Könyvespolc Komlósi Piroska Dr. Buda Béla: Az iskolai nevelés a lélek védelmében. Az iskolai mentálhigiéné alapelvei Ezt a könyvet minden tanárnak, tanítónak, óvodapedagógusnak és segítő szakmabelinek szívből ajánlom figyelmébe. A nemzetközileg elismert szakember, Buda Béla munkásságán végigvonul az ifjúság nevelése iránti elkötelezettsége, s ezzel párhuzamosan a pedagógusok segítése is e hivatás beteljesítésében. Egyik fő törekvése, hogy ráébressze a pedagógusokat arra, milyen nagy lehetőségek vannak a kezükben, amikor a diákok lelki és magatartási zavarainak megelőzésében vállalnak részt. A szerző mély szakértelemmel elemzi a fiatalokat veszélyeztető családi, közösségi, társadalmi és kulturális hatásokat, de egyúttal töretlen hittel keresi, miként lehetne a fiatalokat ellenállóvá tenni a személyiségüket károsító, lelki sérüléseket okozó hatásokkal szemben. Számtalan fórumon hangsúlyozza, (egy részét itt olvashatjuk), hogy a pedagógusok páratlanul fontos szerepet tölthetnek be a prevencióban, hiszen ők azok, akik nap mint nap találkoznak a gyerekekkel, míg más segítő szakmabeliek csak alkalmanként. Hirdeti, hogy a mentálhigiéné számára az egyik legfontosabb akciós tér az iskola, s a társadalom legfőképpen a pedagógusoktól mint a mindennapi élő kapcsolat kommunikációs kulcsszereplőitől remélheti a személyiségfejlődésükre gyakorolt kedvező hatásokat. Ez az iskola alapvető funkcióinak egyike, s ebből a szempontból elemzi végig a szerző a lelki egészség kialakulásának tényezőit, mechanizmusait, zavarformáit, s a megelőzés iskolán belüli elősegítésének lehetőségeit. Ám az iskolát nemcsak mint személyiségfejlesztő szervezetet, hanem mint korrektív, gyógyító szervezetet is elemzi, amelyekben az ún. segítő, ill. fejlesztő pszichokultúrának az elterjedése kívánatos. Ehhez persze a pedagógusok pszichológiai felkészítésére kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, főként a pedagógiai gyakorlatuk, módszereik, a tanár diák közötti kommunikáció javítására, illetve a pedagógusi szerepviselkedésük területén. Buda Béla a hazai és nemzetközi tapasztalataiból azokat adja itt közre, amelyek a közösségi, társadalmi, valamint intézményi létünk jellegzetességeit segítenek megérteni a mentálhigiéné szempontjából, arra összpontosítva a figyelmet, hogy a felnövekvő generáció számára milyen nevelő-fejlesztő vagy éppen zavaró-károsító körülményeket jelentenek ezek, s miként befolyásolják emberré válásuk lehetőségeit. Bár különböző céllal készült írások ezek (előadások, tudományos könyvek fejezetei, országos léptékű egészségvédelmi programok koncepciói stb.), a közös bennük az, hogy olyan jelenségekről, problémákról, módszerekről, lélektani, szociológiai és társadalmi folyamatokról van bennük szó, amelyek jobb megértése a pedagógusok mindennapi munkáját hatékonyabbá teheti, tanítványaik lelki egészségvédelmét előmozdíthatja. Ha ugyanis ezek között a jelenségek között a pedagógus értően és biztonsággal mozog, akkor a természetes, hiteles kommunikációja és viselkedése a diákok 128
Az iskolai nevelés a lélek védelmében számára befogadhatóbb, könnyebben tudnak ráhangolódni, kinyílni, akár azonosulni a hallott értékekkel, mintákkal. A kötet 6 témakört ölel fel. Az első rész a nevelés alapkérdéseivel foglalkozik. A fejlődés- és társaslélektan olyan jelenségeit járja körül, amelyek a továbbiakhoz megalapozó ismereteket adnak, például a kortárscsoportokra, a szocializációra vagy az autonóm emberképre vonatkozóan. A második rész az iskola pedagógus kommunikáció összefüggéseit érintő tanulmányokat fogja egybe. Mivel Buda Béla a kommunikáció szakterületének is prominens képviselője, érthető, hogy e kötetben is hangsúlyt kap a pedagógusok kommunikációs készségének fejlesztése. Egyik fontos tanulmány a Kommunikáció