Csiki Huba Hang és idő A husserli időanalízisek problémái Kulcsszavak: időtudat, folyam, retenció, protenció, Husserl Látszólag minden tapasztalat a látás elsődlegességét hangsúlyozza, mintha az értelmesség mozzanata egybeesne a vizuális megragadhatósággal, mintha a világra való nyitottság a láthatóság tényére rögzülne. A husserli fenomenológiai analízis, amely kimondottan a tapasztalat leírását tűzte ki célul, legalábbis a Logikai vizsgálódásokat bezáróan, szintén ezzel az érzékleti modalitással dolgozik, számára is a látás nyújtja számunkra a tapasztalat evidenciáit. A dolgok megragadásának értelmességmozzanata a szemmel való megragadásban rejlik. Gondoljunk Husserl példáira: a legrelevánsabb az asztal tapasztalata, ahol az aspektus és a szintézis eleve a tapasztalat lehetőségeit írja körül. 1 Viszont a statikus fenomenológiáról a genetikus fenomenológiára való átmenet változást hoz a tapasztalat leírása során használt szemléleti modellekben is: a tudatnak időtudatként való megragadása, illetve az időtudat analízisének elsődlegessége már nem a látás kitüntetettsége mentén tájékozódik, hanem a hang válik azzá a hülétikus adottsággá, amely minden tapasztalat végső eleme. Azt is mondhatnánk, hogy az időanalízisek a hang természetrajzát jelenítik meg, hogy, szigorúan husserli értelemben, az időfenomenológia hangfenomenológia. Nyilván nem szabad arról a tényről sem megfeledkeznünk, hogy a transzcendentális fordulattal, az epoché működésbe lépésével Husserl zárójelezi az objektív valóságot, a tapasztalat tárgya mindaz, ami a tudat számára adott, s ebben az értelemben a felcsendülő hang nem a világban megjelenő érzékleti adatok összessége, hanem a tudat immanens tárgya. A hang felcsendülése a megjelenő időt, a megjelenő tartamot mint olyat teszi hozzáférhetővé a fenomenológiai analízis számára, és kiindulópontot képez minden időfenomenológia számára. A hang és a dallam mentén tájékozódó időanalízis képes olyan tapasztalatstruktúrát felmutatni, amely a genetikus fenomenológia példáját képezheti, s nagymértékben láthatóvá válik az is, hogy melyek az értelemképződés azon elemei, amelyek kibonthatók egy időfenomenológiaként értett hangfenomenológiából. 1 Pl. Ideen I, 41.
222 Fogalom és kép IV. Az alábbiakban arra törekszünk, hogy felvázoljuk a Husserl által megfogalmazott időfenomenológia némely aspektusát, amelyek rámutathatnak annak a lehetőségére, hogy miért kitüntetett a hang a képpel, a hallás a látással szemben, és hogy a belső időtudat analíziseinek inherens vagy inkább félrevezető eleme. Három kiemelt problematika mentén közelít-jük meg a husserli leírásokat, egyrészt a retencionális és a protencionális tudatot megragadó idődiagram mentén, másrészt a lefolyásfenomének és lecsengésfenomének differenciája mentén, illetve az időtudat konstitúciója által. 2 Brentano időfelfogásának kritikája képezi a husserli időanalízis kezdeteit. Ez a kritika két vonatkozásban is meghatározó a fenomenológia számára, ugyanis egyrészt értelmezhető mint a pszichologizmustól való elhatárolódás mozzanata, másrészt a transzcendentális fenomenológia alapelveinek megerősítéseként is. Maga Husserl is hangsúlyozza, hogy:...nyilvánvaló, hogy Brentano elmélete nem azon a talajon nyugszik, amelyet mi az időtudat fenomenológiai analíziseként ismertünk fel: olyan transzcendens előfeltevésekkel dolgozik, létező időtárgyakkal, amelyek ingereket váltanak ki és érzeteket hoznak létre bennünk. 3 A pszichologizmus kritikája által megkövetelt elutasítás azonban nem a legfontosabb mozzanata a Brentano időfelfogására vonatkozó elutasításnak. Brentano időfogalma ugyanis az eredendő asszociáció fogalma, amellyel megalapozni szándékszik egy dallam képzetét. Ha ugyanis arra kérdezünk rá, hogy miként rendelkezünk egy dallam képzetével, a hangok az észlelésben csupán addig maradnak meg, ameddig az inger jelen van, akkor hangok olyan sorozatával állunk szemben, amelyek nem képeznek egységet, ha pedig feltételezzük, hogy a hangok az inger eltűnése után is megmaradnak, ez egy diszharmonikus hangzavar feltevését implikálná. Brentano megoldása a fantázia fogalmának a felté-telezését vonja maga után: a fantázia közvetlenül minden észlelés után képzetek folytonos sorozatát hozza létre, amelyek mindegyike a megelőző tartalmát reprodukálja, miközben az új képzetekhez társítja a múlt meghatározó mozzanatát. Brentano szerint azáltal, hogy a korábbi érzet nem változatlanul, hanem egy pszichikus ténynek köszönhetően pillanatról pillanatra folyamatosan módosul, jön létre a szukcesszió képzete. Husserl Brentano-kritikája négy pontban foglalható össze: egyrészt, ahogy már korábban említettük, számára 2 Vizsgálódásainkban nem követjük részleteiben a husserli gondolatmenetet, csak néhány, általunk problematikusnak tűnő mozzanatot szeretnénk érzékeltetni, s főleg a bernaui időelemzésekben felbukkanó lecsengésfenomének perspektívájából közelíteni az időelemzésekhez. 3 Offenbar bewegt sie sich nicht auf dem Boden, den wir als notwendig für eine phänomenologische Analyse des Zeibewußtseins erkannten: sie arbeitet mit transzendenten Voraussetzungen, mit existierenden Zeitobjekten, die Reize ausüben und in uns Empfindungen bewirken und dgl. Zur Phänomenologie des inneren Zeitbewußtseins. Hága 1966, 378.
