Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar DOKTORI DISSZERTÁCIÓ MÉSZÁROS ÉVA MONDATFELDOLGOZÁS MAGYAR AGRAMMATIKUS AFÁZIÁSOKNÁL

Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar DOKTORI DISSZERTÁCIÓ MÉSZÁROS ÉVA MONDATFELDOLGOZÁS MAGYAR AGRAMMATIKUS AFÁZIÁSOKNÁL Nyelvtudományi Doktori Iskola, Dr. Banczerowski Janusz DSc. Doktori Iskola vezetıje Elméleti nyelvészet Program, Dr. Bánréti Zoltán CSc. program vezetıje A bizottság elnöke: Hivatalosan felkért bírálók: A bizottság titkára: A bizottság további tagjai: Témavezetı: Dr. Kiefer Ferenc MHAS., professor emeritus Dr. Csépe Valéria CMHAS., egyetemi tanár Dr. Hunyadi László DSc. Dr. Lukács Ágnes PhD. Dr. Komlósy András PhD. Dr. Bartos Huba PhD. Dr. Bánréti Zoltán CSc., egyetemi docens Budapest, 2007

Tartalom 1. Bevezetés 2 1.1 A dolgozat célkitőzése 2 1.2 Az afázia fogalma 4 1.3. Az agrammatikus mondatprodukció 7 1.4. Az agrammatikus mondatértés elméletei 12 1.5. Az egyeztetés és az igeidı disszociációja 17 1.6. Magyar afáziás adatok 20 1.7. A munkamemória szerepe a mondatfeldolgozásban 23 2. A mondat idıszerkezete és az idıhatározó 27 2.1. A mondat idıszerkezete 27 2.2. Az igeidı 28 2.3. A ma, tegnap, holnap idıhatározók 32 3. Az egyeztetés megítélésének vizsgálata 35 3.1. Célmondatok, módszer, vizsgálati személyek 35 3.2. Az adatok kvantitatív elemzése 36 3.2.1. A kontroll csoport 37 3.2.2. Az agrammatikus afáziások 39 3.2.2.1. A jól-teljesítı csoport 39 3.2.2.2. A gyengén-teljesítı csoport 41 3.3. Összefoglalás 43 4. Az idıkongruencia megítélésének vizsgálata 45 4.1. Célmondatok, módszer, vizsgálati személyek 45 4.2. Az adatok kvantitatív elemzése 46 4.2.1. A kontroll csoport 46 4.2.2. Az afáziás csoportok 50 4.2.2.1. Az 1.afáziás csoport 51 4.2.2.2. A 2.afáziás csoport 55 4.3. Összefoglalás 59 5. Az adatok interpretációja 61 5.1. Érvek a Szintaktikai fa-metszés elmélet ellen 61 5.2. A szerkezetépítı mőveletek gzdaságossága 63 5.3. Az agrammatikus mondatok feldolgozása 65 5.4. A kibıvített szintaxis-diskurzus modell 67 5.5. A grammatikalitás megítélési feladat jellege 76 5.6. Összefoglalás 77 6. A vizsgálatok eredményeinek értelmezése 78 6.1. Az egyeztetés vizsgálat eredményeinek értelmezése 78 6.1.1. A grammatikus és az agrammatikus mondatok disszociációja 78 6.1.2. A grammatikalitás-hatás hiánya 81 6.2. Az idıkongruencia vizsgálat eredményeinek értelmezése 84 6.2.1. A fog segédigés komplex igealak 84 6.2.2. A határozó-elıl szórend 88 6.2.2.1. A grammatikus mondatok 88 6.2.2.2. Az agrammatikus mondatok 92 6.2.3. A határozó-hátul szórend 99 6.3. A két szórend összehasonlítása 104 7. Konklúzió, kérdések 106 7.1. A TenseP szelektív sérülése 106 7.2. A keret-idıhatározók pozíciója 110 7.3. A ma idıhatározó 111 8. Összefoglalás 114 9. Irodalom 116 10. Függelék 124 2

1. BEVEZETÉS 1.1. A dolgozat célkitőzése E disszertáció tárgya a mondatfeldolgozás vizsgálata magyar anyanyelvő agrammatikus afáziásoknál. Az elsıdleges cél annak bemutatása, hogy az agrammatikus mondatfeldolgozás hátterében nem a szintaktikai reprezentáció deficitje, hanem a verbális munkamemória csökkent kapacitása áll, amelynek következtében a különbözı nyelvi szintek komputációs mőveleteinek mőködtetése korlátozott. Amellett fogok érvelni, hogy a kapacitás korlátozódás nem azonos mértékben érinti a mondatfeldolgozás szintaktikai, szemantikai és diskurzus szintő mőveleteit ill. a grammatikailag jól-formált (grammatikus) és a rosszul-formált (agrammatikus) mondatok feldolgozását. A fentiek igazolásához 10 agrammatikus afáziásnak és 7 neurológiailag intakt vizsgálati személynek az egyeztetést és az idıkongruenciát sértı mondatok megítéltetésével nyert adatait ismertetem. Részletesen megvizsgálom és értékelem a mondat szórendjének és grammatikalitásának hatását a döntés gyorsaságára és helyességére. Látni fogjuk, hogy a közel azonos reakcióidı-átlagok ellenére a vizsgált agrammatikus afáziások többet hibáznak az idıkompatibilitás megítélésénél, mint az egyeztetésnél. Ezek az adatok összhangban vannak az igeidı szelektív sérülését feltételezı elméletekkel, de nem interpretálhatók a szintaktikai reprezentáció deficitjét feltételezı modellekben (pl. Szintaktikai fa-metszés elmélet, Friedmann & Grodzinsky 1997; Nyomtörlıdés elmélet Grodzinsky 1995a). Külön törekszem a grammatikus-agrammatikus mondattípus-párok közötti reakcióidı és teljesítmény különbségek részletes bemutatására, mivel a feltételezés szerint a feldolgozásukhoz szükséges komputációs lépések számukban és gazdaságosságukban eltérést mutatnak. Az eredmények értelmezéséhez elméleti keretül a szintaxis-diskurzus modell szolgál (Avrutin 2006), amelynek egyik központi gondolata a komputációs mőveletek gazdaságosságának hierarchiája. Ez az elmélet lehetıvé teszi, hogy az egyeztetés és az idıkongruencia megítélésének hátterében egymástól független és eltérı komputációs költségő nyelvi feldolgozó folyamatokat feltételezzünk. A gazdaságosság tekintetében az egyeztetés, mivel automatikus morfoszintaktikai mővelet, kevésbé költséges, mint az igeidı és az idıhatározó által jelölt idık kompatibilitásának megállapítása, amely információ-struktúra szintő mővelet. A vizsgálatunk szempontjából ez azért lényeges, mert lehetıvé teszi azoknak az afáziás teljesítmény-mintázatoknak az értelmezését is, amelyek az egyeztetés és az igeidı együttes 3

sérülését mutatják, és amelyeket a funkcionális kategóriák hierarchiáján alapuló elmélet nem tud megmagyarázni. A vizsgált agrammatikus afáziások teljesítményének egyik általános jellemzıje a grammatikus és az agrammatikus mondatok reakcióidı-átlagainak és a helyes válaszok arányának disszociációja. Ebben a vonatkozásban mindkét feladattípusnál hasonló tendencia érvényesül: az agrammatikus mondatoknál a reakcióidı-átlagok magasabbak, a teljesítményszintek pedig alacsonyabbak mint a grammatikus mondatoknál. Ennek interpretációjához célszerőnek látszik a fent említett szintaxis-diskurzus modell kibıvítése egy olyan alkomponenssel, amely valójában a munkamemória tároló-funkcióját hangsúlyozza. Az értekezés eredményei adalékul szolgálnak a sérült nyelvi rendszer diszfunkciójára, és a grammatikai tudás mentális szervezıdésére vonatkozóan is. A dolgozat az alábbi fejezeteket tartalmazza: az 1. fejezet az agrammatikus afázia meghatározásával foglalkozik, és a grammatikai alapú modellek közül ismertet néhányat. A 2. fejezet néhány keret-idıhatározónak a mondat idıszerkezetében betöltött szerepét tekinti át. A 3. és a 4. fejezet az egyeztetés ill. az idıkongruenciát vizsgáló feladatok eredményeit és azok kvantitatív elemzését mutatja be. A 6. rész a vizsgálat adatait interpretálja egy szintaxisdiskurzus modell segítségével. A 7. fejezet a vizsgálatok eredményei alapján az igeidı szelektív deficitjére vonatkozó következtetéseket tartalmazza. Az értekezést egy összefoglaló, a 8. fejezet zárja. 4

