Anna Magyari-Beck F. M. Alexander technikája, a Létezés művészete Egy a világon egyre népszerűbb pszicho-fizikai mozgás-újranevelő eljárás bemutatása: Ezt a csodálatos műszert, az emberi testet vizsgálom nehézségeim igazi megoldása érdekében. Ez egy olyan utolérhetetlenül rugalmas, ellenálló és öngyógyító adottságokkal bőségesen ellátott műszer, hogy ha helyesen használják, képes legyőzni a betegséget. Minden férfi, nő és gyermek rendelkezik a fizikai tökéletesség lehetőségével, tőlünk függ, hogy azt az egyéni értelem és erőfeszítés segítségével elérjük. (F.M. Alexander egy 1910-ben megjelent Az ember legfőbb öröksége című könyvének előszavából ) Az Alexander technika több mint százéves múltra tekint vissza. Kidolgozója F. Matthias Alexander (1869 1955) többek között Freud és Jung, Dewey és Pavlov kortársa volt. Ausztráliában született és a 19. század utolsó harmadában ott kísérletezte ki pszichofizikai eljárását, amely a test fizikai oldala felől közelítve egyszerre preventív, mozgás-újranevelő és a helyes testhasználatra tanító. A mintegy tíz éven át tartó kísérletező munkája során rájött arra, hogy a legkisebb megbújó kényszer izomtartás is felborítja a pszichofizikai mechanizmus ahogy ő az élő szervezetről beszélt harmonikus működését. Alexander 1892-ben készült el a technika kidolgozásával olyan szinten, hogy az 1890-es években már tanítani is kezdte az eljárást. Előbb színész kollegáit kezdte tanítani, később gyerekekkel és olyan beteg emberekkel foglalkozott,, akiket orvosok küldtek hozzá. Egyes felfogások szerint a nyugati ember jógájának is szoktak nevezni. Jómagam az utóbbi években inkább a Létezés Művészete elnevezéssel emlegetem, annál is inkább, mert ahogy egyik jeruzsálemi tanárom, Joszef Mohar mondta, ez a technika egy lépéssel előbbre van az összes többi módszernél, mert mi azelőtt vagyunk, mielőtt bármit csinálnánk, vagy bármi történne. Prelimináris, azaz előzetes, tehát mindegyik előtt jár. A legfontosabb, 99% ebben a módszerben, hogy ne csinálj valamit. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a technika egy cselekvés nélküli, szellemi páros munka.. De kezdjük az elején, a felismerés megszületésével. Alexander színész volt. Gyakran elment a hangja, sokat szenvedett hurutos betegségektől, és ez veszélyeztette karrierjét. Az orvosok tehetetlenül álltak panaszai előtt, és eljutottak addig, hogy betegségeinek nem szervi, hanem funkcionális okai vannak, és ezen nem tudnak változtatni, mert tüneteit megmagyarázhatatlan okokból saját maga idézi
elő. Öltöző szobájában, a maga korában korszerűnek tartott kísérleti módszerrel dolgozott, az önmegfigyeléssel, amikor állapotának okait kezdte kutatni. Nem az elméletből vezette le technikáját, hanem éppen fordítva, a gyakorlati kísérletek hitelesítik az elvet. Az önmegfigyelés során az ember a saját belső gondolatait, észleleteit figyeli meg. Maga az eljárás régmúltra tekint vissza. Először Hippói Szent Ágoston (354-430) alkalmazta, akinek tulajdonítja az utókor a keresztény filozófia alapjainak megfogalmazását, és aki kimutathatóan hatott a felvilágosodás előfutárára, René Descartra (1596-1650). Descart úgy vélekedett, hogy az ember születésétől fogva képes kapcsolatot teremteni önnön tudatával. E kapcsolatfelvétel során saját tudatállapota megfigyelését tartotta fontosnak. Az introspekció kifejezés a 19.század óta használatos a pszichológiában. Wilhelm Wundt (1832-1920) a belső percepciós módszer alkalmazásakor is igyekszik elhatárolódni a hagyományos introspekciótól. Ezekben a kísérletekben jelen volt a kisérletet végző személy, és a vizsgált személy kizárólag szakképzett pszichológus kollega lehetett, akit folyamatosan változó külső eseményekkel, azaz kívülről jövő ingerekkel befolyásoltak. A kísérlet alanyának az volt a feladata, hogy feltárja önmagában az e változtatások nyomán saját belső eseményeit és ennek változásait. Tehát egy többtényezős változó által fenntartott folyamatot vizsgált a kísérlet. F.M. Alexander az önmegfigyelésnek Wundt-i változatával, az úgynevezett belső percepcióval dolgozott sokéves kísérletező munkája során, és megfigyeléseiről konzultált szakemberekkel. Tükrök között, lépésről-lépésre, sok kudarc és zsákutca után, sikerült kidolgoznia a róla elnevezett technikát. A mai ember nagyon sok feszültséget okoz magának azzal, hogy gyakran olyan dolgokat akar gyorsan megváltoztatni, amelyeket nem ismer igazán. Így van ez a megszokásaival is. Az ilyen emberrel nem könnyű megértetni, hogy mielőtt szándékunkban áll valamit megváltoztatni, meg kell azt ismernünk, mert a szavak bűvöletében él, nagyon nehéz kimozdítani ebből, és a helyes változtatást elérni nála gondolataiban és a testhasználatában, hogy újfajta dolgok befogadására is képessé váljon. Ezt a megszokást gondolatbeidegződésnek is nevezhetjük. Érdemes megfigyelni a másfél, kétéves egészséges gyerek testhasználatát. A gyerek mozdulatait a feje vezeti, amely léggömbként egyensúlyoz szabad nyakán, karja, lába akár a madárszárnyak koordinálja a mozgást. S amikor elveszti egy pillanatra a biztonságot, könnyedén lehuppan, majd máris talpra szökken. Gerinccsigolyája erős, mégis rugalmas, szabad spirálgyöngysorként működik. Az emberi szervezetben szükség van a megfelelő izommunkára, adott esetben a kellő feszültségre is, de ott és akkor, aminek funkciója van. A koordinálatlan testben a túl sok feszültség, vagy a szükséges ritmust, egyensúlyt felborító, nem a megfelelő helyen uralkodó feszültség ellehetítleníti a kiegyesúlyozott működést. A szülők - elsősorban
