SEMMELWEIS EGYETEM DOKTORI ISKOLA

SEMMELWEIS EGYETEM DOKTORI ISKOLA Ph.D. értekezés Ökrös Csaba A sporttudomány empirikus és teoretikus kérdései című program Programvezető: Dr. Tihanyi József, DSc Témavezetők: Dr. Rigler Endre, CSc Dr. Hamar Pál, Ph.D.

Egyéni és kollektív pszichomotoros teljesítmények a férfi kézilabdázásban Doktori értekezés Ökrös Csaba Semmelweis Egyetem Nevelés- és Sporttudomány Doktori Iskola Témavezető: Dr. Rigler Endre, CSc Dr. Hamar Pál, Ph.D. Hivatalos bírálók: Dr. Szabó Béla, CSc Dr. Nagykáldi Csaba, CSc Szigorlati bizottság elnöke: Dr. Istvánfi Csaba, CSc Szigorlati bizottság tagjai: Dr. Bánhidi Miklós, Ph.D. Dr. Fodor Tamás, Ph.D. Budapest 2007. 2

TARTALOMJEGYZÉK. 3 1. BEVEZETÉS 5 1.1 A sporttudomány és a sportjátékelmélet kapcsolata... 6 1.2 A kézilabdajáték fejlődéstörténete.. 7 1.3 A kézilabdázás sportági profilja..... 9 1.4 A probléma értelmezése. 11 2. IRODALMI ÁTTEKINTÉS.. 14 2.1 A kézilabdázás játékelméletének fő vonásai. 14 2.1.1 A kézilabda támadójáték elméleti alapjai. 14 2.1.2 A játékos, mint egyén meghatározó szerepe a csapatjátékban. 16 2.1.3 A csapat játékteljesítményének értelmezése a kézilabdázásban.. 17 2.1.4 Interakciók és kooperálási lehetőségek a támadójátékban... 19 2.2 A teljesítménymérések lehetősége a kézilabdázásban... 21 3. CÉLKITŰZÉSEK... 24 4. MÓDSZEREK... 26 4.1 A mérkőzésmegfigyelés módszere 26 4.1.1 A mérkőzésmegfigyelés módszerének bemutatása. 27 4.1.2 A megfigyelt vizsgálati minta bemutatása... 29 4.1.3 A mérkőzésmegfigyelések adatrögzítésének körülményei.. 29 4.1.4 A mérkőzésmegfigyelésnél alkalmazott statisztikai számítások.. 29 4.2 A pályamérések módszere. 30 4.2.1 A pályamérések programjának ismertetése. 31 4.2.2 A pályamérésben résztvevő vizsgálati minta bemutatása 40 4.2.3 A pályamérések adatrögzítésének körülményei... 42 4.2.4 A pályamérésnél alkalmazott statisztikai számítások.. 43 5. EREDMÉNYEK. 44 5.1 A mérkőzés megfigyelés eredményei.... 44 5.1.1 A csapatok támadásbefejezésének szerkezete. 44 5.2 A pályamérések eredményei. 50 5.2.1 A modellhelyzetek értékelése.. 50 5.2.2 A pályamérések értékelése. 50 3

5.2.2.1 A generális teljesítmény alakulása a versenykor alapján... 50 5.2.2.2 A generális teljesítmény alakulása a specializáció hatására a versenykor alapján. 52 5.2.2.3 A generális teljesítmény alakulása a modellhelyzetek bontásában. 53 5.2.2.4 A generális teljesítmény alakulása a modellhelyzetek bontásában a versenykor alapján.... 54 5.2.2.5 A generális teljesítmény alakulása a modellhelyzetek bontásában a specializáció alapján... 56 6. MEGBESZÉLÉS. 58 6.1 A mérkőzésmegfigyelés tanulságai. 58 6.2 A pályamérések tanulságai. 60 7. KÖVETKEZTETÉSEK 67 7.1 Következtetések a mérkőzésmegfigyelések tapasztalataiból.. 67 7.2 Következtetések a pályamérések tapasztalataiból.. 68 8. MÓDSZERTANI JAVASLATOK... 70 8.1 A korszerű kézilabdajáték jellemző vonásai. 70 8.2 Javaslatok a kézilabdajáték oktatási programja számára..... 75 9. ÖSSZEFOGLALÁS.. 84 ÖSSZEFOGLALÓ 86 SUMMARY.. 87 IRODALOMJEGYZÉK. 88 SAJÁT PUBLIKÁCIÓK JEGYZÉKE. 94 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS 96 FÜGGELÉK..... 97 MELLÉKLETEK... 116 4

1. BEVEZETÉS A kézilabda játék világméretű népszerűsége és állandó fejlődése a játék jobb megismerését, mélyebb tartalmi összefüggéseinek feltárását igényelte a szakemberektől. Ennek a természetes folyamatnak és egyben törekvésnek az eredményessége nagyrészt a csapatjátékokat érintő természet- és társadalomtudományok specialistáinak bevonásával sikerülhetett. Így jött létre az ismereteket integráló multidiszciplinális tudományos munkakapcsolat az edzők és a tudomány képviselői között. A kézilabda sportágban végzett megfigyelések középpontjában legtöbbször a játékos és a csapat áll. A játékos (mint egyén) személyisége, jellemvonásai különböző verbális és motoros megnyilvánulásai alapján jól kirajzolódnak. Önmegfigyeléssel utólagosan elemezve meghatározott reakcióinkat, kellő objektivitást feltételezve magunktól is, világossá válhatnak saját addigi rejtett tulajdonságaink. A környezet, a szociális miliő egy további új dimenziót jelent, mely ugyancsak hatással van ránk és teljesítményünkre. A hatás, talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy hatás-együttes segítő is, gátló is lehet. Környezetünkből lévén, hogy az ember szociális lény embertársainkhoz fűzött viszonyunkat ítélhetjük a legmegfelelőbbnek. Az egyik legkézenfekvőbb modellhelyzet előállítható az által, ha mozgásunkat a társ vagy társak ugyancsak mozgásos reakcióinak figyelembevételével tesszük. Minél inkább igazodnunk kell egy csapatot alkotó társulás, jó esetben közösség irányába, annál izgalmasabb a szituáció: érzékelhetően módosul mozgásos viselkedésünk a várható interakciók nyomán. Nem nehéz felismerni a sportpedagógiai és egyben szociálpszichológiai aspektusokat: az egyén spontán módon mutatott mozgásos önkifejeződését, majd az őt körülvevő rendszer nyomán bekövetkező változás különbözőségét. A változások iránya és mértéke ugyanis jó indikátora lehet annak, hogy valójában milyen szerepet tölt be az egyén életében a közösség akkor, ha azt egy kollektív feladatmegoldásra szervezett rendszerként kezeljük. A közösen létrehozott teljesítményből, a rész-egész viszonya önmagában is számos megválaszolandó kérdést fogalmaz, hát még akkor, ha a viszonyt egy másik, hasonló rendszer hatására kell vizsgálnunk. Ez a hatás olyan gátló, ellentétes irányú 5

