A fövényre épített ház A fordításelméletek tudomány- és nyelvfilozófiai alapjai

ALBERT SÁNDOR A fövényre épített ház A fordításelméletek tudomány- és nyelvfilozófiai alapjai Áron Kiadó Budapest, 2011

2 «Jobb megvitatni egy kérdést anélkül, hogy eldöntenénk, mint eldönteni anélkül, hogy megvitatnánk.» Joseph Joubert (1754 1824)

3 Tartalomjegyzék Előszó... 4 Bevezetés... 5 1. A fordítás elmélete a tudományfilozófia felől... 13 1.2. A fordításról való beszéd: a fordításelmélet metanyelve... 22 1.3. Elméletek-e a fordításelméletek?... 28 1.4. A fordításelmélet és a fordítási gyakorlat viszonya... 36 1.5. Fordításelméletek, de milyen fordításé?... 46 2. A fordítás elmélete a nyelvfilozófia felől... 57 2.1. A fordítás paradoxonjai... 58 2.2. A fordíthatóság/fordíthatatlanság kérdése... 66 2.2.1. A fordíthatatlan szó... 78 2.2.2. A fordíthatatlan mondat... 89 2.2.3. A fordíthatatlan vers... 105 2.3. Fordítható-e a fordíthatatlan?... 128 2.4. A módszer, avagy hogyan beszéljünk a fordításról?... 134 2.5. Az ekvivalencia (és illúziója)... 145 2.6. A fordítási folyamat ideális modellje... 161 2.7. A fordítási hiba... 186 3. A filozófiai diszkurzus fordítása... 198 3.1. A filozófiai diszkurzus... 199 3.2. A fordíthatatlan filozófiai mű: a Lét és idő... 224 3.3. A heideggeri filozófiai diszkurzus szavai... 235 3.4. Hogyan fordítják a fordítók a heideggeri filozofémákat?... 240 3.6. Fordítói eljárások... 258 Zárszó... 281 Felhasznált irodalom... 284 Források... 284 Tudományos szakirodalom... 291 Melléklet... 309

4 Előszó Ez a könyv a 2000-ben a bécsi Edition Praesens gondozásában megjelent Übersetzung und Philosophie, valamint a 2003-ban a Tinta Könyvkiadó által (kétszer is) kiadott Fordítás és filozófia című könyvem kibővített és átdolgozott változata. Ha valaki összehasonlítja ezt a művet az említett könyvekkel, számos átfedést és ismétlődést fog találni, de azt is látni fogja, hogy az alapkérdésekben a véleményem az eltelt évek alatt szinte semmiben sem változott. Bizonyos vonatkozásokban, egyes részletek tekintetében olvasmányaimnak és az azóta végzett kutatásaimnak köszönhetően nézeteimet, álláspontomat több helyen is finomítottam, árnyaltam. Mégis, mindvégig a fordítás(elmélet) és a (nyelv)filozófia kapcsolata áll érdeklődésem középpontjában, mivel meggyőződésem, hogy a legfontosabb kérdésfelvetések és az alapvető problémák mindkét diszciplína esetében ugyanazok, és saját eredményeiket új nézőpontokkal kiegészítve kölcsönösen gazdagíthatják egymást. Természetesen az itt leírt nézetek az én jelenlegi álláspontomat, az én saját véleményemet tükrözik, amely mögött több évtizedes oktató- és kutatómunka, fordítói és kontrollszerkesztői tapasztalat áll. Néhány szó a címről. A fövényre épített ház metaforikus képét Károlyi Gáspár Biblia-fordításából (Máté 7. 26.), valamint a Noretta Koertge által szerkesztett A House Built on Sand: Exposing Postmodernist Myths about Science című, 1998-ban Oxfordban megjelent könyvéből vettem át, mert találóan kifejezik, mit gondolok a fordítás(nak nevezett tevékenység) tudományelméleti és nyelvfilozófiai megalapozottságáról. Munkám megírása során igyekeztem megfogadni azokat az észrevételeket, kritikákat, segítő szándékú megjegyzéseket, melyeket a 2000-ben megvédett habilitációs értekezésem opponensei és 2003- as könyvem bírálói fogalmaztak meg dolgozatommal kapcsolatban. Ezekért mindenekelőtt Klaudy Kingának tartozom köszönettel, akivel annak ellenére, hogy bizonyos kérdésekben eltérő álláspontot képviselünk több évtizedes kollégiális munkakapcsolat, sőt barátság köt össze.