Csiki Huba / Hang és idő. A husserli időanalízisek problémái 223 nem elfogadható az, hogy Brentano létező tárgyakkal s olyan kauzális viszonyokkal operál, amelyek a fenomenológia számára elfogadhatatlanok. Másrészt szerinte a brentanói modell nem ad magyarázatot arra, hogy miként különíthető el az eredendő asszociációként felfogott eredeti időszemlélet az emlékezetként felfogott, nem szemléleti kiterjesztett időszemlélettől, s végül harmadrészt szerinte Brentano nem tesz különbséget a felfogó aktus, az elsődleges tartalom és a felfogott tárgy között, hanem az elődleges tartalmakra, a tiszta érzetekre korlátozza vizsgálódását. Nyilván a kritika harmadik pontja meghatározza Husserl időtárgyakra vonatkozó analíziseit is, amelyeknek nem csupán az így felfogott érzetadatok mentén történő leírása problematikus, hanem az őket hordozó intencionalitás jellege is kérdésessé válik. Husserl negyedik, Brentano időelméletére vonatkozó kritikája meghatározó saját elméletének a kidolgozása szempontjából. Husserl szerint ugyanis ha Brentano ragaszkodik az észlelés elsődleges tartalmaihoz, elmélete szerint az időmozzanatot ezek a tartalmak minőségéhez és intenzitásához kapcsolódónak kellett volna tekintenie. Az elmúlt mozzanata, amely alkotó asszociációként tapad az időészleléshez, jelenben zajlónak kell lennie, mint az aktuálisan megélt világos hangszín. Ez a mozzanat ugyanúgy tartalmaz az eredendő asszociációnak köszönhetően egy jelen, de ugyanakkor egy elmúlt jelleget is. Ezért Brentano állítja Husserl nem tudja megmagyarázni, honnan tudjuk azt, hogy a hang már korábban ott volt. Nem tud arra magyarázatot adni, hogy az a hang, amely most tudatos, az új elmúlt karakterével, ugyanaz kell legyen, amely már nem tudatos, hanem már elmúlt. Ha kizárólag az érzettartalmak mentén írjuk le az időmozzanatot, az elmúlt hang és a jelenlegi hang közötti viszony problematikus marad. De nem tér vissza Husserl valamilyen módon Brentanóhoz az időtárgyak feltételezésével? Vizsgálódásának a kiindulópontja a következő: mivel az idő önmagában nem képezheti a vizsgálódás tárgyát, ezért az időre irányuló fenomenológiai vizsgálódásoknak az úgynevezett időtárgyakra 4 kell vonatkozniuk. Az időtárgyak, mint például a hang és a dallam Husserlnél is hülétikus adatok, viszont mint ilyenek elválaszthatatlanok egy eredendő időmezőtől, vagyis Husserl szerint minden időtárgytudat számára meghatározó, hogy nem csupán pontszerű most-fázis, hanem a bekövetkező és a már elmúlt fázist is magába foglalja. Minden tudatvonatkozás nem csupán impresszív tudat, hanem két sajátos intencionalitás által is jellemzett: a protencionális és a retencionális intencionalitással. Az eredendő időmező forráspontját vagy felfakadáspontját, vagyis egy tartalommal rendelkező időtárgy megjelenését 4 Speciális értelemben vett időtárgyakon azokat a tárgyakat értjük, melyek nem csupán egységek az időben, hanem az időextenziót is magukban foglalják. Husserl: Előadások az időről. Atlantisz, Budapest 2000, 35.
