Médiaetika Krokovay, Zsolt

Átírás

1 Médiaetika Krokovay, Zsolt

2 Médiaetika Krokovay, Zsolt Publication date 2003 Szerzői jog 2003 L'Harmattan Kiadó Kivonat Fülszöveg. Az etika az erkölcsi kérdések filozófiai tanulmányozása. A médiával kapcsolatban a legfontosabb erkölcsi kérdés az, hogy miként védhet meg minket a többség zsarnokságától. A szólásszabadság, mindenekelőtt a sajtó, a rádiózás és a televíziózás szabadságának tapasztalati vizsgálata azt mondja meg nekünk, hogy milyen a valóságban a mondanivaló nyilvános kifejezésének törvényes rendje. A filozófiai elemzés szembesíti a tényeket azzal, hogy milyennek kell, milyennek kellene lennie törvényes jogainknak, ha nem akarunk zsarnokságban élni. A tankönyv elsősorban nem a szerkesztőségek, hanem a filozófiai tanulmányokat folytató diákok és az érdeklődő olvasók számára kínál meggondolásra érdemes érveket. A vizsgálódás tanulságainak összegezését minden fejezet végén a legfontosabb fogalmak és összefüggések ábrájával, valamint ellenőrző kérdésekkel segíti. Abból indul ki, hogy megvizsgálja, mit ért Deák Ferenc a köztanácskozás szabadságán, s hogy miért kívánja meg John Stuart Mill szerint a valódi társadalmi fejlődés a cenzúra teljes megszüntetését. Annak mérlegelésével zárja a média etikájának elemzését, hogy megfontolja, abban a társadalomban, amellyel a nagy európai vallásháborúk lezárása óta kísérletezünk, miért kell ragaszkodnunk Európában, Amerikában és mindenütt a világon minden időszakos hisztéria ellenére is legelső szabadságunkhoz. Copyright 2003, L'Harmattan Kiadó, Krokovay Zsolt

3 Tartalom I. I. BEVEZETÉS Elvek és fórumok A média fogalma Mondanivaló kifejezése Nyilvános fórumok A sajtó és a média? A média közszolgálatisága Néhány szó az etikai bizottságok "etikájáról" A médiaetika és a szólásszabadság Vizsgálódásaink gondolatmenete Ellenőrző kérdések Jegyzet II. II. TÖRTÉNELMI HAGYOMÁNYOK Wesselényi védelme Lázítás A kormány bírálatának szabadsága A köztanácskozás szabadsága A szólásszabadság döntő jelentése A reformkori eszmény lényege Ellenőrző kérdések Jegyzet Mill elve Az egyén szabadsága A kényszer szükségessége A teljes gondolat- és szólásszabadság Ellenőrző kérdések Jegyzet III. III. KORLÁTOZÁS ÉS SZABÁLYOZÁS Polgárjogok Mi a jó a jogokban? Az alkotmányos elvek Jogaink alapja Az érdekek összehangolása A szólásszabadság Ellenőrző kérdések Jegyzet Cenzúra A cenzúra célszerűsége? A "törvényes" cenzúra A lehatárolás "cenzúrája" A "cenzúra", idézőjelben A stadion "cenzúrája" A bohóckodás "cenzúrája" Az emberi méltóságot védő "cenzúra" Az előzetes korlátozás Ellenőrző kérdések Jegyzet Túl széles beavatkozás A túl széles beavatkozás meghatározása Törvényes cél és túl széles beavatkozás Törvényes cél és közvetett cenzúra Az elijesztés A túl széles beavatkozás és a polgárjogok Ellenőrző kérdések Jegyzet IV. IV. A KÖZÜGYEK SZABAD VITÁJA iii

4 Médiaetika A kormányzat bírálata A rágalmazás a jogi hagyományban A tényfeltáró újságírás tényei A rágalmazás jogorvoslásának alkotmányossága A New York Times-szabály és következményei Ellenőrző kérdések Jegyzet Belegázolás a magánéletbe A személy szabadsága A mondanivaló előtt és után Bemutatás és beleegyezés Közszereplők "erkölcstelenségei" A tényfeltáró újságírás módszerei Egy VIP-lista Ellenőrző kérdések Jegyzet V. V. A MONDANIVALÓ HATÁRAI Tűrhetetlen hangok? Nem minden mondanivaló, amit mondanak Az önkényuralmi jelképek mint "kihívó szavak" Egy rasszista garázdaság példája A rendszerváltás első határvonalai Ellenőrző kérdések Jegyzet Az üzleti mondanivaló A tisztán üzleti mondanivaló Információszabadság és reklám A jogi felülvizsgálat négylépéses szabálya Szeszesital és szólásszabadság Mit védünk tehát kevésbé? Ellenőrző kérdések Jegyzet Megbotránkoztatás Az erkölcstelen mondanivaló Pornográfia és obszcén mondanivaló A pornográfia feminista értelmezése A zászló védelme Ellenőrző kérdések Jegyzet A gyűlölet büntetése Az intolerancia eltűrése A gyűlölet érzései A sajtó és a gyűlölet A stadion és a gyűlölet A média és a gyűlölet Ellenőrző kérdések Jegyzet VI. VI. SZOCIÁLPOLITIKA ÉS KÖZSZOLGÁLATISÁG Az állami közreműködés elve Az állam kötelességei és törekvései A sajtószabadság és az állami sajtó eszméje A kultúra állami támogatása Az állam és a tanszabadság Ellenőrző kérdések Jegyzet A szabad rádiózás és televíziózás rendszere FCC-közszolgálatiság A feladat A forma A felügyelet iv

5 Médiaetika 5. A tévéhíradó A politikai hír A közmédia etikája Ellenőrző kérdések Jegyzet Az utca szólásszabadsága A szabadság értéke A cselekvés mondanivalója A közfórum doktrínája Egy hajdani tüntetés 1990-ben A mondanivaló kifejezésének elemi és elementáris formái Ellenőrző kérdések Jegyzet A pénz beszél? A választójog elfogadható értéke A választások és a kormányzat semlegessége Kampány és korrupció Ellenőrző kérdések Jegyzet VII. VII. KITEKINTÉS Problémáink egy térképe A médiaetika jelene A médiaetika jövője Következtetések Ellenőrző kérdések Jegyzet VIII. HIVATKOZÁSOK Jogesetek Ausztrália Egyesült Államok Egyesült Királyság Európai Unió India Magyarország Németország Irodalom v

6

7 I. rész - I. BEVEZETÉS

8 Tartalom Elvek és fórumok A média fogalma Mondanivaló kifejezése Nyilvános fórumok A sajtó és a média? A média közszolgálatisága Néhány szó az etikai bizottságok "etikájáról" A médiaetika és a szólásszabadság Vizsgálódásaink gondolatmenete Ellenőrző kérdések Jegyzet