5 Bevezetés Érdemes-e arról írni, amiről már úgyis nagyon sokat írtak? [...] Vagy megfordítva, talán éppen arról érdemes írni, amit sokan megkíséreltek megmagyarázni, mivel a kísérletek száma bizonyítja a vállalkozás nehézségét és fontosságát? Ezekkel a szavakkal kezdődik Joós Ernő Magyar Heidegger című könyvének bevezetője (Joós 1998a: 3), és ennél jobban mi sem tudnánk megfogalmazni kételyeinket vállalkozásunk ellentmondásosságát illetően. Hiszen a fordítással, a mű- és szakfordítás különböző nyelvészeti, irodalmi, kommunikációelméleti, szemiotikai, kulturális, pragmatikai, pszicho-, szocio- és etnolingvisztikai, hermeneutikai, terminológiai, stilisztikai, módszertani aspektusaival ma már áttekinthetetlen mennyiségű szakirodalom foglalkozik, a nagyobb könyvtárakban és könyvesboltokban külön polcokon sorakoznak a fordítás témaköréhez tartozó művek. Igaza lenne Ferdinand de Saussure-nek, aki a Cours de linguistique générale elején azt írja, hogy a szempont határozza meg a tárgyat? Eszerint annyi féle fordítás létezik, ahány féle szempontból vizsgáljuk? Vagy van azért valamiféle generikus fordítás(fogalom), a sokféleség mögött mégis lenne valami egység? A fordításelmélet olyan diszciplína, amely az idők folyamán hol az irodalomtudomány, hol a hermeneutika, hol az esztétika, hol a nyelvészet, hol a kommunikációelmélet, hol a szemiotika vizsgálódási köréhez tartozott, és az elektronikus adatfeldolgozó és információátviteli eszközök rohamos fejlődésével napjainkban egyre újabb és újabb tudományterületeket hódít meg (gondoljunk például a filmfeliratozással vagy a gépi fordítással kapcsolatos problémákra). A fordítással foglalkozó óriási és folyamatosan növekvő szakirodalmat látva az ember hajlamos elbizonytalanodni és egyre inkább az a benyomása támad, hogy mindent megírtak a fordításról, ma már nem lehet semmi újat mondani róla. De közben mégis valami furcsa hiányérzet kezd kialakulni benne. Azt tapasztalja, hogy miközben a fordításról szóló beszéd, a traduktológia szüntelenül gyarapodik, szélesedik és gazdagodik, addig az az alap, amire ennek az elméleti diszkurzusnak épülnie kellene, vagyis a leírás, a traduktográfia szintje alig van kidolgozva, és az is összemosódik a kontrasztív grammatikával, a stilisztikával és a fordításkritikával: nincs tehát elkülönítve egymástól a leírás (a graphos), a kritika (a

6 kritiké) és a róla szóló beszéd, értekezés (a logos) három szintje. Pedig Kornis Gyula már 1922-ben figyelmeztetett arra, hogy a leírás és a magyarázat kellő viszonya elengedhetetlen föltétele a tudomány fejlődésének. A tudományok fejlődését sokszor hátráltatta az a tévedés, hogy a magyarázatra való törekvés megelőzte maguknak a magyarázandó tényeknek pontos elemzését és leírását (Kornis 1922: 99, kiemelés az eredetiben). De hivatkozhatunk Teller Ede atomfizikusra is, aki interjúkötetében ezt nyilatkozta a materialista fizikusokról és filozófusokról: Elkerülhetetlen volt, hogy a tudósok jó része minden létező alapjának és magyarázatának az anyagot tekintse ide értve magát az embert is. E materialista filozófusoknak azonban volt egy végzetesen gyenge pontjuk: túlságosan keveset tudtak magáról az anyagról (Teller & Zeley 1990: 82). Egy kicsit nekünk is az az érzésünk, hogy a fordítással foglalkozó kutatók, alkalmazott nyelvészek és más szakemberek egy része mintha túlságosan keveset tudna magáról a fordításról. Nemzetközi konferenciák résztvevőjeként sokszor megdöbbentett, mennyire meg vannak győződve némely előadók saját elméleteik helyességéről, és még a szakmailag elismert nyelvfilozófusok is milyen gyakran tévesztik össze a megismerés tárgyának ontológiáját a tárgy megismerésének ontológiájával. Úgy tűnik, mintha nem lennének kellőképpen átgondolva ennek a fordítástudománynak vagy fordításelméletnek nevezett diszciplínának a tudományfilozófiai alapjai; egyre csak növekszik az épület, de mintha hiányoznának alóla az alapok. A fordításelmélet feltűnően aluldeterminált a fordítási gyakorlat, a fordítási tapasztalat által, amire pedig épülnie (és építenie) kellene. Erre utal a fövényre épített ház bibliai képe. Jelen könyv ezt a hiányosságot szeretné ha nem is teljesen felszámolni, de legalább csökkenteni, megpróbálva valamelyest hozzájárulni a fordításelmélet(ek) tudományelméleti, tudományfilozófiai és nyelvfilozófiai alapjainak lerakásához. Egyfelől olyan kérdéseket vet fel, amelyekkel munkája során minden gyakorló fordító szembe kerül, és amelyeket még a fordítással nem foglalkozó emberek is gyakran feltesznek, például: Mi az oka annak, hogy különböző időpontokban ugyanazon (vagy különböző) fordító(k) által lefordított szövegek nem lesznek sem teljesen egyformák, sem teljesen különbözőek? Mi számít egy másik szöveg helyes (jó, pontos, hű, megfelelő, elfogadható) fordításának? Milyen szempontok alapján tekintünk egy szöveget egy másik szöveg fordításának? Mi tesz két