az anyák - elromlott testhasználata erőteljesen hat már a születő kisgyerekre is. Az anya öntudatlanul, érintésével, ölelésével is átadja gyerekének saját testműködését. Ezért ajánlják az Alexander-technikát tanítók a fiatal szülőknek azt, hogy a terhesség ideje alatt az anya és az apa együtt járjon el Alexanderfoglalkozásokra, és az anya folytassa a technika tanulását akkor is, amikor szoptat, hiszen a terhességet és a szülést követően hónapokra van szükség ahhoz, hogy rendeződjön az anya szervezete. E belső egyensúly visszaállításában nyújt segítséget az Alexander tanárral folytatott munka azzal, hogy megtanít direkt csinálás nélkül ismét kapcsolatot teremteni önmagunkkal, tudatosítani és megszüntetni ösztönös beidegződéseinket, egy új életérzéssel ajándékozza meg mindazokat, akik kellő türelemmel sajátítják el és hasznosítják a tanultakat. Alexander nem kívánt egy Rousseau-i felfogást követve, kivonulni a természetbe, nem utasította el a civilizáció nyújtotta lehetőségeket, élvezte és szerette a társadalmi, kulturális fejlődés nyújtotta városi életet, különösen a színházat, a lóversenyt, a golfot, az ízletes falatokat egy kellemes étteremben, az érdekes, színes társaságot. Kora mókamesterének tartották, akinek sok barátja volt a művészek, a tudomány képviselői és a korabeli orvosok körében Ausztráliában, Angliában és Amerikában egyaránt. Egyszóval szerette az életet. Shekaspeare előadóművészként a kor szokásainak megfelelően, pódiumon adta elő Shekaspeare műveit, amelyek közül számára a legkedvesebb A velencei kalmár volt. Amikor légzési és hangképzési gondjai előadóművészi karrierjét veszélyeztették, sokat konzultált orvos barátaival és végül egy olyan technikát dolgozott ki, amelynek segítségével helyreállítható az ember egyensúlyra és kiteljesedésre való képessége, és segít felismerni a velünk született lehetőségeket. Azt állította, hogy az emberek azért nem élik felhőtlen boldogságban életüket, mert önmagunk folyamatosan romló használata meggátol minket abban, hogy örömérzésünk áthassa pszichofizikai lényünket. Ez a stresszt is felerősíti bennünk, és nem lesz elegendő fizikai aktivitásunk. Amikor a tanítványunk legyen az gyerek, vagy felnőtt ismét birtokába kerül a megfelelő eszközöknek, amelyek segítségével biztonságban érezheti magát, bizonytalansága is csökkenni fog. Gyakran a növendék önmagáról alkotott torz énképe, írásmódja is megváltozik, illetve folyamatosan változik. A puszta létfenntartás helyett az élet örömforrássá válik. Az egészséges gyereknek és felnőttnek megvan ez a biztonságérzete, és segíti önállósulásában. Ezért fordított Alexander nagy figyelmet a kezdetektől fogva arra, hogy gyerekekkel is dolgozzon, akikkel éppen úgy foglalkozott, ahogy felnőtt növendékeivel, és írásaiban is nagy teret szentelt annak, hogy miért lenne nagyon fontos éppen a gyerekeknek tanítani technikáját. Kitekintés
Bizonyos, hogy egy felfedezés csak akkor lehet időtálló, ha egy olyan társadalmi és szellemi környezetben születik meg, amelyikben megvan a szükséglet a befogadására, és az igény az általa létrejött alkotás felhasználására. Máskülönben még a legzseniálisabb felfedezés is feledésbe merül, vagy fel sem figyelnek rá. Szerencsésebb esetben sok idő múltán valaki rábukkan, és akkor válik ismertté, amikor az idő és az emberi közösség már képes befogadni üzenetét Ahhoz sem fér kétség, hogy a dolgok lényegi megértéséhez is szükség van egyfajta történelmi szemléletre. Egyrészt, mert felismerve a korábbi generációk útkeresésének tévedéseit, talán kisebb a valószínűsége, hogy elkövetjük ugyanazokat a hibákat, másrészt képesek lehetünk a múltbéli fogalomhasználatot a maga helyén, összefüggéseiben értelmezni, és megkülönböztetni a jelenben alkalmazott fogalmaktól. Itt van például az ösztön múltbeli és mai jelentése. A spekulatív pszichológia, amely az ókortól egészen a 19. században megszülető kísérleti pszichológia előtti időszakig tartott, nagyon tágan értelmezte ezt a fogalmat. De McDougall (1871-1938) például, akinek munkássága éppen a kísérleti pszichológia megjelenésének korszakára esik, és különösen sokat foglalkozik az ösztönökkel, elutasítja a materialista nézeteket és a darvinizmust. Tizennyolc alapösztönt különböztetett meg. Többek között a társas kapcsolatok iráni igényt, a félelmet, a kíváncsiságot, a kicsinyét óvó szülői gondoskodó viselkedést, az önérvényesítést, az engedelmességet, a behódolást, a dühöt, a testi szükségleteket, és a viselkedés legfőbb meghatározóinak tartotta ezeket. Az osztrák Sigmund Freud (1856-1939) nevéhez fűződő pszichoanalízis szerint két alapösztön határozza meg az emberi viselkedést, az életösztön és a halálösztön. A későbbi évtizedek kutatásai kiderítették, hogy differenciáltabb megközelítésre van szükség, hiszen a korábban használt fogalom nagyon sok tanult elemet tartalmazott. Az ösztön jelentése mára letisztult. Az etológia öröklött mozgásmintázatokról szól. A holland Nobel díjas Nikolaas Tinbergen (1907-1988) definíciója az, hogy az ösztön hierarchikusan szervezett idegi mechanizmus, amely érzékeny bizonyos külső vagy belső felszabadító ingerekre, és ezekre válaszolni képes az egyén vagy faj fenntartásához szükséges koordinált mozgásokkal. Ilyen például a pók hálószövése, vagy az egészséges újszülött szopóreflexe. Az ösztön, vagyis az instinct egy viselkedésminta, egy késztetés, és ezt mindenképpen meg kell különböztetni az ösztönöstől, aminek jelentése a spontán, akaratlan, öntudatlan, sugallatszerűen, intuitív módon rögtönzött válasz. Az Alexander technikával összefüggésben mindig ösztönös visszajelzésről van szó, arról, hogy ezek az öntudatlan, direkt reakciók egy adott ingerre gyakran okoznak a szervezet működésében funkcionális problémákat.
