Grezsa Ferenc BEVEZETÉS A MENTÁLHIGIÉNÉBE (Segédanyag posztgraduális mentálhigiénés képzésekhez) Magyar Testnevelési Egyetem Mentálhigiénés Osztály 1998
Grezsa Ferenc BEVEZETÉS A MENTÁLHIGIÉNÉBE (Segédanyag posztgraduális mentálhigiénés képzésekhez) Magyar Testnevelési Egyetem Mentálhigiénés Osztály 1998 1
Tartalom Bevezetés...3.o. I. Egészség, mint érték és cél Egészség és mentális egészség...6.o. A mentálhigiéné fogalma...9.o. II. A mentálhigiénés problémák természetrajza A deviáns viselkedés...13.o. A drogjelenség alapfogalmai...17.o. Drogproblémák az iskolában...20.o. III. A mentálhigiéné megközelítési lehetőségei A mentálhigiéné történeti modelljei...28.o. Közösségi Támogató Hálózat...33.o. IV. Programok a terepen A mentálhigiénés prevenció fogalma...41.o. Cselekvési irányok...42.o. Programtervezés helyi közösségekben...43.o. Hatékonyság, kiértékelés...45.o. V. Átfogó modellek és távlatok Mental Health Promotion...49.o. Szempontok az iskolai egészségneveléshez...52.o. Média és lelki egészség...54.o. VI. A segítés útvesztői Segítő szindróma...65.o. Kiégési szindróma...67.o. VII. Mellékletek A Névtelen Alkoholisták 12 lépése...75.o. Segítő kérdések a program tervezéséhez...76.o. Segítő kérdések a program célcsoportjának (felhasználók) bevonásához...77.o. Meier-féle Kiégési Becslőskála...78.o. Irodalomjegyzék, hivatkozások...79.o. 2
Bevezetés Az olvasó nem hagyományos tankönyvet tart kezében. A mentálhigiéné értelmezési tartománya és illetékességi köre olyan szerteágazó, hogy azt egyetlen, formális "tankönyvben" szinte lehetetlen volna rendszerezni. (Ilyen föladatra egyébként is csak évtizedes tapasztalatokkal rendelkező, átfogó szakmai fölkészültségű szakember vállakozhat.) Munkám tehát segédanyag, amely szándékom szerint alkalmas értelmezési keretet kínál az előadásokon hallottak, az olvasott szakirodalom és a napi mentálhigiénés munka tapasztalatainak átgondolásához és integrálásához, valamint tágabb kontextusba történő helyezéséhez. Segítségével a hallgatók remélhetően könnyebben tudják majd értelmezni hivatásuk és önmaguk szerepét abban az átfogó rendszerben, amelyet mentálhigiénének nevezünk. A szerkesztés elvét a segítő hivatású szakember hétköznapi szakmai megfontolásaihoz igazítottam. Hivatásunkat alapértékek, alapfogalmak mentén végezzük (I. fejezet), majd számbavesszük a megoldandó feladatokat. (A II. fejezet csak problématípusokat tartamaz, melyek tükrében ki-ki értelmezheti azt a konkrét mentálhigiénés kérdést, amellyel kapcsolatban saját szakmai tevékenységét kifejti.) Aztán számbavesszük a problémamegoldás kínálkozó lehetőségeit (III. fejezet), kidolgozzuk a konkrét teendőket (IV. fejezet). Előbbutóbb fölmerül bennünk az átfogóbb, hatékonyabb munkavégzés igénye, - ehhez kínál távlatokat az V. fejezet. Végül, a hivatásos segítőknek számolniuk kell a munkájuk sajátosságaival összefüggő nehézségekkel is, erről szól a VI. fejezet. A főszöveghez Mellékletek csatlakoznak (VII. fejezet) amelyek ugyancsak fontos gyakorlati ismeretanyagot tartalmaznak. E kiadvánnyal is tudatosítani kívántam, hogy a mentálhigiéné a fogalomértelmezés, az elmélet és a napi gyakorlat szinjein egyaránt termékeny kettősséget foglal magába. A betegségekről szóló ismeretek bővülésével a klasszikus mentálhigiéné paradigmája a védekezés, a bajok elkerülése. A másik megközelítés lényege viszont nem valamely nemkívánatos állapot elkerülése, hanem az óhajtott célok kifejlesztése, a "pozitív" egészség, a lehető leginkább minőségi életviszonyok kimunkálása. A mentálhigiéné e kettős: "védekező" és "fejlesztő" stratégiái és gyakorlata kölcsönhatásban állanak egymással. A betegét gyógyító pszichiáter a közösség általános lelki 3
kutúrája fejlődését is segíti. A diákjaival személyközpontúan foglalkozó tanár közvetve a lelki betegségek gyakoriságának csökkenéséhez is hozzájárul. Mindkét megközelítés alapvetően interdiszciplináris és közösségi jellegű, amennyiben nem hivatásos segítő, önsegítő és laikus erőforrásokra is épít. Elidegenedő, atomizálódó és globalizálódó világban a mentálhigiéné és művelői küldetést is teljesítenek. Az univerzális megoldásokkal, az elidegenedéssel, a vetélkedésre épülő életstratégiákkal, az értékvilág materializálódásával szemben a sokszínűség, a személyesség, a kooperativitás, a lelkiség értékeit őrzik, védik, és támogatják. Nem kis mértékben aktivitásukon és érdekérvényesítő képességükön is múlik, hogy az emberi közösség, illetve közösségek számára mennyire lesz még élhető a küszöbön álló új évszázad, illetve évezred. Remélem hogy a kiadvány eme küldetés vállalásához is nyújt érvanyagot, muníciót. Köszönettel tartozom tanszéki munkatársaimnak, Tomcsányi Teodóra egyetemi docensnek, továbbá Bucsek Máriának, Czigány Évának, Farkas Magdolnának és Csáky P. Rogernak, hogy támogatták a Bevezetés a mentálhigiénébe stúdium megszervezését, annak irányításával megbíztak, illetve javaslataikkal segítették a stúdium programját és e kiadvány megírását. Budapest, 1998. január Grezsa Ferenc 4
