A monetáris politika mőködésének intézményi kerete (dr. Szalkai István: Monetáris irányítás címő tankönyvbıl) A monetáris politika mőködésének intézményi keretét azok a pénzintézetek alkotják, amelyek monetáris és kvázi-monetáris passzívái a gazdaság likviditás-ellátását lehetıvé teszik. Ebbe a pénzintézeti körbe tartoznak a monetáris hatóságok, a kereskedelmi (betéti) bankok és nem monetáris pénzintézetek. A monetáris hatóságok Leegyszerősített megközelítésben a monetáris hatóságok szerepét egyetlen intézmény, az ország központi bankja tölti be. A központi bank ez esetben négy alapvetı funkciót lát el teljes körően: a pénz kibocsátását; az ország arany- és devizatartalékainak kezelését, konverziós szolgáltatás biztosítását a gazdasági alanyok számára; a központi költségvetés finanszírozását, számláinak vezetését; valamint a pénzintézetek számára történı számlavezetést, illetve ezek számára likviditási szolgáltatás nyújtását. Csaknem általánosnak tekinthetı azonban, hogy ezeket a funkciókat nem egy, hanem több intézmény gyakorolja. Így az országok nagy részénél a központi bank helyett a monetáris elemzés számára a monetáris hatóságok elnevezéső intézményi kör bevezetése és konszolidált mérlegének kialakítása feltétlenül indokolt. Melyek azok a tipikus monetáris hatósági funkciók, amelyeket nem a központi bank gyakorol? Elsıként kell említést tenni a pénzügyminisztériumok (kincstárak) által végzett monetáris hatósági feladatokról. Történelmileg elıször csaknem minden országban a kincstárak szereztek pénzkibocsátási monopóliumot, ezt azonban részben vagy egészben a központi bankoknak adták át a késıbbiekben. Az országok többségében az érmekibocsátás ma is a kincstárak monopóliuma. Esetenként a kincstárak pénzjegykibocsátást is végeznek (az amerikai kincstár például az ezüstvásárlások költségének erejéig ún. ezüstjegyeket bocsát ki, amelyek formájukat és nyomdai grafikai felépítésüket tekintve csaknem teljesen követik a Federal Reserve által kibocsátott bankjegyeket). Amennyiben a pénzügyminisztériumok (kincstárak) érme- vagy pénzjegykibocsátással foglalkoznak, az ebbıl adódó passzíváikat a monetáris elemzés céljára konszolidálni kell a központi bank mérlegével. Hasonlóan kell eljárni a kormányok közvetlen rendelkezése alatt mindazon devizaköveteléssel, amelyek az ország devizatartalékai részének tekinthetıek. Mind a fejlıdı, mind a fejlett piacgazdaságú országok kormányai a nemzetközi pénzügyi kapcsolataik révén általában rendelkeznek külföldi devizaszámlákkal. Ha ezek a követelések az ország nemzetközi likviditásgazdálkodásába bevonhatók (fizetési deficitek kiegyenlítésére szükség esetén felhasználhatók), a nemzetközi tartalékok részének tekinthetık. A tagállamok Nemzetközi Valutaalappal folytatott tranzakciói a fizetési mérleg végsı finanszírozását szolgálják, következésképpen tipikus monetáris hatósági feladatot jelentenek. Jogi megfontolások miatt azonban néhány országban a pénzügyminisztérium kerül a Nemzetközi Valutaalappal elszámolási kapcsolatba. Ilyen esetekben az IMF-tranzakciók elszámolási számláit monetáris hatósági számlákká kell átminısíteniük a monetáris vizsgálatok számára. Számos országban (pl USA, Egyesült Királyság, Franciaország) mőködtek vagy mőködnek ún. valuta- (árfolyam-) stabilizációs alapok. Ezek az alapok intézményesen legtöbbször nem részei a központi bank mérlegének, mivel a nemzeti jogrendek szerint a központi bank nem tulajdonosa az ország devizakészletének, hanem a kormány megbízásából kezeli azt a stabilizációs alapon keresztül. A monetáris elemzés céljaira ezeket a stabilizációs alapokat a központi bank mérlegével konszolidálni kell, ellenkezı esetben mind a végsı devizatranzakciók, mind a központi költségvetéssel való elszámolások információtartalma közgazdaságilag értelmezhetetlenné és a nemzetközi összehasonlítások számára alkalmatlanná válik.
Említést érdemel, de lényegesen ritkább a kereskedelmi bankok által betöltött monetáris hatósági funkció. A tervgazdaságok klasszikus szocialista modelljében a nemzetközi fizetési mérleg finanszírozását lényegében a külkereskedelemi bankok végzik, s ezek a bankok kezelik az országok devizatartalékainak a jelentıs részét is (Lengyelország esetében például a bankrendszer reformja elıtt az ország konvertibilis devizatartalékai a Bank Handlowy-nál összpontosultak). Monetáris elemzési megfontolásokból ezt a funkciót integrálni kell a központi bank feladataival, ami szükségessé teszi, hogy a külkereskedelmi bank megfelelı mérlegrészeit és a központi bank mérlegét a monetáris hatóságok összevont mérlegében konszolidáljuk. Inkább a monetáris rendszerek érdekességeiként kell említenünk azokat a helyzeteket, amikor intézményesen több bank lát el központi banki funkciót. Ilyen esetekkel elsısorban Dél- Amerikában találkozhatunk, Peruban például a Központi Tartalék Bank és a Nemzet Bankja egyidejőleg párhuzamosan végez központi banki feladatokat, de hasonló megoldással találkozhatunk Brazíliában is (Brazil Bank és a Központi Bank). Ezekben az esetekben a monetáris hatóságok mérlegét értelemszerően a két intézmény összevont mérlege adja. Végezetül szólni kell az ún. valutazónákról, amelyek esetében kollektív monetáris hatósági funkció alakult ki. Monetáris vizsgálatokat végezhetünk magára a valutazónára is, azonban a gyakorlatban ez nem helyettesítheti a zónák tagjaira, azok sajátos gazdaságpolitikai feltételrendszerében végzett elemzéseket. Ilyen célokra a kollektív monetáris hatósági mérleget dezaggregálni kell a tagországokra, amely azonban sokszor csak bonyolult becslési módszerek alkalmazásával lehetséges. (A problémát az jelenti, hogy a kollektív monetáris hatósági funkciót betöltı intézmények csak az egyes tagok számára eredetileg allokált fizetıeszköz mennyiségét, és az ezt követı nettó értékesítés vagy visszavásárlás összegét ismerik. A tagok egymás közötti fizetésieszköz-forgalmára vonatkozó információk nem állnak rendelkezésre.) Napjainkra a valutazóna jellegő megállapodások jelentısége nagymértékben visszaesett; a jelzett gondok inkább a hosszabb távú visszamenıleges idısorok összeállításánál jelentkeznek egyes érintett államok esetében (pl. Szingapúr). A monetáris hatóságok általában három jellegzetes aktívával rendelkeznek. Az elsı a külföldi követelés (KKc), amely tartalmazza az ország arany- és valutakészleteit, a rendelkezésre álló SDR- (Különleges Lehívási Jogok) állományát, valamint a Nemzetközi Valutaalap irányába fennálló nettó követelések (tartalékpozíció) összegét. A második a központi költségvetés felé fennálló követelések állománya (KHc), amely a költségvetés likviditáshiányának elismeréseképpen folyószámlahitelek, rövid és középlejáratú kölcsönök, direkt kincstárjegy és költségvetési kötvényvásárlások formájában jöhet létre. A harmadik a pénzintézetek felé fennálló követelések állománya (RH), amely a pénzintézetek jegybanki forrás-igénybevételét (ún. kölcsönzött tartalékok összegét) mutatja, és általában váltók, illetve kereskedelmi papírok rediszkontálásán, értékpapír-fedezet mellett nyújtott (lombard-) hitelek, fedezetlen likviditási hitelek és folyószámla-hitelek, valamint visszavásárlási