ALAPVETŐ ETIKA. Nyíri Tamás * * *

Átírás

1 ALAPVETŐ ETIKA Nyíri Tamás ELŐSZÓ 1 1. ERKÖLCSI TAPASZTALAT ÉS ELŐZETES ERKÖLCSI TUDÁS AZ ERKÖLCS ELŐZETES ISMERETE 2 2. AZ ETIKA SZÓ JELENTÉSE, EREDETE ÉS HASZNÁLATA AZ ETIKA ETIMOLÓGIÁJA AZ ETIKA SZÓ HASZNÁLATA ETIKA ÉS ERKÖLCS 6 3. ERKÖLCS ÉS ERKÖLCSÖK AZ ERKÖLCS MEGHATÁROZÁSA AZ ELTÉRŐ ERKÖLCSÖK ÉRTÉKELÉSE CSOPORTERKÖLCSÖK AZ ERKÖLCSI ALAPKÉRDÉS 9 4. A MORALITÁS ÉS A SZAKTUDOMÁNYOK A TERMÉSZET OBJEKTIVISZTIKUS SZEMLÉLETE KÜLÖNFÉLE REDUKCIÓS KÍSÉRLETEK A SZAKTUDOMÁNYOK ILLETÉKESSÉGI KÖRE A TRANSZCENDENTÁLIS DIFFERENCIA A TRANSZCENDENTÁLIS DIFFERENCIA FOGALMA A TRANSZCENDENTÁLIS DIFFERENCIA NÉHÁNY KÖVETKEZMÉNYE ERKÖLCSI TÖRVÉNY ÉS DÖNTÉSI SZABADSÁG A PROBLÉMA KIFEJTÉSE AZ EMBERI MOTIVÁCIÓ JELLEGZETESSÉGE AZ UNIVERZALIZÁLHATÓSÁG KÉRDÉSE AZ AKARAT ÖNMEGHATÁROZÁSA SZABADSÁG ÉS DETERMINIZMUS A KLASSZIKUS DETERMINIZMUS DETERMINIZMUS ÉS A SZABADSÁG DIALEKTIKÁJA A LELKIISMERET ANTITÉZISEI AZ ELLENTÉTPÁROK AZ ELLENTÉTPÁROK ÉRTELME A LELKIISMERET AUTONÓMIÁJA AUTONÓMIA ÉS MORALITÁS AZ ERKÖLCSI HORIZONT A LELKIISMERET STRUKTÚRÁJA AZ ETIKA METAFIZIKAI ÉS TEOLÓGIAI KONTEXTUSA A LELKIISMERET A PRIORI ALKATA A TERMÉSZETI TÖRVÉNY KONKRETIZÁLÁSA A TÉVES LELKIISMERET A TÉVES LELKIISMERET MEGHATÁROZÁSA TÉVEDÉS ÉS TUDATLANSÁG A TÉVES LELKIISMERET IRÁNTI TISZTELET MORALITÁS ÉS ERKÖLCS ERKÖLCSILEG JÓ ÉS ERKÖLCSILEG HELYES AZ ERKÖLCSILEG HELYES MINT AZ ÉSZ KÖVETELMÉNYE A KONKRÉT ERKÖLCS AZ ERÉNY ÉS A BOLDOGSÁG AZ ERÉNY A BOLDOGSÁG AZ EGZISZTENCIÁLIS HAJLAMOK ÉS TÖREKVÉSEK ERKÖLCSI ÉRVELÉSMÓDOK TEKINTÉLYELVŰ ÉRVELÉSMÓDOK TERMÉSZET- ÉS ÉSZJOGI ÉRVELÉSEK UTILITARISTA ÉRVELÉSFORMÁK TELEOLÓGIAI ÉS DEONTOLÓGIAI ÉRVELÉS ETIKAI ELMELETEK A FENOMENOLÓGIAI ÉRTÉKETIKA METAETIKA MARXISTA ETIKA ETIKA ES HIT AZ ÉRTELMESSÉG KÉRDÉSE A BOLDOGSÁGKERESÉS KUDARCA A BŰN A LELKIISMERET POSZTULÁTUMA 75 IRODALOMJEGYZÉK 76 GLOSSZÁRIUM 78 * * * ELŐSZÓ Az alapvető etika, mint a neve is jelzi, megelőzi az individuális és szociális etikát. A speciális etikával ellentétben nem az erkölcsi szabályok rendszerével foglalkozik, hanem az erkölcsi gyakorlat lehetőségi föltételeit kutatja s az etikai alapfogalmakat tisztázza. Feladata továbbá annak kimutatása, hogy a filozófiai etika mikor és hogyan szorul rá az empirikus tudományok eredményeire. Az etika alapkérdései egyidősek a filozófiával. Ez a magyarázata, hogy megkíséreljük rendszerezni a különböző korok klasszikus, tehát mindig időszerű etikai gondolkodóinak, kiváltképpen Arisztotelésznek, Aquinói Szent Tamásnak és Immanuel Kantnak a kérdéseit és válaszait. A rendszeres kifejtés belső követelménye, hogy nem hagyhatók figyelmen kívül a ké-