1.2. Az afázia fogalma Az afázia a nyelvre domináns agyfélteke meghatározott agykérgi és kéreg alatti területeinek károsodása következtében kialakuló multimodális diszfunkció. A nyelvi kifejezések produkciójának ill. feldolgozásának/megértésének eltérı mértékő zavarát jelenti a különbözı modalitásokban (írás, olvasás), amely a nyelvi szintek fonológia, morfológia, szintaxis, szemantika bármelyikén manifesztálódhat. Az afázia egyfelıl eltér a dysarthriától/anarthriától, amely az artikulációs beszédszervek perifériális diszfunkciója következtében kialakuló beszédzavar, másfelıl pedig azoktól a nyelvi zavaroktól, amelyek különbözı kognitív funkciók elsıdleges sérülése következében alakulnak ki (pl. memória, figyelem). Az afáziák etiológiáját tekintve, a leggyakoribb ok az agy különbözı területeit érintı érkatasztrófa (stroke), de kialakulhat trauma vagy a központi idegrendszer különbözı eredető betegségeinek (tumor, fertızés) következtében is. Az afázia klinikai típusainak elkülönítését a spontán beszéd fluenciájának, a beszédértésnek, az utánmondásnak és a megnevezési funkcióknak sérülése ill. ezek aránya határozza meg. A beszéd folyamatosságának és a lézió lokalizációjának összefüggése alapján két fı afázia típus különül el: a nonfluens afáziák, amelyek általában a bal hemiszférium sulcus centralis elıtti (anterior), és a fluens afáziák, melyek a sulcus centralis mögötti (posterior) területek 1 károsodásának következtében alakulnak ki (ld:1.ábra ld.5.old.). 1 A funkcionális képalkotó eljárások (fmri, PET) alkalmazása a neurolingvisztikai vizsgálatokban azt mutatja, hogy a nyelv agyi reprezentációja nemcsak jóval kiterjedtebb, mint azt a hagyományos lokalizációs elméletek feltételezték, de egyazon terület mőködése különbözı modalitások esetén is megfigyelhetı. A neurológiailag intakt személyekkel végzett vizsgálatok egyértelmően igazolták, hogy a fonológiai feldolgozásban a posterior területeken kívül a frontalis és a parietalis területek is részt vesznek Zatorre és mtsai (1996). Fiez és mtsai (1996) különbözı szempontok szerint összeállított szó-listák rövid idejő megtartását vizsgálták. Annak ellenére, hogy a feladat nem kívánt beszédprodukciót, a bilaterális prefrontális területek aktivációját figyelték meg. Az anterior és a posterior területek koaktivációját mutatja a beszédprodukciós kísérletek eredményeinek széles skálája is (pl. hangok és szavak belsı ill. hangos ismétlése, konfrontációs képmegnevezés, igeképzés, eltérı komplexitású mondatok produkciója, mondatismétlés), amelyet a posterior területeknek (Wernicke terület) beszéd-monitorozó funkciójában, az anterior területeknek pedig a fonológiai munkamemóriában betöltött szerepével magyaráznak (Petersen és mtsai 1989; Bruckner mtsai 1995; Indefrey mtsai 2001). Ezek az eredmények egyértelmően azt mutatják, hogy az anterior (tartalmazva a Broca területet) és posterior területek (tartalmazva a Wernicke területet) multifunkcionálisak, abban a tekintetben, hogy szerepük van mind a beszédprodukcióban, mind pedig a beszédértésben. 5

1. ábra A bal agyfélteke nyelvre specifikált területei és a különbözı afázia típusok. Non-fluens afáziák: globális, Broca, transzkortikális motoros afázia. Fluens afáziák: vezetéses, Wernicke, anomikus, transzkortikális szenzoros afázia (Kertesz, 1979). A fluens és a nonfluens afáziák további altípusokra oszthatók a beszédértés és a megnevezési teljesítmények károsodásnak mértékétıl függıen. A fluens afáziák közül a Wernicke afáziát a viszonylag alacsony szintő beszédértés és utánmondás, szemantikus és fonémikus parafáziát tartalmazó, általában alacsony információtartalmú, normális beszédsebességő spontán beszéd jellemzi. Egy Wernicke afáziás spontán beszédét szemlélteti az alábbi beszédminta (1). (1) Fluens beszédminta: Vizsgálat vezetı: Mi a foglalkozása? Vizsgálati személy: Bor..borszem drága lementkénem, tehát a legdrágábbat kéne mezsdenem. Tehát a második emeletet kéne, a másodikat, akkor így fontos! Tehát a második, a másodikat lehet felerısíteni, másodikként. Most akkor ez a második ember, tehát a nagyfınök és azután, utána én lennék már a következı. Igen! Tehát hárman lennénk érintettek, tehát magyarul az ügyesség, aztán jönne mellette a három kösztet. Ebbıl az egyik, aki mőszaki vonalból tásozna, a másik, aki a gazdasági, és a harmadik pedig a saját terület a személyi. Tehát minden oda, személyi ügytıl kezdve a törtéig minden. A nonfluens afáziák közül a Broca afáziát a redukált beszédráta, sztereotip kifejezések vagy egyszerő, gyakran fragmentált szerkezetek használata jellemzi. Az utánmondás, hasonlóan a spontán beszédhez, erısen korlátozott. A beszédértés széles skálán mozog, a feldolgozandó kifejezés szintaktikai szerkezetének típusa és gyakorisága egyaránt befolyásolhatja. A Broca afáziához gyakran társul agrammatikus/paragrammatikus nyelvhasználat, de amint számos vizsgálat rámutatott, eltérı súlyosságú grammatikai deficit egyéb afázia szindrómáknál is megfigyelhetı (pl. transzkortikális motoros afázia). A különbözı nyelveken végzett összehasonlító vizsgálatok bizonyítják, hogy vannak az 6

