Premodern állam: Polisz és birodalom

Átírás

1 KELEMEN MIKLÓS Premodern állam: Polisz és birodalom A római közjog és politikafilozófia államfelfogása: Cicero. A görög és római politikai gondolkodás jellemzői. Cicero állambölcseletének alapjai Cicero államelméleti művei Róma ellentétben a görögséggel csak egyetlen kifejezetten államelméleti művet alkotott: Cicerónak Az államról (De re publica) című dialógusát írja Havas László. 1 A nagy orator életművéből is kiemelkedő a Kr. e között írott De re publica melyen többet dolgozott, mint bármelyik más munkáján az ideális állam, az optimus status civitatis vagy optimus status rei publicae jellemzőit tárja elénk. Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor két másik államelméleti munka: a De oratore és a De officiis jelentőségét és egységét Cicero főművével. A három munka mindegyikére elmondható, hogy alapvetően filozófiai művek. 2 A Kr. e. 44-ben írt De officiis-ben az államot az etika, az erkölcs oldaláról elemzi, a legjobb polgárral szemben támasztott etikai kérdések elemzésével, a Kr. e. 55-ben publikált De oratore dialógusának kapcsolódási pontja abban áll, hogy kifejtésre kerül, milyen módon, milyen nevelés révén válhat valaki az állam ideális polgárává. A szerző által előirányzott műveltségi ideál a legjobb polgár (optimus civis Romanus) illetve a tökéletes szónok (perfectus orator) elé a teljes körű és átfogó műveltség követelményszintjét állítja, külön is megnevezve és rangsorolva az egyes tudományterületeket. Tanulságos, hogy ezek sorában első helyen a filozófia szerepel, illetve annak ágazatai, melyek közül az etika bír az orator számára kiemelkedő fontossággal. A második helyen szereplő történelem a példázatok gyűjteményeként szolgál. A maiores példáinak kivételes jelentősége is visszavezethető Cicero állambölcseletének historikus szemléletére, továbbá a római állambölcseletet általában jellemző hagyományokon, tradíciókon alapuló értékek hangsúlyozására. Ebben a körben különösen lényeges Róma alapításának elsősorban legitimációs célzattal történő kiemelése. Az alapítás mítoszteremtéssel összefüggő hangsúlyozása, az isteni elrendelés (divina providentia) 1 Havas László: A politikai közgondolkodás főbb vonásai Rómában, In.: Róma Egy világbirodalom politikai, erkölcsi és történelmi eszméi I. (össz.: Havas László Óbis Hajnalka Szűcs Gábor Ujlaky István), Debrecen, Cicero állambölcseleti szempontból kiemelkedő jelentőségű munkáinak, elsősorban dialógusainak elemzését legtöbbször a filozófiai oldalról való megközelítés jellemzi. Sajnálatos módon igen gyakran erősen háttérbe szorul a történeti és jogi megközelítés. Hamza Gábor: Cicero De re publicája és az antik állambölcselet, in.: Hamza Gábor Nótári Tamás: Mit hoz a múlt? Jog és kultúrtörténeti tanulmányok I., Korona kiadó, Budapest

2 érzékeltetése az alapított város (urbs condita) eszméjén belül, majd a római történelem példáira való gyakori hivatkozás ugyancsak meghatározó elemei Cicero állambölcseletének. Az állam vezetésére való képesség megszerzésében és fejlesztésében elengedhetetlen a jog, a ius civile és a törvények ismerete, továbbá a közjogban, a iura publicában való elmélyülés. Ez is jelzi, hogy Cicero személyes példájával is alátámasztott értékrendjében elválaszthatatlanul összefonódik a szónoki hivatás és a kormányzati-politikai szerepvállalás. Cicero életrajzi adalékok Marcus Tullius Cicero Kr. e január 3-án született Arpinumban, szülei a lovagrendhez tartoztak. Ügyvédnek szánták, ezért a korabeli Róma leghíresebb jogtudósához, Quintus Mucius Scaevolához (Kr. e ), küldték tanulni, aki a híres szónok, Licinius Crassus apósa volt. 3 A retorikát olyan nagy szónokoktól sajátította el, mint M. Antonius és Licinius Crassus. Filozófiát a szkeptikus Philónnál hallgatott, aki 88-tól Rómában tanított egészen 85-ben bekövetkezett haláláig. Szkeptikus tanaihoz Cicero mindvégig hű maradt, s hatása már első művében (De inventione) megmutatkozik. Philón halála után a sztoikus Diodotos tanítványául szegődött. Amikor 81-ben Quinctius érdekében (Pro Quinctio) című beszédét előadta, már komoly elméleti és gyakorlati tudással rendelkezett. A magánjogi jellegű perben ellenfele a kor legnagyobb szónoka, Q. Hortensius (Kr. e ) volt. Hírnevét igazából a Roscius védelmében (Pro Roscio Amerino) mondott beszédével alapozta meg 80-ban, akit Sulla egyik szabadosa, Chrysogonus, apagyilkossággal vádolt. Az ügy a diktátor Sulla miatt némi veszéllyel járt, senki sem merte vállalni, de a mindössze huszonhét éves fiatal Cicero ragyogó védőbeszédének köszönhetően Rosciust felmentették. Athénben fél évig tanult az askalóni Antiochosnál, az Újakadémia vezetőjénél, majd utána a még nevezetesebb Apollónios Molónt, a neves rétort hallgatta rhodos-i iskolájában. Tudása és szónoki képessége még nagynevű tanítóját is lenyűgözte. Itt ismerkedett meg a híres görög filozófussal, Poseidóniosszal is, aki nagy hatást gyakorolt állambölcseletére. 76-ban mondta el beszédét Roscius színész védelmében (Pro Q. Roscio comoedo), s ugyanebben az évben nyerte el első senatusi tisztségét (magistraturáját), amikor éppen elérve a hivatalos korhatárt, quaestorrá választották, s ezzel bekerült a senatusba. Hivatalát Szicíliában szolgálta le. A korrupt szicíliai kormányzó, Verres elleni beszédei (Verrinák) a szónoklattan klasszikusai közé számítanak (noha az első beszéd megsemmisítő erejére tekintettel többségük el sem hangzott, Verres önkéntes száműzetésbe vonulása miatt). A magistraturákat rend szerinti sorrendjükben és első lehetséges évükben (suo anno) betöltő politikus Kr. e. 63-ban ért politikai pályafutása csúcsára, amikor consullá választották. Családi kapcsolatait tekintve új ember (homo novus) volt, mivel felmenői közül senki nem töltötte be ezt a tisztet. 4 Consulként mondta el szónoki életműve talán legnevezetesebb beszédeit Catilina ellen, amelyek hatására Catilina elhagyta Rómát. Cicero ezzel ért hatalma csúcsára, melyet jól példáz, hogy a senatus a haza atyja (pater patriae) címet adományozta neki. Cicero kora a római állambölcseletben Marcus Tullius Cicero (Kr. e ) kora nemcsak gondolkodástörténeti szempontból nagy jelentőségű, de történelmi aspektusból is fordulópontot jelent. A római állambölcselet számára a Kr. e. 1. század a görög és római állambölcselet Polübiosznak ( /118) köszönhető összekapcsolása miatt tekinthető kiemelkedő jelentőségűnek. A városállamot középpontba állító és azt idealizáló platóni és arisztotelészi felfogással szemben Polübiosz 3 Nótári Tamás: Cicero élete és munkássága A kései köztársaság büntetőbíráskodása; In.: Nótári Tamás: Marcus Tullius Cicero összes perbeszédei, Lectum kiadó, Szeged A senatusi arisztokrácia zártságát, egyben Cicero hivatalának értékét jól mutatja, hogy a köztársaság megelőző három évszázadának 600 consulja közül mindössze 15 homo novust taláunk. Nótári: Cicero (id.), 13.