9 1. fejezet - 1. Elvek és fórumok Az etika ma is olyan kérdésekkel foglalkozik, amilyenekkel Szókratésznek kellett szembenéznie azon a bizonyos éjszakán. Mit kell tennem? Mit nem szabad tennem? Melyik utat válasszam az adott lehetőségek közül, és milyen alapon? És ha valaki kritizálná elhatározásomat vagy olyasmit tanácsolna, ami szerinte problémám jobb megoldása lenne, hogyan tudnám megvédeni indokaimat érveivel szemben? A kiemelt szavak egytől egyig gyakran előfordulnak erkölcsi kérdések mérlegelésénél, de egyikről sem mondhatjuk, hogy kizárólag erkölcsi gondolkodásunkhoz kötődik, hiszen ugyanilyen fogalmakat használunk olyan gyakorlati problémák megfontolása kapcsán is, amelyeknek, mint a befektetési döntéseknek vagy a hétvégi bevásárlásnak, általában nincs erkölcsi vonatkozása. Ha az etika az erkölcs fogalmainak és követelményeinek vizsgálata, amint azt a filozófiai hagyomány tanítja nekünk, akkor az etika egyik legfontosabb kérdése bizonyára az, hogy miben különböznek az ésszerű erkölcsi szempontok az ésszerű nem erkölcsi szempontoktól. Egy szabad országban ma elképesztően sokféle választ adhatnak az emberek arra a kérdésre, mit kellett, illetve mit kellett volna tennie Szókratésznek, vagy valakinek, aki az ő helyében van, egy az övéhez hasonlóan nehéz helyzetben. És van valami, amiről biztosan sokkal többet tudunk Szókratésznél és a görögöknél. Ez pedig az, hogy egyéni erkölcsi gondolkodásunkat és elérhető lehetőségeinket nagymértékben behatárolja az a világ, amelyben élünk. Ezért az etika ma, különböző meggondolásokból, két csoportban tanulmányozza általában az erkölcsi kérdéseket: vannak társadalomfilozófiai kérdések, amelyek a társadalmi élet, az emberi együttműködés erkölcsének, egy elfogadhatóan igazságos társadalom berendezkedésének kérdései, s vannak csak ránk tartozó kérdések, az élet nagy, végső kérdései, illetve a hívő és nem hívő emberek életének kisebb-nagyobb köznapi erkölcsi problémái, amelyekkel mindannyian a magunk életében, a magunk életét a magunk felfogása szerint élve nézünk szembe. A médiaetika, ha komolyan vesszük, mindenekelőtt társadalmi kérdésekkel foglalkozik. A média, bárhogy jellemezzük is majd közelebbről, része egy olyan alkotmányos rendnek, amelyet mi itt Magyarországon újabban csak néhány éve próbálunk elfogadhatóbbá tenni, nem úgy, mint a szerencsésebb helyek szülöttei, akik a szabadság, az egyenlőség, a testvériség valamilyen hozzávetőleges felfogása alapján néhány évszázada munkálkodnak ezen. Ahhoz, hogy fontolóra vehessük, mik ezek a társadalmi kérdések, előrebocsátok egy formális meghatározást: a médiaetika a filozófiai vizsgálódások egy olyan területe, amely a mondanivaló nyilvános kifejezésének erkölcsi kérdéseivel foglalkozik. Ez a meghatározás teljesen formális, úgyszólván alig megy túl azon, mintha azt mondanánk szemöldökünket felhúzva, patetikus ünnepélyességgel, hogy a médiaetika a média etikája. De hát nincs az a formális meghatározás, amellyel tartalmi kérdéseket is megválaszolhatnánk. A médiaetika nagy, alapvető tartalmi kérdéseinek megfogalmazásához és amennyire lehetséges, tisztázásához azt a módszert követjük, amit napjaink etikájában az elemzés filozófiájának neveznek: sorra vesszük azokat a fogalmakat, amelyek vagy kifejezetten szerepelnek a definícióban, vagy nyilvánvalóan szükségesek a definíció megértéséhez, majd áttekintjük azokat a legismertebb elveket, amelyeket az ilyen természetű erkölcsi kérdésekkel kapcsolatban emlegetni szoktak, s megnézzük, miként tehetjük némelyiküket - a bennük szereplő fogalmak tisztázása után nvilágosabbá, és esetleg elfogadhatóbbá. Az elvek átgondolásának ezt a módszerét úgy is jellemezhetnénk, mint az átgondolás egyensúlyának keresését, hiszen nem teszünk mást, mint szembesítjük sarkalatos és kevésbé sarkalatos meggyőződéseinket bizonyos nagy, hagyományos elvi követelményekkel, s megpróbáljuk addig csiszolgatni egyfelől felfogásunkat, másfelől az elveket, amíg nem kerülnek elfogadható mértékben összhangba. A filozófiai hagyomány azonban nem beszél médiáról sem a mi történelmünkben, sem Európában, sem az újvilágban, sem máshol. Az első fogalom, ami tehát bizonyára tisztázásra szorul, a média fogalma. 1. A média fogalma A "média" kifejezés többnyire három dolgot jelent. Először is egészen tág, mondhatnánk eredeti, szótári értelemben a média a mondanivaló kifejezésére használatos közvetítő közegek összessége. Amikor azonban nagy általánosságban beszélnek a média jelenségeiről, a média hatalmáról vagy fontosságáról, akkor az, amire utalnak - bármennyire szellemesen hangzik is a Guttenberg-galaxis szállóigéje, hogy a médium a mondanivaló - nem maga a változó technikai közeg, hanem a mondanivaló kifejezésére használt fórumok, éspedig a sajtó, a rádió, a televízió és újabban a világháló kifejezési formáiban létrejött nyilvános fórumok összessége. Beleértve természetesen a képregényeket és magazinokat, kártyákat és videojátékokat, transzparenseket és óriásplakátokat, ülősztrájkokat és felvonulásokat, kéregetéseket és gyűjtéseket, jelvényeket és kokárdákat, a hosszú hajat és a meztelen napozást, a színdarabokat és filmeket, operákat és operetteket, CD-, DVD- és videórendszereket, papírra vagy trikóra nyomtatott karikatúrákat, rajzokat, fényképeket és feliratokat. És végül a kifejezés legelterjedtebb, bár gyakran elég homályos alkalmazása egy harmadik, szűkebb jelentés megkülönböztetését 3

