Az orális glukóztolerancia-teszt eredménye igazolja a csökkent glukóztolerancia és a korábban nem ismert 2-es típusú diabetes mellitus gyakori elfordulását primer hyperparathyreosisban (The oral glucose tolerance test reveals a high frequency of both impaired glucose tolerance and undiagnosed type 2 diabetes mellitus in primary hyperparathyroidism) Procopio, M., Magro, G., Cesario, F., Piovesan, A., Pia, A., Molineri, N., Borretta, G. Diabetic Medicine 19: 958-961, 2002. Primer hyperparathyreosisban (phpt) gyakoribb a diabetes mellitus és az inzulinrezisztencia elfordulása, de a pontos prevalenciára vonatkozó adatok ellentmondásosak. A szerzk eset-kontrollált, keresztmetszeti tanulmányukban a csökkent glukóztolerancia (IGT) és a korábbról nem ismert diabetes mellitus gyakoriságát, valamint az inzulinrezisztencia jelenlétét vizsgálták phpt-ben szenved betegekben. A hypercalcaemia és az együttes szérum parathormon emelkedés alapján kórismézett 59 phpt beteg (41 n, 18 férfi; átlagéletkor: 59,0 [95% CI: 55,3-62,2] év; átlagos BMI: 25,0 [24,5-26,7] kg/m 2 ; ionizált szérum Ca szint: 1,47 [1,48-1,57] mmol/l; szérum parathormon: 135 [136,5-266,2) pg/ml) adatait 60, a klinikai jellemzk és a diabetes kockázati tényezit tekintve jól illeszthet kontrollegyén adataival vetették össze. A kontrollként bevontak nem szenvedtek a glukóztoleranciát vagy az inzulinrezisztenciát befolyásoló megbetegedésben. A phpt-betegek adatait a klinikai jellemzk (csontés veseérintettség) alapján tünetmentes (n=34) és szimptómás (n=25) alcsoportra osztva is elemezték. A cukoranyagcsere megítélése az ötpontos orális glukózterhelés (és inzulinszintmeghatározás) megfelel értékei alapján, az inzulinrezisztencia meghatározása HOMA-modellel, valamint inzulinszenzitivitási index (ISI) számolásával történt. Az IGT prevalenciája szignifikánsan magasabb volt a phpt-betegekben (40,7%; 95% CI: 27,8-53,6%), mint a kontrollegyénekben (25,0%, 13,7-36,3%; p<0,03). Az újonnan felismert diabetes szintén nagyobb arányban fordult el a phptbetegekben (15,3%, 5,8-24,7%) a kontrollcsoport- hoz (5,0%, 0-10,7%; p<0,05) viszonyítva. Az IGT, valamint a diabetes prevalenciája hasonló mérték emelkedést mutatott a tünetmentes és a szisztémás alcsoportban is, de a kis betegszám miatt ez csak a tünetmentes betegekben bizonyult szignifikánsnak. Az IGT és a diabetes elfordulási gyakorisága a phpt-betegekben nagyobb volt, mint a szerzk által korábban publikált, Észak-Olaszország átlagos népességét felmér epidemiológiai vizsgálat során kapott mutatók. Hasonló összefüggés igazolódott az inzulinrezisztencia vonatkozásában is, a phptbetegekben nagyobb volt az ISI és a HOMA-modell alapján számolt inzulinrezisztencia mértéke a kontrollcsoporthoz viszonyítva. Az ISI és a BMI között pozitív korrelációt találtak mind a phpt betegekben, mind a kontrollcsoportban. A parathormon, a szérum Ca- és foszfátkoncentrációja, valamint a BMI vonatkozásában nem volt különbség az egészséges és a károsodott cukor-anyagcseréj phpt-betegek között. A vizsgálat nagy esteszámú, szimptómás és klinikailag tünetmentes phpt-csoportban igazolta a szénhidrátanyagcsere-zavarok elfordulásának jelents gyakoriságát. Ez a körülmény hozzájárulhat a phpt-betegek ismerten nagyobb cardiovascularis morbiditásához. Hernandez Edina dr. A 2-es típusú diabetes családi elfordulása összefügg a C-reaktív protein plazmaszintjének emelkedésével egészséges, nem dohányzó, felntt nkben(a family history of type 2 