Elkövettem, megbántam, jóvátenném

Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Elkövettem, megbántam, jóvátenném resztoratív gyakorlatok a börtönben Készítette: Nyesténé Jánkfalvi Zita Bűnmegelőzési koordinátor szakirányú továbbképzési szak hallgatója Konzulens: DR. PhD. Lőrincz József Egyetemi magántanár

Miskolc 2011 Tartalomjegyzék 1. Bevezető gondolatok... 5 1.1. A témaválasztás indoklása... 5 2. Az ember bűne a bűnöző ember... 6 2.1. A személyiség és a bűnözés kapcsolata... 6 3. Válasz a bűnre: a büntetés... 10 3.1. A büntetés fogalmának meghatározása... 10 3.2. Büntetés de miért és hogyan? Főbb büntetőpolitikai irányelvek... 10 4. Szemüvegváltás (Zehr, 1990 nyomán, Fellegi, 2009: 59)... 13 4.1. A diverzió gondolatának elterjedése... 13 4.2. Új megközelítés: a kárhelyreállító igazságszolgáltatás... 14 4.3. A helyreállító igazságszolgáltatás kapcsolódása a hagyományos szankcionális elvekhez... 15 4.3.1. Idősík és félelemkeltés... 15 4.3.2. Kontroll és támogatás... 17 4.4. A resztoratív és retributív igazságszolgáltatási rendszer összehasonlítása... 18 5. Resztoratív szemlélet a büntetés-végrehajtásban... 22 5.1. Megbánás és jóvátétel a börtönben... 22 5.2. A helyreállító gyakorlatok kriminálpedagógiai jelentősége... 24 6. Helyreállító gyakorlatok a börtönfalakon belül fókuszban a Balassagyarmati Fegyház és Börtön. 26 6.1. Helyreállító gyakorlatok különös tekintettel az elkövető - sértett viszonyra... 26 6.1.1. Mediáció... 26 6.1.2. Mediáció a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben... 27 6.2. Helyreállító gyakorlatok különös tekintettel az elkövető - megsértett közösség viszonyra... 29 6.2.1. Helyreállító börtön projekt... 29 6.2.1.1. Közösségnek nyújtott jóvátételi programok a Balassagyarmati Fegyház - és Börtönben... 30 6.2.1.2. Adj esélyt, hogy jóvátegyem... 30 6.2.1.3. Együtt, közösen a Palócz-liget természeti környezetének megóvásáért... 31 6.3. Helyreállító gyakorlatok különös tekintettel az elkövető társadalmi integrációjára... 33 6.3.1. Zákeus program... 33 6.3.2. AVP Program... 35

6.3.3. Családi Döntéshozó Csoportkonferencia... 36 6.3.3.1. Családi Döntéshozó Csoportkonferencia a Balassagyarmati Fegyház-és Börtönben egy esettörténet tükrében... 37 7. Záró gondolatok... 42 Bibliográfia... 43

Köszönetnyilvánítás Köszönettel tartozom a Balassagyarmati Fegyház és Börtön Parancsnokának Dr. Budai István bv. ezredes főtanácsos Úrnak, aki bepillantást engedett a börtönfalakon belül megvalósuló resztoráció világába. Külön szeretném kifejezni köszönetemet Kovács Mihály bv. alezredes Úrnak, aki türelmet, időt és fáradtságot nem kímélve, mutatta meg a helyreállító szemlélet elmélete mögött meghúzódó valós gyakorlati világot. Köszönetem fejezem ki továbbá Prcsity Violetta bv. főhadnagynak, valamint Majer Tamás bv. zászlósnak a Balassagyarmati Fegyház és Börtön nevelőinek, akik gyakorlati tapasztalataikat, gondolataikat átadva segítették dolgozatom elkészülését. Végezetül, de nem utolsó sorban hálámat és köszönetemet szeretném kifejezni témavezetőmnek, Dr. PhD Lőrincz József Professzor Úrnak azért a hitért és támogatásért, amely tartja bennem a meggyőződést és tenni akarást a büntetés végrehajtási intézetből szabaduló fogvatartottak sikeres társadalmi integrációja iránt. 2011. augusztus.

1. Bevezető gondolatok Nehéz dolgoknál nem várható, hogy egyszerre lehessen vetni és aratni, a művet elő kell készíteni, hogy fokozatosan beérjen. Azok az ideák, amelyeket az emberek megértenek, általában megvalósulnak. (Bacon) 1.1. A témaválasztás indoklása Napjaink kriminál és büntetőpolitikájának egyik legjelentősebb kihívása, megoldást találni a szabadságvesztés - büntetés hatástalanságára, a visszaeső bűnözők számának folyamatos növekedésére, az elkövetők társadalmi integrációjának megoldatlanságára. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a börtönbüntetés jelenlegi formájában - nem felel meg a vele szemben támasztott elvárásoknak. Mindamellett, hogy drága a társadalom számára, nem rettent el, nem fékez meg, csupán a fogvatartás idejére hatástalanítja az elkövetőt úgy, hogy immanens ártalmaival, stigmatizáló hatásával sokszor irreverzibilis, káros folyamatokat indít el a személyiségben, megalapozva az egyén deviáns karrierjének jövőbeni alakulását. Éppen ezért, a XXI. századba érve olyan új lehetőségeket kell megragadni, amelyek megoldást kínálhatnak ezekre a problémákra, s melyek hatékony eszközként szolgálhatnak a bűnismétlések visszaszorításában. Ezen lehetőségek adottak, lábaink előtt hevernek, mindössze annyi a dolgunk, hogy észrevegyük, s éljünk velük. Tanulmányommal arra vállalkoztam, hogy mintegy missziós munka kezdő lépéseként felhívjam a figyelmet az új lehetőség - ként adott, a büntetés-végrehajtásban alkalmazott helyreállító gyakorlatok kriminálpedagógiai jelentőségére, továbbá, hogy a retributív és resztoratív igazságszolgáltatási modellek összehasonlításával valamilyen mértékben hozzájárulhassak ahhoz a szemüvegváltáshoz, amelyen keresztül látható válnának a megtorló jellegű igazságszolgáltatási rendszer zsákutcái, illetve a helyreállító szemléleten alapuló igazságszolgáltatási gyakorlat társadalmi integrációt segítő vonásai. Mindezek tükrében talán nem túlzás missziónak nevezni azt a törekvést, melyet már Bacon is megfogalmazott: megérttetni az érintettekkel a resztoratív szemlélet relevanciáját annak érdekében, hogy a mögötte meghúzódó aspirációk megvalósulhassanak.

