Másodlagos szóbeliség vagy vizualitás

Átírás

1 Ropolyi László Másodlagos szóbeliség vagy vizualitás Kulcsszavak: szóbeliség, vizualitás, közösség, kultúra Walter Ong korabeli álláspontja (Ong 1980, 1982/2002, 2012) szerint a huszadik század második felében a kommunikáció történetének egy új korszaka bontakozik ki, s a szóbeliség és az írásbeliség egymást követő évezredes hagyományait követően a másodlagos szóbeliség elterjedése és dominánssá válása figyelhető meg. A másodlagos szóbeliség a szóbeliségnek az a változata, amelyik nem az írásbeliség kialakulását megelőzően, hanem az írásbeliség korszaka után alakul ki mint az írásbeliséggel együtt létező, arra ráépülő és azt valamiképpen meghaladó szóbeli kommunikációs és kulturális forma. Az új korszak meghatározó szereplői mindenekelőtt a telefon, a rádió, a televízió, a különféle hangrögzítő és megszólaltató populáris eszközök, a film, illetve újabban a mobilkommunikáció és az internet. Ezeknek a használatba vételével és népszerűvé válásával az írás és olvasás kultúrája némileg visszaszorul (akár a Gutenberg-galaxis végét is vizionálhatjuk), s új, az írott szövegek helyett hangokra alapozott, illetve beszédközpontú kommunikációs formák alakulnak ki. A kommunikációs és kulturális változások kétségbevonhatatlanok, számbavételük, értelmezésük, illetve értékelésük azonban korántsem nyilvánvaló. A szóban forgó korszakban számos más változás is megfigyelhető, közöttük olyanok is, amelyek szemmel láthatóan ugyancsak a kommunikációs formákhoz kapcsolódnak. Mindenekelőtt a vizualitás fokozatos térnyerésére, a képek kommunikációs és kulturális használatának elterjedésére hívnánk fel a figyelmet. A fotográfia, a film, a populáris magazinok, a televízió, a különféle technikai képek növekvő kommunikációs és kulturális jelenléte ugyancsak vitathatatlan (s az is feltűnő lehet, hogy némelyikükre a szóbeliség és a vizualitás egyszerre jellemző). Pusztán ez a tapasztalat is arra int, hogy fenntartásokkal fogadjuk a kommunikációs korszakváltás (másodlagos) szóbeliségként való értelmezését. Ugyancsak megkerülhetetlennek látszik a korszak világnézeti, filozófiai tendenciáinak a figyelembevétele, mindenekelőtt az ugyanebben az időszakban kibontakozó posztmodern szemléletmód változatainak a kommunikációs módszerekkel való összevetése. Nem nehéz ugyanis belátni, hogy egy adott korszak domináns kommunikációs gyakorlata, valamint kulturális karaktere intenzív kölcsönhatásban áll a korszak meghatározó világnézetével.

2 32 Fogalom és kép IV. Mivel a közelmúlt évtizedeiben elindult és napjainkban is zajló kommunikációs, kulturális, világnézeti (és társadalmi) változások jellemzésére a másodlagos szóbeliség, a vizualitás és a posztmodern gondolkodás fogalmi kereteit egyaránt igénybe lehet venni, a későbbiekben arra törekszünk, hogy összefüggéseiket, a közöttük lévő viszonyokat valamennyire jellemezzük. Amellett fogunk érvelni, hogy az alkalmas módon értelmezett vizuális kommunikációs forma elég összetett ahhoz, hogy a másodlagos szóbeliséget mint egyik aspektusát magába foglalja; továbbá hogy ez a forma és a posztmodern értékrend kölcsönösen erősíti egymást, azaz ilyenformán a vizualitást érdemes korunk meghatározó kommunikációs formájának tekinteni. Kommunikáció és közösség Mindenekelőtt vegyük észre, hogy az emberi hang és beszéd, illetve az ember által előállított képek elsősorban nem önmagukban érdekesek, hanem kommunikációs médiumként. Másként mondva: az ember társas lény, de társassága sem eleve adott, hanem önmaga által alkotott, hiszen az emberi természet nyitott, folyamatos előállítást követel. Az önlétrehozásnak meghatározó jelentőségű komponense a kommunikáció: a kommunikáció mint az emberi közösségek létrehozásának és alakításának technikája. E technika legfontosabb eszközei a tipikus (kommunikációs) médiumok: a beszéddé formált hangok, a beszédet rögzítő írott szövegek, a vizuális jelekből mesterségesen elállított képek. A médiumok jelentőségét világosan mutatja, hogy a médiumok nem passzív eszközök, hanem aktívan részt vesznek a közösség karakterisztikumainak kialakításában (miként McLuhan (1964) is mondja: esetenként maga a médium az üzenet ). A kommunikáció eszközei sem természet adta képződmények, más technikai eszközökhöz hasonlóan el kell őket készíteni. Az eszközkészítés mindenekelőtt hermeneutikai tevékenység, melynek során természet adta létezőkből új kontextust létesítve számukra jeleket állítunk elő: beszédhangokat, betűket, vizuális jeleket. A kommunikáció természetének és történeti alakulásának részletgazdag kifejtésére ezúttal nincsen lehetőségünk (ilyesmivel próbálkoztunk például a Ropolyi-könyv (2006) kommunikációs fejezetében), de a továbbiak szempontjából néhány részlet felidézése hasznos lehet. Induljunk ki a fentebb már megelőlegezett megállapításból: a kommunikáció legalapvetőbb és legáltalánosabb értelmében az emberi közösségek előállítását és fenntartását szolgáló technika. A kommunikáció mindig szituációhoz kötött. Működtetése a kommunikációs szituáció feletti kontroll megszerzését szolgálja. E kontroll eredményeként a szituáció kimenetele nem természet adta, hanem a szituációt sikeresen uraló kommunikáló felek által kiválasztott,