10 1. Elvek és fórumok teszi szükségessé. Ebben az értelemben a média a rádiózás és televíziózás műsorszolgáltatásainak összessége, amelybe olykor - tegyük hozzá mindjárt - beleértik az internetet, pontosabban annak "tartalomszolgáltatását" is, s esetleg a távközlés rendszerint nem-nyilvános mondanivalót továbbító legkülönbözőbb új szolgáltatásait, a telefonpornótól a nagymamának küldött mms-köszöntőig. Mindhárom szóhasználat kifogástalanul érthető, a gyakorlatban jól felismerhető. Baj csak abból származik néha, ha a három szóhasználatot összekeverjük. Ez sokkal nagyobb baj, mint az a nyelvhasználati szokásunk, hogy nem vesszük figyelembe - pedig művelt és nem annyira művelt emberek gyakran tudálékosan figyelmeztetnek rá - a "média" a latin "medium" többes száma. Ezek után kezdjük elölről, térjünk vissza oda, hogy a médiaetika az erkölcsi filozófiának az a területe, amely a mondanivaló nyilvános kifejezésével kapcsolatos. 2. Mondanivaló kifejezése Az ember nem csupán szavakkal és más kifejezőeszközökkel képes gondolatait és érzéseit, szándékait és törekvéseit, vágyait és kívánságait mások tudomására hozni. Mondanivalót fejezünk ki cselekedeteinkkel és viselkedésünkkel, tevékenykedésünkkel és életformánkkal, sőt, bizonyos értelemben egész életünkkel. Az emberi jogok nagy filozófusa, Immanuel Kant egyenesen úgy fogalmazott, hogy mi olyan lények vagyunk, akik mint erkölcsi személyek képesek sajátos természetük kifejezésére. Amikor valaki felkel hajnalban, hogy legyen ideje egy-két játszmát teniszezni, nyilvánvalóan nem a sajátos emberi méltóságról akar tanúságot tenni, mégis, ha úgy tetszik, a maga természetéről kommunikál valamit. És akarva-akaratlanul azzal is mondanivalónkat fejezzük ki mások számára, hogy trombitálni tanulunk, nem pedig gitározni, hogy a fizika vagy a számvitel érdekel-e inkább minket (avagy esetleg egyik se), hogy a művészet iránt vagyunk-e fogékonyak, vagy inkább a bűvészet terén mutatkozunk ügyesnek (nem is beszélve arról a lehetőségről, hogy csak ülünk a tévé előtt és egyik sörösüveget nyitjuk ki a másik után). Sokféle életet élünk, s az egyik dolog, amiért a szabad országokat megkülönböztetjük a nem kimondottan szabad országoktól és a kimondott diktatúráktól, az az, hogy ezekben különböző emberek különböző dolgokat tarthatnak jónak, s ami neked értékes, az esetleg nekem értéktelen, vagy fordítva, amihez nekem, úgy érzem, alapvető érdekeim fűződnek, azt te alantas időpocsékolásnak tartod, esetleg. Ez nem olyasmi, mint a filozófusok "relativizmusa", hanem gyakorlati szükségszerűség. Az, hogy mi a jó és mi a rossz, bizonyos értelemben ezekben az országokban felfogás kérdése, miközben az, hogy tiszteletben kell tartanunk egymás felfogását bizonyos feltételek között, egyáltalán nem felfogás kérdése. A mondanivaló kifejezésével kapcsolatos érdekek legegyszerűbb csoportosítása kézenfekvő: megkülönböztethetjük a mondanivalót kifejezők érdekeit, azokat az érdekeket, amelyek arra vonatkoznak, hogy amit másokkal közölni akarunk, közölhessük; a hallgatóság érdekeit, azokat az érdekeket, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy meghallgathassunk mindent, amit mások mondani kívánnak nekünk; s végül a kívülállók érdekeit, azokat az érdekeket, amelyeket a kérdéses hallgatóság számára kifejezett mondanivaló legy harmadik személytl tekintve érint. Hogy kinek melyik érdek tűnik fontosabbnak és egyáltalán fontosnak egy adott helyzetben, és miért, az egy szabad országban tehát korántsem magától értetődő, s még csak nem is feltétlenül viták kérdése. Az azonban a dolog természetéből következik, hogy nem lehet mindig minden érdeket tiszteletben tartani, mert az érdekek keresztezhetik és gyakran keresztezik is egymást. Könnyű belátni, miként okozhat kárt a mondanivaló kifejezése közvetlenül vagy közvetve a kívülállók érdekeinek. Kevésbé szembeötlő, hogy a hallgatóság érdekeit miként sértheti a számukra kifejezett mondanivaló, s még titokzatosabbnak tűnhet első pillantásra olyan károkról beszélni, amit azáltal szenved el valaki, hogy véleménye, meggyőződése, gondolatai és érzelmei kifejezésére kényszerítik. Bármit tekintünk is majd a médiaetika szempontjából a mondanivaló fontos kifejezésének, a dolog mindenesetre feltehetőleg nem azon múlik, hogy beszélünk-e, akárcsak jelképes értelemben, vagy pedig cselekszünk. 3. Nyilvános fórumok A folyosói beszélgetéseket, a postára adott leveleket vagy a "távközlés" régi és egészen új keletű formáit még azok sem sorolják a médiához, akik pedig a szerelmi együttlétről is legszívesebben úgy beszélnek, mint üzenetek kódolásáról és dekódolásáról. Az a kommunikáció, amit médiaként emlegetnek, tömegkommunikáció (mass media). Ellentétben mondanivalónk kifejezésének azokkal a formáival, amelyek segítségével magánügyeinket bonyolítjuk, és amelyek legtöbbször magánéletünk körébe tartoznak, a média mondanivalónk nyilvános, tehát nagyobb hallgatósághoz forduló, nemritkán a legszélesebb közönséghez szóló kifejezéséhez biztosít számunkra fórumot. 4

11 1. Elvek és fórumok Azokban az országokban, amelyeket az emberek csak azért neveznek esetleg szabad országnak, mert nem akarnak börtönbe kerülni, ahogy ez nemrég még a szovjet idők Magyarországán is általános volt, a kommunikáció magántermészetű fórumai tudatosan mintegy második nyilvánosságként, a nyílt és rejtett cenzúrát megkerülni próbáló, "nem hivatalos" nyilvánosságként szolgálhatnak. Csakhogy ezeket a rezsimeket persze éppen azért jellemzik totalitáriánus rendszerekként, mert az állam a gondolatszabadság és a lelkiismeret szabadságának eltiprásában, hogy ezeket az ideillő szenvedélyes kifejezéseket használjuk, egyáltalán nem riad vissza attól, hogy belegázoljon az emberek legszentebb magánéletébe is. A nyilvánosság fóruma a színpad és a mozik vetítővászna, a koncertpódium és a cirkuszi porond, a professzori katedra és a tanterem, a konferencia pulpitusa és a politikus vagy az üzletember szónoki emelvénye, az igehirdetésre való szószék, valamint "a szabadban" tartott minden demonstráció és tüntetés, felvonulás és gyűlés, hiszen az utcák és terek, egy bírósági indoklás találó szavaival, lősidők óta természetes közfórumokként szolgálnakl. Az a nyilvános fórum, amelyet egy hajdan elementáris hatású szociológiai világmagyarázat nyomán, a második világháborút követően először kezdtek "médiának" nevezni, mindazonáltal a sajtó volt, amelybe ekkor még vitathatatlanul beleértették az újságok és a könyvek mellett a tévét és a rádiót is. A média e két jelentését összeköthetjük egy alkotmányosan korlátozott szabadelvű társadalom legalapvetőbb jellemzésében. Az ilyen szabad társadalom különböző, egymással ellentétes, sőt, összeegyeztethetetlen életfelfogású, vallásos és nem vallásos polgárok együttműködése. Amikor ki akarnak alakítani egy mindannyiuk számára elfogadható, közös politikai felfogást, eszük közös használatában - arra vonatkozóan, hogy mi igaz és mi helyes - nem támaszkodhatnak átfogó, legmélyebb meggyőződéseikre, legyenek civil társadalmuk háttérbeli kultúrájában akár hívők, akár nem hívők. Emeljük ki a média társadalmi szerepét ebben az együttműködésben: A háttérbeli kultúra magában foglalja ily módon az egyházak és a különféle egyesülések kultúráját, az oktatási intézmények minden szintjét, mindenekelőtt az egyetemeket és szakiskolákat, valamint a tudományos és más célból létrehozott társaságokat. A közös politikai kultúra és a háttérbeli kultúra között a nem közös politikai kultúra közvetít, amelyet így helyesen neveznek médiának, a közvetítő közegek összességének, s amely magában foglalja sok más dolog mellett a hírlapokat, a tudományos szemléket és folyóiratokat, a tévét és a rádiót. (Rawls 1999, 573.) 4. A sajtó és a média? A sajtószabadságot évszázadokkal a rádiózás és televíziózás megszületése előtt kezdték alkotmányaikban védelmezni a magukat szabadnak tekintő országok. Anélkül, hogy előre belebocsátkoznánk abba a kérdésbe, hogy a mondanivaló nyilvános kifejezéséhez miért fűződnek egy ilyen, minden polgár egyenlő szabadságára épülő együttműködésben alkotmányosan garantálandó érdekek, a dolgok jobb megértése végett annyit mindenképpen előrebocsáthatunk, hogy ebben az alkotmányos értelemben, a sajtószabadság elve alapján, csak azokat a nyilvános fórumokat sorolják a sajtóhoz, amelyek egy bizonyos fajtájú mondanivalót tesznek elérhetővé a nagyközönség számára, a csak rejtvényeket, apróhirdetéseket, tőzsdei árfolyamokat, sporteredményeket, lóversenytippeket vagy éppenséggel kutatási publikációkat tartalmazó újságokat nem. Legalábbis általában, mert különösen a művészetek és a tudományok nyilvános mondanivalója nagyon is tartalmazhat esetenként olyasmit, amit a sajtószabadság védelme, bármit is fogunk majd ezen a szabadságon érteni, biztosan megillet. A német alkotmány külön rendelkezik a sajtószabadság mellett a Rundfunkfreiheit, a rádió és a tévé szabadságának garantálásáról is. Az Egyesült Államok alkotmánya nem követeli meg ugyan kormányzatától külön a freedom of broadcasting tiszteletben tartását, az alkotmányos szólásszabadság követelményeinek mai értelmezése során a bíróságok azonban mindig gondosan hangsúlyozzák a műsorszolgáltatás szabadságának, vagy ahogyan a továbbiakban mondjuk majd néha a rövidség kedvéért, műsorszabadság védettségét. Történelmi tény azonban, amelynek legalábbis eredetileg műszaki okai voltak, hogy a világon mindenütt, a szabad országokban is, a műsorszabadság olyan mértékű szabályozással jár együtt, ami a nyomtatott sajtó, különösen a politikai hírlapok és a tág értelemben politikai mondanivalót tartalmazó kiadványok esetében elképzelhetetlen lenne, s ami ily módon csak egy viszonylagos autonómiát tesz lehetővé. A rádióban és a tévében a műsor alkotmányosan szabad, de szabályozott. Azok, akik nálunk és másutt a műsorszabadság elveit vennék alapul az internet szabályozásához, úgy okoskodnak, hogy az, amikor a gyerek kattintgat a számítógépen, nem olyan, mint amikor a papája újságjában lapozgat, hanem olyan, mint amikor neki való (vagy nem neki való) műsort keresgél a tekerőgombbal vagy a távkapcsolóval. Márpedig ha az internet műsorfolyam, a szabályozó tekintet számára a műsorok valóságos 5