7 (vagy több) különböző nyelvű szöveget egymás fordításává? Ki dönti ezt el, és milyen megfontolások alapján? Hol végződik egy szöveg fordítása, és hol van az a határ, ahol már nem fordításról, hanem átdolgozásról, adaptációról beszélünk? Mi az oka annak a furcsa, már-már paradox helyzetnek, hogy egy nyelvileg pontos szó szerinti fordítás annál élvezhetetlenebbé válik, minél jobban ragaszkodik az eredetihez (vagyis minél pontosabb nyelvileg), míg az eredeti szövegtől bátran eltérő, sokszor nyelvi hibákkal teletűzdelt fordítások sokszor nagy tetszést váltanak ki az olvasók részéről, és gyakran élvezhetőbbek, mint az előbbiek? Jó-e az, ha egy műfordító maga is elismert író vagy költő, vagy éppen az lenne a kívánatos, hogy a fordító ne legyen maga is író vagy költő, mert így saját stílusa óhatatlanul rajta fog maradni a fordításokon? Meggyőződésünk, hogy az ilyen jellegű kérdésekre csak egy nyelv- és tudományfilozófiailag megalapozott fordításelmélet képes választ adni. Másfelől és talán ez még az előbbinél is fontosabb célja a könyv szeretné bemutatni: hogyan érdemes gondolkodni, beszélni, írni, teoretizálni, filozofálni a fordításról. Tagadhatatlan, hogy a fordításelmélet(tel való foglalkozás) kezdettől fogva felvet egy sor tudományfilozófiai, tudományelméleti jellegű kérdést, és az is könnyen igazolható, hogy minden fordításelmélet implicit módon magában foglal más elméleteket és diszciplínákat is: filozófiát, szemiotikát, hermeneutikát, nyelvelméletet, irodalomelméletet, kommunikációelméletet, logikát, retorikát, stilisztikát, beszédaktus-elméletet, pragmatikát stb. Ebben a könyvben a fordításnak ezen aspektusait csak érintőlegesen (vagy egyáltalán nem) fogjuk tárgyalni, mivel a fordítástudományi szakirodalom túlnyomó többsége éppen a felsorolt megközelítések vizsgálatával foglalkozik. A nyelvről való gondolkodás, a nyelvfilozófia hatalmas fejlődésen ment át az elmúlt néhány évtizedben, és úgy tűnik, a fordításelmélet ezeket az eredményeket mindezideig nem építette be kellő mélységben saját vizsgálódásaiba. Pedig a tudományos gondolkodás a történelem folyamán soha nem vált el teljesen a filozófiai gondolkodástól. Amióta fordítás létezik, mindig is születtek vélekedések, nézetek, állásfoglalások például a fordíthatóság/fordíthatatlanság örökzöld témakörében: ezek a nézetek mindig az adott korszak episztéméjét és a fordításról való gondolkodását tükrözik és így is kell értékelnünk őket. Mindazonáltal ez a problémakör amely a

8 nyelvről és a fordításról való filozofálás egyik sarkalatos pontja, amellett talán legszebb érintkezési területe a nyelvfilozófiának és a fordításelméletnek ma még messze nincs megfelelő alapossággal és tudományossággal feldolgozva. A könyv három fő részből áll. Az első, teoretikus fejezet a fordítástudomány általános tudományelméleti problémáinak vizsgálatával foglalkozik. Ebben a részben olyan kérdéseket tárgyalunk meg, mint a diszciplína elnevezése, a fordításdefinícók, a fordításelméletek, a fordításelmélet és a fordítási gyakorlat viszonya stb. A második nagy fejezetben a fordításelmélet néhány kategóriáját vesszük vizsgálat alá nyelvfilozófiai nézőpontból: az ekvivalenciát, a fordíthatóság és fordíthatatlanság témakörét, a(z elméleti) nyelvészet és a fordítás- (elmélet) alapvető oppozícióit, a fordítási hiba természetét, megjelenését, fajtáit és okait, valamint a módszer kérdéseit stb. A könyv harmadik részében egy speciális teoretikus diszkurzustípus, a filozófiai diszkurzus fordítási kérdéseit elemezzük. E diszkurzusfajta kiválasztása egyáltalán nem véletlen, hanem tudatos megfontolás eredménye: csaknem négy évtizedes fordítói és kontrollszerkesztői munkám lényegében ehhez a szövegtípushoz kapcsolódik; egyetlen regény és néhány novella kivételével különböző kiadók megbízásából mindig társadalomtudományi (filozófiai, nyelvészeti, történelmi, irodalomelméleti, szociológiai, szemiotikai, pszichoanalitikus stb.) szövegeket fordítottam és kontrollszerkesztettem. Mi indokolja egy ilyen, a fordítás tudományelméleti és nyelvfilozófiai kérdéseit tárgyaló könyv megírását? A fordítás általános problémáival foglalkozó mű jelenleg nem túl sok van forgalomban Magyarországon, bár az utóbbi években számuk örvendetesen növekszik. A két alapmű Dr. Tarnóczi Lóránt Fordítókalauza és Szabó Ede A műfordítás című könyve több mint negyven évvel ezelőtt jelent meg, azóta egyiket sem adták ki újra. A műfordítás ma című tanulmánykötet is harminc évvel ezelőtt hagyta el a nyomdát. 1994-ben a Scholastica Kiadó jelentette meg Klaudy Kinga A fordítás elmélete és gyakorlata című könyvét (időközben két kötetben, átdolgozva és kibővítve többször is kiadták), amelynek első része kitűnő bevezetést nyújt a fordítás általános problémáiba, bemutatva a fordítástudomány jelenlegi helyzetét és fő kutatási irányzatait. Bevezető jellege miatt azonban nem foglalkozik részletesen azokkal a tudományelméleti problémákkal, amelyek tárgyalását jelen könyv tekinti