3 Ropolyi László / Másodlagos szóbeliség vagy vizualitás 33 emberi szándékokat reprezentáló eredmény. Egy mesterséges állapot jön létre: a különálló kommunikáló felek tapasztalatainak, érzéseinek, érzelmeinek, nézeteinek stb. (röviden: mentális tartalmainak) valamiféle egymással való megosztása s ennek révén specifikus közösségek kialakulása. A kommunikációs szituáció komponensei: 1) a kommunikációt lehetővé tevő feltételek és körülmények, amelyek között kitüntetett szerepe van: 2) a kommunikáló ágenseknek (feleknek), 3) a kommunikáció sikerességét biztosító eszközöknek (ezeket szokás általában médiumoknak nevezi), valamint 4) a létrejövő közösség karakterisztikumait kijelölő céloknak. A kommunikáció természetének és történeti fejlődésének jellemzésére a kommunikációs szituáció minden komponensével számoló szituációanalízis a leghatékonyabb eljárás, de fontos belátásokra vezet pusztán a kommunikációs eszközöknek, azaz a médiumoknak az elemzése is. A média elméletének és történetének bemutatásával számtalan kommunikációelméleti és -történeti munka foglalkozik (beleértve természetesen Ong fentebb említett meghatározó jelentőségű írásait), olyan technikaelemző írásokhoz hasonlóan, amelyek a technikáról a technikai eszközök (gépek, eljárások, rendszerek) középpontba állításával beszélnek. Ilyen elemzésekből kitűnik, hogy a kommunikációs média látványos történeti fejlődésen ment keresztül, és ez a fejlődés napjainkban is intenzíven folyik. A fejlődés két fontos szakaszát érdemes megkülönböztetni. Egyrészt a kommunikációs médium fajtájának megváltozását, amelynek részeként azonosíthatjuk egyes médiumok használatba vételének (létrehozásának) történeti körülményeit, valamint elterjedésének, illetve mellőzésének, dominanciájának vagy háttérbe szorulásának folyamatát. Ez mindenekelőtt a beszéd, az írás és a kép vonatkozásában releváns. Másrészt egy adott korszakot tekintve a kommunikációs médiumok komplexitása is változik. Főként azzal, hogy a történeti fejlődésben háttérbe szoruló médiumok nem tűnnek el a kommunikációból, hanem némileg megváltozott szereppel, de továbbra is részt vesznek a folyamatban. Így az uralkodó médiumok kiválasztódása mellett azt is megfigyelhetjük, hogy a kommunikációs médiumok egyre nagyobb strukturáltságot mutatnak. A kommunikációs média komplexebbé válásaként önálló kommunikációs szerszámoknak és a hozzájuk kapcsolódó használati technikáknak a kifejlődését figyelhetjük meg. Részben a kommunikációs szituációba bevont hagyományos technikai eszközök alkalmazása következtében (erre jó példa a számítógép esete), részben pedig a médiumok önfejlődése következtében (mint például a kézírás esetében).

4 34 Fogalom és kép IV. A kommunikációs szerszámok használatának stabilizálódásával kommunikációs gépek, sőt egész kommunikációs iparágak keletkeznek. A legelemibb kommunikációs szerszámoknak, az egyszerű kommunikációs gépeknek valószínűleg a ritmust, a rímeket, az elemi író, olvasó, jelelőállító és értelmező eszközöket tekinthetjük. Ezek az ősidőktől fejlesztett egyszerű gépek persze nem az erőátvitelt, hanem az információátvitelt segítik elő, és megsokszorozzák az ember természetes kommunikációs potenciálját. A legfontosabb kommunikációs gépeknek a könyvet, a fényképezőgépet és a számítógépet tekinthetjük, iparágként pedig a tömegmédiát vagy az internetet említhetjük. A kommunikációs eszközök, szerszámok, illetve gépek létrehozása és működtetése során a legalapvetőbb tevékenység a jelek előállítása és kezelése. Jelek segítségével fogalmazható meg és osztható meg másokkal bármiféle üzenet, csak ilyen módon hozható létre bármiféle információ. A jel (mint forma) és az információ (mint tartalom) bármiféle létező interpretációja révén keletkezik. Az interpretált létező formailag jel, tartalmilag információ. Úgy is mondhatjuk, hogy a jel és az információ relációként létező, vagyis az interpretáció folyamatában előálló kapcsolatot, két létező egymáshoz rendelését (a közöttük felállított, az interpretátor által létesített viszonyt) jelöli. Ha a jelölés (tudományos nyelven általában kódolást, illetve dekódolást mondanak) szituációjába nem csak az elvont viszonyt, hanem a jelölt és a jelölő létezőket is beleértjük, akkor elkerülhetjük, hogy a jelről (és az információról) relációként beszéljünk. Ekkor azt is mondhatjuk, hogy a jel egyrészt egy létező (a jelölő), de olyan, mintha egyúttal valami más is lenne, hiszen erre a másra (a jelölt létezőre) utal, azt helyettesíti, ahelyett áll ott. Ez esetben a jel (és az információ) kettős természetű lesz: valóságosan valami (például egy rajzolat a papíron), de lehetőség szerint valami más (például egy beszédhang). E kettős természetből (illetve a relációs létezésből) az következik, hogy a jel (és az információ) virtuálisan létezik, s virtuálisan létezik minden belőle létrehozott képződmény is. (A virtuális létezés értelmezésével és problémáival ezúttal nem tudunk foglalkozni, az érdeklődők például a Ropolyi-dolgozatból (2010) tájékozódhatnak.) A kommunikációs szituációkban működtetett szerszámok és gépek a jelek alkalmas manipulálásával teljesítik be a célt, az üzenet célba juttatását s a célul kitűzött kommunikáló felek közötti mentális/tudás/információs/kulturális/társadalmi/emberi közösség létrehozását. A kommunikációs médiumok komplexitásának további részleteiről immár a kommunikációs technikák nyelvén szólva érdemes különbséget tenni a kódolás analóg és digitális formái között s az ezekre alapozott analóg és digitális kommunikációs eljárások között. A kommunikáció természetközelibb változatai általában analóg jellegűek, ami azt jelenti,