2 sőbbi időkben felvetődő problémák s a rájuk adott válaszok sem mint például az angolszász etikusok hozzájárulása az etikához. A munka megírásakor főként Arno Anzenbacher, Annemarie Pieper és Friedo Ricken munkáira támaszkodtam. Részletes irodalomjegyzék, valamint szó- és fogalommagyarázat a kötet végén található. 1. ERKÖLCSI TAPASZTALAT ÉS ELŐZETES ERKÖLCSI TUDÁS Mélyen munkájába merülve ül dolgozószobája íróasztalánál egy férfi. Belép a szobába a felesége (természetesen fordítva is lehetne), hogy megbeszéljen valamit férjével, aki mivel éppen egy nagyon kényes résznél tart valamivel rövidebben és kevésbé udvariasan válaszol, mint illenék. Miután elkészült munkájával, jóval felszabadultabbnak érzi magát. Oldottabb hangulatában döbben rá, hogy nem a megfelelő hangnemben beszélt feleségével. Nem volt barátságtalan vagy ingerült, de sokkal kurtábban szólt, mint egyébként szokott. Ez a gondolat nem hagyja nyugodni. Úgy érzi aztán egész nap, hogy szeretetlenül viselkedett, hogy cserbenhagyta feleségét. Amint mondani szoktuk: bűntudata volt, lelkiismeret-furdalás gyötörte. Mit értsünk ezen? Attól fél talán, hogy bíróság elé idézik és megbüntetik? Aligha. Feltehetően nincs olyan ország a világon, ahol büntetőeljárást indítanának ellen. Egyébként is van-e tanú, aki helytelenítené viselkedését, és továbbmondaná? Az ügynek nem volt tanúja, s ha lett volna is, minden bizonnyal teljesen normálisnak tartotta volna viselkedését. Talán a feleségétől tart? Ezt a feltevést is mellőzhetjük. Felesége teljesen nyugodtan és tárgyilagosan válaszolva ment ki a szobából. S később sem tért vissza az esetre. Kívülről nézve tehát nem történt semmi, és nem is fog történni, amitől félnie kellene. De mégis nyugtalan, valami nyomja a lelkét, szemrehányást tesz magának modoráért. Annak ellenére is, hogy valóban megbocsátható a viselkedése: nagyon fontos és nehéz feladaton dolgozott, munkaköri kötelességét végezte. Nem volt szélsőséges: nem kiabált, nem ütött. Tekintve súlyos szellemi megterhelését, talán még felettébb fegyelmezettnek is minősülve viselkedése. És mégis mardossa valami: lelkiismeret-furdalása van, amint mondtuk. Anélkül, hogy különösebben ügyeltünk volna rá, elég hosszú utat tettünk már meg az etika tárgyának megértése felé. Emberünk viselkedését nem ítéli el semmiféle büntető törvénykönyv vagy konvenció. De ő mégis hibáztatja magát; működik benne egy belső, lelkiismeretnek nevezett erkölcsi iránytű. Az a tény, hogy létezik ilyen iránytű, hogy pontosabban reagál valamennyi külső, jogi és társadalmi szabályozó mechanizmusnál, ez a tény az etika tárgya. E belső iránytű révén mindig is tudunk az etikáról, legfeljebb nem fogalmazzuk meg, nem fejtjük ki részletesen előzetes erkölcsi tudásunkat. 1.2 Az erkölcs előzetes ismerete Köznapi beszédünkben gyakran használunk erkölcsi szavakat, mint pl. jó és rossz, felelősség, bűn, bűntudat, kötelesség, igazságos és igazságtalan, humánus és antihumánus ; továbbá lelkiismeret, szándék, hűség, megbízhatóság, szemrehányás, dicséret és 2

