XVIII. Õsprogramok a civilizáció dzsungelében

Átírás

1 XVIII. Õsprogramok a civilizáció dzsungelében Karmikus horoszkópértelmezések és horoszkóprendelés Kozma Botond Szilárd család-asztrológussal Tizennyolcadik fejezet. Õsprogramok a civilizáció dzsungelében. Miután, orvosi beavatkozástól és klinikai sterilizálástól mentesen, de annál egészségesebben, egy hegygerinci tisztás szélén álló, két hatalmas fenyõfa ágai által megszûrt fényözönben, egyetlen jól idõzített hasizom-nyomással Júlia megszülte Verácskát, és miután mind a kislány, mind a feleségem a lehetõ legegészségesebb állapotban voltak, öthéttel a szülés után, még mindig kint a hegytetõn, a paradicsomi idillikus nyugalomban sátoroztunk hármasban. Ott az a sorsdöntõ gondolatom támadt, hogy nem érhetem el a teljes lelki nyugalmamat, amíg nem terelem pozitív eredménnyel kecsegtetõ mederbe az édesanyám megfeneklett föld-perét. Amíg nem szerzem vissza a kommunista diktatúra idején szegény édesanyám egy felelõtlen aláírása árán elsikkasztott telket, amely az anyai ági õseinktõl örökölt orsói telkekhez való szabad bejárást kellett volna biztosítsa. Képzelet-világomban az érvényesített törvényes birtokhasználathoz, vagyis a családi örökségünk eme részének a többi telkeinkhez való visszacsatolásának a gondolatához kapcsoltam egy természet-közeli, a civilizáció zajától és szennyezett levegõjétõl valamelyest távol esõ családi házban folytatható családi életet. De az évek óta teljesen abszurd módon elhúzódó pernek, végül nem ez lett az igazi tétje. Az igazi tét abban állt, hogy a bejárattal együtt szerezzem vissza szegény édesanyám nyugalmát, mivel anyám, a törvénytelen állapot miatti zaklatottságában, napokig és hetekig az én lelki egyensúlyomat, és ezzel, a pihenéseimet is veszélyeztette. Szegény édesanyám volt az egyedüli lény a múltamból, akivel akkoriban még majdnem mindennapos kapcsolatot tartottam fenn, és aki képes volt engem kibillenteni a lelki egyensúlyomból azáltal, hogy következetesen, de fölöslegesen a saját hibátlanságát, erkölcsi fedetlenségét és áldozati mivoltát bizonyító érzelmi válaszokat adott a teljesen semleges, gyakorlati kérdéseimre. És tette ezt, nem csak akkor, amikor a mi egészségi állapotunk miatt, vagy amikor az õ egészségi állapota miatt (amivel állandóan baj van) aggodalmaskodott. Hanem akkor is, amikor valamely, a perre vonatkozó és szerinte nagyon fontos részletkérdésnek a kihagyása miatti félelmeivel és aggódásával zaklatott. Eközben a per, vagyis a perek, a fontos részletkérdések ellenére azért húzódtak, és azért buktak meg, mert az elsõ tárgyalásokon édesanyám nem volt képes még csak a bíró által feltett logikus kérdésekre sem, értelmes válaszokat adni, nem hogy egyértelmûen és tömören elmondta volna a tényállást. A bírónak, természetesen elfogyott a türelme és inkább a telkeink nagy részét bitorló Simon házaspárnak a szenvedélyes hangon elõadott, de az anyámnak a lényegtelen részletkérdéseket taglaló, nyakatekert mondataival szemben ésszerûbben ható hazugságait fogadta el, és, a lényeg fölött elszállva, olyan részletkérdéseket igazoló - bizonyító dokumentumokat és próbatételeket kért, amivel berántotta az ügyet egy átrághatatlan és átláthatatlan, féltörvényes és hamis okiratokkal egyaránt igazolt állításokból épülõ labirintusba. A Simonék ügyvédje ügyesen kihasználta a lehetõséget és az okmányok és iratok ellentmondásos jellegét kihasználva, bebizonyította, hogy a bejárat, vagyis az a telek, aminek a szabaddá tételéért szegény édesanyám a pert elindította, nem is ott áll, ahol az létezik a fizikai valóságban. Eközben egy másik perben - Amit az ügyvéd indított el a Simon családnak a nevében. - "visszabizonyította" a telket a valóságos helyére, ahonnan korábban hivatalosan elhazudta, és az eltulajdonított földbirtokok visszaadására vonatkozó új állami törvény bizonyos pontjaira hivatkozva, azt kérte, hogy a bíróság semmisítse meg a szegény édesanyám birtoklevelét. Szóval, úgy éreztem ott kint, hogy a kezembe kell vennem a dolgot. Amikor a nagy lépésre elszántam magam és szegény édesanyámmal egy közjegyzõnél jelentkeztem annak érdekében, hogy készítsünk egy megbízó okmányt, amelynek alapján a megyei törvényszéken megfellebbezett föld-perben az õ képviseletét átvehetem, még nem tudtam, hogy az ügy képviseletére általam felkért, kiváló ügyvédnõvel miért vesztette el édesanyám, bírósági fokon a pert? Mészáros Ilonkának, az én régi jó ismerõsömnek, aki a diktatúra idején, bírói minõségben látott el megbízható jogi tanácsokkal a fiam fölötti gyámság átvételéhez szükséges lépések megtételekor, kiváló ügyvéd hírében állt és mind a szakértelmében, mind az igazságért folytatott harci készségében bíztam. Amikor viszont elolvastam a végzés bírói indoklását, nem csak azon kellett csodálkoznom, hogy miként képes bevenni egy ép eszû jogász, azt az ócska ügyvédi trükköt, hogy az általunk visszaigényelt telek, papír szerint nincs ott, ahol van a fizikai valóságban, és erre a marhaságra ítéletet alapoz. Hanem az döbbentett meg erõsen, hogy Ilonka egyetlen érvet sem hozott, egyetlen beadványt sem tett le, annak érdekében, hogy leleplezze a kollégájának ezt a diákos trükkjét. A bírói határozat második pontja viszont egyenesen megbotránkoztatott a félkegyelmû gondolkozásra utaló indoklásával. Ez szerint, a felperes (vagyis szegény édesanyám) a per folyamán nem bizonyította be azt, amiért a pert elindította, ti., hogy az alperes meggátolná õt a szóban forgó telek használatában. Vagyis azt, hogy Simonék elfoglalták azt a bizonyos bejárati telket, amely ott húzódik a házuk mögött, és amit bekerítettek és udvarként használtak már tizenhét éve! - Hát ezt sehogy sem akartam érteni. És ez volt a vesztem. Az volt a vesztem, hogy mielõtt egészen megértettem volna, nem csak sejtelem, hanem világos fogalmi szinten is, hogy mindez azt jelenti, hogy a pert Mészáros Ilonka miatt, az õ elemi hibájából, vagy - És ez volt az a gondolat amitõl féltem: az õ tudatos árulása miatt: - a Simonék ügyvédjével való összejátszása következtében veszítettük el. Ezt a gondolatot akkor, gyorsan legyömöszöltem a tudattalanom legmélyebb rétegébe, nehogy e ténnyel a tudatom szintjén szembe kelljen néznem. Hiszen azért kértem meg Ilonkát arra, hogy vállalja el a számomra egyértelmû ügynek a jogi (szakértõi!) lebonyolítását, mert édesanyám nem tud jól románul. És mert tudtam, hogy az elkövetkezõ idõszakban a feleségem szülni fog és én erre a szülésre akartam a figyelmemet összpontosítani, nem a per szálainak a kibogozására, annak a román jogi formulákba öntésére, bírósági tálalására. Elképzeléseim szerint a megfogadott ügyvédnek, vegyis Ilonkának

2 kellett volna bebizonyítania a per folyamán azt az állítást, amit õ fogalmazott meg a bírósági keresetben, ti., hogy Simonék meggátolják anyámat a telek használatában. És neki kellett volna kérni azt is, hogy a bíró hallgassa ki türelemmel és figyelmesen édesanyámat. Egyiket sem tette. Ó te, gyakorlatias racionalitásba bújt, szent öncsaló gyávaságom! Te, a minden spirituális tudatosságom és a legjobb leleplezõ-készségem ellenére is mindig rám lesõ, kényelmes megoldások képzeteivel csábítgató, aljas kényelemszeretetem! Mikor lesz már végre elég bátorságom véglegesen szembenézni és leszámolni veled? Mikor leszek elég bátor beismerni azt, hogy mindaddig, amíg én gyakorlatilag is - És nem csak az anyám által! a konvencionális társadalmi árulásban, vagyis az õsbûn játszmáiban élek, kötelezõ, hogy azok a személyek is, akikkel az anyámmal egy csapatban játszom címû, igazság-nyerési sors-játszmákba fogok, korruptak legyenek?! Nézz a lelked fenekére, Balog Ádám és az önkéntelen, és tudottan folytatott hibáidban, a kényelemre való hajlamodban, az alantas sóvárgásaidban, a gyávaságodban, a tévedéseidben, a fojtott haragodban, a figyelmetlenségedben, a fegyelmezetlenségedben, az önámításodban, a rejtett bosszúszomjadban, az élvezet-éhségedben, hiúságodban, kényelemvágyadban és becsvágyadban is, ismerd fel végre a Nagy Fekete Örvény által létrehívott, erkölcsi szakadékok fölött egyensúlyozó Istent. Mert Isten ott van benned és veled együtt, és általad akar fejlõdni, veled és általad akar rájönni a teremtés mélyén lappangó tévedésekre és tévesztésekre. Ott van õ a te szégyellni való tulajdonságaidban is, nem csak az értelmeidhez rendelõdõ igényeidben, a kiegyenlítõdési vágyadban. Ott van az önáltatásaidban is, nem csak a harmónia-vágyadban, nem csak az egészség- és boldogság vágyadban! Mi keres egy törvénybíróból ügyvéddé vedlett pénzlesõ némber az én életteremben? Miben reménykedve mentem éppen hozzá? Miért kerülhetek még mindig én, az isteni igazság szenvedélyes kutatója és keresõje, ilyen nyerészkedõ személyekkel sors-kapcsolatba? Miért kerülök állandóan a negatív ítéletbe? Hogy kerülhettem most én, az asztrológia beavatási rendszerének ismerõje, annyi misztikus kinyilatkoztatás és misztikus titok megfejtõje, annyi tudatos pokolraszállás és annyi próbatétel után, annyi kudarcélmény, annyi veszteség és sikertelenség igazi okainak felkutatása után, annyi önleleplezésre tett erõfeszítés után, ebbe, az állami igazságszolgáltatásnak már csak a látszatát sem õrzõ disznólkodás közepébe? - Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" magyaráztam el már nagyon sok horoszkópfeltárást igénylõ személy számára azt, hogy miért figyelmeztet erre, az emberiség legértelmesebb személye, és lám, most meg én ítélkezem. Hát nem vagyok még mindig egy gyenge ember, aki annak ellenére, hogy rengeteg dolgot ismer és tud a tisztánlátáshoz szükséges önleleplezésekrõl, nem képes érvényesíteni egy tárgyi valóságon alapuló, pofába mászó törvényes igazságot sem? Hát hiába éhségsztrájkoltam valamikor a magyar közösség erkölcsi intaktságáért, akkoriban még a fiatal koromban szerzett betegségekbõl csak frissen kigyógyult szervezettel? Hiába figyelmeztettem sok száz személyt a saját tudattalan képzelete világából reá leselkedõ veszélyekre, ha nem tudok elbánni az õseimtõl örökölt, személyes démon-világommal! - Mert abban, hogy a per- és a vagyonvesztés miatt érzett dühöm által kiváltott skorpiói gyûlöletem és bosszúállási vágyam a Viktória nevû anyai dédnagyanyámtól származik a (a Skorpiók jellegzetes betegségében: végbélrákban meghalt nagyanyámon és az õ "nyafi" - lányán: az én aranyeres szegény édesanyámon keresztül), biztos voltam. Mészáros Ilonka, kedves ismerõsöm balga figyelmetlensége, vagy okos árulása tényének a tudomásulvételét tehát a tudattalanom mélyére szorítva, vagyis ennek a félig belátott gondolatnak inkább az elsõ, mint a második felében még naivan bízva, nekikeseredtem a társadalmi boldogságot és igazságot szolgáló állami intézmények aktáiban elásott igazságigazoló okmányok felkutatásába és azok másolata beszerzésébe, újbóli hivatalosításába. Emellett, írtam egy kérést a Megyei Tõrvényszék elnökéhez, miszerint igényelem az ügy teljes átvilágítását és figyelmes kezelését, mert nem szeretném, ha édesanyám egy újabb "bírósági baklövés" áldozata lenne. A szélhámoskodás egyértelmû bizonyítékait: a Simonék által bekerített teleknek az elsõ per okirataiban történõ letagadását és más telek- együttesbe való átvarázslását, valamint ugyanannak a teleknek az ellenfél által indított második per beadványában történõ, helyre-visszahazudását fénymásolatban mellékelve, írtam egy másik feljelentést is, Simonék ügyvédje, Buridán Iosif ellen, a megyei ügyészséghez. A Simonék ügyvédjének azon törekvése, hogy megpróbál egy átlátszó, mondhatni Ulisszeszi trükkel keresztülvinni egy piszkos ügyet, erõsen felizgatta a kedélyemet, mert akkoriban még becsvágyó ember voltam és nem tudtam lenyelni, hogy hülyének néznek. Az még hagyján, hogy valaki hamis számadatokkal és hamis papírokkal bebizonyítja, hogy egy telek nincs ott, ahol az a fizikai valóságban létezik, és ennek alapján meggyõzi a bírót arról, hogy a védencei ártatlanok, mivel a teleknek a papír-forma szerinti más helyen való fekvése következtében, õk nem is akadályozhatják meg a felperest, hogy, használja a mások udvarán fekvõ" telkét. Az a tény viszont kegyetlen bõszültséget váltott ki belõlem, hogy ugyanaz az ember, egy újabb pert indított, amelyben ugyanazon a számadatok segítségével azt kezdte bizonygatni, hogy ugyanaz a telek, ami szerinte az elsõ per idején még mások udvarában létezett, most már a védenceit: Simonékat illeti meg, mivel azt az általuk 15 évvel korábban elkerített telekkel egyetemben, jogosan használják. A korábbi perben tett állításával homlokegyenest ellentétesen, úgy állította be a helyzetet, mintha az édesanyám által aláírt hamis adásvételi szerzõdés értelmében az anyám birtokát soha nem képezõ ház (Vagyis, a valóságban az anyám által Simonéknak soha el nem adott ház!) körüli telkek, a ház eladásával együtt, automatikusan átszármaztak volna a Simonék tulajdonába és így az édesanyám nevére kiállított birtoklevél jogilag semmis. Akkori megítélésem szerint, ez a jogi fogás a minimális valóságérzékelési képességnek és az elemi igazságtudatnak a nyílt színen való szembeköpése volt, amihez Ilonka semlegesen asszisztált, és amibe én nem tudtam belenyugodni. Így kerültem észrevétlenül szembe az addigi metafizikai alapállásommal és így vesztettem el végzetesen az egyetemes törvények szerinti életszemléletemre alapozott, a több éves kudarcélményeim metafizikai értelmezése segítségével megszerzett, szellemi éberségemet. Amilyen mértékben közeledsz Istenhez, olyan mértékben közeledik hozzád a Sátán, állítják a misztikusok. És