5 Ropolyi László / Másodlagos szóbeliség vagy vizualitás 35 hogy az információt tartalmazó jeleket a jelölt folyamat saját anyagi tulajdonságai, például ilyeneknek folytonos skálán változó értékei hordozzák (pl. a hang magassága, tartama, színezete). Ez a kódolás specifikus változata. Ilyenkor nincsen két önálló létező, hanem egy létező van valamilyen adottsággal, illetve tulajdonsággal. Ehhez nyilvánvalóan szükség van egy adott folyamat közvetlen, folyamatos és valóságos zajlására. Általában lényeges az is, hogy a releváns anyagi jelhordozó tulajdonságai és változásai természetes emberi érzékszervekkel észlelhetőek. Az élő beszéd az analóg kódolás tipikus megnyilvánulása. A kommunikáció fejlettebb, több mesterségesen előállított komponenst tartalmazó szituációiban az analóg helyett általában a kódolás digitális változatait részesítjük előnyben. A digitális kódolásnál határozottan és világosan különválik a jelölt és a jelölő, jól azonosíthatók a közöttük létesített relációk is. A digitális kódolás tipikus formája a beszéd leírása, amelynek során a természetes beszéd médiumától eltérő természetű másik médiumban formált (véges számú, diszkrét) jeleket (digiteket) alkalmazunk. Az írott szövegek ebben az értelemben digitálisak. A különféle írásrendszerek betűinek és írásjeleinek (digitjeinek) a száma változatos képet mutat, s tradicionálisan vizuális természetűek. (Ehelyütt lényegében Ropolyi (2014) gondolatmenetét követjük.) Míg az analóg kommunikációs formákban szükség van a kommunikációs folyamat aktuális zajlására (pl. a beszédhez beszédhangok képzésére), a digitális formához nincs, az rögzíthető, megszakítható, újraindítható, megőrizhető, tulajdonképpen időtlen mechanizmus. Így például az írás és olvasás sem kötődik abszolút módon az adott szituációhoz, kiemelve és más szituációba illesztve is működőképes. Tulajdonképpen szituációk között közvetít. Illusztrációként gondolhatunk például a személyek közötti beszélgetés és a közöttük zajló levélváltás különbségére. Az analóg és digitális kommunikációs eljárások fontos különbsége, hogy a legtöbb analóg jelhasználattól eltérően a digitális jel használata természet adta emberi képességekkel gyakorlatilag lehetetlen, azaz működtetése során feltétlenül szükséges kommunikációs gépeket is igénybe vennünk. Nagyon fontos, hogy a digitalizálás folyamatában a jelölt és a jelölő közötti reláció könnyen önálló létezővé válhat, s közéjük iktatódva a kommunikációs folyamatot lényegesen összetettebbé teszi. Ez sok lehetőséget teremt a folyamatba való beavatkozásra, a jelromlások javítására, a jelek utólagos módosítására, manipulálására ez a közbeiktatott reláció végső soron nagyon komplex önálló szférává fejlődhet, amiként ez például a tömegkommunikáció vagy az internet esetében világosan meg is mutatkozik. Illusztrációként elmondhatjuk, hogy a beszéd leírása tekinthető a beszéd digitalizálásának is. Következésképpen az olvasást tekinthetjük az írás

6 36 Fogalom és kép IV. analogizálásának, vagyis az írás és olvasás során megvalósul az analóg digitális konverzió mindkét irányú változata. Abban az értelemben feltétlenül erről van szó, hogy a beszéd a képzett hangok tetszés szerinti értéket felvevő fizikai tulajdonságait (magasságát, hosszúságát, felharmonikusait) használja fel a beszélt szöveg előállításában, tehát a fentebb mondottak értelmében analóg kódolást alkalmaz, szemben az írott szövegekkel, ahol erre a célra kialakított meghatározott számú vizuális jel rendezett sorozatai kódolják a kommunikált tartalmat. Az analóg kódolású beszéd előállításának és megértésének természeti feltételei minden ember számára adottak, természet adta képességeink használatának módját pedig a felnevelő közösségek segítségével megtanuljuk. Az írás és olvasás természet adta képességeink más csoportját működteti, de azok nem elegendőek: szükségképpen igénybe veszünk mesterséges eszközöket is: az íráshoz az írószerszámokat, az olvasáshoz pedig a leírt szöveget. Az írás és olvasás eszközigényessége és eszközhasználathoz kötöttsége az olvasás és írás megtanulását és gyakorlását általában kivonja a természetes közösségek hatóköréből, és végső soron önálló intézményrendszerek (írástudók, tanítók, könyvek, könyvtárak, nyomdaipar stb.) kialakulásához vezet. Az írás kézi eszközökkel való előállítása más kézműves technikákhoz hasonlóan nem fejlődik intenzíven. A kézírás társadalomátalakító szerepe erőteljes ugyan, ám jelentősen korlátozott. Így például Európában a 18. századig az írás és olvasás elterjedtségének hiányában meglehetősen szűk körre terjedt ki a hatása, és csak az írásnak és olvasásnak a kolostorokból való kivonulásától kezdődően gyorsult fel. Az írásbeliség által generált társadalmi és kulturális változások teljes mélységükben csak az írott szövegek technikai előállítása mellett, azaz a könyvnyomtatás feltalálását és elterjedését követően, a 15. század közepétől bontakozhattak ki. Kommunikációtörténet és közösségtörténet A kommunikáció történeti fejlődésének folyamatában a kommunikációs médiumok fajtáinak váltakozását, valamint a médiumok strukturálódását egyaránt megfigyelhetjük. A történetileg változó kommunikációs eszközök/médiumok ilyenformán történetileg változó közösségépítő technikákat, ezek révén pedig történetileg változó társas viszonyokat hoznak létre. Tanulmányozásukhoz idézzük emlékezetünkbe a módszertani elvet, amelyet Karl Marx és Marshall McLuhan egyaránt hasznosnak talált saját kutatásai során. Viszonylag jól ismert Marx nézete, mely szerint alapvető társadalmi következményei nem az adott korban termelt javaknak, hanem termelésük módjának van, azoknak a viszonyoknak, amelyek között a társadalom életviszonyainak újratermelése folyik. Hasonló álláspontra jutott a huszadik században McLuhan (és a kommunikációtörténet torontói iskolá-