megállapodások útján alakul ki. A monetáris hatóságok tipikus passzíváit a pénzintézetek által elhelyezett tartalékok (R), a kibocsátott bankjegy- és érmeállomány (KP), a külföldi tartozások (KTc) és a központi költségvetés betétei (KDc) alkotják. A pénzintézetek üzemgazdasági (biztonsági) célokból, bankközi mőveletek bonyolításához és a jogi elıírások miatt (kötelezı tartalék) tartanak betéteket a monetáris hatóságoknál. A betételhelyezés indítékát tekintve megkülönböztetjük az önkéntes és a kötelezı tartalékokat. A kibocsátott bankjegy- és érmeállomány két részre bontható: a forgalomban lévı készpénzre (KPF) és a pénzintézetek pénztáraiban tartott készpénzre (KPB). A monetáris elemzés szempontjából a pénzintézetek pénztáraiban tartott készpénzt a bankok monetáris hatóságoknál elhelyezett tartalékaival tekintjük azonos jellegőnek. A külföldi tartozások tipikus formája a külföldi monetáris hatóságok irányában fennálló rövid lejáratú tartozás, valamint az IMF-hitelek igénybevétele. A központi költségvetés betéteit a kincstári folyószámlán fennálló követelések és egyéb betétek (pl társadalombiztosítás) alkotják. A monetáris politika mőködésének intézményi kerete
A monetáris hatóságok és a központi költségvetés jellegzetes, közgazdaságilag meghatározott erejő kapcsolatát a költségvetés hitel-igénybevétele jelenti. A monetáris hatóságok tartozásait a költségvetés irányába ezért negatív követelésként (negatív hitelként) értelmezzük. Ebbe az irányba visz az a megfontolás is, hogy a költségvetést kiadási döntéseiben más gazdasági alanyokkal ellentétben a betétszámláin meglevı likviditás szintje érdemben nem befolyásolja. Emiatt a monetáris elemzésben rendszerint nem választjuk szét a költségvetés monetáris hatóságok irányába fennálló hiteleit és betéteit, hanem a költségvetés nettó hitel-igénybevételérıl (NKHc) beszélünk, amely a fennálló hitel- és betétállománynak egyenlege. A monetáris hatóságok a nemzetközi gyakorlatot tekintve általában nem folytatnak kiterjedt külföldi hitelfelvételi tevékenységet. Amennyiben ilyenekre sor kerül, az legtöbbször nem piaci megjelenést jelent, hanem nemzetközi intézményekkel vagy más jegybankokkal való pénzügyi kapcsolatokban realizálódik. A tipikus monetáris hatósági tevékenységben a végsı fizetésimérleg-finanszírozást tekintve nincs érdemi különbség a külföldi tartozások változása, illetve a devizakészletek változása között. Következésképpen a monetáris elemzésben általában nem választjuk szét a monetáris hatóságok külföldi követeléseit és tartozásait, hanem nettó külföldi követelésekrıl (NKKc) beszélünk, amely a fennálló külföldi követelés- és tartozásállományok egyenlege. Ezek alapján a monetáris hatóságok tipikus mérlegazonosságát a következıképpen írhatjuk fel: NKKc + NKHc + RH = KP +R. (2.1) A készpénzállomány és a pénzintézeti tartalékok együttes összegét monetáris bázisnak (MB) nevezzük. A pénzügyi szakirodalomban a monetáris bázissal analóg fogalomként használják a nagyerejő pénzt (USA), a tartalékpénzt (MF) vagy a jegybankpénzt (kontinentális Európa, korábbi magyar monetáris irodalom). Legáltalánosabban megfogalmazva a monetáris bázis a bankok és más gazdasági alanyok azon aktíváinak az összessége a monetáris hatóságokkal szemben, amelyek a pénzállomány-növekedés korlátjának tekinthetık. A jellegzetes monetáris hatósági mérlegben R>RH, tehát a rendszer saját nettó tartalékállománnyal rendelkezik. Ennek figyelembevételével a monetáris bázist a jegybanki szabályozásban aktívan használó országok (pl. Svájc vagy az USA) ún. korrigált bázist számítanak, amely (KP+R-RH)-val egyenlı, azaz a készpénzállományán kívül csak a pénzintézetek saját tartalékait veszi figyelembe. Szélesebb nemzetközi kitekintésben az látjuk, hogy számos ország esetében az R és RH közötti tipikus reláció helyett R<RH teljesül. Ez általában az alábbi esetekben következik be: A monetáris hatóságok aktív nemzetközi hitelfelvételi tevékenységet folytatnak, és nettó külföldi adósságot halmoznak fel (tehát NKKc negatív elıjelet vesz fel). Erre általában akkor kerül sor, ha más szektorok nemzetközi hitelképessége korlátozott, vagy azokat intézményesen kizárják a külföldi hitelfelvételekbıl (példa lehet a kelet-európai országok közül Magyarország, a fejlıdı országok között pedig Banglades vagy Tanzánia). A központi költségvetés nem nettó hitelfelvevı, hanem nettó hitelnyújtói pozícióban van a monetáris hatóságokkal szemben (NKHc negatív elıjelet kap). Ez általában erıteljes költségvetési forráscentralizációra utal, esetleg a központi költségvetés exogén tényezık által kiváltott átmeneti szufficitjét tükrözi. A monetáris hatóságok ilyen módon nyert forrásai sok esetben a szelektív hitelpolitikai eszközök alkalmazásának adnak ösztönzést (példa lehet Burma a fejlıdı világból, vagy Norvégia a fejlett tıkés régióból). 1. A monetáris hatóságok likviditási, illetve konjunktúraszabályozási céllal értékpapírt bocsáthatnak ki, vagy különleges betétképzési kötelezettséget írhatnak elı a bankokon kívüli gazdasági alanyoknak. Ilyen esetben a monetáris hatóságok nem banki szektor felé A monetáris politika mőködésének intézményi kerete
fennálló passzívái átmenetileg vagy tartósan megemelkednek, s ezzel többnyire szükségszerően együttjár a pénzintézetek jegybanki forrás-igénybevételének megnövekedése (például szolgálhatnak a dél-koreai jegybank által kibocsátott monetáris stabilizációs kötvények vagy a svéd jegybank által alkalmazott kontraciklikus speciális betétképzés). Kereskedelmi (betéti) bankok A kereskedelmi (betéti) bankok a monetarizált gazdaságokban a betétformában létrejövı pénzállomány teremtıi, következésképpen a monetáris irányítás célpontjaként szolgáló legfontosabb intézményi kört alkotják. A betétteremtésük a nem banki szektoroknak történı hitelnyújtáson keresztül valósul meg, amelyet alapvetıen a rendelkezésükre álló - üzemgazdasági és jogi megfontolások, illetve elıírások által befolyásolt - likviditás korlátoz. A kereskedelmi bankok körébe tartozó pénzintézetek részben a banktevékenységre vonatkozó felhatalmazásuk alapján azonosíthatók (pl. chartered bankok Kanadában, vagy a scheduled bankok Indiában), részben a kereskedelmi banktevékenységre, illetve annak bizonyos területeire vonatkozó utalások révén (pl. clearing bankok az Egyesült Királyságban). A kereskedelmi bankok tipikusan azt a pénzintézeti kört alkotják, amelyek mérlegében a folyószámla, csekkszámla, átutalási és látra szóló betéti passzívák - tehát a közvetlen fizetésre felhasználható instrumentumok - jelentıs arányt képviselnek. E szolgáltatások nyújtása azonban ma már egyre kevésbé kötıdik meghatározott intézményi körhöz. A banktevékenység változására az univerzalitás irányába történı fejlıdés a jellemzı. Így a legtöbb fejlett pénzügyi intézményrendszerrel rendelkezı országban a takarékbankok, a hiteluniók és hitelszövetkezetek, népbankok stb. ugyancsak berendezkednek a klasszikus kereskedelmi banki szolgáltatások nyújtására. Ezek megnövekedett szerepét a betétteremtés folyamatában a monetáris elemzésben figyelembe kell vennünk, s ezért a kereskedelmi bankok mellett, mindazon pénzintézeteket itt vesszük számba, amelyek