impulzusok érkezését és feldolgozását jelenti, mely szakadatlanul akadályozza a csapatteljesítmény megvalósulását. Belátható, hogy a játékos és a csapat viszonya ez által meglehetősen sajátságosan alakulhat. A probléma különösen élesen fogalmazódik meg akkor, ha az egész jelenség hátterében erős teljesítmény-késztetést tapasztalunk. A feladat ekkor ugyanis az egyén és a csapat téthelyzetben mutatott viselkedésének megfigyelése, illetőleg a mozgásos reakciók nyomán bekövetkező teljesítményalakulások megállapítása. A fentebb vázolt probléma megítélésem szerint jó színvonalon tárható föl, s válik tanulmányozhatóvá az élsport, pontosabban a labdajátékok területén. Több éves versenyzői és edzői múltam alapján úgy érzem, hogy a kézilabdajáték megszámlálhatatlan szituációja megfelelő modellhelyzetet teremt a címben felvállalt téma izolált, majd komplex módon vezetett tanulmányozására. 1.1 A sporttudomány és a sportjátékelmélet kapcsolata A játékosok fejlődésének és teljesítményének növelése érdekében végzett kutatásoknál gyakori témaként szerepel az edzettség színvonala, a technikai-taktikai tudás stabilitása, vagy akár a játék- és versenyzés készségének aktuális szintje. A vizsgálatok, mindig az említett szempontok alakításának lehetőségeire is választ kívánnak adni. Innen eredeztethető az, hogy a sporttudomány sajátos kutatási koncepciójával és módszereivel a játékosok perceptuomotoros-taktikai cselekvéseinek interdiszciplinális kutatását helyezte előtérbe. Napjainkban a kézilabdázásban alkalmazott kutatási metodikák jelentős hányadát, más terültekről (sportélettan, sportpszichológia, sportpedagógia, stb.) adaptált változatokkal végzik (Istvánfi 2000). A sportjátékelmélet is kialakította saját terminológiáját, mely erősen kötődik a sporttudomány fogalmi rendszeréhez. Főbb területei a játékosok kondicionális koordinációs képességeinek és technikai taktikai tulajdonságaiknak elválaszthatatlan egységét tartalmazza, de említhetnénk a taktikai jellegű nyílt mozgáskészségek kialakításának módszertani követelményeit is. A sportjátékelmélet tárgyilagos megfigyeléseivel, a jelenség-szinttől való elvonatkoztatással alkotta meg önálló rendszerét. Ennek a rendszerező tevékenységnek köszönhetjük a sportjátékokban 6

felfedezhető törvényszerűségek meghatározását, leírását. Ide sorolhatjuk a támadó-védő magatartás jellemző vonásait, vagy azt a feladatmegoldó rendszerelméletet, amelyben az egyén és a csapat közösen funkcionál. Ezekhez a területekhez szorosan kapcsolódik a dolgozat választott témája, hiszen célunk az, hogy feltárjuk a kézilabda játékos, illetve a kézilabda csapat felkészítésének rejtett oldalait. 1.2 A kézilabdajáték fejlődéstörténete A kézilabdázás a sportjátékok egyik tradicionális képviselője egész Európában. Az élsportként űzött játék sokrétű, ám eredendő értelmezése mindinkább átalakult, és távolodni látszik azoktól a korábban született filozofikus elképzelésektől, melyek mibenlétét leírták (Detre és Szigeti 1980, Huizinga 1990, Calliess 1995, Horváth 1999, Rigler 2004). A mozgásos játékok világa egy sajátos területet képvisel, lehetőséget biztosítva az egyéni, páros, csoportos és csapatjátékok gyakorlására. A köznapi szóhasználatban a sportjáték fogalmat gyakran helyettesítjük a labdajáték kifejezéssel. Ezekben a játékokban a természetes emberi mozgások (járás, futás, ugrás, dobás) alkalmazása valósul meg sajátos ügyesség révén, mely a végtagok és az egész test összehangolt mozgását jellemzi. Ehhez társul a játékos mozgásában, mozdulataiban rejlő manipulációs készség, finomkoordinációs cselekvése és cseles magatartásának megnyilvánulásai. Ezen a játékosságon alapszik megoldásainak kiszámíthatatlansága, mely élvezetessé teszi a játékot. Valójában a váratlan fordulatok gazdagsága emocionális és esztétikai örömet okoz a játékosnak és az őt figyelőknek. A sportjátékokban a játékosok alapvetően a labda mint eszköz használatára építenek. A kézilabdajátékra jellemző párharcokban a labdát birtokló támadó csapat célja a labdát minél többször az ellenfél által védett objektumba juttatni. A támadó magatartási formákon az adott sportág támadó technikai és taktikai játékelemeinek alkalmazását értjük. Ezzel szemben a labda nélküli csapat a védő magatartás megjelenési formáit vezeti elő olyan módon, mely az ellenfél gólszerzését akadályozza. Ezt a támadás szervezésének és az akciók felépítésének zavarásával, legkedvezőbb esetben pedig a labda megszerzésével érheti el (Reigl és Andrási 1994, Reigl 1999). 7

A játékos, mint egyén a kooperációban többre képes, mint ha önmagában tevékenykedne (Csepeli 1997, Aronson 2002), vagyis teljesítménye megnő a csoportban (Mérei 2003). Ezzel együtt minden társulásnak óhatatlan velejárója, hogy el kell viselni a társak okozta kellemetlenségeket. Labdajátékokban különösen hat a társulási-izolálódási törekvés, viszont az egyéni kezdeményezésre épülő játékfelfogással szemben, gyakran a játékhelyzetek színvonalasabb megoldásait várhatjuk a csoportos együttműködésre épülő taktikai cselekvésekben. A kézilabdacsapat egy vagy több közös feladatra szervezett egység, vagyis egy olyan rendszer, melynek minden tagja a kollektív cél elérésére törekszik. Az egyéni játékkal ellentétben, a csapatjátékban kollektív felelősségről beszélhetünk (Török 1997), hiszen a játék kimenetele a társakon is múlik, s a végeredményben való részesedésük jellemzi őket. A csapatban elért teljesítmény mindig a csapat közös produktuma még akkor is, ha a tagok feladatvállalása és tevékenységi köre egymástól eltér. Ez közös teherviselést jelent, amely megoszlik a csapattársak között. A hazai és a nemzetközi sportéletben a sportágak népszerűségének alakulása nagyfokú dinamizmust tükröz. A média mindenképpen a legnagyobb divatdiktátor. Manapság a labdás csapatsportágak a népszerűségi listák élén helyezkednek el, melynek feltétele, hogy az adott sportág látványsportágként funkcionáljon. Hallatlan popularitásuk valószínűsíti és ez bizakodással tölthet el bennünket,hogy a jövő olimpiai programjaiban is jelentős szerepet kapnak, ami az életben maradás legfontosabb kritériuma. A teljesítményorientáltság alapmotívuma a személyiség kibontakozása, mely leginkább a versengésben, a másik legyőzésében, a minél magasabb színvonalú teljesítmény elérésében fejeződik ki. Napjainkban az üzleti élet ezt az intézményesült küzdelmet használja ki profitszerzés céljából, mely egyértelműen változtatást követel a kézilabda sportágtól. Szinte minden szakmai nyilatkozatban megfogalmazódik a törekvés, hogy a szurkolók igényeinek kielégítése a legfőbb cél. Ennek érdekében külső beavatkozásokat tapasztalhatunk. Például a szabályok módosításával a játék felgyorsult, vagy említhetnénk a mérkőzések számának drasztikus emelését is. Játékelméleti szempontból megállapíthatjuk, hogy a kézilabdajáték arculata megváltozott, ez azonban 8

