Dunkel N. Norbert: Egymásba térő ösvények KREATIVITÁS MŰVÉSZET LÉT SZINKRETIKUS ESZTÉTIKA ÚTBAN A METAELMÉLET FELÉ SUMMARY: Filozófia - benne az esztétika helye, jellemzője, az esztétika csak integratív-szinkretikus lehet a tudomány és az elfogadhatatlanul tudományosan (új papság?) technokratává vált világ -Nincs elválasztottság, csak egy természet van, így egy természettudomány lehetséges, nem lehet elfogadni a szélsőséges specializációkat metaelmélet -Integratív elemek, PÁRHUZAMOS KAPCSOLATOK bemutatása az esztétikában, kreativitás, alkotás, lélektan, agykutatás -tudat, egészélmény -Keleti és keresztény s z é p felfogás - Középkori esztétikai modell és mért érvényes ma is -a társ-természettudományok fényében is? -Káoszelmélet-, kvantumelmélet-, -teremtés = az alkotás létre-jövés lényege, -ábrán szemléltetve. Kreatív?, normális?, deviáns? és az új-szerű kiszűrése a társadalomban -Maga a világ alkotói lényegű, pszichoanalízis (a kreativitás és annak, ún. potenciális tere) Az általam ismert jelentős filozófiai művek között nincs még egy olyan, amelyről oly kevésbé tudnám megmondani miről is szól valójában, mint az Esztétikai elméletről Karl Markus Michel 1 A tudomány a kételyek és a végtelen széttagolások, -indokolatlan- specializációk (analízisek) világa. Leginkább a múlt az, ami a tudomány tárgya, kevésbé az, ami épp most van. Olykor még a múlt sem biztos, egy újabb bizonyíték, esetleg egy újabb felfedezés átírja a történelmet, de még a termodinamikai axiómákat is más fényben láttatja. A tudomány szélsőséges esetben- az állandó kétkedés, a paranoid védekezés pozíciója, mert minden adatot, minden elméletet és minden kíséreltet állandóan ellenőrizni-igazolni, verifikálni, bizonyítani, majd publikálni, később meg a szélesebb közönséggel elfogadtatni - megmagyarázni kell. A művészet más utakon jár. Az egyetem is, miként a társadalom, a lojalitást jutalmazza, e tulajdonsága folytán remekül szűri ki a tehetséget, az újat, a szokatlant, a váratlant, pont a»felfedezések és kutatások hivatott intézménye«fél az újtól. A filozófia sem tudomány, még akkor sem, ha ezt többen vajon mi okból?- próbálták bizonyítani. A filozófia még most is bölcselet (lenne). A logikus gondolkodás és érvelés, bizonyítás ellenére sem tudomány, hiszen a logika nem tudomány és nem is mindenható, a logika csak egy, egyfajta nyelv, szabályrendszer, és nem képezheti le az egész világot. A filozófia pedig intenciója és eredete szerint is, a világról való bölcselkedés, tehát nem tudomány, tárgya szerint nem szűkülhet le részterületekre. 1 Versuch die Ästhetische Theorie zu verstehen W. Adornos Suhrkamp Verlag, 1980, 41.
Tulajdonképpen (ma már) megmosolyogtató paradoxon a tudományfilozófia, az esztétika, az etika, a nyelvfilozófiák és a politológiák, hermeneutikák és ontológiák markáns elhatárolódása. Az erős széttagolódás eleve igazolja a HEIDEGGERI LÉTFELEJTÉS fogalmát, egyben magyarázza az ördög, a diabolus szó indogermán eredetét, ami; a δια, divisio (szétosztás, megosztottság) dispersio (szétszórás és szétszóratás), differentia (külön-b-ség), dif ferre[re], szét-vinni (differemment, différence -fr. difference -ang.). A bölcsesség újra és újra figyelmeztet, hogy az információ, de az információ fizika korában, épp az információk felértékelésnek idején, mégsem a puszta információ (legyen az egy fontos adat) számít, hanem pont az egészlegesség és integráció. Az egészlegesség (holisztikus, vagy rendszerelvű) gondolkodás a bölcsességet azért tartja hatékonyabbnak, mert NEM»PUSZTA«INFORMÁCIÓT AKAR, HANEM STRUKTÚRÁT, ahol az információ kevesebb, mint a struktúra maga. Az integráció azt jelenti, hogy EGY INFORMÁCIÓ TÖBB RENDSZER TAGJA is hálózat, hologram! Az esztétika mint»tudomány«(kötelező objektív függetlenség az alkotástól, ami oly mélyen hathat ránk!) eleve (mert a művészetben lényegéből adódóan- nem sok tudományosság 2 van) nem létezhet, a műelemzés csak-filozófiai szemlélete pedig lehetetlen, ma már tarthatatlan is, a művészet szükségképp jelenik meg az antropológiában, a pszichológiában, de még a pedagógiai, terápiás jellegű, személyiségfejlesztő aspektusokban és gyakorlatban is. Ezért az ESZTÉTIKA CSAK HATÁRTUDOMÁNY lehet. Amikor a filozófia egy korábbi tekintélyre utal, átvette a tudomány tekintélyelvűségét, no meg a vallásét is, jóllehet: a filozófia pont ettől a tekintélyi alapon történő meggyőzéstől mentes állapotában az ami: szabad bölcslelet. Mert a: A bölcselet nem birtokol. A bölcselet önmagáért is van, nem egyszerűen a világ megismeréséért. Lehet mást gondolni. Lehet más módokon közölni is. És a bölcselet nem információ lexikon, hanem több benne a felismerés, azaz a gondolkodás inkább műveleti jellegű, mint lexikális felhalmozás, és a bölcseletben a jobb féltekei intuíció, érzelmek, így tehát egyfajta helyes arányosság, a szív is benne van. A bölcs szelleme arányos, nem csak balféltekés, csak kauzális-konvergens gondolkodású torzó csupán. 2 A művészet elsősorban jobb agyi féltekés, sőt, a sámáni extázisban sejt színtű (mikrotubulusok kvantummechanikai információ szállítása a kollektív tudatalatti infok elérhetősége)
A BÖLCSESSÉG A TUDATOSSÁGGAL BÍRÓ EMBER LÉTMÓDJA, -NEM MINDEN EMBER SAJÁTJA. A tudományos tekintély a hagyományon alapul, aki nagyon okos, az a tanszékvezető, aki már nagyon-nagyon vallásos, az fő-esperes. Persze ez nincs így (mert sokszor a professzor úr a legbutább), ha meg így volna is, nevetséges lenne. Hogy lehet valaki még jobban vallásosabb, hogyan is lehet valaki a legvallásosabb, miként is lehetséges többet birtokolni a hitből, mely úton-módon képes az ember több információt felhalmozni? A társadalom évezredek óta valóban a birtokláson és rangsorokon alapszik, ennyire a létfelejtés (Káli Istennő, a káosz és szellemi sötétség Istennője 3 ) korában vagyunk. És már mióta! Az élet lényege a tapasztalás, majd a potenciáink kibontása, valamint felismerések elérése ezért is szenvedünk-fejlődünk, a tanulást segítendő; hogy külön-állásunk, ego-nk eltűnjön. MERT A KÜLÖNBSÉG; ILLÚZIÓ. A nyugati társadalom az ego-ra épül, ezért lehet fő-esperes az, akinek (vélhetően) több a hite, és tanszékvezető egyetemi docens, akinek még több ismerete (ami nem tudás) van valamiről. Ezért az a fontos, akinek több pénze van, mert a pénz politikai hatalommá váltható. Ha az élet célja az ego kiélése, a művészet értelme azonnal, per sponte sua eltűnik. Ha művészetet, mint nem hasznosat, és mint mindennapi tevékenységet (ami élménnyel itatja át csak-ráció létünk) kivonják a társadalmi gyakorlatból, lényegét veszíti el. Ami az élet megélését, a léthez való, ún. közvetlen viszonyt illeti, a vallás, a művészet és a művészi létmód egymással mélyen összefügg. Az esztétika a tudomány hatására leválasztja a művészetet a vallástól, de még a társadalmi környezetétől is. Majd tovább szabdalja a művészetet, templombelsőt elemez, de már nem hallod benne a kórust, állítólag a freskóelemzés nem ide tartozik, orgonát elemzel, de nem helyezed vissza a templomtérbe, s az egyházzenét meg sem említed, a táncot elemzed, holott: a tánc egyszerűen nem létezik a táncoló nélkül A vallás és művészet lényege egyazon tudás, inkább; a bölcsesség elérése, a HOGYAN-LÉT? megtanulása felismerések és elmélkedések, tapasztalatok és intuíció által. (A logika kimaradt. Nem tartozik ide.) A művészi, a spirituális tudás ébren akarta tartani az embert, hogy ne kerüljön a létfeledés állapotába. A tudomány egy-fajta módon logikus, de rendszerként nem is lehet az, vagy nem lehet ellentmondásmentes, teljesen (Gödel tétele!) tehát csak egy ösvényen és egyetlen eljárásrendszer (a logikai szabályrendszer) műveleteivel, ráadásul összefüggő elemeitől széttagolva vizsgálja a világot. Mivel lépésekben halad, és konvergens gondolkodás jellemzi, nem tud oldalra tekinteni, távoli, de analógiájuk folytán összeillő dolgokat összekapcsolni. 3 Helyesebben, a periodikusan működő világegyetem egy korszakának szimbolikus megjelenítése 3