I. Egészség, mint érték és cél 5
Egészség és mentális egészség Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meghatározása szerint az egészség nem egyenlő a betegség hiányával, hanem a teljes fizikai, mentális és szociális jólét állapotát jelenti. A mentális egészség az általános egészségi állapot egyik összetevője, egyben olyan erőforrás, amely a mindennapi élethez, a sikeres életvezetéshez szükséges. Maslow (44) szerint alapvető pszichoszociális szükségletek kielégítése, másrészt bizonyos megterhelő körülmények kiküszöbölése egyaránt feltételei a mentális egészségnek. Bizosítandó például a megfelelő lakhatás és élelmezés, az anyagi és egzisztenciális biztonság, a különböző közösségi támogatásokban való részesülés lehetősége. Ugyanakkor mentesnek kell lenni a szenvedéstől, a környezeti ártalmaktól, a szükségtelen stresszektől, illetve a kizsákmányolás valamennyi formájától. Ezeken túlmenően a mentális egészség az érzelemgazdag kapcsolatok igényét, a mások általi elfogadottságot, megerősítést és hitelesítést, a különböző közösségekhez való tartozást, az önbizalmat, a szabadságot és a személyes teljesítmény és hatékonyság érzetét is magába foglalja. Felöleli továbbá a változó körülményekhez való alkalmazkodásnak, az érzelmek felismerésének, megtapasztalásának és kifejezésének, az emberi kapcsolatok kialakításának és fenntartásának, valamint a problémák megoldásának képességét is. A mentális egészség és betegség élesen nem különíthető el egymástól, hanem egy kontinuumon elfoglalt helyzet alapján értelmezhető állapot, mely jelzi, hogy az individuumok miként reagálnak környezetükre és a hétköznapi életükben jelentkező problémák megoldására milyen eszközökkel rendelkeznek. A mentálisan egészséges ember én-tudata, önazonossága fejlett, helyesen ismeri fel a valóságot, emberi kapcsolatai számára örömforrásul szolgálnak. A mentális egészség egyfajta érzelmi, lelki teherbíróképesség, amely hozzásegít az élet pozitív megéléséhez, a fájdalmak, problémák, csalódások és szomorúság leküzdéséhez, elviseléséhez. A "jól-levés" pozitív tudata, tehát nem kis mértékben szubjektív kategória, nem pusztán az aktuális létállapotból, hanem annak megéléséből adódik. 6
Más megközelítésben a mentális egészség elsősorban különböző képességek meglétét jelenti. A pszichológiai, érzelmi, intellektuális és lelki fejlődésre való képességet, a kielégítő személyes kapcsolatok kezdeményezésének, fejlesztésének és egyenrangú fenntartásának képességét, a mások iránti empátia képességét, illetve a pszichés stresszhelyzetek fejlődési lehetőségként való felhasználásának képességét. A mentális egészség ötféle érzéssel is jellemezhető, a bizalom, a kihívás, a kompetencia, a teljesítmény és a humor érzetének kifejeződéseként. Az egészség és azon belül a mentális egészség fogalmainak ismeretes definíciói rendkívül változatosak, de valamennyi jelzi, hogy a mentális egészség megléte, vagy hiánya biológiai, pszichoszociális, gazdasági és környezeti, társadalom- és individuál-pszichológiai, illetve "mágikus" feltételek és körülmények kölcsönhatásának függvénye. E sokféle meghatározó három fő csoportba rendezhető. Individuális szinten a saját belső valósággal való foglalkozni tudás képességéről van szó, a gondolkodásról, az érzelmekről, az életvezetésről és a kockázatvállalásról, melyek együttesen az emberek érzelmi teherbíró képességét határozzák meg. Közösségi szinten a mentális egészség, vagy annak hiánya attól függ, hogy a személyek mennyire képesek figyelembe venni az őket körülvevő társas környezetet, hogy kapcsolódnak ahhoz, milyen mértékben vállalnak azért felelősséget. E képességük polgári mivoltukban ölt testet. (A vonatkozó angol nyelvű szakirodalom a "citizenship" kifejezést használja. A polgári mivolt ehelyütt nem osztály-kategóriára, hanem a közösséghez történő tartozás jellegére utal.) Az intézmények szintjén pedig arról van szó, hogy az egyes személyek miként kapcsolódnak különböző egészséges, hatékony struktúrákhoz, fel tudják-e azokat ismerni, képesek-e azok szervezetét és működését kedvező irányba alakítani. Az individuumokat egészségük mindhárom dimenziójában védő és gátló hatások érik, a mentálhigiéné lényege ezek azonosítása, a védő hatások fölerősítése, illetve az ártó hatások mérséklése, kiküszöbölése. A következő ábrák a különböző szinteken jelentkező védő és ártó faktorok példáit mutatják. (Forrás: Mental Health Promotion - A Quality Framework, HEA, London, 1997) 7
