O RVOSLÁS ÉS TÁRSADALOM GYÓGYÍTÁS- JOG- ETIKA- GAZDASÁG- KULTÚRA- IRODALOM- KOMM A remisszió kultúrája Az alkoholpolitika tartaléka Kelemen Gábor A szenvedélybetegekkel szembeni ellenszenv erôsebb, mint a homoszexuálisokkal, pszichiátriai betegekkel, börtönviseltekkel és cigányokkal kapcsolatos ellenérzés és diszkrimináció. Minden beteg elmondja a maga történetét, ha hagyjuk hangzott el gyakorta ez a szállóigévé vált mondat Hámori Artúr, a pécsi orvosegyetem egykori karizmatikus belgyógyászprofesszorának szájából. Mivel az orvos egyik fô feladata hagyományosan a fájdalom csillapítása, s minden emberi fájdalomnak megvan a maga története, így a beteg története gyakorta mindenekelôtt a beteg fájdalmának a története. A fájdalom mind az akut, mind a krónikus nem csupán biológiai, hanem pszichológiai, szociális és kulturális tényezôk által formált komplex érzéki és érzelmi tapasztalat, amelyet éppen ezért e faktorok kontextusában kell értékelni. A tartós fájdalom számos várható, speciális fájdalomkezelésre s támogatásra szoruló pszichoszociális és spirituális következménnyel jár. A modern orvoslás kialakulása elôtt, a medicina önállóvá válásától kezdve, több mint kétezer éven át, a fájdalomcsillapítás tüneti volt. Elsôsorban opiátkészítményeket alkalmaztak. Az alkimista orvos Paracelsus (1493 1541) munkássága nyomán az alkoholban oldott opiáttinktúra a laudanum terjedt el. A modern medicina a fájdalmat okozó betegség megelôzésére, gyógyítására, felszámolására törekszik. Az orvos társadalmi küldetése ma már nem annyira a fájdalom csillapítása, mint a betegség diagnosztizálása és gyógyítása. A várható élettartam XIX. századtól fogva bekövetkezett nagymértékû növekedésével (több mint megduplázódásával) párhuzamosan nôtt az elhúzódó lefolyású, a tünetek hullámzásával, esetenként átmeneti tünetmentességgel (remisszióval), majd a tünetek kiújulásával járó krónikus betegek száma és aránya. Esetükben a teljes meggyógyítás és kigyógyulás nem reális igény. A krónikus betegségek egy része elsôsorban testhez kötött fájdalmat okoz, míg más részük fôként szenvedéssel jár. A fájdalom testtel összefüggô kockázatra figyelmeztet, a szenvedés és a vele járó szorongás ellenben fontos érzelmi kapcsolatok károsodására, elvesztésének veszélyére hívja fel a figyelmet (1). A gyógyíthatatlan betegek kölcsönös segítségnyújtásának megszervezésére elôször az alkoholizmus esetében történt eredményes próbálkozás. A 12 lépéses programot követô Alcoholics Anonymous (AA) 1935-ben történô megalapítását késôbb másféle szerfüggôk és viselkedésaddiktok önsegítô csoportjainak létrehozása követte. A függôségben szenvedôk teste úgy viszonyul a választott szerhez, mintha az, hasonlóan a vízhez és levegôhöz, életük nélkülözhetetlen eleme volna. A szerhasználat kezdetben megoldásnak látszott a tartósan negatív érzelmi állapot, az elszigeteltség és spirituális ûr problémájára, mert a pszichoaktív szerrel módosítani, szabályozni, kontrollálni tudták az érzéseiket. Ám a megoldás, a szerhasználat idôvel, fokozódó mértékben uralta el és tette tönkre az életüket. A kezdetben megoldásnak látszó szerhasználat nagyobb problémává válik, mint amekkora az eredeti probléma, a tartósan negatív érzelmi állapot volt. Az abnormálisan erôs szer iránti vággyal szemben nem hatékonyak az egészséges személyek kísértésekkel szembeni ellenállásra kidolgozott, akaraterôt fejlesztô módszerei. Társadalmunk súlyos jellemgyengeségnek tekinti az