nem jelenti azt, hogy nem kell továbbra is őriznie néhány olyan jellegzetességet, mely a produktív játékhoz szükséges. A csapatok játékszerkezete hasonlóvá vált a kosárlabdázás és a jégkorong sportágak stratégiai harcmodorához. A hagyományos értelemben vett csapattaktika átalakuláson megy keresztül, mert az egyén testi (elsősorban kondicionális-fizikai) képességei, valamint technikai tökéletessége lesz a döntő tényező, és veszi át a főszerepet a teljesítmény kialakításában. Ez mindenhol a világon megfigyelhető. Aki nem akar lemaradni az ezt az utat járja, de azért az igazán fajsúlyos csapatoknál gondosan ügyelnek az arányokra is. 1.3 A kézilabdázás sportági profilja A kézilabdázás profiljának meghatározása nem más, mint a sportág leglényegesebb jellemzőinek ismertetése, mely nélkülözhetetlen a dolgozat további részeinek pontosabb megértéséhez. A csapatok a határozott időtartamú, két félidőből álló játékidő alatt (2 x 30 ), hét-hét, azonos nemű játékossal vesznek részt a játékban, mely játékosok bármikor és korlátlan alkalommal le- és visszacserélhetők. (A cserejátékosok ugyancsak heten lehetnek.) A szabályok betartását két azonos joggal rendelkező játékvezető érvényesíti. Ha a játékban aktívan résztvevők számát a pályaterület nagyságához viszonyítjuk (40 x 20 m) elmondható, hogy az egyes játékosokra eső mozgástér viszonylag tág. Leszámítva az elzárt térnek minősülő kapuelőtereket (ahol megkülönböztetett mezben a kapusok tartózkodhatnak), mindkét fél játékosai tetszőlegesen és szabadon bejátszhatják az egész pályát. A kapus feladata a kapufelület (2 x 3 m) közvetlen védelme. A lövések hárításának céljából a kapuelőtéren belül védésre használhatja az egész testét és minden végtagját. A csapat célja a saját gólhelyzetek kialakítása és a gólszerzés, valamint az ellenféltől induló hasonló akciók megakadályozása (Török 1996). Ennek révén a szabályok adta kereten belül, a test-test elleni játék megengedett. Az akciók szervezése (a támadás) döntően kétféleképpen valósulhat meg. Támadás indítható, amikor az ellenfél még nem foglalta el a számára biztonságot ígérő, saját kapuelőtér közeli védőzónákat (rendezetlen védelem elleni támadás), vagy pedig abban 9

az esetben, amikor a védekező csapat játékosai, valamilyen előzetesen megbeszélt elrendezésben már kialakították védelmi vonalukat (rendezett védelem elleni támadás). A támadó csapat részére kedvezőbbnek tűnik az előbb említett szituáció, míg a védők számára az utóbbi játékhelyzet jelent nagyobb biztonságot. Az akciók a játékosok közötti átadások alapján alakulnak ki és a csapat struktúrájában, elsősorban a játékosok elhelyezkedése miatt, hamar szembetűnik az eltérő szerepek jelenléte. A rendezett védelem elleni játékban hagyományosan három támadóposztot különböztetünk meg, melyek hat játékost igényelnek. A szélsők mindkét oldalon egy-egy játékossal, az oldalvonalak és az alapvonal által határolt területen játszanak, befejezéseiket a közeli zónákból hajtják végre. Az átlövők a pálya középső területén támadnak, mozgásterük kissé távolabb esik a kaputól mint a szélsőké, azonban számukra a lövés szöge sokkal kedvezőbb, különösen a közép-átlövőnek (korábbi elnevezése: irányító játékos). Az itt játszó három játékosnak egyaránt lehetséges távolról (átlövéssel) és közelről (betöréssel) is a gólszerzés. A beálló játékos a védőfalon belül tartózkodik a kapuelőtérvonal közelében, így amikor bejátsszák neki a labdát, ő is a kedvezőbb középső területről, de a közeli zónából kísérelhet meg gólt szerezni. Funkció szerint, akad olyan játékos, aki inkább a támadások előkészítésében vesz részt, de látunk példát olyanokra is, akik inkább a befejezést vállalják szívesebben magukra. Az oldalasság nagyon lényeges szerepet játszik a kézilabdázásban. A csapatok a lövőkézzel ellentétes oldali játékosok szerepeltetését helyezik előtérbe, elsősorban a lövőhelyzetek kialakítása és a lövések kedvezőbb szöge miatt. Az ellenfél az alkalmazható védekezési rendszerek közül leggyakrabban a területvédekezést választja, melynek nyitottabb, illetve zártabb formái lehetségesek. A két kapu közötti mezőny átjátszása és annak védelme jelentős fizikai megterhelést jelent mindkét fél számára (Rogulj és mtsai 2004), akár a gyorsindítások vezetése, akár a visszarendeződés tekintetében. A kézilabdázás eredményességét gólokban mérik, így az a csapat győz, amelyik mérkőzés végére az általa vezetett támadások befejezési-kísérleteiből több gólt szerzett. Gólazonosságnál a mérkőzés döntetlennel zárul, kivéve azokat a kupa-rendszerben játszott mérkőzéseket, ahol továbbjutást, vagy végső helyezést dönt el a végeredmény (Hattig 1979, Madarász 2005). 10

A kézilabdajáték számos pszichikai, kondicionális és koordinációs képességet feltételező tevékenységben, illetve ezek alkalmazásában megjelenő mozgásos cselekvésekben fejeződik ki. Az egymással szemben álló két csapat tagjainak szerepvállalásos tevékenységében, majd a versengés alkalmainak jelképes összetevőiben nyer értelmet. A két csapat küzdelméből az kerül ki győztesen, aki akaratát a másik félre ráerőlteti. A szándék maradéktalan érvényre juttatása, az alkalmazott játékelemek révén, mind a támadó-, mind a védőjátékban felismerhető. A szándékérvényesítés lehetséges útja a sportág küzdőjellegéből fakadóan, a külső szemlélőben időnként a durvaság érzetét keltheti. Ezen lényegi ismérvek kiemelését azért tartottuk különösen fontosnak, mert ezek alakulására leszünk tekintettel a mérkőzésmegfigyelések alkalmával, és ezek határozták meg a pályamérések gyakorlatainak összeállítását is. Mindazonáltal a dolgozat terjedelme nem engedi meg, hogy egyenlő mértékben foglalkozzunk a játék minden szegmensével, még ha tudjuk is, hogy a részek külön-külön vagy önmagukban is vizsgálhatók, de csak a játékba visszahelyezve nyernek igazi értelmet. Az értekezésben döntően a támadójátékra helyeztük a hangsúlyt, mivel úgy éreztük, hogy a labdát birtokló csapat tevékenysége határozza meg leginkább a játék további alakulását, így ebből a szempontból elsőbbséget élvez. Választásunkat az a tény is motiválta, hogy a játék lényegének a gólszerzést találtuk, mivel ez alakítja legszembetűnőbben az eredményt. A támadás révén a gólt komoly építő jellegű folyamat előzi meg, szemben a védekezéssel, mely inkább romboló jellegű és ezáltal relatíve könnyebbnek ítélt. A támadás mechanizmusának beható vizsgálata jó alkalmat teremt a kézilabdázás ezen részében rejlő törvényszerűségek megismeréséhez. 1.4 A probléma értelmezése A kézilabdajáték alapkoncepcióval, pozitív és negatív hagyományokkal, jellegzetességekkel és távlati tendenciákkal rendelkezik. A kézilabdázás testnevelési és sportértékei kiemelkedők, melynek látványos fejlődését és nagy népszerűségét köszönheti. A tudományosan megalapozott és gondosan megtervezett felkészítés, valamint az eredményes versenyzés érdekében folyamatosan vizsgálni kell a játék 11