A történelmi szemlélet azért is fontos, mert általa megértjük, hogy az új gondolatok szervesen épülnek egymásra. Az ember, amióta csak igyekszik megérteni önnön és a világ működését, figyelte, kutatta a jelenségeket önmagában és a természetben és különféle magyarázatokkal próbálta megfejteni ezek okait. A görög Parnasszusz hegy lejtőjén található delphoi Apollon-jósda homlokzatán az volt olvasható, hogy Ismerd meg önmagad. Az érzékszervek elhelyezkedését és működését is vizsgálták az ókori görögök, ahogy visszatérő kérdés a test-lélek, test-tudat kapcsolata is., Herakleitosz (kb. i.e.540-480) például kijelentette, hogy Az ember számára a szemek és a fülek az ördög eszközeivé válnak, ha nincs lélek, mely megértené nyelvüket. Parmenidész (kb. i.e.504-456) szerint az érzékelésre alapozott véleményeket az ész kritikájának kell alávetni tapasztalataink érvénytelenek. Az igazság Istentől származik, a látszat érzékszerveinktől.. Az Aranykorban, amelyet Periklész (i.e. 495-429) születésétől Arisztotelész (i.e. 384-322) halála közötti időszakra szoktak számítani, amikor Athén a demokrácia fénykorát élte, Zenon (kb. i.e.490-430), ötletes példával állt elő: ha egyetlen köles mag leesik a földre, nem halljuk meg, de ha kiborítunk fél vékát, akkor igen. Érzékszerveinkre csak akkor hagyatkozhatnánk, ha egyetlen köles mag földre hullását is képesek lennénk érzékelni. Az igazságot az ész és nem az érzékszerveink eszközeivel keressük. Szókrátesz(i.e.469-399) felismerte, hogy az ember a lélek és a test egysége. Azt állitotta, hogy az önismeret nélküli élet nem érdemli meg az életet, az érzékszervek által közvetített ismereteknek ezek képezik az alapját, de csak racionális úton ragadhatók meg. (B.Michael Thorne, Tracy B. Henley: A pszichológia története, Ford. Kovács István, szerk. Fehér István, magyar kiadás: Glória Kiadó, 2000.) Szókrátesz mondja a test és a lélek kapcsolatáról Platón egyik dialógusában, egy trák orvost idézve, aki görög kollegáját azonképp bírálja: Hiszen éppen ez az oka annak, hogy a görög orvosok nem értenek sok betegséghez, mert az egészet, amire a legjobban kellene ügyelniük,, elhanyagolják, pedig ha az egész van rosszul, lehetetlen, hogy a rész egészséges legyen éppen ez a hiba, hogy az emberek külön akarnak a bölcs józanságnak és külön az egészségnek orvosai lenni. A test és a lélek nem szétválasztható.( Platón: Kharmidész. Ford. Papp János. Platón összes művei.i. Budapest, 1984., Európa Kiadó, 62.old.) Platón (i.e.427-347) két világról szól: A tudás világa hordozza szerinte a formákat, azaz az ideákat. Ezek egyetemesek, és csak az ész által ismerhetőek meg. A másik a vélemények világa hordozza az anyagi világ változó dolgait, ahogy azt az érzékszerveinken keresztül megtapasztaljuk. Érzékszerveink
azonban pontatlanok, így valójában testünk a felelős tudatlanságunkért, mert megakadályoz minket az ideák megismerésében. Mégis létezik egyfajta kapcsolat a két világ között, és az oktatás célja, hogy a lelkünket, amely emberi létünk során testünkbe zárva létezik, emlékeztessük arra az üdvözült állapotára, amikor más lelkekkel együtt a csillagok között szétszóródva jól ismerte az egyetemes világot. A belső harmónia csak az ész, azaz a racionális rész vezetésével lehetséges.(uo.29-32.old) Arisztotelész (i.e.384-322) gyakran kísérletezett és a megfigyelés módszerét is alkalmazta. Azt állította, hogy a világ az anyag és az idea keveréke, a tudás, az ismeret tárgya. Szerinte az észlelés vezet a valóság megismeréséhez, mert minden fogalom érzékszervi tapasztalatokból származik. (B.Michael Thorne, Tracy B. Henley: A pszichológia története, Ford. Kovács István, szerk. Fehér István, magyar kiadás: Glória Kiadó, 2000. 32-37.old.) A felvilágosodás előfutárának tartott francia filozófus, René Descartes (1596-1650) minden korábbi dogmát elutasított, mindenben kételkedett, mindent újragondolt. Gondolkodom, tehát vagyok állította, kevés hitelt adva a tapasztalatoknak, előtérbe helyezve az elemzést, a logikus gondolkodást. Nevéhez fűződik az a vélemény, hogy az ember matematikai és logikai képességekkel jön a világra, az érzékeink pontatlanok, megbízhatatlan üzeneteket közvetítenek számunkra. A test-tudat dualista felfogása is Descarteshoz kötődik, mely szerint a tudat szabad, anyag nélküli szubsztancia. Ugyanakkor ő írt elsőként a reflexről, sőt megkülönböztetett automatikusan megjelenő választ egy adott ingerre a tanult elemeket is hordozó reflexreakcióktól. Az angol John Locke (1632 1704) vitatta a velünk született ideákat, mondván, tiszta lappal születünk a világra. Azt igyekezett bizonyítani, hogy az elsődleges a tapasztalat, vagyis az empíria, mondván, az ideák forrása az érzékelés és a reflexió. Végül is a felvilágosodás századában az angol filozófia a tapasztalatra helyezi majd a hangsúlyt, innen eredeztethető az empirizmus filozófiája. Végül is a német filozófus, Immanuel Kant (1724-1804) lesz az, aki 1781-ben megjelent A tiszta ész kritikája című művében egyaránt fontosnak tartja az empíriát és a rációt. A viszontagságokkal teli életet megélt pedagógus, a cseh Johann Amos Comenius (1592-1670), akit a későbbi századok új pedagógiai szemléletmódja előfutárának tartottak, a Didactica Magna című művében azt írta, hogy a természet semmit sem hajt erőszakkal előre, csak ami belül már megérett és kitörni készül. ( Comenius,1992.,Didactica Magna, Pécs, Seneca,140.old.) A tanítók aranyszabálya, hogy amennyire csak lehetséges, tárjanak mindent az érzékek elé. A látható dolgokat ugyanis a látás, a hallhatókat a hallás, a szagolhatókat a szaglás, az ízlelhetőket az ízlés, a foghatókat a tapintás elé, és ha egyszerre több érzékszerv is felfoghatja őket, akkor egyszerre több elé is. (Comenius,1992.Didactika Magna, Pécs, Seneca,180.old.)
A 18-19. században megjelenő gondolkodók és pedagógus személyiségek óriási változást hoztak. Megjelenik az újkori nevelés, amelynek képviselőit méltán tartjuk a reformpedagógia előfutárainak. Rousseau mondja ki elsőként, hogy a gyerek nem kis felnőtt, Pestalozzi, Fröbel már a kísérleti pszichológia megjelenése előtt felismerik, hogy sokoldalú tapasztalatszerzésre, a készségek, képességek fejlesztésére van szükség, mert ez az alapja a világ és önmagunk pontosabb megértésének, és ennek lehetőségét már egészen kisgyerekkortól kellene biztosítani. F. M. Alexander és kora Tudománytörténeti szempontból is nagyon izgalmas volt F.M. Alexander kora, aki 1869-ben született Tasmániában, és tiz éves volt éppen, amikor Wilhelm Maximiliam Wundt (1832-1920) 1879-ben megalapította a Lipcsei Egyetem Filozófiai tanszékén a lélektani laboratóriumot. A pszichológia tehát levált a filozófiáról. A 19. században valami új volt születőben. Tudóscsoportok kutatták, hogyan működik az ember mint biológiai, természeti, társadalmi és lélekkel bíró lény. Mit jelent az, hogy az ember valójában egy pszichofizikai mechanizmus. A 20. század elején John Broadus Watson (1878-1958) amerikai pszichológus, a behaviorizmus megalapítója az élőlényekre ható ingerek és az azok miatt előidézett változások nyomán születő válaszok mechanizmusát vette nagyító alá. Az egyes pszichológiai irányzatok egyre kíváncsibbak lettek arra, hogyan érez, figyel, tanul az ember és milyen viselkedésmódosulás következik be e folyamat során. A Gestalt-pszichológia azt hangsúlyozta, hogy a részletekkel ellentétben elsődleges az egész (az alak), és ezen belül működnek úgynevezett szervező elvek, amelyek mintegy rendet teremtenek a felismerésben, a megértésben. Megszületik Kurt Levin (1890-1947) mező elmélete amelyben az elemek kölcsönös függésben állnak, és egy rendszert alkotnak egymással. Sigmund Freud (1856-1939) kísérletet tett a tudattalan tanulmányozására. S immár eljutott az elméleti pszichológiaként induló új tudomány a viselkedéselmélet egy leágazása a pszichoterápia felé. E kor szülötte a Nobel-díjas Iván Petrovics Pavlov (1849-1936), orosz fiziológus, pszichológus, belgyógyász, aki 1901-től arra kereste a magyarázatot, hogyan születik meg a feltételes inger-válasz kapcsolat, amikor egy feltétlen inger és az erre felelő feltétlen választ társít egy semleges ingerrel.