3 már a polisz-állapoton túlnövő, birodalommá váló államokat Spártát, Karthágót és Rómát állítja követendő példának, utóbbiban megtalálva a létező és nem utópikus ideális államot. Ebben az összefüggésben különösen kiemelendő a Polübioszt követő ún. Scipio-kör érdeme a politikailag még mindig városállami keretek között működő Róma előtt álló változtatási szükségesség elméleti megalapozásában. A Scipio személye körül kialakult értelmiségi csoport keretében a római arisztokraták vitatták meg egy-egy görög gondolkodó előadásait. Az elmélet és a gondolkodás mellett azonban éppoly fontosak a praxis, a történelmi események síkján megfigyelhető változtatási kísérletek, melyek egyértelműen jelzik a birodalommá hatalmasodott Róma és az azt igazgató városállami keretek közötti ellentmondásokat. Csak jelzésértékűen utalunk Sulla közjogilag új formában felvett és gyakorolt dictatori címére (dictator rei publicae constituendae causa), a két triumvirátusnak nevezett hatalmi szövetségre, vagy Caesar örökös dictatorságára. Az említett példák mind az intézményi keretek elégtelenségét, megváltoztatásának szükségességét tükrözik és egyfajta sajátos, bizonytalan változtatási kísérleteknek tekinthetőek. Az elméleti keretek és a hatalmi viszonyok közötti eltolódás jelentős részben visszavezethető a Kr. e. 1. századra politikai szempontból is meghatározó szerepet játszó hadsereg jelentőségének megváltozására. A köztársasági korszak hadereje feletti ellenőrzés megoszlott az állami és hatalmi szempontból is egymást kiegyenlítő három erő: a populus, a nobilitas és a magistratusok között. Cicero korára azonban a hadsereg állandó intézménnyé vált, amely nemcsak fizikai ereje, hanem a társadalom minden más csoportjánál egységesebb szerveződése miatt is a hatalmi viszonyok meghatározó szereplője lehetett. Cicero korának gondolkodóival egyetemben nem ismerte fel a hadsereg politikaitársadalmi szerepének és hatalmi súlyának rohamos növekedését, államelméletének nagy érdeme ugyanakkor, hogy érzékelte Róma városállami keretei és a Rómával, mint birodalommal szemben támasztott új kihívások kettősségét, valamint az ebből fakadó változtatások szükségességét. A görög és római állambölcselet, a régi városállami szervezet és az új birodalmi-állam, továbbá a politikai és társadalmi téren egymással erőegyensúlyba kerülő populares és optimates közötti kapcsolat, szintézis megteremtésére való felhívás Cicero bölcseleti munkásságának egyik legfontosabb eleme. A görög és római politikai gondolkodás egymásra hatása: Polübiosz és a Scipio-kör Polübiosz ( ) görög származású, de rabszolgaként szülőhazájából 157-ben Rómába került kiváló történetíró volt, aki a 150 körül szerkesztett Történeti könyvek (Historiae) című, csupán részlegesen fennmaradt 40 kötetes művében írta meg Róma történetét az első pun háborútól Karthágó pusztulásáig. 5 Művében az események leírása mellett kifejtésre kerül Polübiosz Róma államberendezkedési sajátosságaival kapcsolatos elmélete is. A munkában elemzett fő kérdés, hogy miképpen sikerülhetett Rómának rövid idő alatt uralma alá hajtania a Földközi-tenger partvidékének tekintélyes részét és világbirodalommá válnia. Polübiosz magyarázata szerint a sikeres államépítés alapjául a stabil és 5 Polübiosz: Történeti könyvei. (ford. Muraközy Gyula) Attraktor, Gödöllő, 2002.

4 kiegyensúlyozott római államberendezkedés szolgált. Polübiosz értékelése szerint Róma felsőbbrendűségét a többi állammal szemben nem katonai ereje alapozta meg, hanem az ideálisnak tekinthető ún. kevert alkotmány, amely szerencsésen és harmonikusan ötvözi a három ténylegesen létező monarchikus, arisztokratikus és demokratikus államforma elemeit. Ebben a komplex rendszerben consulok államvezetésben betöltött szerepe képviseli a monarchikus, a senatus az arisztokratikus, a népgyűlések pedig a demokratikus elvet (Hist. 6, 15). A Cicero állambölcseletében is központi jelentőségű arisztotelészi kevert" vagy vegyes államforma (mikté politeia) gondolatát ezáltal Polübiosz vezeti át a római politikai és jogi gondolkodásba. A másik, római gondolkodásra és Cicero állambölcseletére is nagy hatást gyakorló eszme az államok körforgása. Az ugyancsak régebbi görög forrásból táplálkozó elmélet az államformák körforgásának" (kyklos tés politeias) felismerése, amely már Platónnál, majd Arisztotelész tanítványának, Theophrasztosznak (Kr. e. 371k.-287k.) a Törvények (Nomoi) című művében is megtalálható. Az elmélet szerint az élőlényekhez hasonlóan az államoknak is megvan a maguk életciklusa: a felemelkedést a hanyatlás követi. Ennek megfelelően érhető tetten a három alkotmányforma (királyság, arisztokrácia, demokrácia) körforgás-szerűsége, virágzó és hanyatló formában történő jelentkezése. Hasonló kutatásokat végzett Arisztotelész másik tanítványa, Dikaiarkhosz is a kevert alkotmány koncepciójának egyik első reprezentánsaként. 6 Cicero valószínűleg merített Panaitiosz ún. közösségi elméletéből, figyelemmel volt továbbá a Polübiosz történelmi művét folytató és Panaitiosz ideáit is művébe beépítő sztoikus Poszeidóniosz (Kr. e ) gondolatvilágára és az újplatónikus askaloni Antiokhosz ideavilágára is. 7 Cicero állambölcseletének főbb elemei Cicero és a sztoicizmus A jogbölcseleti irodalomban alapszinten nyer hangsúlyozást, hogy a sztoikus tanok Cicero közvetítésével és az általa szabott jogi köntösbe öltöztetve jutottak el a római közgondolkodásba. Cicero tehát görög elődeitől eltérően elsősorban a jogban kereste és találta meg az állam és a kormányzás legitimációját. A jog és a kormányzás alapja Ciceró-nál a az igazságosság legteljesebb mértékét jelenti ( plenam esse iustitiae ), amely a természetjogban (lex naturalis) fejeződik ki, és amely nélkül nem lehet kormányozni az államot, mivel az igazságosság teljessége nélkül semmilyen módon nem lehet kormányozni az államot ( sine summa iustitia rem publicam geri nullo modo posse ) (De re publ. II ) Cicero a jog, a ius fogalma alatt azonban nem pusztán a tételes jogot érti, annak fogalmát kiterjeszti a természetjogra (ius naturae) és az annak mértéke szerinti igazságosságra. Ez a természetjog Cicero meghatározása szerint a valódi törvény", az igaz értelem, mely a 6 Hamza G.: Cicero De re publicája (id.), Cicero maga is elismeri A kötelességekről (De officiis) című műve III. könyvében, hogy az első két könyv megírásához Panaitiosznak, a neves sztoikus filozófusnak (kb. Kr. e ) a megfelelő viselkedésről (Peri tu kathékontos) írt művét vette alapul.