2. Az ember bűne a bűnöző ember 2.1. A személyiség és a bűnözés kapcsolata A személyiségszerkezet sérültségét, a személyiség inadekvát funkcionálását kifejező, társadalmi normáktól eltérő deviánsviselkedések, és a mögöttük meghúzódó okozati összefüggések, jelenségek megértésére és magyarázatára számos elmélet született. Ezen elméletek a kriminológia, illetve annak fejlődéstörténetét végigkísérő és meghatározó, hozzá szorosan kapcsolódó más diszciplínák termékei, melyek jelentős mértékben járultak hozzá a bűnözés és a személyiség közötti kapcsolat értelmezhetőségéhez. A kriminológia és társtudományai bűnözésről és személyiségről alkotott elméleteinek bemutatására Welh humán ökorendszer elméletét hívtam segítségül, mely hét szintet megkülönböztetve koncentrikus körökként ábrázolja az ember és környezete között fellépő kölcsönhatásokat (1. ábra). 1. Fizikai szint 2. Intraperszonális szint 3. Interperszonális szint 4. Család 5. A helyi közösség 6. Az adott kultúra 7. A nemzet, az állam, a társadalom 1. ábra Welh elmélete szerint az egyén és a szociális környezet különböző szintjei közötti interakciók kétfélék lehetnek: az egyén belép a szociális környezet különböző szintjeibe és ott cselekszik, valamint a környezet összeütközésbe kerül az egyénnel. A kétirányú interakciók természete olyan, amely a problémakezelő magatartás alkalmazásával általában - lehetővé teszi az egyén számára a sikeres tranzakciót. Ezen magatartás alapját a szubjektív és a külső /

anyagi erőforrások, - más néven - természetes támaszok adják, melyek adekvát működésükkel segítik az egyén alkalmazkodását, továbbá túlélését, megküzdését az élet adta kihívásokkal szemben (Hegyesi, Talyigás 2000). A nem megfelelően működő, összeomlott, vagy létre sem jött természetes támaszok az egyén és környezete közötti egyensúly megbomlását, a megküzdési képességek elégtelenségét, a változó körülményekhez való alkalmazkodás inadekvát voltát eredményezhetik, bűnözői viselkedéseket generálhatnak. Az alábbiakban a humán ökorendszer különböző szintjein funkcionáló egyén deviáns magatartásának oksági összefüggéseire adható lehetséges magyarázatokat szeretném szemléltetni Welch elméletének az interdiszciplináris deviancia elméletekkel való kapcsolódása mentén. Welch szerint, a fizikai szinten nem jól működő természetes támaszok az alapvető fizikai szükségletek kielégítetlenségét, a test rendellenes működését eredményezik. A frusztráció- agresszió elmélet képviselői szerint a személyi szükségletek kielégítésében való sikertelenség, frusztráció agressziót eredményezhet, mely agresszív cselekedet gyakran vezet a szükségletek jogellenes kielégítéséhez, bűncselekmények elkövetéséhez. A rendszer következő,intraperszonális szintjén megjelenő devianciák magyarázatához, vizsgálatához, az ember pszichéjének, személyiségének relevanciája mentén megjelenő tudományok, - mint a pszichológia, pszichiátria - kutatási eredményei nyújtottak segítséget. A rendszer ezen szintjén megjelenő, inadekvát természetes támaszok Welch felfogásában - az egyén negatív hangulatát és érzelmeit eredményezhetik alacsony önértékeléssel, fogyatékos problémamegoldó és döntéshozó képességgel, kontrollálatlan viselkedéssel kiegészülve. Welch gondolatmenetéhez illeszthető, továbbá a deviáns magatartások ezen szinten megjelenő magyarázatára vonatkoztatható Eysenc bűnözői viselkedésről alkotott elmélete, aki a környezethez való viszony, az extroverzió introverzió (extroverzió: kifelé fordulás, izgalomkeresés, élénkség, társaságkedvelés, dominancia; az introverzió: befelé fordulás, magánykedvelés, erős érzelmi élet, társasági passzivitás, állandósági és biztonsági igényt, nyugalomra vágyás, némi önbizalomhiányt) és a neurotikusság(érzelmi stabilitás labilitás) dimenziói mentén 4 személyiség típust különböztetett meg:

1. extrovertált labil: jellemzője az impulzivitás, ingerlékenység, agresszivitás 2. extrovertált stabil: jellemzője a szociabilitás 3: introvertált labil: jellemzője a szorongás, visszahúzódás, pesszimizmus, depresszió 4: introvertált stabil: jellemzője a kiegyensúlyozottság, megbízhatóság, megfontoltság, és passzivitás. Eysenck állítása szerint az idegrendszer két alaptevékenysége, a serkentés és a gátlás erősen meghatározza az extro introverzió mértékét, valamint a pszichológiai értelemben vett tanulás eredményességét. Míg az introvertáltaknál a serkentéses, addig az extrovertáltaknál a gátlási folyamatok erősebbek, melynek köszönhetően az extrovertáltak nagyrészt sikertelen szocializációt tudhatnak magukénak, miután nem alakul ki náluk az a fajta belső tiltás, amely megakadályozza az antiszociális cselekmények manifesztálódását (Boros, Csetneky, 2002). Mindezeken túl, Eysenc a neurotikusság dimenzióban vizsgált személyről megállapította, hogy olyan erős szorongással jellemezhető, mely impulzív késztetést ad számára a túlságosan erős emócióitól való megszabadulásra. Következésképp Eysenc megállapításában a bűnelkövetőt az extroverzió és a neurotikusság magas volta jellemzi, ez tehető felelőssé az egyén deviáns karrierjének kialakulásáért. Az interperszonális, a családi és a helyi közösségek szintjén megjelenő deviáns viselkedések kialakulására, a bűnelkövetés összefüggéseire adhat magyarázatot többek között - a differenciális asszociáció elmélete, mely közvetetten jeleníti meg Welch elméletének - említett szinteken megjelenő, nem jól működő természetes támaszait is, vagyis a másokhoz fűződő szálak, kapcsolatok elvékonyodását, az interperszonális kapcsolatok inadekvát vagy destruktív voltát. A differenciális asszociáció elmélete szerint ugyanis - a bűnözővé válás egy olyan társadalmi tanulási folyamat eredménye, mely más személyekkel folytatott interakció és kommunikáció folyamatában zajlik. Ebben a folyamatban az egyén elsajátítja a bűncselekmények elkövetésének technikáját, megváltoztatja korábbi attitűdjeinek, motivációinak, racionális megfontolásainak irányulását. Az elmélet szerint, amikor egyes emberek bűnözőkké válnak, azt azért teszik, mert bűnöző viselkedés-mintákkal kerülnek érintkezésbe, vagyis egy olyan csoport hatására kezdik meg a normasértő tevékenységet, melynek légköre, kultúrája ezt a tevékenységet maga is folytatja, értékeli, tanítja (Andorka, 1974). Ez a csoport referenciacsoportként jelenik meg az egyén életében, melynek elismeréséért harcolva, annak viselkedésmintáit elsajátítva, olvasztja be az egyént a bűnöző szubkultúrába.

