MAKROGAZDASÁGI HELYZETKÉP A francia foglalkoztatáspolitikai kísérlet értékelése a 35 órás munkahét és hatásai Régóta vitatott kérdés, hogy a munkaidő csökkentését lehet-e használni foglalkoztatáspolitikai eszközként? A francia kormány igennel válaszolt a kérdésre, és a fejlett országok közül kivételként 2000-ben törvényben előírva csökkentette a heti munkaidőt. Az alábbi OECD-tanulmány szerzői azt vizsgálták, hogy sikerült-e, és ha igen, milyen áldozatok árán elérni a reformmal a kitűzött célokat. Tárgyszavak: foglalkoztatás, munkaerő, munkanélküliség, munkaidő, Franciaország, törvény. A 35 órás munkahét megvalósításához vezető út: a két törvény A 35 órás munkahét törvénybe iktatása Franciaországban hosszú, a munkáltatói szervezetek, a szakszervezetek és a kormány közötti állandó vitákkal és konfliktusokkal terhelt folyamat eredménye volt. A munkahét törvényi szabályozáson keresztül megvalósuló rövidítése azóta is egyedülálló megoldás, egyetlen más fejlett ország sem próbálta meg a hivatalos munkaidő lerövidítésével javítani a foglalkoztatási helyzetet. A vitáknak azonban még egyáltalában nincs vége. A 35 órás munkahét bevezetését elrendelő törvényt időközben számos tekintetben enyhítették, és újabb viták forrásává vált a francia parlament egyik bizottságának az a jelentése, amelyben javaslatokat fogalmaztak meg a törvény rugalmasabbá tételére. A törvény hatásainak értékeléséhez célszerű egy pillantást vetni eredetére és céljaira. A 35 órás munkahét története egészen 1996-ig, az ún. de Robien-törvényig nyúlik vissza, amely jelentős pénzügyi ösztönző eszközöket kínált azoknak a vállalatoknak, amelyek a munkakörök megosztásával új munkahelyeket teremtettek vagy meglévőket mentettek meg. A törvény elfogadása idején makacsul nagy volt a munkanélküliség, a munkanélküliségi ráta elérte a 12%-ot. Az intézkedés fő célja ezért a foglalkoztatási helyzet javítása volt, de fontos törekvésként emel-
ték ki a munkafeltételek javítását, valamint a munka és a magánélet közötti összhang megteremtését is. További viták és feszültségek forrása volt az 1998-ban elfogadott első Aubry-törvény: végül is ez rendelte el a 35 órás munkahét bevezetését 2000 január 1-jétől, a megvalósítás részleteit azonban a vállalatok és a szakszervezetek közötti kollektív megállapodásokra bízta. 2000-ben lépett érvénybe a második Aubry-törvény, amelynek rendelkezései nagyrészt az előző két év tárgyalásainak eredményeire épültek. A törvény új garanciákat vezetett be mind a vállalatok, mind a munkavállalók számára, szélesebb mozgásteret biztosítva a munkaidő rugalmas, a vállalatok speciális igényeire szabott kialakítására. A francia reform sajátosságai Az új törvény szerint egy év időtávban az átlagos munkahétnek 35 órának kell lennie, a vállalatok azonban az éven belül meghatározhatnak nagyobb és kisebb munkaintenzitású periódusokat, feltéve, hogy éves szinten nem térnek el a heti 35 órás átlagtól. A cégek tehát a munkahét hosszát a munkaterhelés ingadozásához igazíthatják. A törvény lehetővé tette a munkaadók társadalombiztosítási terheinek csökkentését azoknál a vállalatoknál, amelyeknél van a munkaidőre vonatkozó kollektív megállapodás, végül pedig garanciákat állapított meg a minimálbérért dolgozók számára, annak érdekében, hogy reáljövedelmük ne csökkenjen a rövidebb munkaidő miatt. Felmerül a kérdés, hogy ezeknek a reformoknak a hatására tovább csökkent-e a munkaidő Franciaországban? A kérdés azért indokolt, mert az elmúlt 30 évben a legtöbb OECD-országban csökkent a munkaidő (részben a termelékenység javulásának, részben pedig a részmunkaidős állások a nők egyre nagyobb mértékű munkába állása miatti elterjedésének köszönhetően), Franciaországban azonban különösen jelentős volt ez az irányzat. Az éves munkaórák száma ma Franciaországban 8%-kal kisebb az EU-átlagnál, és az OECD-ben a legalacsonyabb. A különbség a Kanadával való összehasonlításban 17%, az USA, Japán, Ausztrália és Új- Zéland vonatkozásában pedig már 20%. Ez nagy különbség az 1970-es évekhez képest is, amikor az egy munkavállaló által ledolgozott éves munkaórák számában az OECD-n belül még nem voltak ekkora különbségek (1. és 2. ábra). Franciaország a munkaidőnek az elmúlt évtized alatti csökkenése tekintetében is az elsők között volt, elsősorban a 35 órás munkahét bevezetésének következtében.
