EURÓPAI TÜKÖR XII. ÉVF. 10. SZÁM n 2007. OKTÓBER

E U R Ó PA I TÜ KÖR A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA EURÓPAI TÜKÖR XII. ÉVF. 10. SZÁM n 2007. OKTÓBER A TARTALOMBÓL n Az európai modell példaértékû marad Beszélgetés Bayer József akadémikussal n Pitti Zoltán: Az Európai Unió az adóversenyben n Dorogman László: Törökország két választás után n Szalay Klára Szabó Gergely: Románia európai uniós csatlakozása a Magyar Köztársaság Országgyûlésének munkájában n Mohay Ágoston: Parlamentközi kapcsolattartás az Európai Parlamentben XII. ÉVFOLYAM 10. SZÁM 2007. OKTÓBER

EURÓPAI TÜKÖR 2007/10. A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA

Tartalom Az európai modell példaértékû marad Beszélgetés BAYER JÓZSEF akadémikussal..................... 3 PITTI ZOLTÁN: Az Európai Unió az adóversenyben, és adóverseny az Európai Unióban.................................... 13 HERCZOG EDIT KOVÁTS-SZÉPLAKI ILDIKÓ: EU-ügynökségek az Unió polgárainak szolgálatában................................ 37 DOROGMAN LÁSZLÓ: Törökország két választás után................. 52 SZALAY KLÁRA SZABÓ GERGELY: Románia európai uniós csatlakozása a Magyar Köztársaság Országgyûlésének munkájában............. 59 MOHAY ÁGOSTON: Parlamentközi kapcsolattartás az Európai Parlamentben.. 84 DEZSÉRI KÁLMÁN: A csökkentett áfa-kulcsok és egyes áfa-szabályok felülvizsgálata az EU-ban................................ 95 GRÚBER KÁROLY: A kelta tigris és a pápa gyermekei: gondolatok Írország gazdasági és társadalmi felzárkózásáról...................... 113 Magyar EU-elnökség, 2011 DIENES-OEHM EGON: Az Európai Unió elnökségének funkciója és feladatai a gyakorlatban.............................. 126 Európai biztonság- és védelmi politika KIS-BENEDEK JÓZSEF NÓGRÁDI GYÖRGY: Észak-afrikai iszlám radikális csoportok tevékenysége Európában, és ennek hatása az európai biztonságra........................................ 132 Szemle IZIKNÉ HEDRI GABRIELLA JUHÁSZ IMRE: Az Európai Unió reformszerzõdése.................................... 142 Uniós aktualitások Országgyûlés Külügyi Hivatala GYÖRKÖS MARIANNA: Legális bevándorlás: lépések egy átfogó, uniós szintû politika létrehozására......................... 154 Központi Statisztikai Hivatal FREID MÓNIKA: Statisztikai portré az Európai Unióról I............... 164 Olvasólámpa Baneth András Cserey Gyula: The Ultimate EU Test Book (A végsõ EU tesztkönyv)............................... 174 Monitor............................................... 178 English summaries........................................ 186

3 Az európai modell példaértékű marad Beszélgetés Bayer József akadémikussal, az MTA Politikatudományi Intézetének igazgatójával Európa, minden ellenkezõ híreszteléssel szemben, éppenséggel felemelkedõben van, és a jövõ nagyobb mértékben Európáé, mint ahogyan most sokan feltételezik. Ahhoz persze, hogy az Európai Unió a globális versenyben helyt tudjon állni, nagy és olykor megrázó reformokat kell végrehajtani, amelyek sokak számára szerzett jogok elvesztésével is együtt járhatnak. De reformoknak nem lehet a célja a jóléti állam megszüntetése, csakis az új viszonyoknak megfelelõ átalakítása. Az európai modellnek azonban továbbra is példaértékûnek kell maradnia. Az utóbbi idõben gyakran hallani szkeptikus hangokat az Európai Unió jövõjével kapcsolatban. Sokan gondolják, hogy a lisszaboni folyamat kudarca és az alkotmányozási folyamat megtorpanása egyaránt okot szolgáltat a borúlátásra. Ezt látszik táplálni egyebek mellett a töretlenül gyors kínai gazdasági növekedés vagy az amerikai tudomány számos sikere. Ugyanakkor az is tapasztalható, hogy például éppen a magyar szakirodalomban ezzel szögesen ellentétes vélemények is szép számmal hangot kapnak. Való igaz, hogy az Európai Unió jövõjével kapcsolatban sok borúlátó mítosszal találkozhatunk. Nem kevesen terjesztik, hogy a globalizációs versenyküzdelemben az európai integrációs közösség lemarad, gyengülni fognak pozíciói. Sajátságos módon ez a vélemény leginkább Amerikában terjedt el. Ott, ahol kezdettõl támogatták az európai integrációt, mert fontosnak tartották, hogy a két világháború után a korábban engesztelhetetlen ellenfelek megbékéljenek egymással. Hiszen az Európai Közösség elsõsorban mint a franko-germán megbékülés és együttmûködés volt érdekes Amerika számára. Viszont az is tény, hogy az európai védelmi szövetség gondolata amely Párizsban született nem örvendett népszerûségnek az Egyesült Államokban, mint ahogy ma sem látják szívesen. A gazdasági-politikai kooperáció azonban egyértelmû rokonszenvet váltott ki. Idõközben az Európai Unió fejlõdése hatalmas sikertörténetté kerekedett, hiszen messze túlnõtt a vámmentes gazdasági együttmûködés keretein. Ma már világos, hogy egy hatalmas, új gazdasági entitás jött létre, amelyben ugyanazon szabályok vezérlik az ökonómiai folyamatokat, méghozzá visszafordíthatatlanul. Ráadásul a jelenlegi huszonhét tagország közül többen korábban Nyugat-Európával élesen szemben álltak, mivel ellenséges politikai blokkhoz, katonai szövetséghez tartoztak. Az 1995 óta történt csatlakozásokat elõször Ausztriáét és Svédországét, Finnországét, majd a poszt-szocialistáknak is nevezett országokét ön perdöntõ jelentõségûnek tartja? Feltétlenül. A hidegháború vége után egyrészt a semleges különállásnak nem volt többé értelme, ez magyarázza Ausztria, Svédország és Finnország belépését. Ami pedig az ún. keleti bõvítés hullámát illeti, éppen ez garantálja azt, hogy az