Az adott kultúra szintjén megjelenő, működésükben elégtelen természetes támaszok (a kulturális identitás zavart vagy konfliktusos volta); valamint azok szerepének hangsúlyosságát a bűnelkövető magatartás kialakulásában jól prezentálja Durkheim és Merton anómia elmélete, mely kiemelkedő jelentőségű a szociológia devianciaelméleteinek sorában. Durkheim megfogalmazásában az anómia a társadalmi normák meggyengülésének állapota, mely többek között gyors és nagy megrázkódtatásokkal járó társadalmi változások hatására erősödik fel, olyan akut feszültséghelyzeteket teremtve, melyek megnövelik a szocializációs zavarok gyakoriságát, norma és értékzavart, válságot okozva, fokozottabban generálják a társadalom tagjait a deviáns viselkedések elkövetésére. Merton véleménye szerint az anómia nem egyszerűen a normák meggyengülése az adott társadalomban, hanem a társadalomban elfogadott célok és megengedett eszközök közötti ellentmondás (Andorka, 2003:523). A célok alkotják az egyéni aspirációk vonatkoztatási keretét, míg a megengedett eszközök szabályozzák és kontrollálják ezen célok elérésének elfogadható módjait. Merton elmélete értelmében a deviáns viselkedések mögött az egyén céljainak elérése, az ezen célok elérésére irányuló törekvés módjai, vagyis a rendelkezésre álló eszközök disszonanciája húzódik meg. Végül az állam, társadalom szintjén megjelenő deviáns magatartások és a mögöttük meghúzódó okok megértésére adhat választ a minősítési elmélet, mely a deviancia elméletek azon kategóriájában helyezkedik el, ahol a devianciát - új megvilágításba helyezve nem a depriváció vagy a patológia termékeként értelmezték. Ezen elmélet szerint nem magán a viselkedésen, hanem a társadalomnak, valamint egyes, erre kijelölt társadalmi intézményeknek a válaszreakcióján múlik, hogy valamilyen viselkedés, vagy személy deviánsnak minősül-e. A felfogás szerint a deviáns viselkedést mutató személyre ütött bélyeg, címke, fontosabb tartozéka a devianciának, mint maga a viselkedés, amely a normát megszegte. A normát sokan megszegik, de csak azok az emberek számítanak deviánsnak, akiket annak minősítenek. A minősítés hatására ugyanis a személyiség önmagáról alkotott képe megváltozik, elkezd úgy gondolkodni és érezni önmagával kapcsolatosan, amilyennek a minősítés őt tekinti (Andorka, 1974). Mindezek eredményeképpen külön motivációrendszer alakul ki az egyénben, mely a Pygmalion effektust megjelenítve a deviánsnak minősíthető megnyilvánulások felé orientálja őt.

3. Válasz a bűnre: a büntetés 3.1. A büntetés fogalmának meghatározása A bűnelkövetés és annak következménye, a bűnhődés büntetés gondolatköre elsőként Isten akaratának szándékos és tudatos megsértésével, az ördögtől megkísértett első emberpár Ádám és Éva bűnbeesésével jelent meg, és vonult be az emberiség történetébe. Mindenkor változatos arculatát, sokféleségét, a társadalom fejlődése, a társadalomban élő közösség által generált és elfogadott együttélési szabályok, normák megszegése, a jog kialakulása, valamint a bűnözés elleni küzdelem célkitűzései formálták. Lényegét tekintve azonban mindvégig ugyanaz maradt: fogalmában valamiféle hátrány jelent meg, mely az elkövetőt sújtotta és mely közvetlenül az elkövető által véghezvitt bűnös cselekedethez kapcsolódott. A büntetés immanens tulajdonsága az a rossz, amely a terhelt valamely életjavának a korlátozását vagy elvételét, korábbi helyzetéből hátrányosabb helyzetbe történő transzferálását jelentette, és jelenti napjainkban is. Hirsch definíciója szerint a büntetés valamilyen depriváció, hátrány okozása annak a személynek, akiről feltételezhető, hogy rosszat cselekedett. (Hirsch, 1993, nyomán Fellegi, 2009: 46). Kelk megfogalmazásában a büntetés előre megfontolt, szándékos és elkerülhető szenvedés eredményezése valakinek, akinek viselkedését el kell utasítani ahhoz, hogy bizonyos célok megvalósuljanak (Kelk, 1994, nyomán, Fellegi, 2009: 46). 3.2. Büntetés de miért és hogyan? Főbb büntetőpolitikai irányelvek Kelk definíciója a hátrány, a malum okozásán túl, előrevetíti a büntetés mögött közvetve, vagy közvetlenül megfogalmazódó célkitűzések relevanciáját is, mely minden történelmi korban meghatározója volt az adott igazságszolgáltatási rendszerben alkalmazott büntetési gyakorlatnak, és amely minden korban magyarázatául szolgált az adott társadalomban, adott időszakban uralkodó büntetéspolitikai elvek létjogosultságának. A különféle büntetési gyakorlatok mögött meghúzódó érdekek jelentőségét a büntetési elméletek hordozták, melyek, mint a büntetés filozófiai-etikai, társadalmi-politikai, illetve jogi problémáira vonatkozó eszmék, nézetek rendszere (Horváth, 1981: 9), az adott korszak

társadalmi feltételei mentén, a társadalomra és az emberre vonatkozó ismeretek alapján fogalmazták meg a bűnözés elleni küzdelem eszközeit és célkitűzéseit. A retributív büntető igazságszolgáltatási rendszer az 1700-as évek végén és az 1800-as évek elején formálódott ki elsősorban a fejlett európai államokban a polgári forradalmak hatására. Az elmélet értelmében a bűncselekmény a szabad akarat következménye, vagyis az egyén önként választotta a rosszat, mely helytelen választását megtorlási céllal, - a proporcionalítás, az igazságos büntetés elve mentén - a tett súlyával arányos büntetéssel kell elszenvednie. Minthogy igazságos csak az a büntetés, melyet az elkövető megérdemel, amelyre rászolgál, a büntetésnek mércéje csak az a kár, sérelem lehet, amelyet a bűnelkövető cselekményével okozott (Horváth, 1981: 106). A büntetés a múltból indul ki, célja kizárólag a múltban elkövetett rossz megérdemelt, és erkölcsileg indokolt megtorlása, viszonzása, s nem a büntetés jövőbeni következményeinek, hasznosságának relevanciája. A felfogás szerint csak az ilyen jellegű büntetés állíthatja helyre a megsértett jogrendet, csak az állam által alkalmazott ilyen szankció elégítheti ki, csillapíthatja le a társadalom bosszúvágyát, amit a bűncselekménnyel okozott kár, sérelem és szenvedés vált ki az áldozatból és a tisztességes állampolgárokból (Vígh, 2003). Hasonló filozófia alapján működik a semlegesítés (elzárás) elvére épülő büntetőigazságszolgáltatási gyakorlat, mely arra irányul, hogy neutralizálja, a társadalomtól elzárja, elszigetelje az elkövetőt annak érdekében, hogy az nem tudjon további bűncselekményt elkövetni. Az elzáró intézmény a börtön- teljesen uralma alatt tartva a fogvatartottat, annak életét erőteljes irányítás és ellenőrzés mellett, szigorú szabályok közé szorítja; deprivációk sokaságával, immanens ártalmaival még tovább bünteti az elkövetőt, bízva a bebörtönzés kínjai által generált elrettentő hatásban. Mindezekkel ellentétesnek tekinthető az a büntetőpolitikai megközelítés, amely szerint a büntetésnek racionális célokat, mindenekelőtt a bűnözés megelőzését kell szolgálnia (Horváth, 1981). A hasznossági, vagy ún. utilitarista büntetési elméletek a jövőre és a következményekre fókuszálnak, ahol a büntetés célja a büntetés hasznosságában, az újabb bűncselekmények elkövetésének megelőzésében mutatkozik meg, és amely fontosabb motívumként jelenik meg az elkövető tettarányos büntetésével szemben. A hasznossági elméletek abban az alapkérdésben különböznek egymástól, hogy a büntetés célját kivel szemben, milyen módon és milyen eszközökkel lehet elérni. Ennek megfelelően különböznek