forrásaik között érdemleges nagyságrendben rendelkeznek transzferálható, fizetésre közvetlenül felhasználható betétekkel. A pénzintézeteknek ezt a tágabb körét betéti bankoknak nevezzük. Számos országban a központi bankok kereskedelmi banktevékenységet is végeznek. A központi bank ilyen irányú mőveleteit és számláit - amennyiben ezek számottevıek - a monetáris elemzés céljára a kereskedelmi (betéti) bankok mérlegével kell konszolidálni. A pénzügyminisztériumok (kincstárak) néhány országban kereskedelmi banki szolgáltatásokat is nyújtanak. Az egyik legjellemzıbb szolgáltatás a postai giro, vagy postai csekkszámlarendszer mőködtetése, amelyen belül a szabad forrásokat a költségvetés finanszírozására használják. Ritkábban elıfordul, hogy a kincstár vagy valamely intézmény a kincstár nevében adómentes takarékbetéteket fogad el (ez utóbbira példa a Svéd Állami Adóssághivatal által bevezetett adómentes takarékbetét-elhelyezési lehetıség). E kincstári szolgáltatások gyakran jelentıs nagyságrendőek, következésképpen nagyon fontos, hogy a kereskedelmi banki mőveletekkel integrálva kerüljenek be a monetáris irányítást megalapozó analitikus rendszerbe. A kereskedelmi (betéti) bankok általában az alábbi aktívákat birtokolják: Mivel részt vesznek a külkereskedelem finanszírozásában, jellemzıen rendelkeznek külföldi követelésekkel (KKb) betétek, leszámítolt váltók, nyújtott hitelek, értékpapírok vagy más beruházások formájában. A bankok külföldi követeléseiket a belföldi likviditás potenciális forrásainak tekintik, mivel a külföldi követelések számos eleme belföldi likviditásra azonnal átváltható a monetáris hatóságoknál. A kereskedelmi (betéti) bankok többnyire rendelkeznek követeléssel a központi költségvetéssel vagy a költségvetési intézményekkel szemben (KHb). Ennek formája tipikusan költségvetési értékpapírok tartása, ritkábban közvetlen hitelnyújtás. A monetáris politika mőködésének intézményi kerete
A legjellemzıbb kereskedelmi (betéti) banki aktíva a vállalatokkal és a háztartásokkal szembeni követelés (LVH), amely instrumentumok szerint lehet diszkontált kereskedelmi papír, direkt hitel, jelzáloghitel, valamint értékpapír-vásárlás. Végül utalnunk kell a kereskedelmi (betéti) bankok központi banknál elhelyezett tartalékaira, amellyel a monetáris hatóságok tárgyalásánál már foglalkoztunk. (KPB+R=RC) A kereskedelmi (betéti) bankok jellemzı passzíváit a következı csoportokba sorolhatjuk: 1. Látra szóló betétek (DL), amelyek felölelik a csekkszámla, folyószámla, átutalási számla típusú betéteket, valamint a csekk segítségével transzferálható takarékbetéteket és a lekötés nélküli takarékbetéteket. 2. Lekötött, takarék- és külföldi valuta betétek (DE) tartalmazzák a fizetési (átutalási) célra közvetlenül nem használható betéteket, valamint a rezidensek külföldi valutában elhelyezett betéteit (betétek formájától függetlenül). 3. Pénzpiaci eszközök (PE) csoportjába tartoznak a letéti jegyek, bankári elfogadványok és a passzív visszavásárlási megállapodások (repok). 4. Kötvények (B) tartalmazzák a bankok által kibocsátott kötvényeket, a nagyösszegő letéti jegyeket és más piaci értékpapírokat. A kereskedelmi (betéti) bankok nemzetközi pénzügyi kapcsolataikból adódóan rendszerint rendelkeznek külföldi tartozásokkal (KTb). Az instrumentumokat tekintve e tartozások fennállhatnak folyószámlahitelek, rövid és középlejáratú betétek, direkt kölcsönök és kötvénykibocsátásból adódó tartozások formájában. A kereskedelmi (betéti) bankok általában vezetnek számlákat a központi költségvetés és a költségvetési intézmények részére. Így rendelkeznek ebbıl a szektorból elhelyezett betétekkel (KDb). Végül utalnunk kell a kereskedelmi (betéti) bankok jegybanki forrás igénybevételére, amellyel a monetáris hatóságok tárgyalásánál már foglalkoztunk. A kereskedelmi (betéti) bankok esetében rendszerint KHb>KDb, azaz nettó követeléssel rendelkeznek a költségvetés irányába. A monetáris elemzésben itt is a költségvetés nettó hiteligénybevételét (NKHb) használjuk, amennyiben azonban KDb egyes elemei valóságos korlátot jelentenek bizonyos költségvetési intézmények számára, ezeket a betéteket átcsoportosítjuk a DL vagy DE betéti kategóriákba. A kereskedelmi (betéti) bankokra külföldi nettó hitelfelvétel vagy hitelkihelyezés általában nem jellemzı. Az árfolyamkockázat elkerülése érdekében ezek a bankok nyitott pozíciót banküzemi megfontolásból vagy a bankfelügyeleti, jegybanki szabályok eredményeként rendszerint nem hagynak. Ezen szabály alól azonban az egyes nemzeti bankrendszerekben idıszakonként jelentıs kivételeket találhatunk. A további elemzésünk egyszerősítése érdekében feltételezzük, hogy KKb>KTb, és így a jelöléseknél nettó külföldi követeléssel (NKKb) dolgozunk. A nettó külföldi tartozást szükség esetén (-NKKb)-vel jelöljük. A fentiek alapján a kereskedelmi (betéti) bankok jellemzı mérlegazonosságát a következıképpen írhatjuk fel: NKKb + NKHb + LVH + RC = DL + DE + PE + B + RH. (2.2) A kereskedelmi (betéti) bankok fenti konszolidált mérlegének összeállítása feltételezi a bankközi pénzmozgások teljes kiiktatását. A monetáris hatóságok és kereskedelmi (betéti) bankok együttesen a gazdaság monetáris rendszerét alkotják. Nem monetáris pénzintézetek A monetáris politika mőködésének intézményi kerete
Bár a pénz teremtése szempontjából a döntı szerepet a monetáris rendszer játssza, a nem monetáris pénzintézetek számottevı jelentıséggel bírnak a megtakarítások győjtése és bizonyos hitelek nyújtása terén az egyes nemzetgazdaságokban. A nem monetáris pénzintézetek passzívái között meghatározó jelentıségőek a szerzıdéses betétek, pénzpiaci eszközök és a különféle hosszabb lejáratú értékpapírok. A nem monetáris pénzintézetek két csoportját különböztetjük meg. Az elsı csoportba az egyéb bankszerően mőködı pénzintézetek, míg a másodikba a nem bank jellegő pénzügyi intézmények tartoznak. A monetáris irányítás szempontjából a bankszerően mőködı pénzintézeteknek van nagyobb jelentısége. Ez a pénzintézeti kör ugyanis monetáris restrikció idején rendkívüli aktivitást mutat. Az egyéb bankszerően mőködı pénzintézetek általában kevésbé szigorú jegybanki szabályozás alá esnek, ami lehetıvé teszi a kereskedelmi (betéti) bankokra érvényesített erıteljes szőkítés esetén a piacrészesedésük növekedését. Amíg az egyéb bankszerően mőködı pénzintézetek eredeti tevékenységi karaktere nem változik, a monetáris irányítás nem avatkozik ebbe a folyamatba. Ha azonban a pénzügyi innováció révén az egyéb bankszerően mőködı pénzintézetek széles körben kereskedelmi banki szolgáltatásokat kezdenek nyújtani, a monetáris szabályozásukat összhangba hozzák a kereskedelmi (betéti) bankokéval. Az egyéb bankszerően mőködı pénzintézetek között egyre csökkenı mértékben, de még megtaláljuk a hagyományos takarék- és jelzálogbankokat. Napjainkban a legnagyobb súllyal ebben a pénzintézeti körben a visszavonható részvénybázison mőködı befektetési társaságok (building societies, money market mutual funds) és az ún. pénzügyi vállalatok (finance companies) szerepelnek. Emellett az országsajátosságoktól függıen ide soroljuk a fejlesztési bankokat, valamint a döntıen fúziók, vállalati vásárlások és értékpapír-kibocsátások szervezésével foglalkozó merchant és investment bankokat (annak ellenére, hogy ez utóbbiak lényegében minden kereskedelmi banki funkciót elláthatnak). A nem bank jellegő pénzügyi intézmények jellegzetes példái a biztosítótársaságok és az önkéntes hozzájárulás alapján mőködı nyugdíjalapok. A monetáris rendszer és a nem monetáris pénzintézetek forrásai együttesen felölelik a nemzetgazdaság monetáris és kvázi monetáris aktíváit, amelyeket összességében a gazdaság likviditásának tekintünk. A monetáris politika mőködésének intézményi kerete