edzéselméleti törvényszerűségeit. Az elméleti ismeretek helyességéről, a kézilabda pályákon folyó gyakorlati munka mond végső soron ítéletet, így az elmélet és gyakorlat kölcsönhatásában rejlő igazságok vizsgálatának hiányában nem várható a játék további fejlődése. A szakemberek arra törekednek, hogy a játékosok az edzésen tanított támadó programokat (átadásokat, kapuralövéseket, cselezéseket, stb.) a játék során minél sikeresebben alkalmazzák. A végső cél azonban az, hogy az említett játékelemek ne csak edzéskörülmények között, hanem a mérkőzés forró légkörében is célszerű és észszerű (taktikus) döntések eredményeként valósuljanak meg. A megtanult mozgásprogramok a védőkkel szembeni alkalmazás színvonalában, illetve annak eredményességében mérhetők le. Ezek alapján azt fogalmazhatjuk meg, hogy az edzői munka egyik áttételes célja, a teljesítmény fokozás érdekében olyan játékosok kinevelése, akik taktikai karakterű játékügyességgel rendelkeznek (Istvánfi 2006). A kézilabda játékos teljesítmény növelésének problémáját két irányból fogalmazhatjuk meg. Egyrészt a csapat vonatkozásában, másrészt az egyén képzettségén, felkészítésén keresztül. A kézilabdázás támadójátéka a különböző poszton szereplő játékosok játéktudására és a különböző játékszituációk megoldásaira épül. A játékosok szerepe a mérkőzésen nyújtott csapatteljesítmény kialakításában meghatározó jelentőségű, de nem egyenlő mértékben osztoznak rajta. A támadásbefejezések szerkezete pontos képet fest a csapatok játékfelfogásáról, támadó stratégiájuk vezérfonaláról. Ahhoz, hogy a csapat teljesítményét minél magasabb szintre emeljük, konkrétan szükséges megállapítanunk az egyes szerepkörök részesedését a csapat összteljesítményéből. Ekkor kaphatunk választ arra, hogy melyek azok a területek (támadópozíciók), amelyek fejlesztésével a kézilabdázásban elérhető teljesítményszintet leginkább növelhetjük. A folyamatosan fejlődő kézilabda sportág megköveteli tőlünk, hogy olyan típusú játékosokat keressünk és neveljünk, akiknek képességeik és készségeik a játékra alkalmas magas színvonalú, komplex egységben jelennek meg. Megítélésünk szerint ez teheti alkalmassá őket nemzetközi mércével mért teljesítmény elérésére, prognosztizálva a játékossá-válás és a felnőtt versenykor időszakát is. A játékos képzettségét, vagyis játéktudásának mértékét, az általa nyújtott teljesítmény alapján 12

határozhatjuk meg. Arra a játékosra mondhatjuk, hogy képzett, aki az aktuális ingerek (játékhelyzet) és tárolt cselekvési programok kompatibilitását döntései révén nagy eredményességi együtthatással oldja meg (Istvánfi 2006). Szakmai körökben sokszor felvetődik az a dilemma, hogy a képzés irányát tekintve: olyan, úgynevezett. all round játékosokat neveljünk, akik technikai és taktikai szempontból több fronton is bevethetők, vagy inkább az egyes szerepkörök specialistáinak képzésére helyezzük a hangsúlyt. A felvázolt problémákat sarkalatos játékelméleti és edzésmódszertani kérdésként kezeljük. Felvetésük, illetve az arra adható válaszok alapján munkánk két fő fejezetből fog építkezni, így törekvéseink ezekben az irányokban keresik a válaszokat. Az egyikre, a professzionális nemzetközi trendet képviselő csapatok valós játékhelyzeteinek (mérkőzéseinek) célirányos megfigyeléseiből szerzett információkra építettünk. A másikban, a játékra jellemző modellhelyzetekben nyújtott egyéni és páros, (döntésorientált) cselekvési programok megoldásának vizsgálata szolgál alapul. Ezek olyan edzéskörülmények között végzett pályamérések, melyek tájékoztatást nyújtanak a feladatkörökben mutatott taktikai karakterű játékügyességre is, és bemutatják a minta felkészültségét a játék különböző összetevőiben. Mindkét terület lényegében a tevékenységek (cselekvések) megfigyelésével-leírásával kapcsolatos szempontrendszer kimunkálását is megköveteli. 13

2. IRODALMI ÁTTEKINTÉS 2.1 A kézilabdázás játékelméletének fő vonásai 2.1.1 A kézilabda támadójáték elméleti alapjai Bár a dolgozat elsősorban a kézilabdázás támadójátékának feltárását célozta meg, elméleti kifejtését a támadó- és a védőtaktika összefüggésében kívánjuk megközelíteni, mivel a játék két alapvető tevékenysége szoros, egymással függő viszonyban áll. A téma értelmezésében kiindulópontnak tekinthetjük Knapp, a mozgáskészségek zárt és nyílt jellegének megkülönböztető korábbi elméletét (Knapp 1972). A nyílt jellegű mozgáskészségek alkalmazásakor a már korábban elsajátított mozgások aktuálisan legcélszerűbb módját használja fel a játékos. Látszólagosan hasonló játékszituációkat nem lehet azonos módon megoldani, ugyanis a helyzetek egészen csekély módosítása, az alkalmazott készség (játékelem) idő, tér és dinamikai összetevőinek megváltoztatását kívánja (Istvánfi 1991). Ahogyan azt Zimmer tanulmányában olvashatjuk (Zimmer 1989), a kézilabdajáték technikája (a mozgások végrehajtásmódja) gyakorlás közben mozgásprogramok és mozgásminták formájában rögzül. Játék közben ezek végrehajtásmódját az adott játékhelyzet tényezői határozzák meg. A sikeres játékhelyzet-megoldás elsődleges feltétele a helyzet észlelése (percepciója), a felfogott jelek értelmezése és összevetése a memóriában tárolt mintákkal, lehetséges válasz-cselekvésekkel. Istvánfi szerint a következő legfontosabb momentum a döntés meghozatala, mely elindítja az adekvát motoros adaptáció lehetőségét (Istvánfi 1971). A kézilabdajáték lényegi tartalmát a játékhelyzetek észlelése és az ezeknek megfelelő, célszerű motoros válaszcselekvések képezik, ezért a játékban alkalmazott mozgáskészségek a perceptuomotoros jelzőt kapják (Istvánfi 1991). A kézilabdajáték támadótaktikájának oktatása és képzésének központi célja más fontos képesség és készség feltételek mellett a döntési képesség fejlesztése, mely a célszerű magatartás szabályozás kialakulását segíti elő (Janssen, Wegner és 14