7 Ropolyi László / Másodlagos szóbeliség vagy vizualitás 37 jának számos más képviselője) is: társadalmi és kulturális jelentősége nem a kommunikált tartalmaknak, hanem a kommunikáció módjának van (Bogost 2010). A kommunikációs szituációk jellemzőinek, illetve alapvetően a kommunikációs médium karakterisztikumainak. Ebben az értelemben is szól a talányos mcluhani szentencia: maga a médium az üzenet. (Talán megemlíthetjük, hogy alighanem mindkét esetben egy implicit technikafilozófiai álláspontról van szó: a neves szerzők által vizsgált technikák szerintük valójában értékterheltek, vagyis működésük során akár alkalmazóik szándékaitól függetlenül is értékeket realizálnak.) Eme (meta)módszertani elgondolás tanulsága az lehet, hogy a kommunikációs technikákkal kapcsolatba hozható társadalmi és kulturális változások esetében talán ugyancsak nem a kommunikált tartalmak s az ilyenformán létrehozott konkrét közösségek tartalma, hanem a kommunikáció módja, a kommunikációs médiumok fajtája, komplexitása és használatuk körülményei az elsősorban érdekes tényezők. A kommunikációtörténet kutatásának mindmáig legjelentősebb eredményeit a kanadai Torontóban (és szellemi vonzáskörzetében) a huszadik század közepétől fennálló kutatói hagyomány képviselői tudták felmutatni. A torontói iskolának is nevezett csoportosulás körülbelül 1930 és 1980 között volt a legaktívabb (Havelock 1989), de a mai napig vannak jelentős képviselői. Az iskola legismertebb tudósai Harold Innis, Eric A. Havelock, Edmund Snow Carpenter, Northrop Frye és Marshall McLuhan voltak, s olyan művek születtek itt, mint McLuhan Gutenberg-galaxisa (McLuhan 1962/2001), Understanding Media című könyve (McLuhan 1964) vagy Havelock Preface to Platója (Havelock 1963). McLuhan tanítványai és követői közé tartozott Walter Jackson Ong ( ) is. Ong számos kommunikációtörténeti munkája közül kétségtelenül az először 1982-ben megjelent Orality and Literacy: The Technologizing of the Word a legjelentősebb s egyúttal a leghatásosabb (Ong 1982, 2002, 2012). Ong ebben a művében talán minden korábbi próbálkozásnál érthetőbben és világosabban mutatja be a kommunikációtörténet jelentős korszakait. Elemzéseinek centrumában az elsődleges szóbeliség (primary orality), az írás megjelenése előtti korszak Milman Parry munkássága által előtérbe állított szóbeli kultúrája áll. Egyaránt bemutatja az elhangzó szó pillanathoz kötöttségét, mágikus erejét, az emlékezet megtartásához való hozzájárulását és számos konkrétabb tulajdonságát. Szerinte a hangzó szavak révén alakuló kultúra előnyben részesíti az egymásmellettiséget az aláfölérendeltséghez képest, inkább összekapcsol, mint analizál, elkerülhetetlenül redundáns, tradíciókövető, szorosan az életvilághoz kötött, túlzásokba eső, inkább a résztvevő/beleélő, mint az objektív távolságtartó pozíciójából

8 38 Fogalom és kép IV. megszólaló, homeosztatikus és inkább szituációkhoz kötődő, mint elvont általános tartalmakkal teli. Az írás kulturális szerepének kialakulásával az írás válik domináns médiummá, s az így formálódó írásbeliség (literacy) kultúrája (különösen a nyomtatással jellemezhető későbbi változatában) jószerivel a szóbeliség karakterisztikumainak (az iménti felsorolásból is kitetsző) ellentétes adottságait valósítja meg. Nem kötődik a pillanathoz, technológiai jellegű, inkább kiegészíti, mintsem segíti az emlékezetet, hierarchikusan, illetve lineárisan rendezett, támogatja az analitikus módszereket, lehetővé teszi a szituációk közötti közvetítést s a szituációfüggetlenség konstrukcióját, elősegíti az objektivitást, és így tovább. Már egy ilyen vázlatos felsorolásból is világosan látható, hogy a szóbeliség és írásbeliség radikálisan eltérő társadalmi viszonyok kialakulását támogatja. Ong tömör és kifejtetlen megjegyzéseinél részletesebb elemzéseket találunk például az általa is hivatkozott szociálantropológus, Jack Goody munkáiban (Goody 1986, Nyíri Szécsi 1998). Az újabb keletű irodalom rátesz minderre pár lapáttal, s nagy részletességgel és változatosságban mutatja be a szóbeliség írásbeliség átmenet problematikusságát (Furniss 2004, Rumsey 2000), különféle történeti változatait s azok jellegzetes társadalmi következményeit (mint például a Brill kiadó Orality and Literacy in Ancient Greece sorozatának kötetei). Mindezek mellett Ong manapság legnépszerűbb gondolata a másodlagos (egyesek szerint inkább második) szóbeliség (secondary orality) kommunikációs korszakának bevezetése (Ong 1980, 1982/2002, 2012). Az elgondolás mögött az a huszadik századi tapasztalat húzódik meg, hogy a hangrögzítés és hangtovábbítás lehetővé válásával, valamint a hanghordozók elterjedésével a szóbeliség ismét dominálni kezd. A telefon, a fonográf, a rádió, a televízió, a film, az elektronikus eszközök sokasága (s újabban egyes internetes kommunikációs formák, valamint a mobilkommunikáció) egyre kiterjedtebb használata miatt az írásbeliség sokat veszít a jelentőségéből. Az emberek immár alig írnak le valamit. A másodlagos szóbeliség persze nem szünteti meg az írásbeliséget, hanem egyrészt ésszerűen behatárolja működését például a tudományos tevékenység vagy az adminisztráció területére. Másrészt vegyük észre azt is, hogy a másodlagos szóbeliség az elsődlegestől eltérő tulajdonságokkal és preferenciákkal is rendelkezik, hiszen az írásbeliség évezredei nem múltak el nyomtalanul, s a hangzó kultúrát is befolyásolták, illetve folyamatosan befolyásolják. A szóbeliség, írásbeliség és másodlagos szóbeliség jellemzőinek öszszehasonlítására idézzük fel egy ismeretlen szerző által összeállított, de az interneten gyakran idézett, Ong munkái által inspirált összefoglalást (Definition: Secondary orality, 2012):

9 Ropolyi László / Másodlagos szóbeliség vagy vizualitás 39 A szóbeli tulajdonsága empatikus/ szubjektív megfigyeléseken/ mindennapi tapasztalatokon alapul közösségi/ megosztott tudás felhalmozó (ill. összekapcsolt, integrált) szituációhoz kötött A másodlagos szóbeli tulajdonsága objektív és szubjektív is lehet átlépi az idő és a hely korlátait, de a mindennapiságon is nyugszik közösségi és együttműködésből eredő, de megőrzött tudás egyedülállóvá roncsolt szöveg, de felhalmozó és összekapcsolódó módon is használható mind a szituációhoz kötöttség, mind az absztrakt analicitás megengedett Az írott/nyomtatott tulajdonsága objektív/ nem kötődő átlépi az idő és a hely korlátait megőrzött/szakértői tudás a nyomtatott anyag mint egyedülálló, unikális absztrakt és analitikus 1. táblázat. A szóbeliség, az írásbeliség és a másodlagos szóbeliség tulajdonságai Az igazat megvallva a táblázatot nem is annyira a konkrét tulajdonságok (esetenként szükségképpen homályos) meghatározásai miatt idéztük fel, hanem inkább azért, hogy érzékeltessük a másodlagos szóbeliség jellemzőinek a két korábbi kommunikációs formához kötődő sajátosságokból való együttes összeállását. Érdemes felfigyelni továbbá arra is, hogy a másodlagos szóbeliség fogalmának használata az 1990-es években tetőzött, s azóta alábbhagyni látszik. A legtöbb elemzés ezekből az évekből származik, s ma már kivételesnek számít például olyan új eredmények publikálása, mint a Soffer (2010) által javasolt, a számítógépes kommunikációkban előforduló, illetve az SMS-ezések révén megvalósuló s a szerző által néma szóbeliségnek nevezett digitális szóbeliségfajta bevezetése. Vegyük észre, hogy a kilencvenes évek a mobilkommunikáció elterjedésének időszaka s kétségtelennek látszik, hogy a mobilkommunikáció alapvetően orális jellegű. Sőt, talán az is jelentőséggel bír, hogy ebben az időszakban az internethasználat jelentős részét képezte az ezés, a csetelés, a talk-olás, azaz a számítógéphálózaton keresztül zajló telefonálás. Mindezek a mobilkommunikációhoz hasonlóan könnyen leírhatók a másodlagos szóbeliség fogalmi keretei között.