A pénzteremtés mechanizmusa (dr. Szalkai István: Monetáris irányítás címő tankönyvébıl) A pénzállomány nagyságát egy meghatározott idıpontban a monetáris hatóságok, a kereskedelmi (betéti) bankok és a nem monetáris, illetve nem bank jellegő gazdasági alanyok döntései határozzák meg. A monetáris hatóságok ezen belül a monetáris bázis szintjére vannak meghatározó befolyással. A kereskedelmi (betéti) bankok döntenek a hitelexpanzió mértékérıl, illetve a kötelezı tartalékon felül tartott szabad tartalékaik összegérıl, míg a nem bank jellegő gazdasági alanyok meghatározzák a monetáris aktíváik megoszlását a készpénzforgalom, likvid betétek, lekötött és takarékbetétek, pénzpiaci eszközök és kötvények, illetve hosszabb lejáratú értékpapírok között. A létrejövı pénzállomány mindezen döntések hatását együttesen tükrözi. A monetáris hatóságok tehát a monetáris bázist szabályozhatják, és jogos a felvetés, vajon ezen keresztül képesek-e a pénzállomány hatékony ellenırzését megvalósítani. A kérdés az, hogy mennyire szoros és kiszámítható a monetáris bázis és a pénzállomány közötti kapcsolat. Ha a kapcsolat szoros, a monetáris hatóságok célul tőzhetik a pénzállomány szabályozását a monetáris bázis regulálásán keresztül, ha viszont jelentıs és kiszámíthatatlan ingadozások vannak e kapcsolatban, a monetáris hatóságoknak más cél- és eszközrendszerben kell gondolkozni. A monetáris bázis és a pénzállomány között kapcsolatot a pénzmultiplikátor teremti meg. A pénzmultiplikátor makrogazdasági megközelítése A pénzmultiplikátor a pénzállomány és a monetáris bázis hányadosa. Az eddigi jelöléseket alkalmazva felírható, mint M2 MB DL + KPF + DF D + KPF = m = =, (3.6) KPF + R + KPB RC + KPF ahol D=DL+DE, tehát a kereskedelmi bankok összes betétje. Ugyanakkor RC=KPB+R, tehát a bankok pénztáraiban lévı készpénzt is tartalmazó tartalék kategória. A kifejezés jobb oldali tagját D-vel végigosztva a következıket kapjuk: 1 + KPF/D m =. (3.7) RC / D + KPF / D A multiplikátor nagyságát tehát a készpénzforgalom betétekhez mért aránya (KPF/D=c) és az effektív tartalékolás rátája (RC/D=r) befolyásolja. 1+ c m =. (3.8) r + c Az effektív tartalékolás rátájának növekedése a multiplikátort mérsékli, csökkenése pedig növeli. A készpénzforgalom betétekhez viszonyított aránya a számlálóban és a nevezıben is szerepel. Tekintve azonban, hogy az effektív tartalékolás rátája 1-nél mindig alacsonyabb, c aránya a nevezıben nagyobb. Következésképpen a készpénzarány növekedése a multiplikátort mérsékli, csökkenése pedig növeli. Határeseteket tekintve, ha a készpénzarány tart a 0 felé, a multiplikátor az effektív tartalékráta reciprokához közelít, míg ha a tartalékolás tart 0 felé, a multiplikátor közelít az (1+c)/c-hez.
A multiplikátort a szőkebb értelemben vett pénzre értelmezve a következıket kapjuk: M1 MB DL + KPF = me =. (3.9) RC + KPF A KPF/DL=ce és R/DL=re jelölést bevezetve: 1+ ce me =. (3.10) re + ce A (10) azonosság azonban felírható a következı formában is, amely a multiplikációs folyamat szempontjából szemléletesebb: 1+ ce me =, (3.11) r(1+ t) + ce ahol t a lekötött, illetve takarékbetétek likvid betétekhez viszonyított arányát (DE/DL)jelenti. A pénzmultipliátor üzemgazdasági megközelítése A multiplikátor üzemgazdasági megközelítésénél induljunk ki a következıkbıl. A például szolgáló gazdasági rendszerben egyetlen bank, a Monobank mőködik. A Monobank tıkével és állóeszközökkel rendelkezi, ettıl azonban a mérlegének bemutatásánál eltekintünk. Monetáris mőveleteket a Monobank ez ideig nem végzett. Ebben a gazdasági rendszerben az érmekibocsátás a kincstár feladata. A kincstár különféle szolgáltatásokat 1000 újonnan vert érmével fizetett valamely gazdasági egységnek. Ez a gazdasági egység az 1000 érmeösszeget a Monobanknál betétként helyezi el. Ezt követıen a Monobank mérlege a következı képet mutatja: Monobank mérlege 1. Eszközök Források RC 1000 D 1000 A Monobanknál a betéttel azonos összegő pénztári készpénzállomány jött létre. A Monobank számításokat végzett, és arra a következtetésre jutott, hogy a várható betétvisszahívás esetére 20%-os biztonsági tartalékot kell tartania. Nem számol viszont azzal, hogy a forgalomban készpénz akkumulálódik, mivel minden belföldi fizetés csekkel, illetve átutalással történik. Az induló helyzetben a Monobank tehát 800 fölös tartalékkal rendelkezik, ami arra ösztönzi, hogy mindaddig új hiteleket nyújtson és újabb betéteket teremtsen, amíg a pénztári készpénzállománya a betétei 20%-ával nem lesz egyenlı. A Monobank egyetlen ügyfele sem azért vesz fel hitelt, hogy a pénzét betétben tartsa. Egymásnak azonban csekkel fizetnek, s a Monobank ennek alapján egyik betétszámlát terheli, a másikat jóváírja, következésképpen az összbetétállomány nem változik. A betét- és hitelexpanzió lehetısége a következı összefüggés segítségével számolható ki: D = RC/r
ahol r az üzemgazdasági megfontolásból tartott tartalék betétekhez (D) viszonyított aránya (üzemgazdasági tartalékot a példában arra az esetre lehet értelmezni, ha a külföld felé történne fizetés, vagy a költségvetés trezorjaiba kerül vissza átmenetileg érme). A Monobank mérlege az új helyzetben a következı képet mutatja: Monobank mérlege 2. Eszközök Források RC 1000 D 1000 VLH 4000 D 4000 Ahogyan az 1. fejezetben bemutattuk, a monetáris hatóságok mérlegét minden esetben a monetáris hatósági funkciókkal összefüggı számlák konszolidálásával kell összeállítanunk. Monetáris hatósági mőveletekre ez esetben is sor került, mivel a kincstár monetáris hatósági funkciót, azaz pénzkibocsátást végzett. Következésképpen a monetáris hatóságok származtatott (konszolidált) mérlege a következı képet mutatja: Monetáris hatóságok mérlege 1. Eszközök Források NKH 1000 KPB 1000 A monetáris bázis jelen esetben KPB-vel azonos, amely a pénzállománynak nem képezi részét. A pénzállományt D teljes összege adja. A multiplikátor tehát D/KPB-vel egyenlı, azaz 5. A (8) összefüggés szerint mivel c=0, m=1/r szintén 5-höz jutunk a multiplikátor értékére vonatkozóan. Az elızıekben erıltetett feltételezésként került bevezetésre, hogy a gazdasági alanyok nem kívánnak készpénzt tartani. Valójában a készpénztartás a modern pénzgazdaságban is elkerülhetetlen. Tételezzük fel, hogy a Monobank elemzéseket végzett, s megállapította, hogy a gazdasági alanyok betétállományuk 30%-ának megfelelı nagyságú készpénzállományt kívánnak tartani a forgalomban. Ennek nyomán arra a következtetésre jutottak, hogy kevesebb hitelt nyújthatnak és betétet teremthetnek, a készpénzkiszivárgás ugyanis az expanziós lehetıségeiket korlátozza. Felismerték, hogy hiteleket csak olyan mértékben nyújthatnak, illetve új betéteket csak olyan mértékben teremthetnek, hogy a forgalomban lévı készpénz és az üzemgazdasági szempontok alapján meghatározott tartalék együttesen sohasem haladja meg az induló pénztári készpénzállományuk összegét. A betét- és hitelexpanzió lehetısége a következı összefüggéssel számolható ki: D = RC/(r+c). A Monobank mérlege és a származtatott monetáris hatósági mérleg az új helyzetben a következı képet mutatja: Eszközök Monobank mérlege 3. Források