diabetes is associated with increased plasma levels of C- reactive protein in non-smoking healthy adult women) Pannacciulli, N., De Pergola, G., Giorgino, F., Giorgino, R. Diabetic Medicine 19: 689-692, 2002. A C-reaktív protein (CRP) az atheroscleroticus szív- és érrendszeri megbetegedések független kockázati tényezje, koncentrációja szignifikáns összefüggést mutat számos cardiovascularis kockázati tényezvel (centrális elhízás, inzulinrezisztencia, diabetes mellitus). A 2-es típusú diabetes családi elfordulása még a nem cukorbeteg egyé-
nekben is növeli a koszorúér-betegség kialakulásának kockázatát. A tanulmány célja annak megítélése volt, hogy olyan egészséges nkben, akiknek családi kórtörténetében 2-es típusú diabetes fordul el, kimutatható-e szisztémás gyulladás jelenlétére utaló CRP-szint-emelkedés a kontrollcsoporthoz viszonyítva. Vizsgálták továbbá a CRP-szint öszszefüggését különböz metabolikus és antropometriás jellemzkkel mind a 2-es típusú diabetes szempontjából pozitív, mind a negatív családi anamnézis nkben. A tanulmányba bevont 162 n (életkor 18-60 év) közül 95 esetében fordult el a családi kórtörténetben 2-es típusú diabetes (3. generációig felmérve, diabetes jelentkezése a 35. életév után) [FH+], 67 nnek volt negatív a családi anamnézise [FH-]. Az endothelfunkciót, a glukózmetabolizmust vagy a koagulációs rendszert ismerten befolyásoló körülmények, illetve kórállapotok (dohányzás, szív- és érrendszeri megbetegedés, familiáris és/vagy súlyos dyslipidaemia hypertonia, idült renális és vesebetegség) kizáró kritériumként szerepeltek. Az egyének bevonásakor a normális glukózanyagcsere igazolására orális cukorterhelést végeztek. A CRP plazmaszintje szignifikánsan magasabb volt a FH+ nkben (0,55 [95% CI: 0,36-0,59] mg/dl), mint az FH- nk csoportjában (0,35 [0,28-0,44] mg/dl; p=0,012). A többi vizsgált klinikai (centrális zsírfelszaporodást jelz derékbség, testtömeg-index, systolés és diastolés vérnyomás), valamint laboratóriumi jellemz (éhgyomri vércukor, inzulin- és lipidszint, a HOMAmodellel meghatározott inzulinrezisztencia) tekintetében az FH+ és FH- egyének csoportja jól illeszthet volt. Az FH+ és FH- egyéneket összevontan elemezve a CRP plazmaszintje, valamint az életkor, BMI, derékbség, inzulinrezisztencia, éhgyomri vércukor- és inzulinszint között pozitív korrelációt találtak. Többváltozós analízissel a CRP független, szignifikáns összefüggést mutatott az életkorral, a BMI-vel, a derékbséggel, az inzulinrezisztenciával (HOMA) és a diabetes családi elfordulásával. A tanulmány eredményei alapján nk szelektált, az atherothrombosis ismert kockázati tényezitl mentes populációjában, a 2-es típusú diabetes szempontjából pozitív családi anamnézis egyénekben magasabb a CRP plazmaszintje, mint a negatív családi kórelzmény nk esetében. Ez a különbség az eltér atherogen jellemzkbl adódhat, és alátámasztja azt a feltevést, hogy az atherosclerosis kialakulásának folyamata megelzi a klinikai diabetes kezdetét. Hernandez Edina dr. Metformin-glibenclamid kombinált kezelés (Glucovance tabletta) javulást eredményez a metformin-monoterápiával nem megfelel anyagcsere-helyzet 2-es típusú diabeteszes betegek esetében (Improved glycaemic control with metformin-glibenclamide combined tablet therapy [Glucovance] in type 2 diabetic patients inadequately controlled on metformin) Marre, M., Howlett, H., Lehert P., Allovine, T. Diabetic Medicine 19: 673-680, 2002. A 2-es típusú diabetes mellitusban az