Hoffmeyer 1990). Következésképpen, a kézilabdajátékban a teljesítményt meghatározó taktikai tevékenységen a két csapat közötti küzdelemben alkalmazott cselekvésformák összességét értjük. A taktikai cselekvés a döntések, a játékosok magatartására és a folyamatosan változó játékhelyzetek optimális kapcsolatának kialakítására, célszerű és eredményes megoldására irányul. A játékhelyzet megoldása minden esetben taktikai feladatot jelent a játékos számára. A taktikai feladatok megoldása a taktikai cselekvésben realizálódik, vagyis a játékos az előtte álló alternatívák közül választ. A taktikai cselekvés eredményessége az egyéni döntés helyességétől függ, végeredményben meghatározza a csapatjáték hatékonyságát is. Ennek fejlesztése (edzése) kiemelt jelentőségű (Fobe 1987, Sichelschmidt, Eyseer és Späte 1988, Hess 1989, Istvánfi 1992, Rigler 1996). A taktikai cselekvések a játékhelyzetek megoldásában résztvevő támadóvédőjátékosok idegrendszerének különböző szintjéről vezéreltek. Ezt egy sokszintű, hierarchikusan felépülő vezérlő- és korrekciós apparátus biztosítja. Az idegélettan magyarázata szerint a kialakult mozgáskészségek (automatizálódott technikai elemek) és koordinációs korrekciók fokozatosan kerülnek az alacsonyabban fekvő, alárendelt koordinációs szintekre és a megfelelő szenzoros szintézisek vezérlőberendezéseibe, s eközben ezek a korrigálások kiesnek a tudatmezőből (Bernstein 1965). A játék közben azonban gyakran előfordul, hogy ezeknek a raktározott koordinációs korrekcióknak az előhívása sürgősségi esetben fokozottan igényelt, elősegítve a helyes döntést, vagyis a játékos gyors taktikai cselekvésének megvalósulását. A kézilabda játékosok felkészítése a gyors játék kialakításának irányába törekszik, ezért módszereink megválasztásában nem tekinthetünk el az említett bersteini idegélettani működések jelentőségétől sem. A teljesítményfokozás további lehetősége a játékosok valószínűségi alapon hozott döntései és cselekvései (receptor és perceptuális jellegű anticipáció), valamint a játékos taktikai gondolkodásának fejlesztése. Ez többnyire magába foglalja a mérkőzésen előforduló választásos szituációk gyors analízisét és szintézisét (Istvánfi 1974, Pilvein 1992). A taktikus gondolkodás fejlesztésével elérhetjük, hogy a gyakorlás során olyan tapasztalatot szerez a játékos, amelynek birtokában be nem gyakorolt helyzetekben is sikeres megoldásokat produkál, vagyis alkalmazkodik. Ezekre a 15

játékosokra az a jellemző, hogy jó a helyzetfelismerésük és eredeti-váratlan megoldásra képesek (Schlicht és Wilhelm 1987). 2.1.2 A játékos, mint egyén meghatározó szerepe a csapatjátékban A támadó játékos taktikai cselekvését rendszerelméleti megközelítésből is jellemezhetjük. Kibernetikai szempontból Mahlo (Mahlo 1965) a taktikai cselekvést végző játékost egy célkereső rendszerhez hasonlítja, amely nemcsak keresi a lehetséges megoldások közül a legmegfelelőbbet, hanem a feladatmegoldás közben (a visszacsatolások révén) maga is fejlődik. A modellelmélet lényegében arra törekszik, hogy érzékeltesse a játékos tökéletesedésének alapját adó visszajelentő folyamatot. Ugyanakkor kétségtelen, hogy taktikai szempontból kiválónak minősített kézilabda játékosokat ugyanúgy jellemzi a gyors felfogóképesség és a magas játékintelligencia, mint a személyiségvonásaiban megtalálható a kísérletező hajlam, vagy a szabad gondolkodás (Istvánfi 1991). A gyors felfogóképesség és a játékhelyzet nyújtotta információáramlás bonyolultságát esetünkben az adja, hogy a játékos figyelmét minden pillanatban leköti a labda, a saját játékostárs és az ellenfél mozgása. Ezenkívül folyamatosan hat rá a saját és az ellenfél játékfelfogása, valamint az aktuális, pillanatnyi pszichikai környezet (téthelyzet, győzelmi kényszer, funkcionális fixáció, egyéb konfliktus helyzetek). A kézilabdázásban a játékosok adottságaitól és a képzés módszereitől függően Istvánfi (Istvánfi 1991) a játékelemek alkalmazását a különböző minőségi szinteken különbözteti meg. Első szint: a megtanult játékelemek játékszituációnak megfelelő alkalmazása. Második szint: a megtanult játékelemek új kombinációban való alkalmazása, mely a kombinatív készséget jelenti. Harmadik szint: a megtanult játékelemek új kombinációban történő alkalmazása közben olyan eredeti megoldások létrehozása, amelyek az ellenfél mellett a csapattársakat, s még magát a versenyzőt is meglepik. A legkiválóbb támadójátékosok játék közben több és új megoldást képesek létrehozni, mint amennyit előzőleg tanultak, tehát a tanult cselekvési megoldási készletüket, az aktuális játékhelyzetnek megfelelően, kreatív módon egészítik ki. Jellemző rájuk, hogy átlag feletti teljesítményeket várhatunk el tőlük a differenciált téri, 16

időbeli és dinamikai észlelésben, valamint magas fokú döntési és anticipációs készséggel rendelkeznek. Tárolt plasztikus és specifikus programokat használnak fel, és probléma helyzetekben időkényszer melletti finom mozgáskoordinációra képesek. Kifinomult tempó és időzítő érzékük szintén az eredményességet segíti. Bommas szerint (Bommas 1993) az ilyen típusú játékos megoldásainak eredetisége legalább annyira a játékelem végrehajtásának új szerkezetében, mint a kivitelezés szokatlan ritmusában rejlik. Akárcsak a pszichológiában, a sportban is az intelligencia kérdése és annak mérése sokszor ad és adott vitára okot. Ha csak a szó köznapi jelentését értelmezzük, (változó-új helyzethez való alkalmazkodás) könnyen észrevehetjük a párhuzamot a sport vonatkozásában, hiszen a cselekvésekben hasonlóan fejeződnek ki ezek a tulajdonságok. Különösen a kézilabdázásban, ahol a folyamatosan változó körülmények valósággal igénylik ezt a fajta képességet. A sportpályán, játék közben történő megnyilvánulásokban mi magunk is azokat a játékosokat látjuk el az intelligens jelzővel, akik az átlagosnál sikeresebben oldják meg a mindenkori játékhelyzetekből adódó feladatokat, probléma-szituációkat (Nagy 1967, Nagy 1971). Ebben a részben arra láttunk példát, amint az egyént és a társakat pszichés és mentális tulajdonságok mentén minősítik. A célirányos működés azonban mindig valamilyen gyakorlati tevékenységhez kötődő megoldáson keresztül realizálódik, vagyis e kérdéskörrel szükséges mérkőzés-, és edzéskörülmények között is foglalkozni. 2.1.3 A csapat játékteljesítményének értelmezése a kézilabdázásban A versenyszerű kézilabdázás teljesítményorientált volta az eredményességben (a győzelemben), mint egyedüli értékrendben realizálódik. Ellentmondásnak, de ugyanakkor valóságosnak tűnik, hogy a mérkőzésteljesítmény látszólag a legfőbb minősítő mutató, mégis az igazi küzdelemre csak áttételesen utal. Általánosan elfogadott edzéselméleti definíció az, mely szerint a teljesítmény, a teljesítő képesség és a teljesítő készség összetevőkből áll (Nádori 1991). Az edzés célja, hogy a csapat lehetőleg összecsiszolt képet mutasson, melyet a játékosok összteljesítménye, azaz a 17