John Dewey(1859-1952), amerikai filozófus, a chicagói laboratóriumi iskola megteremtője az, aki a pragmatizmus szemléletmódjára alapította pedagógiai nézetrendszerét. Felfogása, hogy a gyereknek teljes életet kell élnie, a könyviskolát fel kell váltania a passzív befogadást elvető, valódi cselekvésformákra épülő, az ismeretszerzés készségére tanító modellnek. És Dewey az, aki felismerte az Alexander elv újszerűségét, és e komplex technikában rejlő óriási lehetőségeket. Megállapította, hogy F.M.Alexander kitágította és korrigálta Pavlov felfedezését a feltételes reflexről azzal, hogy rájött, tudatos kontrollal egy nevelési folyamat során megvalósulhat az elhibázott feltételes reflex kioldása, és egy új feltételes reflex létrehozása. John Dewey, 1916 - ban 57 évesen ismerkedett meg Amerikában egy vacsorán az akkor 47 éves Alexanderrel. Azonnal felfedezték egymásban a rokon gondolkodást, barátok lettek és Dewey elkezdett foglalkozásokat is venni Alexandertől. Később, amikor Alexander visszatért Angliába, Dewey az ugyancsak e technikát tanító, Amerikában élő Alexander testvérbátyjának A.R. Alexandernek lett tanítványa. Szilárd meggyőződése volt, hogy F.M.Alexander technikája ugyanazt képviseli az oktatásban, ahogy az oktatás hordozza magában az összes többi emberi tevékenységet.(:f.m.alexander: Önmagunk használata, Bevezető) Dewey ezután 1952-ben bekövetkező haláláig, csaknem 35 éven át tanulta a technikát, és azon kívül, hogy minden fontos, F.M. Alexander által írott könyv bevezetőjének szerzője volt, mindvégig nyomon követte a technika sorsának, elismertségének alakulását, és szorgalmazta, hogy végezzenek kutatásokat az Alexander technika működési mechanizmusának tudományos bizonyítására. Alexander véleménye az érzékszervi érzékelésről, észlelésről és kinesztetikus érzésről alkotott hibás ítéletalkotás kialakulásáról és az ezzel együtt járó téves gondolkodás következményeiről F.M. Alexander kezdetben csoportban tett kísérletet a tanításra, de hamar felismerte, hogy régi módszerrel nem lehet új eredményt elérni. Az emberi szervezet hibás ítéletalkotása a kinesztetikus érzésről, az érzékszervi érzékelésről és észlelésről megakadályozza a valóságos folyamat felismerését, mert a gondolkodás a megszokottat jelzi jónak. Amikor valaki a verbális utasítást jól akarja végrehajtani, a rosszat fogja kondicionálni, és ráadásul rögzített pozíciókban direkt végrehajtásra törekszik. A hibás egyensúlyról alkotott képe is rossz lesz, s noha az ismerős tűnik jónak, késznek kell lenni ennek elvesztésére. Ha az érzékelés értelmezése hibás, akkor minden más is hibásan működik. Az egyoldalú megterhelés, a betegségek utáni rehabilitáció, a gyerekvárás és szülés testi-lelki igénybevétele emléknyomaként az emberi szervezet számos funkcionális zavart őriz meg. A gyenge
izomzat, a gerincferdülés, a sérv, és még számtalan más panasz többnyire egy elromlott belső ösztönös önirányítás eredménye. Az ösztönös önirányításkor jellemző a tudatos figyelem hiánya önmagunk használatában, ami végül is felborítja a pszichofizikai mechanizmus egyensúlyát, megzavarja ritmusát, téves ítéletalkotáshoz vezet az érzékelésről, észlelésről, kinesztetikus érzésről, és végső soron megzavarja a szervezet korábban harmonikus működését, a személy gondolkodását önmagáról és a környező világról. Mert az ösztönös önirányítású személy nincs pontos információ birtokában. Itt érdemes felidéznünk, hogy már az ókorban felismerték az érzékelés, észlelés és az érzések pontatlanságát, ahogy azt is, hogy ez nagymértékben akadályozza az embert a világ megismerésében. A 20. században, a Második Világháborút követő években pedig az idős békepárti F.M.Alexander arról írt, hogyha csak alapszinten elsajátítanák ezt a technikát az emberek, talán kevesebb háborúskodás lenne, mert a különböző kultúrák és hagyományok képviselői képesek lennének úgy tárgyalni egymással, hogy hitelesen eljutna hozzájuk tárgyalópartnerük mondanivalójának valódi üzenete. Kik vagyunk, milyenek vagyunk hát, mi emberek? Önmagát irányító hangszer vagyok, amelyben megvan a fejlődés és az öngyógyítás képessége. De képes vagyok önmagam bántalmazására, önpusztításra is. Érzékeny és finom hangszer vagyok sok lehetőséggel - tanulási készségem határtalan. Amikor bántanak, vagy fájdalom ér, meg tudom gyógyítani és meg tudom újítani magam. De legeslegelőször is meg kell ismernem a saját használati utasításomat. Mert valamilyen okból úgy kerültem a világra, hogy nem emlékszem a használati utasításra. E nélkül olyan vagyok, mint az utazó iránytű nélkül. Nem tudom, merre menjek ( Shmuel Nelken, a jeruzsálemi Alexander tanárképző iskola vezető tanára) Célhódítás (endgaining) A kifejezés amely angol nyelven is a technika kidolgozójának a nevéhez fűződő új szóalkotás - F.M.Alexander leleményét dicséri. Azt a viselkedést nevezte célhódításnak ami egyfajta vágy, hogy
az ember a kívánt célt mindenképpen elérje, bármilyen rosszak is az eszközei. Egyúttal bebizonyította, hogy az alkalmazott eszközöktől függ, hogy valaki milyen célt ér el, és hogy a rossz eszközök mindig silány végeredményhez vezetnek. (Patrick Macdonal: Az Alexander technika,ahogy én látom. The Alexander Technique As I See It. Rahula Books.9.old.) Alexander azt ajánlotta, hogyha egy új célt tűzünk ki magunk elé, akkor alkalmazzunk hozzá új eszközrendszert. Ezzel elkerülhetjük azt, hogy célhódítókká váljunk. F.M. Alexander a célhódítással összefüggésben az emberi szervezet önön működtetésére vonatkoztatta állítását: amikor egy direkt irány eluralja a pszichofizikai szervezet működését, egy hibás feltételes reflexsor válik uralkodóvá, és ez az organizmus szintjén felborítja a kívánt egyensúlyt. Következményeként egyik oldalon a túlterhelés túlhasználatot, a másik oldalon a teljes passzivitás beszűkülést idéz elő. Végeredményként kényszerizom-tartásokkal teli, blokkolt működés lép fel. Ez pedig fizikai, lelki és szellemi téren egyszerre okoz olyan funkcionális zavarokat, amelyek folyamatos jelenlét esetén állandósuló panaszok, fájdalmak, végül betegségek okozója lehet. Hogyan értelmezhető a mozgás és a mozdulat A természetben minden mozgásban van, így az élő szervezetben is állandóan jelen van. Ez a mozgás maga az élet. Ennek a mozgásnak meghatározó törvényei vannak, mégpedig úgy, hogy ebben a folyamatos mozgásban sokféle irány jelenik meg egyszerre és egymás után, kiegészítve, gyakran kiegyenlítve egymást. Az emberben még a genetikai kód is dupla spirál., Ez az élet minden megnyilvánulásában jelen van, szervezetünk minden szintjén. Ez teszi lehetővé az életenergia szabad áramlását, és ez a feltétele az emberi organizmusban végbemenő folyamatos változásnak, a létezésnek. Az egészséges testben minden irány előre és felfelé mutat, ha ezt direkt beavatkozással, hibás ösztönös önirányítással nem akadályozzuk meg. A mozdulat viszont a pszichofizikai mechanizmuson belül éppúgy mint kifelé, egy adott cél felé irányul. Amikor egy bizonyos ingerre a szervezet azonnal reagál, nincs lehetősége arra, hogy a benne áramló mozgást érintetlenül hagyja, tiszteletben tartsa. Így a célhódító személy minden mozdulatával öntudatlanul beavatkozik pszichofizikai mechanizmusa belső működésébe, meggátolja saját életenergiája szabad áramlását, felborítja harmonikus egyensúlyát, ritmusát. Az újratanulás során a növendék képessé válik arra, hogy különbséget tegyen a mozgás és a mozdulat között, engedi, hogy a mozdulat az ideális testállapotban önmagától szülessen meg.