intenzív anyagcserekontroll alapvet fontosságú a szövdmények megelzésére, késleltetésére. Az orális antidiabetikus monoterápia sok esetben nem elég hatékony. A jelen tanulmányban a metformin-glibenclamid kombinációjú gyógyszer (Glucovance) két dózisának a hatékonyságát és biztonságosságát hasonlították össze a glibenclamid-monoterá-pia hatékonyságával és biztonságosságával olyan 2-es típusú diabeteszes betegek esetében, akiket korábban nem megfelelen kezeltek metforminmonoterápiával. A 16 hetes, ketts vak, multicentrikus, randomizált vizsgálatba 411 beteget vontak be. A betegek éhomi vércukorértéke >7 mmol/l volt a 850 mg dózisú metforminkezelés mellett. A betegeket véletlenszeren négy csoportba sorolták: 103 beteg glibenclamid 5 mg, 104 beteg metformin 500 mg, 101 beteg metformin-glibenclamid 500 mg/2,5 mg és 103 beteg metformin-glibenclamid 500 mg/5 mg kezelésben részesült. Az egyes gyógyszerek dózisát az éhomi vércukor <7 mmol/l eléréséig emelték. A betegek naponta maximum 4 tablettát kaptak. A metformin-glibencamid 500 mg/2,5 mg-os és a metformin-glibenclamid 500 mg/5 mg-os csoport átlagosan 2,5 és 2,3 tablettát kapott naponta, míg a glibenclamid- és a metformin-mono-terápiás csoportban átlagosan 2,7 és 3,3 tablettát szedtek a betegek. A vizsgálat során 178 betegnél (43,8%) jelentettek legalább egy mellékhatást, ezek 85%-a (151 beteg) volt enyhe vagy mérsékelt. 19 beteg id eltt félbeszakította a kezelést mellékhatás miatt, a betegek egyenl arányban oszlottak meg a négyféle
kezelési mód között. A leggyakoribb mellékhatás a hypoglykaemia volt, ez 11%-ban jelentkezett a metformin-glibenclamid 500 mg/2,5 mg csoportban, 14%-ban a metformin-glibenclamid 500 mg/5 mg, 1% -ban a metformin 500 mg és 8% -ban a glibenclamid 5 mg csoportban. A HbA1 c - és az éhomi vércukorszint csökkenése szignifikánsan (p<0,05) nagyobb volt a metformin-glibenclamid 500 mg/2,5 mg és a metformin-glibenclamid 500 mg/5 mg csoportban, összehasonlítva a metformin 500 mg vagy a glibenclamid 5 mg terápiában részesül csoporttal. A vizsgálat végére a HbA1 c <7% értéket a betegek számotteven (p=0,001) nagyobb része érte el a metformin-glibenclamid 500 mg/2,5 mg (75,5%) és a metformin-glibenclamid 500 mg/5 mg (63,8%) csoportban, mint a metformin 500 mg (37,7%) és a glibenclamid 5 mg (41,9%) csoportban. A tanulmány igazolta, hogy - az adott vizsgálati körülmények között - a metformin-glibenclamid kombináció hatékonyabb, mint bármelyik komponens monoterápia. Putz Zsuzsanna dr. A perifériás inzulinrezisztencia és a -sejt mködészavarának szerepe cystás fibrosisban kialakuló diabetes mellitusban (Cystic fibrosisrelated diabetes: the role of peripheral insulin resistance and -cell dysfunction) Yung, B., Noormohamed, F.H., Kemp, M., Hooper, J., Lant, A.F., Hodson M. Diabetic Medicine 19: 221-226, 2002. A cystás fibrosis (CF) életet veszélyeztet, multiszisztémás, örökld anyagcsere-betegség. Az állapotot kísér diabetes mellitus és a 2-es típusú diabetes mellitus patogenezisében sok hasonlóság van. A CF-ben jelentkez diabetes mellitus legfontosabb oka feltételezheten a pancreas -sejtjeinek a mködészavara, az inzulin-elválasztás csökkenése, illetve megsznése. A jelen vizsgálat célja a CF-ben kialakuló diabetes mellitus patogenezisének vizsgálata volt. Arra kerestek választ, hogy a perifériás inzulinrezisztencia, vagy a -sejtek mködészavara áll-e inkább a diabetes mellitus hátterében. A tanulmány során felntt, CF-eseket vizsgáltak, akiknek kórelzményében nem szerepelt szénhidrátanyagcsere-zavar. 