9 feladatának. A Balassi Kiadó Pont fordítva című sorozatának több kötete mindenekelőtt a 2007-ben megjelent Kettős megvilágítás című szöveggyűjtemény (Józan Jeney Hajdu 2007) ugyancsak érinti az általunk vizsgált témakört. Évtizedek óta forgalomban van néhány, folyamatosan újrakiadott angol, francia, német és orosz nyelvű bevezetés, összefoglaló mű (Mounin 1963, Gentzler 1993, Larose 1989, Wills 1977, Koller 1979, Fjodorov 1968, Bassnett-McGuire 1980 stb.) és szöveggyűjtemény (Bart Klaudy 1986, Newmark 1988, Venuti 2000 stb.), ezek szerzői-szerkesztői is érintik a minket érdeklő problémákat, de részletes tárgyalásukra nem vállalkoznak. Pedig a fordítás tudományfilozófiai kérdései iránt még a gyakorló fordítók körében is óriási az érdeklődés, nem beszélve az alkalmazott nyelvészekről, az idegen-nyelv szakos tanárokról, az irodalmárokról, filozófusokról és más elméleti szakemberekről. A megszokottnál talán többször élek azzal az eljárással, hogy egy-egy szó vagy kifejezés mögött szögletes zárójelben feltüntetem valamelyik idegen nyelvű megfelelőjét is. Teszem ezt elsősorban azért, hogy ilyen módon is érzékeltessem: mennyire nyelvhez, egy adott nyelv gondolkodásmódjához vannak kötve fogalmaink, és egy-egy szónak, (szak)kifejezésnek, filozofémának sokszor mennyire eltérő nyelvi és szociokulturális konnotációi vannak az egyes nyelvekben. Igyekeztem amennyire lehetett csökkenteni a nyelvi példák számát, de nem akartam konkrét példák nélküli általános, ködös eszmefuttatásokba sem bocsátkozni. Szeretném remélni, hogy sikerült megtalálnom az optimális arányt a konkrét példamennyiség (a leírás) és az ezekre épülő, ezekből kiinduló, ezekre reflektáló fejtegetések, eszmefuttatások, elmélkedések (a teoretizálás) között. Mivel ebben a könyvben mindvégig a fordításról és nyelvről (langage), nyelvekről (langues) lesz szó, az esetleges félreértések elkerülése érdekében már most, munkánk legelején szeretnénk néhány tézisszerű állítást megfogalmazni, néhány fontos tematikai megszorítást tenni. Ismeretes, hogy Roman Jakobson egy a 60-as évek közepén írott cikkében különbséget tett az egy nyelven belüli fordítás (átfogalmazás, rewording, traduction intralinguistique), a nyelvek közötti fordítás (tulajdonképpeni fordítás, translation proper, traduction interlinguistique) és a különböző szemiotikai rendszerek közötti

10 fordítás (átalakítás, transmutation, traduction intersémiotique) között (Jakobson 1966: 233, ill. Jakobson 1972: 425; Venuti 2000: 138-143; e felosztás javított, kibővített változatát ld. Toury 1987). Roman Jakobson, mint látjuk, a megszokottnál tágabb értelemben használja a fordítás szót, a hétköznapi nyelvhasználat viszont fordításon csak a nyelvek közötti (interlingvális) vagyis egyik nyelvről a másikra történő fordítást érti. Fejtegetéseink során mi is mindvégig ebben az utóbbi értelemben fogunk beszélni a fordításról: a forrásnyelv és a célnyelv tehát minden esetben két, egymástól különböző nyelv, két különböző jelrendszer lesz, még érintőlegesen sem foglalkozunk a Jakobson által említett két másik fordításfajtával. Fordításon minden esetben írásban történő nyelvi tevékenységet értünk. Nem fogjuk tárgyalni sem a (szóbeli) tolmácsolás, sem a filmfeliratozás speciális problémáit, még akkor sem, ha elfogadjuk, hogy mindkettőnek vannak a fordítással közös sajátosságai. A különbségek azonban mégis nagyobbaknak tűnnek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a jó tolmács általában nem jó fordító, aminek oka éppen a két tevékenység eltérő mivoltában rejlik. Elég itt utalnunk arra az alapvető különbségre, hogy míg a fordítási művelet nagyfokú figyelemösszpontosítást követel a fordító részéről, addig a tolmácsolás, éppen ellenkezőleg, a figyelem megosztását kívánja meg. A fordítónak elvileg korlátlan idő áll rendelkezésére ahhoz, hogy a legjobb megoldást megtalálja, a tolmácsnak viszont sokszor a pillanat tört része alatt kell valamilyen elfogadható (még ha nem is feltétlenül a legjobb) megoldást produkálnia, stb. A napjainkban a kutatás előterébe került filmfeliratozásnak ahol a forrásnyelvi szöveg szóbeli, a célnyelvi pedig írott olyan speciális (ritmikai, prozódiai, hangsúlyozásbeli és egyéb) problémái vannak, amelyek tárgyalása szétfeszítette volna jelen munka kereteit. Mindvégig emberi fordításról fogunk írni; a gépi fordítással kapcsolatos kérdéseket alig-alig fogjuk érinteni. Meggyőződésünk szerint ugyanis a gépi fordításnak alapvetően másféle problémái vannak, mint az ún. emberi fordításnak. Ezek elemzésébe nem szándékozunk itt részletesen belemenni, csupán arra a nem elhanyagolható különbségre hívjuk fel a figyelmet, hogy míg az emberi fordítás esetében óriási szerepe van a fordítás ún. humán tényezőinek, a gépi fordítás esetében ezekkel a tényezőkkel egyáltalán nem kell számolnunk. A gép villámgyorsan dolgozik az emberhez