S ami a legfőbb: nem tud mit kezdeni az ún. EMERGENS, a részek összességeként levezethetetlen nem logikusan felmerülő, megjelenő egésztulajdonságokkal. (Az egész, nem mechanikusan a részek összege, az egész mindig több is, egészen más minőség is, mint a puszta alkotók mechanikus összege). A BÖLCSELET pedig nem tudományos teória, ami időhöz, érvényességi tartamhoz és sokszor bizony tekintélyekhez (tudóstársak citációjának, és persze az egymásra hivatkozás kényszere) kötött. A TEKINTÉLY pedig merev közeg/ mérce/ MEGFELELÉSI KÉNYSZER: eltapossa a kreativitás zsenge rügyeit, nem lesznek virágok, a tekintély fél, ezért agresszív, és csak önmagát akarja, semmi újat. Egyben az egymást muszáj idézni tudós tekintélymániában született információk szükségképpen veszítik el érvényüket, szavatossági idejük lejár. A vallásiművészi törvények nem annyira csak a társadalom termékei. Ezért időtállóak. A művészeti törvények 4 a világegyetem sajátságaihoz (pl. spirál, aranymetszés, tehát a természet törvénye, mintázat idea) inkább állnak közelebb, mint az emberi társadalomhoz; a vélekedésektől, divatvilágnézetektől és változó tudományos paradigmáktól túlzsúfolt világához. A kozmosz maga a Lét, a meg nem nyilvánult Lét múló formákba költözése, megnyilatkozás. De ez nem emberiesített, nem interpretált, nem közvetített. A közvetlen létélmény a vallásban és a művészetben tud csak így, eredendően: közvetítetlenül megnyilatkozni. Nos, ez az az ok, ami ontológiai mozzanat, mert a léttel kapcsolatos, a művészetben megragadott univerzális törvények közvetlenebb módon kapcsolódnak a léthez, mit több: megidézik magát a létet. A LÉTÉLMÉNY olyan EGÉSZMINŐSÉG, ami messze nem csak lélektani jelenség. Mindenki tudja, az élményeink, látens emóciók mennyire árnyalják, vagy befolyásolják a(z objektívnek hitt) gondolkodásunkat, mi több; meghatározzák az élethez való viszonyulásunkat. A létélményben, a művészi katarzisban azonban tovatűnik a gondolkodás, előtűnik az ember eredetibb természete, ami nem kognitív, nem reflexív, nem is csak emocionális, hanem megmagyarázhatatlanul, azaz a szavakon túli: egész. A művészet eredete, oka, mélyen emberi jelenség. Mégis, lényegesebb elemei az univerzumban gyökereznek. A VALLÁS oldaláról nézve, a műalkotás, pontosabban a közösségi művészet hajdanán, egyfajta spirituális emlékeztető volt, mégpedig MINDEN LÉTEZŐ EREDETÉre való emlékezés. A forrásnak, a buddhizmusban az ürességnek állított emlék. 4 teremtés-keletkezés, végtelen, struktúraépítés, fizikai-matematikai, sőt, társadalmi törvények, a kozmológia erős és gyenge antropikus érve, [emberarcú univerzum] stb. 4
ANTROPOLÓGIAi oldalról az ember nem tud szimbolikus tér-nyerés nélkül, FELAVATOTT ÉS EMBERIVÉ TETT HELY nélkül létezni, az emberivé tevés eszköze a szimbolikus tér-nyerés, ami egyúttal fejlődés-lélektani tény (Mérei, Piaget, Winnicott, és a heideggeri tér-nyerés IS). A társadalmi konformizmus egyenesen kreativitás-ellenes is lehet, a természeti lét viszont eleve megkívánja, hogy az ember föltalálja magát a természetben, egy kicsit alkalmazkodva is hozzá (assimilatio) meg egy kicsit átalakítva (adaptatio) a természetet. Nem oly kevés pszichiátriai és klinikai klasszifikáció szerint a túlzott engedelmesség (és az e mögötti autoriter nevelés, és diktatórikus társadalmi viszonyok) betegség (Jung, Alfred Adler), és a kreatív életszemlélet lenne az élet egészséges állapota, avagy, ahogy Winnicott kutatta és meggyőződésévé vált; a KREATIVITÁS A LÉT ALAPÁLLAPOTA. E kijelentés azonban már messze meghaladja a pszichológia kompetencia körét. Ami, nem hogy nem baj, egyenesen szükségszerű is; szerény munkám pont az összeköttetések kimutatására irányul. A kreativitás, mint A LÉT ALAPÁLLAPOTA látszólag lélektani, egész pontosan, alkotáslélektani, sőt, fejlődés-lélektani (növekvő gyermeki kompetenciák, játékhelyzetek, fantázia, szimbólumolvasási, majd szimbólumalkotási képesség) fogalom. Minden teremtésmítosz közös, és kvantumfizikailag igazolható alapja, hogy a világ a semmiből, helyesebben az ürességből (buddhizmusban: súnyatá, a kvantummechanikai vákuum) vagy önmagából (rekurzió) keletkezik. Ilyen módon tehát a világ maga kreatív, különösen, ha a teremtés folyamatos, máig zajló történés és itt fontos rámutatni, a kvantumfizika és a vallások igenis összeérnek, a világ a»semmiből keletkezik«folyamatosan megújulva, a creatio ex nihilo bizony igaz. A lehet -ből lesz a nem lehet, s a nem lehet -ből a lehet. A tér (aither, éter, önmagával lép kölcsönhatásba, így jelennek meg a virtuális részecskék, majd a téridő huzamosan fennálló zavara, az elektron, mint egyik legősibb harmonikus, nem csillapított oszcilláló rezgés.) A semmiből való keletkezés csak azok számára megütköztető, akik arra szocializálódtak, hogy folyton valamiből lesz valami, ám ez nem igaz (semmi és valami nem ellentétpárok, mint ahogy a Möbius szalag felcsavarodó vége is azonos eredetűek). E mai világ különösen kedvez a hülyéknek, a mintakövetőknek, a nyáj tagjainak, akik soha nem tesznek fel kérdéseket, egész életük reflektálatlan még akkor is, ha az illető netán egyetemi oktató. Ráadásul tényleg az a látszat, hogy egy dologból jön a másik, a másikból a harmadik A- ból kifejlődik B, B-ből C, de nem. 5