10 40 Fogalom és kép IV. Az utóbbi évtizedekben azonban (az ún. okostelefonok elterjedésével) a mobilkommunikáció alaposan eltávolodott orális kommunikációs gyakorlatának kizárólagosságától, s egyre komplexebb formákat ölt. Az internethasználat a web2, illetve a szociális hálózatok népszerűvé válásával ugyancsak jelentősen átalakult, s az új netes gyakorlatot egyáltalán nem triviális a másodlagos szóbeliség keretei között értelmezni. Többé-kevéssé elfogadott, hogy az írásbeliség, s különösen a nyomtatott szövegek elterjedése az individuum megerősödésével s a modern polgári értékrend, a modernitás kultúrájának térhódításával jár együtt. Kérdéses, hogy a másodlagos szóbeliség kommunikációs gyakorlatában ismét előkerülő, a modernitás értékrendjével összefonódóan megjelenő premodern értékek miként fejezik ki, illetve változtatják meg a huszadik század végi emberi viszonyokat. A modernitás válsága, sőt a modernitás végződésének körülményei között vajon szükségszerűen visszatérnek-e korábbi korok társadalmi és kulturális viszonyainak meghatározó komponensei? A másodlagos szóbeliség kibontakozásával végül is közösségeink efféle átalakulására, egy meghaladottnak hitt értékrend részbeni újraéledésére számíthatunk. Mindazonáltal ez nem az egyetlen emberi perspektíva s az egyedüli értelmezési lehetőség. A modernitás végződésének ideológiájaként a posztmodern álláspont pluralista elképzelése lényegesen szelídebb jelent és jövőt ígér: a modernitás alternatívája nem feltétlenül vezet részben vissza a premodern világba (ámbár ez is a lehetőségek között szerepel), hanem lehetővé teszi új, aktuálisan csak lehetőségként létező emberi viszonyok, közösségek, kultúrák, új világok konstrukcióját. Ez azonban egyelőre pusztán ideológiatörténeti elképzelés, amit talán érdemes kommunikációtörténeti folyamatokkal is kapcsolatba hozni. A kérdés ekkor úgy hangzik, hogy vajon azonosíthatunk-e olyan napjainkban zajló kommunikációs technológiai változásokat, amelyek révén a mai változatoknál szabadabb és nyitottabb közösségeket hozhatunk létre. A válasz természetesen igen. Ilyen kommunikációs technikák az utóbbi évtizedekben kibontakozó, a technikai képek használatára alapozott vizuális kommunikációs technikák. Vizuális kommunikáció vs. másodlagos szóbeliség A huszadik század végi posztmodern korszak jellegzetes termékének tekinthetjük a képek kulturális szerepének megnövekedését. Ez a fejlemény a képek kommunikációs használatának, a vizuális kommunikációs eljárások specifikumainak és történeti folyamatának számbavétele révén válik valamennyire érthetővé. Egy korábbi dolgozatunk (Ropolyi 2011) gondolatmenetét felidézve kétségtelennek látszik, hogy képeket már jóval az írás megjelenése előtt is használtak reprezentációs célokra, sőt, tekintetbe véve a mentális képek kognitív jelentőségét, az emberi arcjáték és mozgás kom-

11 Ropolyi László / Másodlagos szóbeliség vagy vizualitás 41 munikációs szerepét vagy akár a fennmaradt ősi barlangrajzokat, az a benyomásunk támadhat, hogy a képek kommunikációs használata egyidős az emberiséggel. Boehm a kép hermeneutikai elemzése révén arra a megállapításra jut, hogy a képiség korábbi eredetű, mint a jel és jelzett, külső és belső, érzék és fogalom, valamint forma és tartalom közötti metafizikus megkülönböztetés (Boehm 1993, 92), valamint hogy a kép valójában a metafizikus fogalmiság elé nyúlik vissza (Boehm 1993, 94). A képben a lét és jelenség szétválaszthatatlan, ezek permanens átmenete az, amely mindent, ami a képben 'létezik', jelenséggé változtat [...] A kép se nem dolog, se nem nyelvi értelemben vett mondat, vagy szó annál inkább tekinthető egy olyan megjelenítési folyamatnak, amelyben a lét momentumai mindig is jelenségként tűnnek fel [...] a lét egy sajátos ábrázolásával van dolgunk, de ez a nyelv 'van'-kijelentésétől eltérően nem nyelvi módon szerveződik. (Boehm 1993, 93) A nyelv ellenben az alanyi létet és a predikatív megjelenési formát [...] szét tudja választani és össze tudja kapcsolni (Boehm 1993, 92), a nyelv ilyenformán tud beszélni, de a kép egy néma, illetve hallgatag nyelvet képvisel, de nem azért, mert nem talál szavakat, hanem mert abban logikájának tökéletessége rejlik (Boehm 1993, 98). A kép és a nyelv eme ontológiai különbségeik mellett bizonyos szerkezeti hasonlóságot is mutatnak, így például sajátos határvonalak (szünetek, üres helyek, felületek találkozása stb.) tagolják mindkettőt. Ez a hasonlóság segítséget jelent a képek interpretációjában, hiszen a kép maga nem beszél ugyan, de egy interpretációs folyamatban meg lehet szólaltatni. Ésszerű lehetőségnek látszik tehát a képek ősidőktől való kommunikációs használatáról beszélni. Anélkül, hogy részletesen megvizsgálnánk, vajon miért és miként társult a képek használata mellé a nyelvhasználat, annyit az eddig elmondottak alapján talán megkockáztathatunk, hogy ez esetleg a képek Flusser által gyakran hangsúlyozott (Flusser 1990, 2002) mágikus jellegével is összefüggésbe hozható folyamat. A mágikus világkép ontológiája ugyanis nagyon hasonló a képek ontológiájához. A kép esetében a lét és jelenség elválaszthatatlansága a kép ontológiai alapszerkezete; a lét és jelenség permanens átmenete mindent, ami a képben létezik, jelenséggé változtat. A mágikus világkép esetében a lehetséges és a tényleges valóság elválaszthatatlansága a világkép ontológiai alapja; a lehetséges és tényleges valóság permanens átmenete, mindent, ami a mágikus világképben létezik, valóságosnak ismer el. Mindkét folyamatban eltűnő jellegű a lehetőségek és a (látható és nyilvánvaló) valóság különbsége, azaz valóság és virtualitás összemosódnak. A képek a valóságot analóg módon ábrázolják.