agrammatizmusnak általános vonásai: a redukált szintaktikai komplexitású szerkezetek használata (beágyazott mondatok kerülése), a zárt szóosztályhoz tartozó elemek, formatívumok (névelık, kötıszók, perpozíciók, névmások, névutók) és a grammatikai morfémák (egyeztetıjelek, esetragok, idıjel) elhagyása, az inflexiós jegyek egyeztetésének zavara (személy-szám, igeidı, az ige definit jegyének ellenırzése). A fenti vonások közül néhányat az alábbi beszédminta szemléltet, amely egy agrammatikus Broca afáziás páciens spontán beszédének egy részlete (2). (2) Nonfluens agrammatikus beszédminta (Hófehérke és hét törpe mese egy részlete): Vizsgálati személy: boszorkány volt bent És akkor, és akkor bottal jár, és amikor ki elmentik az a szóval, ı nem szerette, azt mondja hogy én nem szeretlek, de azért mégiscsak, mégiscsak hogy És akkor gonosz terv És akkor ı fut a herceg, de az még soká lesz! Hanem az volt, hogy hogy a go gonosz, hát mostoha ezt most idézıjelbe téve hogy gonoszt tervelik izé És akkor hamm! És abban abban volt méreg És elfeküdt (nevet) elnézést! és és na ıııı most jól lett És elszaladnak a testvéréhez, de És akkor huha! Na most mit csináljunk, mit csináljunk! Feltették egy ilyen öööö ház, hát nem! Nem! Mellé! És akkor mi megsajná ıket És akkor sirogált És akkor azt mondja, hogy búcsú intenek, hogy kész. És akkor köh köhögött és kész volta És akkor minden, minden köhögök És akkor kész És akkor volt egy herce hercegnı?! Hát hercegnı? Várjál! Egy ff herceg, herceg! És akkor könny hull a szemembe, de még van, hogy még meghalsz, úgyhogy És akkor, és akkor hercegnı változik és köhögött és szóval az a lényeg, hogy meghal, de föltámad, köhögés voltak és akkor boldogan éltek, amíg meg nem haltak! Az agrammatizmusban akadályozott azoknak a komplex struktúráknak az interpretációja, amelyek anaforát, névmást, utalószót vagy mozgatást tartalmaznak ill. amelyeknél a lexikai elemek felszíni szórendje a kanonikustól eltérı 2. Alacsony a teljesítmény a reverzibilis mondatok, a passzív szerkezetek interpretációjánál, amelyeknél a thematikus szerepek a felszíni szórend alapján nem következtethetık ki (Zurif és mtsai 1972; Caramazza & Zurif 1976). Egyes vélemények szerint, a páciensek ezeket a mondatokat a lexikaiszemantikai információra, a világtudásra és különbözı heurisztikákra támaszkodva interpretálják. 2 Az agrammatikus mondatprodukció egyik általános vonása a kanonikus szórend megırzésére való törekvés. A török agrammatikusok az SOV alapszórendet, az angol agrammatikusok pedig az SVO kanonikus szórendet preferálják. A spanyol, finn, magyar nyelvekben a flexibilis szórend ellenére, az agrammatikusok egy SVO/SOV szórendet részesítenek elınyben. 7

Az általános vonások mellett az agrammatikus nyelvhasználat nyelvspecifikus jellemzıket is mutat, azaz az adott nyelvtıl függ, hogy a komputációs mőveletek diszfunkciója milyen hibatípusként manifesztálódik 3. Például, az esetjelölés hibájával mind a finn, mind pedig a magyar agrammatikus afáziásoknál találkozunk, de amíg a finnben inkább az esetelhagyás, addig a magyarban az esetcsere dominál. A spanyol agrammatikus afáziások gyakran elhagyják a névelıket a spontán beszédben, tekintet nélkül a határozottságra. Ezzel szemben a svédben a névelı elhagyás attól függ, hogy szabad vagy kötött morféma fejezi-e ki. A szabad morfémával kifejezett határozatlan névelı elhagyása gyakoribb, mint a kötött morfémával kifejezett határozott névelıé (Mansson & Ahlsen 2001). Az is nyelvspecifikus, hogy a helyettesítési hibák esetén milyen alak a helyettesítı. Jól példázzák ezt az inflexiós hibák, amelyeket többek között a finn, katalán, svéd agrammatikusok nyelvhasználatában is megtalálunk, de míg a finnben 3. személyő igealak a helyettesítı, addig a katalánban a kopula, a svédben pedig az infinitivusz alak. 1.3.Az agrammatikus mondatprodukció Az agrammatikus beszédprodukció természetének megítélése már a kezdetek óta szorosan kapcsolódott a grammatika valamely szintjéhez ill. a grammatika-elméletekhez, legyenek azok leíró vagy generatív grammatikák. Már Saussure (1975) felhívta a figyelmet arra, hogy az afázia és agráfia (írott nyelv zavara) valamennyi esetében nem annyira az ilyen vagy olyan hangok kiejtésére, illetıleg az ilyen vagy olyan írásjelek írására való képesség sérül meg, hanem inkább az, amely egy szabályos nyelvezet jeleinek valamilyen eszközzel való felidézésére szolgál. A grammatikai morfémák használatának diszfunkcióját sokan és sokféleképpen elemezték és értelmezték. A kutatók különbözı mechanizmusok károsodásával magyarázzák a zárt szóosztályhoz tartozó kötött és szabad morfémák elhagyását ill. cseréjét: vannak irányzatok, amelyek lexikai, mások fonológiai vagy morfológiai, megint mások szintaktikai deficitet feltételeztek a háttérben. Jakobson (1975) a strukturalista nyelvészet eszközeit használta fel az afáziás nyelvi produkció jellemzéséhez. A károsodás két fı típusát különített el annak megfelelıen, hogy egy kifejezés összetevıi között milyen relációk lehetségesek: a hasonlósági zavar a paradigmatikus reláció, az érintkezési zavar pedig a szintagmatikus reláció zavarának 3 A szegényes morfológiájú nyelvekben (pl. angol) inkább az omissziós hibák (grammatikai formatívumok elhagyása), míg a gazdag morfológiájú nyelvekben (pl. magyar, török, olasz, német) inkább a grammatikai morfémák helyettesítése dominál. 8

feleltette meg. A paradigmatikus zavar a lexikális elemek helyettesítését eredményezi, a szintagmatikus zavar pedig a szavak közötti kapcsolat elvesztését. Az agrammatikus mondatprodukciót ez utóbbi jellemzi, amelynek tünete a szintaktikai struktúrát kódoló zárt szóosztályú elemek elhagyása a spontán beszédbıl. Feltételezése szerint a leépülés jellegzetes hierarchiát mutat, minél magasabb rendő egy szerkezet (értsd: a szavak közötti kapcsolat állandósága), annál életképesebb. Például, egy birtokos eset végzıdés és az ige 3. személyő ragja közül a birtokos esetvégzıdés kevésbé sérülékeny, mivel állandó szókapcsolaton belül fordul elı. Jakobson szerint a fonémákat meghatározó disztinktív jegyek egyetemes és állandó hierarchiát alkotnak, amely meghatározza a fonémák elsajátításának sorrendjét (Jakobson 1969). A késıbb elsajátított oppozíciók a hierarchiában magasabban vannak, mint a korábban elsajátítottak. A beszédkészség elvesztésével járó károsodás esetén (értsd: afázia) a hierarchiában magasabban elhelyezkedı fonológiai jegyek (ezek oppozíciói) károsodnak legkorábban, míg a hierarchia alján elhelyezkedık a legkésıbb (Regresszió elve). A fonológiai deficit hipotézis szerint a grammatikai morfémák elhagyása a fonológiai reprezentáció sérülésébıl ered. Kean (1977) elmélete szerint az agrammatizmusban a fonológiai szavak (nyílt szóosztályhoz tartozó szótövek) megırzıdnek, míg a klitikumok (zárt szóosztályú elemek egy csoportja) törlıdnek a fonológiai reprezentációból. A fonológiai szó határait a generatív fonológia által meghatározott algoritmus jelöli ki, amelynek alapján egy lexikális tı fonológiai szónak, míg az ıt követı szuffixum klitikumnak minısül. Ennek értelmében az agrammatikus mondatstruktúra a fonológiai szavak sorozata (klasszikus telegrafikus beszéd). Kean elméletét számos kritika érte, fıként azért, mert nem tudott számot adni azokról az alakokról, amelyekben az inflexió tıváltoztatással jár együtt (take- took, make- made), ezeket a formákat az elmélete épnek jósolja, márpedig ennek az empirikus bizonyítékok ellentmondanak. További kritika, hogy nem alkalmazható a nem konkatenatív sémi nyelvekre (ara, héber), amelyekben a tımorfémát egy absztrakt jelentéssel rendelkezı (általában) három mássalhangzó által képzett gyök alkotja. Az infixumnak ebbe a mássalhangzóvázba kell integrálódnia ezzel elıállítva a szavak finitum alakját. De az elmélete nem tud számot adni a helyettesítési hibákról sem, márpedig a gazdag morfológiájú nyelvekben inkább ez dominál az agrammatikus nyelvi produkcióban. A lexikai deficit elméletek alapja az a feltételezés, hogy a mentális lexikon több szubkomponensbıl tevıdik össze (zárt és nyílt szóosztály). A grammatikai markerek lexikon komponens, önálló autonóm rendszert képez, amelynek szelektív sérülése okozza a nyelvtani funkciószavak elmaradását az agrammatikus nyelvhasználatban. Swinney és mtsai (1980) reakcióidı méréssel vizsgálták a zárt és a nyílt szóosztályhoz való hozzáférés idejét 9