5 természettel összhangban áll, amely mindenüvé szétárad, amely tartós, örök, amely parancsok révén kötelességre szólít és tilalmak által elrettent az álnokságtól, s amely parancs vagy tilalom révén hat a tisztességtelenekre. E törvény lerontása az isteni jogba ütköző dolog, s az is tiltott, hogy azt részben érvénytelenítsék és éppoly kevéssé lehet egészében véve érvénytelenné tenni. (De re publ. III.22.33). A jog természeti törvényekre való visszavezetése és e törvénynek a világmindenséget átfogó ésszerűséggel (ratio) való azonosítása a sztoikus hagyomány legfontosabb elemei. A természetjog és az ember alkotta, pozitív jog ugyancsak sztoikus nézeteken alapuló megkülönböztetése Cicero Törvények (De legibus) című művében kerül részletes kifejtésre. A mű legfontosabb megállapításait kiragadva az abban megfogalmazódott alapelv, miszerint: a törvény a természetben gyökerező legfelsőbb ésszerűség ( lex est ratio summa, insita in natura De leg. I.6.18) a törvény (lex), ésszerűség (ratio) és természet (natura) összekapcsolása mellett kifejezi az emberek egyenlőségét hirdető felfogást, miszerint a helyes értelem (recta ratio) és ebből következően a törvény (lex) mindenki számára egyformán adott a természet által (a natura) (De leg. I.12.33). Az említett gondolatmenetből következik Cicerónál az emberek természettől fogva meglévő, veleszületett egyenlősége. A concordia és a consensus fontossága Cicero állambölcseletében Cicero jogbölcseletének alapköve a több vonatkozásban is értelmezhető megegyezés vagy kiegyezés, a concordia és consensus szükségességének felismerése és elméletének kidolgozása. Kiemelt jelentőségének hangsúlyozása mögött az a felismerés húzódik, hogy a római hatalmi struktúrákban Kr. e. 1. században végbement alapvető változásokból eredő változtatásoknak kizárólag a meghatározó társadalmi csoportok és végső soron az egész nép egyetértésén, konszenzusán kell alapulnia. A concordia ordinum és a consensus omnium bonorum biztosíthatja a római alkotmány módosításának lehetőségét. Az említett megegyezés tehát több rétegben és több jelentésárnyalatban értelmezhető. Az ideális állam a hellén polisz-struktúrában épült fel, bár a döntéshozatalban a polgárok direkt módon történő részvételének gyakorlati megvalósulása nehézkes, azonban a jogi garanciák segítségével a közvetlen hatalomgyakorlás kialakulhatott. Az állami polisz-struktúra Cicero szerint feltételezi a társadalmi konszenzust, a concordia ordinum-ot a lovagrend (ordo equester) és a senatus között. A concordia ordinum-ot kiegészíti a consensus omnium bonorum, amely a kisemberek (homines tenues) konszenzusát foglalja magában, összhangban a Cicerónál alapelvi szintű egyenjogúság követelményével. Az ideális állam további lényeges eleme a jogban való megegyezés a iuris consensus, amely az ideális res publica további tartópillére, valamint a communio utilitatis, az eltérő társadalmi csoportok, rétegek gazdasági motiváltságára épülő érdekközösség. Az említett konszenzus-követelmények sorában is elsődleges jelentőségű Cicero számára a rendek kiegyezése, a concordia ordinum, ami a lovagrend és a szenátori rend közötti egyetértést, békét jelenti. A consensus Italiae-nek is nevezett egyezség nélkül nem valósulhat meg a polgárháborús korszak végleges lezárására esélyt adó társadalmi béke a pax Romana. Az ideális állam működésének elvi alapjait jelentő mikté politeia keretei között is alapvető fontosságú az egyes társadalmi rétegek, csoportok közötti állandó és ésszerű harmónia.

6 A társadalmi konszenzus fontosságának hangsúlyozásában tetten érhető Cicero politikai gondolkodásának az a sajátossága, hogy tekintettel van a társadalmi-gazdasági valóságra is, így nemcsak az elvont fogalmakban és modellszerű ideákban gondolkodik. A concordia ordinumhoz csatlakozik a kisemberek consensusát is feltételező valamennyi jó ember egyezsége a consensus omnium bonorum. Az államot jelentő közös ügyek (res publica) elsősorban ez utóbbi által válnak a nép ügyévé res populivá. A consensus és concordia követelményével összefüggésben álló közhasznosság, a communio utilitatis a társadalmi valóság figyelembevételének szükségességére utal, és egyúttal a cicerói állambölcselet realisztikus természetének bizonyítéka. A kevert alkotmány Bevezetés Cicero, a többi antik állambölcselőhöz hasonlóan, az államformatannál kapcsolja össze bölcseletét, kiemelve Róma városállam alapítását, mint legitimációs tényezőt, valamint beépítve az antik közszellem fogalomtárának meghatározó elemeit (auctoritas, traditio, mos). 8 Cicero, hasonlóan a klasszikus görög-római antikvitás állambölcselőihez, az állam jellemzőinek meghatározásakor döntően az államformák oldaláról való megközelítést alkalmazta. Az államot alkotó intézmények, hatalmi- és döntéshozatali rendszerek leírásakor az egyes államformák sajátosságait állította példaként, kiegészítve azt az egyes államformákhoz kapcsolható kiemelkedő történelmi példákkal (pl. a királyság államformája és Kürosz perzsa nagykirály állama De re publ. I.27.43). Ennek megfelelően Cicero állambölcselete, államra vonatkozó rendszeralkotása is összefonódik az államformatannal. A görög gondolkodás további meghatározó jellegzetessége az a sajátos provincializmus, melyben csak a görög világ létezik, mint lehetséges élettér, ezért nem vizsgálja perspektívában, világtörténelmi viszonylatban saját szerepét. A görögök időképe ennek megfelelően ciklikus jellegű, feltételezi a keletkezés, fejlődés és pusztulás, egymást váltó, majd idővel újra ismétlődő stádiumait. Görög forrásokból táplálkozik az államformák sajátos körforgásának" felismerése is, amely már Platónnál, majd Arisztotelész tanítványa, Theophrasztosz (Kr.e. 371k.-287k.) Törvények (Nomoi) című művében is megtalálható. A ciklikus történelemfelfogást Cicero nemcsak magáévá teszi, hanem össze is kapcsolja az államformatannal. Cicero az állam kormányzásával összefüggésben hangsúlyozza, hogy: Csodálatos körforgás és úgymond periodikus keringés mutatkozik az államformák módosulása és váltakozása tekintetében. Ezeknek a megismerése a bölcs dolga; ezenfelül még a kiváló polgár és a csaknem isteni férfiú számára a közelgő változások előrelátása, az állam irányításában az események menetének megszabása és ellenőrzés alatt tartása. (De re publ. I.29.45). A közelgő változások és váltások megismerése tehát a bölcs (sapiens) ember tulajdonsága, azok előre látása és tervezése azonban olyan magasrendű képesség, amelyre csupán a csaknem isteni képességekkel megáldott férfiak (paene divini viri) képesek. 8 Hamza G.: Cicero De re publicája (id.),