3 valóban: a Viktória dédnagyanyámtól örökölt, illetve az õ vagyon-fosztottsága miatti haragjából eredõ öntudatlan gyûlöletemnek a negatív szellemi sorsprogramomnak a befolyása alá kerültem (Saját gyûlöletem sátáni karmába estem.) és hirtelen bõszültségemben az ügyvédet ki akartam szolgáltatni egy személytelen, állami intézménynek, amikor azt, az ügyészségen feljelentettem. Egyetlen mentségem, hogy akkor még nem ismertem a tudattalan lelki és szellemi világom mély rétegeibe vésett, vagyis a spirituális struktúrámba kódolt, személyiség-ellenes programok formájában létezõ szellemi örökségemet. Csak jóval azután, hogy Buridán Josifot, a szélhámoskodásért feljelentettem, támadt az ötletem, hogy kérjem el szegény édesanyámtól a családi albumot és kérdezzek rá a régi fényképeken pózoló õseim kilétére. - Ki ez a hegyes tekintetû fehérnép itt, ezen a képen, nagyanyám mellett? - Az a kontyos? Az, az én nagymamám, Ankó-mama édesanyja. - Vagyis az én dédnagyanyám? - Igen, a te dédnagyanyád. - Az, aki rosszul járt, mert a lábába beleköltöztek a nyüvek? - Az, akinek befertõzõdött a lába, mert alvás közben a lábszárán levõ sebére rászálltak és belé rakták petéjüket a legyek. - Á, szóval, õ az! Ez fantasztikus, nézd csak meg, Júlia, ezt a mérhetetlen ambícióra utaló, férfiasan szigorú, csaknem lándzsaként, szúró tekintetet! - Mutattam a hirtelen megismert dédnagyanyám képére, hogy a feleségem is igazolja a benyomásomat. Érdekes módon, szegény édesanyám soha sem mesélt a nagymamájáról, pedig õ, a mûvészkedõ elõadásaival, körülményeskedéseivel engem többnyire türelmetlenségbe kergetve, sokat szeretett mesélni az õ úri gyermekkorából, különféle "jópofa" történeteket. Az anyám szenvedélyes romantikára való hajlamáról árulkodó kamaszlányos arca, valamint a nagyanyám melankólia-kórra való hajlamról és fantazmagóriák kergetésérõl tanúskodó holdvilágképe sehogy sem egyezett ennek a kemény, hogy ne mondjam gyilkos tekintetû, félig paraszt-, félig polgári öltözékben pózoló feszes asszonynak a kemény arckifejezésével. További kérdéseimre szegény édesanyám elmondta, hogy Viktóriát csakugyan keményfából faragták és anyai déd-szüleim családjában gyakorlatilag õ irányított, õ intézett mindent. Mellette, a bútorkészítõi és épület asztalosi mesterségét mûvészi szinten gyakorló - És ezért igencsak jól keresõ! - dédnagyapámnak, mindössze a Viktória utasításainak és ambíciós terveinek a gyakorlati végrehajtása maradt. A földeket és a közbirtokossági erdõ-részt Viktória vásároltatta dédnagyapámmal a megspórolt pénzbõl. Ezért miközben dédnagyapám csendes szomorúsággal beletörõdött abba, hogy a rokonság széthordta családi vagyonukat, amikor õk Magyarországra menekültek az elõnyomuló oroszok elõl, Viktória határozottan megtagadott a rokonsággal minden érintkezést, mindennemû társadalmi kapcsolatot és az élete hátralevõ részében berendezkedett a rokonsággal szembeni nyílt gyûlölködésre. Miközben szegény édesanyám tekervényes meséiben gyakran szerepelt a drága, jóságos dédnagyapám, Viktóriáról csak annyit hallottam addig tõle, hogy a lábába beköltöztek a nyüvek. Ezért mondtam Júliának a fényképe vizsgálatakor, hogy õ az aki rosszul járt. Akkorra már Júlia is majdnem olyan szimbólum-értelmezõ tudásra tett szert mint én, és értette, hogy amennyiben valakinek a lába erõsen megsérül, vagy megbetegszik, az azt jelenti, hogy õ, az édesanyja, vagy valamelyik anyai ági õse rosszul járt a szellemi életútján, vagyis az istenileg megengedett határokon túl lépett a tévelygésben és gyökeresen letért a sorsa beteljesítését jelentõ életútjáról. Ezután, a spirituális eredetem történetének felém esõ szálait már könnyû volt az addig ismertekbõl összerakni: anyai nagyanyámat, a gazdag és katolikus család egyetlen lányát, Karda Gizellát, megszöktette a tizenhét gyermekes családból származó nagyapám, Berek Béla, aki néhány éve a székely délvidékrõl érkezett Istenhidegébe. Nagyapám nagyon hamar feltalálta magát és érvényesítette az apjától tanult mesterségbeli tudását a század elején gazdasági prosperálásba lendülõ székely városkában, a román kommunisták által késõbb háromnegyedében lerombolt szülõvárosomban. Az ma már kideríthetetlen, hogy a szöktetéshez mennyiben szolgáltatott nyomós indokot a szerelem. Tény az, hogy Berek nagyapám már akkoriban sem volt egy személyi ambíció és akarat nélküli fiatalember, de a nála egy évvel idõsebb nagyanyám is elvégzett korábban egy, két évig tartó, úri lányok számára meghirdetett budapesti szakács-tanfolyamot. Ennek alapján gyanítható, hogy õ sem volt a házasságkötés idején egy Legalábbis, intellektusában nem! - ártatlan virágszál. Gyanítható, hogy a gazdag, katolikus erkölcsök szerint felnevelt Karda leány, nem annyira érzelmi okokból, mint inkább a zsarnoki anyjától való szabadulás reményében szökött meg a szülõi otthonából azért, hogy a gyors férjhez menés lehetõségét, az õt árgus szemekkel õrzõ szüleibõl kikényszerítse. Az, amit misztikus szimatommal a késõbbi történések tükrében és nagyapám egészséges, életszeretõ, életigenlõ természetének ismeretében kiderítettem, valamint az, amit a korán elhunyt nagyanyámnak és a derûs öregkort megérõ nagyapámnak a halál-körülményeibõl kikövetkeztettem, gyökeresen szemben áll azzal az ábrával, amit szegény édesanyám hazudik magának a szüleirõl, és, amit, a mai napig igyekszik elhitetni velem. Karda nagyanyámnak tehát, azon a fene-nagy szerelmén kívül, amit állítólag Béla nagyapámmal szemben az elszökéskor érzett - És amely nagy érzelmet a házasságkötés után meglepõ gyorsasággal átváltoztatott a nagyapámmal szembeni nyílt ellenkezésre, majd szemrehányó csendes neheztelésre, és késõbb buzgó vallásossággal kendõzött és elfojtott gyûlölködésre, még volt egy oka arra, hogy a nagyapám szöktetési ajánlatába belemenjen. Ez nem más, mint az édesanyja mindenen áthatoló skorpiói tekintetétõl való megszabadulási vágya. Spirituális fogantatásom földi ok-okozati láncolatának az egyik ága abba az állapotba is visszavezethetõ tehát, amelyben ez, a fölöttébb erkölcsösen és vallásosan nevelt holdvilágképû úri leány, egy olyan férfi mellett találja magát feleségi minõségben a mindennapokban, akivel nem mûvelheti el mindazt, amit az õ édesanyja elmûvelhetett az apjával. A bádogosmester nagyapám nem bizonyult irányíthatónak, fegyelmezhetõnek és idomíthatónak mint az asztalos apósa, az a drága jó ember. Béla nagyapám hallani sem akart fehérnép-irányításról a házban, sõt: amellett, hogy a régi kórnak megfelelõ erkölcs alapján elvárta azt, hogy õt a felesége kiszolgálja - mert

4 "Rend a lelke mindennek!" - azt is elvárta, hogy nagyanyám annyiszor részesítse õt szexuális örömökben ahányszor azt õ megkívánja és mindemellett szüljön neki legkevesebb tíz gyermeket. - Hány gyermek van otthon a családban? - Szokta kérdezni nagyapám a környékbeli falusi embereket, akik akkoriban még vele, Berek úrral készítették el a háztartáshoz szükséges szén -és szemétlapátjaikat, a tej- és a teaszûrõiket, a bádogcsatornáikat, a kályhacsövüket és a kútvedreiket. Ha a kuncsaft csak egy, vagy két gyermekrõl tudott nagyapámnak számot adni, õ neheztelõn ingatta a fejét: - Csak kettõ? Hát az miféle? Egy gyermek nem gyermek, két gyermek csak éppen, hogy gyermek. Gyermekbõl több kell, mert a gyermek az Isten áldása! Valószínû tehát, hogy õ is neheztelt a nagyanyámra, amiért az, úri leány lévén, élt és visszaélt az ipari fejlõdéssel együtt, a kényelmi és a háborús igényeket kiszolgáló orvostudomány által kínált lehetõséggel és több abortusz segítségével leszabályozta a családi szaporulatot két gyermekre: anyámra és nagybátyámra. És tette ezt nagy vallásos buzgalommal, annak ellenére, hogy a tizenhét inassal dolgozó, templomtornyok befödésében is jelentõs hírnevet és sok pénzt szerzõ nagyapám mellett, anyagi gondokkal egyáltalán nem küszködött. Sõt: szegény nyafi édesanyám és a nem kevésbé kényes nagybátyám, jó anyagi körülmények között élõ úri gyermekekként és úri fiatalok módján nõttek fel. Hogy az egykézõ- kétkézõ nagyorsói katolikus tradíciók szelleme késztette volna nagyanyámat arra, hogy a családtervezés eme korszerû módszerét alkalmazza, vagy az, amivel szegény édesanyám próbálta az emlékét elõttem tisztogatni, tudniillik, hogy érthetõ, hogy egy olyan szeszélyes és folyton zakatoló ember mellett, mint Béla nagyapám, a szegény Akó mama nem mert vállalni több gyermeket, nem tudhatom. Az viszont, amit én, arról a diszharmonikus Skorpió szellemrõl tudok, amelyet tõlük örököltem, és amelyet ott láthatok könyörtelen fenségében fellángolni szegény édesanyám sötét szemeiben, valahányszor a leleplezéseimmel az utolsó álarcát is letépem, teljesen mást sugall nekem e családi mesérõl. Mert ott, ahol a Skorpió szelleme megjelenik, menthetetlenül a negatív sorsváltoztatási, a sors-helyzet elleni vak lázadás könyörtelen szelleme is jelen van, akárcsak az én lelkemben. Persze nem fénylõen, hanem felismerhetetlen alakzatok formájában. Ezek az (ál)alakzatok például a vallásos áhítat, vagy a tudományos józanság álarca mögül villannak elé, csendes neheztelés, érzelgõs empátia, racionális humanizmus és hipokrita jóindulat formájában. Az élettársnak, vagy a felnõtt gyermekeknek az érzelmi zsarolás útján történõ átváltoztatási igény, de fõként a mások lelkiismeret-furdalásának a felébresztésére való alattomos törekvés formájában. De ilyen álalakzat, vagyis ilyen, a másik átváltoztatását szolgáló manipulációs eszköz a házasságban a szexuális aktus bizonyos alkalmankénti, többnyire szeszélyes, vagy folytonos megtagadása is. A férj-zsaroló úri kifogások, és a gyermekáldás elleni védekezési lehetõségek kifogyhatatlan arzenálját, a nagyszüleim polgári virágzása idején, a fejlõdésnek lendült, orvosi és pszichológiai tudományok kínálgatták. Ankómama nagyanyám tehát, a Viktória lánya, látván hogy férje sehogy sem fogja az õ szûzmáriás papucsa alá dugni a bádogos mesteri fejét, berendezkedett a vallásos ájtatosság segítségével elleplezett életfogytiglani csendes neheztelésre, miközben a városban el kezdett terjedni szent asszonyi híre. Szegény, ha tudta volna mivel játszik! De hát volt-e, aki felvilágosítsa? - Hiszen rajtam és barátaimon, barátnõimen és feleségemen kívül még ma sem létezik olyan ember Európa eme székely csücskében, aki e spirituális folyamatok kórtanáról kellõ ismeretekkel rendelkezne! És ránk, a megfelelõ orvosi, pszichológusi, vagy teológusi diplomák nélküli, vagyis a tudományos végzettség nélküli személyekre, csakúgy nem hallgatna a Viktóriától örökölt életellenes agresszivitását a vallásos, illetve a férjem áldozata vagyok szerepeivel leplezõ nagyanyám sem, mint ahogy sokáig nem hallgatott rám, az anyja által eljátszott áldozati élet-szerepét egész sorsával megtestesítõ, szegény édesanyám sem. Summa summarum, Akómama, minden vallásos szent asszonysága mellett, és megkímélt gyermekkora és úriasszony mivolta ellenére, végbélrákban, vagyis a Rák és a Halak jegyében született személyek jóságos hazugságának és a Skorpiók gyûlölködésének az összesítõ betegségében halt meg hatvanévesen. A végbélrák a megbocsátásra, az elengedésre, az oldódásra, az igazi kiengesztelõdésre, a kiegyenlítõdésre való képtelenség betegsége, vagyis végsõ soron a szeretet-nélküliség betegsége. Ilyen pozitív megoldást eredményezett nála a katolikus vallás, mint az odaadó, áldozatos szeretet, a kiengesztelõdés és a teljes megbocsátás tökéletes átélésének a hit-rendszere. A papok nincs ahonnan tudják, hogy mindannyian a fogantatásunk elõtt, az édesanyáink tudattalanjába lefojtott millió érzelmeknek: rejtett, vagy nyílt ambícióknak, a tudattalan szellemi és érzésvilágunk rejtekébõl ránk leselkedõ félelmeknek és vágyaknak, szorongásoknak és titkolt sóvárgásoknak vagyunk a megtestesülései. És azt, hogy ezek, a tudattalan lelki és szellemi világunk sötétjébõl eredõ szenvedélyek befolyásolják és irányítják az értelmi tevékenységünket. Mivel õ sem tudott többet a papoknál, az ugyancsak vallásos, szegény édesanyám képzeletvilágában az õ édesanyja, nagyanyám volt a nagy szent, aki feláldozta magát a családnak és a nagyapám maradt mindvégig az ártatlan, szegény asszonyt igazságtalanul bántó, gonosz ember. És ezt annak ellenére, hogy nagyapám, huszonhat évre a nagyanyám halála után, egészségesen, irigylésre méltó lelki tisztaságban és tökéletes békében távozott közülünk mint egy tibeti láma, az ilyen végsõ távozásra legalkalmasabb korban: nyolcvannégy évesen! És úgy, hogy a túlvilági szellemekkel való békés társalgása közben, még egy kedves búcsút is sikerült intenie felénk Az anyai nagyanyja szellemi örökségébe lépve, szegény édesanyám szeretõ-gyûlölõ, távolról vonzó és közelrõl taszító Skorpió lélekként született a világra. Merkúrjával, vagyis az értelmi megkülönböztetés õsprincípiumát megtestesítõ bolygójával a Skorpió-napjától nulla egész három fokra, ami azt hivatott jelezni, hogy õ, felszínen a majdhogynem ostobán naiv és idegölõen jóhiszemû emberek sorát gyarapítja. Ez viszont csak a látszat-magyarázat. Valójában, a személyi ösztönök - Ez esetben a Skorpió természet! - teljesen elnyomják a logikus gondolkozást, aminek következtében soha nem az eszével, hanem a Skorpiói érzelmeivel és ösztönös sugallataira cselekszik. A klasszikus asztrológia a Naphoz ennyire közel álló Merkúrral rendelkezõ születési képletek tulajdonosait szellemi fogyatékosokként tartja számon, és nem véletlenül. Bár szegény édesanyám nem született tényleges bolondnak, általában mindazt, ami fontosat és lényegeset egyénileg elgondolt, és amit az elgondolása alapján elvégzett, mindig fordítva sült el, és kilencven

