felváltania, amely a gazdálkodás céljává az embert teszi. Ez az új rend egyfelől ki kell küszöböljön minden olyan nagy vagyoni hatalmasságot, amely anyagi erejét az emberek elnyomására használhatja fel, másfelől viszont ki kell küszöbölnie a nélkülözést, vagyis a munka jogának általános realizálása által kivétel nélkül minden embert meg kell szabadítania attól az elnyomástól, amit a nyomor már önmagában is jelent. (26-27. hasáb.) Ami az új gazdasági rendnek nem célját, hanem szervezetét illeti, elsősorban meg kell állapítanom azt, hogy nekünk nem ideálunk az állami bérmunkások társadalma. [ ] Mi a munkás szempontjából is a legelőnyösebbnek egy olyan gazdasági rendet tartunk (Állandó zaj a dolgozók pártján.), amelyben van egy állami szektor, éspedig egy olyan nagy állami szektor, amellyel az állam a gazdálkodást a közjó érdekei szerint állandóan befolyásolhatja, van egy szövetkezeti szektor, amely a tömörült egzisztenciáknak még az állammal szemben is megadja a nagy egység nyújtotta védelmet, és végül egy nagy magángazdasági szektor ([ ] Zaj a dolgozók pártján) a kis- és közép-magántulajdon fennmaradása, erősödése és szaporodása céljából. És mindezt kiegészíti, mintegy megkoronázza a munkavállalóknak valóban szabad és független, főleg az államtól és az államhatalmat ténylegesen gyakorló tényezőktől független szakszervezete, amely a munkavállalók irányában nem a munkaadó államot képviseli. ([ ] Zaj a dolgozók pártján.) De amennyire idegen tőlünk az állami bérmunkások társadalma, annyira távol állunk egy olyan állami rendtől, amelyben a törvényhozó és a végrehajtó, sőt részben és közvetve a bírói hatalmat is, valamint a szakszervezkedéssel adott hatalmat ugyanaz a legfőbb politikai tényező, egy párt, vagy a pártok koalíciója gyakorolja. (Zaj a dolgozók pártján. [ ]) (27. hasáb.) A néppárt nemrég foglalkozott a mezőgazdálkodás rendjének reformjával kapcsolatos hivatalos megnyilatkozásokkal, amelyek agrárnépességünket merőben új, a választásokon még nem is sejtetett helyzet elé állították. Mi minden agrárpolitika célját a mezőgazdasági lakosság életszínvonalának minél magasabb fokra való emelésében látjuk. [ ], illetőleg abban, hogy ezáltal az ország egész lakosságának gazdasági boldogulását elősegítsük. (28. hasáb.) A néppárt az általános életszínvonal emelésének szempontja mellett a földreformot is azért helyeselte és helyesli ma is, mert véget vetett a nagybirtokrendszer elavult és antiszociális formájának, és lényegesen növelte a független kisegzisztenciák számát. [ ] Éppen ezért azt kívánjuk, hogy az állami szövetkezeti politika sem közvetlenül, sem közvetve ne irányuljon a kisegzisztenciák önállósága ellen, ne alkalmazzon szövetkezeti kényszert sem közvetlenül, sem pedig közvetve. (30. hasáb.) [Ezzel kapcsolatban] két nagy kérdést kell még megoldani. Az első a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság teljes foglalkoztatottsága. Itt különösen kimunkálandó feladatnak tartjuk a háziiparnak, a mezőgazdasági iparosodásnak és a kisüzem belterjességének tervszerű és intézményes felkarolását. [ ] A másik nagy kérdés abból adódik, hogy a mezőgazdaság korszerűsítésével egyidejűleg szükségképpen csökkenni fog a mezőgazdaságban hasznosítható emberi munkaerő. [ ] A mezőgazdaságban feleslegessé váló munkaerőket csak akkor tudjuk hasznosan foglalkoztatni, ha a gazdaságosság határán belül, de minél nagyobb mértékben fejlesztjük iparunkat, különösen mezőgazdasági iparunkat, és hathatósan kiépítjük kül- és belkereskedelmünket. [ ] Éppen a fejlettebb technikájú mezőgazdasági termelés kívánja meg az egyre alaposabb és biztosabb szaktudás megszerzését. Emiatt szükségesnek véljük, hogy a földtulajdonnak mind öröklés, mind pedig más jogügyletek útján való szerzésénél azok részesüljenek előnyben, akiknek megfelelő mezőgazdasági szaktudásuk van. (Helyeslés a néppárton Zaj a dolgozók pártján és a parasztpárton.) (30-31. hasáb.) A harmadik kérdéscsoport a szabadságjogok körét öleli fel. Itt az ellentét közöttünk nem abban csúcsosodik ki, mintha mi olyan szabadságjogokat követelnénk, amelyeket a kormány egyszerűen expressis-verbis megtagad. Ha a szabadságjogokat felsoroljuk, akkor a szavakban, amelyekkel az egyes szabadságjogokat megjelöljük, a kormány és köztünk igen csekély, mondhatni semmi a különbség. [ ] A kormány és az ellenzék egyképpen vallja, hogy az állampolgárokat megilleti a vallásszabadság, a gyülekezési, a tanulási, a tanítási szabadság, a munka szabadsága, a tulajdonszerzés és birtoklás szabadsága, a közakarat kialakításába való beleszólásnak, a szabad pártalakításnak a joga és még egész sor emberi és demokratikus állampolgári szabadságjog. Az ellentét nem a szavakban, hanem a szabadságjogok elvi és gyakorlati tartalmában mutatkozik [ ], és ez mutatja a helyzet fonákságát [ ] Logikus tehát az a különbség is, amely a kormány és közöttünk azoknak az intézményeknek és eszközöknek tekintetében áll fenn, amelyek az emberi és az állampolgári szabadságjogok intézményes biztosítékait, gyakorlatilag elengedhetetlen védelmi rendszerét jelentik. (31-32. hasáb, kiemelés tőlünk, a szerzők.) 20 2010/1