akaraterô hiányát, s ennek típusos példáját a szenvedélybetegekben fedezi fel. Hazánkban a szenvedélybetegek (kábítószerfüggôk és iszákosok) képezik a legkevésbé elfogadott, a legnagyobb mértékben elutasított, kiközösített és stigmatizált társadalmi csoportot. A szenvedélybetegekkel szembeni ellenszenv erôsebb, mint a homoszexuálisokkal, pszichiátriai betegekkel, börtönviseltekkel és cigányokkal kapcsolatos ellenérzés és diszkrimináció (2). A szenvedélybetegeknek jó okuk van arra, hogy betegségüket mindenki elôtt, így önmaguk és orvosaik elôtt is tagadják. A sorstársak közössége az egyetlen olyan hely a számukra, ahol nem annak ellenére, hanem azért fogadják el, tisztelik és szeretik ôket, mert szenvedélybetegek. Az önsegítô csoportok sajátos törôdésalapú etikájában a felelôsség egyfajta testvériségi szolidaritásra, együttérzésre és szövetségre épül. Az egyenlôség nem a tulajdon egyenlôsége, hanem a krónikus betegségben szenvedôk egyenlôsége. A felépülôk nem hasonlítgatnak, számukra nincs értelme annak a kérdésnek, hogy ki betegebb a másiknál, mert a szenvedést hasonlíthatatlanul egyedinek tekintik. E kollektív és pozitív szabadságra (önmagunkkal való törôdésre) irányuló program olyan önként vállalt és mûvelt életmód, önkultúra, amely absztinenciával társuló józanságot, egészséges életvitelt és törvénytisztelô állampolgári attitûdöt foglal magában (3). Az igen magas fejenkénti alkoholfogyasztás, a kiemelkedô halálozási arány, s a különféle szövôdmények gyakorisága miatt az alkoholizmus a közelmúlt és napjaink egyik legsúlyosabb közegészségügyi problémája Magyarországon (4). Igaz, nem az alkoholizmus az egyetlen, olyan életmóddal kapcsolatos népegészségügyi probléma, ahol Európában az élmezônyben állunk. Idesorolhatjuk az elhízást és a dohányzás szövôdményeit is (5). Ezek az ártalmak javarészt, noha nem minden esetben, a saját egészségünk rovására okozott kár eredményeképpen jönnek létre. Az emberi problémák, 704
KOMMUNIKÁCIÓ- TÖRTÉNELEM- KÉPZÕMÛVÉSZET- FILOZÓFIA- ZENE- SZOCIOLÓGIA- PSZICHOLÓGIA- EGÉSZSÉG... a mindig kultúrában élô emberek problémái különböznek a matematikai, illetve geometriai problémáktól (6). A matematikai, természettudományi problémamegoldó mód egyrészt önmagában nem alkalmas az emberi nehézségek megoldására, mert azok másféle felelôsséggel, hatalmi és érdekviszonyokat számoló gondolkodásmódot igényelnek; másrészt az emberi problémáknak nincs teljes megoldása, minthogy minden megoldás újféle emberi problémák halmazát eredményezi. Az egészségtelen életmódot folytató emberek természetesen nem betegek akarnak lenni, s nem minél hamarabb meghalni szeretnének, hanem inkább az adott pillanatban élvezetet nyújtó vagy a sóvárgási vágyat kielégítô tevékenységet választják, annak ellenére, hogy, kisebb-nagyobb mértékben, tudatában vannak a hosszú távon várható ártalmaknak. E luxusra nincs szükségük, ám e tevékenységeket akarják, kívánják, vágynak rá (7). Az életmódváltozásra irányuló, hosszú távra tervezô megelôzés, amint erre az epidemiológus Geoffrey Rose rámutat, ellentmondásban áll a fogyasztói társadalom normájával (8). Napjaink mentalitása az elônyök, a javak minél elôbbi élvezetére és a kevésbé kellemes következmények, a törlesztés minél késôbbre halasztására irányul. Bohumil Hrabal úgy tartotta, hogy a szovjet befolyási övezet országaiban, Kelet-Európában nem érdemes kijózanodni (9). Szerintem annak, aki élni akar, s nem menekülni az élettel járó