3 feddés stb. Erkölcsi szavaink használatából kiviláglik, hogy van előzetes erkölcsi tudásunk, amelyet mindennapi beszédünk másoknál is feltételez. A következőkben kiemeljük az előzetes tudás néhány mozzanatát. 1. Az első a puszta tény, hogy erkölcsi minőséget tulajdonítunk magunk és mások cselekedeteinek. A hétköznapi beszéd erkölcsileg értékeli az emberi gyakorlatot. Jónak és rossznak értelmezünk bizonyos cselekedeteket, erkölcsösnek vagy erkölcstelennek, felelősségteljesnek vagy felelőtlennek. Gyakorlatuk miatt erkölcsileg minősítjük magukat a cselekvő embereket is: jónak vagy rossznak tartjuk őket, erkölcsösnek vagy erkölcstelennek. Ilyenkor nyilván valami sajátosan emberi tulajdonságra gondolunk. Csak átvitt értelemben beszélünk hűséges kutyáról, gonosz ragadozóról, vagy gyilkos galócáról. 2. Ha értékeljük az emberi cselekvéseket, akkor feltételezzük, hogy az emberek legalábbis akik eljutottak értelmük használatára ismerik is a jó és rossz megkülönböztetését. Következésképpen feltételezzük, hogy mindenki tudja valamiként, hogy mi a jó és mi a rossz, legalábbis valami nagyon általános formában, ami nem akadálya, hogy esetenként nagyon is különböző véleményen legyenek a jóról és a rosszról. Másrészt azt is feltételezzük, hogy aki eljutott értelme használatára, tudatában van annak, hogy a jót kell tennie, a rosszat pedig kerülnie. A jó és rossz tudását amit mindig feltételezünk az emberekkel való kapcsolatainkban nevezzük köznyelvileg lelkiismeretnek, bármennyire meghatározatlan is köznyelvihétköznapi lelkiismeret-fogalmunk. 3. Az emberi cselekvés erkölcsi értékelése mindig feltételezi, hogy a cselekvő ember teljesen sajátos értelemben ura önmagának és cselekvésének. Aquinói Szent Tamás szerint az ember önmagának az oka (causa sui), mert ami nem oka cselekedeteinek, az nem cselekszik szabadon (De ver. 24, 1;ScG II, 48). Ha valaki önmagának az oka, akkor maga határozza el magát mind a cselekvésre, mind arra, hogy hogyan cselekedjék. Tehát cselekedhetett volna másképp is, sőt el is hagyhatta volna a cselekvést. Ezért kérjük számon az emberektől cselekedeteiket, legalábbis ha beszámíthatók, vagyis tetteikért felelősségre vonhatók. Rajtunk múlik, hogy miként cselekszünk. Felelünk tetteinkért. Ezért tekinthetjük a tettek miatt bűnösnek magunkat vagy másokat, ezért tehetünk szemrehányást akár magunknak, akár másoknak. Előzetes erkölcsi tudásunknak ez a mozzanata a választási vagy döntési szabadságra utal. Előzetes erkölcsi tudatunk alapmeggyőződése, hogy a cselekvés nem meghatározott természeti előzmények szükségszerű következménye, vagyis nem magyarázható a természettudományok input-output sémájával. Az emberi cselekvést a cselekvő alanynak tulajdonítjuk, aki szabadon határozta el magát, hogy cselekedjék és hogyan cselekedjék: másként cselekedhetett volna, ha másként döntött volna, sőt tudott volna másként is dönteni (Moore o.). 4. Az előbbiekkel függ össze a felelősségnek nevezett tapasztalat. E jelenség mélyen kérdés, felelte struktúra rejlik. Valakinek a felelősségére hivatkozni, cselekedetéért felelősség tenni annyi, mint feleltet várni tőle. Aki felelős, attól elvárjuk hogy ésszerű feletet tud adni a kérdésre, hogy miért cselekedett így, és miért nem másként. Akkor helyeselhető a cselekedet, ha belátjuk, hogy ésszerűen igazolható. Akkor felelünk egy cselekedetért, ha tudjuk ésszerűen igazolni vagy megalapozni. A felelősségből egyrészt következik, hogy a jó és a rossz kérdését olyan