Menyes Csaba Az erkölcsi mazochizmus Freudnál, Kernbergnél és McWilliams-nél 2012. július Egyes pácienseknél gyakran azt érzem, hogy mennyire nehezen változtatnak, noha úgy tűnik meg lenne minden esélyük erre, de mégis ragaszkodnak valami olyanhoz, amely még számukra is jól láthatóan változtatható lenne. Ez a ragaszkodás valami külsőleg szenvedéstelinek tűnőhöz sokféle szinten jelenik meg, és úgy érzem nagyon fontos téma a terápiás munka során, ezért gondoltam, hogy ezt fogom újraolvasni és e rövid összefoglaló keretében újra áttekinteni. Freud a Das ökonomische Problem des Masochismus c. 1924-ben megjelent művében (Freud 1924) a mazochizmus háromféle megjelenési formájáról ír. A bevezetőben megjegyzi, hogy az örömelv számára kihívást jelent a mazochizmus, mint olyan, hiszen itt a fájdalom válik céljává az embernek. Miként egyeztethető össze az örömelv, és a fájdalom mint szervező elv. A feminin, és az erogén mazochizmus formái után tér rá az erkölcsi [moralische] mazochizmus kérdésére. Ez tulajdonképpen a legközvetlenebb és leggyakoribb megjelenési formája a mazochizmusnak és átszövi sokféle módon a legtöbb lelki problémát. Eltérően a két másik formával, ahol általában szükséges a másik kitűntetett személy jelenléte, ennél a formánál ez nem szükséges feltétel. Itt maga a szenvedés a fontos, amely sokféle módon lehet jelen, mondja Freud. Az erkölcsi mazochizmushoz kapcsolódhat az az olykor kialakuló terápiás helyzet is, amikor a páciens nem gyógyul, vagy éppenséggel még rosszabbodik is az állapota mégoly adekvát kezelés során is. Viszont, emeli ki Freud, hirtelen javulhat az állapota, ha például valamilyen fenyegető szomatikus betegség fenyegetettségébe kerül. Itt egyik bipoláris páciensem jut eszembe, akivel egy éves kezelés nem történt ugyan állapotromlás, de azután mikor daganatos betegséggel küzdött, és eleddig úgy tűnik sikeresen is, hirtelen nagyon sok pozitív változást mutatott fel. Freud ezeknél a pácienseknél tudattalan bűntudatot feltételez, majd éppen a szóban rejlő paradoxon miatt javasolja inkább ennek komplementer megjelenő formájának megnevezését, a bűnhődésigényt. Ennek illetve a bűntudatnak a hátterében az én és a felettes én között lévő feszültséget feltételezi: az én nem teljesíti a felettes én elvárásait, és erre szorongással reagál. Hogyan alakulhat ez így? A felettes én az introjektálódott deszexualizált szülőpár formájában alakult kis, képviselve a szülők karakterét, szokásait. A felettes énnek van tehát egy történeti aspektusa, de képviseli a külvilág realitását is, éppen a feltételezhetően még jelenlévő szülők révén is. A felettes én képviseli az erkölcsiséget, annál is inkább, mert ebbe épülnek be azután a magunk választotta hősök, példaképek, autoritás hatások is, egészen a sors személytelen képzeteiig. Ez az az instancia tehát, amelyiknek meg szeretnénk feleltetni viselkedésünket, akár tudattalanul is, ha nem tesszük, akkor bűntudatot élhetünk meg. 1
Freud két formáját emeli ki ennek a konstellációnak: egyiket az erkölcs tudattalan túlfokozásaként jelöli meg, és ebben a felettes én szadisztikus irányba történő torzulása figyelhető meg, míg a másik, ezt hívja itt erkölcsi mazochizmusnak tulajdonképp, az énnek a túl erős igénye az akár a felettes éntől, akár a szülőktől jövő büntetésre. A szadisztikus felettes énhez kapcsolódó forma könnyen látható, kirívó, mondja Freud, míg a másik rejtetten hat, és a páciens viselkedéséből lehet erre következtetni. Ez utóbbi morális mazochizmus szexuális vonatkozását illetően Freud kiemeli, hogy az a vágy, hogy az apánk megverjen, tulajdonképp az apa iránti passzív, feminin vágy torzított formája. Az erkölcsi mazochizmusnál az erkölcs tulajdonképpen újra szexualizálódik, regresszió jön létre az ödipusz komplexus irányába. Ezáltal maga az erkölcs is torzul, éppen így nehezebben tartható, mert a személy hajlamos lesz valami olyat tenni, amivel kivívja a büntetést, amely révén kielégül a büntetésvágya. Ez pedig számára valójában hátrányos következményekkel járó cselekedetekbe sodorhatja. Így, mint kiemeli Freud, az erkölcsi mazochizmus nem jó sem az erkölcsnek, sem a személynek. Az (erkölcsi) mazochizmus ösztönalapjait illetően