11 képest, soha nem fárad el, ezerszer is könnyedén megismétli ugyanazt a műveletet, nem kell megértenie és értelmeznie a szöveget, a célnyelvi szöveg megszerkesztéséhez nem kell felhasználnia a világra vonatkozó háttérismereteit, lényegében nem is (szöveget) fordít, hanem nyelvi egységeket (morfémákat, szavakat, szintagmákat, idiomatikus szerkezeteket stb.) kódol át egyik nyelvi rendszerből a másikba. A fő különbség azonban mégis az, hogy ha egy gép százszor lefordítja ugyanazt a szöveget, akkor a célnyelvi szövegek mind a száz esetben az utolsó írásjelig meg fognak egyezni, ha viszont egy ember fordítja le százszor egymás után ugyanazt a forrásnyelvi szöveget, akkor a célnyelvi szövegek (hacsak az illető nem tanulta meg közben kívülről saját fordítását) soha nem lesznek sem teljesen egyformák, sem teljesen különbözőek. Ezért is jegyezte meg már az 50-es években egy Yehoshua Bar-Hillel nevű, lengyel származású izraeli matematikus, hogy egy gép fordítói teljesítményét igazán csak egy másik gép tudná értékelni. Az ember viszont elgondolkodhat azon, hogy Erich-Maria Remarque német származású amerikai író Zeit zu leben und Zeit zu sterben című regényét Michel Tournier francia író milyen megfontolások alapján fordította le L île d Espérance címmel. 1 Michel Tournier valószínűleg meg tudná indokolni, miért változtatta meg a regény címét, és nyomós érvekkel alá is támasztaná címválasztását, a francia olvasó pedig vagy egyetértene vele, vagy nem. A gép azonban ilyen változtatásra önmagától soha nem lenne képes, egy ilyen megoldási lehetőség fel sem merülne számára. Egyáltalán nem fogunk szólni az ún iskolai vagy tanfordítás (francia terminológiával: version és thème) módszertani, pedagógiai, didaktikai kérdéseiről sem, e témakör szakirodalma már egyébként is szinte áttekinthetetlen. Fordításon tehát a továbbiakban mindvégig szövegfordítást (francia elnevezéssel: traduction) fogunk érteni, nem pedig az egyes nyelvtani jelenségek megtanítását, begyakoroltatását 1 Erich-Maria Remarque: Zeit zu leben und Zeit zu sterben, Aufbau Verlag, Berlin, 1957. Magyarul Szerelem és halál órája címmel jelent meg Ungvári Tamás fordításában (Forum Könyvkiadó, Novi Sad 1966). Ugyancsak Ungvári Tamás fordításában adta ki később, 1983-ban a budapesti Árkádia Kiadó is, itt azonban a regény eredeti címe már nem német, hanem angol nyelvű (A Time to love and a Time to die). A francia cím jelentése: A reménység szigete.

12 célzó vagy elősegítő kétnyelvű grammatikai gyakorlatokat (exercices grammaticaux bilingues), és nem is a nyelvtudás fejlesztésére vagy felmérésére szolgáló tanfordítást. Nem foglalkozunk a fordítás(tudomány) történetével, nem célunk a fordítással kapcsolatban az idők folyamán (hazánkban vagy más országokban) kialakult különböző nézetek, álláspontok, felfogások, vélekedések és a hozzájuk köthető szerzők, művek ismertetése. Ez a témakör ugyanis olyan hatalmas és parttalan, hogy egymagában kitelne belőle egy teljes könyv, és csak az anyag összegyűjtéséhez hosszú évekre lenne szükség. Végezetül egy utolsó megszorítás: a fordítás valamennyi kérdését az irodalmi és (főleg) a teoretikus szövegtípus (discours littéraire és discours théorique culturel) által felvetett problémák felől fogjuk megközelíteni. Ezért nem tárgyaljuk az ún. szakfordítás (orvosi, műszaki, jogi, pénzügyi, adminisztratív, közigazgatási, Európai Uniós szövegek) speciális fordítási kérdéseit, amelyekkel a hivatásos fordítóknak és a fordítóirodák munkatársainak folyamatosan meg kell küzdeniük, és amelyek középpontjában főleg a terminológiával kapcsolatos problémák állnak.

13 1. A fordítás elmélete a tudományfilozófia felől

14 1. 1. A diszciplína elnevezéséről és a fordításdefiníciókról Radó Antal könyvét a múlt század elején A fordítás művészete címmel adta ki a Franklin Társulat (Radó 1909). Egy csaknem nyolc évtizeddel később megjelent fordításelméleti szöveggyűjtemény azonban már A fordítás tudományáról beszél (Bart Klaudy 1986). Művészet vagy tudomány-e a fordítás? Vagy mindkettő egyszerre? A műfordítás inkább művészet, a szakfordítás pedig inkább tudomány? A fordításra is érvényes lenne az a megállapítás, hogy mint minden diszciplína, ez is művészetként kezdődik, és tudományként végződik? Milyen jellegű tevékenység a fordítás és milyen jellegű az a tudomány, amely ezt a tevékenységet tekinti kutatása tárgyának? Ezekről a kérdésekről lesz szó ebben a fejezetben. A tudományok mindig ismeretelméletekre támaszkodnak, ezért minden tudománynak saját magának kell megkonstruálnia tulajdon ismeretelméletét és kidolgoznia terminológiáját. Az első episztemológiai jellegű kérdés tehát nagyjából az alábbi módon fogalmazható meg: ki lehet-e jelölni a társadalomtudományokon belül egy olyan részterületet, amelyet fordításelméletnek vagy fordítástudománynak nevezhetünk, lehet-e tematizálni e részterület problémáit, meg lehet-e határozni tulajdonképpeni tárgyát és céljait, konceptualizálni fogalmait, kidolgozni módszereit, kialakítani fogalomrendszerét, terminológiai apparátusát? Hogy ezekre a kérdésekre valamilyen választ adhassunk, ahhoz előzőleg azt kellene tisztáznunk, mit értünk tudományon és milyen tevékenységet jelölünk a fordítás szóval. Magának a tudomány szónak többféle értelmezése van. A XX. század tudomány-fogalma egyet jelent a bizonyosság keresésével. S ha ez elérhetetlennek bizonyul, akkor a tudományosság a másik végletbe csap át és abban lesz biztos, hogy semmit sem lehet tökéletesen megismerni, különösen nem azt, ami emberi, vagy szellemi tevékenységből ered [...] Így jutunk el a tudomány paradoxonhoz hasonló meghatározásához: a tudomány lényegéhez hozzátartozik a bizonyítás módszere. Ebben a meghatározásban a paradoxon éppen az, hogy a tudomány fogalma a bizonyítás módszere szerint változik (Joós 1991: 74, kiemelés az eredetiben). A fordításról való tudásunk egy bizonyos tudás, a tudás egy bizonyos fajtája, a fordítástudomány pedig a tudomány egy bizonyos formája. De vajon milyen? Ehhez előzőleg azt is