A MENTÁLIS EGÉSZSÉGET VÉDŐ FAKTOROK Belső faktorok 1. Érzelmi teherbíró képesség fizikai egészség pozitív önkép problémamegoldó képesség tanulási képesség 2. Polgári mivolt jó neveltetés jó kapcsolatok kapcsolatok kialakításának, fenntartásának és megszakításának képessége kommunikációs jártasság az elfogadottság érzete Külső faktorok 1. Érzelmi teherbíró képesség kielégített létszükségletek, például lakhatás, élelem, ruházat, fűtés, stb. 2. Polgári mivolt társadalmi és közösségi hitelesítés közösségi támogató háló pozitív szerep-modellek munkaviszony 3. Egészséges struktúrák jó iskolai tapasztalatok biztonságos lakókörnyezet demokratikus politikai viszonyok béke A MENTÁLIS EGÉSZSÉGRE ÁRTALMAS FAKTOROK Belső faktorok Külső faktorok 1. Érzelmi teherbíró képesség veleszületett betegség, rendellenesség fogyatékosság tehetetlenség érzése gátolt önmegvalósítás és előmenetel szexuális problémák 2. Polgári mivolt szegényes kapcsolatok intézményesedés érzése izoláltság érzése elidegenedettségre, konfliktusokra, disszonanciára utaló tapasztalatok 1. Érzelmi teherbíró képesség kielégítetlen létszükségletek, pl. éhezés, hajléktalanság, veszteség érzése magányosság érzése erőszak elszenvedése visszaélés élvezeti szerekkel pszichiátriai betegség családi problémák 2. Polgári mivolt kulturális konfliktus, elidegenedettség diszkrimináció stigmatizáltság az autonómia hiánya munkanélküliség csoportnyomás 3. Egészséges struktúrák 8
az értékrendszer zavara negatív fizikai környezet a szegénység hatásai Mindazon személyek, csoportok, illetve intézmények tevékenysége és munkája tehát mentálhigiénés összefüggésben is értelmezhető, akik (amelyek) a fenti ábrákban jelölt körülmények alakításával, befolyásolásával hivatásszerűen, vagy egyéb módon foglalkoznak. A mentálhigiéné fogalma A közfelfogásban, de még a szakmai nyelvhasználatban is szerteágazóan értelmezik és alkalmazzák a "mentálhigiéné" kifejezést. Általában a lelki egészség védelmét, a pszichológiai, életvezetési problémák megelôzését értik alatta. Az itthon általánosan elterjedt "mentálhigiéné" fogalom ebben a formában az idegennyelvű szakirodalomban szinte elô sem fordul. Helyette általában a "mental health" terminussal találkozhatunk, amely szószerint elme-egészséget jelent. Ez egyúttal a fogalomértelmezés egyik alapvető dilemmáját is jelzi. Nevezetesen, hogy mindaz amit mentálhigiénén, tehát lelki egészségvédelmen értünk, hogyan viszonyul az egészség(ügy)höz, közelebbrôl pedig az elmeegészség(ügy)höz, illetve a pszichiátriához? Nyilvánvaló, hogy a mentálhigiéné fogalmi és tevékenységi körébe a szűkebb értelemben vett pszichiátriai, pszichoterápiás munka is beletartozik, hiszen a szakemberek a pszichiátriai betegek gyógyításával, gondozásával is hozzájárulnak a lakosság általános lelki egészségi állapotának javulásához. Az sem vitatható, hogy a pszichológia és a pszichiátria ismeretanyaga jelentôs hatást gyakorolt a különbözô lelki egészségi problémák (és fôleg azok megelôzése) modern mentálhigiénés fölfogására. E nyilvánvaló összefüggés ellenére leegyszerűsítô fogalomértelmezésre vall a pszichiátriai gondozók "mentálhigiénés gondozó"- vá való puszta átkeresztelése, mivel a mentálhigiéné elmélete és gyakorlata lényegesen túlnô a terápiás, illetve személyiségfejlesztô eljárások illetékességi körén. Magába foglalja a hivatásos és laikus segítôk, valamint az öntevékeny lakossági csoportok minden olyan aktivitását, programját, módszerét és törekvését, amelyek révén csökkenhet a különbözô lelki gyökerű (mentális) problémák kialakulásának kockázata. Ebben az értelemben a mentálhigiéné (a Fodor Katalin javasolta kifejezéssel: a közösségi lélekvédelem) mindenekelôtt konkrét mentális, lelki problémák kifejlôdésének megakadályozását, az elsôdleges megelôzést jelenti. A fogalom távlatosabb értelmezése 9