csapatteljesítmény maximális értéke garantál. A két összetevő közül a teljesítő készségről általában kevesebbet beszélünk, mint a képességfejlesztésről vagy a technika- taktika tanításáról, holott ez a teljesítmény pszichés oldalát adja, ami nagyon is meghatározó lehet az eredmény végleges formálásában. Istvánfi (Istvánfi 1992) a teljesítő készséget, egy olyan tulajdonság-együttesnek nevezi, mely átfogja a játékos teljes személyiségét, kifejeződik motiváltságában, saját és társai tevékenységéhez fűződő viszonyában és a mérkőzéshez történő hozzáállásában. Ennek a készségnek a kialakításában döntő szerepe van az edzőnek és a közösségnek. A csapat játéktudásának megállapítása, illetve fejlesztése legalapvetőbb problémája az edzésteljesítmény és a mérkőzésteljesítmény összhangjának megteremtése. Jóllehet mindkettő megkívánja az egyén és a csapat eredményességét, minőségileg azonban más-más feladatot fogalmaz meg. Hogy miben különbözik a mérkőzés az edzéstől, azt Nagy (Nagy 1973) megállapításai mentén a következőkben összegezhetjük. A mérkőzésen sokkal nagyobb az idegi terhelés, a mérkőzés terhelése az érzelmek hatására versenyhelyzetben fokozza leghatásosabban a játékosok edzettségét, ezáltal alakul leginkább a játékformájuk. Megfigyelhető, hogy a mérkőzésen aktívan és rendszeresen résztvevő játékosok fejlődése egyenletesebb és határozottabb, mint azoké, akik ritkábban szerepelnek. A mérkőzés feltételeihez közeli pszichikai légkörben végzett edzések, és a taktikai feladatok megoldását célzó eljárások elősegítik az energiák mozgósítását és a taktikai gondolkodás fejlesztését. Ahhoz, hogy az edzés a mérkőzéskörülmények tükörképévé váljon, arra kell törekedni, hogy a játékosok megtanulják kezelni a mérkőzés helyzetekben jelentkező kedvezőtlen pszichikai hatásokat. Célszerű tehát a játékteljesítményt kognitív megnyilvánulásként is értelmezni, hiszen döntésorientáltságú (Dubecz 2002). Fontos, hogy a játékos a sportághoz szükséges kondicionális és koordinációs képesség magas szintjére kerüljön a felkészülés során. Az így megszerzett képességeket nyílt típusú technikai-taktikai programokba kell rendezni, amely a mérkőzés alatt, a környezethez (társ, ellenfél) igazítva, szabályozott magatartás viszonyok között válik alkalmazhatóvá. A korábban említett gyorsjáték kialakításához szükségszerű továbbá a mozgásokat, vagyis a társak technikai-, taktikai tevékenységét és az ezeket szabályozó mentális összetevőket a 18

sebesség szempontjából összehangolni, mert a különböző teljesítményt meghatározó részgyorsaságoknak a jellege, valójában átmegy az egyéni gyorsaságokon keresztül egy kollektív gyorsaságba. Ez legtöbbször fontosabb, mint a játékosok egyénenkénti kvalitása, mert ez egy olyan speciális gyorsaság, amit csapatszintű taktikai cselekvésgyorsaságnak is nevezhetünk (Dubecz 2002). A pszichológiai terhelhetőségről (mivel ez az egyén személyi feltételeihez tartozik), és annak fokozott fejlesztéséről sem szabad lemondani az edzés során (Landau 1974, Rókusfalvy 1992). A fogékonyságának és tanulékonyságának köszönhetően, felismeri és megérti a játékos azokat a hatásokat, melyek az edzés és mérkőzés körülmények között érik. Kialakított autonóm értékrendszerének segítségével ezek után képes alkalmazkodni a mérkőzésen előforduló nehéz pillanatokhoz. A játékos igazán csak játéktevékenységben ismerhető meg, és terhelhetősége is csak a játéktevékenységben fejleszthető a magasabb szintű játékteljesítmény érdekében (Rókusfalvy 1977, Rókusfalvy 1981). Az edző szerepe, hogy mérkőzésről mérkőzésre alakítsa a csapatjátékot, de eközben a csapatot alkotó játékosok formálják minden értelemben teherbíró egyénisséggé és együttműködő csapattárssá saját társaikat. Általában a játékosok az edzésen nyugodt körülmények között készülnek fel a mérkőzésre. Egy ilyen edzés inkább egy másik hasonló edzésre készít fel és nem a mérkőzésre, tehát a korszerű edzésmunka tervezésekor figyelembe kell venni ezeket a szempontokat is (Jenter, Kloth és Weitz 1987). Ebben a részben elsősorban a teljesítmény pszichikai oldalára fektettünk hangsúlyt, annál is inkább, mert a dolgozat következő fejezeteiben többször esik szó majd a teljesítőképességet alkotó összetevőkről. Igazából mindenfajta szétválasztás csak didaktikus lehet, hiszen a teljesítmény és összetevői egymással szoros kapcsolatban állnak, s ötvözötten fordulnak elő. 2.1.4 Interakciók és kooperálási lehetőségek a támadójátékban Az egyén játékban elfoglalt szerepét elsősorban tevékenységeivel és szándékaival jellemezhetjük. Támadásban, mint védekezésben meghatározott feladatot 19

lát el. Ez olyan módon jut kifejezésre, hogy saját megoldásai közül lehetőleg mindig az optimálisat választja ki. A választás egyrészt a rendelkezésre álló (már betanult) technikai repertoárból történő szelektálást jelenti, másrészről pedig a kiválasztott elem technikailag és taktikailag helyes alkalmazását igényli (Kolleger 1994). A játékos a játék folyamán, szinte minden pillanatban kénytelen szándékát leplezni, elterelő manőverezéssel előkészíteni a számára kedvező szituációt. Az elhatározott, megtervezett akciójának érvényesítése pedig az ellenérdekkel való ütközésben, jó esetben legyőzésében valósul meg. A küzdelem kibontakozásában a tapogatózás fázisát követően tudatosul benne az ellenállás mértéke. A csapatjátékok közösség formáló szerepe vitathatatlan. A személyiségben történő változás teszi leginkább alkalmassá az egyént, hogy vállalja a csapatban az önalávetettséget. Individualizmusát felváltja a csapattársak kiszolgálását is felvállaló, a közösség számára is hasznos karakter (Rigler 1997, Nagykáldi 1998, Rigler 1998). A csapat játéka a játékosok között létrejövő kölcsönösségi viszonyokra épül, melyben utat mutat a munkamegosztás elve, ami valójában a megbeszélt taktika része. A feladatkörök, más néven posztok specialistái úgy segítik egymást, hogy esetenként kompenzálják a társ hiányosságait. A labda célra továbbítása (kapuralövésként) közvetlen módon alakíthatja az eredményt, illetve az egymás közötti átadásokkal közvetve, az akciók felépítésén keresztül lesz hasznos egyéni játékmegoldás a csapat számára. A támadásban egymás mellett szereplő játékosok nem csak saját maguknak, hanem társaiknak is helyzetet alakíthatnak ki. Erre leggyakrabban az egymás mellett játszók képesek. A kézilabdázás stratégiai jellegű sportág, ezáltal a csapatok előre meghatározott elv szerint harcolnak a győzelemért. A csapat taktikája egyaránt megfigyelhető a játékot alkotó két nagy területen: csakúgy védekezésben, mint támadásban. Mindkét szintérre igaz, hogy az előre megbeszélt és begyakorolt játékelemeket a csapat tagjai egymáshoz igazítják, összerendezik. Minél szorosabb az összhang (begyakoroltság) az egyes elemek (játékosok) között, a rendszer (csapat) annál sikeresebben működik. Ez leginkább a játékosok elhelyezkedésében, mozgásában, a labdajáratás irányában és sebességében valósul meg. A rendezett védelem elleni támadójátékban e szerint, beszélhetünk helytartásos játékról, helycserés játékról és vegyes játékról. A helycserés, 20