C-t visszavezetem B re amit, majd A ra, dedukció. Először is, ez primitív logika, és mint ilyen, erősen kötődik az ún. KONVERGENS GONDOLKODÁShoz, a divergens gondolkodás 5 az, ami feltárja, hogy MAGA A VILÁG DIVERGENS: szerte-ágazó, hálózat (gráf, organikus hálózat, nem centralizált jellegű inkább, mintsem egy egyenes, logikus szálon történő fejlődés, kibontakozás. A metaelmélet alapja, hogy világunk a csak divergens módon feltárható összefüggések, az széttérő szálak szövete. Mégis, a specialisták vakon: egy egységessé erőltetett hálót szőnek, -de csak a maguk területén, pedig a széttérő tények, jelenségek egy világ-egészet adnak ki, nem pedig a specialisták szeletkéjéről szólnak. Másodszor, B nem feltétlenül A következménye, sokszor a B állapot eleve benne van (immanencia) mint törvény/ lehetőség, potencia (possibilitas) az A állapotban. Számtalan jelenség gyorsan múló, nincs is saját természete (szvabhava -buddhizmus) mégis, a tudomány sokszor tanulmányozza a lényegtelen jelenségvilág fenoménjeit, epifenoménjeit. A»lehet«-ből lesz a nem lehet, és a»nem lehet«-ből lehet a lehet ( ). Ez univerzális igazság. A nem lehet az a káosz, ami még nem struktúra, még nem valami, még nem rend, filozófiai nyelvjátékban ezt hívják: a valamivé alakuló semminek, a matematikában, informatikában: információkapacitásnak, ami, bár nem valami még, mégis: alapanyaga a valaminek (lásd káoszelmélet). Amit az elhülyült, jól szocializálódott ember (átlagember) valósághoz való viszonyát jellemzi az az, hogy perszeveratív; kórósan ismétel, megtapad, passzívan viszonyul ahhoz, ami már van. Ráadásul maga a tudomány is erősen perszeveratív tud lenni; hiszen elődök, torz, elavult iskolai szocializációk 6, tekintélyek és bizonyítások (elfogadott bizonyítékok, ami nem feltétlenül jelent igazit, megbízhatót, csak annyit, a paradigma egy adott tanszéken, tudós körben bejáratott), valamint a (tudományos[nak hitt]) múlthoz való ragaszkodás. A tekintély, megszokás, a tekintélynek való megfelelés és az elutasítástól való félelem megöli a kreativitiást. A tudomány az egyik legmerevebb és az újat elutasító rendszer, csoda, hogy néha a feltalálók, újítók túlélik saját tudományos közegüket. A világ a középszerűek uralma alatt áll, aki a széppel és végtelennel esik szerelembe (Simone Veil nyomán: a szép a pillanat és az örökkévaló metszete, melyben egyszerre van jelen a végtelen és a jelen), úgy jár, mint az irracionális számok a képletekben, a végtelen mennyiségek a kvantumfizikában: renormálják = kiküszöbölik az alkotó szellemet, mert érdekes módon- zavaró! 5 divergere, (eredetileg dis + vergere) = 1. hajlítani, irányítani, 2. széttérni, eltérni, elhajolni,szétágazó szétterül, szerteszét terjed (dis+fundere, diffusio) -latin 6 A kvantummechanika korában az iskolai tankönyvek még mindig golyóknak ábrázolják a molekulákat, stb. 6
Conservare, megőrizni a régi értékeket, tudást, csakhogy az Univerzumban nincs mit megőrizni, mert az folyton változik. Még a természeti törvények is változnak, ráadásul a mi Naprendszerünk, sőt, a világ anyagi szegmense csak egy, a végtelen világrészek tengerében. Az alkotás, a spiritualitás kikerüli a konzervativizmust, nincs rá szüksége: aki alkot, az ad, aki folyton megújul, miként a természet, az nem szorong az elmúlástól, változástól. Maga a ragaszkodás a szorongásból születik, legyen valami stabil a nem stabil anyagi világban, legyen egy változatlan, örök centrum, de ilyen az Ember világában nincsen, nem is lehet. Az EMBER = az eltévedt faj, a VILÁGBÓL AZ ELMÉJÉBE KÖLTÖZÖTT. I. A kreativitás, lényege szerint egyfajta teremő, átalakító, önfejlesztő, többdiemziós működés és jelenség. Kvantumfizikai, molekuláris, biológiai (a neuronok asszociativitása + neuregulin enzim-aktivitás, az agy belső szűrő [látens] gátlása) pszichológiai (originalitás + problémaérzékenység + alkotóerő) értelemben is állandóan zajlik. A kvantumos (energia potenciál-) ingadozásban az energiaóceánból (vákuum) részecskék és anti-részecskék ugranak elő, majd egymást megsemmisítve, energiát sugároznak szét. Maguk a részecskék nem önálló entitások; más részecskék mintázatai. Állandó nyüzsgés, mozgás, mintázatváltás, dinamikus változások, hullámzás zajlik. A gondolatok, érzelmi hullámok, s e kvantumbizonytalanságból születő részecske táncnak, miként az ürességnek, nincs saját természete (szvabhava), mégis: PhD dolgozat születik pl. a kutyaugatásról, amiről már nagymamám megmondta, -négy polgári elemi iskolával-, hogy hat alapfajtája van, vagy PhD születik arról, hogyan reagálnak a kinemesített kutyák a domináns farkas faeces éből (ürülék) kiszagolható hormonra. Bizony, olykor szarból építünk várat, töredékinformációt tekintünk épületes egésznek, devalválódott a tudás templomában, az egyetem (Humbolt) folyó képzés! Triviális felismerések és publikációk dömpingje, azaz a semmi kist tudások áradata eltakarja előlünk; magát a létet! Ám, ha minden csupa banalitás, jelentőség nélküli, töredékes és felszínes, banálissá lesz a világunk is. Tárgy-tudatosság uralkodik a világban: a gondolatok/ jelenségek/ anyagi formák, általában: a formák kötik le figyelmünk. Lét-tudatosság helyett. A tudománynak amúgy is van egy nagy baja, elveszítette a szabad kutatások lehetőségeit, a technikát a politikát szolgálja, azt kutatja, amire pénzt adnak, azt kutatja, amiből technikai haszon, majd tömegtermelési üzlet lesz. Nem az embert szolgálja, s nem megismerés többé, csak manipuláció! 7
II. Antropológiai értelemben az emberi törzs mindig tér-nyeréssel hozta létre a tábort, helyezte középre a totemoszlopot, mint a világ tengelyét, az axis mundit t. E térnyerés egyszerre pszicho-analitikai és antropológiai; bekebelezés, megszelidítés, felszentelés, és, mivel az ember nem a természet szerves része, elnyerés is. Valamit elveszünk az ember számára (konkrétan és szimbolikusan is) lakhatóvá teszünk. Állati és növényi alakokkal, a természeti erők szimbólumaival vette el, egyben tette lakhatóvá az ember (a maga számára) a tisztást, a barlangot, a hegyfokot. A szimbolikus humanizáció egyszerre volt mágikus művészet, antropológiai sajátosság és lélektani aktus. III. A vallásos, közösségi művészetben a műalkotás gyakran emlékeztető; a lét eredetére, az ember lelkiségére, szellemi természetére, istenre emlékeztet, a LÉT KÖZÉPPONTJÁt jeleníti meg szimbolikusan Az ember e földön helyet, és mértéket keres magának. Amikor a művészet és a vallás (bensőség, [üresség, amiben minden forma meg tud jelenni] intus és transzcendentális dimenzió) megszűnik, az emberiség meghal. Mert költőien (értsd: alkotó módon) él az ember (Hölderlin). A költő, a zenész, a festő, a vallásos ember mind: keres (mert az embernek nem adatott örökölt, kész mérték, mint az állatoknak). Ha, és amikor ez a mértékkeresés megszűnik, akkor az emberek körvonalak lesznek, biorobotok, de többé már nem emberek. Magából a kereső ember kereséséből (μασαι, maszai) származtatják a múzsák szó etimológiáját. A művészet ilyesformán nem τεχνή (tekhé), hanem az ős-egyet felidéző mágia. Inkább szakralitás, mint költés, ποιησίς (poiézisz), vagy a tekhnitész, agyagos mester készítőművészete. A művészet nem egyszerűen ismeret és mesterség (tekhné), hanem létre hozás. A mű nem csak létrehozás, de megcsinálás (gewirkt) is. A művészet egy adott módon és formában, a műalkotásban, azaz: egy létezőben létezőbe teszi (er-wirkt), kényszeríti a létet. Az ember antropológiai specifikája az, hogy kereső lény. Hogy világát a mérték keresésével és mértékadással teremti meg mivelhogy a paradicsomot (a mértékkel bíró helyet) elhagyta. Eredetünk Isteni, akitől származunk, mert az ember nem állat történetileg, antropológiailag nem a természetből eredeztetjük magunkat (még a Darvinizmus divateszméje ellenére sem). Nos, ekképp lesz majd a művészet, legelébb zene, de minden művészet is (vallásba oltva), az ember antropológiai specifikájává. Új élettér alapításakor, a leendő táborhely, város elhódításakor, tér-nyeréskor, és minden új bemutatásakor/ kodifikálásakor/ jóváhagyásakor (közösségi kontroll) ősi imák és énekek szólnak. A régi identitást, VALAMIFÉLE LÉTEGÉSZBE ÁGYAZOTTSÁGOT újrateremtő ceremóniákkal avatódnak fel, szentelődnek fel és lesznek lakhatóvá az ember számára az új terek. 8