224 Fogalom és kép IV. az ősimpresszió jelenti. Identitás és differencia által is meghatározott az időtárgy, hisz a protencionális, de főleg retencionális tudatban nem változik az azonossága, csupán az adódásának a hogyanja: a retencióban nem reálisan van jelen a megtartott hang, a retencionális intencionalitásnak tulajdonképpen nincs tárgya. A retencionális, protencionális tudat kidolgozása és a kidolgozás változása nemcsak a brentanói elmélet elégtelenségéből származik, hanem az aktusintencionalitás husserli modelljének hiányosságait is korrigálni szeretné. Ha az aktusintencionalitás mentén értelmezzük az időtudatot, akkor az olyan viszonyt jelentene, amely során egy A tartalom egy B tartalommal összefüggésbe hozható. Ugyanis egy tartam tudatának a konstitúciója egy konkrét felfogás független mozzanata, s ezért szükség van egy újabb aktusra, ami az összefüggést megteremti. Vagyis egy hangsorozat észlelése során az átmenet olyan tudatára, amely szintén idői jelleggel rendelkezik. Husserl megoldása s egyben a protencionális-retencionális intencionalitás kidolgozásának forrása nem az észlelés megkettőzése, hanem kiterjesztése. Husserl azt mondja:...egy időben tartó (tárgy) észlelése nem egy idői (nem változó) észlelésben történik, hanem inkább egy folytonosan változó észlelésben, olyanban, amely folytonosan új jelent hoz létre, de a mindenkori legfontosabb maga az aktuális jelen. Mivel a most pregnáns értelemben egy mozgó pont, ennek tudható be, hogy a most létezők észlelése változó, akkor is, ha maga az észlelt változatlan marad. 5 Nem kevesebbet állít ezzel Husserl, mint hogy az időtárgyak észlelése nem valamilyen független aktus függvénye, maga az észlelés is idői aktuskarakterrel rendelkezik. Minden időtárgy észlelése egy eredendő időmezőben történik, az időtárgytudat számára tehát meghatározó, hogy nem pontszerű most-fázis, hanem a már elmúlt és a bekövetkező fázist is magába foglalja. Azt is mondhatnánk, hogy minden tartalommal rendelkező időtárgy esetében adott egy forráspont vagy felfakadási pont mint az észlelés nullpontja, amelyet Husserl ősimpressziónak nevez. Az időtárgy észlelése során a kiterjedt észlelési mező feltevése lehetővé teszi az ősimpresszió folytonos módosulását, ez elmúlttá változik, s a retenció módján tudott. S ahogy a korábban idézett Husserl-szöveghely egyértelművé teszi, a retencióban nem az időtárgy azonossága változik, hanem az adódásmódjának a hogyanja. A bernaui időkéziratokig a husserli időfenomenológiában kiemelt jelentőségű az észlelés és minden időtárgy-tapasztalat esetében az ősimpresszióra való centráltság gondolata, de meghatározó ugyanakkor az a tény, hogy a retenció és a protenció szintén a jelen idő eredendő részét képezi. Valamennyire 5 Wahrnehmung eines dauernden a erfolgt nicht in einer dauernden (unverändert bleibenden) Wahrnehmung, vielmehr in einer solchen, die immerfort ein neues Jetzt zeugt... Hua X, Nr. 26, 205.
Csiki Huba / Hang és idő. A husserli időanalízisek problémái 225 mégis problematikus az időtárgy adódásmódjának a hogyanja a retencióban. Husserl hangsúlyozza, hogy a retencióban a hang nem reálisan van jelen a retencionális tudatban, s amint erre korábban már utaltunk, ez a feltevés radikálisan végiggondolva annak a lehetőségét tartalmazza, hogy a retencionális intencionalitás esetében egy tárgy nélküli intencionalitás lehetősége rejlik. Hogyan lehetséges ez? 6 A megfelelőbb megértés érdekében térjünk vissza a kiterjesztett jelen strukturális összefüggéseihez. Ahogy azt többen 7 is hangsúlyozzák, Husserlnek az ősbenyomás és a retencionális modifikáció során elvégzett időtudat-elemzése formális, legrelevánsabb megragadása az úgynevezett idődiagramban mutatható fel. Az időelemzések különböző fázisaiban az idődiagram és az általa ábrázolt időtudat elemzése változásokon megy keresztül. Az első változat, amelyet Husserl 1905 körül dolgoz ki, még az aktusintencionalitás elméletéhez kapcsolódik, s lényegében számot vet az aktus és az aktus időmozzanata közötti összefüggéssel. A diagram egyrészt az objektív idővonalat, másrészt az eredendő időmező tartalmait ábrázolja, a retenció pedig egyidejű pontok sorozataként jelenik meg. A diagram által leképezett időfelfogás nem teszi lehetővé az idő dinamikus megragadását, az áramlás nem jelenik meg, csak az ősbenyomás kibontását tartalmazza. Mindazonáltal ha a retencionális pontok és az ősbenyomás egyidejűségét nézzük, a husserli elgondolás