vagy más néven pozíciós játékban a játékosok döntően szerepkörüknél fogva egy tág, de ugyanakkor képletesen behatárolt, konkrét területen fejtik ki támadó tevékenységüket. A pozícióváltásnál elhagyják saját szerepkörüket és egy másik poszton folytatják a támadást, leggyakrabban helycsere következtében. A vegyes játéknál az előbb említett két alap játékmódszer ötvözete valósul meg (Kolozs 1971, Madarász 1986, Marczinka 1993).. 2.2 A teljesítménymérések lehetősége a kézilabdázásban A korábbi fejezetekben taglalt gondolatok alapján megállapíthatjuk, hogy a játékteljesítmény mérésének módszerei meglehetősen nehézkesnek bizonyulnak, de nemcsak a megfigyelés tárgyának bonyolultsága miatt. Az elemzők leggyakrabban a teljes csapat mérkőzésen produkált teljesítményét, vagy az egyes játékosok edzésen mérhető teljesítményét vizsgálják. Az elmúlt évtizedekben jelentős mennyiségű külföldi és hazai szakcikk készült, mely a kézilabda sportág versenyelemzését tartalmazza. A mérkőzések megfigyelésén alapuló vizsgálatok, a kapott eredmények alapján olyan megállapításokat tesznek, melyek a sportág edzés-, és játékelméletének bővítését célozzák. Kiemelt fontosságot tulajdonítunk azoknak a témáknak, melyek a kézilabdázásban fellelhető technikai jellegű, egyéni játékelemek előfordulását, eredményességét tárgyalják. Dolgozatunk mindemellett a játék taktikájának csapatrész és csapat vonatkozású ismereteit is igényelte. A világversenyeken mutatott játékuk alapján megfigyelt támadó szerepkörök, gyakori szempontként szolgálnak a vizsgálatokhoz. Az átlövők és a beállók tevékenységét részletesen tárgyalja Späte (Späte 1986), mely tanulmány az említett posztok egyéni taktikáját elemzi a játékban elfoglalt szerepük alapján. Külön az átlövőkkel foglalkozik Barna (Barna 1987), az alkalmazott technikai elemek előfordulásának és a kapuralövési kísérletek kihasználásának összefüggésében. Emellett azt is vizsgálta, hogy milyen lehetőségek adódtak az összjátékra más játékosokkal. Hein (Hein 1994) női csapatok világbajnoki szereplését elemezte abból a szempontból, hogy a konkrét támadó pozíciókban megnyilvánuló egyéni-technika alkalmazása, hogyan 21

idomul a közvetlenül mellette szereplő társ játékához. A kézilabdajáték taktikájának vizsgálatát tartalmazzák azok a munkák, amelyek a mérkőzésen zajló totál küzdelmet vizsgálják a csapat egy részét, vagy akár a csapat egészét figyelemmel kísérve. A támadó csapat egyes részegységeit tanulmányozta Fobe (Fobe 1987) és Kreisel (Kreisel 1990), az egységek között fellelhető kooperációkban rejlő döntések alapján. A játékosok kreativitásáról és ennek megjelenési formáiról tájékozódhattunk Engler és Feldmann (Engler és Feldmann 1993) tanulmányából. Quaas azt is vizsgálta hogy ezt miként alkalmazzák a legjobbak a pozíciós játékmódszer keretein belül (Quaas 1993). Rogulj és munkatársai (Rogulj, V. Srhoj és L. Srohj 2004) a legjellemzőbb kollektív támadó taktikák alkalmazásának előfordulását vizsgálták a győztes és vesztes csapatok összehasonlításában. Erbani és munkatársa (Erbani és Fourquet 1985) iskolai testnevelésben végzett kutatása, a motoros tesztek megismételhetőségének problémáját boncolgatja. A teszt anyaga szűk szakmai ismereteken alapult, mivel a gyerekek alapfokú kézilabdás képzettséggel rendelkeztek. Mocsai (Mocsai 1985) már a verseny kézilabda világából merít, összetett támadó-védő párharcok jelennek meg felmérési anyagában. Ő azonban, a sorozat-végrehajtásból, vagyis a terhelésből adódó hibalehetőségeket vizsgálta, tehát a hangsúlyt elsősorban a szükséges kondicionális képességek meglétére, illetve hiányára helyezte. Az edzéskörülmények között végzett egyéni teljesítményekre vonatkozó mérések célozhatják például az egyes játékelemek kinematikai modelljének pontosabb megismerését (Zvoranek és Hraski 1996, Pori és mtsai 2005), de alkalmat nyújt a kondicionális és koordinációs képességek szintjének felmérésére is (Rogulj és mtsai 2005). Ez utóbb említett tanulmányban a szerzők a motoros és a pszichikai állapotok felmérésével olyan antopológiai kategóriákat alkottak, melyek segítségével a játékosok posztra történő kiválasztása új szempontokkal gazdagodott. Átmenetet jelent Šbila és társai (Šbila, Vuleta és Pori 2004) mérkőzéshez hasonló modellezett játékhelyzetekben végzett vizsgálata. Vizsgálatukkal a más-más poszton játszó játékosok futómennyisége és intenzitása közötti különbségeket bizonyították. Minden sportágban, így a kézilabdázásban is végeztek alkati és élettani teljesítményvizsgálatokat, melyek a játékosokban rejlő lehetőségeket mérték. A cél, 22

hogy képet kapjunk az eredményes játékosoktól kívánatos szomatikus és fiziológiai háttérről (Luck 1987). Dolgozatunk ez utóbbi területtel nem kíván foglalkozni. 23

3. CÉLKITŰZÉSEK Kutatásunk leíró jellegű, mely két irányból közelíti meg a kézilabdázásban jelentkező teljesítmények mérhetőségét, miközben választ keres a teljesítménynövelés lehetőségeire is. Elsődleges célunk ennek a kérdéskörnek a megválaszolása úgy, hogy tudományos vizsgálatokkal igazolt, gyakorlati jelentőségű szakanyagot adjunk a kézilabdaedzőknek és testnevelőknek. Célunk továbbá az is, hogy munkánkkal támogassuk azokat az oktatásban jelentkező egységesítési törekvéseket, melyek hazánk kézilabda kultúráját a következő évtizedekben meghatározzák. A kézilabda támadójáték, a játékosok saját pozíciójukban kifejtett tevékenységéből tevődik össze. A játékosok szerepkörükben nyújtott teljesítményükkel befolyásolhatják a csapat összteljesítményét. A támadásbefejezés utolsó momentumainak elemzése az előfordulások és kihasználások viszonyában alkalmat teremt a támadójáték szerkezeti felépítésének bemutatására. E gondolatkör alapján, a mérkőzésmegfigyelések kapcsán, az alábbi konkrét hipotéziseket fogalmaztuk meg: 1. Feltételezzük, hogy a különböző játékos szerepkörök eltérő mértékben részesednek a csapat összteljesítmény kialakításában. 2. Feltételezzük, hogy a csapat támadásban nyújtott összteljesítményét az átlövő szerepkör dominanciája határozza meg. Az utánpótlás korosztálytól a felnőtt élsportolók irányába haladva, a mindenkimindenhol elv, fokozatosan alakul a speciális helyek-speciális képzettséget kívánnak elv felé. Ezzel összhangban a pályamérések kapcsán az alábbi konkrét hipotéziseket fogalmaztuk meg: 3. Feltételezzük, hogy a versenykor növekedésével a modellhelyzetek feladatainak teljesítése fokozatosan javul. 4. Feltételezzük, hogy az átlövő játékosok teljesítménye meghaladja a másik két poszton játszókét akár a versenykor, akár az egyes modellhelyzetekben nyújtott jártasság tekintetében. 24