RC 400 D 1000 VLH 1600 D 1000 2000 2000 Monetáris hatóságok mérlege 2. Eszközök Források NKH 1000 KPB 600 KPB 400 1000 1000 A monetáris bázist jelen esetben KPF+KPB, a pénzállományt pedig KPF+D összege adja. Ebbıl a multiplikátor egyenlı a pénzállomány és a monetáris bázis hányadosával, azaz (KPF+D) / (KPF+KPB). A multiplikátor értéke tehát a jelen példában 2,6. A (8) összefüggés szerint mivel c=0,3 és r=0,2 szintén 2,6-hoz jutunk. A készpénzkiszivárgás megjelenése a multiplikátort számottevıen csökkentette. Több bankból álló bankrendszerben az egyes bankok viszonylag kis részt képviselnek a monetáris rendszer aktíváinak és passzíváinak állományából. Lehetıségük a hitelexpanzió növelésére a betétvisszavonás igen nagy esélye miatt korlátozott. Tételezzük fel, hogy egy több bankból álló rendszer elsı tagja 1000 összegő betéthez jut, és a tartalékráta 15%. Milyen összegő kölcsönt nyújthat biztonságosan ez a bank? Ha az egyszerőség kedvéért a készpénzkiszivárgástól ismételten eltekintünk, a monobankrendszer szabályai szerint a bank 5667 összegő hitelt nyújthatna és betétállománya 6667 lenne. Ahogyan már korábban jeleztük, a hitelfelvétel célja nem a betételhelyezés. Az eredeti hitelfelvevık a hitelbıl másoknak fizetnek, akik nem feltétlenül ugyanannál a banknál tartják számláikat. Ha az itt nyújtott 5667 hitelbıl 1100 összegben más bankoknál nyitnak számlát, a bankrendszer példabeli elsı tagja nem fog tudni eleget tenni azon kötelezettségének, hogy a nála lévı betéteket visszafizesse. A több bankból álló bankrendszerben minden bank csak a fölös tartalékai erejéig hitelezheti biztonságosan. Ennek alapján a több bankból álló rendszer elsı tagjának mérlege a következı képet mutatja: Elsı tagbank mérlege 1. Eszközök Források RC 1000 D 1000 VLH 850 D 850 1850 1850 A hitelfelvevı a hitel összegét vásárlásra fordítja egy olyan szállítónál, amely a második banknál vezeti számláját. Ezt követıen az elsı és második bank mérlege: Elsı tagbank mérlege 2. Eszközök Források RC 150 D 1000 VLH 850 1000 1000
Második tagbank mérlege Eszközök Források RC 850 D 850 A második bank fizetni fog más bankoknak és a bankrendszeren belül újabb hitelek és betétek képzıdnek (lásd 2. táblázat). Látható a 3.1. táblázatból, hogy a több bankból álló rendszerben egy bank nem képes pénzteremtésre, a bankrendszer egésze azonban ugyanarra az eredményre jut, ahová a Monobank jutott azonos feltételek mellett. 3.1. táblázat A betét- és hitelexpanzió folyamata több bankból álló rendszerben Elsı tagbank Második tagbank M Tizedik tagbank Elsı tíz összesen Többi bank Betétek Hitelek Bankok által tartott tartalék 1000 850 M 231,6 850 722,5 M 196,9 150 127,5 M 37,7 5354,1 4551,0 803,1 1312,6 1116,7 196,9 Bankrendszer összesen 6666,7 5667,7 1000 A pénzmultiplikátor stabilitása A pénzmultiplikátor stabilitása azt feltételezi, hogy a kereskedelmi (betéti) bankok monetáris hatóságoknál tartott tartalékai tendenciájukban a kötelezı tartalékrátának felelnek meg, tehát a bankok fölös tartalékokat nem tartanak. A készpénz aránya ugyanakkor a bankbetétekhez képest viszonylag állandó, amit lényegében a készpénzforgalom megszervezésének intézményes keretei determinálnak. A gyakorlatban azt látjuk, hogy ezek a feltételezések meglehetısen ritkán teljesülnek. Fontos tehát megvizsgálni azt, hogy milyen tipikus magyarázatokat találunk a tartalékhányad és a készpénzhányad változására (a tartalékhányad változása esetében a következı tartalékráta jegybanki változtatásától, mint magyarázó tényezıtıl itt természetesen eltekintünk.) A banki szolgáltatások növekvı igénybevételének hatása a készpénz-betét arányra A fejlıdı országok esetében csaknem mindenhol megfigyelhetünk olyan idıszakot, amikor a készpénz betétekhez viszonyított aránya gyorsan csökken. Ez többnyire annak a következménye, hogy a banki szolgáltatások vidéken is terjednek és a lakosság egyre szélesebb körei szoknak hozzá a banki szolgáltatások rendszeres igénybevételéhez. Nyugat-Afrikai Monetáris Unió* Idıszak KPF/D RC/D M 1969 1974 0,97 0,80 0,07 0,07 1,89 2,07
* Benin, Burkina Faso, Elefántcsontpart, Niger, Senegál, Togo. Forrás: Bhatia, B. J.: The West African Monetary Union. IMF, Washington D.C. 1985. A Nyugat-Afrika Monetáris Unió esete megfelelıen bizonyítja a fejlıdı országokra jelzett tendenciát. A készpénzarány szignifikánsan csökken, miközben a tartalékarány változatlan az 1969-74-es periódusban. Ennek következtében a multiplikátor értéke nı. A vizsgált idıszakban a térségben a bankszolgáltatások számottevıen bıvültek, kifejezetten a tartalékrátára vonatkozóan pedig nem volt szabályozás. A monetáris hatóságok az ún. likviditási rátát szabályozták (likvid aktívák és a rövid lejáratú passzívák aránya), amely csak közvetve gyakorolt befolyást a tartalékokra. Így a tartalékarány a bankok üzemgazdasági megfontolásait tükrözte (az ún. likviditási ráta a vizsgált idıszakban lényegében változatlan maradt). 3.3.2. A hitelexpanzió adminisztratív szabályozása Amennyiben a hitelexpanziót a monetáris hatóság adminisztratív eszközökkel szabályozza, a bankok csak a szabályoknak megfelelı összegben nyújthatnak hitelt, függetlenül attól, hogy milyen a likviditási helyzetük. Ez a kényszertartalékok megnövekedéséhez vezet a monetáris hatóságoknál. Etiópia Idıszak KPF/D RC/D m 1983 1986 0,643 0,579 Forrás: International Financial Statistics. 0,225 0,352 1,89 1,69 Etiópia esetében a készpénzállomány betétekhez viszonyított arányának csökkenése megfelel a fejlıdı országokra az elızıekben megállapított általános irányzatnak. Ennek ellenére a multiplikátor értéke csökken. A multiplikátor csökkenése azzal magyarázható, hogy a bankokat az elıírt tervszámok korlátozzák a hitelezésben, így likviditásuk fölös tartalékokban csapódik le. (A vizsgált idıszakban Etiópiában a kötelezı tartalékráta nem változott 1983-tól 5% volt.) Olaszország Idıszak KPF/D RC/D m 1980 1981 0,097 0,104 0,143 0,146 4,557 4,420 Forrás: International Financial Statistics. Olaszország a fejlett piacgazdasággal rendelkezı országok között igen hosszú ideig, a hetvenes évek közepétıl 1983 végéig alkalmazta a hitelplafonok rendszerét, mint a monetáris szabályozás alapvetı eszközét. A hitelplafonokkal történı monetáris szabályozás adminisztratív eszköz, amely elıidézheti a fölös tartalékok felhalmozódását. Az elızı táblázat az 1981. évre irányítja a figyelmet, amikor a fölös tartalékok az olasz kereskedelmi bankoknál csúcsszintet értek el, miközben a kötelezı tartalék átlagos szintje mérséklıdött. Ez a változás, a készpénzarány növekedésével együtt, a multiplikátor értékében számottevı csökkenést okozott.