agrammatikus és egészséges személyeknek. Az auditív szófelismerési vizsgálatban ez utóbbi személyeknél nem találtak idıbeli eltérést a két szóosztály elemeinek felismerése között. Ezzel szemben, az agrammatikus afáziásoknál a zárt szóosztályú elemeknél hosszabb reakcióidıket mértek. Nyelvi kontextusban a normál személyek a zárt, az agrammatikusok viszont a nyílt szóosztály elemeire adtak gyorsabb választ. Prather és mtsai (1997) az automatikus lexikai aktiváció idıtényezıit vizsgálták különbözı ingerközi szüneteknél (interstimulus interval:isi) egy Broca és egy Wernicke afáziásnál. A Broca afáziásnál automatikus aktivációt csak hosszabb ingerközi szünetnél találtak (1500ms). Ez egybevág azoknak a vizsgálatoknak az eredményeivel, amelyek szerint a valós idejő mondatfeldolgozásnál a lexikai aktiváció késése miatt a szintaktikai feldolgozáshoz szükséges információk csak részben állnak rendelkezésre a non fluens afáziásoknál. A Wernicke afáziásnál az automatikus aktiváció normál sebességő, de az aktiváció elhalása patológiásan késik. Ebbıl arra következtettek, hogy a hosszú ideig fennmaradó aktiváció megengedi ugyan a szó jelentésének az értelmezését, de a jelentés pontos azonosítását nem. A 70-es évektıl kezdve egyre inkább a szintaxis-központúság érvényesül az agrammatikus nyelvhasználat értelmezésében. A korai szintaktikai alapú deficit-modellek az agrammatikus nyelvi produkció hátterében a szerkezetépítı komputációs mőveletek általános zavarát feltételezték. Goodglass & Hunt (1958) az agrammatikus mondatprodukció/nyelvhasználat strukturális tulajdonságainak feltárásához Chomsky korai generatív nyelvelméleti keretét használta. Vizsgálatuk azt mutatta, hogy az angol agrammatikusok kevesebb esetben hagyták el a fınévi többes számot jelölı -s morfémát, mint a hasonló hangzású birtokost jelölı s morfémát. Mivel a szintaxis elmélet szerint a birtokos szerkezet transzformáció által derivált szerkezet ( John has a book John s book), míg a fınévi többes számot tartalmazó kifejezés nem, ezért a fenti disszociációt úgy értelmezték, hogy a transzformáció által derivált (birtokos) szerkezetek, amelyekben az elemek pozíciója megváltozik sérülékenyebb, mint a bázis-generált szerkezetek. Goodglass és mtsai (1972) egy angol nyelvő agrammatikus afáziásnak a kvantitatív teljesítményét elemezték történet kiegészítési feladattal. A helyes válaszok száma hibatípusonként jelentıs eltérést mutatott. A kísérleti személy jól teljesített a felszólító (imperativus) szerkezetek, az [V+DP/PossP] szerkezetek és a kérdıszavas kifejezések produkciójánál. Magas volt viszont a hibák száma az igei inflexió, a névmások, a reverzibilis mondatok, a beágyazott mondatok, a passzív szerkezetek és az igeidıjel produkciója során. Ennek nyomán ık is azt feltételezték, hogy a transzformációk által létrehozott szerkezetek 10

sérülékenyebbek, mint a kernel mondatokhoz tartozó struktúrák, így az agrammatizmust a mélyszerkezet (D-struktúra) és a felszíni szerkezet (S-struktúra) közötti leképezésért felelıs transzformációs szabályok diszfunkciójaként értelmezték. A szintaktikai sérülést feltételezı elméletek a nyolcvanas évektıl kezdve a grammatikai modul valamely részrendszerének szelektív deficitjét helyezték elıtérbe. Hagiwara (1995), Friedmann & Grodzinsky (1997) az igeidı és a személy/számegyeztetés disszociációjáról számoltak be japán ill. héber agrammatikus afáziásoknál, akik alig vétettek az igei inflexió produkciója során, ezzel szemben alacsony teljesítményt mutattak az igeidı produkciójánál. Az igeidı szelektív deficitjének az értelmezéséhez a Minimalista program (MP) (Chomsky 1995) megfelelı elméleti keretet nyújtott. A szintaktikai deriváció egyik fontos eszköze a morfoszintaktikai jegyek ellenırzése, amelynek során az ige neminterpretálható jegyei törlıdnek a szintaktikai reprezentációból. A jegyellenırzés színterei a funkcionális projekciók (CP, AgrP, TenseP), amelyek univerzális hierarchiát mutatnak (Chinque 1999). Az MP-n alapuló Szintaktikai fa-metszés elmélet (Friedmann & Grodzinsky 1997) szerint az agrammatikus szintaktikai szerkezetben a magasabban elhelyezkedı funkcionális csomópontok (TenseP és fölötte) alulspecifikáltak. A morfoszintaktikai jegyek egyeztetése szempontjából ez annyit jelent, hogy ezekben a funkcionális projekciókban az ige egyeztetı jegyeinek ellenırzése nem történik meg. Mivel a TenseP a szintaktikai szerkezetben magasabban helyezkedik el, mint az AgrP, így létrejöhetnek olyan agrammatikus szerkezetek, amelyekben az inflexió megırzött, de az idıjel nem. A szintaktikai fa-metszés napjainkban is az egyik leggyakrabban alkalmazott elmélet az agrammatikus beszédprodukció és mondatfeldolgozás interpretációjához annak ellenére, hogy egyre több empirikus érv megkérdıjelezi a helytállóságát. Egy mondat megfelelı szintaktikai reprezentációjának kialakításában jelentıs szerepe van a mozgatómőveleteknek. Német és holland vizsgálatok szerint az agrammatikusok többet hibáznak a megfelelı idıjeles igealak produkciójánál akkor, ha az idıjeles ige a szintaktikai mozgatás révén a fımondat CP fejpozíciójában foglal helyet (SVO szórend). Alacsony viszont a hibázások száma akkor, ha az idıjeles ige a bázis-pozíciót foglalja el a mellékmondatban (SOV szórend) (Bastiaanse 2002, Bastiaanse és mtsai 2003). Mivel magának az idıjeles igealaknak a létrehozása nem jelent problémát, hiszen a bázisgenerált pozícióban a megfelelı igealak jelen van, így a ragozott igének az infinitivusszal történı helyettesítését a fımondatban az igemozgatással hozzák összefüggésbe. Mindebbıl azt a következtetést vonták le, hogy az igemozgatás megterhelı a sérült szintaktikai szerkezetépítı rendszer számára. 11