egymástól az általános megelőzés (generális prevenció), és a különös megelőzés (speciális prevenció) elsőbbségét hangoztató elméletek (Horváth, 1981: 67). Az általános megelőzési elméletek kiindulópontja a Bentham és Feuerbach emberről és társadalomról kialakított felfogása, mely az egyénre, mint racionális cselekvőre tekint, aki a bűncselekmény elkövetése előtt minden esetben mérlegeli a bűncselekmény elkövetéséből származó előnyt (hasznot) és hátrányt, és akit a súlyos büntetéstől való félelem elrettent attól, hogy további bűncselekményt kövessen el. Ezzel párhuzamosan a társadalom is haszonelv alapján mérlegel, vagyis olyan büntetést helyez kilátásba, melynek fenyegető súlya felülmúlja a bűncselekményből szerezhető haszon fokát, vagyis az elkövetőnek számolnia kell azzal, hogy cselekményével több lesz a veszíteni, mint a nyerni valója. Az elrettentés elve alapján működő büntetési gyakorlat eszközként jelenik meg az állam céljainak megvalósításában, a jövőbeni bűncselekmények megelőzésében, mely a törvénynek, a büntetéssel való fenyegetésnek értékorientáló, normamegerősítő, a bűncselekmények elkövetésétől elrettentő, visszatartó hatásán keresztül fejti ki eredményességét. A különös megelőzés relevanciáját hirdető elméletek a büntetés egyetlen értelmét az egyén újabb bűncselekmény elkövetésének prevenciójában látják. Ezen elméletek közül kiemelkedő jelentőségű a rehabilitáció elmélete, melynek gyökerei a pozitivista büntetéselméletekből, a bűnös emberi magatartások körében is érvényesülő oksági törvényszerűségekből erednek, s amely a büntetés céljául a bűnelkövetők rehabilitációját az elkövetők lehetőség szerinti megjavítását helyezi kilátásba. Az elmélet szerint a bűncselekmény elkövetése, az ahhoz vezető emberi magatartás mögött különböző, a személyiséget formáló múltbéli környezeti és genetikai hatásokból, továbbá az egyén inadekvát mentális és szociális körülményeiből származó okok húzódnak meg, melynek következtében a delictum, mint okozat nevesíthető. A XX. század közepének nagy vívmánya volt a treatment ideológia, amely az elkövető kezelését tűzte ki célul, személyiségének pozitív formálására tett kísérletével. Ennek érdekében a büntetést a személyiségéhez, annak társadalmi körülményeihez igazítja úgy, hogy az emberi magatartásra vonatkozó ismeretek tudományos felhasználásával, az elkövetőkkel való bánásmód, kezelés és nevelés milyenségének meghatározásával, megfelelő módszerek alkalmazásával az elkövető jövőbeni magatartását, a társadalmi érdekek mentén és annak védelmében determinálja (Horváth, 1981).

4. Szemüvegváltás (Zehr, 1990 nyomán, Fellegi, 2009: 59) 4.1. A diverzió gondolatának elterjedése Az 1970-es évek közepétől az egyre erősödő kritikák, valamint vizsgálati eredmények hatására, a treatment ideáját józanabbul kezdték szemlélni (Nagy, 1993:4). A bűnözési és visszaesési ráta meredek emelkedése, sok fejlett nyugati államban diszkreditálta a reszocializációba vetett hitet. A kezelési eufóriát követő kijózanodás időszakában a hagyományos büntetőpolitikai szemlélet kritikusai a tettarányos felelősséghez való visszatérést szorgalmazták, de azt, a határozatlan tartalmú, hosszú büntetések helyett, rövidebb, előre kiszámítható büntetések formájában találták indokoltnak (Barabás, 2004). Magyarázatukban a kezelési program hasznosságának, illetve eredményességének gazdaságossági aspektusait, a büntetésvégrehajtási nevelés költségességét, valamint a szabadságvesztés- büntetések többszörösen káros, személyiségromboló hatásainak jelentőségét nevesítették, nagy hangsúlyt fektetve a rövidebb ideig tartó büntetések esetében is bekövetkező ártalmak indokolatlanságára, és értelmetlenségére. Mindezeken túl az elkövetők társadalmi reintegrációjának megoldatlansága, valamint a korlátozottan érvényesülő sértetti jogok előtérbe kerülése, az áldozat által elszenvedett vagyoni kár és egyéb sérelmek orvoslása, a sértetti érdekek érvényesítése presszionálta azt a szemüvegváltást, mely egy prevenciót célzó, humanizált, az elkövetőt és az áldozatot egyaránt szem előtt tartó, hatékonyabb eszközöket tartalmazó ugyanakkor a gazdaságosabb igazságszolgáltatás irányába mutató gyakorlat kidolgozását tette szükségessé. Ezen törekvések eredményeként tudhatók be az ún. diverziós programok megjelenése, melyek egy új, a meglévő büntető igazságszolgáltatásnál hatékonyabbnak vélt modell alkalmazásával tűzték ki célul a büntetőeljárás, valamint a végrehajtás áldozatra és elkövetőre egyaránt - káros hatásainak csökkentését, a kriminalitással járó szenvedés enyhítését, a bűnözői karrier kialakulásának megfékezését, a stigmatizáció elkerülését. Ezen programok a börtönbüntetést ultima ratio-ként, egyéb lehetőségek híján tartották indokoltnak (Barabás, 2004), a bűnözésre inkább informális, a hagyományos büntetőjogi kontrollon kívül eső reakcióeszközökkel kívántak reagálni, az állami büntető igazságszolgáltatás arányának visszaszorításával, alternatív lehetőségek előtérbe helyezésével.

4.2. Új megközelítés: a kárhelyreállító igazságszolgáltatás A diverzió elterjedésének eredményeként és alternatívájaként, az állami büntetőigények mellett megjelenő egyéb igények determinizmusaként, valamint az állam felelősségvállalásának eredményeként jött létre, s terjedt el széles körben a helyreállító igazságszolgáltatás koncepciója, mely, mint a különböző kriminálpolitikai eszmék szintézise, egyaránt érvényre juttatja a bűncselekmény áldozatának, a társadalomnak, és a tettesnek az érdekeit (Barabás, 2004). A resztoratív (helyreállító) igazságszolgáltatás szerint a bűncselekmény olyan interperszonális konfliktus, amely zavart, károkat és sérelmeket okoz az emberi kapcsolatokban, és ez a konfliktus a bevont érintettek tulajdona (Christie, Nils 1977 nyomán Herzog, 2003: 55). Ezen szemlélet a bűncselekmény újradefiniálására törekszik azáltal, hogy azt nem az elvont jogi normák megszegése, vagy az állam, illetve a társadalom egésze elleni támadásként interpretálja, hanem mint egy egyén vagy közösség ellen elkövetett cselekményként, az egyén személyes sérelmeként, és az emberek közötti kapcsolatok megsértéseként. A bűncselekményre adott válaszok, társadalmi reakciók elsődleges célja ezáltal nem a méltó büntetés kiszabása és végrehajtása kell legyen, hanem azon feltételekben való közreműködés, melyek elősegítik az áldozatnak okozott sérelem, kár orvoslását, jóvátételét. Zehr megfogalmazásában: a helyreállító igazságszolgáltatás olyan folyamat, amely megpróbálja a lehető legnagyobb mértékben bevonni a bűncselekmény által érintetteket, valamint teret enged az elszenvedett sérelmek, szükségletek és kötelezettségek feltárására a célból, hogy a jövőre nézve a lehető legnagyobb mértékben helyreállítsa a megromlott kapcsolatokat és veszteségeket (Zehr, 2002 nyomán, Fellegi 2009:53). A Nemzetközi Büntetőjogi Társaság, a Nemzetközi Kriminológiai Társaság, a Nemzetközi Büntetőjogi és Börtönügyi Alapítvány, valamint a Társadalomvédelem és Humánus Büntetőpolitika Nemzetközi Társasága közös állásfoglalása értelmében a resztoratív igazságszolgáltatás az áldozat, az elkövető és a közösség bevonásával olyan megoldások keresését jelenti, amelyek elősegítik a helyreállítást (repair), a kiegyezést (reconciliation) és a megnyugvást (reassurance). Valamennyi kárjóvátételi igazságszolgáltatás közös nevezője az áldozat-orientáltság, s annak elősegítése, hogy kollektíven megoldják a bűncselekmény elkövetéséből eredő konfliktust és annak implikációit a jövőre nézve. Az implikációk magukba foglalják az okozott kár anyagi jóvátételét; az áldozat érzelmi szükségleteinek