az osztályban: a tanári munka kommunikációs eszközei címet viseli, és átfogó elemzését gazdag szakirodalom jegyzékkel látja el. Itt persze ne várjon az olvasó konkrét, tréningszerű fejlesztési ötleteket, inkább a szükségek és lehetőségek irányának felismeréséhez segít hozzá a szerző komplex szemlélete. A harmadik rész címe: A pedagógus fejlesztés és egészségvédelem. Az iskolai mentálhigiénével kapcsolatos álmok, dilemmák, lehetőségek elemzésében a történelmi áttekintés végén a jelen lehetőségeiről szólva 12 pontban vázolja fel a szerző, milyen konkrét megközelítések, lépések ígérnek hatékonyságot. A mentálhigiénés oktatástól a prevenciós programokon keresztül a szülők/család, majd a közösség bevonásával kirajzolódik egy újfajta megközelítés, miszerint az iskola a közösségi mentálhigiéné fontos színhelyévé válik. A negyedik, Család és iskola című fejezetben kaptak helyet a szerző azon írásai, amelyekben kifejti, milyen koncepcióval lehetne hatékonyabbá tenni a magyarországi tantervben az 1980-as évektől jelen lévő Családi életre nevelés című osztályfőnöki témakört. Az ötödik fejezetben a szerző, akinek komoly munkássága van a médiaszakértés területén, az ifjúságért való aggódás jegyében fogant írásait helyezte el. A média tömeglélektani hatáselemzését olvasva el kell gondolkodjunk azon, hogy mindezen hatásokkal szemben a fiatal korosztály még védtelenebb. Külön tanulmány foglalkozik az erőszakos és szexuális tartalmú műsorok fiatalokra gyakorolt hatásával, ami tapasztalatink szerint mind a pedagógusokat, mind a szülőket komolyan érdeklő téma. A kötet záró fejezete a Szubjektív háttér címet viseli. Buda Béla egyik írásában, amelyben a régi iskolájára emlékezik, hitelesen jelenik meg a tanárok hatása a bontakozó ifjúi szellemre és lélekre, akár sorsfordító módon. A másik írás is egy vallomás: Az én Noé könyveim címen elénk tárja a köztudottan nagyműveltségű szerző azt a száz könyvet, amit úgymond magával vinne a bárkába. Csak a címek végigolvasása is lenyűgöző szellemi és lelki sokszínűséget, gazdagságot, világ-felfedezést sejttet, amelyeket a könyvek mint társak segítettek bejárni. Ezután az olvasó úgy érzi, rátalált a titok nyitjára, hogy a szerző mindig újszerű látásmódjához, egyéni gondolkodásához, tanításához és írásaihoz, s ezek sajátosan sokszínű, képekben és metaforákban gazdag stílusához amit ebben a kötetben is élvezhetünk a kifogyhatatlan intellektuális táplálékot a sokrétű olvasmányélmény és az így szerzett tudása adja. 129
Könyvespolc Em Griffin: Együtt-lét. Mitől jó egy csoport? Az amerikai szerzőre már első magyarul megjelent könyve kapcsán felfigyelhettünk, mert a Bevezetés a kommunikációelméletekbe című munkája olyan átfogó, információgazdag és korszerű oktatási stratégiával megírt könyv, hogy azóta a kommunikációképzés területén alapkönyvnek számít. A másodikként megjelent Szerezzünk barátokat és a most kiadott Együtt-lét az emberi kapcsolatok, a társas viszonyok bonyolult összefüggésrendszerében igyekszik eligazítani az olvasót. Mindhárom kötet a Harmat Kiadónál jelent meg. Ebben a könyvében a mindennapi élet élményeit, tapasztalatait és cselekvéseit nemcsak a tudomány igényességével, hanem a keresztény hit kereső és követő beállítódásával közelíti meg, amely újszerű megvilágításba helyezi az egyének, a csoporttá alakulás, s a vezető és vezetettek viszonyát, s ezáltal olyan megértéshez, a másik ember, sőt önmaga megismeréséhez juttatja az olvasót, ami által a saját élethelyzeteiben (mint családtag, mint munkatárs, mint tanár, mint vezető vagy vezetett) segítheti jobban kezelni konfliktusait, kikerülni hibás forgatókönyveket. Ebben a kötetben Griffin a hatékony csoportvezetés módszereit, technikáit és szemléletét mutatja be az olvasónak. Saját tapasztalataira