A Hierarchia komplexitás elmélet (Pancheva & Ullman 2004) a szintaktikai szerkezetépítı mővelet (merge) sérülését tekinti az agrammatizmus elsıdleges okának. Ennek a mőveletnek az iteratív alkalmazása a lexikai és funkcionális elemekre hozza létre a kifejezés morfoszintaktikai szerkezetét. Egy mondat szintaktikai szerkezetének komputációja során az univerzális hierarchiának megfelelıen elıször a VP jön létre, majd ezt követik az AspP, TenseP és AgrP funkcionális projekciók. Minél több szerkezetépítı mővelet szükséges egy szerkezet szintaktikai reprezentációjának kialakításához, annál nehezebb az agrammatikus afáziások számára. Mivel a merge szorosan kötıdik a procedurális memória mőködéséhez, végsı soron ennek a memóriának károsodását teszik felelıssé az agrammatikus afáziásoknál tapasztalt hibázásokért. Moreno (2004) a grammatikai jegyek alulspecifikáltságát tekinti a sérült morfoszintaktikai folyamatok okának. Az elméletének alapját képezı MP alapvetıen kétféle grammatikai jegytípust különít el. Az elsı típusba tartozók a szemantikai interpretációban résztvevı interpretálható jegyek, amelyeknek értéke már a szintaktikai deriváció elıtt rögzített. Ilyen rögzített jegyérték az igeidı [+/- Past] értéke is. A jegyek másik típusa az un. nem interpretálható jegyek (vagy formális jegyek ), amelyek csak a kifejezés szintaktikai szerkezetére nézve tartalmaznak információt. Ezek a jegyek az értékeikhez kétféle módon juthatnak: (i) már a szintaktikai deriváció elıtt, ebben az esetben a jegyérték része a szótári egység lexikai reprezentációjának (ilyen a fınév grammatikai neme), (ii) jegyértékhez lehet jutni a szintaktikai deriváció során is. Ekkor egy a jegyértékére nézve jelöletlen elem egy vele egyeztetı relációban levı elem ugyanazon jegyének értékét kapja. Ilyen a melléknév egyeztetése a fınévi fejjel a grammatikai nem tekintetében (a melléknév a grammatikai nem jegyértékére nézve jelöletlen, a fınévi fej jelöl nınem/hímnem/semlegesnem értéket). A szintaktikai szerkezetépítés során az elsı esetben ellenırizni kell a jegyértékek azonosságát, a másodikban pedig értéket kell jelölni. Mindkét mővelet végrehajtásához a jegyeknek megfelelı konfigurációban kell lenniük egymással, amely megkívánja a jegyek mozgását. Moreno szerint a mozgatás során a jegyértékek fokozatosan gyengülhetnek/eltőnhetnek. Ezt a jegyérték-vesztést olyan általános szintaktikai zavarnak tekinti, amely minden mozgatással kapcsolatos egyeztetési folyamatot érint, így a személy-szám egyeztetést is. A mondatprodukciós vizsgálatok mellett a mondatértés vizsgálata is azt mutatta, hogy a grammatikai morfémák elhagyása ill. helyettesítése hátterében álló okokat nem lehet a szintaktikai folyamatoktól függetlenül interpretálni. 12

1.4. Az agrammatikus mondatértés reprezentációs alapú elméletek A 70-es évekig a kísérletek elsısorban az agrammatizmus produkciós oldalát vizsgálták, és kevesebb figyelmet szenteltek a mondatértésre. Míg a mondatprodukció jellegzetességeit meglehetısen részletesen feltárták, addig a megértésre többnyire a relatívan jó, jól megırzött jelzıket használták (Goodglass, Mayer 1958, Goodglass és mtsai 1970). A szisztematikus kísérletek eredményei azonban megcáfolták a produkciónak és a mondatértésnek ezt a diszkrepanciáját, és egyre inkább elterjedt az a nézet, hogy az agrammatizmust olyan centrális sérülés okozza, amely hatással van mind a produkcióra, mind pedig az értésre. Ettıl kezdve a kutatások középpontjában ennek a központi sérülésnek a megismerése, leírása került, illetve az, hogy a sérülés a performanciát vagy a grammatikai kompetenciát érinti-e. Kean (1977) funktor elmélete szerint a mondatértési zavar oka a zárt szóosztályú elemek feldolgozásának akadályozottsága. Ennek a fonológia alapú elméletnek a kiindulópontja a nyelvi feldolgozó rendszer hierarchikus szervezıdése. Az információk az alsóbb szintek felıl (pl. fonológiai szint) áramlanak a magasabb szintek felé (pl. szintaktikai szint). Így lehetséges, hogy egy alacsonyabb szintő sérülés egy magasabb szint zavaraként jelenik meg. A hipotézis szerint a zárt szóosztályú elemek a hangsúlytalanságuk miatt nem jelennek meg az agrammatikus szintaktikai reprezentációban, amelynek következtében a mondatértés csak a nyílt szóosztályú elemek (fonológiai szavak) feldolgozásán alapul. A funktor elmélet eredeti változatának hibája, hogy nem tud magyarázatot adni arra, miért tapasztalható disszociáció a különbözı zárt szóosztályú elemek feldolgozása során, miért mutatnak bizonyos funktorokra érzékenységet az agrammatikus afáziások. A grammatikai alapú magyarázatok egy másik ága a szintaktikai reprezentáció különbözı mértékő sérülését feltételezte az agrammatikus mondatértés hátterében. Caramazza és Zurif (1976) különbséget talált a szemantikailag reverzibilis (A fiú, akit a lány kerget, magas) és irreverzibilis (Az alma, amit a lány eszik, piros) mondatok feldolgozásánál. Az agrammatikusok kevesebbet hibáztak az irreverzibilis, mint a reverzibilis mondatoknál. Caramazza és Zurif ennek, az általuk aszintaktikus értésnek nevezett jelenségnek a hátterében a szintaktikai szerkezetépítı mechanizmus központi sérülését feltételezték, amelynek következtében mind a mondatprodukció, mind pedig a mondatértés súlyosan károsodik. 13