figyelembevételét; az áldozat, az elkövető, s szélesebb értelemben azon közösség között lévő valamennyi konfliktus megoldását, amelyhez az érintettek tartoznak (Görgényi, 2006: 44). A helyreállító megközelítés további jelentősége az elkövető sikeres társadalmi reintegrációját predesztinálva, annak rehabilitációjára irányuló egyedi törekvése. A kárjóvátétel, a - retributív szemlélettel szemben - nem csupán plauzíbilis, adekvát reakciót jelent az elkövetett cselekményre, hanem az elkövető aktív szerepvállalását is a cselekménnyel okozott konfliktus feloldásában. Ennek során a demokratikus konfliktuskezelés megtapasztalásának élménye mellett az elkövetőben megerősödhetnek az empátiás érzelmek, növekedhet a felelősségérzet, erősödhet a jóvátétel, a kárenyhítés, a tettekkel való szembenézés, a következmények viselésének igénye, mely hozzájárulhat a reintegráció sikerességét meghatározó konstruktív életvezetés megalapozásához, a morális elvek interiorizációjához. A helyreállító szemlélettel a társadalom is jól jár. A polgári jogi eljárás elkerülésével a bíróságok leterheltsége mellett az igazságszolgáltatás költségei is csökkennek. Nem kerül sor a börtönbüntetés alkalmazására, melynek egyfelől gazdaságossági szempontból van jelentősége; másfelől a stigmatizáció és a börtönbüntetés káros hatásainak elkerülése mentén csökken a visszaesések száma, mely a társadalmi feszültségek mérséklődése tekintetében alapvető. Emellett azzal, hogy a polgárok tevékenyen részt vesznek az előállt konfliktushelyzet feloldásában és a megbékélés folyamatában, javul a társadalom közérzete, növekszik az általános biztonságérzet is, mely nagymértékben járulhat hozzá a rövid és hosszú távú, prevenciót célzó és szolgáló büntetőpolitika megszilárdulásához. 4.3. A helyreállító igazságszolgáltatás kapcsolódása a hagyományos szankcionális elvekhez 4.3.1. Idősík és félelemkeltés Arról, hogy mérföldkőnek tekinthető - e helyreállító igazságszolgáltatás létrejöttének, valamint az ezzel párhuzamosan megjelenő szemléletváltásnak a relevanciája a büntetőpolitika fejlődéstörténetében, megoszlanak a vélemények. Ha azonban az elkövetőt, annak büntetését, és a büntetés elkövetőre, valamint annak (sikeres) társadalmi integrációjára gyakorolt hatásait vesszük górcső alá érdemes megvizsgálnunk a helyreállító

igazságszolgáltatás büntetőelméletek rendszerében elfoglalt helyét, és szerepét, valamint harmadik. fejezetben már bemutatott főbb büntetéspolitikai irányelvekkel való kapcsolódási pontjait, és különbözőségeit. Amennyiben fent említett büntetőpolitikai irányelveket az idősík, vagyis a szankció múltra jövőre irányuló orientációja, és a félelemkeltés, azaz a büntetés egyén félelemérzetére alapozó dimenziói mentén vizsgáljuk, az alábbi következtetéseket tehetjük: MAGAS büntetést ő l való félelemre építés Speciális elrettentés (tanulja meg, hogy nemérdemes kárt okozni) Elzárás semlegesítés ( múltja alapján veszélyes, többet kárt ne okozzon ) Megérdemlés elve (tettével arányos büntetést érdemel) Általános elrettentés elve (ne érje meg senkinek sem kárt okozni) Rehabilitáció ( változzon meg ) Resztoratív szemlélet ( működjön együtt ) ALACSON Múlt Jövő Időorientáció ( 2. ábra ( működjön együtt ) a megérdemlés elvére épülő büntetőpolitikai megközelítés a múltra tekint, alkalmazása során nem tekinti relevánsnak a félelemkeltést, hiszen a büntetés alkalmazása és annak mértéke - a proporcionalítás elve mentén - automatikus. Szintén a múltból indulnak ki a speciális prevencióra / elrettentésre, illetve az elzárásra, semlegesítésre épülő elvek, melyek alkalmazása során azonban hangsúlyos szerepet kap a büntetés következményeivel való félelemkeltés. Hasonlóan erős a félelemkeltés a generális prevenció / elrettentés alkalmazásakor, hiszen a büntető hatalom által preferált szankció célja, hogy a büntetés fenyegető súlyának, szigorúságának ismeretében az állampolgároknak ne érje meg bűncselekményt elkövetni. E szemlélet már a jövőre irányul ugyanúgy, ahogy a rehabilitáció elve is, amely a jövőt tekintve kívánja a bűncselekményhez vezető társadalmi hátrányokat

orvosolni, úgy, hogy az individuumhoz, és annak helyzetéhez igazodva kevésbé törekszik a félelemkeltésre (Fellegi, 2009). A rehabilitációs szemlélettel azonos pozícióban található a resztoratív szemlélet, mely szintén a jövőre fókuszálva nem a büntetéssel való elrettentést tűzte ki célul, hanem az áldozat, az elkövető és a közösség egyensúlyának helyreállítását, az elkövető felelősségvállalást, sikeres társadalmi integrációját. 4.3.2. Kontroll és támogatás A büntetőpolitikai irányelvek különbözőségeinek egy más aspektusból történő adekvát bemutatását és megértését segítheti a Wachtel-McCold nevéhez fűződő társadalmi nevelés ablak, mely eredetileg a normaszegésre adott lehetséges válaszok típusait mutatja be (büntető, elhanyagoló, megengedő és helyreállító), a szankciók támogató - ellenőrző szerepének dimenziói mentén ábrázolva azokat. Az eredeti gondolatmenetet követve, az általam tárgyalt büntetőpolitikai irányelvek, azok ellenőrző támogató faktorainak figyelembevételével az alábbiak szerint helyezhetők el az ábrán (3. ábra): MAGAS kontroll (határok kijelülése,fegyelmezés) Speciális és általános elrettentés Elzárás Semlegesítés Ellene Megérdemlés elve (a kontroll és támogatás szerepe nem releváns; automatikus büntetés a proporcionalítás elve mentén) Nincs Resztoratív szemlélet Vele Vele Rehabilitáció Érte ALACSONY támogatás (bátorítás, gondoskodás) MAGAS