7 Magától értetődő, hogy Cicero az ideális államot is az államformák oldaláról közelíti meg és az egyes államformák meghatározott elemeit kiemelve írja le. Az alkotmánytípusok legkívánatosabb elemeiből kialakított ún. kevert alkotmány (mikté politeia) koncepciója ugyancsak megtalálható a görög gondolkodás képviselőinél. Utóbbiakkal összevetve azonban Cicero állambölcseletében két meghatározó sajátosságot találunk. Cicero egyrészt a római felfogást követi abban a tekintetben, hogy nem utópizálja az ideális államot, hanem Rómában meg is találja azt. 9 Másrészt Cicero az ideális állam koncepcióját nem elméleti alapon dolgozza ki, hanem politikai realitásában, és a Kr. e. 1. század római viszonyai között értelmezi annak megvalósíthatóságát. A nagy orator érzékeli a római állam szervezeti és erkölcsi (nem hatalmi!) válságát, annak megoldására a hagyományos római értékekre (auctoritas, traditio, mores) építve tenne kísérletet. Ebbe a megoldás-rendszerbe integrálja a görög eredetű bölcseleti felfogások elemeit éppúgy, mint a római társadalmi rétegek és hatalmi tényezők igényeit. Ez utóbbi célkitűzéséhez kapcsolódik a több olvasatban is értelmezhető concordia és consensus szükségességének felismerése és elméletének kidolgozása Cicero állambölcseletének másik, az antik polisz nagy gondolkodóitól elválasztó sajátossága az állam és az állampolgár közötti viszony jogi jellegének erőteljes hangsúlyozása. Az állam a consensuson és concordián, mint jogi megállapodáson alapuló emberi közösség. Az állam az emberek olyan csoportosulása, amelynek alapja a jogi megállapodás és a közös előny ( coetus multitudinis iuris consensu et utilitatis communione sociatus De re publ. I.25.39). Ebben az összefüggésben a jog az emberi közösség létezésének alapfeltétele, mivel a nép csak azzal a feltétellel létezik, hogy a jogok kölcsönös elismerése tartja össze (De re publ. III.33.45). Cicero állambölcseletében így a jog és az igazságosság nemcsak eszköz, hanem az állam és a kormányzat legitimációs alapja, mivel [Az államot] teljesen az igazságosságnak kell áthatnia. (De re publ. II.44.70). A kevert alkotmány görög gondolkodástörténeti előzményei Arisztotelész, Polübiosz Az államformák elemeinek vegyítése, az ún. kevert alkotmány (mikté politeia) koncepciója első ízben Arisztotelész Politika című művében nyer kifejtést két alapvető államtípus: a zsarnokság (türannisz) és a politeia vonatkozásában. Az Arisztotelész által legjobbnak és legrosszabbnak tartott politeia és türannisz megegyezik abban, hogy mindkettő vegyíti a végletesnek tekinthető államformák sajátosságait. A türannisz az oligarchia és a demokrácia hibás oldalait (gazdagok eltávolodása a néptől egyfelől, a nép engesztelhetetlen ellentéte a gazdagokkal szemben másfelől) kapcsolja össze, míg a politeia az említett államformák előnyös elemeit igyekszik szintetizálni. A politeia működése lényegileg az ún. középosztályra épül, amit Arisztotelész nem definiál pontosan (a nagyon gazdagok és nagyon szegények között helyezkedik el), így tartalmilag relatív kategória marad. A politiea működőképessége a középosztály azon feltételezett, tehát idealizált tulajdonságán alapul, hogy képes egy önmagát mérséklő kiegyensúlyozó szerepet betölteni az egymással ellentétes társadalmi csoportok (gazdagok- 9 Hamza G.: Cicero De re publicája (id.), 58.,61.