68 CF-es (45 férfi, 23 n; átlagéletkor 27 év) és 46 egészséges kontrollszemély (26 férfi, 20 n; átlagéletkor 26 év) anyagcseréjének a megítélése érdekében orális glukóztolerancia-tesztet (OGTT) végeztek. Az inzulinrezisztencia meghatározása HOMA-IR módszerrel (homeostasis model assessment) történt. A hasnyálmirigy -sejt-mködésének megítélésére 30 CF-ben szenved (24 férfi, 6 n) és 16 kontrollszemélynél (12 férfi, 4 n) az OGTT során mért 30 perces vércukorértéket, valamint a plazma inzulinszintjének növekedését is analizálták. 24 CFben szenved beteg és 9 egészséges egyén esetében a glukóz indukálta inzulinválasz megítéléséhez az OGTT során mérték a 180 perces vércukorértéket és a plazma inzulinszintjét is. A 68 CF-ben szenved beteg közül 41-nek (60%) volt normális az OGTT során mért 120 perces vércukorértéke, 18 betegnél (27%) csökkent glukóztolerancia (IGT) volt megállapítható, míg 9 beteg esetében (13%) az OGTT eredménye diabetesre volt jellemz. A CF-csoportban az egészséges kontrollokéhoz képest a hasnyálmirigy -sejtjeinek a mködése statisztikailag értékelheten károsodott. A HOMA-IR módszerrel megítélt inzulinrezisztenciában nem volt szignifikáns különbség a CF- és a kontrollcsoport között. A tanulmány eredményei arra engednek következtetni, hogy a perifériás inzulinrezisztenciának nincs jelents szerepe a CF-ben kialakuló diabetes mellitus patogenezisében, a hasnyálmirigy -sejtjeinek mködészavara, a csökkent inzulinszekréció az ilyen körülmények között fellép diabetes mellitus legfbb oka. Putz Zsuzsanna dr. A diabetes mellitus a túlsúlytól függetlenül befolyásolja a cholesterin-anyagcserét (Diabetes contributes to cholesterol metabolism regardless of obesity) Simonem, P., Gyllong, H.K., Miettinen, T.A. Diabetes Care 25: 1511-1515, 2002. Korábbi tanulmányokban különbséget észleltek a diabeteszes betegek és a nem diabeteszes egyének cholesterin-metabolizmusa között. Csökkent cholesterin-felszívódást írtak le 1-es és 2-es típusú diabetesben szenved, mérsékelten túlsúlyos, kifejezetten hypertriglyceridaemiás betegekben. Ugyanakkor azt is megfigyelték, hogy a testsúly csökkentésével a cholesterin felszívódása fokozódott és a szénhidrátháztartás rendezdött. Mind-
ezek arra utaltak, hogy a cholesterin-felszívódás összefüggésben áll az inzulinrezisztenciával és a metabolikus szindrómával. A kérdés az, hogy a túlsúly, amely gyakran társul diabetesszel, felelssé tehet-e a betegek cholesterin-anyagcseréjében kialakult változásokért, vagy a diabetes önmagában okozza ezt. A vizsgálatba 16 elhízott (BMI>30 kg/m 2 ), frissen felfedezett, diétával egyensúlyban tartott, vagy orális antidiabetikummal kezelt cukorbeteget, köztük 13 férfit és menopausa utáni hormonpótlásban nem részesül 3 nt vontak be. A kiválasztott egyénekben máj-, pajzsmirigy-betegség, diabeteszes nephropathia, ischaemiás szívbetegség nem volt ismert, és egy éven belül nem végeztek náluk percutan coronaria-intervenciót. Kontrollcsoportként 16, normoglykaemiás egyén (10 férfi, 6 n, hasonló BMI-értékkel és kormegoszlással) szerepelt. A tanulmány során a cholesterin-felszívódás hatékonyságát szájon át bevett, izotóppal jelölt sterollal, a szintézisét a székletben mért és a diétával bevitt cholesterin-mennyiség különbségébl számították ki. A vizsgálat eredménye szerint nemi különbség nem volt sem a diabeteszes egyénekben, sem a kontrollcsoportban. A két vizsgálati csoportban a bevitt zsír