12 1. Elvek és fórumok dzsungele, akkor talán még inkább megvan az a jellemzője, mint a rádiónak és a tévének, hogy mondanivalójával - ahogy egy híres vagy hírhedt bírósági indoklás állítja - képes szinte megakadályozhatatlanul betörni az emberek legbensőbb magánéletébe, s egészen különlegesen nehézzé teszi a felnőttek számára, hogy megakadályozzák a kiskorúak "hozzáférését" a számukra ártalmas mondanivalóhoz. Azok viszont, akik nem látnak mást a világhálóban, mint a korszerű multimédia sok mindenre használható eszközét, s akik nem kérnek a gyerekneveléshez előírt kötelező állami segítségből, az internet szabályozására irányuló buzgalmat úgy tekintik, mint a folyamatosan gyarapodó könyvtári állomány bizonyos anyagainak "zárolását", tehát mint a volt kommunista országok ama gyakorlatát, amely megengedte az állam osztályvezetőinek és más hivatalnokainak, hogy bölcs belátásuk és gondoskodó éberségük szerint, az olvasókénál értőbb felelősséggel szelektálják az "anyagot", s a mondanivaló bizonyos kártékony fajtáinak megismerését különleges engedélyhez kössék vagy indokolt esetben feketén-fehéren megtiltsák. És még ha csak a gyerekekre hivatkozna is a minket védő lelkiismeretesség, a gyerekek érdekeinek ez a védelme olyan - hogy ezúttal egy méltán klasszikus bírói példához forduljunk -, mint amikor valaki úgy pörköli a disznót, hogy felgyújtja a házat. 5. A média közszolgálatisága A sajtó alkotmányosan hangsúlyozott függetlenségének és a műsorszabadság, gyakran szintén alkotmányosan meghatározott, viszonylagos autonómiájának kettőssége teszi érthetővé a "média" kifejezés harmadik, szűkebb értelmű használatának elterjedését. Amikor ebben az értelemben beszélünk "a médiáról", gondoljunk csak a "médiatörvény" körüli vitákra, akkor kizárólag - vagy legyünk óvatosabbak, számítógép előtt ülve, többnyire kizárólag - a rádiós és televíziós műsorszolgáltatás egészére, vagy egész rendszerére utalunk. A tágabb értelemben vett média etikájának bizonyára egyik alapvető kérdése lehet e megkülönböztetés szükségessége vagy szükségtelensége. Sokan vannak ma, akik azt állítják, hogy meg kellene szüntetni - olykor hozzáteszik, ma már - a sajtó és a média külön világát. Csakhogy a megszüntetés két, egymással homlokegyenest ellentétes dolgot jelent. A valódi "elektronikus sajtó" hívei azt követelik, elsősorban, de nem kizárólag az Egyesült Államokban, hogy a műsorszabadság közszolgálati szabályozásának eltörlésével a rádió és a tévé ugyanazt az alkotmányos sérthetetlenséget élvezze, mint a klasszikus sajtó. És vannak, akik éppen ellenkezőleg, és nem is csupán valamilyen közösségi szellemű konzervativizmus híveiként, igazi "közszolgálati sajtót" követelnek, röviden és nyersen szólva a médiatörvények és kuratóriumaik kiterjesztését a túlságosan is független, túlságosan is szabados, túlságosan is nagy hatalmat gyakorló sajtóra. Hogy ezekben az aggályokban és vádakban mi és mennyi az igazság, arról majd később. Egyelőre csak annyit érdemes ezekkel kapcsolatban megjegyeznünk: korántsem véletlen, hogy mindkét felfogás szorosan kapcsolódik az internetcenzúra új keletű problémájához. A sajtó államellenes intézmény. Az alkotmánynak ezért kell a magántulajdon és a piac minden ellentmondásos következménye ellenére garantálni függetlenségét az állammal szemben, s ezért kell óvatosan bánnunk az üzleti szabályozás versenyjogi és más "kiegyensúlyozó" intézkedéseivel. A hagyományos bulvársajtó helyét ma már mindenütt átvette a korszerű üzleti média, amely rendszerint a kereskedelmi tévék és rádiók, valamint napilapok és színes magazinok, hírszolgálatok és gyártó-terjesztő-kölcsönző vállalkozások gyakran multinacionális konglomerátuma. Az üzlet célja természetesen az üzlet. Mindazt, ami másnak látszik, az üzletnek kell hatékonyan alárendelnie. Leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy az üzleti média, ellentétben a komoly sajtóval - mint a jó öreg bulvársajtó idején - szórakoztatni akar. A vevő már régen nem az olvasó, a néző vagy a hallgató, tehát az érdeklődő nagyközönség, még kevésbé a választópolgár. Inkább az a hirdető, aki termékei és szolgáltatásai értékesítéséhez a nyilvános fórumon meghódított közönséget vásárolja meg, a mondanivalónak azt a sajátos vagy lehető legnagyobb hallgatóságát, amelyet - gondosan ügyelve a legkisebb közös nevező törvényére - Arisztotelésztől a rákkutatásig szörföző infotainment szerkesztéssel, a politikus talk shownyilatkozatának írott interjúváltozatával és tallózó hírklipp-összeállításokkal kötnek le. Ebben nincs semmi ördögi. ám ha a kifejezetten üzleti média piaci szempontjainak torzító hatásait úgy tekintjük, mint államilag megtűrt, törvényesen elismert gazdasági tevékenységet, akkor nem engedhetjük meg az államnak, hogy az "egyensúlyt" tartalmi beavatkozással, rendeleti úton maga hozza létre, s így az egyik rejtett, közvetett cenzúrát egy még hatékonyabb rejtett és közvetett cenzúrával orvosolja.ennek az ellentmondásnak a gyöngítése az új század médiaetikájának az egyik legnagyobb problémája. A rejtett cenzúra legsúlyosabb veszélye az, hogy a tömegkommunikáció minőségének szinte elkerülhetetlen leszállítása a tömegkultúra színvonalára a közügyek szabad vitatását az üzleti média szempontjainak megfelelően elárasztja populista, mindent a végletekig leegyszerűsítő, szenzációhajhászó, tőlünk nyugatra balkánizálódónak nevezett szekértábor-politizálással. Az a tény tehát, hogy a szabad országok egymás után lépnek rá a technikai fejlődés eredményeként "az információs szupersztrádára", ahogy ezt teátrálisan hangoztatni szokták, egyáltalán nem teszi magától értetődővé a szólásszabadság különféle jogainak mai értelmezését, annak az alkotmányos eszmének a 6