15 tudnunk kellene, mit értsünk fordításon? Ez korántsem egyszerű kérdés. Tudománynak, művészetnek, papi szertartásnak vagy éppen ellenkezőleg, szentségtörésnek tekintsük-e a fordítást? A fordítástudomány nagy öregje, Eugene A. Nida így vélekedik erről: Hogy a fordítást tudománynak kell-e tekintenünk, az attól függ, mit tekintünk fordításnak. Ha a fordítás szóval csak azt a tényleges folyamatot jelöljük, amely abból áll, hogy egy verbális üzenetet egy másik nyelv nyelvi eszközeivel reprodukálunk, akkor ez nem tudomány. Az ebben a nyelvközi kommunikációban benne rejlő tevékenység azonban nagyon is lehet tudományos kutatás tárgya. Egy verbális kommunikációs aktus nem tudomány, de maga a beszéd képezheti tudományos elemzés, leírás vagy magyarázat tárgyát (Nida 1976: 66). A dolgok további bonyolítása helyett induljunk ki inkább az általunk vizsgált diszciplína nevéből, magából az elnevezésből. A fordítástudomány elnevezést a német Übersetzungswissenschaft tükörszavaként nagyon nem szívesen és csak alkalmasabb magyar megfelelő hiányában használjuk mindazon kutatások összefoglaló jelölésére, amelyek a fordításra, a fordítási tevékenységre irányulnak. A magunk részéről szerencsésebbnek tartjuk az angol translation studies vagy a translatology (francia változatban: traductologie) elnevezést, noha az angolszász és a francia nyelvű szakirodalomban felbukkan a science of translation (science de la traduction) és a translation theory (théorie de la traduction) terminus is. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a tudomány szó ebben az esetben semmiképpen sem mai jelentésében értendő, mert míg a francia és angol science terminusnak pontos episztemológiai modell jelentése van, addig a német Wissenschaft jelentése sokkal szélesebb: inkább szociokulturális (sőt szocio-professzionális) kategóriáról van szó. A teológiát is lehet Wissenschaftnak nevezni (lásd a keresztény középkor scientia sacra-ját), mi azonban nyilvánvalóan nem ebben a túlságosan széles értelemben használjuk ezt a szót (Ladmiral 1971: 163). Ami a francia traductologie szót illeti, ez a legjobb elnevezés azon diszciplína valamennyi aspektusának jelölésére, amely a fordítást tekinti tárgyának: ez a francia megfelelő adja vissza a legadekvátabb módon mindazt, amit németül Übersetzungswissenschaftnak, angolul translation studies-nak neveznek (Ladmiral 1987: 19). A magunk részéről a továbbiakban vagy a fordításelmélet, vagy a hibrid (latin és görög tövű) traduktológia

16 szót használjuk, mert úgy érezzük, ez utóbbi fejezi ki a legtalálóbban azt, amivel a fordítástudománynak foglalkoznia kell: eszerint a fordítás tudománya tradukto-lógia, vagyis a fordításról (trans-ducere) való gondolkodás, elmélkedés, beszéd (logos). 2 De vajon lehet-e pontosan definiálni azt a tevékenységet, amelyet a fordítás szóval jelölünk? A számtalan fordításdefiníció azt mutatja, hogy erre az idők során folyamatosan történtek próbálkozások. Georges Garnier nyelvészettel és fordítással foglalkozó könyvének Varia de Translatione című első fejezete például Szent Páltól kezdve Voltaire-en és Diderot-n át egészen André Malraux-ig több mint félszáz különböző véleményt, vélekedést közöl a fordításról (Garnier 1985: 5-10). Ezen idézetek egy része különböző íróktól, költőktől származó szubjektív vélekedés, erősen metaforikus stílusban, amelyek a fordítás szépségét magasztalják, nehézségét bizonygatják vagy éppen lehetetlenségét hangsúlyozzák. Egy Németországban kiadott népszerűsítő könyv szerzője ugyancsak oldalakon keresztül sorolja fel a legkülönfélébb fordításelméleti szakkönyvekből kigyűjtött fordításdefiníciókat (Koller 1979: 108-114). Tegyük most félre a költőknek és íróknak a fordítás szépségeit és hasznát magasztaló szubjektív vélekedéseit, és foglalkozzunk a definíciókkal. A módszer némiképp emlékeztet John Riesnek a 30-as években a mondatdefiníciók körében végzett hasonló gyűjtő munkájára, és az eredmény a definíciók összehasonlítása itt is ugyanolyan tanulságos. Alig találunk olyan szerzőt, aki ne próbálná meg definiálni a fordítást, ne kísérelné meg valamiképpen leírni a fordítási folyamat idealizált vagy tényleges(nek gondolt) mechanizmusrendszerét. A definíció szót ebben az esetben persze erősen metaforikusan kell értenünk, hiszen közülük csak nagyon kevés tesz eleget a definíciókkal szemben támasztott tudományelméleti követelményeknek: inkább szubjektív vélekedésekről, állásfoglalásokról, véleményekről van szó (vö. német Meinung, francia opinion, angol opinion, görög δóξα), mintsem pontos tudományos meghatározásokról. Tudományelméleti szempontok alapján nyilvánvalóan nem számítanának definíciónak Németh Lászlónak azok a különben helytálló megállapításai, 2 Az elnevezésről ld. még: Ladmiral 1980: 11-12; Ladmiral 1979: 158-159; Hell 1986: 9-13; Toury 1980: 39-41; Klaudy 1997: 31 és 105-106 stb.