kérdésnek tartjuk, amelyről értelmesen tudunk beszélni egymással. Feltételezzük tehát, hogy a jós és a rossz kérdésre adott válasz nem irracionális. Az etikai beszédet logikailag és lingvisztikailag elemző metaetika (15.2) művelői domborították ki azt a nagyon fontos tényt, hogy tudunk etikailag érvelni (Tények és értékek 1981). Másrészt a felelősség mint a cselekedet ésszerű megalapozása arra vall, hogy erkölcsi rossz, a gonosz mindig észellenes (12.1) Az erkölcsi rosszat valamiként mindig legjobb tudása és lelkiismerete ellenében teszi az ember, 3

4 a rossz ésszerűen nem igazolható és ezért felelősséggel nem vállalható. Rosszul cselekszünk, mert valami hajlamot vagy szenvedély akarunk kielégíteni, amelyről tudjuk, hogy legalábbis az adott körülmények között ésszerűen nem vállalhatjuk. Azt tesszük, ami szeretnénk tenni, és nem azt, amit tennünk kellene. Peccatum est contra rationem, a bűn észellenes tanítja Aquinói Szent Tamás (I, II q. 94 a. 4). 5. Az emberi gyakorlat erkölcsi értékelése szoros kapcsolatban áll a társadalmi vonatkozásokkal. A tízparancsolat második kőtáblája az emberek egymás közötti kapcsolatait rendezi. A szülők tisztelete, az ölés, a hazugság, a házasságtörés, a lopás tilalma a békés és emberhez méltó társadalmi együttélés alapföltétele: a hazugságra épült társadalmak történelmi távlatban nézve meglepő rövid idő alatt összeomlottak stb. E megfontolások alapján könnyű belátni az erkölcs és a jog szoros egymásrautaltságát is. Összefoglalva: Előzetes erkölcsi tudásunk legfontosabb mozzanatai tehát: az emberi cselekedetek erkölcsi értékelése, a jó és a rossz megkülönböztetése, a választás és döntés szabadsága, a felelősség, az erkölcsi értékelés társadalmi vonatkozása. Csak akkor használjuk ésszerűen erkölcsi szavainkat közbeszédünkben, ha feltételezzük ezeket a mozzanatokat. A köznapi észjárás és a közbeszéd telve van csapdákkal, furfanggal, alattomos buktatókkal, szavaink sok tőrvetést rejtenek magukban. A filozófiai etika feladata tudományosan reflektálni köznapi erkölcsi tudásunkra. Mielőtt ebbe belekezdenénk, tisztáznunk kell az etika, erkölcs stb. szavak jelentését. IRODALOM Seiffert 19850, o.; Anzenbacher 1987, 1. fejezet; Aquinói Szent Tamás: Summa contra Gentiles II. könyv; Quaestiones disputatae de veritate q. 24; Summa theologica I-II q. 94; Moore 1975, 6. fejezet; Tények és értékek 191, 2. fejezet. 2. AZ ETIKA SZÓ JELENTÉSE, EREDETE ÉS HASZNÁLATA Elsőként Arisztotelész tárgyalta önálló filozófiai diszciplínaként az etikát s megkülönböztette az elméleti filozófia ágaitól (logika, fizika, matematika, metafizika). A gyakorlati filozófiát a változó és változatlan létezőkkel foglalkozik, a gyakorlati filozófia az emberi cselekvéssel és annak termékeivel. A csinálás, készítés, alkotás stb. olyan tevékenységforma, melynek célja nem magában a tevékenységben rejlik, hanem abban, amit létrehoz. A házépítéshez szükséges tevékenységek célja a munka eredménye, tehát a ház. Ez a tevékenység kétféle lehet: kézműves-technikai, valamint művészi alkotás. A