4 EURÓPAI TÜKÖR 2007/10 OKTÓBER Európai Unió fejlõdése az ellenkezõ véleményekkel szemben nem torpan meg, hanem a globális versenyben nõnek az esélyei. Ezért különösen kiemelném a 2004- ben, illetve a 2007-ben csatlakozott országok belépésének jelentõségét. Ha alaposabban megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy minden nagy gazdasági egység felemelkedése az expanzió lehetõségén alapul. Ennek során olyan térségeket kapcsol be a fejlõdésbe, amelyekben még nem történt meg a modernizáció, ahol a kapitalizmus még nem bontakozott ki megfelelõen, ezért ott lehetõség nyílik új piacok teremtésére, olcsó és képzett munkaerõ bevonására a nagy vállalatok mûködésébe. Az persze nyilvánvaló, hogy a szegényebb, fejletlenebb országok csatlakozása az Unióhoz fejlesztési pénzeket emészt fel. De ez is hozzájárul ahhoz, hogy ezeknek az országoknak a gazdasága látványosan növekedjen. Ez pedig lehetõséget teremt a versenyképes, méretgazdaságos termelés kibontakoztatására. Ha egy pillantást vetünk az újonnan felvett országok fejlõdésére, azt látjuk, hogy növekedésük jóval gyorsabb, mint a régi tagországoké, ami viszont jótékony hatással van ez utóbbiak gazdaságára is. Ezért nyilvánvaló, hogy a nyugat-balkáni országok, de Törökország, Ukrajna, sõt Grúzia is olyan területek, amelyek perspektivikusak az Európai Unió terjeszkedése szempontjából. A határ nyilván Oroszország, amely eurázsiai hatalom, és területi nagyságánál, lakosságszámánál fogva feltehetõen egy másik integráció része lesz majd. Véleménye szerint tehát az Európai Unió eddigi sikertörténete folytatódni fog? A jövõbeli kilátásokkal kapcsolatban egy személyes emlékemet idézném fel. Az 1980-as években történt, hogy egy kollégám amerikai tanulmányútjáról visszatérve azt fejtegette: Európát leírták az Egyesült Államokban, a világ legdinamikusabban fejlõdõ területe a csendes-óceáni térség. Ez akkoriban talán így látszott, mégis tévedés volt azt hinni, hogy Amerika és Európa gazdasági és politikai kapcsolatrendszere másodlagossá válna. Egyoldalú és téves a feltételezés, hogy a jövõ kizárólag a csendes-óceáni térségé vagy Ázsiáé, és Európa valamiféle muzeális jelenséggé válik. Ellenkezõleg, nagyon is erõs versenytársa lesz a világ többi nagy régiójának, feltéve, hogy meg tud oldani néhány olyan problémát, amely alapvetõen a történeti-nemzetállami eredetû széttagoltsággal és a szuverenitás féltésével függ össze. Az idén emlékeztünk a Római Szerzõdés születésének ötvenedik évfordulójára. Milyen benyomásai voltak a fél évszázadról szóló értékeléseket olvasva? Ma már Amerikában is érdekes fordulat tapasztalható. A Newsweek magazinnak az ötvenéves európai évfordulót méltató számában Andrew Moravcsik, a Princeton Egyetem Európai Kutatóközpontjának vezetõje éppenséggel az EU elõnyeirõl értekezett. Szerinte az Európai Unióhoz történõ csatlakozások, más oldalról nézve: a Közösség terjeszkedése, nem csupán látványos, de sikeres is. Ennek bizonyítására említi, hogy Európa most már gazdasági téren is versenyképes az Egyesült Államokkal, hiszen közel félmilliárd lakosú piacot jelent, külkereskedelme felülmúlja az USA-ét, amelynek mellesleg a csendes-óceáni térség felé fordulása ellenére külkereskedelme legtetemesebb része továbbra is Európával bonyolódik. Ennél is fontosabb azonban, hogy az amerikai beruházások nagyobbik hányada 60 százaléka Európába irányul. Azt hiszem, semmi sem beszédesebb annál, mint amit megbízható adatok bizonyítanak: csupán a Benelux államokban és Svájcban eszközölt

AZ EURÓPAI MODELL PÉLDAÉRTÉKŰ MARAD 5 amerikai befektetések önmagukban nagyobb nyereséget hoznak az USA vállalatainak, mint a kínai és az indiai beruházások együttvéve. De fordítva is hasonló a helyzet: az európai tõkekihelyezések kétharmada az USAba irányul. Miközben kisebb pánik tört ki a kínai gazdaság fejlõdésétõl, Moravcsik rámutat: az amerikai lakosságnak fogalma sincs róla, hogy egzisztenciális-szociális biztonsága milyen nagy mértékben függ éppen Európától. Európában a mind nagyobb gazdasági térség igen kedvezõ lehetõségeket biztosít ahhoz, hogy az itteni transznacionális-globális vállalatok bármely téren versenyképesek lehessenek. Természetesen vannak lemaradásaink, de egészében nincsen szégyenkezni valónk. Egyes területeken pedig kifejezetten elõnyeink vannak. Nem feledkezhetünk meg róla, hogy az európai civilizáció és kultúra mind a társadalmi kohézió, mind az élet minõsége szempontjából számos nagy vívmányt is teremtett. Európának az a sokfélesége, amely a nemzeti kultúrák együttesébõl táplálkozik, a továbbiakban is páratlan forrása lehet az innovációnak. A különbözõ területeken zajló nemzeti vetélkedésnek azonban át kell engednie a helyét egy európai méretû összefogásnak. Vitathatatlan: ahhoz, hogy versenyezni tudjunk Amerikával, szükség van például egy egységes európai tudomány- és technológiapolitikára. Az Egyesült Államokban, a közhiedelemmel ellentétben, az állam óriási beruházásokat végez a kutatásban, méghozzá az alapkutatásban, ahol az innováció szempontjából a legígéretesebb munka folyik. Remélhetõen rövidesen Európában is változik a helyzet, létrejönnek azok a nagy tudományos központok, amelyek vonzóak lehetnek, és megakadályozzák, hogy a leginnovatívabb kutatók Amerikába vándoroljanak. Persze a tudomány világa meglehetõsen internacionális, így nagyon is számottevõ az olyan amerikai-európai kooperáció, amely nélkül nem is valósulhatott volna meg számos projekt: például az emberi génállomány feltérképezése, az õssejtkutatások, az ûrkutatás eredményei. Azonban mégis nagy szükség volna olyan önálló európai kutatásokra, amelyeket az EU is magas szinten, megfelelõ anyagiakkal támogat. Jól látható, hogy a legnagyobb nemzeti kutatómûhelyek sem tudnak olyan eredményeket elérni, mint amilyenekre nagy nemzetközi kutatóhálózatok volnának képesek. Itt viszonylag új jelenségekrõl van szó, ugyanúgy, mint a felsõoktatás esetében. Ott az a veszély fenyegetett, hogy az európai egyetemek valamiféle kulturális rezervátumokká válnak, ennek következtében elveszítik a versenyképességüket a globális felsõoktatási piacon. Remélhetõ, hogy a bolognai reformfolyamat megfelelõ változásokat hoz ezen a téren. Hogy milyen lehetõségek rejlenek az összefogásban, azt az euró sikertörténete mutatja. Ismeretes, hogy a közös pénz bevezetését hatalmas szkepszis övezte. Ennek a szkepszisnek a kibontakoztatásában véleményem szerint nagy szerepet játszott a félelem is a konkurenciától. Köztudomású, hogy az USA a világgazdaság központja, ennek folytán a dollár világpénz, amibõl Amerikának óriási haszna származik. A dollár értékének manipulációjával egyrészt saját deficitjét képes csökkenteni, másrészt sok országban dollárban halmozzák fel a tartalékvalutát, s ennek jó része visszaáramlik Amerikába beruházások formájában. Ilyen körülmények között érthetõ, hogy az USA nem örül