szerint a mentálhigiéné - mintegy elszakadva a különbözô lelki, életvezetési, illetve társadalmi problémáktól, mint vonatkoztatási kerettôl - "pozitív" módon, azoktól szinte "függetlenül" képvisel értékeket, elveket, cselekvési modelleket. Eszerint tehát a mentálhigiénés szemlélet az emberi kultúra magas minôsége, amely mintegy "mellékesen" a különbözô lelki egészségi problémák mérsékléséhez, megelôzéséhez is hozzájárul. Így a mentálhigiénés programok és aktivitások döntô hányada egészséges, illetve lelki problémákkal küzdô, de nem beteg emberekre irányul. A használatos hazai meghatározások közül a mentálhigiéné e tágas kulturális dimenzióját, üzenetét leginkább talán a Magyar Mentálhigiénés Szövetség Programnyilatkozata (42) érzékelteti, amely szerint "a mentálhigiéné egyaránt jelent szemléletet, elméletet, tevékenységi területet, illetve intézményrendszert. Mint szemlélet, a mentálhigiéné elsôdlegesen a proszociális értékek, valamint az élet minôségének fejlesztésére, az életigenlô magatartás támogatására irányul. Ezáltal hozzájárul az erkölcsi értékek megszilárdulásához, az önpusztító, destruktív és aszociális megnyilvánulások és minták gyakoriságának mérséklôdéséhez is. Elméletének középpontjában - a humán tudományok ismereteit integrálva - a holisztikus emberkép áll. A különbözô pszichoszociális problémákat az emberi kapcsolatok kontextusában értelmezi és annak keretében igyekszik befolyásolni. A mentálhigiéné tevékenységi területe, illetve intézményrendszere átfogja a humán szolgálatokat, a kultúrát, a közművelôdést, a közoktatást, a szociális gondoskodást, az egészségügyet, a hitéletet, a tömegtájékoztatást, a polgári kezdeményezéseket, a törvényhozás és a kormányzat működését." Buda (8) ugyancsak a mentálhigiéné jelentéstartamának összetettségét hangsúlyozza. Megfogalmazásában a mentálhigiéné "alakuló, szervezôdô szemlélet és elméletrendszer, interdiszciplináris megközelítésmód, amely a pszichés működészavarok megelôzési lehetôségeire és az egészséges lélektani folyamatok és személyközi kölcsönhatások fejlesztésére vonatkozik, illetve társadalmi gyakorlat, amely intézmények, szervezetek, embercsoportok - magukat egészségesnek érzô emberek - mozgósítására és megváltoztatására irányul." A Klinikai Pszichológiai Szakmai Kollégium (34) definíciója - némileg vitathatóan - megtartja az egészségközpontú felfogást. "A mentálhigiéné egészségközpontú szemléletmód, elméleti és gyakorlati tudás, ezen nyugvó felelôsség egészségünk megóvásáért (primer prevenció) és erre vonatkozó magatartáskultúra. Nem önálló szakma, de minden szakmának része lehet, mint mentálhigiénés többlettudás az emberi tényezôrôl." 10
Tomcsányi Teodóra (62) saját, kulturális dimenziójú definíciójában a holisztikus emberkép és az interdiszciplinaritás értékei felöl értelmezi a mentálhigiénét, melynek "feladata a humanisztikus egész emberkép restitúciója, helyreállítása elméletben és gyakorlatban, társadalmi méretekben, minden humán diszciplína együttműködésével". Összefoglalóan: a mentálhigiéné modern tudomány, azontúl bizonyos világkép, értékszemlélet, gyakorlat és magatartásmód. Művelôi szerint az emberek lelki problémái mérsékelhetôek, illetve megelôzhetôek. A mentálhigiénés szemlélet és gyakorlat általánosságban az életminôség javítására irányul, közvetve és közvetlenül segíti a lelki egészség (ki)fejlesztését, megóvását és fönntartását. 11
II. A mentálhigiénés problémák természetrajza 12
A deviáns viselkedés A mentálhigiénés problémák jelenségköre rendkívül szerteágazó, magába foglalja az emberi élet legkülönbözőbb mentális, érzelmi és kapcsolati zavarait, például a hétköznapi életvezetési és (pár)kapcsolati zavarokat, pszichoszociális problémákat, a viselkedéskultúra torzulásait, így pl. az agresszivitást, a kémiai szerekkel való visszaélés, a legkülönbözőbb pszichiátriai betegségi állapotokat, etc. E hatalmas problémahalmaz tekintélyes hányada spontán mérséklődik, illetve oldódik, így formálisan nem minősül "problémának". (Az életminőség, a "pozitív" lelki egészség szempontjából mégis az, ezért a mentálhigiénés programok jelentős része a "hétköznapi" gondok megelőzésére és enyhítésére irányul.) A zavarjelek másik hányada tartósul és fölerősödik, s előbb-utóbb valamilyen minősítési folyamat révén a devianciák jelenségkörébe sorolódik. Deviáns viselkedésnek nevezzük az olyan magatartásformákat, amelyek eltérnek az adott társadalom aktuálisan elfogadottt normáitól. A deviancia tehát mindig egy adott közmegegyezéstől való eltérést