Megszokásaink A korszerű neveléselmélet azt emeli ki, hogy a nevelés feladata azon szokások kialakítása és megerősítése, amelyek segítik a személy érvényesülését, hogy sikeres életet teremtsen magának. Az egyén jellemének szükségleti-motivációs variánsaként szól a szokásról, mellette felsorolva a példaképeszményeket, mint életvezetési modellt és meggyőződést. Ebben az összefüggésben a jellem e szokásos módoknak az együttese, amelyekkel az egyén a szociális helyzetekre reagál, és a karakter a viselkedésmintákban nyilvánul meg, ami nem választható el az attitűdöktől és az értékektől. ( Bábosik István: Neveléselmélet, Budapest, Osiris Kiadó, 2004. 39.old.) Igen ám, de ugyan hány emberről mondható el manapság, hogy önmagunk használatát illetően Shakespearet idézve, "alakja, mozdulata mily bámulatos"? Tekinthetjük-e az embert továbbra is "az állatok mintaképének"? F.M. Alexander saját és embertársai megfigyelése nyomán arra a meggyőződésre jutott, hogy az ember éppúgy ragaszkodik önmaga ösztönös irányításához, mint a kutyák és a macskák, de amíg az állatok képesek szükségleteik kielégítésére így is, addig az ember számára az már nem felel meg. Az ösztönös irányítással együtt járó testérzéseik megbízhatatlanná váltak olyannyira, hogy gyakran éppen az ellenkezőjét tesszük annak, amit akarunk, és ez civilizált életformánk következménye. E tekintetben még a sportolók, táncosok, színészek sem kivételek. Igaz, hogy a "próba és tévedés" módszerével elsajátítanak mozdulatsorokat és ezek kivitelezésében szert tesznek a megfelelő készségekre, de ez a tudatosság nem feltétlenül jelenik meg szervezetük mindennapi használatában. Néhány évvel ezelőtt felkeresett az Alexander stúdióban egy tehetséges balett növendék. Elmondta, hogy a tanárai abban bíznak, hogy sikeres szakmai karriert fut majd be, ő azonban el van keseredve, és nem tudja, hogy segíthetne magán. Igaz, a színpadon egyelőre még nem voltak gondjai, de a hétköznapokban balettcipő nélkül, megrövidült Achilles ínja olyan súlyos fájdalmakat okoz neki, hogy még a legrövidebb sétára sem mer vállalkozni. Néhány heti intenzív Alexander foglalkozás sokat segített abban, hogy lábfejhasználata megváltozzon, és ismét járni tudjon cipőben is. A mindennapokban az ember megszokott ösztönös önirányításra támaszkodva helytelen irányokkal működteti önmagát, és ez kezdetben kellemetlen érzésekkel párosul, később viszont a legváltozatosabb betegségek okozója lesz. Pedig a test számára természetes a hatékony működés,
ezért ennek újratanulási folyamata során, amikor az ember felismeri és megakadályozza az ösztönösen rögzült szokásokat, helyreáll a kiegyensúlyozott működés. Milyen szokásaink vannak?. F.M. Alexander a szervezet működtetését meghatározó elemi szokásokról szól, amikor azt hangsúlyozza, hogy irányító és ellenőrző mechanizmusainkat egy jól programozott rendszerhez hasonlíthatjuk. Valahányszor cselekednünk kell, egy kapcsoló bekapcsol bennünk, és a gyerekkorban beégetett program szerint működésbe hozza az egész rendszert. Ebben az értelemben nem különbözünk az állatoktól. Nekik is megvan a saját jól beprogramozott rendszerük, amely egy életen át hűségesen szolgálja őket. De ha az állatokat ismeretlen környezetbe helyezzük, ők is elveszítik tájékozódó képességüket. Szervezetünk működtetését meghatározza, hogyan neveltek minket születésünk pillanatától fogva, hogy milyen tapasztalatok vésődtek belénk, milyen sikereink, kudarcaink voltak, milyen véleményeket, gondolatokat sajátítottunk el stb. Ezek az elképzelések mind valamilyen hatást fejtenek ki tudatalattinkban ahogy meghatározzák énképünket is. Elképzeléseink egész sora olyasmikre vonatkozik, hogyan kell ülni; hogyan kell állni; hogyan nyújtsuk ki a kezünket, ha kezet akarunk fogni; hogyan fogjuk a tollat; mik az elvárások velünk kapcsolatban; hogyan látnak minket a többiek; mire vagyunk és mire nem vagyunk képesek; mi túl meleg és túl hideg; hogyan kell viselkedni; hogy félni kell a kudarctól, stb. Érzékeink eltompultak, és agyunk hogy kompenzálja más funkciók hiányosságait akkor is dolgozik, amikor nem kéne. Ezt a helyzetet nem tudjuk hosszú leválási folyamat nélkül megváltoztatni. Minden próbálkozás, amely ezt figyelmen kívül hagyja, csak növeli ezektől az elemi szokásainktól való függésünket. Szenzoros érzékelésünk, amely irányít minket, a megszokott dolgokat érzékeli jónak Alexander nem tesz különbséget jó és rossz megszokás között. Az ember a szocializációs folyamat során nagyon sokat elveszít a természetes erők igazi, felséges egyszerűségéből, és elveszti saját magával, önön szervezetével a kapcsolatot. Különbséget kell tehát tennünk az F.M. Alexander értelmezte szokás-fogalom és a fentebb idézett, neveléselméletben értelmezett felfogás között. F.M. Alexander nagy figyelmet fordított arra, hogy önmagunk használata jelentős mértékben ösztönös
irányítású. De a legtöbb emberben az érzékelő és mozgató idegpályán észlelt természetes ritmus és egyensúly az egyoldalú megterhelések, illetve a lelki és testi betegségek következtében eltorzult, és ez helytelen működéshez vezet. A mai ember belső állapota miatt szinte alig akadnak olyanok, akiknek pszicho-fizikai működésében ne lehetne kimutatni a helytelen használat következményeit. Ez a pszichofizikai mozgás-újranevelő módszer alkalmas arra, hogy az egyén újratanulja önmaga használatát, és ez által képessé váljon egy koordináltabb, javított működésre. Ma talán szokatlannak tűnő hasonlattal élve Alexander kijelentette: olyan nincs, hogy az autó jól működik, csak motorhibás, mert a motorhibás autó nem töltheti be eredeti funkcióját. Mit tesz velünk az Alexander technika? Az életünk folyamatos áramlás (Shmuel Nelken) Testhasználatunk tehát gyerekkorunktól kezdve ránk jellemző módon alakul, és kifejezi érzelmeinket, ahogyan a környezetünkből bennünket érő információkra reagálunk. Mindezt persze nem előzi meg tudatos döntés. Negatív ingerek például menekülésre, vagy támadásra késztetnek minket. De a váratlan erős pozitív hatások is