6 EURÓPAI TÜKÖR 2007/10 OKTÓBER egy konkurensnek, egy második világpénznek. Olyan érdekellentétrõl van szó, amely természetes, ezért tudomásul kell venni. Mindez nem változtat azon, hogy történelmileg igen rövid idõ alatt az euró stabilabb pénzzé vált, mint a dollár. Az euró rendkívüli sikerességét bizonyítja, hogy a nagy kereskedelmi többletet felhalmozó országok el is kezdték megosztani a kockázatot: valutatartalékaik egy részét nem dollárban, hanem már euróban tartják. Ez a jelenség éppúgy megfigyelhetõ a hatalmas kereskedelmi többletet felhalmozó Kínában, mint a magas olajár folytán petrodollárok milliárdjaihoz jutó arab országokban. Sokan azt hangsúlyozzák, hogy a dollárnak az euróhoz képest erõsen csökkent árfolyama az USA külkereskedelme számára hasznos, hiszen az olcsó dollár növeli exportlehetõségeit. Ez igaz is, ám ha hosszabb távra tekintünk, azt kell mondanunk, hogy az euró erõsödése az európai gazdaság stabilitását, kiszámíthatóságát, életképességét is tükrözi. Kevés szó esik az Európai Unióról mint vonzó politikai példáról. Valóban az a helyzet, hogy miközben rengeteget lehet hallani, olvasni a Közösség nehézségeirõl, alig esik szó arról, hogy itt egy olyan politikai formáció bontakozott ki, amely nem hódításon, hanem a kölcsönös elõnyök nyújtásán alapul, ezért nagyon vonzó, sok kívülálló állam csatlakozna önként és szívesen. Feltehetõ, hogy meglehetõsen kevesen ismerik az Egyesült Államok történetét, vagy ha ismerik, nem veszik figyelembe, hogy milyen nagy és hosszantartó konfliktusok árán alakult ki a mai formája, noha nem nemzetállamokból jött létre. Az Európai Unió a nemzetközi integrációnak valóban példa nélkül álló esete. Ezért tapasztaljuk, hogy sokkal vonzóbb a harmadik világbeli országok számára, mint az amerikai modell. Az Egyesült Államokban éppen sajátos fejlõdésének eredményeképp jóval kiszolgáltatottabb a munkavállaló, mint az EU-ban, nagyobbak a társadalmi különbségek is. Az európai politikai és szociális modell lényegesen rokonszenvesebb a kívülálló államok polgárai számára, mint az amerikai. Gyakran szóba kerül, hogy az USA termelékenységi mutatói felülmúlják az európaiakat. Ez azonban azzal is összefügg, hogy az európai munkavállalók inkább kevesebbet dolgoznak, még ha ezért persze kevesebbet is keresnek, mert nem akarják az életüket a munka rabságában tölteni. Azok a szociális vívmányok, amelyeket az európai jóléti állam teremtett meg, amely máig a legjobb integrációs eredményt elért társadalmi modellnek tekinthetõ, nem léteznek hasonló mértékben Amerikában. Joggal lehet viszont amerikai gazdasági hegemóniáról beszélni a világban, bár ez is morzsolódik; és az is igaz, hogy az USA katonai potenciálja egyedülálló. Még az sem vitatható, hogy az amerikai életforma sokfelé terjed gyakran persze csak külsõségekben. De hogy az amerikai modell egészében vonzó volna a világon, azt nem mondanám. Mint társadalmi modell, Európa ma vonzóbb, mint az USA. Ha meggondoljuk, hogy a második világháborúval bezárólag Európa története milyen nemzeti konfliktusokkal volt terhes, akkor a mostani helyzet pozitívumait nehezen lehet túlbecsülni. És ha már a modellrõl beszélünk, mást is szóba kell hozni. Én nem vagyok a gazdasági kérdések szakértõje, de sokaktól, akik szakértõk, hallom és olvasom is: az

AZ EURÓPAI MODELL PÉLDAÉRTÉKŰ MARAD 7 európai export versenyképessége nem abból adódik, hogy nagy és olcsó árutömeget képes a piacra dobni, hanem abból, hogy nagyrészt olyan technikákat exportál, amelyek a termelés infrastruktúrája számára fontosak. Európa legnagyobb exportõre, Németország különösképpen nagy szerepet játszik például a szerszámgépek, a termelési eszközök, a know-how kivitelében. Ennek hosszú távon is van jövõje, és sokkal kevésbé fenyegeti az olcsó munkaerõn alapuló konkurencia. Ez utóbbi könnyen hódít teret a könnyûiparban vagy a szórakoztató elektronikában, de a magas tudástartalmú, a gyártási technológiát szolgáló ipari és szolgáltatóipari exporttal szemben hosszabb távon alulmarad. Ehhez ugyanis mindig erõteljes civilizációs háttér, színvonalas oktatási rendszer, magas kulturális szint szükségeltetik. Ezeken a területeken pedig Európa jobb pozíciókkal rendelkezik. Van itt még valami, amit meg kell említeni. Sokan gondolják, hogy Európa ma nem tölti be azt a világpolitikai szerepet, amelyet be kellene töltenie. Kérdés, egyáltalán miért gondolják annyian, hogy létezik egy ilyen világpolitikai szerep vagy küldetés? Egyebek között azért, mert Európa ma fontos szerepet játszik egy sor világszervezetben. A harmadik világba irányuló segélyek kétharmada Európából származik, a békefenntartó erõk igen jelentõs része ugyancsak európai. A mi kontinensünk mindenekelõtt a politikai és a civil társadalom újjászervezésében tûnik ki. Tehát Európa az utóbbi fél évszázadban nem fegyveres hatalomként szerzett érdemeket, hanem egy élhetõbb világ megteremtésének elõmozdítójaként. Ez megmutatkozik még olyan esetekben is, amikor az európai haderõ az amerikai hadsereg segédcsapataként mûködik. Nagyobb a bizalom az európai békefenntartók iránt. A napokban kaptak elismerést éppen amerikai részrõl az afganisztáni magyar békefenntartók. Igen, és Irakban is látszik, hogy a britek által megszállt területeken lényegesen jobb volt a helyzet, mint ott, ahol az amerikaiak a megszállók. Az angolok sokkal inkább törekszenek partnerségre a helyi lakossággal, igyekszenek nem megszálló hatalomként viselkedni. Az európaiakban, éppen múltjuk miatt, talán több az empátia a helyi társadalmak kultúrája és problémái iránt. Ez arra utal, hogy üdvös volna a világ békéje és a nemzetközi együttmûködés szempontjából, ha Európa nagyobb szerepet vállalna a világban. Ennek gátja, hogy eddig nem alakult ki az Európai Unióban egy külpolitikai-biztonságpolitikai döntéshozó centrum, nincs egységes külpolitikai és biztonságpolitikai stratégia. Ehhez valóban szükség lenne az európai uniós alkotmányozási folyamat folytatására és lezárására. Az európai közös haderõ is csak formálódóban van még. Mivel közös érdekünk mindennek létrejötte, bízhatunk benne, hogy elõbb-utóbb megjelenik a porondon az egységes Európa mint a világpolitikát sajátos, de mindenképpen pozitív módon befolyásolni képes világhatalom. Véleményemet összegezve tehát azt mondhatom, hogy Európa, minden ellenkezõ híreszteléssel szemben, éppenséggel felemelkedõben van, és a jövõ nagyobb mértékben Európáé, mint ahogyan most sokan feltételezik. Ahhoz persze, hogy az Európai Unió a globális versenyben helyt tudjon állni, nagy és olykor megrázó reformokat kell végrehajtani, amelyek sokak számára szerzett jogok elvesztésével is együtt járhatnak. Hangsúlyoznám azonban, hogy e reformoknak nem lehet a célja