A gyorsuló infláció beépülése a várakozásokba A magas és állandó infláció által jellemzett országokban a gazdasági alanyok monetáris aktívái reálértékének védelmére különbözı indexálási konstrukciók jönnek létre. A monetáris aktívák közül azonban a készpénzre és a látra szóló betétekre általában nem vonatkoznak ilyen jellegő reálérték-megóvó mechanizmusok. Emiatt a készpénz és a látra szóló betétek aránya a monetáris aktívák között a magas infláció idıszakában többnyire látványosan csökken. Idıszak 1981 1985 Brazília KPF/D RC/D m 0,224 0,133 0,204 0,121 2,86 4,46 Forrás: International Financial Statistics. A vizsgált idıszakban a fogyasztói infláció éves rátája Brazíliában 105,5%-ról 226,8%-ra nıtt, a készpénz betétekhez viszonyított aránya drámaian csökkent. Mivel az idıszak végén e folyamat párosult a látra szóló betétek kötelezı tartalékrátájának csökkentésével, a multiplikátor értéke több mint másfélszeresére emelkedett. Rövid idıszakban az infláció felgyorsulása és a nominális kamatszint változatlansága (vagy csökkenése) több országban (pl. Törökországban) a készpénzarány átmeneti növekedéséhez vezetett a nyolcvanas években. Ez azzal magyarázható, hogy a betétek tulajdonosai visszavonják betéteiket, és az infláció elleni biztos védelmet nyújtó befektetéseket keresnek. Amennyiben a pénzügyi rendszer fejletlen, a megfelelı befektetési lehetıséget esetleg csak reálgazdasági aktívákban (készlet, állóeszközök, mőkincs stb.) találják meg, vagy a nemzetivaluta-követeléseiket sokszor illegálisan is konvertibilis valutára váltják. Mindkét megoldásnál közbeesı állapotként jelentkezik a készpénzállomány átmeneti növekedése. A hitelmultiplikátor A kialakított azonosságok alkalmasak arra is, hogy azokból a hitelmultiplikátort levezessük. A hitelmultiplikátor (h) a költségvetésen kívüli belföldi szektoroknak nyújtott bankhitelállomány és a monetáris bázis hányadosa: VLH MB = h = VLH RC + KPF = D + É NRC. RC + KPF (3.12) A hitelmultiplikátor levezetésénél eltekintünk a kereskedelmi (betéti) bankok költségvetési szektor felé irányuló nettó hitelnyújtásától, valamint a nettó külföldi követelésétıl. A (12) összefüggés jobb oldali tagjának számlálójában É=B+PE és NRC=RC-RH. NRC a kereskedelmi bankok saját, nem kölcsönvett tartalékait jelenti. Az összefüggés jobb oldali tagját D-vel végigosztva a következıket kapjuk: h = 1+ RC / D É/D - + NRC/D. KPF/ D (3.13) É/D-re é, NRC/D-re pedig nr jelölést bevezetve:
h 1+ é - nr =. r + c (3.14) A hitelexpanziót tehát a kereskedelmi (betéti) bankok költségvetési nettó hitelnyújtásától és nettó külföldi pozíciójától elvonatkoztatva a bruttó, illetve a nettó tartalékarány, a készpénzarány és a pénzpiaci eszközök, valamint a kötvények betétekhez mért aránya befolyásolja. A tartalékarány és a készpénzarány növekedése mérsékli a hitelexpanziót, a kölcsönvett tartalékok arányának és a pénzpiaci eszközök, illetve kötvények betétekhez mért arányának növekedése viszont bıvíti a hitelexpanzió lehetıségét. Üzemgazdasági megközelítésben a Monobank esetére csak a 20%-os biztonsági célú tartalékolással számolva, a következıeket kapjuk. Ebben az egyszerő feltételrendszerben VLH=(RC/r) RC. A hitelmultiplikátorra a következık adódnak: VLH MB = h = RC / r RC = 1 r 1, RC ami megegyezik a (14) összefüggés eredményével, ha é=0, c=0 és RH=0. Numerikusan kifejezve a hitelmultiplikátor 4. A 30%.os készpénzkiszivárgást bevezetve a következıkhöz jutunk. Továbbra is VLH=D RC, viszont D=RC/(r+c). Ekkor VLH = h MB = RC /(r + c) RC RC + KPF = 1 r, r + c ami megegyezik a (14) összefüggés eredményével, ha é=0, és RH=0. Numerikusan kifejezve a hitelmultiplikátor 1,6. A Polak-modell leírása A Polak-modellt Szalkai István Monetáris irányítás címő munkája alapján ismertetem. A jelölésrendszerben ı hol magyar, hol angol rövidítéseket használ én következetesen az ı rövidítéseit használom, hogy összehasonlítható legyen a fentebbi könyvével. Csak az alapvetı elméleti összefüggésekre térek ki, esetleg a késıbb magyar adatokkal a gyakorlati verifikációt is meg lehetne nézni. Erre vonatkozó adatokat már elküldtem. A Polak modell egy összefüggésrendszer, mely a monetáris programozás alapazonosságából és a nemzeti statisztikai rendszerbıl vezethetı le. A modell kiindulópontja a Jegybank (vagy monetáris hatóság) és a kereskedelmi bankok konszolidált bankmérlege. A modell mindkét mérleg esetében eltekint a saját tıkétıl a forrásoldalon és a nem pénzügyi eszközöktıl (ingatlanok, berendezések, készletek, stb) az eszköz oldalon, illetve feltételezi, hogy a kettı nagyságrendje körülbelül azonos. Emiatt a bankok mérlegében csak követelések találhatók az eszközoldalon és kötelezettségek a forrásoldalon. A kötelezettségek és követelések a konszolidált kereskedelmi banki mérleg forrásoldalától eltekintve jövedelemtulajdonosonként vannak csoportosítva, míg a kereskedelmi bank forrásai likviditás szerint szerepelnek. A Jegybank sematikus mérlege
A két bank sematikus mérlege tehát a következı: 1. Ábra A jegybank mérlege Eszközök Források KKc- külfölddel szembeni követelések KP - kibocsátott készpénz Ebbıl: KPF - forgalomban levı készpénz KPB - bankokban levı készpénz KHc- államháztartással szembeni követelések KTc külföldi tartozások RH - kereskedelmi bankokkal szembeni KDc - államháztartás betétei követelések R kereskedelmi bankok kötelezı és szabad tartalékai Az egyszerősítés kedvéért nettósítsuk az államháztartással és a külfölddel szembeni követeléseket. Legyen NKKc, a jegybank külfölddel szembeni nettó követelései: NKKc=KKc-KTc Az NKKc jellemzıen pozitív, hiszen a Jegybanknak jelentıs devizatartalékokkal kell rendelkeznie az árfolyampolitika végrehajtásához. Minél szőkebb sávban mozoghat az árfolyam, a szükséges devizatartalék mértéke annál magasabb. A devizabetétek győjtése nem monetáris hatósági funkció. A korábbi években, mikor a Magyar Nemzeti Bank a kormány számára vett fel külföldön kölcsönöket, a devizaforrások állománya jelentıs volt. Az egyszintő bankrendszerben ugyanis a Jegybank kereskedelmi bankként is funkcionált és külföldön úgy jelent meg, mint az ország egyetlen kereskedelmi bankja. Hasonlóképpen NKHc, jelentse a jegybank államháztartással szembeni nettó követelését: NKHc=KHc-KDc Az államháztartás jegybanki betétei kincstári finanszírozás esetében nem léteznek. A jegybank közvetlenül az elsıdleges piacon az EU irányelvek és a magyar törvények szerint sem köteles finanszírozni az államháztartás hiányát. Ugyan direkt finanszírozási kötelezettsége a Jegybanknak nincs, azonban a monetáris politika eszközeként a piacon ad és vesz is állampapírt (általában repoügylet keretében). A költségvetés hitelfelvételében erıs szezonalitás érvényesül az adóbevételek szakaszos behajtása, illetve Magyarországon a privatizációs bevételek adósságtörlesztésre fordított része miatt. A refinanszírozási hitelek szerepe csekély. A fenti nettósítások után a jegybanki mérleg egyenlete a következıképpen írható fel: NKKc+NKHc+RH = KP + R A fenti képlet jobb oldalán a monetáris bázis és a kereskedelmi bankok jegybanknál elhelyezett betétei találhatók. A kibocsátott jegybankpénzbıl származó bevétel a költségvetést illeti és neve seniorage. Az egyenlıség bal oldalán látszik, hogy ez a kibocsátott pénz milyen csatornákon jut a forgalomba. Ezek az elsıdleges likviditás csatornái. Ha a jegybank nettó külföldi követelései növekednek (devizavásárlás, betétvisszafizetés), ha növekedik a nettó költségvetési hitelállomány (hitelállomány emelkedik, betétállomány csökken), vagy növekszik a monetáris intézetek számára nyújtott refinanszírozási hitel állománya. A teremtett pénz egy része a monetáris hitelintézetek tartalékképzési kötelezettségén keresztül a Jegybankba visszaszivárog, így a tartalékráta emelése úgy juttathatja többletpénz-kibocsátáshoz - így többletjövedelemhez - az államot, hogy a likviditás nem növekszik.