8 szegények) között. Arisztotelész ezáltal a középosztályt felruházza azzal a képességgel, hogy hatalmával nem visszaélve képes mérsékelni a szélsőségeket, segít elkerülni a politikai végleteket és arányosítani az ellentétes érdekeket. A vegyes kormányzat kiemelése tehát alapvetően nem elvi, hanem gyakorlati okok miatt tekinthető a legjobbnak. A középosztálynak ez a kompromisszum-teremtő képessége teszi a többi alkotmánynál magasabb rendűvé a politeia államformáját, és ez a feltételezett képesség teszi Arisztotelész ideális államában a középosztályt társadalmi ellentétek döntőbírójává (ellentétben a zsarnoksággal, ahol ezt a szerepet a türannosz tölti be és szemben pl. Platón államával ahol az elitista döntőbíró szerepét a főhatalmat gyakorló filozófusok és őrök látják el). A kevert államforma így Arisztotelész mikté politeia-ján keresztül fogalmazódik meg első ízben az antik közgondolkodásban: A politeia, hogy úgy mondjam, az oligarchia és a demokrácia keveréke (Pol. 1293b). A középosztály politeián belüli megkülönböztetett kiemelése feltételezi az emberek közötti különbségtételt képességeik, tulajdonságaik alapján, sőt a középosztály elit-szerű kiemelése az ideális államformának tekintett, politeiában intézményesült mikté politeia alapja. Ebben a körben feltétlenül kiemelendő, hogy az emberek közötti ilyen mértékű és minőségű megkülönböztetés Cicero állambölcseletével összeegyeztethetetlen. Lényeges különbség Platón és Arisztotelész állambölcselete, valamint Ciceró állammal és társadalommal kapcsolatos nézetei között, hogy Cicero feltételezi valamennyi ember alapvető egyenlőségét. Filozófiája abból indul ki, hogy valamennyi ember egyenlő mértékben részesedik abban az isteni bölcsességben, amely megváltoztathatatlan és örök törvényként a kozmoszt irányítja. Minden embernek mintegy természeténél fogva adott képessége az, hogy a helyeset felismerje és ennek a felismerésnek szellemében cselekedjen. Cicero egyenlőségelméletének másik fontos eleme, hogy valamennyi ember, etnikumától és társadalmi helyzetétől függetlenül ugyanazt a jogállást élvezi. Ahogyan látni fogjuk Cicero ideális állama, az említett egyenlőség-koncepcióra tekintettel, nem egy meghatározott és körülhatárolt személyi körrel rendelkező polisz vagy politeia, hanem egy valamennyi embert magában foglaló, alapvetően jogi jellegű közösség, res publica. A mikté politeia, a kevert alkotmány cicerói ideája nemcsak klasszikus görög, hanem hellén illetve hellenisztikus gyökerekkel is rendelkezik. A peripatetikus Dikaiarkhosz görög vonatkozásban, míg Polübiosz a Historiai VI. könyvében már a görög provincializmus kereti közül kilépve a birodalmak értékelésénél is alkalmazhatónak tartotta az államformák elemeinek ilyen jellegű vegyítését. Polübiosz kevert államformája alapvetően különbözik Arisztotelész politeiájától, mivel abban nem a szélsőségesnek tekinthető demokrácia és oligarchia szintetizálódik, hanem a demokratikus, arisztokratikus és monarchikus elemek keverednek egymást kölcsönösen feltételezve és ellenőrizve. Polübiosz mikté politeiá-ja a cicerói felfogáshoz nagyban közelít abban a tekintetben is, hogy a kevert államforma már nem egy idealizált alkotmány, hanem a hellenisztikus államokban (legalábbis részben) ténylegesen is megvalósult, vagyis megvalósítható, birodalmi szintű államberendezkedés. Az uralkodói szerepvállalást kiegészítő demokratikus részt a birodalom területén fekvő, autonómiával rendelkező városállamok, az

9 arisztokratikus elemet a király kíséret (Nagy Sándor-i hetairoi mintájára kialakított barátok: philoi) jelenti. 10 A kevert alkotmány cicero-i modellje A Cicero által kidolgozott kevert alkotmány koncepciója alapvetően a polübioszi alapokra támaszkodik, mivel végkövetkeztetése szerint azt az államformát kell leginkább helyeselni, amely a királyság, az oligarchia és a nép államának elemeit egyenlő mértékben keverve formálódik és épül fel. Az arisztotelészi gondolatok áthallását sejthetjük abban, hogy Cicero ideális állama az említett három fajtából a monarchikus, az arisztokratikus és a demokratikus rendből mértékkel kevert forma: Úgy vélem, az az állam rendelkezik a legjobb alkotmánnyal, amely abból a bizonyos három fajtából, a monarchikus, az arisztokratikus és a demokratikus rendből mértékkel kevert forma (De re publ. II.23.41). Az arisztotelészi rendszerezéssel szemben Cicero minősítési rendjénél még ki kell emelnünk, hogy Cicerónál a jogi alapok meghatározó jelentőségűek, vagyis az állami működés alapfeltételeit jeleit. Az egyes államformák kategorizálását és minősítését is ez határozza meg: A királyságban azonban az összes többiek túlságosan is csekély mértékben kapnak részt a közösség egészét illető jog gyakorlásából és az állam irányításából, a legjobbak uralma esetében a tömeg alig részesedik a szabadságból, mivel a közös döntésekben nem vesz részt és a hatalommal nem rendelkezik, s ha mindenről a nép dönt, legyen bár az mégoly igazságos és mérsékelt is, az egyenlőség mégis méltánytalanságot szül, mivel a személyek méltóságára nincs tekintettel. (De re publ. I.27.43) Ebben a vonatkozásban az Arisztotelésznél elismert zsarnokság, a türannisz nem nevezhető államnak és a nép ügyének, res publicának, mivel hiányzik belőle a jogok kölcsönös elismerése és egyetlen ember akaratának van alávetve. Az említett három államformára leselkedő egyik legfőbb veszély a zsarnokságba torzulás lehetősége: Ki tudta volna tehát azt akkor az államnak, azaz a nép ügyének nevezni, amikor mindenki egyetlenegy férfinak volt alávetve, és nem létezett sem a jog közös köteléke, sem pedig annak a közösségnek az egyetértése és társulása, amely maga nép? (De re publ. III.31.43). Ahol tehát türannisz van ott nem az állam elromlott formájáról van szó, hanem egyáltalán nem létezik semmiféle állam. Ugyanakkor az arisztotelészi alapoktól eltérő és ugyancsak Polübiosszal rokonítható elgondolás, hogy ez az ideálisnak tekinthető kevert államforma nem egy idealizált és eszményített utópia, hanem létező államok működésében is fellelhető. Polübiosz mint láttuk a hellenisztikus birodalmakban vélte felismerni ennek jeleit, míg Cicero a római államban, a római res publicában találja meg ezt az ideális államberendezkedést. Saját államának jellegadó sajátosságait abban ragadja meg, hogy az nem egyetlenegy, hanem sok személy tehetségére, nem csupán egyetlenegy emberöltőre, hanem évszázadok és nemzedékek egész sorára épül" (De re publ. II.1.2). A római állam a három államforma szintézisét a consulok (monarchia), a senatus (arisztokratikus rend) és a népgyűlés (demokrácia) intézményének összekapcsolása révén 10 Hamza G.: Cicero De re publicája (id.),