magyarázatra szorul. Mindenekelőtt a hang tapasztalata mentén tájékozódva Husserllel azt mondhatjuk, hogy a hang a maga testiségében, mégpedig egy ősérzettudatban jelenik meg, a tudatfolyam egységében. A tudatfolyam legfontosabb jellemzője, hogy ez folytonosan módosul, vagyis egy eredendő, változatlan érzet, benyomás csak absztrakcióként gondolható el. Minden most folytonosan elmúlttá alakul, amely a maga során szintén jelenné válik, s ezt a jelent egyidejűleg egy újabb jelen váltja fel. A módosult jelen nem az eredendő hang érzet- vagy észleléstudata, hanem már emlékezet egy elmúlt hangról. A valóságban az aktuális észlelésjelen és az elmúlt jelen nem egyidejű, hisz nem ugyanabban az értelemben időiek, alapvető differencia van a tudatfolyam és az immanens tárgy ideje között. Amikor ugyanis Husserl a retenció meghatározására törekszik, s azt mondja, hogy a retenció olyan kifejezés, amely a tudtafázisról tudatfázisra vonatkozó intencionális viszonyt jelöli (amely különbözik a tudatfázis és a konstituált időtárgy közti viszonytól), amelynek az esetében a tudatfázisok 6 Ennek problematikusságát hangsúlyozza pl. Bernet a Die ungegenwärtige Gegenwart. Anwesenheit und Abwesenheit in Husserls Analyse des Zeitbewußtseis című tanulmányában, l. Karl Alber 1983, 16 58. 7 Alexander Schnell építi fel a husserli időfelfogás elemzését az idődiagramok mentén, elemzésünk nagyban támaszkodik arra a gondolatmenetre, amely a Das Problem der Zeit bei Husserl. Eine Untersuchung über die husserlchen Zeitdiagramme (Husserl Studies 18, 2002, 89 122.) című tanulmányában kifejt.
226 Fogalom és kép IV. és a tudatfolytonosságok nem tekinthetőek újra időtárgyaknak, amelyek az immanens időhöz tartoznak, 8 akkor lényegében arra a prefenomenológiai időre utal, amely magát az immanens időt konstituálja. Az idődiagram módosulása, a hosszintencionalitás és a keresztintencionalitás ábrázolása már számot vet ezzel a prefenomenológiai idővel, legalábbis úgy, hogy dinamikussá teszi azt. Noha egyes értelmezők szerint Husserlnek sosem sikerül a prefenomenológiai, a tudat konstitúciós idejét ábrázolni, 9 lehetőséget teremt azoknak az összefüggéseknek az ábrázolására, amelyek az időtárgyak és a tudat időkonstitúciója között lehetséges. A retenció nem idői jellege, pontosabban nem időtárgyakként való megragadása lehetőséget teremt Husserl számára a lefolyásfenomének (Ablaufphänomene) bevezetésére az időtudat pontosabb kidolgozása érdekében. A lefolyásfenomének által sikerül egyrészt az időtudat leírása során szakítani az aktusintencionalitás általi megközelítésből származó felfogás és felfogástartalom különbségével, másrészt Husserlnek sikerül valamennyire tisztáznia az ősimpresszió szerepét. Ennek érdekében már az Időelőadások második részében, főleg az 50. paragrafusban kitágítja a főleg impresszív módosulásokra épülő, a retenciót előnyben részesítő és a protencionális intencionalitást kevésbé hangsúlyozó megközelítését az időtudatnak. A váltás már abban tetten érhető, hogy annak felmutatására törekszik, hogy a protenció nem csupán esetlegesen kapcsolódik az ősimpressszióhoz, valamint a retencionális tudathoz, kikezdhetetlenül hagyva mind az ősimpresszió, mind a retencionális módosulás abszolút kezdet, illetve végleges lecsengés jellegét. A bernaui időelemzések kitágítják ezt a perspektívát, a retencionális tudat hangsúlyosan jelenik meg ezekben az előadásokban, s szerepe nem esetleges az időtárgyak konstitúciójában, az immanens időiség konstitúciójában, ellenkezőleg, meghatározó szerepe van. Az ősimpresszió mint eredendő intencionális viszony ebben a kontextusban nem a semmiből jön, hanem az elvárásintencióknak a betöltődéseként jelenik meg:...az észlelési folyamban nincs olyan pont, amely ne rendelkezne saját intencionalitással, és az ősprezentáció kiváltképp nem csupán ősprezenciák felbukkanása, amelyek utólagosan tesznek szert intencionalitásra, ellenkezőleg, állandó megjelenése ugyanannak, az elvárásintenciók betöltődésének móduszában 10 írja Husserl. Ezáltal az egyedi 8 Retention ist ein Ausdruck, der verwendbar ist, um die intentionale Beziehung von Bewusstseinsphase auf Bewusstseinsphase zu bezeichnen, wobei Bewussteinsphasen und Bewusstseinskontinuitäten selbst nicht selbst wieder angesehen werden dürfen als Zeitobjekte (die ja der immanenten Zeit angehören), Hua X, 333. 9 Pl. Schnell ezt az álláspontot képviseli a már említett tanulmányában. 10 So gibt es im Strom der Wahrnehmung keinen Punkt, der nicht seine Intentionalität hätte, und insbesondere die Urpräsentation ist dabei beständig nicht bloß Autreten von Urpräsenzen, die erst nachträglich Intentionalität annehmen würden, sondern beständiges Auftreten