12 42 Fogalom és kép IV. Talán azt is mondhatnánk, hogy a kép a mágikus tudat tipikus prekommunikációs médiuma. A képek a mágikus gondolkodás igényeivel összhangban kitűnő eszközei az állításoknak, de nem vagy alig rendelkeznek a kritika kifejezésének lehetőségével. Az ősi képhasználat inkább megjelenít, mint elfed. A mágikus világkép hiányosságaival konfrontálódó ember azonban szükségképpen arra törekedett, hogy a lét és jelenség, a szükségszerű és esetleges, a valóságos és lehetséges közötti kapcsolatokat kritikusan vizsgálja, elválassza, és ismét kapcsolatba hozza. Ennek a tevékenységnek az adekvát kommunikációs médiuma azonban már nem a kép, hanem a nyelv, amelyben, ahogy Boehm mondja: az alanyi létet és a predikatív megjelenési formát szét lehet választani és össze lehet kapcsolni. A nyelvet a képektől eltérő ontológiai szerkezete teszi alkalmassá erre: a nyelvhasználatban világosan megkülönböztethető a valóságos dolog és a dologra utaló nyelvi jel. A valóság és a valóság nyelvi ábrázolása közötti átmenet nem folyamatos és nem folytonos. A beszélt és írott nyelv a valóságot bizonyos értelemben digitális módon ábrázolja. Mindezek alapján ésszerűnek látszik az emberi őstörténetben a képek és a beszéd kommunikációs médiumainak olyanféle együttes jelenlétét feltételezni, amelyben a (kezdetben főként mentális) képek használata dominál, s a beszéd csak a képek töredezettségének és tökéletlenségének a tünete. A tulajdonképpeni kommunikáció kialakulása a kommunikációs uralmi viszonyok megváltozásával, azaz a nyelvhasználat képhasználat feletti dominanciájával valószínűleg a mágikus világképről a mitologikus világképre való áttéréssel párhuzamosan alakult ki, hiszen a mítoszok világképe éppen abban tér el a mágikus világképtől, hogy a világkép egészétől különvált egységekként tartalmaz olyan egymással szorosabban összetartozó elemeket (pl. technológiai ismereteket), amelyeknek valóságossága (a mindennapi praxis által) igazolhatóan meghaladja a világkép egyéb részeinek valóságosságát. A világ különféle természetű részekre szakadozása a természet adta közösségek felbomlásával is jár, és ennek tudatosodása, valamint a közösségek szándékos rekonstrukciójának igénye szükségképpen vezet a kommunikáció aktív, közösségépítő alkalmazásához. Ez az igény a nyelvhasználat segítségével jól kielégíthető, a (saját) nyelv használata és fejlesztése a közösségek önazonosságának fontos dimenzióját jelenthette. A képhasználat (s a mágikus világkép immár korlátok közé szorított érvényessége) természetesen továbbra is fontos marad csak arról van szó, hogy a segítségével végbevihető kommunikáció társadalmi szerepe és jelentősége megváltozik a nyelvi kommunikáció előtérbe kerülése miatt. Felhívnánk a figyelmet a képeknek a beszéddel és az írással is közös tulajdonságaira. Ezek létezését azzal magyarázhatjuk, hogy a beszédet és az

13 Ropolyi László / Másodlagos szóbeliség vagy vizualitás 43 írást is a képek használatából kifejlődő kommunikációs médiumként azonosítjuk. A primitív társadalmak elvárásainak megfelelve, a prekommunikációs médium (a kép) használata differenciálódott, és a képek töredezettsége és tökéletlensége a beszéd megjelenésével járt, pontosabban a beszéd maga a töredezett és tökéletlen képhasználat. De a képekben benne van a beszéd és az írás lehetősége is. Jóval a beszéd után az írás is, mint egy további önálló kommunikációs médium, leválik a képről. Az írás kialakulási folyamatában a képhasználat sajátos működésmódját figyelhetjük meg, de kibontakozásához nyilvánvalóan nagyban hozzájárult a beszéd rögzítésének igénye és lehetősége is. Az írás feltalálása így egyfajta képrögzítési technikát eredményezett: a töredezett és tökéletlen képek rögzítésének technikáját. Kétféle értelemben is: egyrészt a beszéd által szolgáltatott termékek jellege miatt, másrészt az írásjelek és az írás módja miatt, hiszen az absztrakt képi szimbólumokból kialakított írásjelek révén létrehozott, lineáris rendbe tördelt írás is erre vezetett. Ugyanakkor az írott szöveg továbbra is megőrizte a beszélt nyelvnek a képi ábrázolással szembeni kommunikációs előnyeit, és további tényezőkkel (pl. stabilitás, kontextusfüggetlenség stb.) járult hozzá a kommunikáció nyelvi formáinak térhódításához. Az írásbeliség körülményei között lehetővé válik a világkép és a közösségek differenciáltságának és összetettségének a kifejezése és kultivációja. A mitikus korban kibontakozó differenciálódás az írás és a fogalmi gondolkodás révén rögzül. A filozófiának a mítoszoktól való elválása, a tudományos igényű gondolkodás, majd a tudományos diszciplínák kialakulása és fennmaradása az írás használata nélkül elképzelhetetlen. Nyilvánvaló, hogy az írás a tudományos világképre hagyatkozó korok meghatározó kommunikációs médiuma. Ezzel a fejleménnyel a képek szerepe természetesen továbbra sem szűnik meg. Továbbra is a korábbiakhoz hasonló szerepet töltenek be: a világ, valamint a különféle természetű létezők egységbe fogott, komplex és önmagában is megálló megjelenítését szolgálják. A posztmodern szemléletmód a kommunikációs médiumok használata szempontjából is radikális változást sugall. A lineáris írás dominanciáját elutasítva, a minden egész eltörött élményének a hatására, egy új világfelfogás kialakítása és egy újfajta közösség építése feladataival szembesülve, ismét a képek kommunikációs használatát kezdik előnyben részesíteni. A jelenkori kommunikációs médiumváltást sokan diagnosztizálták és sokféleképpen értelmezték. A film, a televízió, a technikai képek előállításának és sokszorosításának egyszerűsége, az internet kommunikációs hatása a képek kommunikációs médiumként való elterjedését támogatja. A posztmodern értékrendbe jól beleillik a képek kommunikációs használata, mivel a legfontosabb posztmodern értékek (pluralitás, virtualitás, individualitás) a képek használata során is realizálódnak. A posztmodern korszak által hasz-