17 hogy a fordítás lassított olvasás, hogy a fordítás olyan, mint a vérátömlesztés vagy hogy a fordítás bizonyos fokig egyenlet-megoldás. A definíciók óriási sokfélesége mögött néhány közös vonást mégis könnyen felfedezhetünk. Így például ezekben a definíciókban mindig valamiféle helyettesítésről, átkódolásról, átvitelről, áttételről, újrafogalmazásról, újraszerkesztésről, reprodukálásról esik szó (transformation, substitution, replacement, passage, reformulation, reverbalisation, transfert, transcodage, Übertragung, Umkodierung stb.), felbukkan bennük továbbá két nyelv, két szöveganyag, két információtartalom, két jelrendszer, két kód, két reprezentáció stb., vissza-visszatérnek olyan kifejezések, mint kongruencia, invariancia, adekvátság, ekvivalencia, azonosság, hasonlóság, megfeleltetés, analógia stb. A fordításdefiníciókat aszerint is csoportosíthatjuk, hogy a fordítás melyik aspektusára helyezik inkább a hangsúlyt. A különböző szerzők a fordítást másodlagos kommunikációként, interkulturális közvetítésként, valamiféle átvitelként, önmagára való reflexióként, nyelvi tevékenységként, a meggyőzés és manipulálás lehetséges eszközeként, energiaként, sőt újabban a pszichoanalízis terminusaival is definiálják. Egy nemrég megjelent francia nyelvű szakkönyvben például azt olvassuk, hogy a fordításnak libidinális oldala is van, amely a Thanatosznak Éroszba való átalakításában nyilvánul meg. A fordítás [l acte de traduire ] kettős természetű: egyszerre nyelvi és érzelmi cselekedet, szeretet és gyűlölet-aktus (Kristeva 2009: 33). Egyes posztmodern szerzők is a sikeres fordítás egyik fontos előfeltételének tartják, hogy a fordító felfedezze vagy kialakítsa magában a szöveg lefordításának vágyát [le désir de traduire le texte]. E definíciók összehasonlító elemzése alapján az alábbi kérdéseket tehetjük fel: Miért nincs a fordításnak egyetlen, mindenki által elfogadott definíciója? Miért van ilyen sok fordításdefiníció? Ezek a definíciók teljesen különbözőek, vagy vannak azért közöttük tartalmi vagy szóhasználatbeli hasonlóságok, átfedések? Van-e valamiféle gyakorlati hasznuk [vertu opératoire] ezeknek a definícióknak? Egyáltalán, helyes-e egy jelenség megközelítésében, leírásában definícióból kiindulni?

18 A sok és sokféle definíció egy tudományágban az elmélethiány jele. Ha valamely jelenségre sok definíció él egymás mellett, az azt jelenti, hogy az adott jelenségnek (még) nincs kialakult, mindenki által elfogadott elmélete. A definíció-túltengés tehát mindig valamiféle átláthatatlanságot, bizonytalanságot, homályosságot tükröz. Ami a definíciók különbözőségét illeti: megállapíthatjuk, hogy e fordításdefiníciók, bármennyire különböznek is egymástól megfogalmazásukban, szóhasználatukban, lényegüket tekintve nem mutatnak jelentős eltérést. Mindegyiküket a kiindulás tárgya + folyamat + cél-tárgy hármassága jellemzi, ezen belül az egyes szerzők a folyamatot a kiindulás tárgyának és a céltárgynak egymáshoz való viszonyával próbálják meg definiálni (Zalán 1986: 41). Ezért támad az az érzésünk, mintha mindegyik definíció ugyanazt mondaná csak éppen egy kicsit másképpen; lényegük egészen egyszerűen leírható volna néhány generikus fogalom bevezetése révén. De ez még nem volna baj. Nagyobb baj, hogy e fordításdefiníciókban mindig érezhető valamiféle normatív árnyalat: nem azt írják le, mi(lyen) a fordítás, hanem mintegy előírják, mi(lyen) legyen (vö. Koller 1979: 112). V. N. Komisszarov is szóvá teszi, hogy a kutatók többségének figyelme az ekvivalencia fogalmának normatív feltárására irányul, vagyis arra, hogy milyennek kell lennie a fordításnak az eredetihez viszonyítva. Ez a kell implicit módon ott van már a fordítás definíciójában (Komisszarov 1980: 52; Bart & Klaudy 1986: 193, az én kiemeléseim). Így például a különböző fordításdefiníciókban gyakran megfogalmazódik az az alapvető követelmény, hogy a forrásnyelvi szöveg (az eredeti) és a célnyelvi szöveg (a fordítás) legyen ekvivalens egymással, a fordítás valósítsa meg az eredetivel való teljes értékű funkcionális-stilisztikai megfelelést (Fjodorov 1968: 151), tartalma legyen ugyanaz, mint az eredetié (Hollander 1966: 206) stb. Érdekes módon ez a normatív árnyalat még a normativitás ellen egyébként bevallottan küzdő, a fordításelméletet alapvetően alkalmazott nyelvészetként felfogó kutatók munkáiban is felbukkan: A fordító feladata: az eredeti szöveg tartalmának teljes és pontos visszaadása egy másik nyelv eszközeivel úgy, hogy eközben őrizze meg az eredeti szöveg stilisztikai és expresszív sajátosságait (Recker 1986a: 200); minden fordításnak egyenértékűséget kell eredményeznie (Recker 1986b: 218, az én kiemeléseim) stb. Ezek a szerzők elfeledkezni látszanak arról, hogy a tudománynak nem azt kell leírnia, mi(lyen) le-