5 százalékban lelki, vagy anyagi kár származott belõle. Így, az én román iskolába való irtásomnak is az lett a következménye, hogy gyermekkorom két harmadát és teljes fiatalságomat a szellemi nyomorékság, a kisebbségi komplexusok, az identitászavar és a lelki schizofrénia jellemezte, az általa megálmodott fényes jövõ helyett. Ez az anyai naivitás, viszont annak is a következménye, hogy szegény Ankómama, krisztusi szintekre emelt szellemi agresszivitásban folytatta családi életét, ahelyett, hogy a gyermekeivel egyetlen õszinte mondatot is váltott volna, miután végképp meggyõzõdött arról, hogy nagyapámat tényleg nem foghatja be papucshõsnek, de a matriarchális uralom idillikus emlékeivel telt szülõi otthonába sem térhet vissza. Hiszen nem csak hogy megszökött a családi fészekbõl, magára vonva az efféle anarchiát nem szenvedõ Viktória haragjának teljes skáláját, hanem, amire észre vette, hogy nem minden férfi hasonlít az apjához, már gyermeket is szült nagyapámnak, ennek a kibírhatatlan, állandóan nyüzsgõ embernek. Szegény édesanyám születési képletébõl egyértelmûen kiolvasható az, hogy nem szerelmi önkívület, hanem szellemi zavarodottság következtében jött a világra. Õ egész személyében a férfias apai nevelés hiányában, a gyakorlati valóságról mit sem sejtõ és az anyai terror elõl a házasságba menekülõ édesanyja káprázatvilágának a személyi megtestesülése. Nem csak a házas életben talajt vesztett anya zavarodottságának tehát, hanem az érzelmi - vallásos önáltatásnak is. Ezért, szegény édesanyám csak az érzelgõs ömlengéseiben, vagy az érzelmi tárgy- és problémakezelés elutasító magatartással szembeni gyûlölködéseiben volt õszinte. Soha, egyetlenegyszer sem volt képes nyílt színen, vagyis mások elõtt felvállalni az elhibázott tetteiért, vagy a felelõtlenül kiejtett szavaiért a felelõsséget. Mivel a szegény édesanyám születése után, a fiatal nagyanyám kénytelen volt kijózanodni és hosszasan töprengeni azon, hogy mit lehet akkor tenni, ha nem minden férfi gyenge, pontosabban: ha az õ férje nem olyan, mint az õ drága-jó ember apja, aki békésen tûrte a Viktória papucsát, nagybátyám már az anyámnál sokkal értelmesebbnek született. Annak ellenére, hogy a hirtelenül történt családalapítása után, neki is mindössze egyetlen gyermeke született, és egy Viktóriához hasonlóan kemény lelki alkatú nõvel kötvén házasságot, pontosan olyan papucshõssé vált, mint a nagyapja, amatõr mûvészként kisebb - nagyobb sikerekre is szert tehetett, miután a feleségétõl elvált, és felhagyott az anyjától tanult, ártatlan áldozati bárány szerepével. Korábban is jobban megértettem magam vele, mint bárkivel a családból, de életének ebben a rövid, de szabadon termékeny idõszakban, egészen komoly dolgokról is tudtam beszélgetni vele. Sajnos, ahhoz már nem volt bátorsága, hogy, miután a zsarnok feleségétõl sikeresen elszökött, az emigráns állapotából is haza szökjön, és így, nem élvezhette a kislányainknak az öregkór derûjét biztosító, csivitelõ társaságát. Az egy szem unokájával kevés idõt tölthetett, és amikor az kamasszá vált, a minimális dolga is fontosabb volt annál, hogy nagyapját az öregek otthonában meglátogassa. Anyai nagyanyám tehát, az inkább az anyjától való menekülési vágyában, mint a nagyapám iránt érzett lángoló szerelmében keresendõ szökésének a következtében, ott találta magát egy számára kilátástalannak tûnõ családi helyzetben és az õ katolikus erkölcsi neveltetése által formált életképzeletével betemette magát az ártatlanul és méltatlanul szenvedõ szent asszony szerepébe. Nem tudhatta, hogy a vallásos buzgólkodás és a pokol-fedõ ájtatoskodás alatt, rák okozó gyûlölet-góccá alakul a nagyapám iránti csendes neheztelése. Nem vette észre, hogy a Viktóriától örökölt, de annak a kemény egyéniségével szemben még a gyermekkorában mindössze finom neheztelés alakjában jelentkezõ személyi gyûlölete, az életét veszélyeztetõ lelki betegséggé fejlõdik a tudattalanjában, amit a természetellenes kompenzációként átélt szentté válási igyekezete még inkább táplált, mint hogy azt feloldotta volna. Nem tudhatta, hogy a környezetét becsaphatja és saját magát is becsaphatja, de nem csaphatja be, a benne levõ Teremtõ-megváltót. A rákbetegség ugyanis, a kényelmetlen és zavaró valóságnak a letagadása, a vágyaink és a lelkiismeretünk, a kauzális lét-tudatunk naiv becsapása, a józan ítéletünk elkábítása érdekében tett intenzív és folytonos lelki és szellemi erõfeszítések következménye. A rák a legfinomabb szellemi szinteken megélt hazugságnak és az abból fakadó tudattalan agresszivitásnak a következménye. Az igazságtalannak képzelt Sors miatt, a sorsot adó teremtõvel szemben tanúsított rejtett nehezteléseknek a következménye. Miután a családi album segítségével szembesültem Viktória harci szellemével, vagyis a nagyanyám és az anyám által vallásosan lefojtott Skorpiói természetem legmélyén még mindig settenkedõ gyûlölet-gócaim spirituális gyökerével, mint annyiszor ilyen megvilágosodások alkalmával, vádolni kezdtem szegény édesanyámat, amiért nem hajlandó beismerni, hogy az õ édesanyja nem egy szent. Én nagyapámtól úgy tudtam, hogy Akómama több magzatot is kikapartatott magából, és, hogy méhrákban halt meg. Ezért meg voltam gyõzõdve arról, hogy e halálos betegsége lelkileg visszavezethetõ a többszöri abortáláshoz. Márpedig nem lehet szent, hanem csak lelki hipokrita az olyan ember, aki többszörösen elhárította a magától a gyermekáldást, azaz tudatosan vétet az Isten akarata ellen, miközben ájtatoskodott és magával is elhitette, hogy õ egy ártatlan áldozata a sorsnak és a férjének. A nagyanyám tehát nem volt szent és az anyám is mindössze egy, az anyja által megtévesztett ember és amennyiben a szent-anyám címû rögeszméjébe kapaszkodik, sohasem válik képessé a hibabelátásra, amitõl csak folytonosan és fölöslegesen betegeskedik és ostoba módon szenved. Szegény édesanyám már korábban is tagadta azt, hogy az anyja a többszöri abortálás miatt halt volna meg idejekorán, de én azzal érveltem, hogy újabban az orvostan álláspontja szerint is a méhrák a sok abortusz következménye. Az újabb vitánk hevében, annak érdekében, hogy nagyanyám emlékét a további goromba támadásaimtól megkímélje, szegény édesanyám felfedte számomra a nagy családi tikot. Úgy gondolta, hogy megmentheti az õ szent édesanyja hírnevét elõttem, ha elárulja azt, hogy nem méhrákban halt meg az anyja, hanem végbélrákban, vagyis a Skorpió-karmával küszködõ személyek jellegzetes betegségében! Megbocsátási képtelenségben szenvedett tehát a hetente háromszor gyónó és áldozó nagyanyám olyannyira, hogy élete utolsó hónapjaiban ki kellett vezetni a vastagbelét a hasfalán és ott ürített, mert a végbéltájékot már szétbomlasztotta a rák. Ettõl viszont szörnyen megijedtem. Az örökletes szellemi programok ugyanis második generációnként ismétlõdnek fõ jellegzetességük szerint. Anyám évek óta a csak végbél kúpokkal képes a fájdalommentes székelésre, három aranyér-mûtét után. Az egyetlen krónikus betegség, amibõl én sem tudtam sokáig kigyógyítani magam, az pontosan a végbélhurut volt, amely a természetes

6 étrend mellett, ha finoman is, de zavart, és még vérzett is, ha túlléptem a mértéket a sör- pálinka, vagy borivásban. És én ezt a mértéket, ha egyre ritkábban is, de néha még túllépem. Abban a percben egyértelmûvé vált számomra, hogy a sok éven és több emberi életen át dagasztott, de az utódoknak valamiképp átörökített gyûlölet-hajlam és rejtett megbocsátási képtelenség, az anyám átvilágítatlanul maradt Skorpiói természetén keresztül átszármazott az én lelki mélységeimbe. Hogy a nagyanyák s a dédnagyanyák által tekert tudattalan Ariadnéfonalaknak szálán, a Viktória dédnagyanyámnak a rokonok iránt táplált kiengesztelhetetlen gyûlölete, biztosan ott lapul bennem is feltáratlanul, és ha nem világítom át azt minden részletében, épp olyan végzetes lehet rám nézve, mint amilyen volt nagyanyámra. Ez hát a mûvelt apám iránti szerelmi fellobbanás által az anyámban rövid idõre belõtt gondolkozási vágy következményének, az erõs racionalitásom építõköveivel jól körülfalazott tudattalan világom labirintusának a mélyén élõ Skorpió-Minotaurusz! A Bika jegyében született, de a nagyapámmal szembeni ambícióiban vesztessé vált nagyanyám földies beletörõdésével és vallásos ájtatoskodásával táplált gyûlölet! Ez, a dédnagyanyai vagyonszerzõ ambíció, majd a vagyonvesztés miatti, rokonokkal szembeni engesztelhetetlen gyûlölet a Balog Ádám egyik sors-motívuma. Ez a legsötétebb szellem, amelyet néven kell neveznem, ahhoz, hogy az õsanyáim korai halálának az igazi okától megmenekülhessek. Az tudattalan világom tárnáiban rejtõzködõ õsi gyûlölködés hatására, nem elégedtem meg azzal, hogy Buridán ügyvédet szakmai szélhámosságért az ügyvédi kamaránál feljelentsem. Meglátásom szerint ugyanis, némi üres jogi formulákkal megspékelt ügyvédes magyarázattal ellátva, kollégái eltusolták volna az ügyet. Az elsõ ötletem alapján nem is akartam egyebet, mint ezáltal jelezni az ügyvéd úr felé azt, hogy nem vagyok ostoba, és, ezért, ebben az ügyben, hagyjon fel a szélhámoskodással. A rejtett bosszúállási vágyam mégis túllökött az eredeti célon és nem az ügyvédi kamaránál jelentettem fel a ravasz ügyvédet, hanem az ügyészségen, titokban és naivul azt remélve, hogy ezáltal az egész karrierjét tönkretehetem. A skorpiói bosszú-szelleme által vezetett reményem visszahatása nem maradt el, és az ügyvédek érdekszövetsége, a rájuk jellemzõ ügyességgel vágott vissza, a mi ügyvédünkkel, Ilonkával az élen. Azt is nyomban tudtam, hogy mindez rendjén van a kiegyenlítõdési törvény szellemében. Bosszantott viszont az, hogy nem tudhattam, mi és mennyi az Ilonka szerepe ebben a mocskos ügyben? Szerettem volna tudni, hogy csak a feljelentést követõen, vagy már az elõtt is kiegyezett Buridán Josiffel? De fõként azt, hogy milyen, a születési képletembõl is kiolvasható belsõ diszharmóniát, illetve miféle önáltatásra, belsõ korrupcióra való hajlamot testesít meg a szerény bírónõbõl pénzsóvár ügyvéddé vedlett ismerõsöm az életkörömben? "Ismerjétek meg az igazságot és az igazság szelleme meg fog szabadítani benneteket", figyelmeztet Jézus és tizenhat év óta, ami óta a bukaresti misztikusok e tanításra felhívták a figyelmemet, másról sem szól az életem mint ennek a kinyilatkoztatásnak a beigazolódásáról. Persze, ilyenkor a vallásosok hipokrita módon hunyorgatnak, a tudományos nagyokosok fölényesen legyintenek. Hiába állnak látszólag szemben egymással, a bûnbeesés aktusának tudatos, vagy tudattalan, ámde mindennapos elkövetésében azonos követ fújnak és az általános korrupcióban egymással mindig kiegyeznek. Mind a két típus: a szkeptikus és a csodákban (isteni protekcióban) bízó vallásos ember is egyazon tévképzetnek, egyazon evolúcióellenes alapállásnak az áldozata: személyén kívül keresi a boldogságát. Ezért teljesen mindegy, hogy a túlvilágban, a kozmikus ûrben, vagy az anyagban keresik, vagy az, hogy keresik vagy tagadják az Istent, mert abban, hogy az ellenség és a nyereség a rajtuk kívül levõ okok világában lakozik valahol, abban anélkül, hogy ezt külön megbeszélnék, mind a két tábor tagjai megegyeznek. És amennyiben egy, az egyszerû ember számára kiismerhetetlen szándékú, érdemtelen elõnyöket osztogató (szeszélyesen protekciózó) külsõ Isten, vagy külsõ természeti erõ önmagában és a mi szellemi lelki folyamatainktól függetlenül létezik, abból nyilván az következik, hogy szükség van a benfettes közvetítõkre: a tudósokra, a papokra, a politikusokra, az orvosokra és az ügyvédekre, vagyis a képviselõkre. A sorsukban jelen lenni nem akaró, vagy sorsukat a kezükbe venni nem merõ, vagyis a jelen nélküli személyek képének a viselõire! A személytelenség-viselõkre. Abban a civilizációban, amelyben az ember még úgy képzeli, hogy neki lehet nyerni valója az életben, illetve azt, hogy neki lehetnek itt, a természeti életben bármiféle személyes érdekei, jól él a személytelen képviselet ördöge. Annak a tájékozatlan személynek viszont, aki ezt a személytelenséget használja, vesztett pere van a sorsával szemben: A benne levõ, az általa is megnyilvánuló Úr- Istennel szemben. Itt ugyanis, ebben a teremtési rendszerben, amelyben mi élünk, egyetlen érdek érvényesül, mindaddig, amíg az élet tart: az Úr Isten érdeke és ez az érdek a megváltás. Ezért senki, aki a sors erõi ellen és a sors törvényei ellen védekezni törekvõ keresztény civilizációba születik, nem térhet ki a képviselés kísértõ ördögével való találkozás elõl. Rendeltetésének megfelelõen, csak és csakis mindenki maga viselheti a saját képét, amely kép az õ lelkének: spirituális struktúrájának a tökéletes tükre. Ahogy az igazi képemet, úgy a tényleges érdekemet: a megváltásomat sem viselheti senki rajtam kívül. Csak az éberségét elveszített ember hiszi el azt, hogy jelen lehet ott, ahol nincs jelen, és hogy más jelen lehet helyette, az õ képviseletében, hogy az õ egyedi személyén kívül bárki is lehet az õ képviselõje. Én tudtam ezt, de még nem eléggé, és nem vettem észre, hogy milyen labirintusba kerülök szegény édesanyám mellett, amennyiben ennek ez egyszerû ügynek a tisztázása érdekében képviselõhöz: ügyvédhez folyamodok. Pedig azzal is egészen tisztában voltam, hogy a létrontást nem az amatõrök végzik, hogy a természetet nem az amatõrök rombolják szét és zavarják össze, hanem a szakemberek. A természetet és az élet harmóniáját, az életet külsõ eszközökkel megnyerni akaró diplomás örültek: kiváló szakemberek és a tudósok segítségével tesszük ma tönkre. Így, én is lehetõséget adtam, mint oly sokan, Ilonkának a személytelen cselekvési lehetõségre, vagyis az általam megsejtett és felfedett tényállásnak: az igazságnak az intézményesen korrupt képviseletére. Ezáltal lehetõséget adtam a szakértõi árulásra, a szabotálásra és végül a parasztosan mocskos korrupcióba fulladó igazságszolgáltatási ügyletre. Amikor a Magyarországon folytatott elõadássorozatot megszakítva, az abszurd bírói végzés következtében irracionális félelemmel megtelt anyám kérésére, haza jöttem a megfellebbezett bírói ítélet felülvizsgálatát célzó törvényszéki tárgyaláson való részvételre, az ügyvédnõ még csak nem is tartózkodott a bíróság épületében és, jogi képviselõ hiányában, a bírónõ nem volt hajlandó meghallgatni az anyámat. Ilonkáról viszont kiderült, hogy nem képviselheti õt a