jelenti, így annak tényleges megjelenési formái koronként változhatnak. A többség normáitól való eltérés negatív és pozitív minősítéssel egyaránt párosulhat, tehát egyaránt beszélhetünk "pozitív" és "negatív" devianciákról. (A maga nemében tehát a zsenialitás ugyancsak a normáktól való eltérés.) Szokványosan azonban a negatív társadalmi megítélést maga után vonó viselkedésformákat értjük devianciák alatt, így elsősorban a bűnözést, az alkoholizmust és kábítószerfogyasztást, az öngyilkosságot, a pszichiátriai betegségeket, a prostitúciót, illetve a különböző szexuális devianciákat. Makrotársadalmi szinten a deviáns viselkedés törvényszerűségeit a szociológia vizsgálja. A tudományos szociológia kifejlődése (1, 9) a múlt század kezdetére tehető, annak idején morális indíttatásból, az úgynevezett morálstatisztika módszerével kutatták az általánosan elfogadott erkölcsi normáktól eltérő jelenségeket. Tehát elsősorban morális szempontok alapján értékelték azokat az adatokat, miszerint például a múlt század közepén Bécsben az élveszületések mintegy fele házasságon kívüli kapcsolatból származott. A szociológia későbbi, organicista irányzata a társadalmat élő szervezetként tekintette és a devianciákat a társadalom betegségeként értékelte. A városiasodás előrehaladtával a társadalom működészavaraiért magát az urbanizációt okolták elsősorban, a szociológia 13
chikagoi iskolája főleg a nagyvárosi népességet, annak sajátos viszonyrendszerét kutatta. (A mai napig erősen tartja magát az a közfelfogás, hogy a deviáns megnyilvánulások főleg a nagyvárosi közösségekben halmozódnak, jóllehet a valóság e fölfogást általában nem igazolja vissza. Inkább csak arról lehet beszélni, hogy nagyvárosi környezetben a deviáns magatartásformákat és személyeket hamarabb észlelik, azok inkább "szem előtt" vannak.) A szociológia történetének kiemelkedő, iskolateremtő alakja a francia Emil Durkheim, aki elsősorban az öngyilkossági esetek tanulmányozása révén a devianciák kialakulását a társadalmi integráció fokával hozta összefüggésbe. Kimutatta, hogy azok a személyek, akiknek társadalmi beágyazottsága csökken (például az özvegyek, elváltak, gyermektelenek, stb.) hajlamosabbak öngyilkossági cselekményre, mint azok, akiknél e körülmények nem állnak fenn. A szociológusok elsősorban statisztikai módszerekkel vizsgálják a népességet, e módszer azonban több problémát is felvet, mivel számos esetben a vizsgált személyek ellenérdekeltek a pontos adatszolgáltatásban. (A biztosítási összeg elvesztésének lehetősége, vagy a környezet esetleges elítélő reakciójától való félelem miatt sok család leplezni próbálja az öngyilkossági esetet.) A kérdőíves vizsgálati módszerek megújítása, például a kérdezőbiztosokkal való személyes találkozást elhagyó önkitöltéses módszerek alkalmazása a deviáns cselekmények előfordulási gyakoriságát illetően meglepő eredményekhez vezetett, amennyiben a kisebb-nagyobb bűnelkövetések, szexuális kilengések, pszichiátriai tünetként értékelhető megnyilvánulások lényegesen gyakoribbnak bizonyultak, mint azt a hivatalos statisztikai adatok mutatják. E felismerés a devianciákkal kapcsolatosan a kutatók figyelmét egyre inkább a minősítési folyamatra irányította. Nevezetesen arra, hogy a deviáns magatartások, illetve a deviancia problematika kialakulásában nem magának a viselkedésnek, hanem az ahhoz fűződő társadalmi megítélésnek van meghatározó szerepe. (Mivel egy adott közösségben jóval több a deviáns cselekmény - hacsak alkalmiak is - mint amennyit a deviáns személyek megvalósítanak.) A minősítési folyamat makrotársadalmi funkciója abban ragadható meg, hogy azáltal a minősítő többség önmaga normatartó voltát fejezheti ki. A deviáns megnyilvánulások elterjedtsége olyan következtetésekre is vezetett, miszerint a társadalom többsége voltaképpen deviánsnak tekinthető. (Basaglia: "La maggioranza deviante.") Ezért a többségi társadalom sajátos "mitoszokat" teremt (Szász szerint ilyen mitosz például az elmebetegség) amely alapján másokat megbélyegezve, önmagát normatartó szerepben tudja tartani. A deviáns magatartásmód értékdimenziójára Fromm (20) is felhívta a figyelmet, rámutatva arra, hogy éppenséggel a jól alkalmazkodó emberek válhatnak könnyen a 14