13 1. Elvek és fórumok fenntartását vagy felülírását, ami valójában a sajtó és a média világának kétféle szabályozása mögött rejlik, és amelyet a sajtószabadság intézményes garanciái is szolgálni hivatottak. Ezért hangsúlyozzuk majd ebben a könyvben végig, hogy a médiaetika legfontosabb kérdése a szólásszabadság elvének valamilyen helyes, elfogadható magyarázata. A médiaetika formális meghatározásából most már csupán azoknak az öszszetevőknek a szemügyre vétele van hátra, amelyek egy ilyen elfogadható magyarázat megvitatásával kapcsolatosak. Egyfelől korántsem világos, hogy mit érthet valaki a média erkölcsi kérdésein. Márpedig ennek megnyugtató tisztázása nélkül aligha megyünk sokra azzal az útmutatással, hogy a médiaetika a mondanivaló nyilvános kifejezésének erkölcsi kérdéseivel (követelményeivel) foglalkozik. Másfelől, aki már hallott valamit tanulmányai során a szociológiáról, a társadalom jelenségeinek megfigyelésen alapuló, tapasztalati kutatásáról, abban joggal vetődik fel a kérdés, miben különbözik a média - és a média erkölcsi kérdéseinek - szociológiai, a társadalomtudományok kutatásain alapuló vizsgálatától az a filozófiai vizsgálódás, amit a médiaetika ígér, lévén, hogy minden közismert hagyományunk szerint az etika a filozófia egyik ága. Mielőtt azonban teljessé tenném a médiaetika formális definíciójának magyarázatát, szükségesnek látszik egy rövid kitérőt tenni az "etika" szó egy másik közkeletű használatára, és ezzel összefüggésben a médiaetika egy másik, az itt bemutatott felfogástól eltérő és annak alapján elutasítható megközelítésére. 6. Néhány szó az etikai bizottságok "etikájáról" Ahogy az "etikett" azért jelent illemszabályokat, mert eredetileg az erkölcsileg helyes viselkedés formális előírásait rögzítette, az etikai bizottságok által megállapított etikai vétségekben is azt jelenti az "etikai" jelző, hogy a törvény ugyan nem bünteti - és nem kötelezi a polgári jog értelmében sem felelősség viselésére - a bepanaszolt cselekedet elkövetőjét, annak eljárása mégis kifogásolható "a szakma saját erkölcsi törvénykönyve alapján". Ezen azoknak az útmutatásoknak, irányelveknek, ajánlásoknak és egyezményeknek a sorát kell érteni, amelyeket a bizottságot létrehozó érdekeltek - a jó nevű tulajdonosok és befektetők, szerkesztőségek és munkatársaik - közösen elfogadtak és mint magukra nézve kötelezőnek elismert erkölcsi követelményt aláírtak. A történelemtudományból tudjuk, hogy a törvényes foglalkozások ilyen "erkölcsi törvénykönyvei", az etikai kódexek messze megelőzik a szabad társadalmak eszméjének kialakulását. Az orvosok, jogászok, papok, tanárok, de a bankárok, kereskedők vagy iparosok céhei is régóta felállítják a maguk önkéntes erkölcsi követelményeit, hogy ne csak becsületesek legyenek, de becsületesnek is látsszanak a társadalom szemében, s hogy rivalizálásuk törvényes mederben folyjon. A kapitalizmus laz eredeti tőkefelhalmozásl, Onedin kapitány időszakában átvette és továbbfejlesztette az üzleti etika ősrégi gyakorlatát a szakmai értékek magas színvonalon tartása és ápolása, a tisztességtelen konkurencia letörése és nem utolsó sorban a hatóságok távoltartása érdekében. Mivel a tudósítás üzleti vállalkozás, kézenfekvő a médiaetikát úgy tekinteni, mint a sajtó, majd általánosabban, a média üzleti etikáját. Ebben nincs is hiba, hiszen az üzleti életben csakugyan nincs különbség a mosóporok és a média piacának szakmai önszabályozása között. Minden különbség csak abból ered, hogy a "média" a szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési szabadság és esetleg a műsorszabadság elveként szerepel a szabad országok alkotmányában, a mosóporok piaca azonban nem. A média szerkesztőségei esetenként olyan üzleti vállalkozás alkalmazásában állnak, amelynek meghatározó szerepe van egy elfogadható társadalmi berendezkedés megőrzésében. A médiaetika leszűkítése a média üzleti etikájára akkor vezet szembetűnően torz felfogáshoz, amikor az "etikus" szakmai viselkedés vizsgálata egyúttal a társadalom, az alkotmányos demokrácia, a törvényesség és a jogok úgynevezett "gazdasági megközelítését" is jelenti. A "gazdasági megközelítés" abból a jelentős szociológiai és pszichológiai megfigyelésből, hogy a közgazdaságtan összefüggései és jelenségei a társadalom gazdaságon kívüli intézményeiben, a jog és a politika világában is érvényesülnek, s hogy következésképp a gazdasági fogalmak ezeken a területeken is alkalmazhatók, azt a sajátos és végső soron cinikus következtetést vonja le, hogy nem az erkölcsi, illetve alkotmányos, jogi, politikai követelmények határozzák meg és szorítják elfogadható keretek közé a gazdasági szempontokat, hanem megfordítva, a gazdasági hatékonyság szempontjai elsődlegesek a nem-gazdasági szempontokkal szemben. E következtetés jól felismerhetően annak a grandiózus - és grandiózusan önkényes - filozófiai általánosításnak a velejárója, hogy mivel minden ember önző, az önzetlennek tűnő erkölcs végső soron, hosszú távon (vallásos embereknél esetleg egészen különlegesen hosszú távon) szintén önzés. Vagy a történelmi materializmus nyelvezetét használva, a lét meghatározza a tudatot, az alap a felépítményt. Természetesen nincs lehetőség itt annak megvilágítására, hogy mikor önző a viselkedésünk és mikor önzetlen, s hogy mikor követjük úgy az érdekeinket, hogy nem érdemlünk korholást önzésünkért, de dicséretet sem érdemlünk önzetlenségünkért. Akár kereskedők vagyunk, akár újságírók, a társadalom, vagyis a többség, megint más kifejezéssel, a törvény csak annyi erkölcsöt követelhet tőlünk, hogy teljesítsük a nem szabadon tehető 7