7 tárgyaláson mindaddig, amíg anyám nem fizet le egy újabb ügyvéd-képviseleti díjat. Nem tudtam, hogy mi történik, de sejteni kezdtem, hogy nem az ügyvédnõ a hibás, amiért az érdemtelen anyagi követelésével lehetetlenné tette a vizsgálat folytatását, hanem én, mivel elvesztettem az éberségemet és tehermentesíteni akarván anyámat, ügyvédet fogadtam számára. Mert három évvel korábban, megfeledkeztem arról, hogy az igazság érvényre juttatása nem szakértõi ügyvitel és képviselet kérdése és rávettem édesanyámat, hogy a Németországban élõ testvérétõl egy színes tévé-készülék vásárlására kapott márkáit az Ilonka megfogadására költse. Ezzel még jobban belöktem a Fekete Lyukba, nem csak õt és nem csak magamat, hanem magát az igazságot is. Amikor egészséges személyekként átruházzuk másra a személyes felelõsségünket, olyan helyzetbe kerülünk, ahol bármi megtörténhet. Bármi, az igazság érvényesülésén kívül. A teremtés és a megváltás egyetemes törvényei miatt, az igazság érvényesülésének a feltétele nem más, mint a felelõsségvállalás mindazért, amit mondok, gondolok, képzelek, vagy teszek. Évek óta azt próbáltam megértetni édesanyámmal, hogy azért szenvedett fölöslegesen egy életen át és azért szenvedtem mellette én is gyermekkoromban és fiatal koromban is, sõt: már magzat koromban is (Szenvedtem, mindaddig ameddig tudattalanommal az õ anyai tudattalanjához voltam kötve és amíg tudatosan elvágtam kettõnk között ezt a láthatatlan szellemi köldökzsinórt.), mert egész életében panaszkodott és neheztelt valakire, vagy valamire, ahelyett, hogy bármiért is, ami vele történt valaha, felvállalta volna a felelõsséget. És most itt lett volna az alkalom arra, hogy beláthassa, mennyi fölösleges gondot és bajt idézett elõ az által, hogy valamikor felelõtlenül aláírt egy papírt, amit még csak el sem olvasott figyelmesen, és ahelyett, hogy hagyjam, hogy ezt mélyen átélje, adtam egy lehetõséget a számára az újabb hiba-hárításra, a felelõsség elkenésre. Kiderült, hogy mialatt Magyarországon voltam, Ilonka elõbb felfüggesztette a tárgyalások folyását, majd beadta édesanyámnak, hogy õ ártatlan a dologban, az én átlag keresetemet tízszeresen meghaladó ügyvédi költségek elõzetes kifizetését nem õ kérte. Õt rá kényszerítette az ügyvédi kamara vezetõsége az irreális összeg követelésére. Három hétig kellett magyarázzam szegény édesanyámnak, hogy ez nem igaz, mert senki nem kényszerítette Ilonkát, halántékához pisztolyt szegezve, erre a disznóságra, vagyis arra, hogy anyám képviselõjeként, írja meg azt a felszólítást, amivel négy és fél millió lej értékû bélyegilletéket kér a bíróság, olyan szolgáltatásokért, amit nem õ, hanem az ellenfél igényelt. Amikor ezt megértette szegény édesanyám, azt hányta a szememre, hogy az én javaslatomra fogadta meg Ilonkát ügyvédnek. És igaza volt... Az ügyvédnõ tehát, az én éberség-vesztésemnek, vagyis az én korrupcióra való hajlamomnak, az én személytelenségre való hajlamomnak és evolúcióellenes viselkedésemnek (kényelmi vágyamnak) volt a megtestesítõje, az õseimtõl örökölt anyagi javak megszerzése nyomán lehetõvé váló könnyebb boldogság-szerzési vágyamnak a megtestesítõje. A könnyítési technikák elkerülhetetlenségébe való hit-maradványaimnak, a hamis értéktudatom foszlányaimnak, tehát, a magam félrevezetésére irányuló késztetéseimnek a megtestesítõje. Circulus viciosus. Az önmagáért való élet téveszméjének a bûvöletében a saját farkát, az állandóan újra és újra kinövõ farkát rendíthetetlenül fogyasztó - emésztõ, változni nem tudó világkígyó. A képviselõ igazság-tudók által vezetett és ezért évezredeken át fejlõdni képtelen, fölösleges életet folytató embergenerációk tömege. Az egymással és önmagukkal soha ki nem egyenlített õsprincípiumok zárt reinkarnációja. Az volt az érzésem, hogy mindaddig, amíg édesanyám él, ennek a földpernek nem lesz vége. Ezzel nem is lett volna akkora baj, mint amekkorának látszik, hiszen rég óta tudtam már, hogy mindannak, amibe bele ütközünk, a spirituális megismerés, a végsõ kiegyenlítõdés és az új teremtés elõkészítése a célja. Az egyetemes megismerést és a megismerés révén történõ kiegyenlítõdést, vagyis az egyetemes megváltást szolgáljuk egész életünkkel. Ha ezt tudatosan tesszük, akkor megszabadulunk, ha ezt nem tudatosan tesszük, akkor bezáródunk a szenvedésekkel terhes reinkarnációba. Minden halaszthatatlannak és fontosnak képzelt ügy, mit mi érdeknek nevezünk, mindössze csak sajátos viszonyulási mód az egyetemes megváltás: az Isteni kiegyenlítõdési és újrateremtõdési lét-érdekkel szemben. Ezért az igazságos bírósági ítélet is csak akkor születhet, ha más fajta, finomabb és szellemibb tapasztalási, megismerési és kiegyenlítõdési formák válnak lehetségessé és szükségessé az igazságkeresõ életében. Az igazságos ítéletnek akkor jön el az ideje, ha a megismerés egyetemes formaváltásával összhangban állva, összhangban áll a igazságkeresõ személy fejlõdési ideje, amely az egyetemes kiegyenlítõdésnek van alárendelve. Mert van ideje mindennek. Van ideje vetésnek és van ideje aratásnak és van ideje télnek és van ideje nyárnak. De ebben a bírósági perben, az én spirituális korrupcióm megtestesítõjének, vagyis a Júdás-pénzbõl élõ Ilonkának, mint általában a képviselõ-ügyvédeknek és a képzelt érdekek szerint ítélkezõ bíróknak, az igaz-ítélethez, spirituális lényeg szerint, már semmi köze nincsen. Hiába, hogy látszólag õk indokolják meg és õk hozzák meg az ítéletet, mert igazságos ítéletet csak akkor lennének képesek tudatosan hozni, ha nem lennének kábultak kauzális szinten, vagyis, amennyiben nem fogyasztanának alkoholt, ha nem ennének húst és ezekkel együtt, az igazság-képzeteik is összhangban állnának az egyetemes törvényekkel. Mivel ez nem így van, a vak tyúk is talál szemet alapon, folytatják az igazságosztó tevékenységüket. De, akárcsak õk, én is bûnbeesetten született ember vagyok, akinek a szervezetével, a lelkével és a szellemével, már születése percétõl, csupa aggódó jóindulatú, de téves elõrelátásból a szülész orvosok, az ápoló nõvérek, az édesanyja, majd késõbb a nevelõk, a tanítók, a papok és a tanárok, majd újra az orvosok mindenféle természetellenes alkímiai mûveletet végeztek. Ennek az életbeindulásnak az árnyéka még akkor is kísér, ha én a harmincnyolc éves korom óta folytatott önleleplezéseimnek köszönhetõen, a spirituális korrupció kábulatából részben felébredtem. Hiába tisztulna a szellemem, ha a lelkemben, az anyai ági örökségembõl, neveltetésembõl adódóan, és az annak megfelelõ neveltetésembõl és társadalmi helyzetembõl adódóan is, zavart vagyok! Egyetlen lehetõségem a megszabadulásra, hogy ezt belássam és valamit tegyek is ellene. Ezért az egyetlen dolgom az, hogy visszanyerjem testi és lelki egészségemet is, nem csak a szellemi éberségemet. Ennek az egészségnek az elérése jelzi a megváltási képesség jelenlétét: a test meg - egészségesedése, feltámadása. Aki a túlvilágon akar feltámadni, itt is, ott is, mindössze tévelygõ lélek lessz. De ez a feltámadás nem megy anélkül, hogy a hamis és zavaros kapcsolatoktól: a visszahúzó társadalmi, családi és személyi kötelékektõl megszabaduljak. Nem tudok megváltódni anélkül, hogy

8 valamiktõl és valakiktõl el ne váljak. Ahhoz, hogy megválthassam magam tehát, elsõnek a kép-viselõ szakembertõl kellett megszabadulni egy olyan felmondással, amely mindenféle kapcsolatot és további magyarázkodást lehetetlenné és fölöslegessé tesz. Ugyanakkor, nem is annyira a polgárjogi igazsághoz való ragaszkodás miatt kell folytatni a játszmát, hanem azért is, mert amennyiben ez, az anyai ági õseim örökségét képezi, a spirituális fejlõdésemet segítõ tapasztalni és tanulni valóm van az által, hogy tisztázom a helyzetét. A korrupcióban, vagyis az erõfeszítés- és személyi tapasztalat-mentes elõnyszerzésben, az így megszerzett javakkal való életfolytatás az embert a lényegi rendeltetése megvalósításában: a léte értelmében, élete szellemiségében zavarja és akadályozza meg, mivel a korrupt lét, a Fekete Lyuk által eredendõen összezavart lét-tudatnak a normálissá válását: a megváltódás eszköze kifejlõdését gátolja meg. A korrupcióban való létezés, vagyis a korrupció tudatával való együttlétezés közben, lehetetlen a természetes és az egyetemes megismerés. Ezért beteg lélekben mindenki, aki mesterségesen és csalva akar boldogságot elérni, vagy mások számára ilyen boldogsági állapotot létrehozni. Zavart tudatúvá teszi azokat is, akik számára csalás útján a kényelmi állapotot beidézi, amennyiben azok nem veszik magukat észre, és nem akarnak, vagy nem képesek védekezni e hamis boldogsági állapot ellen. És elsõsorban a gyermekek azok, akik nem tudnak védekezni a mesterségesen létrehozott boldogsági állapotok ellen. A hamis megismerés, az erõfeszítések nélküli öröm-érzések és boldog-állapotok, a cukorkák, a csokoládék, a torták és más, mézes-mázas maszlagokkal a gyermek szeme elõtt villogtatott tejszínhabos csodák, az õket rövid idõre elbûvölõ ajándékok Lilith- ébresztõ, öncélú élvezet-vágy növesztõ és Lilith- fejlesztõ hatása ellen. Õk természetesnek veszik az ajándékozást, azt, hogy nekik a minél nagyobb fokú élvezet és a kényelem csak úgy kijár. Megszokják az öncélú birtoklást, a tárgyhalmozást, akárcsak a felesleges finomság-zabálás általi élvezethabzsolást. És elvárják, és természetesnek veszik a mesterséges boldogsági állapotokat létrehozó tárgyak és ételek elkészítését, azok beszerzését a környezetüktõl és nekik kijáró jogként követelik szüleiktõl, majd a barátaiktól és késõbb a szeretõiktõl, az élettársaiktól, akiket a saját élvezet-vágyukat kielégítõ sors-elemenként kezelnek, és felnõtté válva, mindent megtesznek majd a mesterségesen elõidézett boldogság elérése - megszerzése- és megtartása érdekében. Mivel már kiskoruktól megfertõztük ezzel a tévképzettel, szegény kölyköknek eszükbe sem juthat, hogy eme törekvésük nincs összhangban az emberi élet céljával és a lét rendeltetésével, a közvetlen és feltétel nélküli tapasztalatok megszerzése szükségességével, a megismerési és fejlõdési-kiegyenlítõdési törvényekkel. Honnan tudhatnák, hogy a mesterséges boldogsági állapotokért való törekvés nem csak, hogy nem természetes, hanem mind önmagunk, mind a környezetünk számára veszélyes? És mivel az élet nem a mesterséges és olcsó boldogsági állapotok elõteremtésére van "berendezve", a boldogságról alkotott tévképzeteikkel felnõtté vált, ártatlan gyermekek nem csak szellemileg kábulttá, de veszélyesen ártalmassá is válnak a természeti környezetük, önmaguk és egymás számára. Elvárnak, kikérnek, igényelnek, követelnek és zsarolnak és, ha így sem kapnak, akkor lopnak, rabolnak, vagy ha az észbe kapott szülõk, vagy az adott szociális, pszichikai vagy fizikai állapotuk miatt, ezekre nincs lehetõségük, felbõszülnek és alattomban neheztelnek a számukra több boldogságot nyújtani és elõállítani nem akaró, vagy nem képes szüleikre. A felnõttekre, a sorsa, az Istenre, a természetre és egymásra, és ettõl még inkább boldogtalanok és betegek, hisztisek, depressziósak, pánikozók, lelki bulímiások és anorexiások lesznek. Ennek, a gyermekkorban megszokott élvezõ-játszmának a felnõttkori szabályos és törvényes folytatásához, az emberek létrehozták a boldogsági és kényelmi eszközöket gyártó nehéz- és könnyû ipart, a káprázatot gyártó filmipart, valamint az élvezeti eszközök megõrzését és tulajdonlását biztosító intézményeket. Az intézmények épületei azok a helyek, amelyek feldolgozzák és elfogyasztják - felemésztik - az emberi munka által létrehozott értéktöbbletet, vagyis azt, az ipar által létrehozott és az üzletekben, a raktárakban felhalmozott érték-fölösleget, a fölöslegesen civilizált anyagot, amit az ember a természetbõl törvénytelenül kivág, kibányászik, vagy más módon onnan kizsákmányol, annak érdekében, hogy a megtermelt áruk segítségével boldog legyen. Az intézményekben "dolgozó", vagyis az intézményeket mûködtetõ fõnökök és hivatalnokok hadai, a miniszterelnöktõl, az akadémikusokig és a takarítókig, az ügyészektõl és a jegyzõktõl az alkotmány-bírókig, a kaszárnyaparancsnokoktól a hadtest parancsnokokig, a banki hivatalnokoktól az államtitkárokig, a sajtóreferensektõl, a tolmácsoktól és a szóvivõktõl a parlamenti képviselõkig, a gazdasági, a pénzügyi, a mûszaki, a jogi, a kulturális, a tudományos, a vallásos és a többi intézményi szakértõktõl a liftkezelõkig és a fõkönyvelõkig, a testõröktõl és az adminisztrátoroktól a személyi titkárokig, titkárnõkig, a hivatalfõnököktõl, a raktárosokig és a portásokig, az épületektõl a telefonokig és számítógépekig, az intézmények a földi életnek azt a fogyasztó-állományát képezi, amely feléli és felemészti azt az anyagfelesleget, amelyet az ember racionálisnak és jogosnak képzelt boldogságmániájában a természetbõl kizsákmányol és élvezet-okozó, vagy szükségleti tárggyá, eszközzé alakít. És amely természet-ellenes állapotú tárgyak tömkelegével egyre inkább elzárja és elszakítja magát az elemi természettõl. Statisztikai adat, hogy miközben egy átlag amerikai állampolgár napi négy percet tölt szeretkezéssel, napi tizennyolc percet kénytelen fordítani az elveszített fontos tárgyak és okmányok keresésével. Ilyen boldoggá teszi magát az ember, a könnyítési technológiákat gyártó és fejlesztõ, intézményi tudományával! De az intézményes külsõ és belsõ természet-zavarás még mind semmi. Ahhoz, hogy e seggre-pacsis társadalmi ganajtúrást magas szinten folytathassa, az ember olyan egyetemeket talált ki, ahol a természet-tiprásnak, annak leteperésének, kiszipolyozásának, megcsonkításának kizsákmányolásának, zaklatásának és összezavarásának a tudományos lehetõségeire, a természet-tipró és szipolyozó tevékenységeket szolgáló közigazgatási leviathán üzemeltetésének a módszereire tanítja a fiait és lányait. És persze, megint csak olyan anyagi feleslegbõl, amit korábban elrabolt a természettõl, miközben azon sopánkodik, hogy új természet-szipolyozási, felhasználási technológiákat kell kitalálni, mert a szerencsétlen természet ezer sebbõl vérzik és a korábbi ütemben már nem tudja szolgálni az ember idióta boldogságmániáját. És a papok, a fõpapok és az egyházak vezetõi mindezzel, ha sopánkodva és szemforgatva is, de ezzel végül egyetértenek. Hiszen õk is ugyanazt a funkciót töltik be a