mennyisége között sem volt különbség, de a szérum inzulin- és a vércukorszintje magasabb volt a diabeteszes csoportban. A szérum VLDL-, LDL- és a HDL-cholesterin-szintje szignifikánsan alacsonyabb, a triglycerid és a VLDL-triglycerid mennyisége pedig nagyobb volt a cukorbetegekben. Különbséget találtak a kiválasztott cholesterin, illetve az epesavak tekintetében is, ezek mennyisége a kontrollcsoportban volt kevesebb. A diabeteszes betegekben a cholesterin-felszívódás hatékonysága 29±1%, a kontrollcsoportban 42±2% volt. Ugyanakkor a cholesterin-szintézis kifejezettebb volt a diabeteszes csoportban a kontrollcsoporthoz képest. Pozitív korrelációt találtak mindkét csoportban a vér glukózszintje és a cholesterin-szintézis között, ami arra utal, hogy az emelkedett vércukorérték fokozott cholesterin-szintézissel jár. Hasonló, pozitív összefüggést írtak le a vércukor és a székletben mért neutrális sterol mennyisége között. Az elhízott cukorbetegekben a cholesterin-felszívódás hatékonysága kisebb és szintézise fokozottabb, mint a túlsúlyos, de diabeteszben nem szenved egyénekben. Az adatok alapján megállapítható, hogy a cukorbetegség önmagában befolyásolja a cholesterin-anyagcserét. A vércukor szintjének ingadozása és a fájdalmas diabeteszes neuropathia kapcsolata: elzetes megfigyelések (The relationship between blood glucose excursion and painful diabetic peripheral neuropathy: pilot study) Oyibo, S.O., Prasad, Y.D., Jackson, N.J., Jude, E.B., Boulton, A.J.M. Diabetic Medicine 19: 870-873, 2002. Az 1-es típusú diabetesben szenved betegek 30%- át érinti a perifériás neuropathia, közöttük 10-20%- ban munkaképtelenséget okozó fájdalmas tünetegyüttes is kialakul. Annak ellenére, hogy hosszú távú vizsgálatok is megersítik a vércukorszintnek a neuropathia megjelenésére és progressziójára gyakorolt hatását, a szövdmény kialakulásának patomechanizmusa alig ismert. A jelenlegi tanulmányban diabeteszes neuropa-thiában szenved betegek idszakosan jelentkez fájdalmai és a vércukorszint-ingadozás közötti kapcsolatot vizsgálták. A vizsgálatba 20, ismert perifériás neuropathiában szenved 1-es típusú cukorbeteget vontak be. Kizárták azokat a betegeket, akiknél nem diabeteszes eredet neuropathiát, ill. lábfájdalmat okozó egyéb betegséget (pl.: ulcus cruris, atherosclerosis) találtak. A betegeket két csoportra osztották, 10 egyén fájdalmakat okozó neuropathiában szenvedett, 10 betegnél fájdalom nem mutatkozott. A két csoport összehasonlítható volt az életkor, a diabetestartam, a neuropathia tartama és a HbA1 c értéke tekintetében. A vizsgálathoz egy br alá vezetett elektróda segítségével a cukorszint folyamatos mérésére alkalmas eszközt (continuous glucose monitoring system: CGMS) használtak. A betegek három napon keresztül viselték a készüléket, és ez alatt az idszak alatt egy fájdalomskálán feljegyzést vezettek a tüneteikrl. A mért adatokból, a korábban Service és mtsai által leírt MAGE-t (mean amplitude of glycaemic excursion: vércukor-ingadozás átlagos amplitúdója) és M-értéket (egy önkényesen kiválasztott vércukorértéktl való eltérés mértéke: measure of glucose deviation from an arbitrarily selected point) számítottak. A vizsgálat eredménye szerint a fájdalmakat okozó neuropathiában szenved betegeknél nagyobb átlagos vércukorértékeket (12,1±2,9 mmol/l vs. 9,3±1,9 mmol/l; p=0,02), nagyobb Kiss Edina dr.