diktatúrák alanyaivá, kiszolgálóivá. Ilyen értelemben a normalitás is lehet pathológiás. (Fromm: "pathology of normality.") A devianciák kialakulásában tehát a minősítésnek, a megbélyegzésnek (stigmatizáció) van középponti szerepe, a deviáns karrier azzal kezdődik, hogy "elkezdenek foglalkozni" a sajátos viselkedésű személyekkel. E minősítést, stigmatizálást a társadalom legkülönbözőbb intézményei hivatottak elvégezni, például az egészségügyi ellátó rendszer, a rendőrség, a bíróságok, stb. A stigmatizálódást követően a deviáns karrier az önmagát teljesítő jóslat mechanizmusán keresztül épül tovább, a megbélyegzett személy elkezd deviánsként viselkedni, beteljesíti környezete deviáns viselkedéshez fűződő elvárásrendszerét. Lemert kialakulásuk szerint elsődleges és másodlagos devianciákat különböztet meg, az előbbi esetben a deviancia elsősorban az adott személy egyéni élettörténetéből, személyiségfejlődése sajátosságaiból ered. A másodlagos devianciák esetében a deviáns karrier inkább a környezet általi minősítés (labelling) eredménye. A szociológia strukturalista-funkcionalista irányzata (Parsons, Merton) a deviáns viselkedés társadalmi funkcióját kutatja, a társadalmi norma- és elvárásrendszer kialakulását, az arra feljogosított intézmények minősítési folyamatait, valamint azt, hogy a különböző csoporthatások hogyan alakítják a deviáns karrier kibontakozását. A deviáns viselkedés kifejlődése minden bizonnyal többtényezős, abban az adott személyek szocializációs zavarainak, felnőttkori feszültségeknek, környezeti hatásoknak (normák, kontrollmechanizmusok, minták) és a minőstési folyamatnak egyaránt jelentősége van. Makrotársadalmi szinten a devianciák képződése (konstrukciója) a szabályok megalkotásával kezdődik, hiszen ha nem lennének elfogadott társadalmi normák, akkor normasértés sem volna lehetséges. A konstrukció következő lépése a "jó" és "rossz" viselekedés különválasztása. Ha kialakul a közmegegyezés arról, hogy mi számít jó-nak, másodlagosan a "rossz" is meghatározódik. Igy indirekt módon a "rossz" viselkedés izolálódik, immár nem az elfogadható normákkal összefüggésben értelmeződik, hanem azoktól elkülönülten, mivel a társadalomban kialakulnak a képzetek, hiedelmek, megítélések arról, hogy milyen az a viselkedés, amely elfogadhatatlan a többség számára. (Ez azt jelenti, hogy "pozitív" tudásunk alakul ki arról, hogyan "kell" például egy drogosnak viselkednie.) A konstrukció következő lépése a "rossz", a "deviáns" viselkedés ekként való minősítése és szankcionálása, amelynek makrotársadalmi szinten már bűnbakképző szerepe is lehet. (Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy életünk problémáiért a bűnözők, az alkoholisták, a drogosok stb. a felelősek, pedig valószínű, hogy azért vannak bűnözők, alkoholisták és drogosok, mert a társadalmak, a családok, a közösségek mélyfolyamataiban működészavarok vannak.) A deviáns karrier 15
tulajdonképpen ezen a ponton, a minősítéssel veszi kezdetét. (Itt ne a sokadszori alkoholelvonó kezelésre, vagy börtönbüntetésre gondoljunk, hanem a legelső iskolai intőre, kizárásra, a legelső megbélyegző gesztusra, "fegyelmi tárgyalásra"!) A deviánsnak minősített személy identitása megváltozik, önmaga is annak tekinti magát és idővel egyre inkább akként kezd viselkedni, mintegy megfelel az iránta, mint deviáns iránt támasztott elvárásoknak. A devianciák kialakulásának mikrostrukturális modelljei közül a pszichodinamikai irányzatok a korai anya-gyermek kapcsolat zavarainak, illetve a korai tárgyvesztésnek tulajdonítanak jelentőséget. A tanuláselméleti megközelítés kiindulópontja a szorongás, amely úgynevezett ingerkereső magatartást indukál. (Ez a csak történjen már valami állapota.) Ilyenkor különösen fontos, hogy a társas környezet milyen mintát kínál az aktuális feszültség csökkentésére (például alkohol, drog, agresszió, stb.). Pozitív megerősítést jelent, ha a felkínált minta elvezet az aktuálisan elérendő célhoz, így nő az adott cselekvés ismétlődésének kockázata. (Tudvalévő, hogy például az alkohol sokszor jól oldja a szorongást.) A devianciák makrostrukturális modelljei az általános értékrendszerrel, az anómiával és az elidegenedettséggel hozzák öszefüggésbe a devianciák kifejlődését. Nyilvánvaló, hogy egy adott társadalom alkoholfogyasztással, öngyilkossággal kapcsolatos beállítódása jelentős hatással van magára az alkoholizálásra és az öngyilkossági események gyakoriságára. Az általános értékrendszer viszont mélyebb szinteken is hat. Nem érdektelen, hogy a közösség milyen mintákat kínál az agresszió kezelésére, a kooperativitásra, a kreativitásra? A társadalom értékstruktúrájában milyen helyet foglalnak el az