Csiki Huba / Hang és idő. A husserli időanalízisek problémái 227 észleletek intencionális karakterét Husserl eleve a protencionális intencionalitáshoz köti. Ha az időelőadások problémája a bernaui időelemzésekig a kezdet problémája, vagy ha pontosabban szeretnénk megfogalmazni, az ősimpreszszió státusza, akkor ez a probléma itt megoldódni látszik. Az ősprezentáció, ahogy itt Husserl fogalmaz, már nem kiindulópontja az időtudatnak, csak határpontja, ahol a retencionális és protencionális módosulások keresztezik egymást, a retencionális módosulások már nem csak az ősimpresszióra vonatkoznak, hanem a protencionális tartalmakat is meghatározzák, hisz így tartalmaznia kell a betöltött és betöltendő mozzanatokat is. Hasonlóság feltételezhető a retencionális és a protencionális intencionalitás között, ugyanis ahogy a retenció keresztülhalad minden ponton, amely elsüllyed, ugyanúgy a protenció is végighalad minden ponton, amely a bekövetkező eseményekre vonatkozik. A pontról pontra haladás viszont mind a retenció, mind a protenció esetében folyamatos, vagyis mindkét esetben a protencionalitás struktúrája egy bizonyos horizontjelleggel rendelkezik, melynek fázisai az új jelen adatainak a megjelenésével betöltődnek, anélkül, hogy a horizontszerűség felszámolódna. Nyilván ebben az összefüggésben már az impresszió jellege és szerepe is megváltozik, nincs értelme egy olyan abszolút jelenről beszélni, amely minden értelemképződés kiindulópontja, abban az ősfolyamatban, amelyben az időtudat konstituálódik, az ősfolyamatban, ahogy Husserl nevezi, már csak konstitutív átmenetek, a betöltött és kiüresedett értelmek határpontjaként van jelen ez. Az ősfolyamatot Husserl fáziskontinuumként határozza meg. Minden fázis egy retencionális és egy protencionális kontinuum, ennek a fázisnak van egy magja, az ősfázis, amely maximális telítettséggel rendelkezik és módosult fázisokat is magában foglal, az ősfázistól való eltávolodás retencionális vagy protencionális irányát tekintve. Husserl a felfakadási pont impresszióként értelmezettségét, illetve ennek megkérdőjelezését hangsúlyozza, amikor az impressziót intencionálisan meghatározott magnak nevezi. 11 Az ősfolyamatban a fázisok között, az ősfázis és a kevésbé telített fázis között bizonyos törvényszerűség határozható meg: minden, a pozitív mezőben megjelenő intenció a saját ősmagjára mint terminus ad quem -re utal, a negatív mezőben pedig ellenkezőleg: minél távolabb kerül az intencionalitás az ősfázistól, annál inkább kiüresedik vagy elszegényedik:...minden pozitív szakasz rendelkezik egy maximális ponttal, és minden nem maximális pont olyan intencionalitással bír, amely állandóan egy maximális derselben im Modus der Erfüllung von Erwartungsintentionen. Hua XXXIII, Kluwer, 2001, Nr.1, 5. 11 Dieser Urkern ist, was er ist, nur als intentional beschlossener Kern, uo. 32.
228 Fogalom és kép IV. pontra mint terminus ad quemre utal. 12 Az ősfolyam ábrázolására Husserl a bernaui időelemzésekben egy új diagramot vezet be, amelynek a sajátossága és újdonsága, hogy az immanens időiség tudatának konstituálódó intencionalitásait három dimenzióban ábrázolja, amelynek az előnye az, hogy szemléletessé teszi a betöltő intencionalitás ősmaghoz való közeledését és a kiüresedő intencionalitás lecsengését. Ez az ábra azonban nem az objektív időt ábrázolja, hanem az időiség két szintjét ragadja meg, mégpedig az ősfolyam fáziskontinuumát, a prefenomenális vagy a preimmanens időiséget és a retencionális és protencionális, vagyis immanens időiséget ábrázolja. Mi az a tulajdonképpeni új, amely ezzel a diagrammal és az ebből fakadó időértelmezéssel ténylegesen megváltozik? Mindenekelőtt a protencióra és a retencióra nem lehet úgy tekinteni, mint két különálló szekvenciára, ugyanis egymás által közvetítettek, sőt, ami a legfontosabb: az időnek a statikus megragadása egy genetikus megközelítéssel helyettesítődik. Implicite ez azt is jelenti, hogy Husserl az idő megragadását már nem az immanens időtárgyak mentén képzeli el, hanem a formaként elgondolt idő analitikáját 13 szeretné megvalósítani. Az időfolyam olyan forma, amelynek az objektivitása csupán egy anyagi tartalomra való vonatkozásban valósul meg. A háromdimenziós megközelítés formálisan a betöltődő és a kiüresedő sokaság formális megragadásával látszólag biztosítja az objektivitás követelményét, de Husserl a továbbiakban is azzal küzd, hogy a tartalom valódi meghatározottságait rögzítse. Ennek tulajdonítható az, hogy a séma kidolgozása után Husserl eléggé terjedelmesen foglalkozik a lecsengésfenoménekkel, amelyek, ha nem is egyértelműen, de mégis a negatív mezőhöz, a retencionális intencionalitásokhoz tartoznak. Egyes Husserl-értelmezések a lecsengésfenoméneket egyértelműen olyan retencionális intenciókként határozzák meg, amelyek az ősfolyamat fázisváltozásaiban a kiüresedő fázist jelölik. 