10 teremti meg. (Hist. 6, 15). Ez az összekapcsolás Artisztotelészhez hasonlóan pragmatikus, nem jelenti a három államforma bármelyikének idealizálását: Ez a kormányzás azután vagy egyvalaki kezében van, őt királynak nevezzük, az államnak ezt a formáját pedig királyságnak. Ha azonban azt a kiválasztottak gyakorolják, akkor, mint mondják, ezt az államot a legjobbak akarata kormányozza. A nép államáról van szó ezt ugyanis így hívják, ha mindenről a nép dönt. E három alkotmányforma bármelyike, feltéve, hogy még megvan az a szilárd kapocs, amely először az embereket az állami közösségbe vonta össze, bár nem tekinthető sem tökéletesnek, sem pedig nézetem szerint a legjobbnak, mégis elviselhető úgy, hogy az egyik jobb lehet, mint a másik. (De re publ. 1, 26, 42) Cicero tehát görög elődeitől eltérően elsősorban a jogban kereste és találta meg az állam és a kormányzat legitimációját. Meggyőződéssel állította, hogy a legnagyobb mértékű igazságosság nélkül mely a természetjogban [lex naturalis] fejeződik ki nem lehet kormányozni: [az államot] teljesen az igazságosságnak kell áthatnia. ( ) Tökéletesen egyetértek és nyomatékosan mondom nektek, hogy hitünk szerint semmit sem ér az, amit eddig az államról előadtunk és az sem, amire a következőkben juthatunk, ha nem nyer bizonyítást az, miszerint nem csupán az a feltételezés hamis, hogy jogtalanság nélkül az állam nem kormányozható, hanem inkább az a színtiszta igazság, hogy nem lehet kormányozni az államot a legnagyobb mértékű igazságosság nélkül. (De re publ. II.44.70). Cicero politikai gondolkodása szoros kapcsolatban áll a valósággal, tehát azt nem az elvont fogalmakban való gondolkodás jellemzi. Nála az ideális állam működésének nem egyedüli feltétele a mikté politeia, hanem ahhoz bizonyos társadalmi rétegek, csoportok közötti harmóniára is szükség van. A három irány összekötése szempontjából is alapvető fontosságú, tulajdonképpen alapfeltétel-szerű kívánalom a társadalmi rétegek közötti egyetértés (concordia omnium), és megegyezés (consensus omnium bonorum). A mos maiorum Mint láttuk, Cicero államelméleti, politikai és szónoki érvelésének jellegzetes eleme a (római) történelmi példákra történő gyakori hivatkozás és az azzal összefüggő sajátos mítoszteremtés. Mindez azonban nem válik anakronizmussá és nem jelent a római berendezkedést túlértékelő idealizmust. A nagy orator érzékeli a római állam szervezeti és erkölcsi (nem hatalmi!) válságát, a Sallustius nyomán conrupti civitatis mores-ként körülírt jelenséget. 11 A válság megoldására a hagyományos római értékekre mint a hagyomány (traditio), a régiek erkölcsei (mos maiorum) és a tekintély (auctoritas) építve tenne kísérletet. A mos maiorum és a mores jelentőségét tekintve kapcsolódik a római polgár számára előírt leghelyesebb magatartás, az erény (virtus) fogalmához. Cicero felfogásában a római polgár, legyen az arisztokrata vagy szónok, nem lehet egyéni ember. Az egyén nem érzékelhető önmagában, kizárólag az állammal egységben, az egyén és az állam céljai nem válhatnak el: A haza ugyanis nem azzal a feltétellel teremtett és nevelt minket, hogy tőlünk semmiféle úgynevezett fenntartási hozzájárulást sem vár el, és ő maga csupán a mi előnyeinket szolgálva nyugalmunknak biztos menedéket és kényelmünknek nyugodt helyet ad, hanem kikötötte 11 Sallustius Catilina összeesküvésről írt könyvében (De coniuratione Catilinae vagy Bellum Catilinae) használja a kifejezést (Sall. Cat. 5,8).

11 magának, hogy szellemünk tehetségünk és bölcsességünk tekintélyes hányadát és legjavát a maga hasznára fordítja, s ezekből csak annyit engedett át saját céljainkra, amennyit a maga részéről nélkülözni tud. (De re publ. I.4.8). A nobilitas tagjaként számon tartott római arisztokrata számára az állam érdekében végzett, feltétel nélküli katonai és politikai szerepvállalás nemcsak minőségileg a legmagasabb rendű tevékenység, de az adott személy és az általa képviselt társadalmi csoport identitásának alapja is. (De re publ. 1,7 8) Ezen értéket fogalmazza meg a mos maiorum eszménye is, az erre való folytonos hivatkozás pedig Cicerónál egy határozott politikai állásfoglalásként értelmezhető a Kr. e. 1. század Rómájában, amikor éppen a hagyományos politikai és hatalmi keretek átértékelése zajlik. Cicero értékítéletében a római állam válságát nem az államforma elégtelensége okozza, éppen ellenkezőleg: a válság éppen a tradicionális értékek és a mos maiorum megrendülésére vezethető vissza. A válság lényege, hogy az egyén és a virtus elveszítik a közösséggel való, magától értetődő kapcsolatukat és a virtus mögött kizárólag az egyén ambíciói rejlenek, melyek sok esetben éppen a közösség ellenében nyilvánulnak meg. A köztársaság államrendjét működtető régi arisztokrácia vezető szerepét a személyes kapcsolatok (rokonság, politikai barátság amicitia, clientela) rendszere mellett elsősorban éppen az említett mores maiorum, garantálták, mint a hagyomány által szentesített, kötelező érvényű szokások, normák. 12 Ezek egyben a res publica tradicionális értékei is. A Cicero által kívánatosnak tartott kevert államforma alapja is a mos maiorum, mivel az abban szereplő valamennyi hatalmi tényező (consulok, senatus, népgyűlés) is végső soron ebből nyerik legitimációjukat. Államelméleti megközelítésben mindez azt jelenti, hogy Cicero a res publicában találja meg az ideális államformát, annak válságát nem az államforma túléltségében látja, hanem éppen a res publica értékeitől való elfordulásban és a hagyományos politikai berendezkedéssel másképpen a mos maiorummal való szembeszegülésben. A római állam megújulásának egyetlen útja a mos maiorum értékeinek helyreállítása, mivel az a köztársaság alapja, stabilitásának záloga. A válságból kivezető utat tehát csak a régi államhoz (vetus res publica), az ősök szokásaihoz, erkölcseihez való visszatérés jelentheti, de az elit megújulásával. Ideális polgárok, a derék férfiak (viri boni) is azok lehetnek, akik a nagy elődök (maiores) és az ősök normáinak megfelelnek. Ahogyan (Panatios hatását tükröző) A kötelességekről szóló művében kifejti (De off. 3, 31), a vir bonus leglényegesebb tulajdonsága (az igazságossága mellett) hogy: védelmezi a fennálló politikai viszonyokat és szembeszegül minden, a hatalmi struktúra szerkezetének megváltoztatására irányuló törekvéssel. A vir bonus a res publica védelmezője, méghozzá azé a köztársaságé, amely egykori ideális formáját a mos maiorumnak köszönhetően nyerte el. Az erény (virtus) így minden elemében a római államhoz való viszonya alapján definiálható. 12 A hivatali arisztokráciát alkotó gensekhez való tartozás az örökölt dicsőség (commendatio maiorum) mellett egyszersmind súlyos tehertételt is jelentett: a gens minden egyes tagjának saját virtusával, saját maga által kiérdemelt megtiszteltetésekkel kellett bizonyítania nobilis mivoltát, azt, hogy méltó az ősökhöz, az ő tetteikben és megtiszteltetéseikben megnyilvánuló mos maiorumhoz (vö. De orat. 2,225).