19 gyen, hanem azt, hogy milyen a kutatott jelenség természete. E definíciók középpontjában nem a céltárgy, hanem a kiindulás tárgya áll, belőle vonják le az ekvivalencia kritériumát. A folyamatot magát egyetlen meghatározás sem írja le. A kiindulási tárgy és a céltárgy összehasonlításával ugyan meghatározható, mi változott meg, de az nem, miként változott meg (Zalán 1986: 42). A különböző fordításdefiníciók által használt terminológia nyelvi elemzéséből könnyen kimutatható, milyen nagyfokú affinitást tanúsít a fordítás (elmélete) a legkülönbözőbb diszciplínák, teóriák, irányzatok iránt. Minden nehézség nélkül integrálja, magába olvasztja az általános és alkalmazott nyelvészet, a kontrasztív nyelvészet, a kommunikáció- és információelmélet, a logika, a pszichológia, a szövegelmélet, a szemiotika, a filozófia, a generatív nyelvelmélet és más diszciplínák (újabban a politikatudomány, a pszichoanalízis és a posztmodern) szakkifejezéseit, felhasználja elemzési módszereiket, megközelítési módjukat, eredményeiket. Mindez arra vall, hogy a fordításnak legalábbis ma még nincsen kialakult, saját, önálló elmélete. Az általános, koherens és egységes fordításelmélet, úgy tűnik, egyelőre még csak az elméletírók vágyálmaiban létezik, megkonstruálhatóságával kapcsolatban a vélemények meglehetősen szkeptikusak: Az eddigi fordításelméletek nem tekinthetők többnek, mint bevezetésnek, előtanulmánynak [ prolegomena ] egy általános fordításelmélet kidolgozásához vezető úton (Holmes 1972: 12); az egyre növekvő publikációmennyiség ellenére [...] az olyannyira áhított általános fordításelmélet még mindig vágyálom csupán (Toury 1980: 7), hiszen az elmélet-túltengés mindig a probléma betegállapotát és a megoldások elégtelenségét jelzi (Várkonyi 1988: 13). Az eddig rendelkezésünkre álló elméleti fejtegetések nagy része, noha önmagukat elméletnek nevezik, valójában nem elmélet a szó szigorúan vett értelmében. Valamiféle homályos [ unclear ] eszmefuttatás jellemzi őket az általuk felvetett problémákon, az elmélet szigorú logikai kifejtése és levezetése azonban hiányzik belőlük (Holmes 1978: 57). Ugyanakkor arra is következtetni lehet, hogy a 60-as, 70-es években kialakult vagy a napjainkban is kialakulóban lévő interdiszciplínák (például az etnopszichológia, az interkulturális irányzat vagy a kognitív tudományok) előbb vagy utóbb szembekerülnek a fordítás problémájával, és a fordítást is felhasználják életképességük bizonyítására. E két tendencia együttes érvé-

20 nyesülése a fordítás érdeklődése a legkülönfélébb tudományok iránt és ez utóbbiak érdeklődése a fordítás iránt hozta létre a 70-es évek végére a legkülönbözőbb alapú fordításelméleteket. Kiderült, hogy szinte nincs is olyan társadalomtudomány, amely ne szolgálhatna alapjául egy valamilyen, de nem magának a fordításelméletnek. Ilyen alap lett egyidejűleg vagy kisebb-nagyobb időbeli eltéréssel a kontrasztív nyelvészet, a generatív-transzformációs grammatika, a logika, a szemiotika, a szövegelmélet, a kommunikációelmélet, a pszicho-, szocio- és etnolingvisztika, a beszédaktusok elmélete, a pszchoanalízis, a posztmodern különböző irányzatai, stb. Innen a terminológiai sokszínűség, és innen ered az az érzésünk, hogy a látszólagos sokféleség ellenére a fordításdefiníciók mégiscsak hasonlítanak egymásra. E definíciók elemzése alapján leszűrhetjük tehát, hogy egységes, mindenki által elfogadott fordításelméletről egyelőre éppúgy nem beszélhetünk, mint egységes, mindenki által elfogadott nyelvelméletről, szövegelméletről vagy jelentéselméletről. Úgy tűnik, bármilyen társadalomtudományi (inter)diszciplína szolgálhat alapul valamilyen fordításelmélet megalkotásához: elegendő megadni rá egy definíciót és felhasználni hozzá az adott diszciplína meglehetősen heterogén és eklektikus terminológiáját. Joggal vetődik fel tehát a kérdés: egyáltalán szükség van-e fordításelméletre, szükségük van-e a fordítóknak (és szüksége van-e a tudománynak) egy olyan diszciplínára, amely a fordítási gyakorlatot tekinti kutatási tárgyának, a fordításról szeretne ismereteket szerezni és közzétenni? Van némi igazság Louis G. Kelly egyik megjegyzésében, amely úgy hangzik, hogy ha a fordítás túlélése az elméletétől függene, akkor már jóval Cicero előtt kihalt volna (Kelly 1979: 219). Nyilvánvalóan túlzott követelmény volna elvárni egy fordításelmélettől ha fordításelméleten a szó a legtágabb értelmében a fordításról való teoretikus gondolkodást értjük hogy a rossz fordítóból jó fordítót csináljon. Ez az elvárás nem veszi tekintetbe (vagy inkább: mélységesen félreérti), mire képes, mit tehet egy elmélet. Semmilyen fordításelmélettől nem várható el, hogy pontos, kidolgozott szabályokat adjon arra vonatkozólag, hogyan kell egy szöveget olvasni, hogyan kell megérteni, hogyan kell értelmezni, hogyan kell fordítani. Még kevésbé lehet elvárni, hogy konkrét útmutatásokkal szolgáljon a fordítónak arra vonatkozóan, hogyan adja vissza a célnyelv nyelvi eszközeivel a forrásnyelvi szöveg adott pontján szereplő konkrét