meglepetések, bizonyossághiány, egzisztenciális dráma, szenvedés és szorongás elôl, annak minden körülmények közt érdemes kijózanodnia. Az élet az ember számára feladat; vagy birkózunk vele, vagy ô birkózik velünk. Ha nem a fejlôdést, illetve építkezést választjuk, akkor a rombolás lesz a sorsunk. A józanság fáradtságos és egyben örömteli építkezés. A szerekkel, így az alkohollal kapcsolatos veszélyek egyik fajtája az, amikor az ember maga választja a kockázatot. Természetesen senki nem alkoholista akar lenni, hanem csak a szerhasználat által fölélebegni az itt és most valóságának. Létezik a veszélynek egy másik típusa is, amikor az állami vagy a magánipar akaratunk ellenére, anélkül, hogy tudnánk róla, mérgez minket. Több mint ötvenezer kereskedelmi forgalomban lévô vegyi anyag szennyezi a levegôt, amit beszívunk, az italokat, amelyeket iszunk, a húst, gyümölcsöt, zöldséget, amit megeszünk és a gyógyszereket, illetve gyógyhatású készítményeket, amelyet elfogyasztunk. Ez ellen nem védekezhetünk az önfegyelem gyakorlásával, hanem más módon; politizálással, civil kezdeményezéssel van esélyünk arra, hogy befolyásoljuk a törvényhozást, s elérjük a veszélyek csökkentését. Kétségtelenül az alkoholizálásnak is van pszichológiai értelemben vett környezetszennyezô hatása, hiszen a szokásainkat, fôként mintakövetéssel, másoktól tanuljuk. A legnagyobb kockázatot az alkoholistává válás szempontjából a családi tanult és genetikai örökség és a nemzeti hovatartozás jelenti. Addikciók esetében a talpra állás sikere elsôsorban a kapcsolati háló radikális megváltoztatásának eredményességétôl függ. Nem vált általánossá a George Engel által 1977-ben megfogalmazott biopszichoszociális szemlélet (10), amelynek szerkezete talán túlságosan hasonlít a kereszténység hús-vér testet, lelket és szellemet (corpust, animát és spiritust) elkülönítô (11) felosztására. A legitimációért küzdô alkoholpolitika, a drogpolitikához hasonlóan, véleményem szerint nem tesz megfelelô különbséget a kétféle veszély között, s az alkoholizmust úgy kezeli, mintha az kizárólag tudtunkon és akaratunkon kívüli hatások, testi betegség eredménye volna. Ennek a hozzáállásnak van jó oldala. Az alkoholizmusra jellemzô élmény- és viselkedésmód testi betegségre redukálása sokkal jobb, mintha bûnként kezelnénk azt. A mértékvesztô alkoholfogyasztás, amennyiben nem okoz másnak kárt, nem bûn, csupán önmagunkkal szembeni vétek, illetve hiba. Az embernek szabadságában áll vétkezni, hibát elkövetni, lázadni, tapasztalatlannak lenni és tanulni a saját kárán. Úgy fejlôdünk, hogy újfajta módon hibázunk, s nem a régi hibáinkat ismételjük meg. A szabadság a választás szabadsága, ami azt jelenti, hogy jogunk van rosszul választani. A fogfájásának, bronchitisének és karbunkulusainak kezelésére rendszeresen ópiumot használó Marx Károly sokat idézett mondata szerint a vallás a nép ópiuma. A teljes mondat a következôképpen hangzik: A vallás a szorongatott teremtés sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogy szellemtelen állapotok szelleme; a vallás a nép ópiuma (12). A XIX. század közepén az ópium rendkívül nagyra becsült, mindenki számára hozzáférhetô hatékony és olcsó gyógyszer volt. A gyarmatosítás korszaka elôtt Európában az alkohol töltötte be az univerzális gyógyszer szerepét, amit késôbb, mintegy három évszázadon át az ópium vett át. Mindmáig felnôttként szabadon választhatjuk a szeszesital-fogyasztást. A XX. század közepétôl