Freud a metapszichológiai fejtegetéseiben kiemeli a kulturális ösztönelnyomás szerepét. A destruktív halálösztön kifelé fordulását ez akadályozza, amelynek része visszaháramlik a saját személyre, megjelenve a felettes én szadizmusaként, amely összekapcsolódik az én mazochizmusával, egymást erősítő szerepben. Így annál erősebb a lelkiismeret és az ebből kirajzolódó bűntudat, minél erősebben legátolja a személy a mások iránti agressziót. Az erkölcsiség és az ösztönelnyomás genetikai sorrendjét illetően pedig azon felfogás mellett érvel, hogy nem az erkölcsiségből fakad az ösztönelnyomás, hanem a külső erők által kikényszerített ösztönelnyomásból fakad csak az erkölcsiség, amely aztán erősítheti az ösztönelnyomást is később. Ez lehet, hogy Nietzsche gondolkodására vezethető vissza, aki hasonló nézetet képviselt A morál genealógiájához c. művében 1 Freud főleg metapszichológiai szempontból foglalkozott a kérdéssel, lelki instanciák viszonyában, ösztönelmélet keretében. Kernberg a klinikai megnyilvánulási formákkal foglalkozott cikkében (Kernberg 1988) részletesen, azzal, hogy milyen megnyilvánulási formái vannak ennek a klinikai gyakorlatban, miként lehet osztályozni ezt főleg fenomenológiai szinten. Mazochisztikus spektrumot javasol a pszichopatológia súlyossága alapján. Ebben két nagyobb csoportot különböztet meg, egyrészt a mazochisztikus karakterpatológiát, másrészt a mazochista szexuális viselkedést és perverziót. Az első csoportban, főleg a depresszív-mazochisztikus személyiségzavarban vannak jelen olyan sajátosságok, amelyek megfelelnek az erkölcsi mazochizmus Freud által is leírt fogalmának. 1 Főleg a második értekezésben: Bűn, rossz lelkiismeret és rokon dolgok. In: Nietzsche, Friedrich: A morál geneológiájához. Pannon Panteon, Veszprém, 1998. 2
Kernberg e személyiségzavar jellemzésénél kiemeli a rendkívül szigorú, de jól integrált felettes én jelenlétét, szélsőséges függést az elfogadottságtól, az agresszió kifejezésének nehézségét. Ha nem tudnak megfelelni saját szigorú mércéjüknek, könnyen depressziósak lesznek; ebben a felettes én szerepe érhető tetten. Ambivalens a külvilághoz való viszonyulásuk és gyakori náluk a tudattalan bűntudat. Ha nem támogató a környezet, akkor tudattalanul, de olyan válaszokat követelhetnek ki, amely erősíti szenvedésüket, aminek révén külsővé válhat tudattalan igényük a büntetésre. Ezt a mechanizmust láttuk Freudnál is. Ezáltal racionalizálódhat az, ami egyébként nem érthető érzés, a bűntudat. Ebben az externalizáló projektív irányt is láthatjuk. A szorongást okozó bűntudat tárgyiasulhat ezáltal. Az agresszió kifejezés legátlódásának patogén szerepét ebben a vonatkozásban láthattuk Freudnál is. Az agresszió önmagában is bűntudatot kelt náluk, és ennek iránya visszafordul, belsővé válik, kialakítva a szadisztikus-mazochisztikus hatalmi viszonyulást a belső működésben. A kívülre irányuló agresszió legátlódása alárendelődő viszonyulást idéz elő, amelyben önmagára is elkezd éppen ezért haragudni. Láthatjuk, ahogy a freudi erkölcsi mazochizmusnál, itt is megjelenik a szadizmus és a mazochizmus összeszövődő dualitása. A dinamikát illetően Kernberg itt a konfliktust Freudhoz hasonlóan az én és a túl szigorú felettes-én között látja, amiben ödipális problematika érhető tetten. Egyfelől jelen lehet ebben preödipális regresszió, és emiatt a mazochisztikus viselkedésben nincs előtérben a szexualitás. Más esetekben pedig, mikor a tudattalan szexuális konfliktus közvetlenül kapcsolódik a mazochisztikus viselkedéshez, akkor ebben pedig az ödipális impulzusok tudattalan tiltása jelenik meg. Ez esetben a személy számára csak akkor fogadható el a szexualitás, és akkor jár örömmel, ha valamilyen sérüléssel, bántalommal jár együtt. McWilliams szintén hosszabb és tanulságos könyvfejezetként megjelent írásából (McWilliams 1994) a következőket érzem itt fontosnak még kiemelni. Kernbergnél láthattuk, hogy nála az erkölcsi mazochizmus legtisztább formájában a depresszív-mazochisztikus személyiségzavarral élőknél érhető tetten. McWilliams kettéválasztja ezt a csoportot, és rámutat a különbségükre. Szerinte valamelyik oldal hangsúlyozódik általában ezeknél, még ha vannak