8 EURÓPAI TÜKÖR 2007/10 OKTÓBER a jóléti állam megszüntetése, csakis az új viszonyoknak megfelelõ átalakítása. Az európai modellnek azonban továbbra is példaértékûnek kell maradnia. Van itt egy olyan probléma, amirõl még nem esett szó: a demográfiai kérdés. Ezzel kapcsolatban a legkülönfélébb forgatókönyvek látnak napvilágot. Az aggodalmak ebben az ügyben nem alaptalanok. Hiszen a demográfiai problémák, ismert okok miatt, nagymértékben veszélyeztetik az európai szociális-jóléti rendszert is. Innen nézve nagy kérdés az is, mennyire szorul rá az európai gazdaság a bevándorlókra. A migráció szinte valamennyi európai országban fontos politikai problémává vált. A fõ gondot az okozza, hogy a bevándorlók helyzete ma alapvetõen más, mint régen. Korábban, ha valaki elment egy más civilizációs-kulturális közösségbe, nem nagyon volt más lehetõsége a boldogulásra, mint az, hogy alkalmazkodik, asszimilálódik ahhoz. A második-harmadik generációban már el is tûnt az elsõ nemzedék kulturális identitása. Ez táplálta azt a legendát, amely Amerika, a nagy olvasztótégely néven vált közismertté. Ma viszont, a globalizálódó világ új feltételei között, ha valaki Európába költözik például a muzulmán világból, az nincs elszigetelve az óhazától. A legkülönbözõbb csatornákon telefonon, interneten fenn tudja tartani a napi kapcsolatot az õt kibocsátó közösséggel, könnyen és rendszeresen pénzt tud átutalni az otthon maradottaknak, ráadásul a gyorsabb közlekedés miatt viszonylag rövid idõközönként haza is tud látogatni. Számos tényezõt lehetne még említeni, de a lényeg: a bevándorlóra nem nehezedik olyan kényszer, mint korábban, hogy adja fel a kulturális identitását. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati világ nagyvárosaiban valóságos enklávék alakultak ki a bevándorlókból. Ezekben, a toleráns multikulturális felfogás jegyében, megõrizhetik saját kultúrájukat. Ebbõl azonban sokkal komolyabb problémák következnek az integráció területén, mint amilyenekre bárki is gondolt néhány évtizede. Ha szélsõséges példát akarunk felidézni, elég a nemzetközi terrorizmussal kapcsolatos gondokra utalni. Láthatjuk, hogy Angliában a többé-kevésbé beilleszkedett muzulmán emigránsok gyermekei közül az al-kaida igyekszik az akcióihoz résztvevõket beszervezni, idõnként sikerrel. Persze a probléma országonként változó. A bevándorlás szemmel láthatóan nem csupán Európában jelent gondot. Az Egyesült Államokkal kapcsolatos egyes prognózisok szerint 2025-re a latin-amerikai, ázsiai és afrikai eredetû népesség összességében nagyobb lesz, mint az európai eredetû. Ugyanakkor azt kell mondani, hogy Európának van mit tanulnia az amerikai integrációs törekvésekbõl, annak összes bírálható vonása ellenére. Érdekes, hogy Amerikát senki nem tekinti hanyatló térségnek pusztán azért, mert sok a bevándorló. Nos, ez Európára is igaz: csak azért, mert demográfiai gondjai vannak, és rászorul a bevándorlókra, még nem hanyatlik. Ellenkezõleg: a bevándorlás közösségünk kulturális gazdagodásával is járhat, és az a tény, hogy ide szívesen jönnek más földrészekrõl, önmagában is az európai modell rendkívüli vonzerejét tanúsítja. Végül még egy nagyon fontos dolog, aminek hatnia kell a bevándorlással kapcsolatos szemléletmódra: a modern genetika tudományának eredményei a korábbi rasz-

AZ EURÓPAI MODELL PÉLDAÉRTÉKŰ MARAD 9 szizmusok teljes érvanyagát megsemmisítették. Bebizonyosodott, hogy a földgolyón ma élõ emberek egységes eredetû népességet alkotnak. Tehát semmiféle rasszista megkülönböztetésnek nincs tudományosan igazolható alapja. Ez a társadalmi erkölcs tekintetében egy teljesen új helyzetet teremt. Nem lehet morálisan igazolni azt a társadalmi idegenkedést, amely korábban talán természetesnek tûnt. Az emberek helyzetét döntõ módon a társadalmi és kulturális környezetük határozza meg. Persze ez is épp elegendõ, de azért könnyebben feloldható feszültségeket teremt. Tudomásul kell vennünk, hogy a jövõ egy globalizálódó emberiségé, a bevándorlás pedig amelyet a klímaváltozás is fel fog erõsíteni az ehhez vezetõ út egy szakasza. Ettõl még természetesen rengeteg averzióval, identitás- és érdekféltéssel és ebbõl fakadó konfliktussal lesz majd dolgunk. Ebben a helyzetben nem az idegenkedés a megoldás, hanem a kulturális integráció és a politikai együttélés megfelelõ normáinak kialakítása. Ezért is kell nagy figyelmet fordítanunk a demokratikus politikai kultúra fejlesztésére. A vallását, kultúráját nem kell talán senkinek feladnia, de a társadalmi és politikai együttélés normáit mindenkinek el kell fogadnia, aki egy új közösségbe kerülve tartósan ott akar élni. Ebben a modellértékû Európai Unióban milyennek látja ön térségünk helyzetét? Nemcsak Kelet-Közép-Európában, de Nyugat-Európában is volt bizonyos kiábrándulás az Unióból a csatlakozást követõen. Ausztriában például a belépésre nagy többség mondott igent a népszavazáson. A csatlakozás után nem sokkal végzett közvélemény-kutatások szerint viszont már csak a lakosságnak mindössze húsz százaléka nyilatkozott elégedetten. Ez ott elsõsorban bizonyos áremelkedésekkel és az üzleti életben új versenytársak megjelenésével függött össze. A mi térségünkben egy nagyarányú strukturális alkalmazkodási folyamat kezdõdött el a csatlakozásunkkal. Ez sokféle változással, kényszerû alkalmazkodással jár. Ebben a helyzetben minden ország politikai elitjének nehéz dolga van. Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy valamennyi szomszédos vagy akár távolabbi országban feszült politikai helyzet alakult ki. Érdekes módon éppen hazánkban nem bukott meg a kormány a csatlakozást követõen, de ez sem vezetett konszolidációhoz. Ez mutatja, hogy egy nagyon komoly stresszhelyzet alakult ki ezen a tájon. Elég arra utalni, hogy az újonnan alkotott törvények fele-kétharmada az uniós illeszkedést szolgálja. A változások nagyon sok érdeket sértenek. Úgy tetszhet nem kevesek számára, hogy a csatlakozás csak hátrányokkal jár. Ezért is fontos a mihamarabbi és minél sikeresebb alkalmazkodás, hiszen csak úgy használhatók ki az uniós tagság elõnyei. Megfelelõ alkalmazkodás esetén hamarabb válik nyilvánvalóvá, hogy az uniós tagság segít megõrizni a nemzeti önállóság nagy részét, a globalizáció nyomása ellenére, miközben az európai modell értékei is érvényesülnek. Ahogy egy angol uniós szakértõ mondta, az EU éppenséggel a nemzetállamok megmentõje, nem pedig a felszámolója a globalizációs korszakban. Beszélgetésünk idején Lengyelországban rendkívül hangos kormányválság van, Romániában pedig, noha a kormány még a helyén van, ez szemmel láthatóan nem tartható már sokáig, ugyanakkor a politikai rendszer egy erõsebb elnöki hatalom