1970 2003 OECD EU (15) Spanyolország Kanada Olaszország USA Hollandia Egyesült Királyság Németország Japán Franciaország 0 500 1000 1500 2000 2500 1. ábra Az egy alkalmazottra jutó átlagos munkaórák száma 1970-ben és 2003-ban Franciaország nem csak a munkaidő csökkentésében ért el különleges eredményeket, különleges a folyamat hajtóereje, az azt elindító intézkedés is (legalábbis az utóbbi időszakban). Más OECD-országokban is történtek lépések a munkaidő egész gazdaságra kiterjedő csökkentésére (Hollandiában az 1980-as évek elején, Németországban ugyanennek az évtizednek a végén), de ezeket sosem hivatalosan, törvényeken keresztül vezették be. A munkaidő csökkentése a többi országban sokkal inkább a szociális partnerek közötti eseti tárgyalások eredménye volt, a kormányok nem játszottak közvetlen szerepet a folyamatban. A francia kísérlet további sajátossága, hogy a 35 órás munkahét bevezetésekor az intézkedés által érintett dolgozók többségének bére nem változott. Annak érdekében, hogy ez a fajta jövedelemgarancia ne befolyásolja hátrányosan a vállalatok költségeit és versenyképességét, a kormány csökkentette a francia vállalatoknak a munkaerő után fizetendő terheit, a szakszervezetek pedig beleegyeztek a bérek részleges befagyasztásába egy-három évre.
Általános volt a várakozás, hogy a munkavállalók a rövidebb munkaidőnek köszönhetően intenzívebben fognak dolgozni, a vállalatok pedig átszervezik a termelést, és ezek együttes hatásának köszönhetően felgyorsul az egy munkaórára jutó termelés növekedése. 0 1970-2003 1996-2003 -5-10 -15-20 -25-30 Franciaország Japán Németország Egyesült Királyság Hollandia USA Olaszország Kanada Spanyolország EU (15) OECD 2. ábra Az egy alkalmazott által egy évben ledolgozott órák átlagos számának csökkenése A munkaidőreform mérlege Igazolta-e a 35 órás munkahét ezeket a várakozásokat? Ma még korai lenne egyértelmű választ adni a kérdésre. Kétségtelen, hogy a foglalkoztatás Franciaországban bővült 1997 óta, ennek egy része azonban a kedvező gazdasági helyzetnek köszönhető, és nem a 35 órás munkahétnek, azonkívül más OECD-országokban nagyobb mértékben bővült a foglalkoztatás ugyanebben az időszakban. A törvénynek volt azonban egy rövid távon egyértelműen kedvező hatása, mégpedig az, hogy a vállalatok számára lehetővé tette a munkaidő rugalmasabb elrendezését, amire nagy szükség is volt. Liberalizálták
a merev munkaidőrendszereket, és lehet, hogy ez hozzájárult a termelékenység javulásához. A többi OECD-országgal való összehasonlításban, Franciaországban viszonylag nagy volt az egy munkaórára jutó termelés (a termelékenység) növekedése 1996 és 2002 között. A termelékenységnek ez a javulása a munkáltatók munkaerőköltség-terheinek csökkentésével és a béremelések korlátozásával együtt talán valamelyest mérsékelte egy ideig az egységnyi munkaerőköltségek növekedését, és kedvező hatással lehetett a munkahelyteremtésre. Hogy pontosan