Ez, egyúttal a szimbólumképzés folyamata is, mely törzsi és egyedfejlődési sajátosság. Bion, Segal (pszichoanalízis), de más, kulturantropológiai szerzők szerint is, a szimbólum a primitív én (primitív törzs) és a primitív tárgy (jelenség, esemény, kapcsolat) közötti láncszem. Én szimbólum tárgy. Lélektani értelemben: csak olyan dolgokat tekinthetünk szimbólumoknak, melyek a tudatban logikailag megmagyarázhatatlan és indokolatlan indulati súllyal szerepelnek [ ] indulati túlsúlyukat valamely más dologgal (képzettel) való tudattalan azonosulásból merítik (Ferenczi Sándor, A szimbólumok ontogenezise, 1913). Persze, a mérték kereséssel kapcsolatban hamar kiderül, az ember mértékhiányos lény, eltévedt létező. Nem egyszerűen eltévedt, de kitévedt a természetből φύσις (fűzisz, természet és természetesség) helyett τέχνη (tekhné, termelt természet). Az ember nem bírja a létezés zsinórmértékét, a lét hogyanját, eltévedt, mértékhiányos létező. Nem egyfajta merev kánonra (mérték, szabály) gondolok, hanem arra az állati ösztönre és intelligenciára, mellyel az állatok a létben belül maradnak. A kánon nem [csak] zenei műfaj. És itt most igen kézenfekvő a ZENE és a VILÁG közti analógia: a világegyetem legkisebb egységeiből (téma = minta, algoritmus, modul, alapegység) is levezethető az egész (immanencia, rekurzív és kvázi rekurzív matematikai függvények). A kánon, legyen akár 4-5 szólamú, egyetlen témából áll, még akkor is, ha valamelyik szólam pl. lassabban (augmentáció), vagy visszafelé (pl. rákkánon esetén, rákfordításban) olvassa-játssza a szólamot. Azonban a kánon a levezetés, az implikáció ( belebonyolódás, belekeveredés), elágazás, az egyre gazdagabbá válás is, s mint ilyen: AZ EGY-BŐL 7 VALÓ FELÉPÍTÉS elve. Teológiai (teremtés, kiáradás az Egy-ből) is, biológiai is, (erőhatások gének testterv szellemi kiteljesedés sorsesélyek) és kvantumfizikai elvek (szingularitások, a non-lokalitás [bár a kánon az egyből {motívum, téma, mag} fejlődik, minden szólamban és ízében hordozza a zenei alapelvet, arkhét] és a világegyetem önhasonlósága) is egyben. És ekkor már régen elhagytuk a violinkulcs birodalmát. Egész életünk szervezet-szervezés. Organizáció. Egész szervezetünk billiónyi, szervezett működés: organizmusok vagyunk. A rend 8algoritmus, ritmus, minta, elv szerinti működés), a folyamatszervezés pedig mindig ritmikus, mondhatnók; zenei jellegű! Constituo ergo sum = elrendezek, tehát vagyok (rendet teszek és így lenni [nem széthullani] tudok). Persze, a hiánylény mivoltunk az akaratszabadság alapja. Igaz, szabadok vagyunk, de buták is, szinte mindig rosszul választunk. Mivel nem tudjuk önmagunkat meghaladni, ezért választjuk mindig a destruktívat, a szeparációt, a hierarchiát és a forma (gondolatok, érzelmek) világát (VAK TÁRGYTUDAT). Nos, a szépség (= harmónia ) szimbolikus utalás a Létre, magára, a LE NEM VEZETHETŐ EGÉSZRE, (vagy legalábbis a nagyobb egészre). Pont a gondolatok és annak filozofikus zsúfoltsága takarja el a gondolatok mögötti létet! 7 Prótotypon, arkhé, csírából való kisarjadzás. 9
Ezért hihetetlen veszélyes a filozófia, a gondolatoktól zsúfolt elmében soha nincs csönd, nincs hely az újnak, az újszerű értelmezésnek. A szép nem egyszerűen; tetszetős és nem csinos (decorus). Ezért nem is élvezet (delectio). A szép inkább ÖSSZE-ILLŐSÉG (congruentia Bonaventura, Isidorius, Augustinus), amely nyomán eltávolodunk magunktól (alienatio Richardus de Sancto Victoria, ön-feledtség, vagy az én kitágulása), de megtisztulunk (katharzisz nem csak!- Arisztotelész) mindattól, ami nem fontos, túlontúl evilági, politikai, társadalmi, hétköznapi, ráadásul oly felszínes és nem állandó. A kép nem imago és nem valamivel való hasonlatosság (similitudo), a kép, zene és vers és minden művészi a felidézés eszköze. A létfelejtés ellen hat, a MŰVÉSZET A TELJES[ebb] LÉT MEGIDÉZÉSE. Tehát a művészet nem az, ami a»művészet (ars) előírásain és szabályain (lege artis) alapszik«, inkább afféle nyelvhasználat, mely szabályokat és tropusokat 8 azért használunk, hogy mások is megértsenek bennünket, mint alkotókat. A kevert-lény ember (ész és intuíció, ego és közösségiség) leginkább a harmónia segítségével őrizhetné meg a feszítő ambivalenciák veszélyeztetteintegráltságát. Én szimbólum tárgy. Lélektani értelemben: csak olyan dolgokat tekinthetünk szimbólumoknak, melyek a tudatban logikailag megmagyarázhatatlan és indokolatlan indulati súllyal szerepelnek [ ] indulati túlsúlyukat valamely más dologgal (képzettel) való tudattalan azonosulásból merítik (Ferenczi Sándor: A szimbólumok ontogenezise, 1913). A szimbólum a felismerés eszköze. Ha Nájki cipőt visel, ha rockernek öltözik valaki, vagy éppen Mozartot hallgat I-podon, számtalan utalást hordoz, hova (melyik társadalmi réteg) is tartozom (identitás mozzanat)? Milyen az ízlésem? Az orvos fonendoszkópját, az ügyvéd palástját, a gépész csavarkulcsait, a király koronáját szerep-kiegészítőknek hívjuk. Vagyis, olyan szimbólumnak, ami UTAL az illető társadalmi szerepeire. De maga a műalkotás is szimbólum, mi több: SZIMBÓLUMRENDSZER. A szép valami eszmeire, totálisra utal, olyan valamire, ami nincs is közvetlenül jelen. Az ember töredékes lény, (σύνβολον τοú άνθρώπον) hiánylény (hübrisz/ gőg), génjeiben alig van valami állati, azaz ösztönei nem elegendőek a (biológiai) túlélésre. Az ösztönei mellett és azt pótlandó: szellemisége jeleneik meg. A művészet és vallás szimbólumai egészítik ki a töredékes lényt egésszé. Ezért, a művészetterápia: szimbólumterápia is egyben. Az esztéták úgy beszélnek a művészetről, hogy nem tudnak semmit, vagy nem említik a kreativitást. 8 fordulat, beszélgetés témája, témaválasztás, előadási mód is a zenében: tropus, hangsor és modor (modus). 10
Az agykutatók beszélnek úgy az agy belső, ún. látens gátlásáról, hogy tudjunk létrehozni fókuszolt figyelmet (így a szabad asszociációk és ötletszerűen betörő új idegimpulzusokat legátoljuk), hogy meg sem említik; a kreativitás egyik jellemzője, hogy nem akarjuk (esetleg nem tudjuk) kiszűrni a váratlan ötletet. Sajátos szakmai szocializációjukban elbutult pszichiáter ömleng a rádióban, hogy szerinte- minden alkotó beteg, mert lelkileg van valami fájdalma, feszültsége. A műalkotás oka valóban a disszonancia, mind emberi-faji, mind személyes szinten, -ám ez a felszínesebb (Un-heimlichkeit 9, az eltévedt lény, hübrisz) ok. Igaz, bárminő struktúra kezdeti feltétele eleve távol áll az egyensúlytól. 