fogva ez a szabadság az illegálisnak minôsített kábítószerek esetében megszûnt. Ez a változás társadalmi-politikai szinten felszámolta az alkoholizmus és kábítószer-függôség közti szerves egységet. Az egység azóta már csak a tudomány dimenziójában létezik. A XX. század közepétôl a következô szervetlen, tudományosan semmivel sem igazolható felosztás terjedt el (13): Drogok, amelyek használatát az állam egyáltalán nem kontrollálja (például kávé). Drogok, amelyek eladását az állam különféle módokon szabályozza (például csak felnôttek vásárolhatnak alkoholt és dohányt; csak a betegek szedhetnek orvosuk által felírt benzodiazepineket, antidepresszánsokat, szteroidokat stb.; csupán a betegeknek egy speciális, opiátfüggôség diagnózissal ren- Az önsegítô csoportok sajátos törôdésalapú etikájában a felelôsség egyfajta testvériségi szolidaritásra, együttérzésre és szövetségre épül. Kelemen: A remisszió kultúrája LAM 2009;19(11):704 708. 705
O RVOSLÁS ÉS TÁRSADALOM GYÓGYÍTÁS- JOG- ETIKA- GAZDASÁG- KULTÚRA- IRODALOM- KOMMUNIKÁCIÓ- TÖRTÉNE Aki élni akar, s nem menekülni az élettel járó meglepetések, bizonyossághiány, egzisztenciális dráma, szenvedés és szorongás elôl, annak minden körülmények közt érdemes kijózanodnia. delkezô csoportja kaphat nagy dózisban methadont és buprenorphint). Az állam minden egyes állampolgár számára tiltja az adott szer használatát (például heroin, crack, kokain, ecstasy, LSD). A bûnözés terén ügyetlen illegális drogokat használók a börtönben kötnek ki. A büntetések drákóiak. A kriminalitásban ügyes és gazdag, kábítószerezni akaró emberek, politikusok és hírességek rendszerint megtalálják azt az orvost, aki kész felírni számukra a szórakozásra, gyönyörkeltésre, élvezetfokozásra használt szereket. Némely eset a sztár halála után kap nyilvánosságot (például Elvis Presley vagy Michael Jackson). Ha megnézzük a nyugati nagyhatalmak legnagyobb, egymást váltó pártjainak drogprogramját, erôs leegyszerûsítéssel a következô szabályszerûség látható: a jobboldali, konzervatív és vallásos jellegû párt az AIDS-megelôzésre koncentrál. A baloldali, ma már a legkevésbé sem antikapitalista, inkább materialista párt viszont a bûnmegelôzésre, a vagyon elleni cselekmények visszaszorítására összpontosít. Az egyik oldal a gyermekeink jövôje a tét jelszavával, a másik oldal a jólétünk és jóllétünk forog kockán jeligével igyekszik növelni a szavazótáborát. Az 1920-as évek alkoholtilalmának kudarca óta egyetlen számottevô politikai erô sem veti fel komolyan az alkohol teljes betiltásának kérdését. Az ilyen javaslatot a közvélemény komolytalannak tartja. Nincs alkohol ellen meghirdetett háború. Létezik ellenben a háború a drogok ellen programja, mint ahogy létezik a háború a rák ellen programja is. Mindkettôt Richard Nixon, amerikai elnök hirdette meg 1971-es újraválasztási kampányában. Az akut, fôként fertôzô betegségek elleni küzdelem háborús metaforákkal telített. (Például a szervezetet megtámadják a patogén ellenséges mikrobák, a szervezet védelmi rendszere aktivizálódik, hogy megsemmisítse a betolakodókat stb.) A cél még az írmagját is kiirtani a fertôzés gócainak. Krónikus betegségek esetében nem ésszerû az ilyen hozzáállás, mert a krónikus betegség nem irtható ki, azzal az ember haláláig együtt él. Mindamellett, miként arra Susan Sontag rámutatott, a rák kezelésének kegyetlenségét aláhúzó metaforák szintén a hadviselésbôl származnak (14). A krónikus betegség, ha tetszik, ha