cselekvés, az arisztotelészi praxis, gyakorlat önmagában értékes tevékenység. Ha átsegítek egy vakot az utca túloldalára, akkor ennek a tevékenységnek közvetlen célja maga a segítség, amely önmagában érték. A csinálás és cselekvés természetesen nem zárja ki egymást: a technikának és az iparnak nemcsak termelnie kell, hanem egyúttal felelősen cselekednie is. Arisztotelész három etikai művet írt: az Eudémoszi etikát, a Nagy etikát s a leghíresebbet a Nikomakhoszi etikát (NE), amely feltehetően Arisztotelész fiának, Nikomakhosznak a nevétől kapta a címét. Ez az etika tartalmazza az emberi cselekvés átfogó elméletét, amely egyúttal boldogság- és erényelmélet is. Célja, hogy az etika tanulmányozója megtanulja egyre jobban tenni is a jót, hogy ezáltal jobb emberré váljék. 4

5 2.1 Az etika etimológiája Az etika tudományág neve a görög ethosz szóból származik. Eredetileg az állatok legelőjét jelentette, majd átvitt értelemben az ember szokásos lakóhelyét, továbbá a közös lakással és lakóhellyel összefüggő dolgokat: szokást, hagyományt, illemet. Aki neveltetése következtében megszokta, hogy úgy cselekedjék, amint a görög városállamban szokás és illendő, az etikusan cselekszik, mert megtartja és tiszteli az általánosan elismert erkölcsi kódex szabályait és normáit. Szűkebb vagy tulajdonképpeni értelemben azonban csak az cselekszik etikusan, aki nem követi vakon az áthagyományozott viselkedési szabályokat, magatartásmintákat és mértékeket, hanem hozzászokik, hogy saját belátása és megfontolása nyomán tegye az éppen megkívánt mindenkori jót. Az ilyen magatartás az erkölcsi viselkedés, már nem ethosz, hanem éthosz: karakter, jellemszilárdság, maradandó készség a jóra, azaz erény. Tehát nem természettől, de nem is természet ellenére fejlődnek ki bennünk az erények, hanem természettől fogva úgy vagyunk alkotva, hogy befogadhatjuk őket, viszont csak a szokás által lehetünk bennük tökéletessé [ ] Egyszóval: a lelki alkat formái a hozzájuk hasonló tevékenységekből fejlődnek ki [ ] nem azért foglakozunk ezzel a kérdéssel, hogy megtudjuk, mi az erény, hanem hogy jókká legyünk. (NE 1103 a 23-b 28) A latin mos ebből ered a morál alapjelentése akarat. Mégpedig elsősorban az objektív értelemben vett akarat, ami szokásban, erkölcsben, törvényben nyilvánul meg. Távolabbi értelemben a mos jelentheti az egyén akaratát is szemléletét és lelkületét, de mindig vonatkoztatva a szokásra, erkölcsre és törvényre. A magyar erkölcs szó legrégibb előfordulása a Század körül eredete ismeretlen. Köznyelvi jelentése: a társadalom szempontjából helyesnek tartott emberi magatartást meghatározó normák összessége. Sitte, moral (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, I O.). Erkölcsiségen köznyelvileg valaminek vagy valakinek erkölcsi vonatkozását, jellegét értjük. A morál az erkölcs szinonimájának tekinthető, tehát azoknak a cselekvési mintáknak az összessége, amelyeket az emberek bizonyos közösségében elismertek, s általában véve kötelező érvényűek. A morál vagy erkölcs az emberi kapcsolatok történetileg kialakult elrendeződése, ilyen természetesen szerveződött életforma, amely visszatükrözi bizonyos cselekvési közösség értelem- és értékfelfogását. Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy az erkölcs vagy morál az ethosz jelentésének felel meg, az elvont erkölcsiség vagy moralitás pedig ahhoz áll közel, amit az éthosz fejez ki: a cselekvés olyan minőségét, amely vállalja a jó iránti feltétlen elkötelezettséget. Az erkölcsös vagy morális melléknevek ellenben kétjelentésűek, s használhatók mint az ethosz, mind az éthosz értelmében. Ha erkölcsösnek mondunk egy cselekedetet, akkor ez jelentheti vagy azt, hogy a cselekedet összhangban van az érvényes erkölcs szabályaival, vagy pedig, hogy a cselekedet gyökere a cselekvő moralitása, erkölcsisége. Ha azt mondom valakiről, hogy erkölcstelen, akkor vagy azt kívánom kifejezni, hogy viselkedése nem felel meg az általánosan bevett erkölcsi kódexnek, vagy azt, hogy nem erkölcsi személyiség, romlott, jellemtelen ember Az etika szó használata Tisztáznunk kell még az etika, az etikai és etikus szavak viszonyát. Mind a hagyományos etikában, mind a köznapi beszédben gyakran használjuk az etikus melléknevet az erkölcsös szinonimájaként: beszélünk etikus cselekedetről, etikai követelményről, etikai normákról stb. Figyelembe véve az etikai ókori származását nem bélyegezhető meg ez a szóhasználat. Mégis hasznosnak bizonyul a különböző reflexiós szintek világos és határozott megkülönböztetése 5

6 végett eleve fenntartani az etika, etikai, etikus kifejezéseket az ember erkölcsi cselekedeteit és viselkedését vizsgáló filozófiai tudomány számára. Nem különböztetjük meg mindig az etikát és az erkölcsöt. Mégsem haszontalan élni ezzel a megkülönböztetéssel, még akkor se, ha kiderülne, hogy két megfelelő terület határos egymással, és hogy aligha lehetséges egzaktul megvonni közöttük a határt. A következőkben tehát követni fogjuk a filozófiában nem teljesen különleges szóhasználatot és az etikát azonos értelműnek tekintjük az erkölcsfilozófiával. (Texte zur Ethik 1976, 9. o.) A következőkben mi is ehhez tartjuk magunkat. Erkölcsön az erkölcsi normák, értékítéletek, intézmények összességét értjük, etikán pedig az erkölcs problémakörének filozófiai vizsgálatát. Az erkölcsi nyelv a köznapi beszédnek az a része, amely kritikusan értékeli az emberi cselekedeteket. Az etika vagy erkölcsfilozófia nyelve az erkölcsi nyelvre reflektáló beszéd. 2.3 Etika és erkölcs Az etika tárgya tehát az erkölcs és az erkölcsiség problémaköre. Abban különbözik az erkölcstől, hogy nem közvetlenül vonatkozik az egyes cselekedetekre, arra amit itt és most, ebben az egyedi esetben kell tenni, hanem magasabb szinten (metaszint) és elvileg reflektál az erkölcsi cselekedetre. Például az erkölcsi alapelvet keresi vagy azokat a kritériumokat, amelyek segítségével ítélet alkotható az erkölcsiségre igényt formáló cselekedetről: vagy az erkölcsi normák és értékek érvényességének általános feltételeit kutatja stb. Az etika és erkölcs megkülönböztetéséből következik, hogy az etikai