Caplan & Futter (1986) a thematikus szerepek kijelölését vizsgálta egyszerő és komplex mondatokban un. act out action feladattal (események lejátszása játékfigurákkal) egy agrammatikus páciensnél. A kísérlet eredményei azt mutatták, hogy az agrammatikusok úgy tekintették a mondat összetevıit, mint fınevek, igék és prepozíciós frázisok sorozatát. A thematikus szerepek kijelölése részben a grammatikai tulajdonságok (prepozíció jelenléte és az ige morfológiája), részben pedig az összetevık lineáris pozícióján alapuló interpretációs szabály alapján történik: egy N 1 -V-N 2 -N 3 struktúrához jelölj Ágens-Téma-Végpont thematikus szerepeket, ha az N 1 még nem kapott thematikus szerepet. Ez a stratégia helyes interpretációhoz vezetett minden olyan mondat esetében, amelyben az összetevık thematikus sorrendje a szintaktikai mozgató mővelet után is Ágens-Téma-Végpont maradt (aktív, alanyi vonatkozói mellékmondatot tartalmazó kifejezések). Hibás interpretációt eredményez viszont azoknál a mondatoknál, amelyeknél a szintaktikai mozgató mőveletek megváltoztatják az Ágens-Téma-Végpont thematikus szerepsorrendet (passzív, tárgyi kiemelést tartalmazó kifejezések). Ezekben a mondatokban az N 1 összetevıt a lineáris pozíciója alapján Ágensként értelmezték a kísérleti személyek. Ugyanakkor a szerzık hangsúlyozzák, hogy a lineáris sorrend nem az egyetlen meghatározója a mondatfeldolgozásnak. Az agrammatikusok érzékenyek voltak az ige morfológiájára és a mondat szintaktikai szerkezetére egészen addig, amíg az megfelelt a thematikus szerepek kanonikus elrendezésének. Amennyiben a kettı ellentmondott egymásnak, a lineáris pozíció alapján jelölt thematikus szerepek szerint interpretálták a mondatot. A nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb és napjainkig az egyik legvitatottabb reprezentációs elmélete az un. Nyomtörlıdés Elmélet (NYTE) (Trace Deletion Hypothesis Grodzinsky 1990). A modell nyelvelméleti alapja a Kormányzás és kötés elmélet nyom-és theta-elmélete. A korai NYTE szerint egy elmozgatott DP, V nyoma, tekintet nélkül a szintaktikai kategóriájára, törlıdik az agrammatikus S-struktúra (Felszíni szerkezet) reprezentációból. Az elmozgatott XP releváns tulajdonságait hordozó nyom (t) hiánya miatt az <XP i t i > lánc nem jöhet létre, így az elmozgatott összetevı thematikus szerepe nem azonosítható. Ez magyarázza azt, hogy az angol agrammatikus afáziások az ágentív igét tartalmazó passzív szerkezeteket (mozgatással létrehozott), valamint a tárgyi vonatkozói mellékmondatot tartalmazó összetett szerkezeteket nem képesek megfelelıen interpretálni. A nyomok általános törlıdésének feltételezése azonban túlságosan erıs állításnak bizonyult, hiszen ennek értelmében minden láncot tartalmazó szerkezet szemantikai interpretációjának akadályozottnak kell lennie. A vizsgálatok viszont azt mutatták, hogy az igemozgatás során keletkezett igenyom megtartott. Találgatás szintő teljesítményt csak az ágentív és a 14

pszichológiai igét tartalmazó passzív szerkezetek, tárgyi vonatkozói mellékmondatok, és a melyik? kérdıszavas kifejezések esetén figyeltek meg. A nem reverzibilis aktív, az alanyi vonatkozói mellékmondatok és számos kérdıszavas kifejezés interpretációja megfelelı volt (találgatás szint feletti teljesítmény). Az elmélet megszorított változata szerint a törlıdés csak a theta-pozícióban levı nyomokat érinti (Grodzinsky 1995b). Ennek következménye, hogy az elmozgott elem a nyomán keresztül nem tudja a thematikus szerepét azonosítani, márpedig a theta-elv értelmében minden összetevınek thematikus szereppel kell rendelkeznie. Ekkor a szerep nélküli referenciális összetevı a lineáris pozíciója alapján egy heurisztika, az un. foltozó stratégia alkalmazása révén jut Ágens szerephez ( foltozó stratégia = elsı referenciális NP Ágens, ha nincs theta-szerepe). A passzív mondatoknál megfigyelt találgatás szintő teljesítmény oka, hogy az agrammatikus mondatreprezentáció két Ágens szerepő összetevıt tartalmaz: az egyik a by-frázis argumentuma, amely a grammatikailag jelölt Ágens, a másik pedig az argumentum pozícióból a passzív ige elé mozgott tárgy, amely a foltozó stratégia révén jut Ágens szerephez. Mivel a páciens nem tudja eldönteni, hogy a kettı közül melyik az igazi Ágens, találgat. A Nyomtörlıdés elméletének egyik gyenge pontja, amelyet bírálói gyakran felrónak, hogy a találgatás szintő teljesítmény magyarázata nem nyelvelméleti alapú, egy foltozó stratégia feltételezése ad hoc magyarázat. A nyomelmélet az alapja a Kettıs Függıség (KF) elméletnek is. Mauner és mtsai (1993) az aktív, a passzív, az alanyi- és tárgyi vonatkozói mellékmondatokat tartalmazó kifejezések feldolgozása során nyújtott teljesítményeket hasonlították össze már elvégzett vizsgálatoknál. Több más szerzıhöz hasonlóan, ık is disszociációt találtak az aktív/ alanyi vonatkozói mellékmondatot és a passzív/tárgyi vonatkozói mellékmondatot tartalmazó kifejezések feldolgozása között. Ez utóbbiak esetén az agrammatikus afáziások teljesítménye csak találgatás szintő volt. A kettıs függıség modellje értelmében a gyenge teljesítmény oka az, hogy az agrammatikusok képtelenek feldolgozni a mondaton belüli függıségi viszonyokat (pl. anafora-referens, elmozgatott összetevı és nyoma). A referenciális függıség feldolgozása során azonosítani kell a referenciálisan összetartozó elemeket, amelynek alapja a koindexáció, azaz az összetartozó elemek azonos indexe (Koindexációs megszorítás). Az agrammatikus szintaktikai reprezentációban az indexek kiosztása önkényes, azaz a helyes indexációt tartalmazó reprezentációk mellett jelen vannak hibás indexálást tartalmazók is. A KF szerint minél több függıségi viszony található egy kifejezésben, annál nehezebb a feldolgozása az 15

agrammatikus afáziások számára, hiszen az indexek annál több variációban vannak kiosztva 4, amely a mondatértésnél találgatás szintő teljesítményt eredményez. Kapacitás alapú elméletek Az un. kapacitás elméletek az agrammatikus mondatfeldolgozás hátterében a mentális programok diszfunkcióját feltételezik. Ennek oka, hogy az agysérülés következtében a feldolgozó rendszerek kapacitása patológiásan csökken, amely a különbözı nyelvi szintek komputációs mechanizmusainak korlátozott mőködtetését eredményezi. Az idıi elméletek (Harmann & Kolk 1991; Kolk 1995) szerint a mondatelemzéshez szükséges szintaktikai elemzés idıparamétereinek deszinkróniája okozza a megértési deficitet. Egy lexikális projekció felépítéséhez a lexikális és a morfoszintaktikai információknak a koaktivációja szükséges. Ehhez elengedhetetlen az adott információt hordozó lexikális elemeknek a mentális szótárban történı aktivációja, és az aktivációs szintjük fenntartása a munkamemóriában. Amennyiben az aktiváció lelassul vagy túl gyorsan elhal, úgy a szintaktikai szerkezetépítı mőveletek számára már nem elérhetık, és ez sérült frázis szerkezet építést eredményez. Hermann & Kolk (1991) a szintaktikai deficitet a funkcionális és szintaktikai kategóriák aktivációs idejének meglassulásával és az aktiváció megtartásához szükséges idı patologikus csökkenésével magyarázzák. A mondatmegértés és a grammatikalitás megítélés közötti teljesítmény különbség abból ered, hogy a megértés során a szerkezetre vonatkozó információkat hosszabb ideig kell tárolni, mint a mondatmegítélésnél, így a szintaktikai információk deszinkronizációja a megértést jobban károsítja, mint a megítélést, hiszen ez utóbbihoz nem minden esetben szükséges (pl. egyeztetés) a mondat teljes szintaktikai reprezentációja. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy az idıparaméterek egy feladattípusban egyetlen páciensnél is változhatnak, amely találgatás szintő teljesítményhez vezet. Az idıi alapú elméletek magukban hordozzák annak magyarázatát, hogy a szerkezeti komplexitás mértéke miért befolyásolja az agrammatikus afáziások mondatértési teljesítményét. A mentális szótár elemei által kódolt információk elérése a mondatfeldolgozás alapfeltétele. Nem csoda, hogy a 80-as évektıl kezdve a kutatások központjába a lexikális aktiváció került, amelyet a reakcióidı mérésen alapuló priming kísérletek és az EKP 4 A passzív és a tárgyi vonatkozói mellékmondatok esetén két függıségi viszonyt kell feldolgozni, így a helyes indexációt tartalmazó reprezentáció mellett megjelenik a hibás is. Az agrammatikusok fele-fele arányban választanak a hibás és helyes reprezentáció között, ez okozza a találgatás-szintő teljesítményt. Az egyetlen függıségi viszonyt tartalmazó mondatok (aktív, alanyi vonatkozást tartalmazók) feldolgozása könnyebb, bár az indexálás itt is lehet hibás. 16