építi, amelyeket a legkülönfélébb ifjúsági, gyülekezeti, segítőket képző stb. csoportok vezetése során szerzett. A tudományos és tapasztalati ismereteket élményszerűen, gazdag humorral, világosan tanárosan didaktikus módon strukturálva mutatja be, miközben öniróniával ír a csoportvezető belső vívódásairól, dilemmáiról, magányosságáról. Pedagógusok számára a könyv egyik legfőbb értéke abban rejlik, ahogy a deviáns személy csoportba való beillesztését elemzi, s ahogy rávilágít a deviancia előnyére, majd elemzi, hogy a devianciát hogyan termelik ki a különböző csoportok mint a saját működési zavaruk eredményét. E csoportdinamikai folyamatokban is fontos szerepe van a csoport vezetőjének, aki a komplex emberi és szakmai tapasztalataiból ötvöződő viselkedésével befolyásolja a csoportdinamika alakulását. Griffin is hivatkozik Carl Rogersre, miszerint a csoportvezető sikeres helytállásának is előfeltétele az ún. rogersi 3- as (amit mára már nemcsak a pszichoterapeutáktól, de minden segítő szakmában foglalkozótól elvárnak), hogy tudatosan igyekezzen önmagában kifejleszteni és minden alkalommal működésbe hozni a kliens (vagy a segítségre szoruló diák) feltétel nélküli pozitív elfogadását (megkeresve benne a jót ), az empátiás viszonyulást (a beleélést a megérteni igyekvő gondolkodás kövesse), valamint a hiteles érzelmi beállítottságot, a kongruenciát (ami a segítőben kialakuló, intenzív, esetleg ellentmondásos indulatok, érzések átgondolásával és felvállalásával érhető el). A könyv második üzeneteként/tanulságként azt emelném ki, hogy világosan megmutatja, miként lehet egy jól vezetett csoportban változni, fejlődni, érni, s hogy a csoport-lét a kitűzött céljai mellett a személyiség kibontakoztatásának is milyen fontos eszköze. 130
Együtt-lét. Mitől jó egy csoport? Pedagógusok számára hangsúlyozottan kiemelendő a könyvnek az az élményanyaga, amely egy másik kultúrában, az amerikai keresztény közösségekben láttatja meg a demokrácia kis köreit, a helyi közösségek szabályozó voltát, a tanár diák kapcsolat személyes hangvételét, a tekintélyelvűség kiszorulását s a viták értelmes és szükségszerű működtetését. Ugyan elkerülhetetlen, hogy a kelet-közép-európai olvasót ezek csüggedéssel, reménytelenség érzésével ne töltsék el. De ez az érzés hiányérzésbe fordulva elindíthatja a keresést, azoknak a hazai lehetőségeknek a felkutatását, kipróbálását, amelyek hasonló eredményekhez vezethetnek. Összességében elmondható, hogy ez a könyv mind a pedagógusok, mind a mentálhigiéné területén tevékenykedő szakemberek számára kötelező olvasmány kellene hogy legyen. Brassai Sámuel Líceum, Kolozsvár 131
Könyvespolc Judith Herman: Trauma és gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig A kötet a Tűz-hely Könyvek sorozatban látott napvilágot, amelyben a nők és a társadalom, valamint a nők elleni erőszak témáit járják körül. Míg a kiadónál már előkészületben lévő könyvek egyike a szóbeli erőszakkal, a másik a kamaszok önvédelmével foglalkozik, ez a kötet mind a magánszféra, mind a társadalmi történések során előforduló erőszak elemzéséről szól. Megismerteti az olvasóval az ezekre adható lélektani és viselkedésbeli válaszreakciók sokféleségét, és segít megérteni a traumatizáló események hosszú távú hatásainak működését, felismerését, valamint azokat a lélektani munkamódokat, amelyekkel leküzdhetők, csökkenthetők azok a sérülések és veszteségek, amelyeket a trauma okozott. Ezt a könyvet önsegítő könyvnek is nevezhetnénk, mert ha valaki olyan szándékkal olvassa, hogy szembenézzen a múltja fájdalmas történéseivel, az nagyon sok segítséget kap e könyvtől ahhoz, hogy lépésről lépésre úrrá legyen a lelkét gúzsba kötő emlékein, és kezébe vehesse élete irányítását. De a segítő szakmabelieknek is szükségük van mélyebb megértést