14 De értelmezhető a lecsengésfenomén ezen a módon, s nem mond ellent eleve a retenció husserli meghatározásának? A válasz előtt azonban foglaljuk össze azokat az eredményeket, amelyhez Husserl az ősfolyamat leírása során eljutott. Az 1905 1917-es időelemzések diagramja elsősorban nem vetett számot a protencionális intencionalitással, s egyaránt szemléltetni szerette volna a retencionális intencionalitást és az objektív mostok sorozatát. Ezzel szemben az ősfolyamat konstitúcióját ábrázoló diagram, amely csupán az idő formáját ábrázolja, nem tartalmazza az objektív időt. Nyilván ez két 12 Jede postitive Strecke hat selbst einen maximalen Punkt, und jeder andere nicht maximale (nicht voll kernhafte) Punkt hat eine Intentionalität, die stätig auf einen maximalen Punkt als terminus ad quem verweist, uo. 33. 13 Alexander Schnell: Das Problem der Zeit, Husserl Studies, Kluwer, 2002, 105. 14 Uo. 111.
Csiki Huba / Hang és idő. A husserli időanalízisek problémái 229 kérdést is felvet. Először is, ha az ősfázisok tengelye nem az objektív időt ábrázolja, akkor hogyan tapasztalható meg fenomenológiai módon ez a sorozat, másrészt milyen viszony teremthető az ősfolyamat és a fenomenológiailag megélt idő között? A válaszokat a lecsengésfenomének elemzése mentén szeretnénk megtalálni. A lecsengésfenomének státusza és az időkonstitúcióban elfoglalt helyük és szerepük sem egyértelmű. Értelemszerűen a retencionális intencionalitáshoz köthetőek, de a kérdés az, hogy lehet-e egyáltalán csupán a retenciókhoz kapcsolni. Tudjuk, hogy a nagy probléma a retenciók kapcsán maga a tárgy, ami már abban a kérdésben is felmerül, hogy egyáltalán mit tart meg a retenció, ha az immanens tárgy az ősbenyomásra, egy immanens tárgyra vonatkozik. A bernaui időelemzésekben a lecsengésfenomének kapcsán Husserl nem képvisel egységes álláspontot. A lecsengésfenomének problémája, szemben a lefolyásfenoménekkel, amelyek a tudatban konstituált immanens tárgyiságokra vonatkoznak, az ősfolyam, vagyis az időtudat konstitúciója kapcsán jelenik meg. A bernaui időelemzések 3. szövegében Husserl világossá szeretné tenni, hogy a retenció esetében miért nem lehet újramegjelenítésről beszélni, illetve hogy az ősfolyam milyen módosulásait lehet megragadni. Ezek a módosulások érintik az impresszió szerepét is, illetve a tudat mint időtudat megjelenésének a problémáját. Az ősfolyamat kapcsán különbséget kell tennünk, hangsúlyozza Husserl, a megjelenítés módja és a megjelenített között, ahol a megjelenítés módja mint folytonos lecsengés ragadható meg, viszont az ősfázis nem jelenít meg semmit, hacsak nem önmagát, 15 s nyilán ezzel Husserl már kijelölte a lecsengésfenomének helyét az időkonstitúció keretén belül: nem téveszthető össze az immanens tárgyiság idői konstitúciója az időtudat konstitúciójával, vagyis látszólag nem lehet a lecsengésfenoméneket a protenciókhoz kapcsolni, s protenciókként tekinteni rájuk. De akkor mit is nevezünk lecsengésfenoméneknek? A bernaui időelemzések 4. szövege kizárólag a lecsengésfenomének leírását tartalmazza, Husserl a lecsengésfenomének fenomenológiájáról beszél, mintha az időkonstitúció keretein belül meghatározó szerepet játszanának. Nyilván a husserli elemzések analízise arra a tényre is rávilágíthat, hogy miért ez a látszólagos kitüntetettség. Szerkezeti szempontból a 4. elemzés, ha lehet így nevezni, egy törzsszöveget és két mellékletet tartalmaz, amelyben Husserl a lecsengésfenomének három értelmezését adja. Röviden összefoglalva: az első megközelítés logikus folytatása a korábban tárgyalt ősfolyamat-elemzésének, s a lecsengésfenomének elemzése itt is arra utal, mintha az ősfolyam önkonstítúciós részét képezné a lecsengés fogalma. A második megközelí- 15...die Urphase stellt nicht dar, oder sie stellt sich dar, Hua XXXIII, 56.