M-értéket (68,4 vs. 31,1; p=0,02) és gyakoribb vércukor-ingadozást (13 vs. 10; p<0,01) találtak a fájdalom nélküli csoporthoz viszonyítva. A két csoport között a MAGE-értékeknél azonban nem észleltek különbséget. Nem találtak összefüggést a vércukorszint-ingadozás mértéke, ill. száma és a fájdalmas epizódok gyakorisága között a fájdalmas neuropathiás csoportban. A fájdalommal kísért, perifériás neuropathiában szenved betegek hyperglykaemiája kifejezettebb volt, felteheten a rosszabb anyagcserekontroll következtében, mint a fájdalommal nem kísért neuropathiás betegeké. A vizsgálat - amint az a címében is szerepel - elzetes tanulmányként értékelend. Kiss Edina dr. A fiatal felnttkorban kezdd diabetes mellitus heterogenitása - az etiológiai és a klinikai jellemzk kapcsolata (Heterogeneity in young adult onset diabetes: aetiology alters clinical characteristics) Owen, K.R., Shepherd, M., Stride, A., Ellard, S., Hattersley, A.T. Diabetic Medicine 19: 758-761, 2002. A fiatal felnttkorban jelentkez diabetes mellitus klasszifikációja gyakran problémát okoz, az 1-es típusú és a fiatalkorban növekv gyakoriságú 2-es típusú diabetes mellitus mellett a MODY (maturityonset diabetes of the young) lehetsége is felmerül. Ma már tudjuk, hogy a MODY egyik formáját a HNF-1 (hepatocyta nukleáris transzkripciós faktor 1-alfa) mutációja okozza. Bár a géneltérés vizsgálata már megoldott, az kérdéses, hogy kiknél indokolt a genetikai vizsgálatot elvégezni. A MODY diagnózisának klasszikus kritériumai (legalább 2 generáción keresztül megjelen neminzulindependens diabetes, a család valamelyik tagján már 25 éves kor eltt felismert betegség) csak részben nyújtanak segítséget, hiszen a betegek egy részét 25 éves életkor után diagnosztizálják. A betegség felismerése ugyanakkor fontos a családtagok szrése és a megfelel kezelés kiválasztása céljából. A jelen tanulmányban a 25 éves kor felett diagnosztizált, HNF-1 mutációt hordozó betegek és a hasonló korú, 2-es típusú cukorbetegségben szenvedk klinikai jellemzit hasonlították össze. Az egyik csoportot 44 (21 férfi, 23 n, átlagéletkor: 35 év) igazolt HNF-1 mutációban szenved beteg alkotta, a másik csoportba 44, 2-es típusú cukorbeteget vontak be. 2-es típusú diabetest állapítottak meg, ha a diabetes felismerése után legalább 6 hónapig inzulinkezelés nem volt szükséges, a glutaminsav-dekarboxiláz antitest (GADA) negatív volt és a családban 25 éves kor alatt diabetes nem fordult el. A diabetest az összes beteg esetében 25 és 45 év között ismerték fel, a két csoport nemi megoszlása hasonló volt. A vizsgálat során összehasonlították a diabetestartamot, a diabetes aktuális kezelését, a HbA1 c -szintet. Mindkét csoportból megfelelen kiválasztott 16-16 beteg esetében összevetették az éhgyomri cholesterin- és triglyceridszinteket is. A HNF-1 mutációt hordozó betegek testtömegindexe és triglyceridszintje alacsonyabb volt a 2-es típusú cukorbetegez képest (BMI: 25,1 vs. 30,7 kg/m 2, p<0,001, triglyceridszint: 1,37 vs. 2,96 mmol/l, p=0,001), míg a cholesterinszintben nem volt különbség. A betegek életkora a diagnózis felállításakor nem különbözött a két csoportban, a betegségtartam a 2-es típusú cukorbetegek esetében hosszabb (16 vs. 24 év) volt. Ennek ellenére a HNF-1 mutációt hordozó betegeknél ritkább volt az inzulinkezelés (21% vs. 55%, p=0,002) és az anyagcserehelyzetük is jobb volt (HbA1 c : 7,3% vs. 8,5%; p<0,015). Az antihypertensiv kezelés gyakoribb volt a 2-es típusú cukorbetegek között (13,3% vs. 56,8%; p=0,009). A családi anamné-zis diabetes vonatkozásban nem különbözött a két