közös elemek is, tehát vagy a depressziós, vagy a mazochisztikus jellemzők, és ez azért is fontos, mert véleménye szerint másféle terápiás viszonyulást kívánnak meg, és ha nem figyelünk erre, akkor elakadhat a terápiás folyamat. Miben is látja McWilliams a különbséget? Ugyan sok hasonlóság van jelen az affektív viszonyulásaikban, de a mazochista személy könnyen érez dühöt, akár felháborodást, saját szenvedését igazságtalannak éli meg, önhibáján kívül elátkozottaknak érzi magát, mindezek ellentétben vannak a depressziós személy lemondó alapállapotával. A mazochista személy traumatikus vesztesége nem volt olyan pusztító hatású, hogy 3
feladta volna azt az elképzelést, hogy szeretni fogják, csak éppen megtanulta, hogy szenvedéssel csikarhat ki figyelmet és valami törődést. Hammert idézi McWilliams mikor azt mondja, hogy a mazochista személy olyan depressziós, akiben még él a remény. Gyakran a kapcsolatokban is azért maradnak meg bántalmazó párjuk mellett, mert sokkal inkább félnek attól, hogy egyedül maradnak. A depresszív ember hajlamos magányba vonulni, viszont a mazochistának szüksége van társakra, mert általában úgy kezelik a rossz érzéseiket, hogy kivetítik, és azután proaktív módon így viselkednek, hogy be is bizonyul, hogy a rossz dolgok odakint vannak. Kernberg is leírta ezt a kommunikációs kapcsolati kört, ahogy a követelődzés, elutasítást szül, amelyre válaszképp bűntudatkeltő viselkedés jelenik meg, amivel erősíti az elutasítást. Úgy tűnik ennek révén számára, hogy ő az áldozat, akit nem szeretnek, és a saját szerepét nem veszi észre ebben. McWilliams kihangsúlyozza, hogy a pszichoterápiában oda kell figyelni arra, hogy a hasonlóság dacára mégis milyen hangsúlyú a páciens személyisége. Míg a kifejezett terápiás áldozatkészség a terapeuta részéről a depressziós személy esetén jó hatású lehet, addig a mazochista páciens esetén visszájára fordulhat. A nagyobb szenvedésre a támogatás fokozása a mazochisztikus páciensnél gyakran a tünetek súlyosbodását hozza, negatív terápiás reakcióként, próbálj meg segíteni csak rosszabb lesz az állapotom. A terapeuta mutasson példát arra, hogy hogyan nem válik áldozattá, hogyan védi meg ettől magát, mértéktartó de egészséges önérdekét ne gátolja le. Ne erősítse meg a pácienst a szenvedési dicsekvéseiben. Törekedjen az ego-építő felnőtt viszonyulások erősítésére, a páciens készségeinek fejlesztésére, és a mazochisztikus viselkedésben fontos szerepet játszó tudattalan hitek azonosítására és tudatosítására. Tehát ha jól értem a fontos különbség a terápia során, hogyan reagálunk a szenvedésre. Más a jelentése a dominánsan depressziósnál és más a mazochistánál. A mazochistánál a páciens tudattalanul érdekelt ennek fenntartásában, és valahogy ezt a sajátos viszonyt kell kezelni, addig a depressziósnál nincs meg ilyenformán ez a vonatkozás. De az is fontos szempont lehet ebben, ami nagyban bonyolítja helyzetet, hogy a valóságban inkább kevert formák vannak és váltakozhat, hogy melyik forma van jelen dominánsan. Összefoglalva: Freud cikkéből az erkölcsi mazochizmus megjelenési formáját, kialakulására vonatkozó freudi megfontolásokat foglaltam össz, azután Kernberg cikkéből emeltem ki a mazochizmus kernbergi spektrumából a depresszív-mazochisztikus személyiségzavart, mivel erre jellemző legsajátabban az erkölcsi mazochizmus. McWilliams cikkéből pedig legfontosabbnak a a depressziv és a mazochisztikus viselkedés megkülönböztetését éreztem, és erre vonatkozóan összefoglaltam a diagnosztikai és terápiás megfontolásokat. Irodalom: 4
Freud, Sigmund (1924): Das ökonomische Problem des Masochismus. Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse, Bd. 10 (2): 121-133. Interneten: http://www.textlog.de/freud-psychoanalyse-problemmasochismus.html Kernberg, Otto F. (1988): Clinical Dimensions of Masochism. Journal of the American Psychoanalytic Association, 36: 1005-1029. McWilliams, N (1994): Masochistis (Self-Defeating) Personalities. In: Psychoanalitic Diagnosis. Understanding Personality Sructure in the Clinical Process. The Guilford Press, New York: 257-277. A cikket Dr. Horváthné Schmidt Ilona szemináriumra készített magyar fordításában olvastam. 5