nem, identitásunk része. Megpróbálhatjuk ezt tagadni, imitálni a gyógyulást, s véglegesnek tekinteni a remissziót. Ám minél inkább ezt tesszük, annál készületlenebbül ér minket a betegség tüneteinek kiújulása. A rákbeteg orvos szociológus Arthur Frank nevéhez fûzôdô remisszió társadalma (15) koncepció megfogalmazása óta egyre elterjedtebbnek tekinthetô az a felismerés, hogy a rák kezelésében ma sem az immunitás szókészletébôl átvett harcias metaforák, sem az abból következô gyakorlat nem hasznos. A drogpolitika, amennyiben háború a választás felelôssége, szabadsága és méltósága ellen, még nem tart itt. Az alkohológia és addiktológia világszerte pszichiátriai részterületnek számít. A pszichiátriai nyelvhasználat a régi immunológia nyelvhasználatához idomul. Az antibiotikum fogalmát 1942-ben alkotta Selman Walksman. Ez elsô hatékony pszichiátriai gyógyszerek az anti elnevezés mintáját követték. Az 1950-es évek elején felfedezett pszichózist és depressziót kezelô szereket antipszichotikumoknak, illetve antidepresszánsoknak nevezték. Hatásukat a penicillinhez hasonlították. Az alkohol szervezeten belüli lebontását gátló, ezáltal az alkoholt fogyasztó személyben súlyos mérgezési tüneteket kiváltó szer, a diszulfiram alkoholizmust kezelô gyógyszerként való bevezetése szintén erre az idôszakra esik. A diszulfiram 1951-ben Antabuse néven került piacra. Az Antabuse márkanév természetesen az anti-abuse szóösszetétel rövidített változata. Az elnevezés megtévesztô. Az abúzus, a bántalmazás (ld. gyermekbántalmazás) nem betegség, azt nem lehet pirulával gyógyítani. Az ipari társadalomban ma a keringési megbetegedés és a rák a leggyakoribb halálok. Mind a kardiológia, mind az onkológia egyre inkább felismeri, hogy nem pusztán betegséget, hanem betegségben szenvedô, betegségével élô embert gyógyít. A diagnózis, a gyógyszer vagy a mûtét felajánlása elôtt a szenvedô embernek vigaszra, megértésre, bátorításra van szüksége. Olyan gyógyító kapcsolati teret célszerû kialakítani a kezelôteam és a betegek közt, amelyben a páciensek megbecsült vendégnek érezhetik magukat. Ehhez erkölcsi hozzáállásra és ezt megvalósító kommunikációra van szükség. A gyógyító kapcsolati térben elbeszélhetôek a félelmek, a szenvedés, s megszülethet a remény és a bizakodás. Ami talán a legfontosabb, a beteg utat találhat a sorstársi közösséghez és története részévé válik egy nagyobb történetnek, a remisszióban lévô betegek történetének. A remisszió az orvostudomány fejlôdésének köszönhetôen a késô modern kor tipikus, egyre nagyobb tömegeket érintô jelensége és kultúrája. Az orvosi hivatás kettôs gyökérzetû: tudomány és morál egyszerre. A modern tudomány az embert elôszeretettel redukálja valamilyen mechanizmusra, óramûre, komputerre, állatra, agyra vagy kémiai egyensúlyzavarra. Az etika a felelôs kapcsolatok tudománya, amelyet nem lehet ember alatti szintre redukálni. Az orvoslás természettudományi és etikai dimenziója emiatt módszertanilag szembekerül egymással. Ennek a betegek és az orvosok egyaránt kárvallottjai., Orvosmegvonási szindrómának lehetne nevezni azt, amikor az orvos semleges, hûvösen intellektuális akar maradni, nem vállalja a megérintettséget, hanem elutasítja a vigasztalómegértô kapcsolat kialakításának teendôjét amely feladat véleményem szerint az orvos morális köteles- 706