14 1. Elvek és fórumok dolgok terén kötelességeinket, de abba nem szólhat bele, abban a bölcsesség és a bírálat tanácsaira kell szorítkoznia, hogy erkölcsösen élünk-e jogainkkal a szabadon tehető dolgok területén. Legalábbis a szabad országokban ennek így kell, illetve kellene lennie. 7. A médiaetika és a szólásszabadság A társadalom erkölcsi kérdéseinek tisztázásához induljunk ki tehát abból, hogy a szabad országok társadalmukat minden polgár számára elfogadható együttműködésnek tekintik. Senkit sem tartanak alábbvalónak a másiknál. Noha vannak közös érdekek, tiszteletben tartják mindenkinek az életfelfogását. Minden kötelmet azzal igazolnak, hogy az egyenlő szabadság jól összehangolt rendszerének védelme teszi szükségessé. Minden igényt az igazságosság közös elvei alapján tesznek mérlegre. A tolerancia elvét éppúgy alkalmazzák a nem szabadelvű felfogásokra, mint egy magát a tolerancia filozófiájának tekintő szabadelvűségre. Minden polgár a legteljesebb lelkiismereti szabadsággal alakíthatja ki a maga erkölcsi követelményeit, és mindenki szabadon csatlakozhat az erkölcsi kötelezettségeinek megfelelő egyházhoz és gyülekezethez, vallásos és nem vallásos társuláshoz, a civil élet számtalan közösségi formáinak valamelyikéhez. Senkit sem nógathat az állam belépésre és senkit sem késztethet kilépésre, lévén az állam - a mindenkit egyenlő tiszteletben részesítő közös hatalom letéteményeseként - nem hirdet mindenki számára kötelező erkölcsöt. Egy ilyen társadalomban a közös indokok keresése, ahogy Kant és Rawls nyomán mondhatjuk, a közös észhasználat legkülönbözőbb elemeinek és mikéntjének szabad vitatása egészen alapvető szerepet biztosít a szólásszabadságnak, a mondanivaló nyilvános kifejezéséhez fűződő jogoknak. Nem véletlenül hangsúlyozta Thomas Jefferson és a mi Petőfi Sándorunk, hogy ez az első szabadságunk. Ebből a belátásból adódik tartalmi meghatározásunk: a médiaetika olyan filozófiai tanulmány, amely azt a problémát vizsgálja, hogy egy szabad országban miként találhatják meg különböző gondolkodású emberek a szólásszabadság alkotmányos elvének mindannyiuk számára többé-kevésbé elfogadható követelményeit. Egy követelmény, minden követelmény, elveket feltételez, mert csak úgy tudjuk elválasztani segítségével az ocsút a búzától. A szólásszabadság követelményei olyan elveket feltételeznek, amelyek megszabják a nyilvános fórumok működésének lehetőségeit és körülményeit, tehát mindenekelőtt a sajtószabadság, a műsorszabadság és a gyülekezési szabadság intézményes rendjét, az ezek hátterét biztosító lelkiismereti szabadság kultúrájának feltételei között. A szólásszabadság követelményeitől függ továbbá, a többi egyenlő alapszabadsággal együtt, a társadalom politikai és gazdasági berendezkedése, egyfelől a közhatalom gyakorlásának parlamentáris kereteit, másfelől a gazdasági rendszer intézményeit tekintve. A média amellett, hogy a nem közös és a közös politikai kultúra közötti közvetítő közegek összessége, közvetlenül is része a szabad társadalom politikai berendezkedésének. A sajtó és a nyilvános fórumok összessége csak akkor teheti lehetővé, hogy a nép szemmel tartsa a kormányzatot, ha nincs cenzúra, vagyis ha nagymértékben független az állam politikai és gazdasági hatalmától. Ez a szólásszabadságot erősítő, mégis külön védelmezett intézményes sajtószabadság alkotmányos elvének oka. Ez a magyarázata annak is, hogy a szólásszabadság legtöbb hatékony intézménye szükségképpen magántulajdonra és ésszerű versenyre épülő, piacgazdasági vállalkozás. A legutóbbi századok nagy problémája ebből következően annak a megakadályozása, hogy e piacok törvényes feltételeinek szabályozását az állam egy rejtett cenzúra érvényesítésére használhassa fel. Ebben az értelemben a nevezetes és sokszor félreértett hasonlat, hogy a sajtó a negyedik hatalmi ágazat, több mint egyszerű hasonlat. A média alkotmányos intézményként alapvető eszköze, része a hatalmi ágak szétválasztását megvalósító, a fékek és ellenerők kényes egyensúlyára épülő jogrendnek. A szólásszabadság és az egyenlő szabadság rendszerének egésze tehát abban az értelemben állít erkölcsi követelményeket minden tevékenység elé a társadalomban mindenki engedelmeskedését kiérdemlő módon, hogy megmondja, minek kell, illetve kellene lennie a társadalomban. Mintegy végső, előzetes, független kritériumokat ad a meglévő törvények, a jog közös, mindenki számára elfogadható rendszerének igazolásához, bírálatához és megreformálásához. Az emberek minden vállalkozásukat e jogállami keretek között igyekezhetnek minél hatékonyabbá tenni, az erkölcsileg elismert jog határt szab annak, miként kereshetik boldogságukat a csak rájuk tartozó, szabadon tehető dolgok körében. Az egyén számára ezekben a társadalmakban az erkölcsi követelmények részben a törvénytisztelet kötöttségei, részben a szabadon tehető dolgok csak rá tartozó, életfelfogásából következő előírásai, amelyek betartásáért csupán a lelkiismeret ítélőszéke előtt felel. Ebből következik, hogy a médiaetika minden olyan felfogása, amely csupán a szerkesztőségek erkölcsi dilemmáit és az önkorlátozás lcsak erkölcsil megfontolásait veszi szemügyre, kiszakítja a mondanivaló nyilvános kifejezésének rendszerét a szabad társadalmak követelményeinek összefüggéséből. 8