vizsgálatok meglehetısen nagy és széleskörő irodalma jelez. Ezeknek a vizsgálatoknak egyik elınye, hogy explicitté teszik a sérült és az ép feldolgozórendszernek a különbözı információtípusokhoz való (lexikai, szintaktikai) hozzáférésének idıjellemzıit és a köztük levı különbségeket. Friederici (1995), Friederici&Kilborn (1989) különbséget talált a Wernicke és a Broca afáziásoknál a zárt és a nyílt szóosztályú elemek aktivációs sebessége között. A Wernicke afáziások gyorsabban, a Broca afáziások viszont lassabban aktiválták a szintaktikai szerkezetépítésre vonatkozó információt hordozó zárt szóosztályú elemeket. Hermann & Kolk (1994) az egyeztetésre való érzékenységet Broca és normál kontroll személyeknél priming kísérlettel vizsgálta mellérendelı és alárendelı szerkezetekben. A kontroll személyeknél a grammatikus mondatoknál rövidebbek, az agrammatikus mondatoknál pedig hosszabbak voltak a reakcióidık, de a mondatszerkezet nem befolyásolta a teljesítményt. A Broca afáziások ezzel szemben csak a mellérendelı szerkezetek egyeztetési hibáira voltak érzékenyek, az alárendelı mondatokban nem mutattak priming hatást. Nem volt viszont priming hatás még a mellérendelı mondatoknál sem akkor, ha a célszó és az elıfeszítı mondatfragmentum között eltelt idıt növelték (750ms). A szerzık mindezt az aktiváció gyors elhalásával magyarázták. Az idı alapú kapacitás modellek közös jellemzıje, hogy a szintaktikai feldolgozás deficitjét a lexikai aktiváció idıtényezıinek kóros megváltozásával hozzák összefüggésbe, amely különösen az üres kategóriák azonosítását és a komplexebb szerkezetek feldolgozását érinti az agrammatikus afáziásoknál. Röviden összegezve a fentieket: a kapacitás elméletek a komputációs rendszerek mőködtetéséhez szükséges erıforrások korlátozódását tekintik a szintaktikai zavarok primer okának, és inkább a nyelvre specifikált agykérgi területek multifunkcionális természetét hangsúlyozzák. A nyelvi kompetencia elméletek körébe tartozó grammatikai alapú reprezentációs elméletek viszont a mentális nyelvtan valamely moduljának, részmoduljának a károsodását feltételezik az agrammatizmus hátterében (eset-elmélet, nyomelmélet, jegyelmélet, frázisstruktúra elmélet). Egyes kutatók ezeknek a részmoduloknak a mőködését többé-kevésbé jól körülírható agykérgi területek mőködéséhez kötik. Mind a kapacitás, mind pedig a reprezentációs elméletek érvényessége mellett vannak érvek és ellenérvek, amelyeknek helytállóságát további vizsgálatoknak kell igazolniuk. 17

1.5. Az egyeztetés és az igeidı disszociációja A morfoszintaktikai egyeztetıjegyek inkongruenciájának detektálását többek között a grammatikalitás megítéltetés módszerével vizsgálják. Ennek során a kísérleti személyeknek grammatikus és agrammatikus mondatok nyelvtani helyességérıl kell döntést hozniuk. Régóta vitatott kérdés, hogy ez a módszer a mondatfeldolgozás/mondatértés mely aspektusát vizsgálja. A kérdés azért lényeges, mert számos esetben tapasztalható, hogy az agrammatikus afáziások helyes döntéseket hoznak olyan mondatokról, amelyeket nem értenek ill. produkálni sem képesek. Linebarger és mtsai (1983) szerint ez úgy lehetséges, hogy a grammatikai tudás megtartott, hiszen a grammatikalitási döntések helyesek, ugyanakkor ezt a tudást nem képesek felhasználni a mondat szintaktikai reprezentációjának komputálása során. A performanciakompetencia vitára lefordítva ez annyit jelent, hogy a nyelvtani helyességi ítéletek nem a grammatikai kompetenciáról nyújtanak információt, hanem arról a rendszerrıl, amely mőködteti azt. A normál beszélıkkel végzett kísérleteknél gyakran tapasztalták, hogy az un. gardenpath mondatok interpretációja késik. A feltételezés szerint ezeket a mondatokat egy elsı felületes elemzés (first pass parse) nyomán agrammatikusnak értékeljük, s csak a további elemzés alapján tudjuk megfelelıen interpretálni. Egyesek szerint az agrammatikusok a grammatikalitás döntésekben csak az elsı felületes elemzés alapján döntenek, amely nem jelenti azt, hogy a további elemzést is el tudják végezni. A reprezentációs elméletek közül a Szintaktikai fa-metszés hipotézist a mondatértési és grammatikalitás megítélési vizsgálatok eredményeinek interpretációjához is alkalmazzák annak ellenére, hogy ez produkciós modell. Mint már említettük, az elmélet népszerősége ellenére a különbözı nyelveken végzett grammatikalitás megítélési vizsgálatok eredményei nem igazolják az elméletet. Stavrakaki & Kouvava (2003) görög agrammatikus afáziásoknál a definit/indefinit névelı, a személyes névmás, az aspektus, az igeidı, a mód és a kérdıszavas kifejezések feldolgozását vizsgálta grammatikalitás megítélési feladatban. Azt találták, hogy a szintaktikai szerkezetben magasabb pozíciót elfoglaló funkcionális kategóriák ugyan sérülékenyebbek, mint az alacsonyabban elhelyezkedık, de a teljesítménymintázat a szerkezet komplexitásával és nem a funkcionális kategóriák hierarchikus pozíciójával korrelál. Mindezt úgy értékelték, hogy nem maga a szintaktikai reprezentáció sérült, hanem annak elérése akadályozott az agrammatikus afáziásoknál. 18