integrációs, illetve dezintegrációs hatású viselkedésnormák? A társadalom identitása biztos, vagy ingatag, milyen a közösség önismerete és pszichológiai klutúrája szintje, léteznek-e kollektív bűntudati mechanizmusok (esetleg azok generálása)? A népesség szubjektumok halmaza, avagy valódi közösség? A szeretet, a transzcendencia, a szolidaritás értékként jelenik-e meg? Megvannak-e az autonóm, illetve kisközösségi cselekvés és felelősségvállalás lehetőségei és mintái, egyáltalán a népesség "lakosság"-ként, vagy "nemzet"-ként működik-e, etc? Az általános értékrendszer állapota jelentősen befolyásolja a társadalom integrációs fokát, az anómiás fejlődés lehetőségeit. Az anómia olyan társadalmi viszonyrendszer, amelyre a társadalmi normák meggyengülése (Durkheim), az elbizonytalanodás, a szorongásszint fokozódása jellemző. Merton az anómiát az elfogadott társadalmi célok, másfelöl az azok eléréséhez rendelkezésre álló eszközök inkongruenciájából, az így kialakuló frusztrációból vezeti le. Parsons szerint az anómia általános dezorganizációt, szabályozatlanságot jelent. A társadalmi anómia a hatalomnélküliség, az értelmetlenség, az elutasítottság, az örömtelenség, 16
a kilátástalanság, a reménytelenség érzéseit involválja, akadályozza a kooperatív életstratégiák, megoldási módok térnyerését, végső soron elidegenedéssel párosul, különösen a gyorsan átalakuló társadalmakban, ahol a sebesen változó normákhoz, szabályokhoz, elvárásokhoz a társadalom jelentős csoportjai nem, vagy csak késéssel tudnak alkalmazkodni, főleg akkor, ha történelmi okokból kifolyólag a közösség nem rendelkezik a hatékony önszerveződés és érdekérvényesítés mintáival, szerepkészletével. Andorka (1) szerint "az anómiának több dimenziója van: a normákban való egyetértés meggyengülése, az élet értelmetlenségének érzése, az önértékelés elvesztése, az elmagányosodás, végül a hatalomnélküliségnek, tehetetlenségnek és kiszolgáltatottságnak az érzése. Amikor a szociológiai adatfelvételek ezekre az anómia- és elidegenedésdimenziókra próbáltak rákérdezni, azt lehetett megállapítani, hogy (Magyarországon) az 1970-es évek végétől 1990-ig erősen nőtt és igen magas szintre emelkedett az anómiára és elidegenedésre utaló válaszok aránya. Kérdés, mi okozhatta ezt az anómia- és elidegenedésválságot. Meg lehet olyan hipotézist fogalmazni, hogy annak gyökere az elmúlt évtizedek totalitárius és autoritárius rendszereiben található, amelyek egyrészt a hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság érzését keltették, másrészt lerombolni törekedtek a hagyományos érték- és normarendszereket anélkül, hogy helyükre újat lettek volna képesek állítani." A drogjelenség alapfogalmai A szokványos, illetve visszaélésszerű droghasználat, annak motívumai, következményei és össszefüggései, tehát a drogjelenség - elterjedtsége és összetettsége okán - jól példázza a mentálhigiénés zavarok széles spektrumát és sajátosságait. Hiszen a drogproblémák körébe például az alkalmi leittasodás - melyet a legtöbben megtapasztalnak - ugyanúgy beletartozik, mint a súlyos hallucinációkkal járó delíriumos állapotok. Modellértéke miatt az alábbiakban vázoljuk a drogjelenség megértéséhez szükséges alapfogalmakat, illetve a serdülőkori droghasználat néhány jellemzőjét. "Drog" kifejezés alatt legtöbben automatikusan a kábítószereket értik. Még a laikusnak igazán nem tekinthetô orvostanhallgatók 51 %-a is azt válaszolta egy szegedi vizsgálatban hogy az alkohol nem drog! (51) Pedig természettudományos értelemben drog minden olyan kémiai anyag, amely az emberi szervezetbe kerülve annak működését megváltoztatja. 17
Természetes drogok például a növényi hatóanyagok, mesterséges drogok például a gyógyszerek. A drogok családján belül megkülönböztethetjük a pszichoaktív drogokat. Sajátosságuk, hogy elsôsorban a lelki működésekre hatnak, megváltoztatják a tudati-, az érzelmi- és hangulati állapotot, az észrevevési folyamatot, a lelki állapottal összefüggô mozgásos megnyilvánulásokat (a pszichomotilitást) etc. A drogok tekintélyes hányada pszichoaktív, például az alkohol és a dohánytermékekben lévô nikotin, mivel ezek is főleg a lelki működésekre hatnak. A pszichoaktív drogok további közös tulajdonsága, hogy rendszeres használatuk kezdetben hozzászokáshoz (addikció), majd függôségi állapothoz (dependencia) vezethet. Utóbbi lényege, hogy elvész a szerhasználat fölötti kontroll képessége, a napi életvitelt egyre inkább a szer megszerzésének