15 1. Elvek és fórumok Persze nem minden követelmény erkölcsi követelmény. Nem mindig erkölcsi szempontból mérlegeljük, hogy mi a jó. Az erkölcsi követelmények (minősítések, értékelések, ítéletek, eszmények, normák, stb.), amelyekkel az etika foglalkozik, különböznek az olyan nem erkölcsi követelményektől, amelyek mondjuk a jó almákkal, a jó autókkal, a jó szerelőkkel vagy a jó csatárokkal kapcsolatosak, s amelyekhez gyakran nem kell különösebb hozzáértés, de amelyeket néha, amikor szükség van a szakértelemre, érthető okokból szakmai, műszaki vagy technikai követelményeknek nevezünk. Az erkölcsi követelményekkel nem csupán filozófiai tanulmányaink során találkozunk. Amit a filozófus vizsgál, azt nem szabad összetévesztenünk az olyan nem filozófiai vizsgálatokkal, amelyek során - mint szociológusok, történészek, antropológusok, pszichológusok vagy a tapasztalati tudományok más képviselői, illetve mint szolid családanyák vagy szomszédasszonyok, lelkipásztorok vagy újságírók, tanárok vagy diákok - megállapítjuk, hogy melyek valamely kultúra, csoport vagy egyén erkölcsi "értékei" (szempontjai, meggyőződései, stb.), mondjuk egy adott korszakban. Az etika nem az erkölcsi követelmények (elvek és indokok, védekezések és támadások) tényeivel foglalkozik, hanem azzal, hogy mikor és miért tekinthetünk egy erkölcsi követelményt helyesnek - jónak, megalapozottnak, meggyőzőnek, vagy ahogy a szabad társadalmak körülményeire gondolva mondjuk, elfogadhatónak. Belgium egy szabad társadalom nagyjából, és maholnap Bulgária is annak mondható. A szabad társadalmakra vonatkozó filozófiai vizsgálódás azonban azt jelenti, hogy megpróbáljuk végiggondolni egy ilyen társadalmi együttműködés körülményeit, s igyekszünk ezek alapján megérteni, mit kell a magukat szabad és ésszerű gondolkodású polgároknak tenniük a mindannyiuk számára egyenlő tiszteletet biztosító, kölcsönösen méltányos együttműködés fenntartásához. A valóságban persze nemcsak Burmában, de Bulgáriában és Belgiumban sem teszik azt az emberek, amit az elfogadhatóan szabad társadalmak valamelyest reális eszménye alapján tenniük kellene. Nincsenek tökéletesen szabad társadalmak. Ez azonban nem akadályoz meg minket a kritikai gondolkodásban, a fennálló állapotok bírálatában és megváltoztatásának igényében. Ez tesz minket erkölcsi értelemben polgárokká. Az a jellem, amelyre szert teszünk, természetesen úgyszintén nem tökéletes. Mi sem azzal foglalkozunk, hogy mit csinált Szókratész azon a bizonyos éjszakán, ezt ráhagyjuk a történészekre és esetleg a filológusokra. Nekünk azt kell mérlegelnünk a mi saját világunk és jobbító vágyaink fényében, hogy mit kellett, esetleg mit kellett volna tennie ellenfelei és barátai, bírálói és tanácsadói szerint, szerintünk és szerinte, már amennyiben figyelembe vesszük az emberi élet és az emberi természet bizonyos elemi tényeit. A szólásszabadság nem tudja igazán betölteni hasznos szerepét a fékek és ellensúlyok közhatalmat ellenőrző rendszerében, ha a média főszereplői, azok az újságírók, tudósítók, riporterek, műsorvezetők és minden rendű és rangú szerkesztőségi emberek, akik e rendszer masinériáját és eljárásait működtetik, nem tesznek tanúságot bizonyos kiválóságokról és erényekről. Az egyik ilyen tulajdonság a szellemi függetlenség. Az olyan megfigyelők ugyanis, akiket vérmérsékletük arra ösztönöz, hogy ne kérdezzenek rá semmire, amit gyámoltalanságra hajló szemléletük szokványosnak és jóhiszeműnek lát, könnyen megmagyarázzák, mentegetik vagy figyelmen kívül hagyják a visszaéléseket. A hatóság iránti általános gyanakvás ugyanezért elengedhetetlen attitűd mindenütt e szerephez. Egy másik jellemvonás azután, amelynek ebben az ellenőrző eljárásban különleges jelentősége van, az állhatatosság. A gazember tisztviselők ritkán adják meg magukat szép csendben, amikor fény derül vétkeikre. A hatalom ellenőrzése munka, amit csak az tud elvégezni, aki kiállja az ellentámadásokat, s aki nem egyszer vagy kétszer, de mint egy törött gramofonlemez, újra és újra szemébe vágja az igazságot a hatalomnak. (Blasi 1999, 87.) 8. Vizsgálódásaink gondolatmenete A gondolatmenet egy-egy fejezete a tartalmi meghatározásunk értelmében felfogott médiaetika különböző fontos problémaköreit tekinti át. A problémák bemutatásában e mostani, bevezető fejezetet történelmi hagyományaink két ágának felvillantása követi. Előbb azt érzékelhetjük a Wesselényi-perhez készült lderekas védelemrel utalva, hogy milyen szilárd hagyományai vannak a szólásszabadság liberális eszméjének a magyar politikai gondolkodásban (2. ), majd megismerkedhetünk a máig leghatásosabb átfogó elmélet meggondolásaival, John Stuart Mill A szabadságról című értekezése alapján (3. ). A harmadik fejezet tárgya a korlátozás és a szabályozás alkotmányjogi megkülönböztetése. Először megvizsgáljuk a polgárjogok fogalmát és a sokak szemében elsőnek számító alkotmányos elv, a szólásszabadság védelmének alapját (4. ), majd a jogainkat sértő cenzúrát állítjuk szembe az előzetes korlátozás olykor indokoltnak tűnő gyakorlatával (5. ), s kitérünk bizonyos tanulságok kedvéért a jogi 9

16 1. Elvek és fórumok közbelépés igazolhatóságának egy gyakran alkalmazott kritériumára, a túl széles hatósági beavatkozás alkotmányos tilalmára (6. ). A negyedik fejezetben térünk rá egyenesen a szólásszabadság döntő kérdéseire. A fejezet első része bemutatja, miért van kitüntetett szerepe a szólásszabadság védelmezésében a kormányzat bírálatának, s hogy a rágalmazás elleni joghagyomány, a becsületsértés polgári peres eljárása miként szolgálhatott és szolgálhat ma is a közügyek szabad vitatásának rejtett akadályozására (7. ). A személyes adatok védelmének és a magánélet sérthetetlenségének kérdéseit már a szólásszabadság ilyen értelmezése alapján vizsgálja a fejezet második része (8. ). Az ötödik fejezet a szólásszabadság területével, illetve határaival foglalkozik. Tüzetesen megvizsgáljuk azt a népszerű elgondolást, hogy vannak olyan szélsőséges nézetek, tűrhetetlen hangok, amelyek eleve, már pusztán tartalmuk alapján kizárhatók a szólásszabadság területéről (9. ), majd szemügyre vesszük a szólásszabadság érdekei alapján kevésbé védett, inkább szabályozható üzleti mondanivaló, mindenekelőtt a reklám (10. ), illetve a megbotránkoztató mondanivaló, mindenekelőtt a pornográfia kérdéseit (11. ). A fejezet lezárásaként az úgynevezett "gyűlöletbeszéddel" foglalkozunk (12. ). Megvizsgáljuk, miért nem engedi meg a tartalmi cenzúra általános alkotmányos tilalma a politikai mondanivaló ilyen korlátozását, s hogy miben különbözik ettől az izgatás büntetése. Bár a szólásszabadság határainak problémái természetes módon vezetnek el a közbiztonság jogainak problémáihoz, a felvonulások, gyűlések, tüntetések és más tömegrendezvények kifejezési formáit bizonyos meggondolásokból az állam tevőleges feladatainak és az állami közreműködés elvének vizsgálatát (13. ), majd a műsorszabadság, a szabad rádiózás és televíziózás rendszerének (14. ) kérdéseit követően vizsgáljuk, amikor már kellőképpen meg tudjuk mutatni, hogy miként függ össze a média közszolgálatiságának eszméje a szociálpolitika elveivel. Amíg a gyülekezési szabadság problémaköréből azt emeljük ki, amit sokan "az utca szólásszabadságának", vagy egyenesen "a szegények szólásszabadságának" neveznek (15. ), a fejezet utolsó részében, a mondanivaló kifejezésének hatékony anyagi eszközei kapcsán elsősorban "a gazdagok szólásszabadságának" dilemmáival foglalkozunk (16. ). Végül a könyv befejező, hetedik fejezetében a gondolatmenet fontosabb következtetéseit és dilemmáit foglaljuk össze, majd a jogi esettárral és az irodalomjegyzékkel feloldjuk azokat a rövidítéseket, amelyeket az itt következő jegyzethez hasonló kommentárokban használunk. Ugyancsak a következőkhöz hasonlóan, minden részfejezet végén megtalálható a legfontosabb fogalmak és összefüggések ábrája, illetve a legfontosabb ellenőrző kérdések felsorolása. 10