9 társadalom egészében, mint az állami, az ipari és kereskedelmi apparátust mûködtetõ hivatal, akadémia -és kaszárnyatradíció. Az ily módon boldoggá vált és a pápák által újévenként megáldott civilizáció nagy része, 1999 január elsejének hajnalán, és 2001 január elseje hajnalán, a nagy fordulatok évének hajnalán, töltött pulykás, töltött ökrös és töltött disznós boldog újévet kívánt, vagyis boldog ostobaság- és természet-gyilkolás folytatást kívánt magának. Eközben igyekezett megfeledkezni arról, hogy az emberiség nagyobb része sült krumplival, vagy fõtt puliszkával, mesterséges anyagokból készített pálinkával ünnepelte az újévet. Amennyiben ez, a testében beteg, lelkében zavarodott és szellemében korrupt tudós-ember eszén múlna, könnyen fel is robbanthatná a földet. A személytõl független isten-képzetnek az emberiség képzeletében való fennmaradásával, a papok máig megfosztják az egyes embert a személyes felelõsségtudatától és ezáltal semlegesítik a mágikus erejû teremtõi képzeletét, a teremtõ-erejét. Azt hazudják neki, hogy õ az Istentõl külön van válva. Hogy sorsa egy tõle függetlenül létezõ külsõ Istentõl és a csillagok járásától függ, és ennek következtében tehát, õ az egészségéért például csak annyiban felelõs, hogy nem vigyáz eléggé magára. A boldogságáért és a sorsáért is csak annyiban felelõs, hogy gazdasági szempontból helyes, vagy helytelen döntéseket hoz-e? Beadják neki, hogy boldogságát úgy kaphatja meg - És ha ezt konkrétan nem is, de legalább is a túlvilági üdvét úgy szerezheti meg. -, ha ájtatoskodik és könyörög a külsõ Istenhez. Folytatják azt a keresztény-történelem által milliószor cáfolt mesét, hogy a külsõ Isten elõtti égi képviselõje, Jézus érte szenvedett és ezzel a keresztényt a sorsáért, és az üdvéért való felelõsségétõl felmentette. Mintha a Názáreti Jézus egyébre sem akarta volna megtanítani a tanítványait és hallgatóit, mint a világi gyarapodásban tüsténkedõ világi vezetõk gazdagodása és gyönyörûsége érdekében történõ szenvedés elviselésének a mûvészetére! Ezek, az ember földi tudata és Isten-tudata közé beálló képviselõk, úgy osztogatják jó pénzért a semmiféle következménnyel nem járó áldásukat szegény édesanyámnak és más, magzathajtó, vagy az elsõ léttörvénnyel szemben más módon vétkezõ anyáknak és nagyanyáknak, mintha a magzat gyilkolással semmi rosszat nem tettek volna. Negyed századon át követhettem, hogy miként jelentkezett menetrendszerûen a megvásárolható papi áldás hatása, erõs betegségek formájában rögtön a vízkereszt után, édesanyám esetében. Elõdeik fenntartás nélkül kiosztották az áldást az egészséges nagyapámat vallásos áhítattal gyûlölõ, méhét folyton kapartató nagyanyámnak is. Láthattam a misztikus eredményeket és végiggondolhattam a következményeket. A gonosznak, vagy abszurdnak képzelt sors-erõk, amennyiben csakugyan rajtunk kívül: a világban, vagyis a személyen kívül léteznek, csakis az egyéni - anyagi érdekek káprázatában élõ személyek által megtestesített személytelenségben: a közösségi élet szabályozását szolgáló intézményekben érvényesülnek azok számára, akik az érdek-személytelenségnek a képzeletükben helyet adnak. A bírósági és törvényszéki tapasztalatok következtében, az embereknek eltompul az erkölcsi- és az igazságérzéke. Ezért csalnak és élnek minden lehetõséggel, amivel az intézmények fõszereplõit be lehet csapni. Sejtik, hogy az intézményekben épp a törvényesség betartásáért fizetett személyektõl és az erre állítólag felesküdt emberektõl nem várható el az igazság érvényesítésére való törekvés, azoktól esik a legtávolabb a tõrvények érvényesítésének a szándéka. Az intézményes igazság-képviselõk azok, akik mindazokat a személyeket, akik a személytelen igazságban hisznek és az apparátusi igazságtétel reményében tõlük igazságot várnak, e tévhitükbõl ki kel ábrándítsanak és az intézményi igazság hitérõl le kell szoktassanak. A személytelen felelõsségnek, akárcsak az átpasszolt felelõsségnek, egyáltalán nincs spirituális értéke és, ez által pozitív sors-ereje. Mivel a megváltás-logikát viszont csak kevesen értik, egyesek arról a harmadik világháború közeledtét latolgatják, ami nem nemzetek között és nem is különbözõ gazdasági-politikai érdekeket tömörítõ szervezetek csapatai és hadseregei között fog zajlani, hanem az erkölcsi érzéküktõl megfosztott, egymás torkának esõ és minden ember által kieszelt törvényt és szabályt megszüntetni vágyó, szabad zsákmányolásra vágyó, arctalan tömegek tagjai között fog lezajlani. A Bírósági és Törvényszéki tapasztalataim következtében, néha én is közel álltam ahhoz, hogy hinni kezdjek az ilyen jóslatokban, de gyanítottam, hogy annak a blokációnak, ami az édesanyám perében az Ilonka jóvoltából bekövetkezett, valami, számomra fontos spirituális oka is kell, hogy legyen. Ahhoz viszont, hogy ezt a rejtett okot felfedezzem, még sok dolog kellett bennem, velem és körülöttem megtörténjen. Elsõsorban, szükségem volt a korábban megrándult jobb vállamnak egy, a barátaimmal folytatott játék közben történt kificamodására. Szükségem volt továbbá a bal bokám légbõl jött, enyhe gyulladásos fájdalmára, valamint a Zsil völgyi bányászoknak az egész ország kedélyállapotát felkavaró Bukarestbe-menetelésére, a történtek asztrológiaimetafizikai értelmezésére. A jobb karomnak a tövébõl való a kirándulása és hetekig elmaradó javulása, értésemre adta, hogy nem szabad tovább félvállról vennem a bírósági ügyet, hiszen hiába akarok metafizikai esszéket írni és a családomra odafigyelni, amíg a tudattalanom legmélyebb rétegeibõl áramlik lényembe a gyûlölettel vegyülõ szorongás, vagyis a lehetséges pervesztés miatti düh és méreg. A bal bokám enyhén fájdalmas ropogása és az oda kapcsolódó sípcsont alatti inak görcsös összehúzódása arra figyelmeztetett, hogy egész mentalitásomat érintõ, szellemi megfordulást kell végrehajtanom, de nem jöttem rá, hogy miben kellene álljon ez a belsõ irányváltás, bár sejtettem, hogy a perrel kapcsolatos. Mivel a kirándult karom miatt nem tudtam edzésekre járni, a behavazott futballpálya körüli jeges futósávon szaladgáltam esténként a fizikai kondícióm megõrzése érdekében. Ezek az esti szaladások kitûnõ meditációs lehetõségeknek bizonyultak, és így lassan lassan sikerült összekapcsolni a bennem szétszakadt és látszólag össze nem illõ sors-szálakat. Minden botnak két vége van, tartja a népi bölcsesség. Ilyen egyszerûen fogalmazza meg az õs bölcsesség a Rezonancia törvényének lényegét, ami alapján minden konfliktusba kerülõ fél azonos szellemi minõségeket hordoz rejtetten, még akkor is, ha azok a Polaritás törvénye következtében, éppen egymással ellentétes oldalon és egymással homlokegyenest szemben állnak. A tehetetlenségi érzésbõl és elkeseredésbõl eredõ gyûlölet, az elnyomottság miatti, erõszakba torkolló lázadás, a sokáig visszafogott kitörési vágyból eredõ erõszak-vágy és az önbíráskodási késztetés, kauzális szinten azonos értékû a hatalom-birtokló személyek szûk látókörû életképzeletében, és hamis öntudatban gyökerezõ közömbösségével, felületességével, a fölényeskedéssel, a cinikus

10 nagyképûséggel, az arroganciával. Ha nem lett volna korrupt, és a belpolitikai impotenciáját nem jövedelmi adók és másféle nyomor-adók szaporításával akarta volna kompenzálni az utolsó bányász lázadást megelõzõ idõszakban a parasztpárti kormány, a petrozsényi bányászok nem juthattak volna ki a Zsil völgyébõl. Akkor csak késõbb és talán békésebb körülmények között derült volna ki, hogy az elkeseredés az országban általános, és nem csak a nagy románok vékony pénzén hizlalt Bátin Buzsor által felgerjesztett bányászok szeretnék a kormányt leváltani, hanem a kikötõi dokkmunkások és a brassói nehéziparosok is. Azt is tudjuk viszont, hogy a volna, az éppen az a valami, ami nincs. A volna nem létezik, mivel nem kell, hogy létezzen. Vagyis az ami éppen van, az a valóság és mindig a létezõ valóságnak az igazi értelmét kell megkeresni, és soha nem a volná-ban gondolkozni. Ezt viszont, lehetetlen megtenni, ha az ember hagyja magát elkápráztatni a felszíni jelenségektõl, az izgalmas és tragikus történésektõl. Ami érdekes, az nem lényeges. A felszíni eseményekbõl, legyenek azok bármennyire tragikusak is, semmi fontosat nem lehet megérteni a spirituális és kauzális törvények, teremtõerõk és fejlõdési folyamatok ismerete nélkül. - A bányászatnak, metafizikai szempontból már rég nincs olyan értéke, mint a XIX században, vagy a XX század elején és közepén. Ezért tudható volt, hogy a munkához való jogukat követelõ román bányászok hosszú távon így is, úgy is vesztesek maradnak ebben a játszmában. Még akkor is, ha pillanatnyilag sikerül a hatalomtól kicsikarni a bányászat fenntartásához újabb kormánytámogatásokat és nehézségi pótlékokat, vagyis újabb fölösleges anyagi befektetéseket! Mivel tudtam azt is, hogy nem csak világjelenség, hanem egyetemes méretû szükségszerûség ma a bányák lassú bezárása (befulladása), a bányászok közül azok járnak a legjobban, akik feltûnés és harag nélkül, lehetõleg minél messzebbre elkerülik nem csak a tárnákat, hanem a régi bányászközösségeiket is. És azt is láthattam,az akkori konstellációk fényében, hogy a felszínesen szociálisnak (Neptunusz) látszó, erõszakos politikai játszmában (Mars), a bányászoknak (Szaturnusz) semmi igazuk nincsen. Sõt: huszonöt éve már (Az 1964-es február 24.-i stellium óta), hogy a bányász szakszervezetek, öntudatlanul bár, de az egyetemes szellemi szükségekkel ellentétes szereposztásban folytatják a kilátástalan érdekvédelmi tevékenységüket. Ugyanakkor az arrogáns román kormány tagjainak, vagyis az akkori miniszterelnöknek, és a többi miniszternek sem volt igaza, amikor nagyképû és cinikus kijelentéseikkel lekezelték, emberileg semmibe vették a bányászokat, ahogy semmibe vették és leintették, ironikus megjegyzéseikkel becsmérelték éveken át nem csak a romániai magyarságnak az autonómia - törekvéseit, hanem a hátérbõl gáncsolták minden elégedetlen etnikum és társadalmi réteg igényét a nyílt, világos és becsületes kommunikációra. Ehelyett az erkölcsi, értelmi és gazdasági háttér nélkül fölényeskedõ és arrogáns leintések, probléma elkenés és bundázás, a személyes felelõsség elhárítása történt. Ebben a felelõtlenkedõ, infantilis játékban még a jó grafikusból népvezérré süllyedt, merevdeszkás Makró Ézsau barátom is "odazavarodott", hogy egyik nyilatkozatában az egyetlen magyar miniszter által vezetett Egészségügyi Minisztérium rossz stratégiájában vélte felfedezni az ország rákfenéjét. Igaz ugyan, hogy a világon bármelyik egészségügyi minisztérium startból szellemidegen és spirituális szempontból evolúcióellenes. De a hatalom káprázatában és a mások helyett vállalt és viselt felelõsség káprázatában (hazugságában!) élõ politikusok által elérhetetlen tisztánlátói képességre Egységlátásból eredõ analogikus gondolkozásra - van szükség annak a megértéséhez, hogy milyen kapcsolat létezik az egészségi intézmények jó, vagy rossz mûködése és a megnövesztett és megszaporított adók következtében általánossá váló feketepiaci ügyletek növekedése, vagyis a bizánci piacgazdaság korrupciót szülõ és korrupció-növelõ mágikus hatásai között. Hajdani grafikus barátomnak ez a fölöttébb misztikus kijelentése, számomra annyiban volt érdekes, hogy elején, amikor a bányász események zajlottak, együtt állt a Vízöntõ Nap a Neptunusszal egy erõs T - kvadrát nevû derékszögû háromszög csúcsán, amelynek alsó (hegyes) szögeiben a Szaturnusz és a Mars állt, egymással szemben. A Neptunusz az Abszolútummal (Istennel) való személyi kapcsolat érzékelési képességét, vagyis a személyi éberség és az egységélmény, egységtudat õserejét megtestesítõ bolygó, amely diszharmonikus állapotában, ellenségképzetekre épülõ, alacsonyrendû empátia készségben, hatalom-ellenes sokasági és tömeg - szolidaritási érzésekben és anyagi szintû gyógyítási-jobbítási vágyakban jelentkezik. A Szaturnusz viszont a felelõsségtudat, a bölcsesség és a türelem, illetve a határok és a formák értelmének, a határ-érzékelési képesség õserejének a bolygója, amellyel most szembekerült a mindenkori nagy ellenlábasa, az azonnali megoldásokat igénylõ, vagy ha nem születik megoldás, a megtorlást követelõ és megfontolatlanságot szülõ, tüzes Marsi õserõvel. Ez viszont a csökkent spirituális öntudattal rendelkezõ személyekbõl álló tömegeknél, ha nincs valamilyen más pozitívan megnyilatkozni képes erõvel ellensúlyozva (Például a mindenféle érzelemtõl mentes, higgadt és racionális gondolkozásban megtestesülõ Merkúri erõvel), akkor még tömeglincselést, vagy tömegmészárlást is eredményezhet. Így keveredett össze, idõben egy kicsit eltolódva az egészségügyi nehézségek rendezési szükséglete, a bányászok okozta krízissel, és így került kapcsolatba a Szaturnusszal analogikus kapcsolatban álló, gyógyulni nem akaró (korábban kirándult) vállam az õseimtõl örökölt földek visszaszerzésért folytatott per blokálódásával. A bányászat ugyanis és a földmûveléshez szükséges földmozgatás (szántás), a mély építkezés, a telkesítés, a telek-mérés és a telek-nyilvántartás, az alapozás, és minden, ami föld alatti, vagy a földdel való tevékenységgel áll kapcsolatban, a Szaturnuszhoz tartozik. És minden jelenség, vagy folyamat, ami a tömeges jóléthez, vagy annak az ellentétéhez: az anyagi és a testi nyomorúsághoz, valamint a betegséghez és gyógyuláshoz kapcsolódik valamiképpen, az a Neptunusz által megtestesített létegységtudattal (az egyetemes szeretettel) van analógiában. A Zsil völgyi bányászok tömeges akciója által kiváltott és más néptömegek által is nyíltan kifejezett országos elégedetlenség egyértelmûen felhívta figyelmemet a kormányfõ és minden társadalmi-politikai felelõsséget viselõ miniszter, minden államhivatalnok és közhivatalnok arrogáns alapállása megváltoztatására irányuló törekvésnek a szükségére, illetve ennek a mindenki által egyszerûnek és természetesnek gondolt, de senki által sem betartott igénynek az állandó és harsány hangoztatásának a szükségére! Rájöttem, hogy nekem nem szabad semmiféle korrupt állapotnak a létezésébe beletörõdnöm, amennyiben ez a korrupt helyzet, akárha látszólag véletlenül is jelenik meg az életköreimben. Persze, senkinek nem lenne szabadna ebbe beletörõdnie, de ugyancsak az emberiség több ezer