megfontolások nem eo ipso, nem természetszerűen erkölcsiek, ami persze nem zárja ki, hogy bizonyos erkölcsi probléma iránti érdeklődésből fakadjanak. Hasonlóképpen az erkölcsi megfontolások sem ipso facto etikaiak, noha mindenképpen elmélyíthetők vagy ha jobban tetszik a kép felemelhetők az etikai megfontolás szintjére. Lássunk néhány példát. Az etika és az erkölcs viszonyát megvilágíthatjuk különféle analógiákkal. A jó színikritikusnak nem kell egyúttal jó színésznek is lennie, sőt általában éppen nem az. A kritikust bizonyos távolságtartás jellemzi a darabtól, a játéktól, a rendezéstől, és csak ebbel a távolságból sikerülhet találót mondania a darabról, a színészekről, a rendezésről stb. Ha részt venne az előadásban, akkor nem tudna egyúttal kritikusként is működni, éppen a szükséges távolság hiányában. Általában ugyanez mondható el az irodalomkritikusról is: amikor elemez egy irodalmi művet, nem ír verset, regényt stb. bár egyébként természetesen meg tudná tenni vagy meg is teszi. Az etikus (erkölcsfilozófus) is bizonyos távolságból reflektál tárgyára, az erkölcsre. Miközben etikát művel nem erkölcsileg cselekszik (nem a jót választja), hanem a tudás kritikus távolságából reflektál az erkölcs kérdéseire. Szélsőséges esetben végletes is lehet ez a távolság. Max Scheler, a századforduló kimagasló értéketikusa, állítólag nem mindig viselkedett erkölcsileg feddhetetlenül. A kérdésre, hogy viselkedése nem mond-e ellent etikai tanításának, így válaszolt volna: van-e olyan útjelző, amely halad azon az úton, amelyet jelez? A kissé frivolnak tűnő válaszból azt kell belátni, hogy maga az etika, az erkölcsi gyakorlat elméleteként egyúttal nem lesz minden további nélkül erkölcsi gyakorlat is. Ehhez több kell az elméletnél. Az útjelzőt csakugyan meg kell különböztetnünk az úttól, amelyet jelez. De ha az útjelző a helyes etikai elméletet képviseli, akkor mindenki, aki megérti az elméletet, egyúttal elfogad bizonyos, számára kötelező gyakorlatot is, amit meg kell valósítania (Pieper 1985, 22. o.) 6

7 IRODALOM Arisztotelész 1975, 1971; Pieper 1985, 1. fejezet; Ritter (1972) 2, o.; Ancsel 1983, 3. tanulmány; NE: Nikomakhoszi etika I, 13; A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I o.; Texte zur Ethik 1976, 9. o. 3. ERKÖLCS ÉS ERKÖLCSÖK Rávilágítottunk az etika feladatára, az etika és az erkölcs különbözőségére, de nem válaszoltunk még arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen mit értünk erkölcsön. 3.1 Az erkölcs meghatározása Már említettük, hogy az erkölcs azoknak a szabályoknak és értékeknek az összessége, amelyet általános elismer és magára kötelezőnek tart valamely emberi közösség. A szabályoknak vagy normáknak megfogalmazási módja vagy felszólító (kell ), vagy tiltó (ne ). Az erkölcs ilyenformán történelmileg kialakult képződmény, szabályok összessége, amely nem vihető át minden további nélkül más csoportok tagjaira, s amely együtt változik az ember történelmileg kibontakozó szabadságfelfogásával. Jellemző, hogy akkor alakult ki az etika, amikor a szofisták