RTÉNELEM- KÉPZÕMÛVÉSZET- TÁRSADALOM- FILOZÓFIA- SZOCIOLÓGIA- PSZICHOLÓGIA- EGÉSZSÉG- POLITIKA... sége. Az orvosmegvonási szindrómától mindkét fél szenved. A remisszió bizonytalanságában, a visszaesés állandó veszélyében való egészséges élet akkor lehetséges, ha a beteg képessé válik örömmel, jókedvvel, játékosan, szeretettel, szenvedélyesen, egyszóval önmagával törôdve élni ebben a szituációban. Mindez rendszerint a korábbi kontrolláló attitûd gyökeres átalakulását kívánja. A remisszió kultúrájának a szolgálat, a hála, a nagylelkûség, a megbocsátás a kulcsszavai. A betegek ezáltal képesek kitörni az elszigeteltségbôl és sorsközösségüket ahol megosztják egymással erejüket, reményüket és tapasztalatukat olyan második otthonként fogják fel, amelybe gazdag szenvedés taszította ôket. A remisszió kultúrája dialogikus kultúra. Errôl Mihail Bahtyin a következôket írja: Lenni annyi, mint dialogikusan érintkezni Amíg az ember él, az élteti, hogy lényege még lezáratlan, és ügyében nem mondatott ki az utolsó szó. (16) A remisszió kultúrája a csak a mai nap maradéktalan megélésének programja. John Maynard Keynes ismert mondása szerint a hosszú táv csalóka vezetô ügyeink vitelében; hosszú távon mindannyian halottak vagyunk. Keynes ehhez azt is hozzáfûzte, hogy A táv elején még élünk, s az élet rövid távra tervezett Senki nem tudja, mit hoz a jövô, amirôl csak annyi mondható biztosan, hogy más lesz, mint amilyennek elképzeltük (17). A remisszió kultúrájában élôk e tényt elfogadva, a jövôtôl való félelem és a múlton való kesergés helyett a jelen megélését tekinti feladatunknak. A remisszió az orvos és a beteg közös, megosztott felelôssége. A beteg betegsége orvos nélkül nem jutott volna remisszióba, viszont csak az orvos segítsége nem elég hozzá. Az alkohológiának, azt hiszem, sok tanulnivalója van a remisszió rákbetegek által kialakított kultúrájától. S megfordítva, a rákkezelés is nyerhet tapasztalatot az alkoholizmus kezelésének 12 lépéses megközelítésébôl. Mindkét kultúrának jellemzôje a kapcsolatteremtô kísérletezés. Az emberi élet tele van kísérletezéssel; megpróbálunk kapcsolatot teremteni másokkal, önmagunkkal, a természettel vagy a természetfelettivel. Ez utóbbi hipotézisre, tudniillik a természetfelettire, a tudománynak nincs szüksége. Ezzel szemben a polifonikus és dialektikus gyógyítás mûvészete nem hagyhatja figyelmen kívül a spiritualitás számos ember életét integráló szerepét. A gyógyuláshoz Jerome Frank klasszikus, 1961-ben leírt megfogalmazása szerint, reményre, önbecsülésre, érzelmi megnyugvásra és támogató kapcsolatrendszerre van szükség (18). Jan Steen: Leiden felszabadításának századik évfordulójának ünnepe (részlet) 1674, Párizs, Louvre Az alkoholbetegek vulnerabilitása az alkoholizmusra nagyobb, mint az átlagpopulációé, a vulnerabilitás pedig genetikai alapú. Az emberek genetikai adottságai korántsem egyformák. A mentális egészség és a betegség a biológiai adottságok és a kulturális környezet közti kölcsönhatások eredménye. A biológiai és kulturális kölcsönhatásáról Polányi Mihály a következôket írja Az élet redukálhatatlan szerkezete címû, 1968-ban megjelent esszéjében: Az elme idegélettani mechanizmusokon szervezôdik; habár függ tôlük, nem determinált általuk (19). Az alkoholizmus csupán és elsôsorban testi betegségként történô kezelése nemcsak az egyén, hanem a társadalom számára is kockázatot jelent. Sok alkoholistánál alakulnak ki többé-kevésbé súlyos (delirium tremens kibontakozása esetén halálos veszélyt jelentô) testi megvonási tünetek. E tünetek jól kezelhetôk kontrollált, csak