10 A műalkotás miként az egész világ- oka a bőség. A laborban egy-utas, szűk-ösvényen haladó, csak-konvergens gondolkodásúvá sterilizálódott kutató állítja, hogy az újszerű gondolatok és bizarr hallucinációk oka az agy, az idegi működést (akciós potenciált) gátló neuregulin enzim nem tudja kellőképp útját állni a váratlan és túlburjánzó asszociációknak ami csak a maga konkrétságában igaz. Tehát kreatívnak lenni agyi kémiai zavar. Az enzim génjét is megtaláltuk, a működése is ismert, de ez már megint csak egy mozaik, nemhogy egy szelet az egész kép kialakításában. Egész tudományos így esztétikai életünk is mozaicizmusban szenved: hol itt, hol ott egy sikeresen túlélt, de izolált mém (kulturális gén), ismeretanyag, de semmi EGÉSZ-ség. A kis kutatónk azt már nem tudja, hogy a gátlás máshol esetleg serkentés, a gátlás gátlása meg egyenesen az. Hogy az agy egészleges, és a művészi problémaérzékenység, a forma érzék meg messze nem magyarázható a neuregulin enzim aktivitásával! Korunk tudományos népszerűsítő aktusai azonban ugyanolyan foltvakságban szenvednek, mint maga a tudomány. Rész, az egész helyett, de pars pro toto. Az agy élettana még nem lélektan (rendszer-váltás), a lélektan nem karakter (rendszerfelettiség) még, nem társadalom, a művészet pedig éppoly holografikus és gazdagon szerteágazó (divergens), mint maga a lét. Holo = egész, grafeín = írni, az egészet átfogóan leírni. Rendszerközi, metarendszer. Hogyan lehet az egészet átfogóan leírni? Nos, ez csakis szimbólumokkal, no meg metaforikusan lehet! A metaforikus gondolkodáshoz eleve a kétértelműség átlátása, ehhez jobb féltekei gondolkodás, tehát: tágabb kontextus látása is szükséges! 9 hontalanság -Heideggernél 10 lásd disszipatív rendszerek (energiát vesznek fel a környezetből), de lélek törvényei között is vannak átalakult fizikai törvények ami csak a rendszerelvű gondolkodás során lesz érthető. 11
Meta (trans) = át, ferein (fero = viszek) = ÁT-VITEL, és az EGYESÍTÉS nyelvi-fogalmi és kontextuális, azaz: paradigmákat egyesítő eszköze! A gazdagság és elágazás már agyi szinten, nyelvi-fogalmi szinten is adott, csak a metaforikus, szimbolikus az, ami; holo + grafikus, avagy: holisztikus (egész leges). Ennek hiányában a tudományos nyelv a mindenre, az egészre, az összefüggésre elégtelen. A még gyermeki érettségű agy (előbb érő jobb agyfélteke) és ennek a primitív törzsi viselkedési megfelel (mágikus-mitikus gondolkodás, több jobb féltekei színezetű idegrendszeri működés, kevésbé elkülönült individuum, együtt-lét, csoportszellem) egymásnak. A jobb agyi félteke működését messze több intuíció, költészet, érzelem, humor és metaforikus gondolkodás jellemzi. A metafora képzése már antropológiai sajátja az embernek, de nem biztos, hogy a természet más módon (vö.: az agy parallel distributed process működéseit) nem találta föl, ez információ feldolgozási és önkifejezési utat. Mint már más helyütt, korábban mondottam, a nevelésben, a zenei nevelésben és művészetterápiákban nagyon előnyös a jobb és bal félteke integrálódását 11 segítő metaforákkal kiváltott humor, megragadás és önkifejezés. Mivel a metafora, a képies beszéd, a hasonlat, tehát a költői eszközök eleve több agyi központot aktivizálnak (bársonyos hang, lóg az eső lába, az idő vasfoga) sokkal jobban fejlesztenek, sokkal jobban alkalmasak bárminő egész megragadására. A szinesztéziás élmények és szavak eleve az agy három lebeny vidékénél (temporoparieto-occipitális) alakulnak egymásba, majd sugároznak szét. Így valósul meg a kreativitásban oly értékes divergencia, azaz: több lehetséges kapcsolat létrejötte. Ráadásul az alsó fali lebeny (parietalis inferior) lebenyke asszociációs (azaz gazdagon integrált, tehát a divergenciára alkalmas!) központi idegrendszeri terület több érzékszervi modalitást szervez egybe (pl. hallási-tapintási-látási ingeregyüttes). Sőt, a természet ezt fokozandó a beszédmegértő fogalomalkotó ún. Wernicke beszédközponttal szoros anatómiai kapcsolatban áll innen a jó verbalitásúak gazdag kifejező képessége. Tehát nem igaz, hogy a kreativitás és a divergens gondolkodás csupán a neuregulin enzim működési zavara 12, maga a divergencia sok párhuzamos konvergencián alapul, s nem patológiás. Leginkább a kulturális elfojtás, sőt; büntetés (konformitás-kényszer) miatt igen sok kisiskolás, majd gimnazista arra szocializálódik, hogy passzívnak, sablonosnak, átlagosan normálisnak mutassa magát! Agyunk bal féltekéje folyton összehasonlítja a jelent a múltbéli mintákkal, tapasztalatokkal, nem látja az újat, vagy az új megzavarja őz. 11 F. Levin, Integrating some mind and brain views of transference American Psychoanalitic. Assn. 1997 és a némiképp hasonló: A. Modell, Reflexctions on metaphors and affects - American Psychoanalitic. Assn. 1997 12 Mely szerint nem tudja meggátolni a diffúz ingerület szétáramlását, az idegsejtes akciós potenciál ingerület könnyű tovahaladását. _és innen származna túl sok asszociáció, de ez önmagában még kevés a kreativitásban megjelenő divergens gondolkodáshoz és fluenciához (ötletek könnyed áramlásához). 12
A bal félteke, jósló és anomália (eltérés, hiba) észlelő és kiszűrő funkciója ma ismert biológia i tény. Ám ha az iskolák a ráció és a tudomány nevében csak balfélteke használatra szocializálják, sőt, idomítják a gyerekeinket, akkor a bal félteke ún. anomália detektor funkciója a való életben is megjelenik, ami új, friss, ismeretlen, eltérő, az veszélyes, azzal nem lehet mit kezdeni: az anomálisa. És az ismert/ jósolható/ sematikus világ ismert jelenségeire adott ismert válaszok uralkodnak, míg az [deduktív és kauzalista] ész uralma a felvilágosodás (= ami szörnyű elsötétedés inkább, bár, amit siègle de la lumière nek neveztek). Az ész mögött (már megint) a pöffeszkedő és kompetencia-éhes ego áll. A szimbolikus és metaforikus egyesítések (össze-kötések, kapcsolatképzések) mögött eltérő minőségek és tendenciák vannak, lehetnek lélektani feszültségek és lélektani szimbólumok, amik igen könnyen a kulturális elterjedés révén- már szociális, vagy akár művészi szimbólumokká, akár sztereotípiákká (közhelyekké) is válhatnak. Az összevonás (szün+bolon) és metafora sajátosan antropológiai vonásunk, lényege, hogy egy valamit, egy teljesen más paradigmában, fogalmi környezetben értünk meg, vagy megkíséreljük annak értelmezését, összerakását. Az elágazások és ambivalenciák egyszerre lélektaniak is és ontológiaik is (hübrisz az ember gőgje = mértékhiánya; deinon [δεvιòν, avagy a német: Unheimlich kifejezés Heideggernél]; tehát az ember legtragikusabb módon: otthontalan). A művészet az, ami egyensúlyoz a zárt programú embergép (konformitás, vagy állati ösztön, vagy túlfejlődött szuperego) és a naiv gyermeki (intuíció, laza én-határok, kreativitás, ösztönimpulzusok) között. Talán ezért van még mindig művészet?? Ez az én-szintű integritás, a világgal való integritással tovább is fokozható, a buddhizmus an-atman (nem-én) fogalmával le is írható. Pont az integritás az, ami által a kis én kitágul, rajta túlmutatót és kezd egyre inkább magába foglalni. Mivel a világ maga számunkra követhetetlen összefüggés-rendszer, (és így eleve nem lehetnek természettudományok és ezek nem létező, túlspecializált ágai [pl. biokémia, táplálkozás-lélektna, stb.] nem logikus, egész, többszörös fonadék, és ezért együtt-lét, az én, csak, mint szeparáció létezhet. A művészetterápiás hatások lélektanilag pszichiátriailag is igazolják az esztétikai tudást; a művészettel/ szerelemmel/ vallással az ember önmagát, mint szeparációban levő kis ént meg tudja haladni. A művészet transzcendentálhatja az embert, de ez már ontológia (!) az esztétikában. Ontológia és művészet tehát, az emberi fejlődés meghatározó szakaszában nem elválasztható. A művészet a önmegértés, magasabb fokon (szakrális művészetek, a Kelet művészete) a Lét-megértés módja. A MŰVÉSZET AZ IGAZSÁG KIMONDÁSÁNAK nyelve, [életjáték és élet marasztalás 13, Ünnep] mert az igazság mint megérett egész- inkább élményszerű, mintsem nyelvi-gondolati struktúrákban differenciálható. 13 A játék és élet szabályszerűségeket, egymás analogon -ját mutatja. A játék és élet élményszerű, folyékony (flow). A játék előzményeiként a szakrális művészetet, ebben az élet szakralitását felidéző és ünneplő aktusokat ismerünk (Hiuzinga, in: Homo ludens). Csak a játékban és autentikus létben érezhetjük önmagunkat egynek tulajdon énünkkel. 13