12 A virtus a fő ismérve a haza feltétlen szolgálata, Cicero célja pedig visszavezetni a rómaiakat az ősök erényeihez, feléleszteni a mos maiorumot. Ennek alapján tehető politikailag is különbség a jó (boni) és rossz (improbi) férfiak és polgárok között. Az ideális állam eszméje és realitása a res publica Cicero ideális állama, a res publica részletesebb kifejtését megelőzően néhány alapvető észrevételt szükséges elöljáróban is kiemelni. Tudományosan közismert, hogy a cicerói res publica-definíciót ( Az állam tehát, a nép ügye res publica res populi De re publ. I.25.39) az Arisztotelész tanai alapján álló (arisztoteliánus) peripatetikus iskola inspirálta, ahogyan az is, hogy Cicero a De re publicaban Platón ideális állam ideájából indult ki. Fontos különbség azonban, hogy Cicero ellentétben a görög filozófussal, nem csupán az állam, a res publica filozófiai alapokon nyugvó teóriáját dolgozta ki, de az állam ideális formáját, az optimus status civitatis-t meg is jelölte, méghozzá Róma, tehát saját állama történelmi realitásában. Platón ideális állama utópia, egyrészt azért, mert nem egy létező államról formázta, másrészt mert a történelmi tapasztalatokat csak másodlagosnak tekintette. Platón Politeájában leírt állama egy fiktív polisz, még ha a jelenkor létező problémáira a fő erények (aretai) megrendülésére kínál is megoldást annak koncepciójával. Ugyancsak Platóntól átvette elem, miszerint az a legjobb állam, ahol igazságosság uralkodik. 13 Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy az ideális állam példájaként állított Róma a hagyományos értékek (mos maiorum, virtus, auctoritas) alapjain álló res publicá-t jelentik, amelytől Cicero saját korának római városállama jelentősen eltávolodott. Vagyis nem a létező, hanem a múltbéli (Gracchusok korabeli) Róma jelenti az ideális államot, ehhez az ideális Rómához pedig a Cicero korabeli Rómának is vissza kell találnia. Az orator tehát egyszerre érzékelte saját államának morális válságát, és állította Róma értékeit az ideális állam példájává. A római hagyományok alapján felépített legjobb állam koncepciója ugyanis nem zárja ki a folyamatos megújulás és megújítás iránti igényt és elvárást. 14 Cicero államkoncepciója ezért nem válik anakronizmussá. A cicero-i ideális állam görög gondolkodókkal szembeni további sajátossága a római res publica egyenlőségen alapuló univerzalitása, amely egyik meghatározó görög gondolkodónál sem merülhetett fel. Cicero számára az ideális állam különös tekintettel a fentebb kifejtett egyenlőség-tanra nem egy csupán organikus egységet alkotó és rendek alapján tagolódó, lényegében nyílt egyenlőtlenségre épülő kis városállam, hanem valamennyi embert magában foglaló kozmikus méretű, hangsúlyozottan jogi közösség, egy tartalmi értelemben vett birodalom. A Panatiosz hatását tükröző globalizált felfogásban végső soron a római jogrendben megnyilvánuló emberi vagy tervezett törvényt és az univerzális természeti törvény célja ugyanaz: megerősíteni a városállamokat és meggyógyítani a népeket (De leg. I ) Hamza G.: Cicero De re publicája (id.), Havas László: Utószó; in: Marcus Tullius Cicero: A törvények (ford.: Simon Attila), Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Gondolat kiadó Budapest 2008; HAVAS: Utószó (id.), 98.

13 A római res publica így a görögnél elvontabb fogalom: nem azonos magával a római néppel, hanem a nép ügye, a nép közös ügyeinek (res publica) összessége. A res publica ezáltal válhat res populivá. A római államfogalom sajátosságai A rómaiak államról alkotott felfogása szempontjából is kiindulópontot jelentő Arisztotelész számára az ember zoón politikon, állami életre hivatott lény, ebből következően az ember csak az államban érheti el az önállóságnak (autarkeia) azt a fokát, amely lehetővé teszi, hogy közösségi lényként megvalósítsa önmagát. A városállam emberi közösségek (nemzetiségek, falvak) társulása a tökéletesség, a közjó és az autarkeia céljából. A görögök ahogyan sokáig a rómaiak is az állam alatt elsősorban a városállamot értették, a városállam, a polisz pedig olyan polgárok közössége, amely rendelkezik az említett autarkeia képességével (Politika, 1252b.). A rómaiak sokáig idegenkedtek az állam más formákban (pl. birodalmak) való értelmezésétől. Csak a köztársaság válsága észlelhető egy nyitás a hellenisztikus birodalmak tanulmányozása felé, elsősorban Polübiosz hatására, aki a kevert alkotmány egyik lehetséges mintaadójának tekintette az említett államokat. A görög polisznak többé-kevésbé megfeleltethető római civitas is a polgárok városállami közösségeként lett értelmezve. 16 A polisz és politeia tartalma között fennálló különbséget ugyanakkor a rómaiak nem tudták teljesen visszaadni, mivel a politeia-val, mint városállami alkotmány jelentéseit viszont a res publica jelentéstartalma nem fedi teljesen. A tartalmilag is jóval tágabb politeiá-hoz képest a res publica fogalmában elsősorban a jogi vonatkozás a meghatározó. A közjog (ius publicum) fogalmával összefüggésben Ulpianustól származó híres forrásszöveg (Ulp. D. 1, 1, 1, 2) a következőképpen fogalmaz: Közjog az, ami a római állam [állapotá]ra vonatkozik, magánjog az, ami az egyesek érdekeire. Egyes dolgok ugyanis mindenki számára hasznosak, más dolgok az egyes személyek számára. A közjog a szent dolgokról, a papokról, a magistratusokról szól. ( Publicum ius est quod ad statum rei Romanae spectat, privatum quod ad singulorum utilitatem: sunt enim quaedam publice utilia, quaedam privatim. Publicum ius in sacris, in sacerdotibus, in magistratibus constitit ). 17 A római állam az idézett forrásszövegben, mint res Romana szerepel, vagyis a közügyek, a nép ügyeként (res publica) intézményesülő közös ügyek (res publica) jelentik tartalmi értelemben az államot. A közös ügy vagy közös ügyek, mint az államot meghatározó identitáspont töb megközelítésben is feltűnik Cicerónál: Minden népet, amely, mint mondottuk, emberek sokaságának efféle gyülekezete, a polgárok valamennyi közösségét, amelyek a nép szervezete, minden államot, amely, mint említettem, közös ügy, azért, hogy tartós lehessen, tervszerűen kell kormányozni. Ennek a tervszerű irányításnak azonban legelőször mindig azzal az alapelvvel kell összefüggésben állnia, amelynek a polgárok közössége a létét köszönheti. (De re publ. 1, 26, 41). 16 Hamza G.: Cicero De re publicája (id.), Földi András fordítása; In: Földi András (szerk.): Összehasonlító jogtörténet, Budapest ELTE Eötvös Kiadó,