Dickey és mtsai (2005) angol nyelvő vizsgálatainak eredményei sem igazolták a Fametszés elméletét, mivel a vizsgálati személyek jól ítélték meg a szintaktikai struktúrában magasabban elhelyezkedı CP funkcionális projekcióval kapcsolatos hibákat, de az igei inflexió hibáira nem voltak érzékenyek, pedig ez a csomópont alacsonyabban helyezkedik el a funkcionális projekciók hierarchiájában. Ez utóbbi típusba tartozó agrammatikus tesztmondatokat jól-formáltnak ítélték a vizsgált agrammatikusok. A fa-metszés elmélete helyett Wenzlaff és mtsai (2004, 2005) olyan reprezentációs modellt feltételeznek az igeidı-idıhatározó és az alany-ige egyeztetés disszociációjának magyarázatához, amelynek alapja a TenseP mód és idıjegyének eltérı specifikáltsága. A TenseP kétféle interpretálható jegye közül a [+/-Realis] módjegy, amely a nyelvelsajátításban a legkorábban opponálódik, a jegyértékére nézve specifikált, míg a másodlagosnak tekintett [+/-Past] idıjegy alulspecifikált az agrammatikus szintaktikai reprezentációban (ez az un. Alulspecifikált idıjegy hipotézis (Tense underspecification hypothesis (TUH)). Wenzlaff az egyeztetést mondathatáron belüli aszimmetrikus kontroll relációnak tekinti, az igeidıt pedig anaforikus relációnak. A kettı közül csak az utóbbi sérül az agrammatizmusban. Nanousi és mtsai (2006) az igeidı/igemód/személy-számegyeztetés feldolgozását és az egyeztetésre való érzékenységet vizsgálták mondatkiegészítés és grammatikalitás megítélési tesztekkel. Mindkét feladattípus eredménye azt mutatta, hogy a görög agrammatikusok a mód és igeidı hibákra kevésbé érzékenyek, mint a személy/szám egyeztetés hibáira. Ezt a teljesítmény mintázatot az interpretálható és az interpretálhatatlan jegyeknek az egyeztetési mőveletben játszott eltérı strukturális szerepével magyarázták. Faroqi-Shah (2006) az igei idımorféma helyettesítésének ill. elhagyásának okát az idıjel által kódolt információhoz való hozzáférés akadályozottságában látja. Az általa feltételezett diakritikus jegy kódolás és lehívás (Diacritic Encoding and Retreival (DER)) elmélet szerint, a fogalmi szintő idıreferenciát a [+/-PAST] diakritikus jegy kódolja, amely alapján a megfelelı szuffixumot szelektálni kell a mentális lexikonban (3). (3) MESSAGE Idıreferencia alapján a megfelelı diakritikus jegy kijelölése: [ + PAST] MENTÁLIS LEXIKON A megfelelı idıjeles igealak szelekciója: [V + múlt] [V+ jelen] 19

A helyettesítési hibák elméletileg eredhetnek a konceptuális szintrıl, és a lexikai szelekció szintjérıl is, de a DER a lexikai-szemantikai szelekciós zavart tartja az agrammatikus mondatfeldolgozás elsıdleges okának. A referenciális függıségek feldolgozása összehasonlítva a strukturális függıségekkel (pl. mozgatás) napjainkig kevésbé vizsgált területe volt az agrammatikus értésnek. Grodzinsky és mtsai (1993) Broca afáziásokkal végzett off-line vizsgálatainak eredményei a referencia-jelölés szelektív sérülését mutatták: míg a visszaható névmások interpretációja megırzött, addig a személyes névmásoké különbözı mértékben korlátozott volt. Ennek következtében a Broca afáziások tévesen interpretálták a személyes névmást tartalmazó mondatokat (4a), míg találgatás szint felett teljesítettek a visszaható névmást tartalmazóknál. (4) a. *Mama Bear i is touching her i. b. Mama Bear is touching herself. Az eredményeket úgy interpretálták, hogy az agrammatikus afáziások a korlátozott munkamemória kapacitás miatt nem képesek feldolgozni a magas komputációs költségő korreferencia viszonyokat. Ennek nyomán olyan szerkezetek feldolgozását is vizsgálták, amelyekben a kontrasztív hangsúly megváltoztatja a referens kijelölését. Ezeknél a mondatoknál a Broca afáziások alacsony szinten teljesítettek annak ellenére, hogy érzékenyek voltak a prozódiára. Mindez arra utal, hogy a feldolgozást nagymértékben nehezíti, ha szintaktika és a prozódia ellentétes információt hordoz. A névmás-referens azonosításának zavara az agrammatikus afáziásoknál egyre inkább ráirányította a figyelmet a diskurzus szintő mőveletek vizsgálatára. A diskurzus a nyelvi reprezentáció azon szintje, amelyen a DP-k, a névmások referensének azonosítása és a mondat információs szerkezetének (topik, fókusz, idıszerkezet) komputációja történik. Hasonlóan a szintaxishoz, amely speciális szintaktikai objektumokon mőködik, ennek az interfész szintnek is megvannak az önálló objektumai és az azokat kombináló mőveletei. Avrutin (2001, 2006) szintaxis-diskurzus elméletének alapja az a feltételezés, hogy a különbözı nyelvi szintek szerkezetépítı mőveletei eltérı munkamemória költséget igényelnek. Az ép nyelvi feldolgozó számára a szintaktikai szintő mőveletek a legalacsonyabb, a diskurzus szintőek pedig a legmagasabb költségőek. Az agrammatikus afáziásoknál ez a gazdaságossági hierarchia nem érvényesül, mivel az agykárosodás következtében éppen azok a területek károsodtak, amelyek a szintaktikai mőveletek mőködtetéséért felelısek. Ez azt eredményezi, hogy a mondatok interpretációja során nem a grammatikai információkra (szintaxis), hanem a kontextusra támaszkodnak. Például, gyakran tapasztalható, hogy a határozott névelı elhagyás hátterében az az információ áll, 20

hogy bizonyos speciális regiszterekben használt kifejezések megengedik a puszta fınévi kifejezések használatát, mivel azok referense a kontextusból azonosítható (Bánréti 2007). A gazdaságossági hierarchián alapuló elméletek egyik elınye, hogy az olyan, látszólag egymástól független hibázások együttes elıfordulására, mint a határozott névelı elhagyása, az igeidı hibák vagy a fókuszálás hibái egységes magyarázattal tudnak szolgálni. Az eredményeim értelmezéséhez én is ezt az elméleti keretet fogom használni, így részletesebb ismertetésére a késıbbiekben visszatérek. 1.6. Magyar afáziások adatai A magyar agrammatikus afáziások mondatértési teljesítményérıl kevés adatunk van, különösen a morfoszintaktikai jegyek egyeztetésére vonatkozóan. MacWhinney és mtsai (1991) az esetjegyek feldolgozását vizsgálták magyar és török nyelvő afáziásoknál. Az eredményeiket az un. Versengési modellben interpretálták (Competition Modell MacWhinney, Bates 1989), amely szerint egy fınévi csoport szemantikai és szintaktikai szerepének azonosítását (Ágens-Alany; Téma-Tárgy) számos tényezı befolyásolja: szórend, esetrag, élıség stb. Ezek a tulajdonságok egy adott nyelvben mint eltérı erısségő támpontok jelennek meg a mondatfeldolgozás során. A támpontok erısségét kétféle tulajdonság határozza meg: (i) mennyire megbízhatóan lehet azonosítani a támpont alapján a szintaktikai/szemantikai szerepeket, (ii) mennyire hozzáférhetı/detektálható az adott tulajdonság. Például, a mondat tárgyát az alábbi információk (támpontok) alapján azonosíthatjuk: az alapszórend, igei konjugáció, az eset elhagyhatósága, a megengedett szórendek, az élıség szerepe, az esetrag detektálhatósága/elérhetısége. A szerzık szerint a magyarban a tárgy határozottságát tekintve kétféle alapszórend lehetséges: SVO (alany-ige-határozott tárgy) és SOV (alany-határozatlan tárgy-ige). MacWhinney és mtsai (1991) úgy találták, hogy a magyar anyanyelvő Wernicke afáziások a szintaktikai szerepek azonosításában nem képesek felhasználni az eset által nyújtott információt annak ellenére, hogy a magyarban ennek a támpontnak a legmagasabb a megbízhatósági értéke, mivel megjelenése kötelezı (egyetlen kivétel a birtokos jelő tárgy) és így egyértelmően azonosítja a mondat tárgyát. A gyenge teljesítmény hátterében perceptuális zavart feltételeztek, amelynek következtében a Wernicke afáziások képtelenek az esetragot detektálni. Ebbıl adódik, hogy mondatértési és mondatprodukciós teljesítményük szignifikánsan gyengébb, mint a Broca afáziásoké. MacWhinney&Osman-Sági (1997) kísérletében különbözı szórendő esetjelölést és egyeztetést sértı mondatok által kifejezett eseményt kellett Broca, Wernicke, anomikus és vezetéses afáziás személyeknek 21