Ezért él a korai filozófiák és a vallások a példabeszédek, hüperbolák, zen kóanok furcsa metaforák és képszerű megjelenítések eszközével! TÚL MINDEN FOGALMIN! Mert a FOGALMI SZŰKEBB, MINT A LÉT. Az ész igazságai nem a szív igazságai (Pascal, Spinoza). Már a csecsemő, a kisgyerek szavak előtti epochája (preödipális és preverbális korszak) is fogalom nélküli. De az a világ, ahonnan jövünk (kollektív tudatalatti, szellemi világ) sem verbális (nem fogalmi, de nem is elmondható, amikor egy vagy mindennel, kinek mondanál bármit is?), mert nem emberi. A transzperszonális és humanista pszichológia a buddhizmust igazolja, persze tudattalanul (mert mindenki csak a saját kompetencia területét műveli), de rájött: az én illúzió. Társadalmi termék. Van valami bennem, ami nem én, nem ego; anatman, egy mély, nem-fogalmi dimenzió. Nem társadalmi, nem szociális, nem jogi, nem anyagi, nem nem semmi, ami evilági. A semmi, 14 a nem-logikai-fogalmi, nem metafora, hanem az üresség, ami tér (meg-nem-nyilvánultság) inkább, mint üresség. Amiben minden megjelenhetik. Ez a világegyetem mélye, teremtő méhe, és megismerhetetlen. A művészet (és bizony a művészetterápiák) lényege, hogy az alakítatlanból, a semmiből, a széthullóból (káosz, információ-kapacitás, alak-talan) teremtsen ALAKot, MÉRTÉK szerint RENDezzen, valósítsa meg a HARMÓNIÁt (struktúra, szerkezet, alak). Működni= részeknek együttműködni, lenni= együtt lenni innen a harmónia, az összeillesztés filozófiai, metafizikai és pszichológiai lényege. Az ember a nem illeszkedőből, a nem jogosból, a nem erkölcsösből, a nem illőből (ádiké -δική) illesztettett (diké 15, δική) csinál, ha, és amennyiben az illető kereső ember. A kicsi, elszakadt ego-t (én-t) a nagy kozmoszhoz illesztve kapunk harmóniát. Mert a leszakadás, az ember Istentől való elszakadása = illesztettlensége volt az Ember első tragédiá-ja (divina tragoedia). A művészet, a játék, a nyelvhasználat analógiákban gazdag, a lehetőségek, pontosabban a kozmikus törvények (vö.: ideák, arkhé, alapminta, prótotypon stb.) által megengedett lehetőségek játéka is. A világ alaptörvénye tehát ily módon van mozgásban, a részletek sokfélék, noha a törvény ugyanaz. Hen pantha einai: minden Egy (Herakleitosz). Avagy minden az Egy kiáradása. Ilyen értelemben hol monomániásokként, hol mintázat gazdagítókként éljük életünk; újrajátsszuk, variáljuk, ragozzuk, tropizáljuk (betoldunk sajátosat) az élet alaptörvényeit. A saját szövegnek az életbe toldása nem nárcizmus, személyiségkultusz, öncél. Egyenesen szükséglet, mert e nélkül az az élet, amit élek, nem az én életem, maximum sablon, vagy kényszer. Hááát nincs is mindenkinek saját élete. Potenciálisan mindenki önmaga lehetne, saját, és csak reá jellemző tulajdonságokkal, meghatározottságokkal és szükségletekkel (unicitas). 14 vö.: Nietzsche, Wittgenstein [Értekezés,1989] naiv metafizikájával, a nyelvben eleve nem tud megjelenni, ami a nyelv mögött van; a metafizikai szubjektum nem a világon, hanem az ember gondolati-fogalmi világán áll kívül és a meditáció? Érdemes továbbszőni ezt: Lukács: Az ész trónfosztása munkájával. 15 Diké a jog istennője [Parmenidész találta ki?], a három Hóra egyike. (Eunomia a törvényesség, Eriné a békeség istennője a görög mitológiában.) 14
A KREATIVITÁS A LÉT ALAPÁLLAPOTA (Winnicott), bár ő ezt pszichológiai szemszögből írta, ez kozmológiailag is igaz (ma már). Ennek alapján a mintakövetés, a mindenáron alkalmazkodás: betegség. A kreativitás a gyermek omnipotencia hitével is kapcsolatos, no meg a még nem specializáltsággal és a még nem konformizálódottságával is. Bármi lehet még. Ha és amennyiben nem éri a csecsemőt sokk, akkor elveszítheti omnipotencia-hitét, s nem tud kreatív lenni. Ezek szerint életünknek tartalma van. Programozottak vagyunk (genetikai-, biológiai, szociokulturális, pszichológiai értelemben), de olyan programozott létezők, kik saját maguk is programozhatnak, mi több, beleszólhatnak önnön programunkba (önnevelés, auto-korrekció, tudatosság) innen van, hogy az életünk értelmét nem adhatja más, mi adjuk neki! A sok modellnek, tekintélynek semmi értelme, semmi haszna, nem lehet. A játék (a zenei játékok és alkotások is) a szabadság szinonimái: ún. TÁRGY (kapcsolat) NÉLKÜLI terek, a teremtés szabad terei. Nem is lehet benne tárgy: az üresség az, amiben meg tud jelenni bármi is, így a tárgy nélküli tér (Winnicott, Bálint Mihály, -és a buddhista súnyatá elv) egyben filozófiai fogalom is! A megszületés előtti állapot, a méh örök sötétje, a világegyetem eredendő csendje és sötétje. Az ALKOTÁS részben- önmagunk, a self (Winnicott) keresése. Az igazság és a szabadság (Dunkel) KERESÉSe 16. Szemben azzal a felfogással, hogy csak (?) puszta álmodozás, a gyakorlati világtól, attól, ami van való elfordulás (regresszió 17, hárító magatartás, pótlék, megújítás, fejlesztés). A művészek, feltalálók, újítók, tudósok, azok az alkotók, akik MEGISMÉTLIK A TEREMTÉS MISZTÉRIUMÁT, tudniillik ők maguk is teremtenek (emberi léptékkel). Ráadásul a játékban (improvizációban és alkotásokban is) sajátos arányban, de jelen van az ASSZIMILÁCIÓ ÉS ADAPTÁCIÓ IS: a játékban alkalmazkodom (az adott lehetőségekhez, feladat, hangszer, technikai tudás, stb.) és magamhoz idomítom, átalakítom (asszimiláció) a világot. Mindemellett az alkotás egyfajta gyermekkori szinkretizmus (lásd: Jean Piaget két világ elmélete), egyfelől megtalálható benne az autisztikus, mágikus gyermeki vágy-gondolkodás és álmodozás elemei (asszimiláció, autizmus), másfelől a felnőtt kor akkomodációs, logikus, reális gondolkodásmódja is. Az improvizációban (játék!) is, mint az alkotó folyamatokban általában (a kisebb gyerekek eszközös, babás játékterápiához hasonlóan) a belső fantáziavilág és a külső realitás sajátos összekapcsolása zajlik (Winnicott, Dunkel [szimbolizáció, metaforikusság 18 ]). Így, a valóság meghaladása is mindkét valóságé. Van itt még valami, ez pedig az improvizálás azonnal alkotás latencia nélkül. Nem tudom, elsőként fogalmazom-e meg, de ez mindegy is: két terület sajátossága jön itt össze. 16 Vö.: a görög mászái [és múszái]; múzsák szó etimológiájával (keresők). És Dunkel: A zeneterápia kézikönyve, 2004 17 A kronológiai érettséghez (életkornak megfelelő pszichés érettséghez) képest visszatérés, pl. a gyermeki életkorba és éretlenségbe) 18 in: A zeneterápia könyve 2004 15