mennyire, azt nehéz megmondani, mindenesetre francia kutatóintézetek és az OECD becslése szerint a legjobb esetben nettó 300 000 400 000 új munkahely jött létre 2003-ban. A gond csak az, hogy a 35 órás törvény által a vállalatoknak biztosított támogatások miatt tovább nőtt a költségvetési hiány és ezzel az állam eladósodottsága. Hosszabb távon ennek a foglalkoztatás lesz a vesztese. Egy másik gond az, hogy az egy munkaórára vetített termelés nőtt ugyan, de nem annyira, hogy kompenzálta volna az egy munkavállalóra jutó munkaórák számának csökkenését. Lehet, hogy minden munkaórát hatékonyabban dolgoztak végig, de a rövidebb munkahét miatt csökkent az egy alkalmazottra jutó termelés. Ez pedig csökkenti az ország hosszú távú termelési potenciálját. Voltak azonban pozitív hatásai is a törvénynek. A megkérdezett munkavállalók közel kétharmada állította, hogy az átállás a 35 órás munkahétre javította életkörülményeit: a kisgyerekesek 60%-a szerint a változás kedvező volt a munka és a családi élet összeegyeztetése szempontjából. Ugyanakkor mivel a 35 órás munkahét a munkavégzés jelentős mértékű átszervezésével járt, sok alacsony képzettségű munkásnak és nőnek nemcsak hogy kevesebb lett a fizetett túlórája, de munkaidejük is kiszámíthatatlan lett. A kékgalléros nők mindössze 40%-a érezte úgy, hogy a rövidebb munkahéttel javultak életkörülményei, míg a fehérgalléros nők között 70% az ilyenek aránya. Körülbelül öt évvel a 35 órás munkahét bevezetése után tehát megkockáztatható egy előzetes értékelés a reform hatásairól. A munkaidő csökkentése valószínűleg valóban teremtett új munkahelyeket, de ez a megoldás egyrészt nagyon költséges volt, másrészt hosszú távú foglalkoztatási hatása bizonytalan. Nőtt a költségvetési hiány, és erősen kétséges, hogy ez volt-e a munkahelyteremtés leggazdaságosabb módja? Valószínűleg helyesebb lett volna a hátrányos helyzetű és kis fizetésű emberek munkához juttatására koncentrálni. Ebből a szempontból talán célszerűbb volt az 1990-es foglalkoztatáspolitikája,
amelynek fő iránya a teljes munkaerőköltség csökkentése volt a bérskála alsó részén. A munkaidő rövidítése valószínűleg nem a legjobb megoldás azokban az időkben, amikor a népesség öregszik, és ezért a kormánynak fontos feladata a potenciális munkaerő-állomány mobilizálása. A közelmúltban a francia kormány enyhítette is a törvény rendelkezéseit, megkönnyítve és olcsóbbá téve a túlórák alkalmazását, és mentességet adva sok kis- és középvállalatnak. Jelenleg is folyik a vita a további enyhítésekről, és arról, hogy miként lehetne azokat a lehető legkisebb áldozattal megvalósítani. Összeállította: Liebner Anikó Durand, M.; Martin, J.: The 35-hour week. Portrait of a French exception. = OECD- Observer, 2004. 244. sz. szept. p. 10 12. Kenner, J.: Re-avaluating the concept of working time: an analysis of recent case law. = Industrial Relations Journal, 36. k. 6. sz. 2004. nov. p. 588-602.