11 éves ostobaságát követném el akkor, ha én azért törõdnék bele a korrupció létezésébe és azért néznék el fölötte, mert mások is ezt teszik. Nem szabad hinnem az igazságtalanság jogosságában, mert ezzel automatikusan helyt engedek a sorsom és személyem fölött az igazságtalanság érvényesülési lehetõségének, és akkor "bármi megtörténhet" bennem, velem és körülöttem! Annak érdekében, hogy a törvényszéki hivatallal szembeni, agresszív pusmogás állapotából kimozdítsam magam, cikket írtam az igazságügyben általam észleltekrõl, amelyben az igazság osztó intézmény mûködésével kapcsolatos tapasztalataimat párhuzamba hoztam a bányász-menet által kiváltott események politika-erkölcsi értelmezésével. Az események helyes megértéséhez és megítéléséhez viszont még egy közvetlen, személyes tapasztalatra is szükségem volt. Ez a személyes igazság-tapasztalás, volt az én bányászélményem. Mivel, a sors-képletemnek sem a tízes földházában, sem a kettes földházában nem áll bolygó egyre világosabbá vált számomra, hogy ez, az elején mindössze a szegény édesanyámnak egy simán elintézhetõ ügyeként felmerült bírósági és törvényszéki per, személyiségi problémáim tükrévé változott. Hiszen a sorsképletemben a Szaturnusz (Földek, határok, telkek, hivatalok és földies tapasztalatok bolygója többek között!) a Skorpióban áll, vagyis ugyanott, ahol a nyers személyi öntudatomat megtestesítõ Napom. Ugyanakkor az Oroszlán Ascendensemmel együtt áll a Skorpió uralkodó bolygója: a részben harmonikusan, részben diszharmonikusan fényszögelt Plútó, vagyis a mélységesen sötét Skorpiói természetemnek az uralkodó bolygója. Ezért, az Ascendens által jelzett felnõtti Én-tudatom: az Oroszláni személyi tudatom aktiválása érdekében, vagyis az esetleges személyi konfliktussal járó személyi kontaktus lehetõvé tételének érdekében, fogtam magam, és kihallgatásra jelentkeztem a földperünket törvényszéki szinten tárgyaló román bírónõnél, azzal a feltett szándékkal, hogy értelmesen elmagyarázom neki azt, hogy õ tévedésbõl akarja szegény édesanyámmal, vagyis, végül is velem, a Simonék föld-igényléséért a bélyegilletéket kifizettetni. Ha féligmeddig nem lettem volna felkészülve arra, hogy ebben az esetben nem annyira a tényszerû igazság érvényesítése, mint a kettõnk személyének az összekoccantása, egészen pontosan: a konfliktus kiprovokálása a tét, e "bányászélményem" során, az intézményes hatalom és a Lilith által mûködtetett intézményi igazságnak ez, az illatszerektõl bûzlõ, nõi megtestesítõje jobban megbánthatott volna, mint ahogy tették a szekus tisztek a diktatúra éveiben. Pechemre (vagyis szerencsémre, hiszen a találkozás után egyre világosabb lett számomra, hogy mi történik a szellemi dimenziók szintjén), miközben a bírói elõszobában várakoztam türelmesen, mint ahogy azt egy ilyen hivatalban még illett Romániában, éppen akkor ment be hozzá az a városi bíróból törvényszéki ítészi rangba felbuktatott fiatal és rémségesen buta bírónõ, akit a bûvös jogi formulák és absztrakt számadatok segítségével megvezetett az édesanyám ellenfeleinek az ügyvédje. Amikor ez, az általam kisgyermekkora óta ismert, mindig fekete ruhában járó, görbe háta és pattanásos arca miatt kisebbségi személyiség-zavarokkal küzdõ, igazságos kisasszony kijött a fõnöknõje irodájából, én nyugodtan haza is mehettem volna, ahelyett hogy bemenjek az intézményi igazságnak ebbe a szent kápolnájába. A terep ugyanis egyértelmûen elé volt készítve a lehetõ legellenségesebb elhárító fogadtatásomra: a székérõl fel nem álló és engem állva tartó román bírónõ, nemcsak hogy egy morgással sem fogadta a tisztességes köszönésemet, hanem egy szót sem szólva, tekintélyes íróasztala bástyái mögül feltûnõen sokáig rezzenéstelen arccal nézett. Ilyet még a szekus vallatóim sem követtek el velem annak idején. Persze, hogy ebben a "felállásban" minden nagyvilági jártasságom ellenére, egyszerre csak nagyon zavartnak és nyomorultnak kezdtem érezni magam. Majdnem teljesen elfelejtettem románul és esetlenül kezdtem habogni valamit az üggyel, vagyis az õ tévedésével kapcsolatban. Amikor éppen kezdtem magamhoz térni és az állam nyelvén folyékonyan beszélni, félbeszakított és tudomásomra hozta, hogy rossz helyen járok, mert ez egy bírói iroda és amennyiben a bélyegilleték kiszámítása ellen vannak kifogásaim, panaszommal a pénzügyi hivatalnál kell jelentkeznem. Hamvas Béla az ilyen a helyzetet úgy írja le, hogy a legelviselhetetlenebb, mert amikor valakinek a hazugságban van igaza, "az embernek jön, hogy fákat tépjen ki a helyükrõl gyökerestõl". Nekem nem a bélyegilleték kiszámításának a módja ellen volt kifogásom, hanem az ellen, hogy egyáltalán bélyegilleték kifizetésére akarta kényszeríteni az anyámat, olyan törvényszéki szolgáltatások ellenében, amiket nem az anyám igényelt, hanem az ellenfele. Megpróbáltam elmagyarázni ezt neki, de szavamba vágva, nem hagyta, hogy beszéljek, mivel az, hogy én mit mondok, õt nem is érdekelte. Felvilágosított, hogy a személyét és hivatalát összetévesztettem, mivel õ a törvényt alkalmazza, jogi tájékoztatást nem ad, ennek céljából forduljak az ügyvédnõhöz. - De hát felmondtunk neki, mert ez a bonyodalom éppen az ügyvéd ostoba "felterjesztésére" (-Hogy milyen gyönyörû ez a jogász nyelv!) jött létre. Neki errõl nincs tudomása - mármint az ügyvédnek való felmondásról -, és az õ számára egyelõre még az ügyvéd az inkriminált ügy egyetlen törvényes képviselõje. És újból figyelmeztet arra, hogy azt is véssem jól az eszembe, hogy õ törvényszéki bíró, tehát nem szolgáltat jogi tanácsadást, hanem a törvényt alkalmazza és vigyáz a törvényességre. Miközben ezeket mondja, feláll és hozzá intézett beadványomat fegyverként maga elõtt tartva elindul felém, engem az ajtó irányába való hátrálásra kényszerítve. Kétségbeesetten kérdem, hogy mégis, melyik törvényt alkalmazza ebben az esetben? "-A százhetven négyest. (Na végre! A biztonság kedvéért:) - A száz negyven hetest? "- Nem azt, hanem a száz hetven négyest. De nem hiszem, hogy ön azt ügyvéd nélkül megértené!" (Szóval még azt is megjátszod, hogy ostobának nézel drágám?) "- Nyugodt lehet, hogy meg fogom érteni asszonyom." Gyilkos vágyaimat a szellemi szférákig elnyomva, megfordultam és hagytam általa kivezetni magam az irodából, miközben nem tudtam erõt venni az idióta jólneveltségemen: "-Bunõ ziua, lárevedere." (Jó napot, viszont látásra.) Semmi emberi válasz, csak becsukódik hátam mögött a fenséges bírói iroda ajtaja. És mindezt egy velem egyivású kövér nõ követte el, negyven hat éves koromban! Nem arra gondolok, hogy ez a spiné úgy bánt velem, ahogy egy bûnözõvel sem szabadna bánni az õ státuszában, hanem arra, hogy annak idején, még a vallató szekusok is, ha agresszív felhangon is, de fogadták a köszönésemet. És, hogy haza érve, feltétlenül meg kell nézzem az aznapi konstellációt. És tényleg, derûsen és nyugodtan haza mentem és a számítógépem képernyõjén az aznapi konstellációt megnéztem. Azonnal mindent megértettem. Megértettem, hogy mi történt szellemi szférák szintjén a bírói kihallgatáson, vagyis azt,

12 hogy milyen szerepe, milyen jelentése van ennek az általam tudatosan elõidézett megaláztatásnak a sorsomban. Azt, hogy miért kellett mindez mostanában velem megtörténjen. Világos volt, hogy az intézményes hatalomnak ez a messze-bûzlõen sprayzett képviselõje, akit annak ellenére, hogy ilyen nyilvánvalóan korrupt és, hogy ezzel még nyíltan kérkedik is, nem szabad lenéznem - Hiszen benne is épp úgy ott mûködik a Lilith által megzavart, megváltódni vágyó abszolút õsszellem, mint bennem! - a még mindig rejtett hatalmi ambíciókat és a lappangó gyûlöletet jelzõ diszharmonikus Plútói gyûlölködés által srófolt személyi gyengeségeim fölött csak ritkán uralkodni képes, gyáva Oroszláni természetemet, illetve a kauzális kiegyenlítõdési képességemhez kapcsolódó személyi felelõsségtudatomat (önérzetemet) tette próbára, anélkül, hogy õ ezt tudta, vagy akarta volna. A konstellációban a Mars és a Szaturnusz által támadott Nap-Neptunusz együttállást látva, megértettem hogy mi történik velem, és hogy mi történik napok óta a Zsil völgyében, hogy mi történik szerte az országban és Bukarestben. Vagyis egyszerre megérettem és átláttam a korrupt ügyvéd, az igazságra magasan tojó arrogáns bírónõ, a paraszt párti, nagyképû kormányfõ, a kormánytól Vagyis másoktól! munkát és kenyeret Vagyis öncélú tevékenységhez és létezéshez való jogot! követelõ bányászok és a többi elkeseredett romániai tömegek viselkedésének a rejtett okait. A teremtõi-szülõi érzés és felelõsségtudat mellett, a személyi öntudat, a személyi ön-érzet(!), a legnagyobb földi érték, mivel az ember személyi tudata nem más, mint az abszolút (Isteni) léttudatnak az anyagban való megjelenése, a természeti leképezõdése. Ezt megsérteni, megbántani, a személyt lenézni és azzal valamiféle - Nyilvánvalóan hamis szellemi tájékozódáson alapuló. - önértékelésbõl, felsõbbrendûségi tudatból kiindulva, arrogánsan viselkedni, egyenértékû az abszolút léttudat (-Vagyis az Isten!) lenézésével és bántalmazásával. Jézus azt tanítja, hogy még azt sem szabad mondani a másik emberre, hogy Ráka! Annak érdekében, hogy megtudhassam, hogy miféle, a tudattalan szellemi-és lelkivilágom mélyén rejlõ sötét folt lappanghat még a személyemben, átvettem a pert szegény édesanyámtól. Világos lett az, hogy a perben rejlõ, a pereskedés által mások elõl elfedett, de általam megtudni való igazságnak a felszínre juttatását és érvényrejuttatását mindkét vállammal, a teljes személyemmel vállalnom kell. Fel rémlett tehát a perben rejlõ, a pernek a tárgyi szintjén érvényesülõ spirituális tartalma és annak az érvényre juttatásának a szüksége. Ez nem csak a per racionális-gyakorlati felvállalásának a szükségét jelentette, hanem az igazság kikövetelési igénynek a személyi tudatomba való beépítését is. A korrupció-ellenes, tisztaszívûségre szomjazó személyemnek a fény szolgálatába tételét. A Plútó által képviselt Egyetemes Kiegyenlítõdés törvénye értelmében minden nagy konfliktus esetében, hosszú távon azok a szellemi struktúrák maradnak épen, amelyek az isteni igazsághoz közelebb állnak, amelyek nem korruptak és ezért nincs semmiféle rejteni valója. Azok, akiknek a helyzet kuszasága - összetettsége ellenére is, ténylegesen igazuk van. De a tárgyi igazság ide nem elég: ide szükség van még a személyes felvállalás mentalitására, a személyesen felvállalt igazság mindenen átható mágikus erejére is. Ahogy mágikus ereje volt annak is, hogy a Verácska születése esetében teljes személyemmel hittem, hogy az egyetemes tõrvények szellemében e születésnek jól kell sikerülnie. De szegény édesanyám állandó önigazolásai, mindent mindig az ellenségre és az ellenséges körülményekre hárító magatartása buta magyarázkodása miatt, nem láthattam be a per minden homályos részletébe, nem vizsgálhattam meg, hogy ebben az esetben az általam akkor ismert kilenc egyetemes törvény szempontjából igazam van-e? Ennek a spirituális sors- és helyzetvizsgálatnak a szûkségére való ráeszmélést, ezt a szellemi megfordulást és helyes irányba-állást váltotta ki belõlem a bírónõvel való közvetlen találkozásom, az én áttételes bányászélményem. Azt, hogy amennyiben a bírónõ megalázóan bánt velem, mind a miniszterek a bányászokkal, annak valami nagyon mélyen rejlõ oka kel legyen. Az, hogy a nálam néhány ével bizonyára fiatalabb hájas bírónõ úgy képzelvén, hogy amiért az általános társadalmi hülyegyerekjátékban rangot kapott, õ valamiféle protekciót élvez Istennél, és a ilyen nyíltan lekezelt, csak azt jelenti, hogy valami, a személyemmel - És a sorsommal: az éberségemhez kötött fejlõdési-kiegyenlítõdési képességemmel - kapcsolatos, fontos dolgot elmulasztok észre venni és a megfelelõ mentalitást felvenni. Nézzük csak: valami, ami a személyemmel, a mély személyi tudatommal, az önérzetemmel, az önértékelésemmel, a magamról, emberi értékeimrõl alkotott képzeteimmel kapcsolatos A nyers individualitást a Horoszkópban a Nap testesíti meg és ez az én esetemben a Skorpió: Ha ezt, a skorpiói nyers természetemet provokálta önkéntelenül a sors eszközeként a bírónõ, arra utal, hogy van valami személyi öntudati kérdéssel kapcsolatos rejtett titok az egész ügy mögött, amit nem fedezek fel. Amennyiben viszont a felnõtt, tudatos én-tudatomat, az Oroszláni személyiségemet provokálta, akkor csakis a személyi bátorságról és az igazságért való, bátor kiállásról, a személyesség érvényesítésének a szükségérõl lehet szó! De harcolhatok-e olyan igazságért, amit nem ismerek egészében? Hátha van ezzel a telekkel valami, amit én nem ismerek és esetleg még anyám sem ismer? Hátha tisztességtelenül szerezte meg õket Viktória dédnagyanyám és nekünk most el kell veszítenünk azt, amit õ törvénytelenül megszerzett? Át kell világítanom az egészet, meg kell ismernem a pernek minden okmányát, elsõsorban az ellenfelek által letet okmányokat, és amennyiben ezek fényében is meg leszek gyõzõdve arról, hogy az anyámnak van igaza, készítünk egy közjegyzõi meghatalmazást, aminek az értelmében átruházza rám a perben való képviseletet, és az õ helyében, már teljes jogú személyként vehetek részt a föld-pereink, további bonyolításában. Édesanyámtól az összes iratot és dokumentumot elkértem és a felvetülõ összes részletkérdést áttanulmányozva, hozzáfogtam az észlehetõ hamisítások, a ravasz beállítások és a hazugság láncolatok közötti összefüggések felderítésébe, a periratok közötti összefüggések megteremtésébe. Három nap múlva napfényre kerültek a tizenkilenc évvel korábban elkövetett tanács-hivatali és jegyzõségi csalások, megkerültek az azonos iktatószámmal kiállított, hasonló szövegû, de eltérõ számadatokat tartalmazó telekkönyvi kivonatok, amelyekre Fehérék a csalásukat alapozódtak. Bizonyossá vált elõttem, hogy az eredeti megérzéseim szerint, mindenben igazam volt: a tõrvényileg hiteles akták alapján Simonéknak semmiben sincs igazuk, már tizenkilenc évvel azelõtt is akta hamisítások és hivatali korrupciók sorozata árán települtek rá a földjeinkre, annyira otromba módon, hogy még a földeket számukra átjátszó, önkényeskedõ tanácsi határozatok is otromba és kisstílû, kishivatalnoki irathamisítások alapján születtek.