Az egyik a kreativitás tere, mint ún.: 1. TÁRGY NÉLKÜLI TÉR (a Bálint Mihály). A pszichológia a tárgyat személyre érti, tehát személyekkel való kapcsolatot értünk tárgykapcsolaton. Az alkotás tehát a magamban való állás. Az üresbe való beleömlés. Ugyanakkor egy másik sajátosság is itt van, a zene, mint onomatopoétikus (hangnyelvi, hangutánzó, üvöltéses), a másik: 2. a PROTOKOMMUNIKÁCIÓ, a szóbeli-fogalmi közlés elődje, mint a preverbális (még a szavak-fogalmak) előtti (utalásos) nyelv. Tudományos nevén ún. prezentációs szimbólumnyelv, és mint önmagam kommunikálása, rólam szól, DE senkihez sem intézem a szavakat (mert a tárgy nélküli térben nincs tárgy-kapcsolat). A zene, főleg az improvizáció, légből kapott (tudat-előttes, tudatalatti) és pusztába kiáltott szó (Dunkel), ám ez sok művészetre igaz. Ráadásul a nyelvem preverbális, nem fogalmi, de deskriptív (leír állapotot/vágyat/akaratot/érzelmet/helyzetet). Tehát nem diszkurzív. A diszkurzív nyelv általános, az ember, a világ, a nem diszkurzív (vagy másképp: idioszinkratikus) nyelv konkrét, ez az ember, az én világom típusú. A ZENEI KIJELENTÉSEK NEM PRAGMATIKUSAK, NEM IGAZAK VAGY HAMISAK. Az én ilyen vagyok én így látom, ekképp élem meg típusúak. Ezen információknak mentálhigiénés és alkotás-lélektani jelentőségük is van. Maga a zene metaforikus, a rapszodosz (igric, joungleur, ioculator, énekmondó, bárd, regös): szó szerint különneműeket varr össze (rhaptó = varrok, gör.), variál és fejleszt arányos kompozícióvá (cum pono = össze-rak. Leginkább a zenével, a képekkel, vagy a vers indukálta belső képekkel e tárgynélküli térben egy (kvázi-) PREZENTÁCIÓS NYELVvel kommunikálok (communis = közös, közössé tevés). Tehát valakit keresek. Még az is lehet, a szakrális művészettel önmagam (de már mint, archetipikus, vagy tudat önmagam) keresem. Alacsonyabb szinten önmagunkat és a magunkba kebelezett világot jelenítjük meg, belső törekvéseink formákba költöznek. Így a művészet a SZIMBÓLUMOKON KERESZTÜL VALÓ ÖNFELTÁRÁSRA is alkalmas. A semmi és a megnyilvánulttá lett valami egy hídon, mint valami szálon összefügg. Kiderül, a semmi és a valami egymásnak nem igazi ellentétjei. E híd egy paradoxon pillérjén nyugszik. Íme: A NYELV (A.) TÁRGYKERESŐ és (B.) KAPCSOLATFENNTARTÓ is egyben. De felmerül a kérdés: kivel kommunikálok (a hang: érintés)? A kreativitás tere ún. tárgy nélküli, ÜRES. Az alkotás folyamatos önkimondás. Az önkimondással erősített; én vagyok érzés fenntartása. A kapcsolatot önmagunkkal tartjuk fenn (ún. reflexív viszony), mert a művész, vagy a beteg olyan érzékeny, vagy én-határai oly gyengék, hogy átfolyik rajta a világ. Újra kell rajzolni önmagát ennek a művészet az eszköze. S ez az eszköz a betegek számára (nem művészeknek az ún. identitás, vagy önmeghatározási válság idején) is alkalmas arra, hogy új, nem beteg önmagukat létrehozzák. 16
Mert a művész, vagy az (érzékeny/ gyermeki, még nem agyonszocializált = hamis identitásokkal fertőzött) beteg olyan gyenge, hogy átfolyik rajta, beleömlik a világ. Vagy körbefalazott magában egy világot. Mivel a kreativitás tere tárgy nélküli tér, ez az üres tér egyben a helyreállítás (az anyai mell, a pozitív csecsemőkori tárgykapcsolatok újraalkotásának) tere is. Erre van hely, nincs ott senki. Ebben az üres térben kommunikálunk a (nem deskriptív) ősnyelvünkkel a senkihez (helyesebben a semmihez, a világ anyaméhéhez, a meg nem nyilvánulthoz) pusztába kiáltott szó. Ha az alkotó valóban kommunikál, akkor, ahogy a buddhizmus lefesti, a művészeten keresztül a tudat figyeli, fogalmazza meg önmagát. Aztán pedig e pusztában a művészet erejével egy világ konstruálódik. Valami, ami töredékes, mozaikszerű, lassú tendencia megerősödik (kvantummechanikai-, fizikai-, majd molekuláris biológiai, majd élettani, lélektani sőt, társadalmi szinteken is), konkrét valósággá válik. (concretus, con + crescere = együvé, összenövekedni = besűrűsödik, megkeményedik.) Számos elő- ok, majd egy ható-ok komplexummá áll össze, valami létre jön, de ilyetén értelemben nem létezhet az arisztotelészi causa finalis (attraktorok és tendenciák vannak). A kvantumfizika igazolta a Védákat, mindennek ezer, millió oka van, mielőtt, mint forma, jelenség megjelenik.) A világ folyamatosan teremti önmagát, maga a világ; egy állandó keletkezés, ilyen értelemben a winnicotti kijelentés: az alkotás a lét alapállapota filozófiai, sőt, teológiai igazság is ma már kvantumfizikai tény is. Miért nem ezt látjuk a gyakorlatban? Mert a tudományos kompetencia igénye mögött a halálfélelem munkál, hisz az interdiszciplinaritás kora, a tudományköziség korszerű eszméje, és valljuk már be; szükségszerűsége ellenére, az ego (a szeparáltság, a valaki-ság, a csak az enyém, ez csak én vagyok illúziója 19 ) birtokolni akar. Mindegy is, mit, akár tudományterületet, állást, vagy csak egy docensi imágót. A mi civilizációnkban a birtoklás teszi az embert, a határok, s ha ezeket elveszítjük, az ember szimbolikusan meghal. Ráadásul a kollektív hülyítés (sic!) miatt (sablonosság, tekintély, a diverzitás-eltérés büntetése, a kultúra eliminálása az életből, a gagyi elterjesztése-a médiák értelem elli bűne), maga a konvergens, az egy útról le nem térő gondolkodás épp oly egyeduralkodó, mint a fehér, katolikusnak hazudott, kaukázusi, nem fogyatékkal élő, jobbkezes, túlnyomó normális (= statisztikus) többség. A költőiesség, a több, élénken kifejező metaforák a nyelvi gazdagságon túl, a kreativitást illetően erősen fejlesztő hatásúak. Nagyjából 3-4-5 hónapos kortól a beszédközpont és a jobb oldali orbitofrontális kéreg ellenőrzi a limbikus rendszert, az érzéseket, sőt, később ki is mondja a fejlődő gyermek, mit is érez aktuálisan. A metaforák segítik az integritást, mind neurális (több központ kerül egymással kapcsolatba) mind nyelvi szinten. Ez vezethet a rendszerelvű gondolkodáshoz. 19 Érdekes ezt összevetni a szoliptikus filozófiával, vagy épp Sartre, az ego transzcendenciája című művével 17
A zeneesztétika ezt ismeri a zenetanítás néha fel is használja ezt, pl. a d hang jelentése a kontextustól (rendszertől) függően változik. A d hang d-mollban is, D- dúrban is a hangnem központi hangja (tonikája,) de már G-dúrban domináns funkciót hordoz, míg pl. B-dúrban mediáns hang, stb. De hát maga a hallókéreg (temporális lebeny) ugyan azt teszi, ugyan egyazon hang elemzése egy időben, valamint több csatornán, párhuzamos (szimultán-paralel) módon kerül feldolgozásra. A több modalitású kapcsolatok számára külön van egy nagyobb terület a poszterior-inferior 20 fali (parietális) lebenyke + a halántéktáji (temporális) és tarkólebenyek (occipitalis) találkozásánál (az ún. három lebeny vidéke). AZONOS ELEM KÜLÖNBÖZŐ KONTEXTUSBA helyezése implikálja a játékszabályok megváltoztatását, a keretek rugalmas kezelését, sőt, új keretek megalkotását is. Egyébként maga a világ játékos. A fraktálgeometria és káoszelmélet felismerte az indiai textília és az iszlám szövőművészetének mintáit, korábbi cikkemben kimutattam a rekurzív jelenségeket a zenében, nos; az elemek (variált alakban