és adekvátabb viszonyulást tanulni e problémák kezeléséhez. Az amerikai pszichiáternő könyve a magyar olvasó számára is fájdalmasan aktuális. Bár a XX. századi szépirodalmunkban fel-felbukkannak a nők és gyermekek ellen elkövetett agresszív cselekmények (Móricz Árvácskája, vagy Kosztolányi Édes Annája, Füst Milán Őszi vadászat című elbeszélése), a családon belüli erőszak okozta traumákra nálunk csak az utóbbi évtizedben irányult némi figyelem. Hasonlóképpen nem foglalkoztunk megfelelően a történelmi és társadalmi eredetű traumákkal sem. Ebben is segít az amerikai szerző, aki Európa történelméből meríti számos példáját, illusztrációját, amelyek nyomán világossá válik, hogy a magyar népesség túlnyomó többsége az elmúlt évtizedek folyamán olyan történéseket élt át vagy volt tanúja, amelyek nem múlnak el nyomtalanul, de amiről beszélni, szakszerűen foglalkozni vele, kezelni, se akkor, se később nem lehetett, s emiatt gyermekeik, unokáik váltak e feldolgozatlan traumák tünethordozóivá. A következő generáció dühének, depressziójának (alkoholizmusának, drogfüggőségének) vagy éppen szülői alkalmatlanságának egyik fő forrása gyakran a szülők vagy nagyszülők által megélt erőszak A háborúban megölt, megnyomorított férfiak, az idegen katonák által megerőszakolt nők, a megsemmisítő táborok kéményén kiömlő füst, a Don-kanyarban megfagyott rokonok, a nyilasok és ávósok kegyetlenkedése, a sokéves bebörtönzések, a vagyonelkobzás, a kilakoltatás vagy a recski évek hatása még ma is milliónyi emberben rezonál. Sokszor egy életen át kimondatlanul olvassuk a magyar kiadáshoz írt Utószóban. Ez a könyv segít a sokféle trauma lélektani folyamatának megértésében, s ezt két nagy témakörön át teszi. Az elsőben a traumák különféle fajtáit ismerhetjük meg a szerző beható elemzésén keresztül. Történeti panorámába helyezve érthetjük meg a XIX. századi hisztériás tüneteket, majd az I. és II. világháború traumás neurózisait, 132
Trauma és gyógyulás végül a nemek háborújával, a szexuális erőszakkal és incesztussal a feministák és a nőmozgalom vizsgálatainak tükrében ismerkedhetünk meg. A szerző elemzésében külön részt szentel a rettegés, az elszakadás, a fogság, valamint a gyermekbántalmazás traumatizáló hatásainak. A szerző több évtizedes pszichiátriai gyógyító- és kutatómunkájának tapasztalatai alapján egy új diagnosztikai elnevezés bevezetését javasolja a hosszantartó, ismételt bántalmazás túlélőinél tapasztalható pszichológiai zavar leírására, a komplex poszttraumás stressz zavar (complex PTSD) elnevezést. Felhívja a figyelmet a gyakori diagnosztikus félrecímkézésre: az áldozat hibáztatásának gyakorlata mind a mai napig erősen kihat a pszichológiai kutatásokra is, miszerint a bűncselekmények magyarázatát az áldozat jellemében keresik. Erre vonatkozó adatok csupán azt a tendenciát emelik ki, hogy azok a személyek, akik tartós bántalmazó kapcsolatban élnek, legtöbben valamilyen átmeneti életvezetési krízist vagy veszteséget követő időszakban kerülnek közeli kapcsolatba bántalmazójukkal, amikor boldogtalannak, elidegenedettnek vagy magányosnak érzik magukat idézi a szerző egy feleségbántalmazó kutatás eredményét. A mindennapi klinikai munkában azt tartja veszélyesnek, hogy a klinikai tünetegyüttest, amit az elemi túlélésért küzdő emberek regressziója produkál, sok szakember még mindig az áldozat mögöttes karaktereként értelmezi [...] anélkül, hogy tisztában lennének a hosszantartó rettegés személyiségromboló hatásival. Ennek megértése és tudatosítása valóban sürgető valamennyi humán segítő szakmában, beleértve a pedagógusokat, akik ezáltal hamarabb felismerhetik és szakemberhez irányíthatják a rászoruló tanítványaikat, esetleg a szüleiket. A második részben a traumákból való gyógyulás szakaszait követhetjük