orvosi rendelvény alapján hozzáférhetô gyógyszerekkel. A megvonási tünetektôl szenvedô, orvoshoz forduló alkoholbetegek zöme egyáltalán nem akarja abbahagyni az ivást. Ellenkezôleg, szeretné ugyanúgy folytatni, mint azelôtt. A gyógyszerekre tehát az alkoholizálás folytatásához van szüksége. A kutatások azt mutatják, hogy a megvonási tünetek pusztán gyógyszeres kezelésének hosszabb távon alig van szerepe a felépülésben (20). Ellenben, mint a függôk általában, az alkoholisták is hajlamosak a többféle szertôl való függésre. Az alkoholmegvonási tünetek kezelésére használt, orvos által felírt benzodiazepin készítményektôl való függés ma már szintén népbetegség méretû. A benzodiazepinek okozta megvonási tünetek legalább olyan súlyosak, mint az alkoholmegvonás tünetei. Nagyon nehéz felismerni, hogy mikor ér véget a fájdalomcsillapítás, s mikor billen át a terápia szerkeresô magatartást kiszolgáló tevékenységbe. Ez utóbbi egyaránt Kelemen: A remisszió kultúrája LAM 2009;19(11):704 708. 707
O RVOSLÁS ÉS TÁRSADALOM GYÓGYÍTÁS- JOG- ETIKA- GAZDASÁG- KULTÚRA- IRODALOM- KOMMUNIKÁCIÓ- TÖRTÉNE Orvosmegvonási szindrómának lehetne nevezni azt, amikor az orvos semleges, hûvösen intellektuális akar maradni, nem vállalja a megérintettséget, hanem elutasítja a vigasztaló-megértô kapcsolat kialakításának teendôjét. sérti az orvosi etika a beteg java a legfôbb törvény és a nem ártani Hippokratésztôl, illetve Galénusztól eredô elvét. James Pennebaker kutatásai szerint az egészség szempontjából igen fontos az érzelmileg felzaklató élmények nyilvánosság elôtti szavakba öntése. Az önvallomás, az önreflexió akkor hatékony, ha egyrészt sok pozitív érzelmi töltésû (reményre, szeretetre, jóra, nevetésre) utaló szót használnak, másrészt nem küszöbölik ki teljesen a negatív érzelem (például dühös, megbánt, csúnya) szavait sem. Pennebaker úgy látja, a 12 lépéses programokban felépülôk történeteinek forgatókönyve szinte mindig ugyanaz: feltárulnak a legmélyebb gondolatok és érzések, majd a csoporttagok akik maguk is hasonló érzéseken mentek keresztül messzemenôen és együttérzôen támogatják új társaikat (21). Az önvallomás megerôsíti a társas köteléket, a titkait bevalló ember ezzel a beszédaktussal kinyilvánítja, hogy megbízik az ôt hallgató sorstársakban. Ugyanez a helyzet a remisszióban lévôk közösségeiben is. Mindmáig nagyobb azoknak a betegeknek az aránya, akik nem a felépülôk közösségében hagyták abba a szerhasználatot, illetve akiknek remissziója független a remisszióban lévôk közösségétôl. A speciális közösség kritikus szerepét mutatja, hogy amíg a közösség nélkül remisszióban lévô alkoholisták 83%-a esik vissza hat év távlatában, addig a sorsközösségben gyógyulók esetében csak 43% a visszaesési arány (22). Arthur Frank szerint a sorsközösségi kapcsolatok nélkül remisszióba jutó betegek elbeszélései jellegzetesen különböznek a szolidáris sorsközösségben gyógyulók történeteitôl. Az utóbbiak számára a halálos betegség olyan élettörténeti csomópont, amely egyfajta gondolkodásmód- és életstílus-átalakulásnak, önújrateremtésnek a kezdete (23). Mind a felépülôk, mind a remissziós közösségek tagjai szívesen hivatkoznak William James másodszor megszületés koncepciójára (24). A sorközösség kultúrája a szenvedésbôl fakad, s a szenvedéssel megküzdés alternatív útjainak kidolgozásában bontakozik ki. A krónikus betegek története nemcsak a fájdalom narratívája, de a szenvedés elbeszélése is. A szenvedés nem a