13 Az akkori kormányfõ, eleget téve a megvadult és feltartozhatatlannak látszó Zsil völgyi bányászok követeléseinek, személyesen találkozott és tárgyalt a bányászok rock-operahõs svádájú nagyvezérével. Mivel a két politikai fél, szellemi szempont szerint azonos lényeget testesített meg, személyesen találkozniuk, vagy tovább konfrontálódniuk kellett a Hatás - Visszahatás törvényének megfelelõen. Napokig visszafogott feszültségrõl árulkodó, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a bukaresti rádió -és tévé riporterek hangszálai közül: Vége a nyomasztó bányarémálomnak. Tudtam, hogy ez a kompromisszum csak kis méretû feloldása lehet a krízis-helyzetnek, mivel tudtam, hogy statáriummal való fenyegetõzéssel nem lehet egy, a mértéktelen adóztatás szennyes eszközéhez nyúló gazdaságpolitikát helyre állítani. Ahogyan nem lehet a bizánci szellemnek a nyugati igényekkel való keveredésébõl eredõ román politikai zavarokat sem, arrogáns fiskális magtartással megszüntetni. Amiként nem lehet a magatehetetlen kisemberek kopasztását célzó perköltségek fejében felszámolt magas pénzösszegek és még annál is nagyobb bélyegilletékek behajtására utazó jogi intézményekkel, igazságot szolgáltatni. Az elkeseredésben elkövetett tömeg-tragédiákat, az agresszív és kegyetlen lincselések elkövetését soha nem a szegénység, a gazdasági nyomor szüli elsõsorban, mint ahogy azt a szociológusok állítják (emlékezzünk a népmesék szegény emberének a legkisebb fiának a királyok elismerését kiváltó erényességére és becsületességére), hanem a kiemelkedõ fontos személyek által gyakorolt személytelen felületesség, a felelõtlenség korrupcióba és pökhendiségbe ágyazott igazságtalansága. Könnyen megfigyelhetõ, hogy különösebb gazdasági javak nélkül is meg tudja õrizni lelki békéjét az átlagos ember, de az igazság érvényesülési lehetõségének a tudata, vagy annak a halvány reménye nélkül soha. Megértettem tehát azt, hogy én sem fogok tudni ténylegesen megnyugodni és beletörõdni a megváltoztathatatlanba, egy ránk nézve negatív eredményt jelentõ döntésbe. És ezt fõképp nem tudtam volna megtenni miután az okmányok vizsgálata közben, rájöttem, hogy Simonék mennyi csalás, korrupció és törvénytelenség végigzongorázása után kerültek a Viktória dédnagyanyám által vásárolt családi örökséget jelentõ földekre. Úgy gondoltam, hogy amennyiben a tõle öröklött Skorpió-természetemmel, a hogyha nem lehetséges a tényleges kiegyenlítõdés, inkább legyen háború, mind hamis kiegyezésen alapuló, taknyos béke, jellegû lételvvel vagyok sorsszerûen összekötve, akkor, ezzel együtt, birtokolnom kell a tõle származó anyagi javakat is. Az öntudatunk Istennek egy misztikus szeme, amin keresztül az isteni intelligencia figyeli, ellenõrzi és szabályozza a teremtésnek az újra-teremtõdését, vagyis lényegében saját magát, saját külsõ és belsõ megnyilvánulásait. Egész lényünkben Isten magát figyelõ szemei vagyunk és ennek következtében az egész egyéni sorsunk, mint maga az egész teremtés, az egyetemes megismerés által lehetõvé váló Egyetemes Kiegyenlítõdésnek, a szent áthatolás általi egyetemes transzformáció örök megvalósulásának van alárendelve. A legfontosabb célja a teremtésnek és ez által, a mi életünknek is, a Plútó által képviselt egyetemes megismerésre alapozott végsõ kiegyenlítõdés (egyetemes megváltás) elérése, vagyis a megváltásnak a saját személyünkben lezajló, a mi személyünkön keresztül történõ, tudatos megvalósítása. Ezek fényében viszont, a legfontosabb, amire figyelni kell állandóan, minden más jelenség mellett, nem más, mint az, hogy mindent, de mindent, ami a sorsunkhoz tartozik, személyesen kell kezelnünk és elvégeznünk, nekünk kell véghez vinnünk. Egyetemes szükséget jelent tehát, mindannak amit "végrehajtandó" személyes ügyként és feladatként felismertünk és elfogadtunk, a teljes lélekjelenléttel, teljes személy-bedobással (Oroszlán), teljes felelõsségtudattal történõ, személyes kezelése, elvégzése. Ehhez a Neptunusz által képviselt éberség szükséges: az egyetemes egységtudat állandó megõrzésének a személyes képessége. Semmit nem szabad átengednem senkinek abból, amit el kell végezzek, mint ahogy az egyéni létemet és a személyemet sem engedhetem át soha másnak. Az egész létezésért, vagyis a teremtésért, a megismerés segítségével történõ, folyamatos kiegyenlítõdésért, az egyetemes átalakulásért jön létre a teremtõben és bennünk minden mágikus erejû, teremtõ-kép, gondolat, és minden érzés. Semmit nem tudunk igazából megismerni - Az igazi értelmeket és okokat megtalálni! - hogyha azzal korrupttan, vagy felületesen - felelõtlenül, azaz személytelenül: félvállal foglalkozunk. Mivel négy hónapon át csak félvállal kezeltem a földpert, a másik felét az ügyvédnõre hagyva, egy a barátaimmal tett kiránduláson, helyébõl kirándult a vállam. És csak másfél hónap múltán értettem meg ezt a sors-jelzést: félvállról kezeltem egy olyan ügyet, amit végsõ soron valamikor én indítottam el. És ezt annak ellenére tettem, hogy a Verácska születése után több napos naplózás után jutottam arra a következtetésre, hogy a pert teljesen a személyi tudatom hatásába kell vennem. Csak öt és fél hónap elmúltával fedeztem fel tehát fel ezt az egyszerû igazságot. Csak az után, hogy azon kezdtem el töprengeni, hogy milyen formában mondhatok fel az ügyvédnek. De azzal is sokáig haboztam még és nem mertem dönteni attól tartva, hogy Ilonka bosszúból egy irdatlan-nagy anyagi követeléssel fog elõállni édesanyámmal szemben. Félig-meddig ennek a habozásomnak köszönhetõen és azért is mert, még mindig úgy képzeltem, hogy ez csak félig az én problémám és félig még mindig az édesanyám ügye, ugyanazon a helyen és egy ugyanolyan mozdulattól, ahol és amilyentõl másfél hónappal korábban már kirándult a vállam, ezúttal már sokkal élesebben és sokkal végzetesebben rándult még egyet. Ekkor jöttem rá, hogy a gyógyulás azért húzódik el olyan hosszan, mert túl késõn mondtam fel Ilonkának és késõn "vállaltam" fel teljes mértékben, vagyis teljes személyemmel (racionális és spirituális én-tudatommal: akaratommal) a per folytatását. Mivel a felsõ és az alsó karomon levõ izmok is begörcsöltek és megbogosodtak, nyilvánvaló volt, hogy az ide vezetõ információs zavar sokkal korábban keletkezett ideális és mentális síkokon. Amennyiben nem kapok észbe, lebénulhatott volna a bal agyféltekéhez, vagyis a racionális agytevékenységemhez kapcsolódó, egész jobb kezem! Ha azokban a napokban, amikor Verácska születése után haza költöztünk a nyári táborból és a közjegyzõnél elkészíttettük a megbízó levelét, amelyben szegény édesanyám felhatalmazott arra, hogy eljárjak minden kérdésben, ami a földperrel kapcsolatos, azonnal elolvasom a periratokat elejétõl végig, Ilonka nem zavarhatta volna össze annyira az ügyet, mint amilyen kibogozhatatlan módon egymásra szaladtak az izmok a jobb karomban. A perirat szerint olyasmiket állított, amiket mi nem mondtunk neki, és amik eltértek a tárgyi valóságtól. Megbízott szakemberi beadványával kétértelmûvé változtatott és kétségessé tett mindent. Relatívvá tette az igazságot és én soha nem fogom tudni eldönteni, hogy ügyvédi ravaszkodásból tette-e ezt, annak érdekében, hogy a zavarosban halásszon, hozzá nem

14 értésbõl-e, esetleg mindkettõbõl, vagy árulásból? De az igazságnak ez, az Ilonkára vonatkozó része, az én sorsjátszmámat illetõen már nem volt fontos. A fontos az volt, hogy mi megy végbe a neki, és ez által, az intézményes korrupciónak való felmondásomat követõen az én kiegyenlítõdést szolgáló szellemi világomban, a képviselõsdi sötét szellemétõl megtisztult életképzeletemben? Hibát hibára halmozva kellett rájöjjek tehát És úgynevezett misztikus úton! -, hogy miért nem gyógyulok meg, és miért nem mozdul ki a holtpontjáról a per, miközben már a kezdettõl el kellett volna bocsátanom Ilonkát és mindenestõl át kellett volna vennem tõle is és anyámtól is az ügyet, ahogy azt magam számára az erdõben leszögeztem. Másrészt csak így jöhettem rá arra a metafizikai igazságra, hogy "Nem tudhatod, hogy mit nem lát a másik, - hogy mit nem látnak mások - amíg nem tudod azt, hogy mit nem látsz te magad". Mindent meg kellett vizsgáljak, mindennek személyesen kellett utána járjak, az összefüggéseket meg kell keresnem és csak azután lehet visszavetíteni mentális, ideális és kauzális szintekre. Különben misztikus zagyvaság és sors-rontó fekete mágia lesz még az imádságból is! Láthattam a felületes személytelenség eredményét: a félig bénult fél vállamat. A képviselõk, nem csak hogy lényegtelenek a sors-játszmák szempontjából és mindössze csak azt szolgálják, hogy miattuk ne legyünk képesek a lényegre figyelni és, hogy általuk tovább csaljuk önmagunkat, hanem szükségképpen képmutogatók képmutatók is. A Tarot egyes kártyája és az Ascendens értelme is errõl tudósít: a személyes felelõsségbe - feladatvállalásba - ágyazott személyes akaratnak a mágikus- teremtõ hatalma a legnagyobb és a legfontosabb földi hatalom, mivel a személyesség az Én vagyok, aki Én vagyok." és az Én vagyok az út, az igazság és az élet. hatalma. Azért is kétségbeejtõ a modern ember helyzete és ennek következtében az általa birtokba vett természet helyzete, mert a bennünk automatikusan mûködõ, mágikus erejû teremtõ-képzelet, mindenféle zavarosan körvonalazott, ködös vágyakkal, kis, vagy nagyobb részben akart, de mégsem, majd elutasított, újra alkotott, majd részben abbahagyott, kikerült, vagy félig elhárított - de mégsem egészen elhagyott..., félig felvállalt és ugyanakkor félig elutasított, de azért mégis elfogadni, véghez vinni vágyott..., stb. képekkel, képzetekkel, gondolatokkal és azokhoz fûzõdõ lanyha, vagy intenzív érzelmekkel, hideg, vagy forró szenvedéllyel van telítõdve, mint egy - egy hatalmas ideapöcegödör. A technika és a technológia segítségével sikerült a mentális és spirituális ürülékünk és blokkjaink termékének a vizsgálatát a kórházi laboratóriumok személytelenségébe rejteni, miközben a gondolat -és lelkivilágunk, és ennél fogva az életképzeletünk (vágyéletünk, ösztöneink, sóvárgásaink és akaratunk) semmivel sem tisztább a föld alá rejtett szeméttelepek, a fölbe ásott szennycsatornák tartalmánál. Hát persze, hogy fölöslegesen szenvedünk! A karom és a vállam gyógyítgatása közben és a megfelelõ lelki-szellemi hibacsomók felkutatása közben rádöbbentem, hogy amennyiben az ember végre felébredne szellemileg, az orvostudománynak nem lenne más feladata, mint minél pontosabb és megbízhatóbb, a fájdalom helyére és okára vonatkozó diagnózisok felállítása. Ez elég lenne ahhoz, hogy a károsodások jelentkezési helyébõl (szervekbõl, testrészekbõl) és a fájó test-részeknek, szerveknek a funkciójából pontosan vissza lehessen vezetni a betegséget az intenzíven elkövetett mentális és kauzális zavarokhoz, vak ambíciókhoz és félelmekhez, ellenállásokhoz, és az ellenállások észlelése miatti haragvásokhoz, azok képiképzeti eredetéhez. Nem is szabadna a gyógyításba és (bármiféle) terápiába belekezdeni, ameddig a beteggel kíméletlenül pontosan nem tudatosították azt, hogy hol és miben vétkezett kitartóan az egyetemes létezés törvényeivel és a saját létrendeltetésével szemben. Azt, hogy hol haladta meg az erõszakoskodás határait nyíltan, vagy rejtetten, hogy mirõl és miért hazudott kitartóan a környezetének és a saját lelkiismeretének (És ez által hamis információt áramoltatott nem csak a környezetének, hanem a benne levõ Istennek.). Hol dühöngött, hisztériázott, illetve hol volt személytelen és fölényes, hol gyakorolt hatalmat szeretet helyett, de a szeretet nevében, hol avatkozott be szentségtelenül a természet és más személyek dolgába, hol próbálta helyettesíteni az igazság megismerését misztikus fantazmagóriák gyártásával, hol indulatoskodott a tárgyi ismeretek megszerzése érdekében kifejtett erõfeszítések helyett és hol élt vissza öncélúan az értelmi, vagy akarati képességeivel? - Semmit sem kell elvetni, de könyörtelen következetességgel meg kell követelni attól, aki a gyógyítás életkörében "dolgozik", hogy a szakértõi-gyógyítói segítségre szoruló személy ne a társadalmi méretû önáltatás, ne a magatartásbeli hibája elfödésére és ne az általános zavarnöveléshez - szélesítéséhez és elmélyítéséhez használja értelmét, hanem a saját, belsõ és a külsõ korrupciója felszámolására. És ezt teljes nyíltsággal, bátorsággal és következetességgel kell gyakorolni, minden spirituális éberségre szert-tevõ gyógyítónak. Így például közölni kell a betegekkel, hogy nem a politika ellen kell lázadozni, hanem a politika és a morál szétválasztása ellen erélyesen fellépni, mondja Hamvas Béla. Bár részben befolyásolhatja és irányíthatja azt, a mágikus képességünk az értelmünktõl és a társadalmi tudatunktól függetlenül is mûködik és csakis az általa megidézett sors-helyzeteken és a fizikai- egészségi állapotunkon keresztül érezteti a hatását. De csak akkor hat pozitívan és világosan, amikor mi is világosan és tisztán látjuk azt, hogy mit akarunk elérni, és ha már akarunk valamit, arra teljes figyelmünkkel, felelõsség-megosztás nélkül, ráfordítjuk az értelmünk képzeletét. Tudni kell, hogy a Kiegyenlítõdés (az Igazság és az egészség) és a Hatás-visszahatás törvénye is a Mágia törvényén keresztül hat, akárcsak a többi hét egyetemes tõrvény és ezért az egyetemes mágia-erõ biztosítja az összes többi törvény érvényesülését. A Teremtõ és a Teremtés között éppen úgy érezteti hatását, éppen úgy jelen van a mágia, mint a Fény és a Szeretet közötti kölcsön-hatásokban. Ezért, az egyetemes kiegyenlítõdés mágikus erejének a szemszögébõl is meg kell vizsgálnunk, mindazt, amit véghez akarunk vinni (vagy aminek az értékét és a valóságát megítéljük) és akkor máris azt tesszük, amit kell. Ez lenne a zavaros jó és a rossz képzet-hatásoknak, vagyis a korrupt létképzeletünk mágikus hatásának, (a bûnbeesés õsi motívuma következményének) a tudatos meghaladása negatív sorshatások feloldása és semlegesítése. Ezek a felismerések, ha lassan is, de elindították mind a gyógyulásomat, mind a földpernek a mélyen megbúvó titkának a felszínre hozását, de egyik sem ment könnyen. Hiszen a felkaromban és a vállkörüli izomzatban jelentkezõ izületi és izom- bogosodás pontosan azt hivatott tudatni velem, hogy idõközben mind a belsõ, mind a külsõ: tárgyi és