kiválthatják szervezetünkben a hasonló reakciót. Érzelmeink szinte észrevétlenül befolyásolják viselkedésünket, mozgásunkat, belső szerveink működését. Ilyenkor megfeszítjük izmainkat. Ezek az izomfeszültségek akkor is megmaradnak, amikor pihenünk, alszunk, vagy éppen másképp nem vagyunk kitéve erőteljes külső hatásoknak. Ez az állapot végül állandósul. Ezt nevezzük kényszer izomtartásnak, amelynek nem vagyunk tudatában, pedig viselkedésünket, testhasználatunkat és ezzel egyensúlyunkat, koordinációs képességünket befolyásolja. A túlzott izomtónus megjelenik felhúzott vállunkban, behúzott, feszes nyakunkban, görbe állásunkban, görnyedt ülésünkben, együttműködési készségünk fokozatos elvesztésében, ingerültségünkben, vagy éppen félelmet sugárzó visszahúzódó magatartásunkban. Használd és működtesd önmagad A használat megváltoztatja a működést. Az ember képes szervezete irányítására. Önmagunk használata és működése között okozati összefüggés van, ami azt jelenti, hogy egy adott használat egy bizonyos működést feltételez. A
szervezet mindvégig egységes egészként viselkedik, amelyben nem választhatóak szét a mentális és a fizikai folyamatok. Amikor a szervezet egy része működik, az egész működik. Szervezetünk működését ösztönös beidegződéseink irányítják, és ehhez egy, az ember által ismerős érzékszervi érzékelés társul, amelyet jónak ítélünk, hiszen megszoktuk ezeket. Igen ám, de e működés során gyakran észlelünk kellemetlenségeket, problémákat anélkül, hogy akár csak feltételeznénk, hogy az általunk alkalmazott használati módba csúszott valami hiba. F. M. Alexander azt állítja, hogy az ösztönös beidegződések helyett egy tudatos használati módra lenne szükségünk, amelyben ha a rosszat nem csinálod, a jó magától megszületik. (F.M.Alexander) A harmonikus testhasználatot csak úgy vagyunk képesek újra megtanulni, a felesleges feszültségeket feloldani, és ezzel belső szerveink egészségét megőrizni, vagy visszaállítani, ha elsajátítunk egy régiúj testnyelvet. Azért beszélhetünk régi-új testnyelvről, mert az egészséges kisgyerekeknél ez a testnyelv még kiegyensúlyozottan, jól működik, noha sajnos egyre több gyereknél tapasztalható már öt, hat éves korban a fokozatos romlás. Ennyi idős korban azonban többnyire néhány foglalkozás elegendő lehet a korrekcióra, és ami a legfontosabb, hogy a gyerek időben kapjon segítséget egy Alexander tanártól. A hamar elfáradó kisgyerekekkel, csakúgy mint hiperaktív társaikkal viszont huzamosabb ideig kell foglalkozni, és az is gyakori, hogy bizonyos idő elteltével érdemes velük többször is ismételten felkeresni az Alexander tanárt egy újabb foglalkozássorozatra. Ezeknél a gyerekeknél az tapasztalható, hogy szervezetük alig van kapcsolatban a földdel, fejüket lehorgasztják, figyelmük elkószál nincs jelen, környezetükre alig figyelnek, érintésükből hiányzik a kapcsolatteremtés információja. Tapasztalataim szerint velük éppen úgy érdemes foglalkozni, mint az idősebbekkel, akiknél a testhasználat újratanulásáról van szó. Mert nekik is meg lehet tanítani a kapcsolatteremtést önmagukkal és környezetükkel. De ennek a technikának az alkalmazása nem válik automatikussá, a tudatos kontroll működtetése változtatja meg önmagunk használatát, mert a testünkben megszülető szerveződés az egyik pillanatban dolgozik, a másik pillanatban megjelenik bennünk egy feszültség, amelynek eluralkodására leszünk képesek,hogy azután ismét átéljük az energia áramlás szabadságát. A Sóhajtó A (ei) a légzéstechnika szerepe a pszichofizikai egyensúly megteremtésében A légzés áramoltatja a jó energiát ( Walter Carrington) Munkája kezdetén Alexander A légzés újratanításának új módszere nevet adta. Azokban a korai években hívták őt lélegző embernek, mert nagy hangsúlyt fektetett a légzés-kontrollra.. Az Alexander-
technika tanára mindig növendéke egész szervezetével dolgozik. A pszichofizikai egyensúlynak, vagyis a szervezet természetes működésének az alapja az ízületek szabadsága, az izmok rugalmassága, a helyes légzés. Az Alexander-elv hangsúlyozza, hogy a légzés közvetett kontrollja hatékonyabb, mint a direkt légző gyakorlat. A sóhajtó Ah során a növendékek megtanulják a koponya és a gerinc közötti ízület és az álkapocs ízület szabad használatát, miközben ügyelnek arra, hogy fejük az atlaszon maradjon, figyelmük közvetett kontrollja a nyugodt, egyenletes kilégzésre összpontosít, és arra, hogy a szabad mozgású lengőbordák táguljanak, a háti szakasz kiszélesedik és tágul. A légzéskontroll megfelelő alkalmazásával, ösztönös megszokásaink felismerésével és megakadályozásával, irányadással, egyszóval aktív szellemi munkával, magával a tudatos kontrollal ki lehet jönni a feszült állapotból és akkor egyszer csak bekövetkezik az energia áramlása, ízületeink szabaddá válnak, mint egy jól olajozott ajtózsanér, átjön egy irány, aztán megint elveszítjük és megint visszajön. Ez egész idő alatt mozgásban van. Alexander úr bemutatta azt a nagyon fontos pszichológiai elvet, hogy a proprioceptiv ( szervezeten belüli ingert érzékelő rendszer ) rendszert tudatos ellenőrzés alá lehet vonni, és úgy lehet nevelni, hogy a mozgató központokba eljuttassa az izomaktivitásért felelős ingert, ami előidézi a mechanizmusok használatának módját. Alexander úr újraszabályozza és újraneveli a reflexmechanizmusokat, és azok szokásait a szervezet, mint egész funkcióival normális viszonyba hozza. Ezt a módszert teljesen tudományosnak és nevelési szempontból egészségesnek tekintem. (G.E. Coghill (1872-1941) Összehasonlító anatómia professzor Anatomy and the Problem of Behaviour Az anatómia és a viselkedés problémája ) Elsődleges kontroll szerepe a pszichofizikai egyensúly megteremtésében Az elsődleges kontroll a test domináns reflexe, ezért ha valaki irányítani tudja, akkor ez által módosíthatja az összes a testhasználattal összefüggő kapcsolatot a testében. Megkönnyíti az adott helyzetet, mert elég egy dologra figyelnie az embernek a testét alkotó pszicho-fizikai rendszerben ahhoz, hogy az összes részletet