és fogyasztásának szándéka motiválja. Ezt az állapotot régebbi, de kifejezô szóhasználattal kényszeres fogyasztásnak is nevezik. A függôség kétféle típusát ismerjük. Az úgynevezett pszichés függôség - amely bármelyik pszichoaktív drog iránt kifejlôdhet - valójában egy komplex érzet. A szer megvonásakor jelentkezik, utána való vágyakozás, erôs kívánságérzet és szorongás jellemzi. Az a meggyôzôdés, hogy a teljesítôképesség, a személyes hatékonyság feltétele az adott drog birtoklása, illetve fogyasztása. (A pszichés függôség állapota egyáltalán nem valami misztikus, különleges dolog. A dohányos, ha elfogyott a cigarettája, akár hóban - fagyban, az éjszaka kellôs közepén is képes elmenni otthonról, hogy egy újabb dobozzal vásároljon. E hétköznapi, szokványos esemény is a pszichés függôség jele.) Szomatikus (fizikai) függôségrôl beszélünk, ha a szer megvonásakor markáns testi tünetek is föllépnek: izzadás, remegés, izomgörcsök, vérnyomásváltozás, vagy éppenséggel hallucinációk, tudatzavar. A pszichoaktív drogoknak csak egy része okozza a függôség eme típusát. Az alkohol például igen, míg a kábítószerekhez sorolható marihuána nem. Egyébként a droghasználatnak egyetlen olyan tünete sincs, amely alapján kizárólagosan el lehetne különíteni a kábítószereket, a pszichotrop anyagokat, illetve pótszereket a többi pszichoaktív drogtól. Hallucinálni, eufóriát átélni, szorongani nemcsak kábítószerektôl, hanem alkoholtól is lehet! Persze különbségek vannak az egyszeri használat kockázata, a jelentôsebb hatás eléréséhez szükséges dózis nagysága, a függôség kialakulásának sebessége között. Bár még e tekintetben sem csak a drog sajátosságai befolyásolják a kimenetelt, hanem - egyebek mellett - a 18
szerhasználat körülményei, a fogyasztó aktuális testi és lelki állapota is. A fogyasztás szövôdményei alapján sem lehet kizárólagosan megkülönböztetni az egyes pszichoaktív drogokat. Bármelyikük rendszeres, nagymértékű használata kiválthatja a különbözô belső szervek működészavarát, okozhat daganatos és gyulladásos elváltozásokat. Ezzel kapcsolatban is inkább csak az állítható, hogy különbözô drogok esetén az aktuális használat kockázatában mutatkozik eltérés. A hosszútávú következményeket illetôen viszont e különbözôségek is kiegyenlítôdnek, sôt a kockázati arányok akár módosulhatnak is. Például valamely serkentô hatású kábítószer aktuális fogyasztásába bizonyára sokkal többen belehaltak már, mint egy szál cigaretta elszívásába, de a dohányzásból eredô tüdôrák sokkal több áldozatot követel - arányaiban is - mint a serkentôszerek fogyasztása. A kábítószerek pszichoaktív drogokon belüli elkülönítése tehát nem a kiváltott függôség típusán, a tünettanon, vagy a társuló szövôdményeken alapul, hanem jogszabályokon. Kábítószerek azok a pszichoaktív drogok, amelyek szerepelnek az 1961-ben New York-ban elfogadott Egységes Kábítószer Egyezmény által rögzített listán. (2) Ilyenek az ópiátok (az ópium, morfium, heroin, codein, illetve ezek szintetikus származékai), a kannabiszok (az indiai kender különbözô részeibôl készült termékek, például a marihuána, a hasis) és a kokain (a koka cserje hatóanyaga). A kábítószerekhez hasonlatosak az úgynevezett pszichotrop anyagok, melyek az 1971- ben Bécsben elfogadott Pszichotrop Anyagok Listáján szerepelnek. (2) Ezek: a különbözô altatószerek és nyugtatószerek, az élénkítôk (például az amfetaminok), a hallucinogének (például az LSD, a pszilocibin, a meszkalin). Nincsenek a kábítószerek, illetve a pszichotróp szerek listáján, de gyakorlati szempontból célszerű ezekkel együtt említeni az úgynevezett pótszereket, amelyek visszaélésre szintén alkalmasak és használatosak. (Szerves oldószereket tartalmazó ragasztók, lakkok, párolgó anyagok, sprayk, etc.) A kábítószerproblémák a drogproblémák részjelensége. Minden kábítószer pszichoaktív drog, de nem minden pszichoaktív drog kábítószer. A probléma lényegét és megnyilvánulási formáit tekintve célszerű a drogproblémák egységes értelmezése. A leírtakon kívül emellett szólnak a függôség kialakulását értelmezô különbözô mélylélektani, tanuláselméleti, szociális integrációs modellek is. (56) Bármely pszichoaktív drog okozhat függôséget, tudatzavart és hallucinációkat, bármelyik mértéktelen használatába elôbb-utóbb bele lehet halni. Bármelyik iránt kialakult függôség csak keservesen orvosolható. Tanúsíthatja ezt a dohányzó olvasó, aki bizonyára jól emlékszik arra, hogy hányszor vallott kudarcot a 19