betegség általánosítható tünete, hanem a beteg lokális, egyedi és sajátos élménye. A krónikus betegek által létrehozott sorsközösség és remissziós kultúra arra épít, hogy a szenvedô ember képes a szenvedésébôl tanulni, képes a tanultakat mással megosztani, ezáltal fontos tapasztalatokat együttérzôen átadni. Így oldja meg az életnek jelentést adás egzisztenciális feladatát, s mutatja meg, hogy a halálos betegnek is lehet teljes az élete. E teljesség elnyerése lemondást követel; megszabadulást a korábbi élettervtôl (25). Mert ki tervezte azt, hogy alkoholista vagy rákbeteg lesz? S vajon ki tervezte és gondolt elôre arra, hogy a szenvedésrôl, továbbá a szabadság kollektív és pozitív változatáról éppen a krónikus betegektôl tanulhat a legtöbbet. Amennyiben hagyja. A szerzô addiktológus szakorvos, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi docense. A tanulmány a K68619 sz. OTKA kutatás támogatásával készült. IRODALOM 1. Szasz T. Pain and pleasure. Syracuse: Syracuse University Press; 1988 [1957]. 2. Elekes Zs. Alkohol és társadalom. Budapest: Országos Addiktológiai Intézet; 2004. 3. McLellan AT. Mi a felépülés? A Betty Ford Institute konszenzusos paneldefiníciójának újratárgyalása. Addiktológia 2009;VIII:115-8. 4. Buda B. A lélek közegészségtana. Budapest: Animula; 2001. 5. Wiley AS, Allen JS. Medical anthropology: A biocultural approach. Oxford: Oxford University Press; 2009. 6. Toth I. Philosophy and its place in the space of western spirituality: an apology. Diogenes 2007;54:3-28. 7. Robinson TE, Berridge KC. Mechanism of action of addictive stimuli: incentive-sensitization and addiction. Addiction 2001;96:103-14. 8. Rose G. Sick individuals and sick populations. International Journal of Epidemiology 1985;14:32-8. 9. Cserna-Szabó A. Estvéli borital, ha fájtatja fejed. Élet és Irodalom 2004; XLVIII. július 16. 10. Engel GL. The need for a new medical model. Science 1977;196:129-36. 11. Erasmus R. Enchiridion militis Christiani. Pécs: Kairosz; 2000. 12. Marx K. A hegeli jogfilozófia kritikájához. Marx és Engels mûvei I. kötet, Budapest: Kossuth Könyvkiadó; 1957. 13. Szasz T. Our right to drugs. Syracuse: Syracuse University Press; 1992. 14. Sontag S. A betegség mint metafora. Budapest: Európa Könyvkiadó; 1983. 15. Frank A. At the will of the body. Boston: Houghton Mifflin; 1991. 16. Bahtyin M. Dosztojevszkij poétikájának problémái. Budapest: Gond-Cura; 2001. 17. Moggridge DE. Maynard Keynes: an economist s biography. London: Routledge; 1992. 18. Frank JD. Persuasion and healing, a comparative study of psychotherapy. Baltimore: The Johns Hopkins Press; 1961. 19. Polanyi M. Life s irreducible structure. Science 1968;160:1308-12. 20. Stewart J, Wise RA. Reinstatement of heroin self-administration habits: morphine prompts and naltrexone discourages renewed responding after extinction. Psychopharmacology 1992;108:79-84. 21. Pennebaker JW. Rejtett érzelmeink, valódi önmagunk. Budapest: Háttér Kiadó; 2005. 22. Schutte KK, Brennan PL, Moos RH. Treated and untreated remission from problem drinking in late life: post-remission functioning and health-related quality of life. Drug and Alcohol Dependence 2009;99:150-9. 23. Frank A. The wounded storyteller. Chicago: The University of Chicago Press; 1995. 24. James W. The Varieties of religious experience. New York: Touchstone; 1997. [1902] 25. Travis T. Handles to Hang on to our sobriety. Men and Masculinity 2008. May 1-26. 708