230 Fogalom és kép IV. tésben Husserl a protencióktól való radikális különbségüket hangsúlyozza, s ezáltal az ősfolyam egy másfajta kibontási lehetőségét mutatja fel, míg a harmadik megközelítés, amelynek az elemzése és a kibontása csupán vázlatszerű, a képiség analógiájára ragadja meg a lecsengésfenoméneket. Minden tárgyi vonatkozás nélkül, vagyis pontosabban az immanens tágyiságok bevonása nélkül a tapasztalatot mint a jelen felfakadását és lecsengését határozhatjuk meg, a tapasztalat elevensége pedig a felfakadásnak és a lecsengésnek a nullpontja, vagy ahogy Husserl nevezi, minden tapasztalat a módosulás tudata. A módosulások áramlásában pedig azért értelmetlen a tárgyi tudatra vonatkoztatni a változást vagy a tudat kitüntetett fenoménjei mentén strukturálni a tapasztalatot, mert ez magára a jelenre, a tudatelevenségre vonatkozik. Jóllehet bizonyos modális különbség van egy szín, illetve egy hang lecsengése között (lásd a korábbi különbséget a megjelenített és a megjelenítés módjai között), a módosulás tudatát ez a differencia nem érinti. A módosulás folyamatos, állandó és mindig jelen idejű lecsengő elszegényedésként határozható meg, ami lényegében két problémát is felvet. Ha ugyanis folyamatos és állandó változásról beszélünk, akkor egy olyan tudatváltozást feltételezünk, aminek nincs határa, csak ideális végessége, másrészt pedig ha elszegényedésként jelle-mezzük, akkor felmerül a kérdés, hogy milyen tartalmakra, pontosabban mire vonatkozik az elszegényedés. Husserl ezekre a kérdésekre próbál választ találni a telítettség és az értelem fogalmai segítségével. Minden tudatfolyam olyan fázisokat tartalmaz, amelyeknek a telítettsége folyama-tosan változik, s az ősfázis, vagy ha egyáltalán lehet ennek nevezni, a kezdeti fázis rendelkezik maximális telítettséggel. Nyilván kétértelmű és bizonyos szempontból magyarázatszegény a telítettség fogalma, s bizonyos ellentmondást von magával, ugyanis az immanens tudattárgy megjelenésmódjával is összefüggésbe hozható (pl. a hang lecsengésével), ha a telítettséget a szemléletiséggel azonosítjuk. Joggal hangsúlyozza Husserl, hogy nem a szemléletiség megszűntét kell a lecsengés végpontjának vagy az elszegényedés teljességének tekintenünk, ha a tárgytudat üres tudat is lehet az elevenség mint eleven tudat módján. Abban az összjátékban, amelyben a telítettség az értelemmel összefüggésben lecseng, beszélhetünk a módosulás tudatáról, a lecsengésfenoménekről:...a tudat élet, és minden élet a sajátos pulzálásai szerint az elmúlás által meghatározott élet, az élet állandó eltűnésében, és az életfolyam minden konkrét élete mindig olyan új életpulzusok egysége, amelyek a maguk módján fellépnek és elmúlnak, eltűnnek. 16 16 Bewusstsein ist Leben, und alles Leben nach seinen Lebenspulsen ist Leben im verleben, im stetigen Dahingehen des Lebens, und alles konkrete Leben des Lebensstroms ist eine Einheit immer neuer Lebenspulse, die ihrerseits auftreten und vergehen, dahinschwinden, uo. 69.