A likviditásigény elsısorban az inflációtól és gazdasági növekedéstıl függ. Ha az infláció magas, a jegybankpénz iránti igény folyamatosan növekszik. A gazdasági növekedésnek hasonló a hatása. A jegybankpénz iránti igényt befolyásolja még a gazdasági alanyok készpénztartási szokásai és a készpénzes fizetési módok elterjedése. A kereskedelmi bankok konszolidált sematikus mérlege 2. Ábra A kereskedelmi bankok konszolidált mérlege Eszközök Források CB - készpénz (u.a., mint jegybanki forrás) DL - látra szóló betét R - tartalékok (u.a., mint jegybanki forrás) DE - rövid lejáratra lekötött betét KKb- külfölddel szembeni követelések PE - rövidlejáratú értékpapírok KHb- államháztartással szembeni követelések B - hosszúlejáratú értékpapírok VLH - vállalati és lakossági hitelek RC - refinanszírozási hitelek (u.a., mint jegybanki eszköz) KTb - külföldi tartozások KDb - államháztartás betétei A kereskedelmi banki szektor változó kör, általában beleértjük a pénzteremtésre alkalmas intézményeket, tehát azokat, akik a vállalati és lakossági szektornak elszámolási betétszámla nyitására jogosultak. Magyarországon a bankok és a hitelszövetkezetek tartoznak bele ebbe a körbe. Az állammal és a külfölddel szembeni követeléseket a Jegybankhoz hasonló módon itt is nettósítjuk: NKKb=KKb-KTb Ha a nettó külföldi követelések állománya magas, ez azt jelenti, hogy a gazdaságban adott kamatszínvonal mellett nincs jövedelmezı befektetési lehetıség, ezért a hazai megtakarítások egy része külföldre távozik. A megtakarítások tehát kimennek a hazai gazdaságból. A devizaforrások jellemzıen lehetnek a rezindensek hazai pénzintézeteknél elhelyezett devizabetétei és a pénzintézetek külföldi hitelfelvételei. A betétek egy része látra szóló, amelyet a gazdálkodó alanyok devizában felmerülı fizetési kötelezettségeire tartalékolnak. NKHb=KHb-KDb A költségvetési betétek kincstári finanszírozás esetében nem a központi költségvetés, hanem az önkormányzatok, non-profit szervezetek betéteit jelenti. A bankok költségvetésnek nyújtott hitelei jelentısen meghaladják ezeket a betéteket. A kereskedelmi bankoknak több szempontból is érdemes állampapírt tartaniuk. Ezen lehetséges okok a következık: Likviditási tartalék - az állampapír a másodlagos piacokon gyorsan készpénzzé tehetı, de mégis fizet kamatot. Jegybanki repoügylet keretében jegybanki forrásokért felajánlható. Tıkemegfelelési mutató javítása - az állampapíroknak nincs hitelkockázatuk, ezért a tıkemegfelelési mutató 0%-al veszi figyelembe. A bankok javíthatják ezen mutatóikat, ha vállalati hitelek helyett állampapírokba csoportosítják át eszközeiket. Piaci kockázatok kezelése - állampapírok vételével a bankok piaci kockázata is csökkenthetı. Pl. fix kamatozású betétek esetében fix kamatozású állampapírba helyezik a bankok a pénzt. Ha a költségvetés hiteligénye jelentıs, az állampapírok magas hozamot is hozhatnak - kockázatmentesen. A kereskedelmi bankok mérlege a következıképpen néz ki:
KPB +R + VLH + NKKb+NKHb =DL+DE+PE+B+RH Mivel az egyenlıség bal oldalát már érintettük, nézzük a kereskedelmi banki forrásokat! A látra szóló és a lekötött betétek után a pénzpiaci értékpapírok következnek. Ezek állománya a következı jellemzı tételekbıl állhat: Kereskedelmi bankok betétgyőjtési céllal kibocsátott papírjai - a papírok neve rendkívül változatos (letéti jegy, takarékjegy, értékjegy, stb.). Közgazdasági értelemben nem igazán tekinthetık értékpapírnak, mivel nincs másodlagos piacuk. Lejárat elıtt csak annál a banknál lehet ıket visszaváltani, aki kibocsátotta ıket. Amíg a kereskedelmi bankok lakossági számlavezetését törvény korlátozta, a bankok értékpapírral győjtötték a forrásokat. Késıbb is jelentıs maradt az állomány, ugyanis értékpapír-kibocsátás esetén a bank mentesül a számlanyitás adminisztratív terheitıl. Ezért cserébe viszont magasabb kamatot kínál(hat) az ügyfélnek. Az új IMF szabvány már nem különbözteti meg a letéti jegyeket a bankbetétektıl, hiszen közgazdaságilag is lekötött betétnek minısülnek. Magyarországon az a különbség, hogy a betétekre automatikusan vonatkozik a kötelezı betétbiztosítás, míg az értékpapírokra csak akkor, ha a bank ezt megkötötte. Bankári elfogadvány - A bankra intézvényezett idegen váltó, amiben a bank kötelezettséget vállal arra, hogy a jövıben fizetni fog. A kereskedelmi ügyletek kifizetésére vonatkozó garanciavállalás egy elegáns formája. Magyarországon még nem elterjedt. A tıkepiaci hitelviszonyt megtestesítı értékpapírok (B) Magyarországon elsısorban az alárendelt kölcsöntıke formájában jelentkeznek. Konszolidált bankmérleg A konszolidáció során azok a tételek, melyek mindkét mérlegben szerepelnek (csak az ellentétes oldalon) kiesnek. Vonjuk össze az államháztartással és a külfölddel szembeni banki követeléseket: NKK=NKKc+NKKb NKH=NKHc+NKHb A konszolidált bankmérleg tehát a következı: NKK+NKH+VLH=KPF+DL+DE+PE+B A forrásoldal likviditás szerint van csoportosítva. A jobb oldal egyes tételeit összeadva a monetáris aggregátumokat kapjuk. M1 = KPF + DL M2 = M1 + DE M3 = M2 + PE Az M4-be már nem banki passzívák tartoznak. M4 = M3 + állampapírok Definiáljuk a nettó belföldi hitel fogalmát, ami nem más, mint a belföldi hiteleknek az a része, melyet nem értékpapírral, hanem bankbetéttel finanszíroznak. NDC (nettó belföldi hitel) = NKH + VLH - (PE + B) Azaz a nettó államháztartással szembeni követelés és vállalati-lakossági hitelek állományából levontuk a bankok által kibocsátott rövid és hosszú lejáratú értékpapírt. Az egyenlet a következıképpen egyszerősödik:
NKK + NBH = KPF + DL + DE = M2 A kapott egyenletet nevezik a monetáris programozás alapazonosságának. A tágan értelmezett pénztömeg (M2) áll a híres Fisher képlet M-jének helyén (M*V=P*T). Az egyenlet bal oldalán a nettó belföldi hitel és a nettó külföldi követelések szerepelnek. A pénzkereslet transzmissziós mechanizmusa A pénzkereslet transzmissziós mechanizmusát az alábbi ábra szemlélteti: NKK + NKH + RH A pénzkereslet transzmissziós mechanizmusa = MB M2 MD=MS=P*T m 1+ c r + c A monetáris bázis egyenlı a nettó külföldi követelés, a nettó költségvetési hitel és a refinanszírozási hitelállománnyal, hiszen a jegybankpénz ezen tételek növekedésekor kerül a forgalomba, illetve csökkenésükkor kerül ki, mint az elızıekben már láthattuk. Az M2 és az MB közötti kapcsolatot a pénzmultiplikátor adja meg. A multiplikátor levezetéséhez vonjuk össze a kereskedelmi bankok által birtokolt betéteket. Legyen: D = DL + DE KPF m M 1+ 2 KPF + D D 1 c = = = = + MB RC + KPF RC KPF r + c + Pénzmultiplikátor = D D Az RC/D - r megmutatja, hogy a kereskedelmi bankok győjtött betéteik mekkora részét tartják jegybankpénzben (saját maguknál (KPB) vagy a jegybanknál betétben (RC)). A hányadost effektív tartalékrátának nevezzük, megkülönböztetve a kötelezı tartalékrátától, ami csak a jegybanknál elhelyezett kötelezı tartalék és a betétek arányát mutatja. Az effektív tartalékráta ennél mindenképpen magasabb. A KPF/D - c megmutatja, hogy a gazdálkodói szféra készpénzállománya mekkora a bankbetéteihez képest. A mutatót készpénzhányadnak nevezzük és mértéke elsısorban a gazdasági intézmények állapotától függ (bankrendszer fejlettsége, lakossági pénztartási szokások), bár a kamatlábak nagysága is befolyásolja. Magyarországon 1995-ig a tartalékok nagysága a kötelezı tartalékrátához igazodott, azóta viszont jelentısen meghaladja azt. Az egyik oka ennek az, hogy a kötelezı tartalékra a Jegybank 95-óta fizet kamatot, másrészt a bankok passzív repoállománya (értékpapír fedezete mellett betét a Jegybankban) jelentısen megemelkedett. A jelentkezı többletlikviditás nem a hitelcélok hiányát jelzi elsısorban, hanem az adósok nagyobb kockázatát és az állampapírokon realizálható jelentıs reálkamatot. Másrészt a vonatkozó idıszakban a külföldi tıkebeáramlás is erısödött, ezt a jegybank a passzív repoállomány növelésével sterilizálta. A képletbıl látható, hogy az effektív tartalék csökkenti a multiplikációt, mivel az r mindig kisebb, mint 1. Ha a készpénzigény és a tartalékok nagysága nı, ez csökkenti a multiplikációt. v Motivációk Tranzakciós Óvatossági Spekulációs