3. ábra A generális és speciális prevenciót hangoztató büntetőpolitikai elméletek mentén megvalósuló büntetési gyakorlat a kontroll magas fokát, de az egyéni támogatás alacsony szintjét tartalmazza, szemben a rehabilitációs szemlélettel, ahol az alacsony fokú kontroll mellett a támogatás magas volta, dominanciája nevesíthető. A megérdemlés elvére épülő büntetőpolitika nem tartja relevánsnak a kontroll és támogatás szerepét, szankcióját egyetlen dimenzió, a tettarányosság elve mentén határozza meg. Végül a resztoratív megközelítés egyszerre gyakorol magas fokú kontrollt és támogatást, úgy, hogy elutasítja az egyén helytelen viselkedését, ugyanakkor hangsúlyt fektet az elkövető belső értékeinek támogatására és elismerésére. A válaszreakció kialakítása az elkövető aktív részvételével történik, ezért mondhatjuk, hogy vele és nem ellene vagy érte történik (Fellegi, 2009: 63). 4.4. A resztoratív és retributív igazságszolgáltatási rendszer összehasonlítása Mint minden új paradigma, így a resztoratív igazságszolgáltatás is valaminek az ellenpontjaként, nevezetesen a retributív igazságszolgáltatás diszfunkcióira, negatívumaira adott válaszként jött létre (Bárd, 2009) A retributív igazságszolgáltatási koncepció szerint a bűncselekmény, állam elleni aktusként, társadalom elleni támadásként, a fennálló jogrend megsértéseként definiálható. Ezzel szemben a resztoratív szemlélet a bűncselekményt egy egyén vagy közösség ellen elkövetett cselekményként, az egyén személyes sérelmeként, és az emberek közötti kapcsolatok megsértéseként értelmezi. A jogsértés közvetlen következménye a megtorló igazságszolgáltatás szerint a büntetés, a malum okozása, amely a semlegesítésen és az elrettentésen keresztül fókuszál a megelőzésre. Ezzel szemben a resztoratív eljárás szerint a jogsértés következménye olyan kötelezettségek keletkeztetése az áldozattal és a közösség többi tagjával szemben (kárhelyreállítás, jóvátétel), melyek teljesítésével szintén megvalósulhat a prevenció.

. A hagyományos eljárás úgy tekint az elkövetőre, mint aki az állam ellen követett el bűncselekményt, vagyis az elkövető felelőssége az állammal szemben áll fenn. Mindezek mentén az igazságszolgáltatás is az elkövető és az állam viszonyára redukálódik, az áldozat, a bűncselekménnyel okozott kár, sérelem elszenvedője kívül marad az igazságszolgáltatás hatáskörén. A resztoratív eljárásban az elkövető személyes felelőssége az elkövetett bűncselekményért az áldozattal és a közösséggel szemben érvényesül. Ebben a folyamatban az áldozat az eljárás aktív részese, aki lehetőséget kap, érdekeinek, érzelmi szükségleteinek feltárása és relevanciája mentén, az elkövető által okozott sérelmek orvoslására, a bocsánatkérésre. a kárjóvátételre. A retributív igazságszolgáltatás a cselekményre fókuszál, kizárólag a cselekmény súlya alapján ítéli meg az elkövetőt, míg a helyreállító igazságszolgáltatás a cselekményt ítéli el, nem az embert, aki elkövette azt. Éppen ezért a helyreállító eljárás tiszteletben tartva az egyén emberi méltóságát, az elkövetőt nem rekeszti ki, továbbra is a társadalom teljes jogú tagjának tekinti, szemben a megtorló jellegű szemlélettel, mely az elkövető bűnösségét, a megérdemlés elvén alapuló tettarányos büntetés szükségességét hangsúlyozva izolálja, majd stigmatizálja az elkövetőt, jövőbeni marginalizálódásra ítélve ezáltal. A megtorló koncepció szerint a szankciók alkalmazásának célja a megsértett jogrend helyreállítása, valamint az, hogy az elkövető megkapja amit megérdemel vagyis egy olyan büntetést, mely igazságos, az elkövetett bűnnel arányosan differenciált. A helyreállító igazságszolgáltatás alkalmazásának legfőbb célja túlmutat a proporcionalítás elvén; a bűncselekménnyel okozott konfliktus szereplőit új megvilágításba helyezve, elsődlegesen az áldozatok szükségleteinek kielégítését, valamint az elkövető kárhelyreállításban szereplő felelősségvállalását célozza meg. A büntetőjog neoklasszicista irányzatában a felelősséget a bűnelkövetőre mért szenvedés, fájdalomokozás mércéjével mérik. A büntetések fajtáját és mértékét, az állam határozza meg. A rendszer akkor eredményes, ha a büntetést végrehajtották. Ezzel ellentétben a resztoratív igazságszolgáltatás eredményessége a jóvátétel sikerességétől függ, ami nem utolsósorban az elkövető jóvátételi hajlandóságának

függvénye. A resztoratív igazságszolgáltatás olyan megoldásokat keres, melyek elősegítik a jóvátételt, a kibékülést és a megnyugvást. A hagyományos eljárás a múltra összpontosít, arra, hogy mi történt pontosan, míg ezzel szemben a helyreállító igazságszolgáltatás a jövőbe néz, és arra keresi a választ, hogy mi történjen a bűnelkövetés után, vagyis hogyan valósuljon meg az áldozat kármentesítése, az elkövető cselekedetéért vállalt felelősségének tudatosítása, valamint annak társadalmi integrációja. A retributív szemléletű igazságszolgáltatás alapvető eleme, a kötelezővé tétel, ami azt jelenti, hogy a büntetőeljárás a felek akaratától függetlenül indul meg. Ezzel ellentétben a helyreállító szemlélet alkalmazásának egyik alapelve az önkéntesség elve, mely az érintettek szabad elhatározásán túlmenően magában foglalja a büntető igazságszolgáltatás azon irányú pressziójának tilalmát is, mely a résztvevők eljárásban való részvételének hozzájárulását befolyásolnák. Retributív igazságszolgáltatás esetén az áldozat erősen veszélyeztetett a másodlagos viktimizáció szempontjából, míg a helyreállító szemlélet az áldozat szükségleteinek szem előtt tartásával, a cselekménnyel okozott kár, sérelem mielőbbi megtérítésével, jóvátételével, az áldozat büntetőeljárás okozta meghurcolásoktól való megkímélésével, törekszik annak másodlagos viktimizációjától való megóvására. A retributív szemlélet centrális eleme a hibáztatás, az elkövető felelősségének hangsúlyozása, míg a resztoratív nézetrendszeré a problémamegoldás, az interperszonális kapcsolatokban kialakult konfliktusok konstruktív megoldása. Míg a megtorló szemléletben az elkövető passzív, a cselekvés az államtól az elkövető felé irányul, addig a helyreállító igazságszolgáltatásban az elkövetőnek jelentős, aktív szerepe van a megoldás kialakításában. A hagyományos, megtorló jellegű igazságszolgáltatási szemlélet kizárólag a múltban elkövetett rossz megérdemelt, és erkölcsileg indokolt megtorlására, viszonzására, törekszik, figyelmen kívül hagyva a büntetés jövőbeni következményeinek, a prevenció hasznosságának relevanciáját. Ezzel szemben - bár a helyreállító szemlélet