10 EURÓPAI TÜKÖR 2007/10 OKTÓBER irányába látszik fejlõdni. Az újonnan csatlakozott országok közül ez a kettõ a legnagyobb lakosságuk együttesen több mint 60 millió, és az ottani politikai változások európai jelentõségûek is lehetnek. Érdekes, hogy mindezzel egy idõben látványos gazdasági növekedés megy végbe a két országban. Ezzel párhuzamosan persze sokan Nyugat-Európában vállalnak munkát mindkét államból. A politikai válság Lengyelországban és Romániában egyaránt csak azt bizonyítja, hogy minden nagy társadalmi átalakulás komoly veszteségekkel is együtt jár. Ezzel kapcsolatban egy nagyon fontos tényre kell felhívni a figyelmet. A piacgazdasági átalakulás sehol a világon nem demokratikus struktúrák között ment végbe. A nagy modernizációs ugrások általában tekintélyuralmi rezsimek keretei között történtek. Tehát elõbb létrejöttek a kapitalista termelési viszonyok, amelyek stabilizálódását követõen született meg a demokrácia. Kelet-Közép-Európa országai e tekintetben egy nagy kísérleti terepet testesítenek meg, ahol a két folyamat egyidejûleg megy végbe. A rendszerváltás idején sokan tartottak is tõle, hogy nem sokáig tart majd ez a kísérlet, és elõbb-utóbb bekövetkezik egy visszaesés a tekintélyuralom valamilyen formájához. Szerencsére eddig ez nem történt meg, de hogy ez így van, az nagymértékben az Európai Uniónak köszönhetõ. Mert aki csatlakozni kívánt a Közösséghez, annak be kellett tartania az abban érvényes demokratikus szabályokat. Ilyenek például: az emberi jogok tiszteletben tartása, az alkotmányos jogállam, a többpártrendszer, a hatalommegosztás bizonyos mértéke. Paradox dolog, de most az történik, hogy miután megvolt a csatlakozás, már nem mûködnek olyan erõvel a kényszerek, mint annak elõtte. A politikai erõk egy része most a maga javára igyekszik kamatoztatni az új válsághelyzetet, és nem riad vissza a populizmustól sem. Véleményem szerint azonban, ez az Európai Unióban érvényes szabályok miatt mégsem vezethet egy antidemokratikus tekintélyuralmi rendszer bevezetéséhez. Létrejöhet persze egy olyan állapot, amelyben a politikai szereplõk populista ígéretekkel, demagógiával, látványos ütközésekkel operálnak, mégis kénytelenek lesznek fenntartani azt az alkotmányos, demokratikus formát, amelyet az Európai Unió mint politikai minimumot megkövetel. Ezért egyik országban sem kell attól tartanunk, hogy visszaesünk egy diktatúrába. Viszont elõfordulhat, hogy a társadalmi nyugalom és a belpolitikai biztonságérzet szempontjából igen kellemetlen fordulatok következnek be. Ahol nagy foglalkoztatási gondok mutatkoznak, nõnek a társadalmi egyenlõtlenségek, nagy a társadalmi frusztráció, ott igen könnyen támadnak politikai indulatok, amelyeket a populista politikusok hajlamosak meglovagolni, és éppen a demokrácia lehetõségeivel élve ezeket a kormány ellen fordítják, hogy maguk jussanak hatalomra. Ezzel kapcsolatban azonban érdemes egy régi bölcsességet idézni: a fák nem nõnek az égig. A populista politika elõbb vagy utóbb falakba ütközik. Ha egy populista erõ kormányra jut, azonnal olyan feltételekkel és fékekkel találja magát szembe, amilyenekkel korábban, ellenzékben nem kellett számolnia. Éppen Lengyelország esetében tapasztalhattuk, hogy az ott kormányra jutott populisták nem mérték fel reálisan, mekkora a mozgásterük az Európai Unióban, és mekkora társadalmi ellenállást vált ki a radikalizmusuk otthon. Látható, hogy a belpolitikai és a külpolitikai cselekvésnek egyaránt nagyon erõsek a korlátjai még egy ilyen nagy ország eseté-

AZ EURÓPAI MODELL PÉLDAÉRTÉKŰ MARAD 11 ben is. Lengyelország példája bizonyítja jelenleg a leglátványosabb módon, hogy a populizmus az átmeneti válságok idején felerõsödõ jelenség, amely azonban az uniós közegben már nem fejlõdhet odáig, hogy megváltoztassa a demokratikus rendszert. Hazánk 2004-ben lett tagja az Európai Uniónak. Milyennek látja a mögöttünk lévõ három esztendõt? Szerintem Magyarország a sikeres alkalmazkodók és érdekérvényesítõk közé tartozik. Úgy látom, a magyar kormány eredményesen lavírozik az európai mozgástérben. A költségvetési vitában például sikerült plusz egymilliárd eurót kiharcolnia. A magyar diplomácia eléggé felkészültnek látszik az elõtte álló európai feladatok megoldására. Jól halad a fejlesztési programok elfogadtatása is. Az már más kérdés, hogy számos olyan szerkezeti problémával kell megküzdeni, amelyet az Unió nem fog helyettünk megoldani. Ezek nagy része éppen abból adódik, hogy a politika tartósan adós maradt a reformokkal. Gyakran emlegetik, és joggal, hogy 1997 óta egyetlen komoly reformra sem került sor Magyarországon. Épp ezért hamisnak tartom azt a mára általánossá vált vélekedést is, hogy alapvetõen a Medgyessy-kormány 2002-es osztogatása miatt keletkeztek gazdasági bajaink. Szerintem valójában nem a bérkiigazítások, hanem az államháztartás reformjainak az 1997 óta történt elmaradása okozta a deficitet. A 2002-es bérkorrekciók például a közalkalmazotti fizetések megemelése ugyanis olyan strukturális egyenlõtlenségeket orvosoltak, amelyek régóta feszítették a magyar társadalmat. Ez a pénz persze hiányzik a kasszából, de nem ez a perdöntõ. A lényeg az államháztartási reformok elmaradása volt, amelyek elkerülhetetlensége mára mindenki elõtt nyilvánvalóvá vált. Csakhogy gazdaságunk szerkezeti problémái nagyon nehezen oldhatók meg ciklusokon átnyúló, széles politikai konszenzust igénylõ reformprogramok nélkül. Az egyik ezek közül a területi egyenlõtlenség, a városok és a vidék közötti esélykülönbség. A mai szétaprózott települési struktúra mellett a vidék romló gazdasági helyzetén egyáltalán nem könnyû változtatni. A rendszerváltás idején a vidék érdekérvényesítési pozíciói, részben elhibázott politikák miatt mint például a mezõgazdasági nagyüzemek erõltetett szétugrasztása erõteljesen megromlottak. (Megjegyzem, a volt NDK-ban a német hatóságok nem követtek el ilyen hibát.) Ez a saját rossz politikánk következménye, így saját magunknak kell megtalálnunk a megoldást is. Ugyanígy arra sem az Európai Uniótól kell a megoldást várnunk, hogy a gazdasági produkciónk egyharmada a szürkegazdaságban keletkezik. Az, hogy nem folynak be az adók, hogy sok százezer ember nem fizet társadalombiztosítási járulékot, s hogy emiatt lepusztult az egészségügy, szintén nem az Európai Unió problémája. A közszolgáltatások színvonalának erõteljes emelése, egyszersmind finanszírozhatóvá tétele ugyancsak a magyar kormányra vár. Mindennek a megoldása sok érdeksérelemmel jár, de ha nem oldjuk meg õket, még rosszabb lesz a helyzet. A gazdasági növekedés mostani visszaesése egyértelmûen összefügg az államháztartási egyensúly helyreállítását célzó megszorításokkal. Az ilyesmi mindig a beruházás visszafogásával jár együtt. De az ilyen átmeneti visszaeséseket el kell viselni, ha