meg tudja változtatni. Domináns reflexként működik, ami befolyásolja, hogyan viseljük a fejünket a gerincünkhöz és a test más részeihez viszonyítva is. Nem könnyű leírni a megfelelő működését, ami könnyedséget és eleganciát kölcsönöz a mozgásunknak. ( Patrick Macdonald: Az Alexander technika, ahogy én látom. The Alexander Technique As I See It. Rahula Books ).Rudolf Magnus professzor (1873-1927) csaknem húsz esztendővel Alexander felfedezését követöen gerinceseken és embereken végzett kísérleteket, amelyek megerősítették egy a minden élő szervezetben létező központi idegrendszeri irányítást, amely közvetíti a test dinamikus testtartási egyensúlyát és a test kiegyenesítését a térben. Megállapította, hogy a fej és a test egymáshoz viszonyított helyzete, valamint a test különböző részeinek a fejhez és a nyakhoz viszonyított helyzete alapvető befolyást gyakorol a test koordinációjára és az érintett izmok aktuális tónusára. Macskákon végzett kísérletei bizonyították, hogy a fej helyzetének megváltoztatása módosítja a tónuselosztást az egész szervezet izomrendszerében, kiváltképp az antigravitációs izmokban. A válaszreakciók a legfeltűnőbbek a végtagokban és a nyakizmokban. Magnus szerint a testtartási reflexeket irányító rendszer központja a gerincagy egyes nyaki szegmensétől a köztiagyig terjed. Ez utóbbi felismerést különösen fontossá teszi Charles Sherringtonnak(1857-1952) az a megállapítása, amely éppen erre a területre helyezi azt a két központot, amely a légzőmozgásokat, illetve az izmok összehúzódásával az arteriolák falában a vérkeringést és bizonyos fokig a szívet is szabályozza. A későbbi vizsgálatok megállapítottak, hogy a vestiburális rendszer a halántéklebenyben található, közvetlenül az atlantooccipitalis ízületnél, és a subboccipitalis izmok a felelősök a fej egyensúlyozó szerepéért. A civilizált embernél azonban ezt a mozgást a nyak külső izmai végzik, noha a nyaki izmok feladata a fej mozgatása lenne. Ez a változás is befolyásolja a szervezet egyensúlyi állapotát. Alexander felfedezése óta sok más kutató is beszámolt a nyakizmok szenzoros mechanizmusainak szerepéről a testhasználat irányításában és vezérlésében. Magnus felvetette, hogy annak működése befolyásolhatja a pszichikum működését, noha elsősorban állatokkal kísérletezett, amikor a központi kontroll létezését vizsgálta, és nem foglalkozott annak befolyásolásával, míg Alexandert az elsődleges kontroll működésének megfigyelése és tudatos használata érdekelte. De Alexander ennél is továbbment, amikor tapasztalati úton felfedezte, hogy a szervezet különböző részeinek és az agy kérgi központjának tudatos használatával megteremthető a pszichofizikai mechanizmus megújult, összehangolt működése. Testünk felépítésének és mozgásának meghatározó törvényei vannak abban a formában, ahogy az élet bennünk van, és amelyektől nem lehet megszabadulni. Sokszor azonban ártó módon használjuk magunkat. Ilyenkor, s ez még inkább igaz, ha erre folyamatosan nem figyelünk, szervezetünk jelez. Ilyen
jelzés a fájdalom, amelynek egy fertőzés okozta betegség, valamilyen szervi probléma, vagy erőteljes érzelmi oka lehet, például a harag tudattalan elfojtásához is köthető. A fájdalom tehát az észlelés egyik módja, amely arra szolgál, hogy riasszon bennünket, segít abban, hogy vegyük figyelembe szervezetünk nem kielégítő állapotát. E tekintetben nagyon fontos értesülésekkel látja el az embert. A kisebb figyelmeztető jelek később a kiegyensúlyozatlan, koordinálatlan szervezetben átalakulhatnak betegséggé. Ez a technika megtanítja az embert, hogyan használja egészségesebben saját magát. Ez a bázis, nem terápia, nem pszichoterápia és nem fizikoterápia egy technika, egy nevelési eljárás. Felfogásunk, hogy az ember és valamennyi élőlény minden részletében egységes egészként használja a testét. S noha képesek vagyunk egyszerre több tevékenységet is ellátni, ezeknek valamiféle harmóniát kell alkotniuk. Egyszerre képtelenek vagyunk úgy beszélni, hogy testünk egy másik része ezt merőben gátló, ennek ellentmondó cselekvést végezzen. A gondolat, agyunk utasítása az eszköz, ami biztosítja ezt a harmóniát, és ez által személyiségünk egészségben tartását. (Shmuel Nelken) Az Alexander technika egy praktikus, gyakorlati tanítási eljárás. A tanítás emberről emberre terjed. A tanár közvetlen mozdulatok segítségével, a kezével ad lehetőséget a tanítványának, hogy az átvegye tőle a helyes testirányokat és azt a minimumenergiát, amelyet agyunk utasítása kivált a mozgás megszületéséhez. Ezt nevezi a szakirodalom irányadásnak, amely azonban kiegészül a tanár szóbeli utasításaival, amelyek útmutatást adnak a növendéknek a tanárral és önmagával való aktív szellemi együttműködésre. A tanítás tükrök előtt történik, asztalon, széken, a fal mellett, és a tükrös szoba szabad terében még számtalan mozgásmodellen keresztül: beszéd, írás, olvasás, hangszerhasználat, kilépés, járás, csomagfelvétel stb. A tanulási folyamat során a növendék elsajátítja a tudatos kontrollt, felismeri önmaga ösztönös irányításának megszokott beidegződéseit, és ezek eluralkodásának megakadályozását ( inhibition Stopadás ). Más eljárásokhoz képest, felfogásomban a legeredetibb az Alexander technika, amely később befolyással volt az újabban kidolgozott segítő eljárásokra. De az igazi, az általános érvényű, s így a leghatásosabb ma is a 20. század fordulóján kidolgozott Alexander technika. Szinte elsöprő, forradalmi hatást gyakorol azokra, akik megismerkednek vele. Mert noha csaknem egy évszázada született olyan, mintha a világ legújabb, legmodernebb felfedezése lenne. Lehet, hogy a többi, ma elterjedt eljárás képes arra, hogy bizonyos részleteiben nyújtson abból valamit, amit az Alexander technika ad. Alexander semmi olyat nem talált fel, ami idegen lenne az emberi szervezettől, ami ne lenne benne az organizmusban. Módszerével utat nyitott azoknak a jellemzőknek, dolgoknak a felszínre hozásához, amelyek bennünk vannak sok olyasmi fellelhető benne éppen ezért, amit máshonnan vett át.