5. Feltételezzük, hogy a modellhelyzetekben nyújtott generális teljesítmények között eltérést találunk azoknak a feladatoknak a javára, amelyeknél a játékosok kapuralövéseiket a közeli zónákból adják le, illetve társ bevonásával végezik. 25

4. MÓDSZEREK 4.1 A mérkőzésmegfigyelés módszere Nem állítjuk, hogy akár a mérkőzés elemzésekből kiragadott megoldásokkal, akár az ezekre épülő pályán végzett modellszituációkkal kellő mélységben és alapossággal feltárjuk a teljes, tudatos támadásalakítás mechanizmusát. Az ellenfél reakciói, valamint a szituációkban megbúvó véletlen (például a kipattanó labda iránya, a játékosok napi diszpozíciója, a játékvezetői felfogás stb.) ugyanis közvetve hatással lehet a végeredmény végleges alakításában (1. ábra). Mindemellett úgy éreztük, hogy az említett külső tényezők nem kapcsolódnak szervesen az értekezés címében vállalt témához, így az erre vonatkozó felméréseink és következtetéseink a dolgozatban nem kaptak helyet. 1. ábra: A mérkőzés-megfigyelés sematikus ábrája 26

A támadásbefejezések szerkezetének vizsgálatát teljes mintán, a versenyek 52 mérkőzése alapján végeztük (lásd függelék 1. táblázat, és 1. melléklet). A támadásbefejezéseknél azokat a játékszituációkat jegyeztük fel, amelynél a támadócsapat labdabirtoklása megszakadt. Ez történhetett kapuralövéssel, gyorsindítás (GYI) közben, vagy miután a védelem rendeződött, átlövéssel (ÁTL). Emellett beálló (BEÁ) pozícióból történő, betörés (BET) közben végrehajtott, szélről (SZÉL) történő lövéssel, és büntetődobásból (BD). Amikor valamilyen hibát vétett a csapat labdaelvesztéssel (LAEV) zárta akcióját. Minden szempontnál feljegyeztük az akciószám (kísérletek száma) és az ebből szerzett gólok számát. Ebből számoltuk ki a helyzetek kihasználását, valamint az egyes játékhelyek részesedését az össztámadásokokból, illetve a gólok játékhelyzet szerinti eloszlását. 4.1.1 A mérkőzésmegfigyelés módszerének bemutatása Az általunk vizsgált kézilabda mérkőzéseket, a világ élvonalába tartozó felnőttés utánpótlás válogatottak mérkőzéseiből választottuk. Véleményünk szerint ezek a minősített csapatok jelentik a garanciát arra, hogy a sportág jelenlegi klasszisait tanulmányozzuk. Meglátásunk szerint a legjobbak játékát kell ahhoz megfigyelni, hogy a fejlődés főbb irányvonalait megállapíthassuk, és ezt a hazai gyakorlatban is kamatoztassuk. Ezek között a csapatok között gyakran találunk magyar csapatot is, mely elégedettséggel tölthet el bennünket, mivel jelzi, hogy legjobbjaink időnként szerepet kapnak a sportág elitjében. Az elemzések kiindulási bázisaként a Semmelweis Egyetem, Testnevelési és Sporttudományi Kar (TF), Sportjáték Tanszék, Kézilabda Szakcsoportjának videófilm gyűjteményére és a Magyar Kézilabda Szövetség videófilm archívumára támaszkodtunk. A mérkőzésmegfigyelési technikák kimunkálása más, rokon sportágakban már komoly múltra tekint vissza (Rigler és Kovács 1979, Reigl 1983, Rigler 1988, Rigler és mtsai 1991). A mérkőzés mindig valamiféle felmérési pontot jelent a csapatok és a játékosok életében. A mérkőzés információt ad a játékosok aktuális formájáról, az ott 27

nyújtott teljesítmény minősítő értékű. A mérkőzésmegfigyeléssel (és eseményeinek regisztrálásával) a mérkőzésről egy információ halmazt állíthatunk össze, melynek feldolgozása alapján tényszerű adatok birtokába jutunk. A megfigyelést végezhetjük közvetlenül és közvetett módon, attól függően, hogy jelen vagyunk-e a mérkőzésen vagy sem. A pörgő ritmusú labdajátékok esetében inkább az archivált anyagok (felvételek) utólagos feldolgozása tűnik kedvezőbbnek, mivel az események egymás után következő gyors váltakozása, és ezeknek a mérkőzéssel egy időben történő adminisztrálása, komoly hibaforrást jelentett. A mágnesszalag gyakori leállításával viszont, a jegyzetelő mindig szinkronban tud maradni az eseményekkel (Splitt 1989). Szakmai körökben a leggyakrabban alkalmazott feldolgozási módszer, a mérkőzésről készített videofelvétel statisztikai-lőlapra történő lejegyzetelése, összegzése, majd azt követően a matematika statisztikai számításaival végzett elemzése. Ennek előnye, hogy a megfigyelési szempontok rendszerét tetszőlegesen választhatja meg a vizsgálatot végző személy. Bevett gyakorlat, hogy azokon a mérkőzéseken, ahol minősített csapatok küzdelmét közvetíti a televízió, a stáb automatikusan eredményességi statisztikát készít a játékeseményekről. Ezt az összeállítást az Interneten azonnal közzé is teszik. A gyorsasága mellett viszont legnagyobb hátránya, hogy a megfigyelési pontok általánosak, azaz az eredmény alakulása, a játékosok lőtt góljainak száma, a kiállítások száma. Ezen kívül gyakori problémát jelent az is, hogy a számítógépbe történő gyors adatbevitel miatt, a jegyzetelő elsősorban a gép kezelésében jártas, így a rögzített események hitelessége megkérdőjelezhető. Éppen ezért a pontos adatvétel szempontjából érdemes saját megfigyelési szempontrendszert kimunkálni, majd a megfigyelést saját magunk elvégezni. Vizsgálatunk során az elemzések különböző megfigyelési szempontok figyelembevételével történtek. Lényegében a vizuális eseménysorokat és történéseket alakítottuk számszerűsíthető adathalmazzá, majd azokat rendszerezve következtettünk vissza a mérkőzés folyamatára. Mivel ezek utólagos feldolgozások, az eredmények magyarázatot adnak a teljesítményre, de folyamatában tekintve lehetőség nyílik a csapatjáték változásában várható tendenciák megállapítására is. 28