12 EURÓPAI TÜKÖR 2007/10 OKTÓBER a reformokat végig kívánjuk vinni. A növekedési mutatók persze el is fednek bizonyos különbségeket. Köztudott, hogy egy magasabb nemzeti jövedelem kisebb arányú növekedése többet jelenthet, mint egy alacsonyabb szinten álló gazdaság nagyobb arányú növekedése. Jelenleg a nagyon gyorsan növekedõ Romániában az egy fõre jutó GDP nem éri el a magyar felét sem. Ez is mutatja, hogy a gazdasági-társadalmi helyzet megítéléséhez több tényezõt kell figyelembe venni, nem csupán a gazdasági növekedés mutatóit. Sokan megdöbbentõen alacsonynak minõsítették a legutóbbi gazdasági növekedési mutatóinkat, azonban ebben a kiigazítási periódusban, amikor erõteljes szerkezeti átalakulás megy végbe sok szektorban, nem biztos, hogy olyan rosszak ezek. Az elõbb már volt szó arról, hogy Romániából és Lengyelországból milliók mentek Nyugat-Európába munkát vállalni. A magyar migránsok aránya az alacsony növekedés ellenére is jóval kisebb. Ez is jelez valamit. Természetesen mindenki szívesebben látna egy erõteljesebb gazdasági növekedést. Szerintem be is fog következni a mostani kormányzati ciklus második felében. 2011 elsõ felében hazánk látja el az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét. Ön szerint remélhetõ-e, hogy egy a jelenleginél jobb helyzetû Magyarország tölti be ezt a tisztséget? Bizonyos vagyok benne, hogy akkorra elérjük a kiigazítás céljait, és az euró bevezetése is elérhetõ közelségbe jut. Vagyis olyan helyzetet remélek, amelyben már túljutunk a válság nehezén, és egy felfelé ívelõ szakaszban tartunk majd. Köztudott, hogy az újabb szabályok szerint hármas elnökségi periódus van. Ez azt jelenti, hogy az elõttünk, illetve az utánunk az elnöki tisztet betöltõ országokkal együttmûködve valósítjuk meg az elnökségi programot. Az ilyen kooperáció mindig jó alkalmat kínál arra, hogy szorosabb politikai és gazdasági kapcsolatok szövõdjenek azokkal, akikkel partnerségben töltjük be a tisztet. Emellett módunk lesz arra, hogy mivel Magyarország az európai egyezkedési folyamatok helyszíne lesz, nem csak az ismertségünket, de az elismertségünket is növelni tudjuk. Az elnökség persze nem azt jelenti, hogy a saját különleges érdekeinknek közvetlen elõnyöket szerezhetünk, ez nem is lenne helyénvaló, de a távolabbi perspektíváinkat nagymértékben javíthatja, ha jól oldunk meg egy ilyen nagy közösségi feladatot. HOVANYECZ LÁSZLÓ

13 PITTI ZOLTÁN Az Európai Unió az adóversenyben, és adóverseny az Európai Unióban A szakirodalom már régóta foglalkozik az országok közötti adóverseny kérdéseivel, s a kilencvenes évektõl kezdõdõen a nemzetközi szervezetek is növekvõ figyelmet fordítanak a kibontakozó verseny mozgatóira, illetve a világgazdasági folyamatokat érintõ hatásaira. Szerzõnk az APEH volt elnöke, a Corvinus Egyetem tudományos kutatója többes megközelítésben vizsgálja az adóverseny mai jellemzõit, s ennek keretében értelmezi a fogalmat, vizsgálja a nemzetközi adóverseny Európai Uniót érintõ hatásait, illetve bemutatja az Európai Unión belüli adóverseny ellentmondásait. Következtetései a hazai adómodernizáció szempontjából is megszívlelendõek. Mottó: Kísérlet járja be Európát, az adóreformok kísérlete. Nap mint nap találkozunk a nemzetközi adóverseny erõsödésérõl szóló hírekkel, ám a fogalmat közel sem azonosan értelmezzük. Globális nézõpontból az adóverseny a világgazdasági verseny része, s a nemzeti érdekérvényesítés sajátos technikája. Szûkebb értelemben viszont az adóverseny a mobil erõforrásokért folyó verseny eszköze, melynek egyidejû célja a tõkevonzó-, illetve tõkemegtartó-képesség erõsítése. A szakirodalom kompetitív modellje szerint az egymással versengõ kormányzatok mindaddig hajlandók a vállalkozásokat terhelõ adók mérséklésére, ameddig a csökkenõ bevételek nem veszélyeztetik a befektetõk által elvárt közszolgáltatások biztonságát. A stratégiai modell képviselõi szerint viszont az adómérséklés nem cél, hanem eszköz, annak szolgálatában, hogy a vállalkozások a visszahagyott forrásokból többet fordíthassanak beruházásokra, a gazdasági növekedés ütemének gyorsítására, a versenyképesség javítására. Tanulmányunk célja a nemzetközi adóverseny jelenségeinek és fõbb mozgatóinak feltárása, s ebben a folyamatban az Európai Unió versenyképességi pozíciójának vizsgálata. Tekintve, hogy az Európai Unió adózási szempontból közel sem egységes (ahány ország, annyiféle adórendszer van életben), külön vizsgáljuk az EU-25- ök közötti adóverseny sajátosságait, s ezen belül a hazai adórendszer nemzetközi követelményekhez viszonyított mûködését. 1 1. A nemzetközi adóverseny felértékelődésének mögöttes indokai Az országok közötti adóverseny felfogható egyfajta sajátos szakmai kérdésként (lásd: kompetitív vagy stratégiai megközelítés), kezelhetõ a világgazdasági verseny részeként (az adózás kétségtelenül fontos eszköz a versenyfeltételek alakításában), de földrajzi értelemben is értelmezhetõ, hiszen egyidejûleg érzékelhetõ egy horizontá- 1 Jelen tanulmány csak az ún. fõ adócsoportokkal és az FDI-áramlásban szerepet játszó adónemekkel foglalkozik, így nem érinti az önkormányzati adózás (ezen belül az ingatlanadózás) sajátosságait.

14 EURÓPAI TÜKÖR 2007/10 OKTÓBER lis verseny a világgazdasági régiók, illetve a gazdasági integrációk között, valamint egy vertikális verseny, amely ugyanazon régió tagállamai között, sõt egyes esetekben a központi és a helyi szintek között zajlik. Elõbbire példa a világgazdaság meghatározó szereplõi és az EU közötti verseny (látványos versenytárs Amerika, amely nem akar mindenáron elsõ lenni, de második semmiképpen, és újabban az ázsiai tigrisek), utóbbira pedig példa az Európai Unió tagországai, mindenekelõtt a régi és az új tagállamok közötti adóverseny. Napjaink adóversenyének célja a világgazdaság szabad erõforrásainak megszerzése, s ennek érdekében a vállalkozások terheinek olyan mértékû csökkentése, amely a mobil erõforrással rendelkezõ nyereségmaximalizálásra törekvõ tulajdonosok (befektetõk), vállalkozások döntését képes kedvezõ irányba terelni. Tekintve, hogy a legmobilabb erõforrás a tõke, így az adóverseny leginkább a tõkejövedelmek adóztatását érinti, ami részben a törvényes adóráták csökkentésében, részben a számított adó fizetési könnyítésében rejlik (lásd: befektetési kedvezmények). A nemzetközi tõkeáramlás gyorsulása vagy lassulása részben következménye, részben elõzménye a kibontakozó adóversenynek. Magától értetõdõ, hogy a verseny hozadékát másként élik meg a kedvezményezett országok, s másként azok a tõkekibocsátó országok, amelyekben a kiáramló tõke miatt gazdasági növekedésük üteme lefékezõdik, vagy jelentõs befektetésektõl esnek el, vagy erõsödõ foglalkoztatási gondokkal kell szembesülniük. Az adóverseny kérdésének elõtérbe kerülése a világgazdasági folyamatokban rejlik, amelyek mögöttes mozgatóiról viszonylag keveset tudunk, de azt nap mint nap érezzük, hogy a nemzetközi folyamatok közvetlenül determinálják életünket: l Több mint figyelmet érdemlõ, hogy a kilencvenes évektõl kezdõdõen felgyorsult az áru- és szolgáltatásforgalom, dinamikusan nõ a közvetlen külföldi tõ- 1 600 000 1 400 000 1 200 000 1 000 000 800 000 600 000 400 000 200 000 1991 1992 1993 1994 millió dollár 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 Forrás: World Investment Report 2006, United Nations, New York and Geneva, 2006 1. ábra. A világgazdaságban áramló közvetlen külföldi mûködõtõke-befektetések (FDI) éves értéke

AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS AZ ADÓVERSENY 15 l l kebefektetések értéke, ám mindezeket is felülmúló a nemzetközi pénzáramlás bõvülése (lásd: tõzsdei folyamatok, transzferügyletek, egyebek), s ráadásul úgy, hogy a pénzbõl pénzt csinálás ügyleteit nem terhelik a közteherviselési kötelezettségek. 2 A világgazdaság újabb dinamikus növekedési periódusát éli, ám a növekedésnek új csomópontjai jöttek életre (lásd: Ázsia, Dél-Amerika), így a befektetõi döntések célpontjai már nem a fejlett országok, hanem az új növekedési pólusok, amelyek egyrészt korlátlan befektetési lehetõséget kínálnak (lásd: FDIáramlás), másrészt gyors megtérülést biztosítanak, harmadrészt a fizetõképes kereslet bõvülésével a piaci terjeszkedés lehetõségét ígérik; A fejlett országok gazdasága számára komoly kihívás, hogy az áruk és a szolgáltatások szabad áramlása mellett nehéz versenyezni az olcsó munkabérrel dolgozó országok termékeivel (lásd: a textil- és bõripar után a tömegtermékeket gyártó elektronikai iparág termékei is versenypozícióba kerültek). A nemzetközi tõkeáramlás gyorsulása nem hagyja érintetlenül az Európai Uniót sem, amely egyidejûleg tart igényt a pótlólagos erõforrásokra, s egyidejûleg szeretné lefékezni az Európából kiáramló tõke növekedését. A probléma súlyát jelzi, hogy a vállalati adóterhek nem tarthatók magas szinten, mert az adóbázis viszonylag 200,0 milliárd euró 100,0 100,0 200,0 300,0 400,0 500,0 beáramló FDI kiáramló FDI tõkeegyenleg Forrás: EUROSTAT, illetve World Investment Report 2006 2. ábra. Az Európai Unió tagországaiból kiáramló és a Közösségen kívülrõl a tagországokba érkezõ FDI értéke 2 Felmerült ugyan a forgalomhoz igazodó közteherviselési kötelezettségek kiterjesztése (lásd: Tobinadó), ám az elgondolás a nemzetközi szervezetekben, illetve az Európai Unióban nem kapta meg a szükséges támogatást.

16 EURÓPAI TÜKÖR 2007/10 OKTÓBER könnyen áttelepül más területekre, viszont az adók mérséklése olyan bevételkieséssel jár, amelynek következtében a közszolgáltatások kialakult színvonala kerülhet veszélybe. Európa gondja, hogy a nemzetközileg is magas munkaerõköltséget nem tudja lefaragni, s nem alakult ki az a gazdasági szerkezet, amely a drága munkaerõt hatékonyan tudná foglalkoztatni. Az 1990 2005. évek összesített adatai szerint az Európai Unió tagországai erõforrásvesztõk, vagyis az egyes nemzetállamokból több tõke áramlik ki, mint amenynyi oda érkezik. Irányultság szerint a tõkemozgás majd 40 százaléka belsõ tõkemozgás (vitathatatlanul integrációt erõsítõ jelenség), viszonylag állandó egyharmados arányt képvisel az Észak-Amerikába (ezen belül az USA-ba) irányuló tõkekihelyezés, s az utóbbi években dinamikusan emelkedõ (2005-ben 10 százalékot meghaladó) az ázsiai országokba irányuló tõkebefektetés (kiemelten Kína). A fennmaradó hányadon osztozik a többi állam, ami azt jelenti, hogy 2004-ig a tagjelölt országokba irányuló tõkemozgás minden egyéb híreszteléssel szemben mindössze 6 8% között mozgott. A nemzetközi tõkeáramlás mértékét részben piaci értékén, részben a GDP nagyságához viszonyítottan szokták mérni. A világgazdaságban mûködõ külföldi tõkeállományból az EU15-országok a 2005. évben 51,3%-os részarányt képviseltek, a tagországok összesített GDP-teljesítményéhez viszonyítottan pedig az átlagérték 40%-ot meghaladó. Ugyanezen idõszakban a Közösségen kívülrõl érkezõ pótlólagos erõforrások GDP-arányos átlagértéke mindössze egyharmados arányt ért el, vagyis az egyenleg egyértelmûen negatív. A legjelentõsebb tõkeexportõr-országok között Svédország (56,5%), Anglia (56,2%), Dánia (45,5%), Franciaország (40,5%), valamint Németország (34,6%) teljesítménye érdemel említést, míg a tõkeimportõrországok között Svédország (47,8%), Anglia (37,1%), Portugália (35,2%), valamint Spanyolország (32,6%) tartozik az élmezõnybe. 3 A Közösségbõl külföldre áramló és a Közösségbe beérkezõ külföldi tõkeállomány egyenlege több ország esetében nyereséget, és más országok esetében veszteséget mutat. S bár a tõketulajdonosok döntései alapvetõen racionális szempontokra épülnek (piacszerzés, közgazdasági elõnyök kihasználása, gyors megtérülés, high-tech technológiához való hozzáférés, egyebek), a jelenség belpolitikai megítélése közel sem egységes és távolról sem megértõ (lásd: felhalmozási ütem csökkenése, munkahelyek elvesztése, jövedelemszerzési lehetõségek csökkenése). Álláspontunk szerint a jelenség nem ítélhetõ meg a tõkeáramlás matematikai egyenlege alapján, így nem szabad megfeledkezni arról, hogy a tõkekihelyezések mögött gyakran a piacbõvítés szándéka, a magasabb hozzáadottérték-termelés felé történõ erõátcsoportosítás, illetve a profitmaximalizáló várakozások húzódnak meg, s a befektetések hozama mindenképpen a kibocsátó ország jövedelmeit gyarapítja. Ugyanígy a beérkezõ tõkeállomány gyarapodása is lehet ellentmondásos, mert gyorsíthatja a gazdasági fejlõdést, javíthatja a foglalkoztatottsági mutatókat, ám ha a pót- 3 A 2005. évi adatok az elõzõeknél is magasabb értéket mutatnak Luxemburg (144,6%), Belgium (103,8%), valamint Hollandia (102,6%) esetében, ám ezen országok teljesítménye többnyire pénzügyi közvetítésbõl fakad.

AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS AZ ADÓVERSENY 17 lólagos erõforrások nem kapacitásbõvítõ, munkaalkalmat gyarapító vagy technikai fejlesztéseket segítõ beruházások formájában jelennek meg, hanem fúziós vagy felvásárlási célokat szolgálnak (lásd: európai acélipart, autóipart, hajógyártást, elektronikai ipart érintõ hatások), akkor a jelenség nem erõsíti, hanem gyengíti a közösségi termelõk piaci pozícióit. 2. Az adóverseny kibontakozását ösztönző körülmények, illetve az adóverseny mozgatói Örök kérdés, hogy a nemzetközi adóverseny erõsödése a nemzeti adórendszerek elégtelen mûködésének vagy a nemzetközi vállalkozások kreatív magatartásának következménye. Vizsgáljuk meg mindkettõt, s elsõként a nemzetközi adóverseny erõsödését segítõ szakmai sajátosságokat: l Szembetûnõ különbségek mutatkoznak a világgazdasági régiók (országok) GDP-arányos adóterhelésében (lásd: EU, USA, Japán, Kína). l Változó összetételû az adóstruktúra (fogyasztásközpontú, élõmunka-központú, tõkeközpontú). l Jelentõs különbségek vannak az állami szerepvállalásban, illetve a közszolgáltatási rendszer mûködtetésében. l Az importtermékek közterhei más és más külkereskedelmi filozófiát tükröznek (lásd: vám, illeték, import-áfa, illetve az exportteljesítmények ösztönzése). l A fogyasztás adóztatása általános jellegû, ám egyfelõl nem mindenütt áfa-jellegû (lásd: USA), másfelõl jelentõs különbségek mutatkoznak az adó mértékében (8%-tól 25%-ig). l A vállalkozási tevékenység eredményének adóztatása általános, ám az adóalapokban, az adóterhekben, a kedvezményi és mentességi feltételekben rendkívül nagyok a különbözõségek. l Mély gyökere van a személyijövedelem-adózásnak, ám az adóalapok tartalmának, a jövedelemsávok és a sávonkénti adómértékek megállapításának (lásd: progresszivitás), az adómentességi és a kedvezményi szabályok kialakításának gyakorlata színes. l Az egészségügyi és nyugdíjbiztosítási rendszerek rendkívül vegyes képet mutatnak (lásd: költségvetés-túlsúlyos állami szerepvállalás, államilag ösztönzött magánbiztosítás, üzleti alapú biztosítási rendszerek), ám közös jellemzõ a biztosítási rendszerek modernizációja. Összességében megállapítható, hogy a nemzeti adórendszerek mûködési sajátosságai meglehetõsen nagy különbségeket mutatnak, és egyidejûleg fékezik a szabadságelvek érvényesülését, s kínálnak lehetõségeket a profitmaximalizálásra törekvõ tõketulajdonosoknak. Hosszabb idõsor adatai és a különbözõ országcsoportok átlagjellemzõi az adóterhelés alakulásáról különbözõ információkat adnak: l 1965 óta az adóterhelés az évente hangoztatott köztehermérséklõ intézkedések ellenére Európában folyamatosan emelkedett, míg az USA-ban és

18 EURÓPAI TÜKÖR 2007/10 OKTÓBER 50,0 százalék 45,0 40,0 35,0 magas adóterhelésû országok 30,0 25,0 20,0 alacsony adóterhelésû országok 15,0 10,0 5,0 0,0 1965 1967 1969 1971 1973 1975 1977 1979 1981 1983 1985 1987 1989 1991 1993 1995 1997 1999 2001 2003 2005 OECD-országok EU 15 EU 10 USA Japán Forrás: OECD, IRS, EUROSTAT hivatalos publikációi 3. ábra. A GDP arányában mért adóterhelés a vizsgálatba bevont országokban (1965 2005) Japánban kisebb hullámzás ellenére az adóterhek elosztása visszatérést jelentett a nyolcvanas évek gyakorlatához. l Az EU15-országok átlagos adóterhelése a legnagyobb vetélytársnak tekintett USA, illetve Japán adóterhelését 12 13 százalékponttal haladja meg, s ez ugyan kedvezõ feltételeket biztosít a jóléti rendszerek finanszírozásához, ám versenyképességi szempontból egyértelmû hátrányt jelent. l Az EU15-országok adóterhelése a 2000. évet követõen némileg mérséklõdött, ám nem állapítható meg egyértelmûen, hogy ez a csökkenés mennyiben a dekonjuktúra következménye, s mennyiben egy új adópolitika nyitánya. l Az Európai Közösség 2004. évi bõvülése jótékonyan módosította a Közösség átlagos adóterhelését, ám egyben tovább szélesítette a legmagasabb adóterhelésû országok és a legalacsonyabb adóterhelésû országok közötti különbségeket. A GDP arányában mért adóterhelés a világgazdaság különbözõ régióiban a korábban kialakult versenypozíció magasabb szintû folytatását jelenti, ám az országonkénti adóterhelésben és az adóstruktúra összetételében jelentõs arányeltolódások következtek be. Ez jól követhetõ az adók klasszikus csoportosításában (lásd: közvetett adók felértékelõdése a közvetlen adókkal szemben, illetve a szociális járulékok emelkedése), de érzékelhetõ elmozdulás zajlik a terheknek a vállalkozások és a különbözõ lakossági csoportok közötti eloszlásában (utóbbiak terhére), mint ahogy az utóbbi években szembetûnõ arányeltolódás figyelhetõ meg a kizárólagosan központi, a megosztott, illetve a helyi adók viszonylatában.

AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS AZ ADÓVERSENY 19 45,0 40,0 Adóterhet csökkentõ országok Változatlan adóterhelés százalék 35,0 30,0 25,0 20,0 15,0 10,0 5,0 0,0 Németország Belgium Franciaország Olaszország Hollandia Ausztrália Ausztria Kína Dánia Csehország Lengyelország Finnország Korea Kanada Szlovákia Írország Magyarország USA Spanyolország Japán Anglia Svédország Forrás: Structures of the taxation systems in the European Union, 2006, EUROSTAT 4. ábra. A társasági jövedelmek és a tõkejövedelmek törvényes adókulcsai a vizsgált országokban (2000 2006) A tõkevonzó-, illetve tõkemegtartó-képesség erõsítésében láthatóan fontos szerepe van a vállalkozási tevékenység eredményére épülõ, illetve a tõkehasznosítás jövedelmeit terhelõ adóknak. A világgazdaság teljesítményeit erõsen befolyásoló 22 ország adózási gyakorlatát vizsgálva, a 2000 2006. évek adatai alapján megállapítható, hogy 17 országban jelentõs adócsökkentésre került sor, s mindössze 5 olyan ország található, ahol a növekvõ nemzetközi nyomás ellenére változatlanul maradtak a törvényes adókulcsok. A pótlólagos erõforrások megszerzésének magától értetõdõ eszköze a tõkejövedelmek adóterheinek csökkentése, ám a Race to the Bottom folyamatnak vannak természetes korlátai, illetve azt is mondhatnánk, hogy az egymással versengõ országoknak ellentmondásos követelményeknek kell megfelelniük: l Egyfelõl az állami ellátó szerepkör tartalmi bõvülése (lásd: integrációs kötelezettségek, biztonságpolitika, környezetvédelem) és a technikai fejlõdés költségeket növelõ hatása a jövedelemcentralizáció erõsödését igényli (miközben mindig az adócsökkentõ intézkedésekrõl hallunk, hosszabb idõsor adatai alapján azt látjuk, hogy az összesített terhek nem csökkennek, hanem emelkednek). l A világgazdaság egészére kiterjedõ adóverseny erõsödése újabb és újabb alkuk eredményeként a költségvetési bevételek csökkenésével jár, amit a nemzetállamok a fogyasztást terhelõ adók emelésével vagy újabb adónemek bevezetésével kénytelenek ellensúlyozni (lásd: green tax). l Ellentmondásosak a társadalmi várakozások is: egyféle igény a közterhek mérséklése és a terhek igazságos elosztása; másfajta elvárás viszont a szerzett jogok védelme, így a közszolgáltatások megõrzése, illetve a szolgáltatásokhoz való hozzáférés feltételeinek egységesítése.