végig, ahogy ezek a terápiás kapcsolatban megjelennek. Mivel a körülményeket illetően nagyon különböző traumák lélektani folyamata sok hasonlóságot mutat, ezért a pszichoterápiás kezelésükben is hasonlóak. Judith Herman azt emeli ki, hogy a trauma legmeghatározóbb élménye a kiszolgáltatottság és a másoktól való elszakadás. A gyógyulás tehát a túlélő belső megerősítésén és új emberi kötődéseinek kialakításán keresztül remélhető, vagyis kizárólag emberi kapcsolatok kontextusában, elszigeteltségben aligha. A felépüléshez a túlélőnek kell kimondania a saját igényét a gyógyulásra, és megfogalmaznia annak feltételeit, amihez azután mások nyújthatnak támogatást, meghagyva neki a folyamat kontrollját. A gyógyulás szakaszokban történik, az első szakasz fő feladata a biztonság megteremtése, a másodikban az emlékezés és a gyász átélése, majd a harmadik szakasz feladata a mindennapi életbe való visszakapcsolódás. A kezelésnek meg kell felelnie az adott szakasz igényeinek. A gyógyító kapcsolat kialakításának első feltétele a biztonság megteremtése, majd a probléma megnevezése és a kontrollnak a kliens által való megtartása, valamint a körülmények biztonságossá alakítása. Az emlékezés és a gyász szakasza a trauma rekonstruálását teszi szükségessé, vagyis a nagyon részletes, mélységekig terjedő elmondatásán keresztül a traumatikus emlékezet szótlan és statikus voltát ami pillanatképek sorához vagy némafilmhez hasonlítható kell átalakítani a normális emlékezet szavakkal és érzelmekkel kísért, a realitásba szervesen beilleszkedő epizódként. Nagyon nehéz, de a túlélőnek magának kell vállalnia a múlt borzalmaival való szembenézést, és a terapeuta segít- 133
Könyvespolc ségével biztosíthatják az egyensúlyt a biztonság szükséglete s a múlttal való szembenézés szükséglete között, valamint kezelik a beszűkülés (dermedtség, bénultság) és az emlékbetörés (az újra meg újra, néha kényszerű erővel felidéződő trauma) elviselését. A traumatörténet rekonstrukciója során nem elég, ha a terapeuta ítéletmentes és semleges. A páciens igényére, hogy ossza meg vele, ő miként birkózik meg e hatalmas morális és filozófiai kérdéssel (hogy Miért? és Miért pont ővele történt ez meg? ), neki hitelesen vállalnia kell erkölcsi szolidaritását a túlélővel. Az esemény jelentését mind a túlélő, mind az életében fontos személyek szemszögéből módszeresen át kell beszélniük, ami elvezet olyan új értelmezés kialakításához, amely megőrzi/megerősíti a túlélő emberi méltóságát és értékességét. A terápiának ebben a szakaszában mind a terapeutának, mind a túlélőnek ki kell alakítania egy fokozottabb bizonytalanságtűrési képességet, ami lehetővé teszi a felidézés és jelentéskeresés lassan kibontakozó folyamatát. A traumás emlék átalakításának technikái különböző túlélő csoportokra alakultak ki. Herman két jól kidolgozott technikát ismertet meg az olvasóval. Az egyik az elárasztás viselkedésterápiás módja (flooding), melynek célja, hogy a páciens legyőzze magában a traumatikus esemény keltette rettegést. Ilyenkor irányított, tervezett módon teszik ki a pacienst az eredeti traumatikus ingerek újraátélésének. Ehhez először megtanítják, hogyan kezelheti a szorongását relaxációval és megnyugtató képek felidézésével, majd kidolgozzák a trauma felidézésének a forgatókönyvét, a legkönnyebb mozzanattól haladva a legnehezebbek felé. Az elárasztásos üléseken (vietnami veteránoknál 12-14 ülésen át) a páciens hangosan, jelen időben fogalmazva beszéli el a forgatókönyvet a terapeutának, aki segít neki a lehető legrészletesebben kifejezni érzéseit. Ez a módszer sok közös vonást mutat a második, úgynevezett tanúságtétellel (testimony). Ennél a trauma társadalmi és politikai vetületeit hangsúlyozzák, s főleg politikai kínzások túlélőinél alkalmazzák. A magnóra vett