14 44 Fogalom és kép IV. nált képek azonban már nem pusztán mentális képek, hanem különféle technikai képek. Az írás lehetővé tette a töredezett és tökéletlen képek rögzítését, a technikai eszközök által rögzített képek azonban megközelítik a mentális képek tökéletességét. A kommunikációs médiumok rövidített történetét tehát a prekommunikációs mentális képektől a mai technikai képekig vezető fejlődési folyamatként is elképzelhetjük. A képek, a beszéd és az írás kommunikációs szerepének változásait a következő táblázatban próbáltuk meg szemléletesen összefoglalni. Kommunikációs Kép Beszéd Írás médium vs. világkép mágikus tipikus jelen van nincs mitologikus jelen van tipikus jelen van tudományos/filozófiai jelen van jelen van tipikus posztmodern tipikus jelen van jelen van 2. táblázat. Kommunikációs médiumok jelenléte az egyes kultúrtörténeti korszakokban A képek természete, ontológiai státusza és a kommunikáció története egyaránt arra utalnak, hogy a külső képeknek a belső képekből való létrehozása egy olyan emberi törekvés, amely a megismerés korlátainak folytonos meghaladására vezet. A korábban előadott gondolatmenetek segítségével ezt a folyamatot a következő módon képzelhetjük el: a mentális képek kezdeti reprezentációjának kommunikációs korlátait a beszéd használatával elérhető, a képek szabad reprezentációjára építő stratégia képes volt leküzdeni. Mindazonáltal a beszéd segítségével előállítható képi tartalmak számos, a beszédhasználat következtében előálló korlátba ütköznek, mindenekelőtt a stabilitás és rögzítettség nyilvánvaló hiánya és lehetetlensége következtében. A szóbeliségre jellemző korlátok meghaladása az írás használatával veszi kezdetét. Ezzel a lépéssel ismét egy kötött stratégia válik meghatározóvá, persze immár a beszéd szabad stratégiájával együttműködésben, azaz mindenekelőtt a beszéd által előállított képi tartalmak reprezentációjának szolgálatában, de némileg emlékeztetve a képi eredetre is. Az írott szöveg kialakuló korlátai, elsősorban a gondolkodást és a képzelet működését fékező megkötések következményei, egy új reprezentáció létrehozását támogatták. Ezáltal a beszéddel rokon külső képek kerültek abba a helyzetbe, hogy az írásbeliség korlátainak leküzdésében szerepet játszhassanak. A külső képek használatával sikeresen feloldhatók az írásbeliség

15 Ropolyi László / Másodlagos szóbeliség vagy vizualitás 45 említett korlátai. Napjainkban így a beszéd, az írás és a külső képek együttes használata és fejlődésük kölcsönössége elérhetővé teszi a belső képek tökéletesnél tökéletesebb reprezentációit. A képek kommunikációs médiumként való kiterjedt alkalmazása a vizualitás kommunikációs korszakának a lehetőségét tárja elénk. A továbbiakban szeretnénk megmutatni, hogy ez a lehetőség tulajdonképpen már meg is valósult, mégpedig a másodlagos szóbeliségnek nevezett kommunikációs korszak formájában. Ennek nyomán talán majd úgy is kifejezhetjük magunkat, hogy a másodlagos szóbeliség a képi kommunikáció korai, fejletlen formája, továbbá hogy a korábban a másodlagos szóbeliség fogalmába foglalt kommunikációs változásokat célszerűbb a vizualitás tágasabb fogalmával értelmezni. A kommunikációs változások értelmezésének efféle elmozdulása megjelenik más szerzők munkáiban is. Érdekes látni például Nyíri Kristóf felfogásának közelmúltbeli alakulását. Nyíri korábbi filozófiai érdeklődésének vonzásában rendszeresen visszatér Wittgenstein filozófiájának kommunikációs mondanivalójához. A fentebb említett tendenciákhoz hasonlóan az 1990-es évek közepén megjelent írásaiban Nyíri Wittgensteint a másodlagos szóbeliség filozófusaként jellemzi (Nyíri 1996/1997). Néhány évvel később azonban felismerte a képek kommunikációs használatának jelentőségét (Nyíri 2001), s ennek nyomán saját Wittgenstein-felfogását is átértékelte, s immár az osztrák filozófus képfelfogásának kommunikációs következményeiről értekezett (Nyíri 2002). Egyik későbbi írásában reflektál is saját Wittgenstein- (és kommunikáció-) értelmezésének megváltozására (Nyíri 2007). Talán nem indokolatlan Nyíri (a kommunikációtörténet szemléletmódjának magyarországi elterjesztője és egyúttal jelentős kommunikációkutató) nézeteinek átalakulását tipikusnak tekinteni: a korábban másodlagos szóbeliségként azonosított korszakot ma már inkább érdemes a vizualitás fogalomrendszerével értelmezni. Az általános tendencia a képek természetének világosabb megértéséhez kapcsolódik. A képekre vonatkozó esztétikai, kultúrtörténeti, antropológiai kutatások mellett egyre több filozófiai elemzés is készül (igazán csak illusztrációként utalunk például Flusser (2002, 2011), Kulvicki (2014), Schier (1986), Sepper (2013), Trifonova (2007) írásaira). Eredményeik részletes értelmezésére ezúttal nincsen lehetőség. Most csak arra vállalkozhatunk, hogy a vizuális kommunikáció lehetőségeinek imént vázolt történeti gondolatmenetét kiegészítsük egy logikaival is. Fentebb amellett érveltünk, hogy a (mentális belső) képek töredezett és tökéletlen leírásának eszközeként is gondolhatunk a beszédre s az azt felváltó, de másként tökéletlen írásra is. Másként mondva: a képek olyan komplex létezők, amelyek egyaránt hordozzák a beszéd és az írás jellemző