is) állandóak és csak az elemek kiadta minták változnak kaleidoszkópszerűen. Ezért mondta Mozart, hogy mindig ugyanazt a zenét írjuk Az egész univerzum isten (vagy; alaptörvények [ideák!]) kifejeződése (önismétlődés variációkkal [játék, {rekurzió}], bimbódzás-sarjadás, önmaga-levés, öncél, a logika, érdek és idő hiánya, stb.), a játék, a fantázia, a művészet a világban eleve adott. A játék és művészet ezért szakrális is, és terápiás hatású is: hiányzó, nem megalkotott én-részek megszülése, tudattalan tartalmak megjelenítése, leszakadt én-részek újraintegrálása (re-fúzió, re-integrálás). Az újra való kinyílás. A játékban félelem (és szerep-, konformitáskényszerek) nélkül (legalábbis és a szégyenkultúra gátlása nélkül, kontrollált, ún. irányított regresszióban) tudunk szembenézni a világ és a saját, belső világunk részeivel. Félelem és merev, defenzív (védekező), hárító machinációk nélkül! A játék, önkifejezés, kreativitás (= művészetek) a lét alapállapota (Winnicott) a játék univerzális természeti jelenség (Hans Georg Gadamer, in: Igazság és módszer játék). A kreativitást Istentől, a kozmikus tudattól/természettől örökölte az ember. Így a kreativitás ontológiai (lételméleti) kérdés, nem elsősorban pszichológiai. (Ám, mivel a világ hálószerű, mindennek, mindenhol lehet vetülete.) Mind a nevelés, mind a gyógyítás, mind a létezés ismeri és igényli is azt, amit úgy hívunk, lelkiség, hangulatiság, érzelmekben való lét. Az oldottság (játékban feloldódni, bár ez rossz szó, a jobb: ön-feledtség, flow-élmény, a világgal való egység élménye, Gadamer) és feloldódás (= játékosság, tehát nem csupán speciális ismeretek, egyoldalú bal agyfélteke használat,) haszon és cél nélküliség: önmagáért levés, autotelikus jelleg. Talán nincs jobb eszköz és gyógyír a magányra, a szenvedésre, unalomra, elidegenedettségre, mint a játék, mert elidegenedés-ellenes hatású. 20 hátsó-alsó 18
Én-felszabadító, rekreációs vonása, a humor és a művészet közvetítetlen létmegértése elementáris hatású. Az öröm, az emberi lélek tápláléka. Nélküle egész életünk haldoklás csupán. Mondja Franz Kafka. Az ünnep, az örömködés órája, (a szerotonin, dopamin szint emelkedése [idegsejt kapcsolatok, tehát a sejtaktivitási mintázat változása!], részben az agresszivitásért felelős tesztoszteron hormon csökkenése és a társas magatartást segítő oxytocin hormon növekedése, érzelmek felszabadulása, személyes létmód, játék, mozgás, és a legfőbb:) ön-feledtség. Persze, Gadamernél az ünnep a Titáni Éné, az áldozat órája, melyben a magányos-partikuláris én megszűnik. Antropológiailag az ünnep az istenek órája, megjelenése, az istenek játéka ami szakrális idő (nem Chronos, hanem Kairón). A vér nélküli áldozat és ajándék és megélési mód; mind szakrális művészet. Szerény munkámban a művészeten én az átfogó jellegű, integratív 21, több szinten (érzéki, technikai, formai, témabeli, esztétikailag, akár politikailag) is jelentős, magas színvonalú alkotást értem. Az ilyen alkotásra mondjuk, EGY VILÁG. Példa okáért; Mozart Requiemje a haldoklás minden pszichológiai állomását (alkudozás, tagadás, lázadás, depresszió, félelem, - kyrie (könyörgés), lacrimae (könnyek), rex tremendae ([a halál] félelmetes király[a]) etc. tételek megjeleníti!, a művészek -a maguk szimbólumrendszereikben- megelőzik (!) a kauzalista, pont ezért törvényszerűen szűk ösvényen járó tudomány által exponált világot: Mozart nem ismerhette Elisabeth Kübler-Rosst, Polz Alaint (thanatológiai lélektani törvények)! A festők ezer évvel ezelőtt megfestették a skizofrént, a mániást, a depresszióst a tipikus sérülési (egyben lét-) helyzeteket, archetípusokat, stb. A művészet nyelve nem deskriptív, ezért ma már sokan nem is értik azt. A tudományos nyelv nyilván praktikusabb a tudomány számára. Megjegyzendő, hogy a nevelés, vagyis a kultúra hatalma, egyben lehetősége, hogy a művészet nyelve is újra érthető legyen. Hegel koráig a képek JELKÉPEK is egyben, a hangok zenei jelvények, mondatok. A társadalom számára nagyobb volt a kulturális egyértelműség, mely folytán egy dolgon mindenki ugyanazt értette -adott kultúrkörben legalábbis. Ma már ez nem létezik, így a művészetterápia kultúra, de egyénfüggő is (az egyén pszicho-kulturális múltjából adódóan). Az egyén önmagában nem létezik, az ember társadalmi, így politikai, szociális és kulturális lény, elvekkel, eszmékkel (vallással politikával, erkölccsel, művészettel = kulturális burokban), mint valami köldökzsinórral kapcsolódik a nagyobb közösséghez. 21 egész életünk értelme, küzdelme az integritásra való törekvés, ennek sikere. A leszakadt, integrálhatatlan Énrészek patológiát eredményeznek. 19
Ezt úgy fejezzük ki, hogy az ember meghosszabbított létező, helyesebben; meghosszabbodni tudó létező (Dunkel). A[z isteniig] meghosszabbítás eszköze a kommunikáció, ideológiák és ennek fajtái: -szerelem (= szeretet) -kultúra (identifikáció-identitás, közössé tevés, közhelyek és hagyományok) -harmónia (= illeszkedés, integrálás, beleillés) - művészetek -vallás (öröklött és/vagy választott ideológia) az én kinyílása a kozmoszra Ezek az úgynevezett távolságcsökkentő gesztusok, mert az individuumok, mint ontológiailag elválasztott létezők egymáshoz való kapcsolódását segítik elő (Dunkel). Sőt, a szeretet (szolgálat, hit) transzcendentál, általa túllépek önmagamon. Vigyázat, a szeretet más-más a vallásban, a pszichológiában, a filozófiában. Szerény munkámban, ahol csak lehet, metarendszerekbe kívánom oldani a szakismereteket. Az élet értelme a szeretet, de mint a szeretet tevése, nem egyszerűen csak az érzése. Magasabb szemszögből a szeretet nem érzelem, de egzisztenciális attitűd, létmód. A művészet mindig ősi marad, a művészet ősi célját illetően (eredet, isten, nyelv előttiség, érzelem, ösztönélet, identitás, jelvények, szimbólumok, őselvek, archetipikus helyzetek), és ősi, emberközpontú, antropocentrikus voltában is. Mind a művészet, mind a tudomány a világ birtokbavételének egy-egy módja. Ám a művészet a lét alapállapotához közelebb van. Ez pedig önmagamról, mint világegységről való tudás (vö.: Piaget gyermekkori, primér adualizmus 22 fogalmával), teológiai műszóval: unio mistica, és az érzelmek (a lét dolgaihoz való viszonyok). A művészet lényege az eszme és az anyag harmóniája, a szép; az eszme az anyagon való áttetszése (Hegel). A művészet az anyagon keresztül ismer fel szellemi törvényeket. Tehát a magasrendű művészet az aiszthézisből (érzékelés, ` αίσθήσίς), tehát az anyagiból a szellemibe, a gondolatiba (νοεĩν) való felemelkedés eszköze. A természeti népek művészetében az anyag a túltengő, a klasszikus művészetben az anyagi és eszmei aránya ideális (briliáns formák). A romantikus művészet a szubjektum világa felé veszi útját, az eszmei, a személyes lelki tartalom a fontos, tehát a szubjektív líra, a zene, a festészet. Ennek a szubjektívnek a zeneterápia szempontjából nagy jelentősége van. Az esztétikán túlmutató, az illeszkedő léttel kapcsolatos általános (filozofikus) elv így fogalmazható meg: 22 Amikor a csecsemő, az anya, a test, a világ jelenségei még egyazon világot jelentik. 20