beszélgetésekből a páciens elbeszélésének szó szerinti írott anyagát készítik el, végül a páciens a terapeutával egy koherens vallomást állít össze belőle, amit a túlélő hangosan felolvas, majd a terápia egy átadási rituáléval zárul, ahol a páciens felperesként, a terapeuta tanúként aláírja a dokumentumot. A két módszerben közös, hogy a túlélő és a terapeuta aktív közreműködését igényli, és mindkettő célja egy részletes, írott trauma-narratívum elkészítése. E kezelési módok azonban nem szüntették meg a tompultság és a társas szférából való visszahúzódás beszűküléses tüneteit. Ennek oka az lehet, hogy a trauma kapcsolati vetülete kezeletlen maradt. Így előfordulhat, hogy a túlélő nem hajlandó megválni egyes tüneteitől, mivel számára ezek fontos jelentéssel bírnak (pl. a gyászát helyettesíti, egy elvesztett személybe vetett hitét jelképezi, vagy éppen feloldatlan bűntudatát fejezi ki). Az amnézia (felejtés) határainak áttörésében a már meglévő emlékek alapos feltárása sokat segít, de használnak hipnózisos projektív technikákat, vagy életkor-regressziós módszereket. De a hipnózison kívül más módszerekkel is előidézhető módosult tudatállapot, amelyben a disszociált (a cselekménytől leválasztott érzelmek) traumás emlékek hozzáférhetőbbé válnak (például intenzív csoportterápia vagy biológiai módszerek). Azonban mindegyikkel úgy kell bánni, hogy a kontrollnak a 134
Trauma és gyógyulás páciensnél kell maradnia, s az ülések időzítését, egymásra épülését körültekintően meg kell tervezni. Az egyes feltáró ülések strukturálására vonatkozóan megismerhetünk egy javaslatot: a harmadok elvét (Richard Kluft), miszerint ha piszkos munkát kell végeznünk, annak az ülés első harmadában kell elkezdődnie, vagy át kell vinni a következő ülésre. Az intenzív explorációnak az ülés második harmadában kell történnie, s az utolsó harmadot arra kell szánni, hogy a páciens összeszedje magát és megnyugodjon. A trauma mindig veszteségekkel jár, még a testi sérülés nélküli helyzetekben is elveszítheti énjének a biztonságos kötődés élményét adó belső elemeit, s a megmaradt kapcsolatiban kénytelen szembesülni valamiféle ürességgel. A gyógyulás e szakaszában a gyász fájdalmába való alámerülés a legszükségesebb, jóllehet félelmetes feladat. Ez az, ami miatt sok terápia stagnálni kezd ebben a fázisban az ellenállás miatt. A bosszút felváltó jogos felháborodás, majd a traumatikus múlttal való megbékülés után a túlélő következő feladata a jövő megteremtése. Ehhez meg kell tanulnia küzdeni, megbékélni önmagával, s ezután tud visszakapcsolódni másokhoz. A legtöbb ember a traumatikus esemény feldolgozását a magánéletük keretein belül keresi, de van, aki balsorsában valamilyen politikai vagy vallási dimenziót fedezve fel a tágabb világban kíván tevékenyen fellépni, s küldetésének forrásává alakítja át a traumát. A trauma következményeinek végső feloldását a közösségbe való visszakapcsolódás adja. Fontosnak érzem, hogy a segítő szakmabeliek tudatosan értsék ennek a közösségbe való integrálódási mozzanatnak az elengedhetetlen jelentőségét. Tudnunk kell, hogy a trauma elszigetel, a csoport helyreállítja az összetartozás érzését. A trauma megaláz és stigmatizál, a csoport tanúságot tesz és megerősít. A trauma lealacsonyít, a csoport megdicsőít. A trauma elembertelenít, a csoport újra emberré tesz. A könyv mély és felelős szakmai hozzáértéssel íródott, amit a remekbeszabott fordítás csak még átütőbb érzelmi és intellektuális élménnyé tesz. Úgy érzem, a könyvről való beszámolót befejezni nem tudom, csak abbahagyni, miközben minden emberekkel foglalkozó szakembert arra biztatnék, hogy ezt a könyvet olvassa el, és újra meg újra vegye kézbe, amikor úgy érzi, a rábízottak életében szorongató, elfedett, elhallgatott események lehettek. 135