15 szellemi fonalak majdhogynem kiismerhetetlenül összebogozódtak. Hiába bogoztam ki teljes egészében az édesanyámtól átvett, valamint az általam beszerzett hivatalos okmányok alapján Simonék botor szélhámoskodási szálait, ha a következõ tárgyaláson a bírónõ, aki öntelt felületességben, pozíciója által biztosított nemtörõdömségben és szakemberi gõgjében, minden hülyeség-ismeretemet felülmúlta. Olyan helyzetet teremtett, hogy semmit nem ért a heteken keresztül tökéletesen rendbe szerkesztett érvelési-beadványom, ha nem kapok észbe, fölöslegesen gyötörtem volna magam e mestermunka összeállításával. A sprayzett liba, még mindig ott tartott értelmileg, hogy az Ilonka által kiszámított négymillió ötszázezer lejes bélyegilletéket le kell fizetnünk. "Addig, amíg ezt ki nem fizetjük, vagy nem hozunk a pénzügyi hatóságoktól egy igazolást, ami szerint ez alól fel lennénk mentve, õ nem tehet semmit! Ekkor, az asztrológiai és metafizikai felismeréseimre alapozva mindent, a teremben levõ másik bíró, az ügyvédek és általuk képviselt, bamba igazság-szomjazók döbbenetére, teljes erõbõl üvölteni kezdtem, hogy õ nagyon jól tudja azt, hogy nincs amiért új eljárást indítani a bélyegilleték újraszámítása érdekében, mert mindent õ rontott el és az eljárást õ helyezte tévútra, hiszen mi nem kértünk egy talpalatnyi földet sem! És láss világ csodát: az ordibálás hatásosabbnak bizonyult az addigi racionális érveléseknél, mert elkérte a kezemben tartott beadványt és azt mondta - végre! -, hogy részletesen el fogja olvasni és utána jár a tévedésnek. Ettõl az ígérettõl viszont nem nyugodott meg a Skorpiói sejtelmekben gazdag lelkem és három nap elteltével azon kaptam magam, hogy már megint iszonyúan gyûlölõm Simonékat amiért a hazugságaikkal, a törvényes alapot nélkülözõ állításaikkal és végsõ soron anyám naiv jóindulatával való visszaélésükkel ilyen megalázó, "diplomás személyhez és mûvészhez méltatlan" helyzetbe kevertek. Újból megfeledkeztem arról, hogy mindennek az ismeretszerzési játszmának az én személyiségtudatom megtisztítása a valódi értelme. Mikor észbe kaptam és rájöttem, hogy bármennyire is próbálom szellemileg uralni a helyzetet és magamban feloldani a görcsöket, ez az igyekezetem kudarcot vall, szóltam Júliának, hogy egy napig ne számítson reám. Elmentem az üzletbe és öt üveg sört vásároltam, egy fél liter vodkával, amit spirituális zugivóként addig szopogattam, amíg elaludtam. Másnap délelõtt ugyanaz volt a helyzet: még mindig gyûlölködtem. Újra vodkát vettem és három üveg sört, de rám jött a fecseghetnék, illetve a magyarázkodási mánia elõvett és el akarván magyarázni Júliának, hogy miért teszem ezt magammal és velük, mármint, hogy tudatosan leiszom magam második nap is, részegségemben valami félreértés miatt, Júliával szitkozódni kezdtem. Ezt követõen bezárkóztam a szobámba és amikor megébredtem és az észleltem, hogy Simonék, a bírónõ, Ilonka meg a per egyéb részletei eszembe jutottak, gondolkozás és magyarázkodás nélkül, újra lebénítottam az eszemet vodkával és sörrel. A harmadik nap éjszakáján, amikor kifogyott minden álom a szemembõl és minden alkohol az üvegekbõl és ezzel együtt a józan ésszerûséget szembeköpõ események miatti gyûlölködõ haragom, valamint a lefojtott, belõ dühöngést idézõ mérgem, végre legyõzöttnek: sorsomban elveszettnek és gyógyíthatatlanul gyengének, nyomorultnak éreztem magam. Sikerült hát végre az irracionális halálfélelem és az õsbûntudat állapotáig juttatnom magam, amelyben egyértelmûvé válhatott számomra, hogy az életben-maradásom érdekében nem maradt más lehetõségem, csak egészen finom, spirituális erõfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy valamiképp mégis képessé váljak elfogadni az anyám fiatalkori és érett kori felelõtlenkedései által rossz sínre tett életemet olyannak, amilyen a maga alacsonyrendûségében, és mindezek ellenére szeretni az Istent. Így jöttem rá, hogy a karomban és a vállamban, tulajdonképpen nem csak fény (információ - áramlás), hanem szeretet- energiadugulás, szeretet- zavar keletkezett amiatt, hogy sokáig mindent csak az eszemmel akartam megoldani és eközben a tudattalan világom mélységeibe nyomtam az érzelmeimet. Rájöttem, hogy lényem legmélyén, hetek óta, csak és csakis a logikai hibák okait és az összefüggéseket keresem, azt, hogy minden felmerülõ problémát csak az értelem segítségével akarok megoldani. Testi síkra kivetítve: már hónapok óta csak a bal agyféltekémet használtam, vagyis nem az egész lelkemet, a pszichémet a racionális gyõzni akarás görcsében tartottam. Ezért vallott kudarcot, ezért volt hiábavaló minden terápiás gyógykezelés, masszírozás, viaszozás, gumírozott fáslikkal történõ rögzítés! Hiszen az energia, amelynek segítségével korábban szegény édesanyámat és alkalmanként másokat kezeltem, most eldugult a kezem tövében és nem áramlott ki a tenyerembõl. Lassan kinyújtottam és szeretet-nyalábokat próbáltam kiengedni szívembõl a karomon keresztül az ûrbe. Az éjszaka sötétjében, bal kezemmel megkerestem a Magyarországról hozott szivacs füldugókat és bedugtam a füleimet, hogy a szemben levõ kocsma zajából semmi ne jusson el hozzám. Úgy feküdtem a sötétben, hogy a jobb karomat amennyire ezt fájdalom mentesen megtehettem, eltávolíthassam a törzsemtõl és így felfelé fordítottam a jobb tenyeremet annak érdekében, hogy szabadon ki tudjam áramoltatni a két hónapja a szívembe zárt és Júlián és Verácskán kívül mások irányában csak nagy ritkán és csak elméletileg kiengedett szeretet-áramot. Édesanyám is ebben az idõben lett vírusos beteg és arra gondoltam, hogy most igazán véghelyzetbe került, így hát ráférne egy kis bioenergia, mert akármilyen görcsök között jönne is ki az én karomból ez az erõ, neki ez mégis csak inkább segíthet, mint árthat. Sikerült hosszan belealudni ebbe a szeretet-áramoltatási meditációba. Másnap bármennyire is szédültem még, az állapotom mégis jobb volt mint az édesanyámé, hát kezelni kezdtem õt bioenergiával. A karom még fájt, és a vállam magasságnál feljebb nem tudtam emelni, de éreztem már, hogy a mentális gyökérbõl, onnan tehát, ahol az igazi baj lakozott, a görcsöket elengedtem. Ugyanakkor az is fájt, hogy a karom javulása ellenére, Júliával ilyen kényszerû mosolyszünetet tartok, hát baráti hangnemben megkérdeztem, hogy haragszik-e rám? Azt válaszolta, hogy nem, de én úgy gondoltam, hogy még sok megbeszélni valóm van magammal, ezért a társas kapcsolati kiengesztelõdés területén nagyobb lépéseket nem akartam tenni. Este barátaink jöttek hozzánk majd mi kísértük õket haza Júliával és ott, egy Magyarországon élõ társunk számára kazettát készítettünk az egyetemes felelõsségtudat princípiumát megtestesítõ Szaturnuszi erõkrõl. Bár hazafelé már szorosan átfogtam a bal kezemmel a Júlia derekát, mert fázott a vékony kabátjában, lefekvéskor öregesen elbúcsúztam tõle, mert éreztem, hogy ha most nem folytatom teljes egyedüllétben azt, amit két napja elkezdtem és egy éjszakába nyúló, tisztázó beszélgetéssel elvonom a belsõmben zajló folyamatokról a figyelmemet, a karom teljes bénulását kockáztatom. Ahogy

16 a becsukott ajtójú szobában lefeküdtem, azonnal leoltottam a villanyt és megpróbáltam meditálni. Ugyanazt a tudatos szeretet - áramoltatást gyakoroltam jobb vállamon át a karomba és a felfelé irányított, nyitott tenyerembe és onnan ki az egész világ felé, mint amikor szegény édesanyámat és ritkán másokat, gyógyítani szoktam. Amennyire a begörcsölt izületek fájdalomjelzései engedték, eltávolítottam a törzsemtõl a karomat és hagytam, hogy ez az energia magától ki és be áramoljon, miközben igyekeztem mély-meditációkba süllyeszteni magam, mindaddig amíg annyira lecsendesedtem, hogy elaludtam. Másnap reggel már egyértelmû fizikai jelzéseket kaptam arra vonatkozóan, hogy a görcsöktõl szabadulni és lassan gyógyulni kezdett a kezem. De ez még nem volt elég a gyógyulási folyamat teljes elindulásához. A karom és a vállam kezdett fellazulni általában, de bizonyos váll és nyaktájéki hátizom-csoportok egyáltalán nem akartak kilazulni. A váll és a nyak környékének görcsben maradása arra utalt, hogy még mindig a tõnél: a gyökérnél, az eredetnél, a vagyis kauzális szinten van a baj. Ezért a következõkben nem elégedtem meg a szeretet-meditációval, hanem a Fény irányába is kezdtem meditálni, mivel tudtam, hogy a jobb karom a bal agyféltekéhez, a férfias, Yang- részemhez kapcsolódik. Ekkor rájöttem, hogy nem csak szeretetet áramoltattam én korábban a kezemen keresztül édesanyám irányába. Hogy tévedés volt csak szeretetre gondolni korábban, mivel, ha jobb kézrõl van szó, abból menthetetlenül jang típusú energiának, fénynek is kell áramolnia. És akkor hirtelenül belém hasított a felismerés, hogy ez idáig miért elleneztem mindenféle szeretet-, fény- és bioenergiás gyógyítást: hiszen a Fény még bennem is romlott, vagy legalábbis helyenként nagyon sötét árnyékfoltokkal kell telítve legyen, mivel az utóbbi években is inkább a jobb oldali testrészeim és szerveim sérültek meg: jobb bokám, jobb kezemen levõ kicsi ujjam, jobb oldali mellkas-bordám, jobb fülem és most a jobb vállam. És persze: a teljesen negatívan fényszögelt Mars, a Lilithel áll együtt a sorsképletemben. E gondolatfüzéren tovább menve, eszembe ötlött, hogy édesanyámnak is kizárólag a jobb oldali szerveit mûtötték meg és ezen a szálon visszajutottam az anyai ágon örökölt, fény-ellenes szellemvilágomhoz. Nem véletlenül áll a Skorpió Napom és Merkúrom, valamint a Mars által támadt Plútó, a Skorpió uralkodó bolygója az Ascendensemen! Anyai ági õsanyáim személyiségében biztos, hogy túltengett férfias töltetû negatív fény, az öncélúan munkálkodó sötét értelem, vagyis a férfi-ellenes mentalitás, aminek köszönhetõen Viktória dédnagyanyám, akinek két gyermeke és egy magzata meghalt, nyíltan irányítgatta a jóságos dédnagyapámat, és amely hamis fény hatására, õ viselte a kalapot a házban. És amely rögeszmés, fény-elenes gondolkozásnak köszönhetõen, a nagyanyám öncélú vallásosságba menekült, mintsem hogy beadja a derekát nagyapámnak és annak, az isteni akarattal összhangban álló kívánsága szerint, több gyermeket szüljön. Ugyanez a sötét fény mozgatta egy életen át szegény édesanyámat is, aki hiába, hogy szánalmasan naivnak, csaknem félkegyelmûnek született, aki végül már nem bírt magával és reggeltõl-estig eszelõsen rakosgatta, rendszerezte a bírósági fokon elveszített pere dokumentumait és aki, miközben a lakásajtaján belül, gõgös epétõl csepegõ, cinikus megjegyzéseket tett a perben szereplõ személyekre, a bíróságon és a törvényszéken meg sem kísérelte a szavát felemelni és elmondani mindazt, amit itthon annyira világosan elmagyarázott. Mindez, akárcsak az én sors-képletem motívum-rendszere, a generációk õsködében elveszõ, a közvetlen õsanyáim által intenzíven átélt, negatív fény-szellemben: a férfival szembeni nyílt, vagy rejtett ellenállás szellemében gyökerezik. Ettõl a félelmetes felismeréstõl még jobban kétségbeestem: világos, hogy én, aki valamikor, ugyancsak a férfiak hibáiban és gonoszságában véltem felfedezni az élet nyomorúsága okait: a fasiszta Matyi bácsi vadságában és kegyetlenségében, a bohém apám felelõsség elõli menekülésében, a bogaras nagyapám megbízhatatlanságában, az akarat-gyenge nagybátyám hasznavehetetlenségében, a velem született fény-zavar miatt, a bukott fény- angyalnak, Lucifernek vagyok az egyik megtestesítõje. Ezért, a belõlem kiáramló fény még nagyon tisztátalan, az én értelmi világosságom még mindig a luciferi szellem szerint munkálkodik rejtetten, annak van alávetve. Hát erre következtethettem abból, hogy a velünk szemben felsõbbrendûen viselkedõ, terhelt tudatú bírónõ meg kellett alázzon. Mivel annyira hajlíthatatlannak bizonyult az ostobaságában, végül én kellett megaláznom õt, azzal, hogy beadványt nyújtottam be ellene az elnökhöz, fehér a feketén bizonyítva, hogy a bélyegilleték megítélésének az ügyében, tárgyalásról - tárgyalásra tanúsított nyakassága arra vall, hogy a per lefolyását szándékosan hátráltatatja, illetve olyan helyzetet akar teremteni, hogy az illeték lefizetése hiányában, Simonék javára dönthesse el az ügyet. Hogy mit érzett és mit gondolt õ méltósága, a kicserélését igénylõ beadványt elolvasta, nem tudom. Én csak azt észlelhettem a következõ tárgyalás alkalmával, hogy a korábbi fölényeskedése megszûnt és a szabályoknak megfelelõen elhagyta a termet a mi ügycsomónk napirendre kerülése elõtt. Illetve azt, hogy iszonyúan meg volt hûlve, ami egyértelmû jele volt számomra annak, hogy a beadványom olvasása után, a lelke mélyén annyira meggyûlölt, hogy talán senkit azelõtt az életében. És, láss világ csodát, a másik bírónõnél, aki az ügy tárgyalását folytatta és akivel már lehetett értelmesen kommunikálni, törvényszéki szinten, megnyertem a pert! Ez viszont még nem jelentette azt, hogy az intézményes sors-cirkusz véget ért, mivel Simonék nem csak, hogy felebeztek, de bírósági szinten egy újabb pert indítottak el, amiben az anyám birtoklevelének a megsemmisítését igényelték. Ez viszont, már egy másik történet, aminek, ha áttételesen is, de halálos szerepe volt az életemben. Egyelõre a kauzális gyökereim Luciferi jellegének a felismerésénél, és az abból következõ rémületemnél tartunk. Ennek szellemében világossá vált, hogy mindaddig, amíg egy cseppet is tudok haragudni vagy akárcsak fuvallatként múló haraggal gondolni Kántorékra, vagy Simonékra, veszélyt jelentek mind a saját egészségemre és az életemre, mind a környezetemre nézve. Minél erõsebb a spirituális ismeretek által elindított igazság-keresés, az így feléledt Fényáramlás bennem tehát, annál veszélyesebb, ha nincs gondosan szeretetbe ágyazva. Ezért másnap egy szekrényfiókba süllyesztettem a földügyre vonatkozó periratköteget és öntisztító naplóírásába fogtam. Rég óta sejtettem, hogy a végeérhetetlen leleplezések segítségével utolsó leheletemig köteles vagyok kioldani és feloldani a bennem rejtõzködõ zavarokat. Most viszont bizonyossá vált az is, hogy a Plútói szellemiség számára a zavar-démonokat nem kímélõ öntisztítások alkalmával felszínre kerülõ spirituális információk gyógyító a hatásán, illetve a teljes feltámadás megkísérlésén kívül, más gyógyulási lehetõségem nincsen. Mindettõl el is keseredhettem volna, mert a Luciferi szellemnek a saját lényemben való felismerése, a teljes megtisztulás elérésének a szüksége, csaknem a

17 szentté válásnak a lehetetlennel határos keresztje elé állított, és tudtam, hogy nem lehet egy napnyi nyugovásom addig, amíg a személyiségem teljesen ki nem tisztul. Kétségbeejtõ volt már csak belegondolni is abba, hogy ezt, ilyen zavaros eszû anyával az életemben, ilyen, a nyomorúsággal csaknem határos anyagi helyzetben miként érhetném el? - Könnyû annak a szerzetesnek és papnak, könnyû azoknak a guruknak a személyiségük tisztulásával foglalkozni reggeltõl estig, akiket a család fenntartásának a gondja nem terhel. Én viszont nem hogy nem akartam a családról lemondani, mint Jézus, Buddha, vagy Ramana Maharisi, hanem legalább még két gyermekeket akartam látni Verácska mellett, de az egyszerû, kora reggeltõl késõ délutánig gyárban, mûhelyben, hivatalban, üzletben, vagy raktárban, vendéglõben, szállodában, stb. dolgozgató: termelgetõ, szolgáltató - fogyasztgató családapa szerepkörét sem akartam magamra ölteni. Én már megfogtam a spirituális élet ekeszarvát, felfedeztem az õsbûn jelentését s így nem fordulhattam a természetellenes kényelmi berendezéseket és élvezeti cikkeket fölöslegben termelõ, e boldogság okozó javakat és tárgyakat õrzõ-védõ eszközök gyártásának és használatának az ördögi körébe vissza. "Az út le s fel ugyanaz", állította Herakleitosz, és lehet hogy ebben igaza volt, annak ellenére hogy nem figyelt eléggé a szavak lényegi és több szintû jelentésére. Mert lehet, hogy az elsõkbõl lesznek utolsók és az utolsókból elsõk, de nagyon sok elsõbõl lesz utolsó, miközben nagyon kevés utolsóból lesz elsõ. Elég ritka az, hogy olyan nehéz karmával és hibás neveléssel az életbe indított személyeknek mint én is, összejöjjön az anyagi szûkséget, a betegséget és a végzetes családi konfliktusokat, a család felbomlását elkerülõ élet. Márpedig számomra nem maradt más lehetõség, mint ennek a lehetetlen lehetõségnek a megvalósítását megkísérelni. A Herákleitosz által elkövetett figyelmetlenséget eddig csak én észleltem, mivel felötlött, hogy a myüsztésznek a lényeget illetõen tévednie kellett, ha olyan gyalázatos módon végezte az életét, ahogy végezte: miután a száraz trágya-pakolásba zárt vízkóros testével kiült a forró napra, szétmarcangolták a városi kóbor kutyák. Hiába na, a myüsztész az ötödik elem jelentését nem ismerte, és így a kvinteszencia helyett, a másik három õselemet háttérbe szorítva, együgyûen a tûz elemet istenítette. Abban talán igaza volt, hogy az út le s fel ugyanaz, de, a Jézus megváltás tanát nem ismerve, figyelmen kívül hagyta, hogy felfelé az út, annál nehezebb minél üdvösebb. Könnyû elsõbõl utolsóvá lenni és nagyon nehéz az utolsóknak az elsõk közé emelkedni. Mert, miközben lefelé, a teremtés határain álló anyag alá, a gyûlölet mélységébe hanyatló negatív szenvedélyek poklának az irányába könnyen ereszkedtek le az õsanyáim, a Fénnyel töltött Szeretet irányába fordulva, csaknem lehetetlen a megváltást elérni olyan környezetben, amely az elit pragmatizmusa és a nép vallásos miszticizmusa mellett, csak az öncélú élvezeteket-szolgáló árutermelés és árueladás játszmáiban szerzett elõnyök életútját, vagy az örömökrõl való lemondás árán létrehozott életmûvek-útját ismerik a gondolkozók.