Újdonsága, zsenialitása komplexitásában rejlik. Abban, ahogy ötvözte, kidolgozta. Ebben egyéni, mert éppen ez a felfogás nem érvényesül maradéktalanul egyetlen más módszerben sem. Az Alexander technika nem mond ellent a fiziológiában, fizikoterápiában, pszichológiában, vagy akár az orvoslásban érvényesülő felfogásnak sem (Idézet: Magyari Beck Anna: Az Alexander technika, avagy a türelem gyógyító művészete c. könyvből.interjú Shmuel Nelkennel. Első kiadás, Budapest, 1993., Kiadó Türelem Háza Bt.) A tudatos kontroll Ahogy erről fentebb már többször is szóltunk, Alexander előbb kísérletet tett arra, hogy csoportban, szóban adja át növendékeinek a mintegy tíz év alatt önmagán kidolgozott technikát, amellyel rendbe hozta légzését és hangképzését, saját egészségét. Csodálkozva tapasztalta, hogy amit nem ért a test, az értelmezhetetlen a szellemnek. Így alakult ki az a gyakorlat, hogy asztalon, széken, tükrökkel körülvéve a tanár a keze érintésével adja át növendékeinek az egészséges használathoz nélkülözhetetlen ingert, és ezt egészíti ki szóbeli magyarázattal: látni és új módon érezni tanít mindaddig, amíg megszületik növendékében is az együttműködő szellemi aktivitás, a finom árnyalatokat megkülönböztetni képes alkotó tudatos kontroll. A tudatos kontroll elsajátítása során újra ismerkedünk önmagunkkal, a csend erejével, erőltetett koncentrálás helyett képessé válunk a figyelem összpontosítására és a figyelem megosztására, pontosabban érzékeljük a belsőnkből és a kívülről bennünket ért ingerek üzenetét, és képessé válunk a késleltetett, ezért pontosabb válaszadásra is. Az Alexander-elv önmagunk elfogadásából indul ki. Nem kíván direkt beavatkozással azonnali változást elérni, nem használ placebót és nem állítja, hogy a tudat uralkodni képes az anyag fölött. De állítja, hogy ha kellő időben kezdjük el a tanulást, önmagunk újra- megismerését -, tudatos kontrollal vissza lehet állítani az elsődleges kontroll korrigált működésével a pszichofizikai mechanizmus egyensúlyát, és ez hozzásegít a distressz elkerüléséhez és a téves ítéletalkotás megakadályozásához A testhasználat korrekciója javítja a növendék közérzetét, és ezzel segít a lelki bajok megszüntetésében is. A technika nem választja szét a szervezetet fizikai és lelki részre, az egész embert közelíti meg, mert ha hozzáérünk az emberhez, az egyszerre a teste és a lelke is. A csinálás fogalmát változtatja meg, és arra helyezi a hangsúlyt, hogy legyen tudatában: az izom az egyetlen összekötő kapocs az agy működése által a személy és a külvilág között. Ezért fontos, hogy tanuljuk meg újra az egyszerű
izomtudatosságot, és ezzel önmagunk használatát. Egyik fontos alexanderi alapelv: A használat megváltoztatása megváltoztatja a működést. Nikolaas Tinbergen orvosi és fiziológiai professzor, aki egész családjával együtt éveken át tanulta a technikát F.M.Alexandertől, 1973-ban, a neki ítélt Nobel-dij átvételekor tartott beszédében hangsúlyozta a megfigyelés, a szemlélés és a kételkedés fontosságát. Beszéde felét Alexander az emberekkel kapcsolatos megfigyeléseinek szentelte, amely alapvető tudományos módszert még mindig túl sokan nézik le olyanok, akiket elvakít a ragyogó csomagolás. Ha kissé több figyelmet szentelnénk az emberi testre mint egységes egészre, valamint a test és a tudat egységére, az orvosi kutatás területe számottevően kiszélesedhetne ( Idézi Wilfred Barlow doktor, F.M. Alexander Önmagunk használatáról című könyvének bevezetőjében, az 1985. évi kiadáshoz, 15-16.old.) A technika eszközei az inhibition (stop) és az irányadás Az Alexander technika feltételezi a növendék szellemi együttműködését a tanárral, és éppen ez az aktivitás az alapja a hatékony mozgás-újranevelési folyamatnak. A koordinálatlan testben a túl sok feszültség, vagy a szükséges ritmust, egyensúlyt felborító, nem a megfelelő helyen uralkodó feszültség ellehetetleníti a kiegyensúlyozott működést. Alexander az idegességről azt állította például, hogy az a szervezet koordinálatlanságának a következménye, a dadogásról pedig azt, hogy ebben az esetben a személy egész idegrendszere dadog, és ez az eluralkodott tünet az alapállapot megváltoztatásával megszüntethető. Türelem és idő kell ahhoz, hogy ez az újratanulási folyamat megszülessen, noha az Alexander technika egy valóban egyszerű és praktikus módszer. Alexander említi egy helyütt, hogy egyik tudós tanítványa, akinek napokon át komoly nehézségei voltak egy, a magatartása átállításával kapcsolatos, egyszerű, gyakorlati pszicho-mechanikai problémáival egy reggel, amikor megérkezett a foglalkozásra, ezt mondta: - Rájöttem, mi mindannyiunk baja. Az ön módszere túlságosan egyszerű a számunkra! Való igaz, a gondolkodással van a baj.
A csinálás és nem csinálás alexanderi értelmezése A nem csinálást se csináld! (F.M.Alexander) Szervezetünk használatában kulcsfontosságú, hogy képessé váljunk ösztönös megszokásaink helyett önmagunk tudatos irányítására. A bennünket érő külső és belső ingerekre adott beidegződött válaszadások kényszerétől csak akkor szabadulhatunk meg, ha első lépésként megakadályozzuk a szokásos azonnali válaszcselekvést, azaz stoppot adunk magunknak. Célhódítás, vagyis közvetlenül a cél elérésére való törekvés helyett irányadások segítségével tudatosan használjuk szervezetünket. E folyamat során mindvégig megakadályozzuk megszokott, ösztönös reakcióink eluralkodását. A legfontosabb, mondhatnánk 99%-ban e módszerben, hogy ne csinálj valamit. Azért se csináljunk semmit, hogy a nyakunkat felszabadítsuk. Ne csináljunk semmit, amit szoktunk csinálni, és olyat sem, amit nem szoktunk csinálni. A legfontosabb arra gondolni, hogy nem csinálok semmit. Ezt a legnehezebb megtanulni. Ha valaki szeretné elsajátítani ezt a technikát, annak meg kell tanulnia nem csinálni semmit. E technika 99 %-a a NEM. Addig, amíg a feje el nem érkezik a nem tudom szintre. Az emberek nagy részének az a baja, hogy azonnal tudni szeretné. Mi azért dolgozunk az agyunkkal, hogy eljussunk a nem tudás szintjére A kiindulópont a növendék személyiségének tiszteletben tartása, elfogadása. Hangsúlyozza, hogy direkt irányadással, közvetlen ráhatással soha ne akarjuk megváltoztatni tanítványunkat, hiszen ez esetben a tanár célhódító megszokása jelenik meg, és ez gátolja a hatékony együttműködést. A tanár érintésével az inhibitiót (a mindkettőjükben tért hódítani kívánó akarat eluralkodásának megakadályozását, a stoppot) és az ennek nyomán keletkező irányokkal információkat közvetít növendékének. Ezek az információk segítenek a tanítványnak saját megszokásai felismerésében. Kezdetben az új testérzés mert ismeretlen rossznak is tűnhet, a növendék tele van bizonytalansággal, mert a hibásat szokta meg. Lassanként azonban kialakul egy szükséglet az új komplex érzés iránti igény, és megjelenik a tudatos kontroll. A folyamat lényege a tanártól és a növendék saját szervezetéből érkező ingerekre adandó késleltetett válasz. A késleltetés maga az inhibition (stop), vagyis a szokott válaszadás megakadályozása. Az Alexander tanár képes egy átfogóbb baj felismerésére a specifikus tünetekből. A diagnózist azonban nem ő, hanem az orvos állítja fel. A technika késleltetheti a gyorsuló romlást, vagy csak lehetőséget ad a szinten tartásra, illetve a lehetőségek határain belül, a technika tanulása által, megszünteti a koordinálatlan állapot okozta funkcionális panaszokat, kellemetlen, vagy beteggé tevő állapotokat. Nagymértékben segít nem csupán a konkrét fizikai fájdalmak leküzdésében, mint például a