17 1. Elvek és fórumok 9. Ellenőrző kérdések 1. Milyen értelemben használják a "média" kifejezést különböző összefüggésekben? 2. Miért alkotmányos kérdések a médiaetika legfontosabb kérdései? 3. Miben különbözik a média jelenségeinek szociológiai és filozófiai tanulmányozása? 4. Miért tűnik gyakran fontosnak a sajtószabadság és a szűkebb értelemben vett média, tehát a rádiózás és televíziózás műsorszabadságának külön vizsgálata? 5. Mi szól egy valódi "közszolgálati sajtó", illetve egy valódi lelektronikus sajtól kialakítása mellett és ellen? 6. Milyen értelemben új része a médiának a világháló? 7. Mi a különbség a média szakmai, üzleti és elvi szempontjai között? 10. Jegyzet 11

18 1. Elvek és fórumok Az együttműködés etikájához lásd Rawls 1997; Rawls 1998; Rawls 1999; valamint Kis Jó bevezetés az etikai kérdések társadalomfilozófiai elemzésébe Feinberg Annak a gondolatnak, hogy az erkölcs jól körülhatárolható része "a másokat is érintő magatartás" korlátozása (Mill 1980), egy újabb vonzó megfogalmazása: Scanlon A felfogás sokat köszönhet Kant etikájának, amely az emberi méltóság tiszteletének attitűdjét állítja erkölcsi gondolkodásunk középpontjába, elemzéseinek módszerét tekintve pedig leginkább a filozófia oxfordi mozgalmához, Austin, Hart és mások elemző filozófiájához kapcsolódik. Erről lásd Hill 1992, illetve Krokovay 2003e. A médiaetika alkotmányos megközelítésére, illetve gyakorlatiasnak vélt felfogására szolgáló példaként lásd egyfelől Halmai 2002, másfelől Rivers A médiaetika mint foglalkozási etika irodalmából: Elliott 1986, Olen 1988, Lowenstein 1990, Williams 1990, Gillmor 1993, Patterson 1994, Fink 1995, Johannesen 1996, Day 1997, Yoder 1997, Christians 1998, Kleran 1998, Zsolt 1998, Thurzó 1999, Székely 2000, valamint Sükösd A sajátos közvetítő közegekről és a világhálóról lásd McLuhan 1964, Pool 1983, Haiman 1981, 16-40; Barendt 1989, 37-77; Aman 2000, ; Byford, 2001, ; Nissenbaum 2001, ; Sunstein 2002, ; és Molnár 2002, A mondanivalót kifejezők, a hallgatóság és a kívülállók érdekeinek kiváló jellemzése: Scanlon 1979, A "negyedik" hatalmi ágazat emlegetését szokás Thomas Carlyle és Potter Stewart főbíró közvetítésével Edmund Burke szájába adni, lásd Powe 1992, 233, 261. A történet valójában Macaulay nevéhez fűződik: Macaulay 1844; idézi Smith 1997, 126. Köszönettel tartozom Gelléri Mártának, aki a kéziratot olvasva figyelmeztetett, hogy az itt és a későbbiekben (8. ) emlegetett Onedin kapitány a fiatalok számára ismeretlen figura. A tévésorozat, amit Tandori Dezső annak idején méltán nevezett dramaturgiai alaptanfolyamnak, a hetvenes évek leghíresebb szappanoperája volt - egy angol kereskedőcsalád történetén keresztül mutatta be a kapitalizmus születését. A rádió és a tévé műsorainak sajátosan betolakodó természetéről lásd Pacifica (1972), 748. A gyerekek érdekeinek védelmével takarózó cenzúráról: Butler (1957), 383. (A továbbiakban mindig szokásos rövidítésekkel adom meg az amerikai jogi esetek forrásait. Kevésbé szokásosan, de védhető meggondolásokból az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának bíráit főbíróknak nevezem a "Justice", s vezető főbíróként a "Chief Justice" titulus fordításaként.) ******* Ebben a könyvben a diák és az érdeklődő olvasó elsősorban meggondolásra érdemes érveket talál. Nincs benne minden fontos érv, amit a médiaetika körüli vitákban fel szoktak hozni, még ha csak azt a felfogást vesszük is alapul, amelyre a könyv gondolatmenete épül. S persze az érvek súlya, meggyőző ereje különböző. Igyekeztem olyanokat szerepeltetni a médiaetika kérdéseinek bemutatásához, amelyek megismerése akkor is hasznos lehet, ha a diák vagy bárki más korántsem tartja meggyőzőnek a belőle levont következtetéseket. Igyekeztem az érveket úgy fogalmazni, hogy ne kötődjenek fölöslegesen hozzám, ezért is használom a közös gondolkodás megkönnyítésére a többes szám első személyt. Itt és a további olvasmányokat ajánló, forrásaimat bemutató jegyzetekben eltérek ettől, ezzel is jelezve, hogy az olvasmányokról szóló olvasmány csak lajánlott olvasmányl óta tanítok különböző egyetemeken és főiskolákon olyan filozófiai tárgyakat, amelyek, e divatos elnevezéssel, a médiaetika körébe tartoznak. A könyvben felhasználtam 1995-ben megvédett, Szabadság és cenzúra című disszertációm szövegét, amelyhez Soros György támogatásával, az Open Society, Inc. ösztöndíja révén 1986 és 1989 között végeztem előmunkálatokat az Egyesült Államokban, Tucsonban, az Arizonai Egyetemen, Joel Feinberg professzor irányításával. A könyv gondolatmenetének és egyes fejtegetéseinek kialakításában igyekeztem figyelembe venni azokat az észrevételeket, amelyeket a PTE bölcsész, az ELTE jogász és a KJF kommunikáció szakos hallgatóitól kaptam, akik az évek során a disszertáció sokszorosított szövegéből tanultak és vizsgáztak. A változtatásokkal mindenképpen az volt a célom, hogy az alapgondolatokat áttekinthetőbbé tegyem, s így megkönnyítsem a tanulást. Köszönetet mondok Bence Györgynek, Fodor Gézának, Földesi Tamásnak, Gelléri Mártának, Horkai Hörcher Ferencnek, Karácsony Andrásnak és Radnóti Sándornak a Szabadság és cenzúra jóindulatú bírálatáért. A könyv szövegének végleges kialakításához hozzájárult a PTE és a KJF anyagi támogatása. Minthogy azonban a könyvem alapjául szolgáló tanulmány jórészt a nyolcvanas évek végén készült, forrásaim, hivatkozásaim gyakran sajnálatosan részlegesek és régiek. Nem a vakság és a hálátlanság az oka például annak, hogy igazságtalanul keveset merítek a szólásszabadság filozófiájának és alkotmányjogának azóta megjelent hazai munkáiból, mindenekelőtt Halmai Gábor, Kis János és Sólyom László korszakos fontosságú elemzéseiből. Budapest, 2003 tavaszán Krokovay Zs. 12

19 II. rész - II. TÖRTÉNELMI HAGYOMÁNYOK

20 Tartalom Wesselényi védelme Lázítás A kormány bírálatának szabadsága A köztanácskozás szabadsága A szólásszabadság döntő jelentése A reformkori eszmény lényege Ellenőrző kérdések Jegyzet Mill elve Az egyén szabadsága A kényszer szükségessége A teljes gondolat- és szólásszabadság Ellenőrző kérdések Jegyzet