jelentősége sem elsősorban annak bűnmegelőzési relevanciájában áll-, az eljárás lehetséges pozitív hozamaként eszköz lehet a bűnismétlésének visszaszorításában. Resztoratív igazságszolgáltatás kontra retributív igazságszolgáltatás Konfliktus Következmény Az elkövető felelőssége Cél Eredményesség Idősík Kötelezővé tétel Másodlagos viktimizáció Büntető igazságszolgáltatás A bűncselekményt az állam ellen elkövetett tettként értelmezi Az elkövető büntetésének hangsúlyozása Az állammal szemben áll fenn Célja a megsértett jogrend helyreállítása, továbbá, hogy az elkövető megkapja amit megérdemel, / prevenció A büntetés végrehajtásával valósul meg A megtorló jellegű szemlélet a múltra tekint A büntetés alapvető eleme Az áldozat erősen veszélyeztetett Helyreállító igazságszolgáltatás A bűncselekményt személy elleni cselekményként, az interperszonális kapcsolatok megsértéseként értelmezi Az elkövető kötelezettségeinek hangsúlyozása Az áldozattal és a közösséggel szemben áll fenn Legfőbb célja az áldozatok szükségleteinek kielégítése, valamint az elkövető felelősségvállalása a kár helyreállításában A jóvátétel sikerességétől függ A múltból indul ki, de a jövőre tekint Önkéntességen alapul Prevenciót céloz Centrális elem hibáztatás problémamegoldás Aktivitás Passzív elkövető, passzív Aktív elkövető, aktív érintettek érintettek Stigmatizáció Az elítélés következménye: büntetett előélet, társadalmi stigmatizáció Az elkövető nem lesz büntetett előéletű, ehhez fűződő hátrányos jogkövetkezmény vagy társadalmi stigmatizáció nem sújtja Prevenció Nem releváns Az eljárás lehetséges pozitív hozadékaként, de nem elsődleges célként értelmezett 4. ábra

"Bár vérig sértett gazságuk, nemesb Okosságommal mégis a harag Ellen foglaltam állást. Szebb a jóság A bosszunál: ha bánják bűnüket, Többé egy homlokráncolás sem célom Ellenük Varázsuk megtört, lelkük visszajött, S ők újra ők." / W. Shakespeare: A vihar - Prospero monológja / 5. Resztoratív szemlélet a büntetés-végrehajtásban A szabadság-vesztés büntetésnek mint minden más büntetésnek is lényegi eleme a malum okozása, melyet az elkövetőnek, normaszegő cselekménye következményeként kell elszenvednie, mint a társadalom pönalizált magatartásformára adott válaszát. Ugyanakkor a szabadság- vesztés büntetés célja és feladata az, hogy a törvényben meghatározott joghátrány érvényesítése során elősegítse az elítélt társadalomba történő beilleszkedését, melyet eredményesen véleményem szerint - nem csupán a büntetés-végrehajtási korrekciós nevelés eszközeivel, hanem a bűncselekmény elkövetésével kiváltott konfliktus feloldásával, az elkövető kárhelyreállításra, jóvátételre irányuló tevékeny megbánását szolgáló felelősségvállalásának felismertetésével és tudatosításával valósíthat meg. 5.1. Megbánás és jóvátétel a börtönben Megbánásra, bűntudatra, jóvátételre senki nem kényszeríthető, de ha erre hajlandónak mutatkozik, akkor ezt a rendszernek honorálnia kell (Gönczöl, 2010:5). Egy 2009 ben, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben végzett kutatás során többek között - arra kerestem a választ, hogy a retributív folyamatok milyen hatást gyakorolnak a fogvatartottak attitűdjeire, a felelősségvállalással, a megbánással, a

sértett általi megbocsátással, bocsánatkéréssel, szégyenérzettel, jóvátételi szándékaikkal kapcsolatos viszonyulásaik alakulására. Hipotézisemet, mely szerint: a fogvatartottak körében nem szignifikáns azok száma, akikben él a szégyenérzet és a megbánás, valamint a felelősségvállalás, a kárhelyreállítás, az áldozat általi megbocsátás igényének relevanciája nem sikerült igazolni. A megkérdezettek közül ugyanis - egy személy kivételével valamennyien megéltek valamilyen mértékű bűntudatot, szégyent és megbánást, s kifejezésre juttatták jóvátételre irányuló vágyaikat. A negáció, a felelősség és a bűntett elkövetésének tagadása, bár megjelent - nem volt jelentős mértékű a fogvatartottak körében, ahogyan a következmények jogosságának belátása is az elítélteknek csupán elenyésző részénél maradt el. Többen azt is megfogalmazták, hogy - amennyiben lehetőségük lenne rá - mit mondanának annak a személynek, akinek cselekményükkel kárt okoztak: Neharagudjon rám, bocsáson meg nem lesz többet ilyen, nagyon meg bántam a tettemet amit elkövettem. Szeretnék a Magyar Államtól ellnézést kérni és kérném bocsásson meg nekem és elmondanám neki, hogy retentően megbántam amit tettem és soha többet nem követek el bűncselekményt és Törvénytisztelő emberként fogok kimenni és ezt kint is szemelőtt fogom tartani és nem fog érdekelni semi csak az, hogy mindent rendbe tegyek és bocsásson meg mindenki akire szégyent hoztam és rettentően szégyelem magam és nagyon sajnálom de tiszteséggel és becsülettel fogom leülni az itéletemet. Nagyon megbántam tettemet. Ne haragudjon rám, nem előre megfontolt volt a szándék, így alakult. Elnézést kérnék tőle a történtekért. Semmit. Nem mernék a szemébe nézni, mert szégyellem magam. Sajnálom. Nagyon sajnálom a történteket. Ha egy mód és lehetőség nyilna rá akkor az egészet meg nem történté tenném. A belátás, a bűntudat a szégyenérzet, a jóvátétel iránti hajlandóság megjelenése a rabtársadalomban mindenképpen pozitívumként értékelhető, különösen, ha a fogvatartott integrációját, valamint az erre irányuló törekvéseket vesszük górcső alá. Mindazon túl, hogy megalapozhatja a társadalmilag konform magatartásstílus beállítódását, prediszponál a büntetés - végrehajtási intézetek falain belül és kívül keletkezett konfliktusok konstruktív