16 46 Fogalom és kép IV. vonásait is. Ugyanakkor a másodlagos szóbeliség jellemzése is nagyon hasonló eredményre vezetett: felidéztük a másodlagos szóbeliség komplex jellegét s természetének a szóbeliség és az írásbeliség tulajdonságai által egyaránt formált karakterét. Ezekre alapozva azt mondhatjuk, hogy Ong a beszéd és az írás néhány, egymással ellentétes tulajdonságának együttlétezésével jellemzett kommunikációs technikát másodlagos szóbeliségként írja le. Ennek teljesen megfelelően a beszéd és az írás összes, egymással ellentétben álló tulajdonságának együttlétezésével jellemezhető kommunikációs technikát képi kommunikációként vagy vizualitásként írhatjuk le. Illusztrációként emlékeztetnénk rá, hogy Ongnál a másodlagos szóbeli jellemzői: objektív és szubjektív is lehet, átlépi az idő és a hely korlátait, de a mindennapiságon is nyugszik, közösségi és együttműködésből eredő, de megőrzött tudás, egyedülállóvá roncsolt szöveg, de felhalmozó és összekapcsolódó módon is használható, mind a szituációhoz kötöttség, mind az absztrakt analicitás megengedett. Ugyanakkor a képek tulajdonságaira alapozott vizualitás jellemzői lehetnek a következők: szituációhoz kötött és nem kötött, objektív és szubjektív, a pillanathoz kötött és örök, komplikált, körkörös szerkezetű, eredeti és nem eredeti (hasonló valami máshoz), lét és jelenség, analóg és digitális kódolású egyaránt. Talán már ennyiből is látható, hogy a mai (technikai) képek természetében kifejeződnek, és használatuk során megvalósulnak a posztmodern értékek az internet a (posztmodern) világról szól. A mobilkommunikáció természetében és használatának dominanciájában is kifejeződnek és realizálódnak a posztmodern értékek de a mobil a (posztmodern) személyiségről szól. A posztmodern személyiség összhangba kerülhet a posztmodern világgal. A posztmodern közösség némely vonásában emlékeztet a mágikus, a mitologikus és a tudományos korok közösségeire de önmegvalósításának folyamatában alapvetően nem tér vissza a mítoszokhoz.

17 Ropolyi László / Másodlagos szóbeliség vagy vizualitás 47 Irodalom Boehm, Gottfried: A kép hermeneutikájához. Athenaeum, I (4), 1993, Bogost, Ian: Ian became a fan of Marshall McLuhan on facebook and suggested you become a fan, too. In: Wittkower, D. E. (ed.): Facebook and Philosophy. Open Court, Chicago and La Sale Illinois 2010, Definition: Secondary orality. htm (letöltve: október 26.) Finger, Anke & Guldin, Rainer & Bernardo, Gustavo: Vilém Flusser. An Introduction. University of Minnesota Press, Minneapolis/London Flusser, Vilém: A fotográfia filozófiája. Tartóshullám Belvedere ELTE BTK, Budapest Flusser, Vilém: Writings. Editor: Andreas Ströhl. University of Minnesota Press, Minneapolis/London Flusser, Vilém: Into the Universe of Technical Images. University of Minnesota Press, Minneapolis/London Furniss, Graham: Orality. The Power of the Spoken Word. Palgrave Macmillan, Basingstoke & New York Goody, Jack: The Logic of Writing and the Organisation of Society. Cambridge University Press, Cambridge Havelock, Eric A.: Preface to Plato. Belknap Press/Harvard University Press, Cambridge, Mass Havelock, Eric: Orality and Literacy, An Overview. Language & Communication, 9(2/3), 1989, Kulvicki, John V.: Images. Routledge, London & New York McLuhan, Marshall: The Gutenberg Galaxy: The Making of Typographic Man. University of Toronto Press, Toronto (Magyar kiadás: A Gutenberggalaxis. A tipográfiai ember létrejötte. Trezor Kiadó, Budapest 2001). McLuhan, Marshall: Understanding Media: The Extensions of Man. McGraw-Hill, New York Nyíri J. C.: Wittgenstein as a Philosopher of Secondary Orality. Grazer Philosophische Studien, 52., , 1996/97. (letöltve: október 18.). Nyíri J. C.: The Picture Theory of Reason. In: Berit Brogaard Barry Smith (eds.): Rationality and Irrationality, Wien: öbv-hpt, , hu/nyiri/krb2000.htm (letöltve: október 18.). Nyíri, Kristóf: Képek mint eszközök Wittgenstein filozófiájában. Világosság, 43, (letöltve: október 18.). Nyíri, Kristóf: Idő és kommunikáció. Világosság, 48, 33 39, vilagossag. hu/pdf/ pdf (letöltve: október 18.). Nyíri, Kristóf & Szécsi, Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Áron Kiadó, Budapest Ong, Walter J.: Literacy and Orality in Our Times. Journal of Communication, 30(1), 1980,

18 48 Fogalom és kép IV. Ong, Walter: Orality and Literacy: The Technologizing of the Word. Methuen, London & New York, 1982, Second ed.: Routledge, London & New York Ong, Walter: Orality and Literacy: The Technologizing of the Word. 30th Anniversary Edition. With additional chapters by John Hartley. Routledge, London & New York Ropolyi, László: Az Internet természete. Internetfilozófiai értekezés. Typotex, Budapest, 2006 Ropolyi, László: Virtualitás és valóság. Többlet, II/1. (IV), 2010, Ropolyi, László: A filozófia képe és a kép filozófiája, avagy az igaz a rész az igaz az egész. In: Egyed Péter Gál László (szerk.): Fogalom és kép II. Presa Universitară Clujeană, Kolozsvár 2011, Ropolyi, László: Digitális írásbeliségek. Korunk, Harmadik folyam, XXV/10, 2014, Rumsey, Alan: Orality. Journal of Linguistic Anthropology, 9(1 2), 2000, Schier, Flint: Deeper into pictures. An essay on pictorial representation. Cambridge University Press, Cambridge Sepper, Dennis L.: Understanding Imagination. The Reason of Images. Springer, Dordrecht Soffer, Oren: Silent Orality : Toward a Conceptualization of the Digital Oral Features in CMC and SMS Texts. Communication Theory, 20, 2010, Trifonova, Temenuga: The Image in French Philosophy. Rodopi, Amsterdam New York 2007.