Magyarországon 1982 után a készpénzarány növekedésnek indult. A kisvállalkozások engedélyezése után a gazdasági szereplık egy része is készpénzben intézte forgalmát. A 80-as évek elején alkalmazott visszafogás csökkentette a vállalati betétállományt is. A 80-as évek végén az ÁFA bevezetése, a negatív reálkamatlábak miatt a készpénzarány tovább nıtt. A 90-es években a kereskedelmi banki szolgáltatások színvonalának és az infláció növekedése miatt csökkent, de még 1994-ben is magasabb volt, mint 82-ben. Azóta a bankkártyák terjedése következtében folyamatosan évrıl évre csökken. A fentiekbıl is látható, hogy a multiplikátort minden gazdasági szereplı képes befolyásolni, a trendjét csak becsülni lehet. Mivel a monetáris bázis és az M2 közötti összefüggés bizonytalan a monetáris bázison keresztüli pénzszabályozás hatástalan. A multiplikátor bizonytalansága miatt a monetáris szabályozás a 80-az években elsısorban az M2-t tekintette szabályozandó tényezınek, beleértve a kereskedelmi bankok kibocsátott rövidlejáratú értékpapírjait is. Az M2 és a forgási sebesség szorzata adja a pénzkeresletet. A pénz keresletét Keynes nyomán három motiváció befolyásolja, melyek a forgási sebesség különbségeiben nyilvánulnak meg. Ezek a tranzakciós, az óvatossági és a spekulációs motivációk, mindegyikhez tartozik egy pénzkeresleti függvény. Mivel ez a három tényezı már makroökönómiából ismert lehet, én csak röviden térek ki rájuk: Tranzakciós motiváció: A készpénztartás egyik oka, hogy a gazdálkodó alanyok bevételei és kiadásai mind idıben, mind összegben eltérnek egymástól, és ezen különbségek áthidalására az alanyok pénzt tartalékolnak. A tranzakciós pénzkereslet nagysága egyrészt függ a nomináljövedelemtıl (ami áll a tranzakciók számából (reáljövedelem) és a tranzakciók árszintjétıl. Nagysága hosszú távon állandó és általában igaz, hogy az alacsonyabb jövedelmőek pénztartása nagyobb arányú, mint a magasabb jövedelmőeké. Másrészt a kamatláb nagysága befolyásolja mértékét (negatív irányba), illetve a tranzakciók lebonyolításának költségei (pozitív irányba). Óvatossági motívum - oka a fizetésképtelenség elkerülése. Gyors gazdasági átalakulás, recesszió, illetve hitelhiány (credit crunch) idején jelentısége megnı. A 90-es évek elején a lakossági megtakarítások megugrását az infláció mellett sokan az óvatossági motívumban vélték megtalálni. Spekulatív motívum - A kedvezı befektetési lehetıségekre való gyors reagálás miatti pénzkereslet. Keynes szerint mértéke elsısorban a nominális kamatlábak függvénye. Minél nagyobb a kamatláb, annál nagyobb a pénztartásból eredı kamatveszteség. Magyarországon a forgási sebesség a 80-as évek közepéig nem sokat változott, mértéke 2 körül alakult, utána fokozatosan növekszik. A híres Fisher képletben a pénzkínálat (kereslet a reáljavakra) másik oldalán a pénzkereslet áll (reáljavak kínálata). A keynesi és a monetáris iskola eltérıen vélekedik a pénzmennyiség és a pénzkínálat kapcsolatáról, azaz a v természetérıl. A monetaristák szerint a pénzmennyiség (M2) változása azonos irányú és arányú változást eredményez a pénzkínálatban és a nomináljövedelemben, azaz fix forgási sebességet (v) tételeznek fel. Mivel a reáljövedelem (T) a gazdaság természetes növekedési rátája szerint változik, melyet csak rövid távon befolyásolhat a pénzkínálat, ezért a Fisher képlet egyenletében a T exogén, a monetáris politika csak az árszínvonalra képes hatni. Ha az M2-t alacsonyan tartjuk, a természetes növekedési ráta közelében, akkor alacsony inflációt ( P) kapunk. A gazdaság mőködésébe beleszólni nem szabad, mivel kiegyensúlyozó mechanizmusok egyébként is biztosítják az optimális mőködést. A transzmissziós mechanizmusban a monetaristák nem adnak a kamatlábnak szerepet, a reálkamat állandó és a gazdaság természetes növekedési rátájával egyezik meg.
A keynesi vélekedés szerint a gazdaság önszabályozó képessége gyenge, emiatt aktív gazdaságpolitika szükséges. Ennek eszköze elsısorban a fiskális politika, ennek finanszírozására (NKH) viszont nıni fog a monetáris bázis. A v csak rövid távon állandó, középtávon a motivációk változására módosul. A P exogén, mivel ár és bérmegállapodások kérdése. Ebbıl következik, ha M2 nı a reálgazdaság nıni fog, amennyiben az ár és bérmegállapodások sikeresek. A Polak modell A Polak modell gondolatmenete a monetarista állásponthoz áll közel. Eltekint a kamatlábak és az árfolyam reálgazdaságot befolyásoló szerepétıl és a forgási sebességet és a késıbb részletezett importhányadot hosszabb távon is állandónak fogja fel. A modellben kitüntetett szerepe van a pénztömegnek (M2). A Modell a fentebb részletezett állományi változók változásaival, azok közötti összefüggésrendszerrel operál. Kiindulópontja a monetáris programozás alapazonossága. Dinamizáljuk a jegybanki alapegyenletet és a monetáris programozás alapazonosságát! NKK + NKH + RH = KPF + RC c c NKK + NBH = M2 = KPF + DL + DE,ahol NKK - a bankrendszer nettó külföldi követelésének változása, RC - a monetáris szektor tartalékainak változása, (készpénz a bankokban és a jegybankban lévı tartalékok) NBH - a bankrendszer nettó belföldi hitelének változása, M2 - a pénztömeg változása stb. egy adott idıszak alatt. Az elsı egyenlet a monetáris bázis kibocsátásának eloszlását mutatja, míg a második egyenlet azt, hogy a teremtett összpénz-mennyiség (likviditás) hogyan oszlik meg a külföld és a belföld között. Nézzük a modell egy alkalmazását! Tételezzük fel, hogy az ország súlyosan eladósodott (azaz NKK erısen negatív). A helyzeten javítani kell, azaz a NKK-nek növekednie kell. Mit kell ehhez tenni? Rendezzük át az elıbbi egyenletet NKK-re: NKK = M 2 NBH Ahhoz, hogy az eladósodottság csökkenjen a bankok forrásainak növekednie kell, miközben a nettó belföldi hitelfelvételnek csökkennie. A nettó belföldi hitelfelvétel csökkentéséhez csökkenteni lehet az állami hitelfelvételt (kisebb államháztartási deficit révén) és/vagy a lakossági- vállalati szféra hitelfelvételi hajlandóságát lehet mérsékelni. A megtakarításokat erısíteni szükséges. A költségvetési deficit csökkentése a fiskális politika feladata, a lakossági megtakarítások ösztönzése és a vállalati/lakossági hitelállomány csökkentése a monetáris politikáé. A monetáris hatóság kevesebb refinanszírozási hitelt nyújt és visszafogja a költségvetés közvetlen hitelezését, ezáltal is csökkentve a monetáris bázist. Nézzük most meg, hogy mivel egyezik meg a bankrendszer nettó külföldi követelésének változása. Ez gyakorlatilag nem más, mint a folyó fizetési mérleg ± a nem monetáris (azaz nem bankon keresztül történı) tıkemozgás. A nem monetáris tıkemozgás (rövidítve NMT) lehet a vállalkozások által nyújtott vagy adott közvetlen külföldi hitel, a privatizációs bevétel. Ha nincs monetáris tıkemozgás, akkor a folyó fizetési mérleg és a NKK megegyezik. A folyó fizetési mérleget hazai devizában számolva a következıképpen írhatjuk fel: NKK=CAB + NMT =(X - M + NFY + NT) + NMT, ahol CAB - folyó fizetési mérleg egyenlege egy adott idıszakban X - adott idıszakban az áruk és szolgáltatások exportjából származó pénzbevétel M - adott idıszakban az áruk és szolgáltatások importjából származó pénzkiadás