megoldására, teret engedve a hazánkban még gyermekcipőben járó, a totális intézetben alkalmazható resztoratív gyakorlatok elterjedésének. 5.2. A helyreállító gyakorlatok kriminálpedagógiai jelentősége A tettét, illetve annak következményeit, az okozott kárt, sérelmet felismerő elkövetőben beinduló pszichológiai folyamatok, illetve az arra adott adekvát vagy inadekvát válaszok jelentős szerepet játszanak a visszailleszkedés esélyeinek meghatározásában éppúgy, mint az egyén deviáns karrierjének jövőbeni alakulásában. Különösen hangsúlyosan érvényesül ez a totális intézet falain belül élők esetében, ahol a megbánás, a jóvátétel igényének kifejezésre nem juttatása tovább erősítheti a deprivációk, a prizonizáció által okozott énkép devalvációt, teret engedve ezáltal a fogvatartott későbbi életét meghatározó - pygmalion effektus eszkalációjának. Mindemellett az egyénben, tettének énképével nem összeegyeztethető elkövetése kognitív disszonanciát kelthet, melynek mérséklése elengedhetetlenül fontos az elkövető konzisztens énképének fenntartása érdekében. Ennek lehet egyik eszköze az elkövetett cselekmény, az okozott sérelem leértékelése, bagatellizálása, a felelősség tagadása, vagy akár saját tettük jogosságának megítélése, melyek az antiszocialitás irányába mutatva, az értékek és attitűdök megváltozását, megbélyegezettséget, kirekesztést és további sérelmeket eredményezve szabnak gátat a fogvatartott sikeres társadalmi integrációjának. A kognitív disszonancia feloldásának másik lehetséges módja az elkövetett cselekmény kapcsán felmerülő bűntudat és szégyenérzet kifejezésre juttatása, a tettekkel való szembenézés, a következmények viselésének igénye, az okozott kár, sérelem jóvátétele, helyreállítása, amely direkt, illetve indirekt módon érvényesülő hatásrendszeren keresztül járul hozzá a visszailleszkedés sikerességét meghatározó konstruktív életvezetés megalapozásához. Az elkövető megértő és támogató közegben kifejezett megbánásának és szégyenérzetének érvényre juttatása hozzájárulhat az empátia erősödéséhez, amely a terhelt altruista attitűdjeinek valamint személyes és szociális felelősségvállalásának pozitív irányú elmozdulásán keresztül, az elkövető jóvátételi szándékának realizálódását eredményezheti. Mindemellett az elkövetett cselekmény következményeinek, az elkövető önmagára és másokra gyakorolt hatásának beazonosítása, a terhelt erkölcsi gondolkodásmódjának fejlődését is előmozdíthatja, amely a társadalmi normák és a mögöttük meghúzódó erkölcsi -

etikai alapelvek felismerésével, vagy felismertetésével vezethet el a morális elvek interiorizációjához, a morális viselkedés kialakulásához. Végezetül, a helyreállítás, az okozott kár, sérelem jóvátételével elősegíthető az elkövető összetöredezett énképének restaurálása az énkép és én-ideál közötti diszkrepancia csökkentése, amely az önértékelés, az önbecsülés javulásán keresztül járulhat hozzá a totális intézet személyiséget érő káros folyamatai énképromboló hatásainak megfékezéséhez.

6. Helyreállító gyakorlatok a börtönfalakon belül fókuszban a Balassagyarmati Fegyház és Börtön A magyarországi börtönökben alkalmazott helyreállító gyakorlatok alapvetően három kategóriába sorolhatók. Ezen csoportok az elkövető és a sértett, az elkövető és a megsértett közösség, valamint az elkövető társadalmi integrációja mentén, színes gyakorlati paletta biztosításával járulnak hozzá a resztoratív programok mind szélesebb körű megismeréséhez és elterjedéséhez. Az alábbiakban az említett kategóriák jó gyakorlatai mentén kalauzolom az olvasót a büntetés-végrehajtás azon világába, ahol a megtorlás helyett a helyreállítás, az izoláció helyett az integráció, a stigmatizáció helyett a társadalmilag értékes magatartásformák erősítése áll a büntetés realizálásának középpontjában. 6.1. Helyreállító gyakorlatok különös tekintettel az elkövető - sértett viszonyra 6.1.1. Mediáció A mediáció egy olyan önkéntes, alternatív konfliktuskezelési forma, melynek célja a felek között kialakult konfliktus feloldása, egy független, harmadik személy, a mediátor bevonásával és közreműködésével. A mediáció folyamatában a konfliktusban érintettek egyenrangú félként, a mediátor pedig pártatlan és semleges segítőként működik közre, segítve a felek konfliktus megoldására irányuló együttműködését, valamint a mindenki számára elfogadható megoldás megtalálását és kidolgozását. Magyarországon az ún. transzformatív mediációs iskola nézetei alapján valósul meg a közvetítői eljárás, mely ahogyan azt neve is jelzi az átalakulást, átalakítást, vagy, ahogy azt a mediáció gyakorlatában nevezzük, a képessé tétel relevanciáját célozza meg. Mindezek tükrében elmondható, hogy a megállapodás létrehozása korántsem jelenti a mediáció célját, az csupán a folyamat egyik eredményeként nevesíthető. A mediáció célja a képessé tétel, a kommunikáció, a tárgyalási stílus megváltoztatása, és a felek közötti bizalom felépítése annak érdekében, hogy a konfliktust kettejük együttműködésével megoldandó problémaként definiálják újra (Kertész, 2009).

A totális intézet falain belül alkalmazott mediáció alkalmas lehet egyfelől a fogvatartott és áldozata között, illetve a börtönben keletkezett konfliktusok feloldására. Ez utóbbi esetében azonban nem szabad megfeledkeznünk a konfliktusban érintettek egyenrangúságának fontosságáról, amely megkérdőjelezi a függőségi viszonyban állók közvetítői eljárásba történő bevonásának lehetőségét, gondolva itt a személyi állomány illetve a fogvatartottak között esetlegesen kialakult konfrontáció megnyugtató rendezésére. A mediáció ezzel ellentétben - hatékony eszköz lehet a fogvatartottak között kialakult konfliktusok megoldásában. A különböző szubkultúrából érkező, eltérő érték és normarendszerrel rendelkező elítéltek között igen gyakoriak az összeütközések, melyekre válaszként adott fegyelmi fenyítések, illetve az érintettek más zárkába történő áthelyezése nem jelentheti a keletkezett konfliktus konstruktív megoldását, csupán tűzoltásként, illetve az adott konfliktus eszkalációjának mozgatórugójaként jelenhet meg a rabtársadalomban. Éppen ezért, az érintetteknek képessé kell válniuk a másik fél konfliktussal kapcsolatos szempontjainak, érzelmeinek, igényeinek megértése mentén, a felmerülő problémák adekvát kezelésére, konfliktusaik erőszakmentes megoldására. Ennek lehetőségét hordozza a mediáció, amely strukturált jellegéből adódóan az egyes szakaszok problémamegoldást segítő dimenziói mentén és arra épülve, a felek kölcsönös együttműködésével vezetnek el a mindenki számára elfogadható megoldás kidolgozásához. 6.1.2. Mediáció a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben A Balassagyarmati Fegyház és Börtön már jó ideje - sikerrel alkalmazza a mediációt zárkán belül keletkezett konfliktusok rendezésére. Eredményességük hátterében azok - a fogvatartottak, illetve a személyi állomány körében megrendezett szenzitivizáló és információs fórumok állnak, melyek jelentős mértékben járultak hozzá az ismeretlentől való félelemből fakadó, - az eljárással szembeni - bizalmatlanság feloldásához, a mediáció előnyeinek megláttatásához. A közvetítő eljárás minden esetben fogvatartotti jelzés alapján indul az intézetben, a konfliktusban érintettek önkéntes részvételével. A felek közötti dialógust egy független, a - személyi állományhoz nem tartozó szakember, vagy az erre a tevékenységre felkészített nevelő facilitálja, akinek feladatai között szerepel a mediáció kézben tartása, a felek közötti