csoportban. A HNF-1 mutáció hordozása tekintetében a vizsgált paraméterek közül az éhgyomri trigliceridszint és az antihypertensiv terápia szükségessége bizonyult független tényeznek. A fiatal felnttkorban manifesztálódó diabetes esetében az életkor és a családi anamnézis alapján nem lehet a HNF-1 mutációt hordozó és a klasszikus" 2-es típusú cukorbetegeket elkülöníteni. A metabolikus szindróma klinikai jellemzi, különösen a triglyceridszint és a hypertonia segítségünkre lehetnek. Azoknál a 45 év alatti cukorbetegeknél, akiknél az inzulinrezisztencia klinikai tünetei hiányoznak, a HNF-1 mutáció lehetségét számításba kell venni.
Az emelkedett C-reaktív protein és a kezdeti stádiumú carotis atherosclerosis kapcsolata fiatal, 1-es típusú cukorbetegekben (Elevated C- reactive protein associates with early-stage carotid atherosclerosis in young subjects with type 1 diabetes) Hayaishi-Okano, R., Yamasaki, Y., Katakami, N., Ohtoshi, K., Gorogawa, A., Kuroda, A., Matsuhisa, M., Kosugi, K., Nishikawa, N., Kajimoto, Y., Hori, M. Diabetes Care 25: 1432-1437, 2002. A korai atherosclerosis jelents szerepet játszik az 1-es típusú cukorbetegek morbiditásában és mortalitásában. Napjainkban a gyulladásos folyamatnak is szerepet tulajdonítanak az atherosclerosis kialakulásában és progressziójában. A C-reaktív protein (CRP) a szisztémás gyulladás egyik jellemzje. Érzékeny módszerrel a CRP-szint normális tartományon belüli változását is mérni lehet (high-sensitive CRP: hs-crp), amit újabban a cardiovascularis kockázat egyik markerének tartanak. A jelen tanulmányban fiatal, 1-es típusú cukorbetegek esetében vizsgálták a hs-crp-szint és az atherosclerosis kapcsolatát. A tanulmányba 55, 1-es típusú cukorbeteg (22 férfi, 33 n; átlagéletkor: 22,1±3,6 év, diabetestartam: 14,2±5,7 év) és 75 egészséges személy (28 férfi, 47 n; átlagéletkor: 23,5±3,8 év) vett részt. A résztvevk egyikénél sem volt gyulladásra, kötszöveti betegségre vagy angiopathiára utaló eltérés. A vizsgálat során éhgyomri vérmintából vérzsír-, húgysav-, vércukor-, HbA 1c - és hs-crp-szintet, valamint vesefunkciós paramétereket mértek. Az atherosclerosis stádiumának meghatározására carotis UH-vizsgálatot végeztek, melynek során az arteria carotis communis, a carotis villa és az arteria carotis interna több pontján megmérték az intima-media vastagságot (intimamedia thickness, IMT). A diabeteszes és nem-diabeteszes csoport között életkor, nemi megoszlás, systolés vérnyomás, dohányzás, vérzsírértékek tekintetében nem volt különbség. A diabeteszes betegek esetében a testtömeg-index, a diastolés vérnyomás, a HbA1 c - a creatinin-, a fibrinogén- és a hs-crp-szint (0,35 vs. 0,14 mg/l, p=0,001) magasabb volt a kontrollcsoporthoz képest. Az átlagos és a maximális IMT szintén nagyobb volt a diabeteszes betegek esetében (0,76±0,09 vs. 0,72±0,04 mm, p=0,03; 0,84±0,11 vs 0,77±0,06 mm, p< 0,0001). Az 1-es típusú cukorbetegeknél összefüggés igazolódott a hs-crpszint, valamint az átlagos és a maximális IMT között, a kontrollcsoport esetében a hs-crp-szint és a maximális IMT között. A többváltozós analízis során korreláció mutatkozott a hs-crp-szint és a diastolés vérnyomás, valamint a maximális és az átlagos IMT-érték között mindkét csoportban. A tanulmány eredményei alapján a fiatal, 1-es típusú cukorbetegek esetében megfigyelt emelkedett hs-crp-szint és a kontrollcsoporthoz képest elrehaladottabb stádiumú carotis atherosclerosis között összefüggés lehet. Nádas Judit dr.