Csiki Huba / Hang és idő. A husserli időanalízisek problémái 231 Nyilván a tudatelevenségre való hivatkozás nem érinti ennek tartalmi meghatározottságait, ugyanis ebben a megközelítésben is feltehető az a kérdés, hogy az elevenségnek mi a mércéje, s milyen strukturális differenciák vagy rendezőelvek mellett rejt lecsengésdifferenciát az eleven tudat. Ennek érdekében vezeti be Husserl az időtér fogalmát, amely változó telítettségű és intenzitású időhorizontok szerint strukturált. Az időmező és az időhorizont fogalma látszólag már a protenciók estében is meghatározó, ugyanis, állítja Husserl, már a világos retenciók esetében sem beszélhetünk tartalmi teljességről, ez is csupán egy lecsengő megjelenés szerinti teljesség. A tudtafázisra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy olyan kiterjedéssel rendelkezik, amely belső saját intenzitás szerint strukturált. Az intenzitásokként értelmezett tudat fogalma azonban újabb problémákat vet fel: nem magyarázza a fázisátmenetet, s az intenzitások differenciális különbségét sem, s újra felveti annak lehetőségét, hogy eleve feltételeznünk kell az objektív időt ahhoz, hogy a tudatkonstitúciót értelmezni tudjuk. A megoldás érdekében Husserl a második hipotézisben éles különbséget tesz a lecsengésfenomének és a protenciók között. Ha eddig a lecsengésfenoméneket olyan módosulásokként értelmezhettük, amelyek mindazonáltal retencionális történettel rendelkeznek, a 4. számú szöveg második mellékletében a retencióktól eltérően olyan érzetadatokként jelennek meg, amelyeknek szerepe egyrészt az intenzitásváltozást, másrészt az ezzel összefüggésben álló szemléletiségmódosulást magyarázzák. A felvett differenciának köszönhetően minden tudatfázis három összetevőt tartalmaz: az ősfázist, a retencionális módosulást és a lecsengésfenomént. Az ősfázis mint eleven jelen nem csupán vertikálisan kierjedt vagy módosult, s ez mint retenciók sorozata jelenik meg, hanem horizontálisan is folyamatos módosulásokat tartalmaz, amelyek maguk a lecsengésfenomének lennének. A lecsengés ebben a megközelítésben nem kimondottan a közvetlen múlt dimenzióját kölcsönözné a fázisnak, hanem az intenzitás dimenzióját, a tudat önkonstitúciós jelenét is biztosítaná. A lecsengés felcsendülés is egyben, mondja Husserl, s ezzel már hülétikus szinten is érzékeltetni tud egy olyan kiterjedtséget, ami az eddigi megközelítésben csak az intencionalitás megkettőződésével, lásd kereszt- és hosszintencionalitás, vagy az ősfolyamat és a retencionális, illetve protencionális intencionalitás kettősségével tudott megteremteni. Az ősfázis, a retenciók és a lecsengésfenomének egysége a fedés egysége, felvetése pedig, ahogy maga Husserl fogalmaz, biztosítani a szemléletiség lehetőségét egy retencionális sokaság nélkül, amelyek csupán követik a lecsengésfenoméneket. Nyilván Husserl sem látja pontosan, hogy miként nyújtja a fedés az elvárt szemléleti módosulást, sőt a fedés inkább a felfogástartalom és felfogás különbségét idézi fel, amelyet az ősfolyamatként felfogott időelemzések már maguk mögött hagytak. Ez a hipoté-
232 Fogalom és kép IV. zis követeli meg a képiség mentén való értelmezését a lecsengésfenoméneknek, amely már Husserl szerint is megterheli és a fantáziatudat irányába vezeti az időelemzéseket. De mi marad a lecsengésfenomének fenomenológiájából? Nyilvánvaló, hogy a bernaui időelemzések bizonyos mértékben átírják az 1905 1917-es husserli időfelfogás statikus, az abszolút jelenre támaszkodó és az abból kiinduló jellegét. Az időfolyam, majd az időfolyamat analízise arra enged következtetni, hogy az időtárgyak mentén orientálódó időmegragadás mindig feltételezi azt az objektív időt, amelyet Hussserl már a fenomenológia alapító mozzanata, az epoché működtetése által eleve kizár a tapasztalat leírásából. Ha nem is egyértelmű, de a bernaui időelemzésekben a lecsengésfenomének leírása által Husserl talán ennek a tárgynélküli időanalitikának a lehetőségével kísérletezik, egy olyan szubjektivitás felmutatásával, melynek idői konstitúciója teszi lehetővé a tárgyi időkonstitúciót. Nem véletlen az sem, hogy Husserl eléggé gyakran hangsúlyozza, hogy az időproblematika a szubjektum konstitúciójának a problémája, hogy ez explicite jelenjen meg a passzív szintézisek elemzéseiben. A passzív szintézisek prefenomenológiai létrejöttének alapjait, keletkezésmozzanatait látjuk a bernaui időelemzésekben, sőt a prefenomenológiai egységek konstitúciós genézistörténetét, ahogy Husserl nevezi. Anélkül, hogy passzív szintézisek problémájába belemennénk, azt már a bernaui időelemzések alapján elmondhatjuk, hogy az idő tapasztalata olyan intenzitások tapasztalataként jelenik meg, amely strukturálja a tapasztalati mezőt. A tematikánknak megfelelően azt mondhatnánk, hogy nem a felcsendülő hang teremti meg az idő átélésének a lehetőségét, hanem lehetőséget teremt olyan intenzitások megnyitására, amelyek mindig is idői módon artikulálódnak. Irodalom Husserl, Edmund. Előadások az időről. Atlantisz, Budapest 2001. Edmund Husserl: Zur Phänomenologie des inneren Zeitbewusstseins. Den Haag, Kluwer, 1966, a továbbiakban Hua X. Edmund Husserl: Die Bernauer Manuskripte über das Zeitbewusstsein. Kluwer, 2001, a továbbiakban Hua XXXIII. Alexander Schnell: Das Problem der Zeit bei Husserl. Husserl Studies 18, 2002, 89 122. Inga Römer: Das Zeitdenken bei Husserl, Heidegger und Ricoeur. Springer 2010.