14 Az idézett, jogi meghatározás a közös ügyek körére a forrás csak példálózó felsorolást ad. A res publica körének pontosabb körülhatárolására megbízhatóbb kiindulópontot kínálhat a római állam megjelölésére alkalmazott terminológia vizsgálata. Az állam személytelen és territoriális jellegén alapuló modern államfogalom elemeivel (államterület-lakosság-főhatalom) szemben a római állam hivatalos elnevezése elsősorban annak tartalmi jellegére utalt: az ünnepélyes formának számító senatus populusque Romanus (SPQR) tartalmilag határozta meg a római államot, mivel magában foglalta a római állam legfontosabb hatalmi szerveit: a népgyűléseket, a senatust és a senatus tagjai közül választott állami tisztségviselőket a magistratusokat. Ahogyan a közügyek, úgy a res publica is az említett szervek által vitt ügyeket jelentették, ezek a közös ügyek, mint a nép ügyei (res populi) azonosítva lettek az állammal (ismét utalhatunk Cicero államfogalmára: res publica res populi De re publ. I.25.39). Ahogyan az állam is a római nép ügye, úgy lehetnek az állami tisztviselők a római nép magistratusai (magistratus populi Romani) a meghódított tartományok pedig a római nép provinciái (provinciae populi Romani). Ezzel összefüggésben a római jog sem alapvetően a római állam területén, hanem a római polgárokra nézve volt hatályos, elnevezése ezért nem ius Romanum, hanem a polgárok (Quirites) joga, ius Quiritium vagy ius civile, esetleg a rómaiak civiljoga (ius civile Romanorum). A római állam elemzett, tartalmi megközelítése levezethető abból a szemléletből, hogy az államot a szó szoros értelmében vett közös ügyként értelmezték, ahogyan az ősök erkölcsei (mos maiorum) közös ügyként saját ügyként, érzékelhető valóságként való felfogásban. Nem valami elvont, absztrakt, távoli horribile dictu elidegenedett intézményként. Ami az állam és a közügyek jelölésére leginkább res publica megjelölést illeti: Cicero mellett más auktorok is számos alkalommal leszögezték, hogy a res publicának három típusa ismeretes, és ezek egyike a királyság (regnum, regalis res publica). 18 A res publica azonban sem Cicero korában, sem később nem vált a köztársaság, mint nem monarchikus államforma letisztult megjelölésévé, terminus technicusává. A köztársasági államforma megjelölésére valójában sem az ógörög, sem az ókori latin nyelvben nem létezett megfelelő terminus technicus. A köztársaság az ókori közjogi gondolkodásban nem egy egységes és önálló államformaként jelentkezett, hanem az arisztokrácia és a demokrácia sajátos kevert változataként. 19 Ennek megfelelően Cicero az arisztokratikus köztársaságot civitas optimatium arbitrio regninek a demokráciát civitas popularisnak nevezi (De re publ. 1, 26, 41). A legjobb polgár 18 Ahogyan arra Földi is rámutat: bármennyire is jogi megközelítést használtak a rómaiak, a res publica számukra korántsem jogtárgyként jelentkezett. A római res publicát azért lehetett szeretni és lelkesen szolgálni, mert nem a néptől elidegenedett entitás volt, hanem a római nép saját ügye. Földi András: Status, res publica, ius publicum: Fogalomtörténeti észrevételek. Acta Fac. Pol.-iur. Univ. Budapest, Ahogyan arra Földi András rámutat a populus Romanus mint hivatalos államfogalom mellett a res publica egy elvont (ill. még inkább elvont), erősen jogászi, egyszersmind objektívebb színezetű, ám szemantikailag meglehetősen diffúz államfogalmat jelentett. Ugyancsak Földi mutat rá, hogy a rómaiak jogászi szelleme jobban el tudta vonatkoztatni a res publicát a polgárok közösségétől, mint amennyire a görög gondolkodásban a politeia fogalma absztrahálódhatott. Földi: Status (id.), 114.

15 A Cicero által kidolgozott ideális állam vezető helyén a Scipio Africanusról mintázott princeps civitatis áll, aki a már említett római hagyományoknak és ősi erkölcsöknek megfelelő, mi több: azokat szinte megszemélyesítő, ideális vezető, aki által a múlt és a jelen értékrendje közötti összhang megteremthető. Már az államok körforgásával összefüggésben utaltunk arra, hogy ezeknek a megismerése a bölcs dolga; ezenfelül még a kiváló polgár és a csaknem isteni férfiú számára a közelgő változások előrelátása, az állam irányításában az események menetének megszabása és ellenőrzés alatt tartása. (De re publ. I.25.45). A római köztársaságra, mint a görög polisz hagyományait hordozó városállamra is érvényes az a szemléletmód, amely az államelméletben a polgárok szerepét, aktív részvételét állította előtérbe, s amely őket az államtól elkülönülő, önálló személyiségnek tekintete. A kiemelkedő képességű magánszemélyek intézmények fölé emelése összhangban állt a római gondolkodás azon sajátosságával, amely szerint a tisztségviselés, az állami intézmények működtetése magasrendű, kedvező esetben a legnagyobb tiszteletet megérdemlő tevékenység. A tisztségviselés magasrendű, különleges képességekhez kötéséből vezethető le a római szemléletnek az a göröggel szembeni markáns jellemzője is, miszerint nem annyira az intézményeken, mint inkább az azokat vivő személyeken múlik az állam, a közösség sikere, boldogulása. A nagyra hivatott államférfiak rendelkeznek ugyanis azzal a numennel, pontosabban numinózus erővel, amely képes tartalommal megtölteni az egyszerű hivatali hatalmat jelentő imperiumot vagy a potestast. A magistratusokat körülvevő megkülönböztetett tisztelettel és szakralitással a görög világban nem találkozunk. Cicero noha idealizált államának középpontjába Rómát és annak államberendezkedését állította már átlátta, hogy nem a köztársaság addigi meghatározó szervének, a senatusnak kell a jövőben vezető szerepet játszania a társadalmi béke és kiegyezés megteremtésében. Az állam vezetését az ún. legjobb polgárnak, a rector rei publicae-nek kell átvennie. 20 Ennek megfelelően az állami intézményeket is az államférfiak, a kormányzásra megfelelő személyek töltik meg tartalommal. A Cicerónál megjelenő a legjobb polgár, a princeps civitatis vagy moderator rei publicae, azonban nem a köztársasági keretek közötti monarcha, vagy éppen egy hatalmát burkoltan gyakorló hadúr, hanem a res publica értékeinek, intézményeinek helyreállítója, a válságban lévő államrend megmentését hozó concordia és szintézis gyakorlati, politikai megteremtője. Az elmélet szintjén szintetizáló Cicero után Octavianus Augustus valósította meg a gyakorlatban birodalom számára további fejlődést jelentő államszervezeti megújulást a régi intézmények lehetőség szerinti meghagyásával, de a politikai realitások figyelembe vételével. Az Augustus által meghirdetett köztársaság visszaállítása ezen felfogás realizálódásának tűnhetett. A Római Birodalom első uralkodója által intézményesített sajátos államrend, az ún. principátus rendszerében ugyanis az uralkodó formálisan nem saját hatalma, politikai befolyása révén, hanem a senatus felhatalmazása alapján volt jogosult meghatározott (esetleg csak többé-kevésbé meghatározott) hatalmi jogosítványok gyakorlására. Ezen jogosítványok birtokában pedig segített a res publica kormányzását segítette. 20 Hamza G.: Cicero De re publicája (id.), 64.