kétségbe vonták a görög városállam nomoszát, átfogó rendjét. Mindeddig nem sikerült még a részerkölcsökből mintegy lepárolni az emberiség egyetemes erkölcsét. Nem azért, mintha nem volna nagyon komoly egyetértés bizonyos alapértékekben és normákban. Nem nehéz beláttatni, hogy egyetlen erkölcs sem boldogulhat a szabadság, egyenlőség, emberi méltóság, igazságosság stb. eszméi nélkül. A probléma nem az általános szabályokból adódik, hanem alkalmazásukból. Az a kérdés, hogy miként alkalmazhatók az általános eszmék a különféle, történelmileg kialakult életformák és kultúrák kontextusában, azaz hogyan közvetíthetők a különböző klímájú, földrajzi helyzetű, vallási meggyőződésű, gazdasági fejlettségű, civilizációjú csoportoknak. A tradíciók és konvenciók lényegesen meghatározzák az egyes társadalmak erkölcsfelfogását és erkölcsi horizontját (9.2). Mindezek az alapnormák fölöttébb eltérő, sőt esetenként határozottan ellentmondásos kiformálódását eredményezik. Bizonyos etnikai csoportok nagyon eltérő viselkedési szabályai arra figyelmeztetik az etikai reflexiót, hogy szerfölött különböző, tájjellegű erkölcsök (Patzig 1971, 29. o.) jöhetnek létre az egyes csoportok különböző földrajzi, történelmi stb. létföltételeinek megfelelően az erkölcsi alapelvek teljes azonossága ellenére is. Nem az etika függ a változó adottságoktól, hanem az erkölcs. Egy szélsőséges példa nagyon jól rávilágít a tájjellegű erkölcsök kialakulására. Az eszkimóknál állítólag szokásban volt, hogy az öregeket és gyöngéket megölték. Ez a szabály kiáltó ellentétben áll a mi felfogásunkkal az emberi méltóságról, s csak akkor érthető meg az eszkimók viselkedése, ha tekintetbe vesszük a szélsőséges létfenntartási viszonyokat, a rendkívül zord klímát, az élelmiszerforrások szűkös voltát. Csak így látható be, hogy a szülők tiszteletére és a róluk való gondoskodást előíró erkölcsi normát itt azáltal teljesítik, hogy megszabadítják őket a gyötrelmes haláltól azzal, hogy fájdalommentesen megölik őket, s ezzel növelik a fiatalok fennmaradásának az esélyét is (Pieper 1985, o.). Elfogadják az alapelvet, hogy a szülőket tisztelni kell, és gondoskodni kell róluk, de ezt olyan módon teszik, ami nekünk éppen az alapelv ellenkezőjének látszik. Ha viszont meggondoljuk, hogy nálunk hogyan bánnak az öregekkel, hogy gyakran ok nélkül igyekeznek megszabadulni tőlük, hogy feleslegesen szociális otthonokba zárják őket, akkor jogos a kér- 7

8 dés, hogy az öregeknek ilyen kitétele olyan nagyon távol áll-e az eszkimók gyakorlatától. Csak annyit kell még hozzáfűznünk, hogy az öregeket nem akaratuk ellen ölik meg, hogy kora gyermekkoruktól fogva ennek a normának az ismeretében nőttek fel, hogy teljesen internalizálták, magukévá tették azt, tehát a szó szoros értelmében nem akaratuk ellenére éri őket ez a halál. 3.2 Az eltérő erkölcsök értékelése Az eltérő értékek értékelésének kérdésében nem jutunk messzire a tolerancia egyoldalú hangoztatásával, amint egy etnológus, M. J. Herskovits véli, aki három tételt állít fel. 1. Az individuum saját kultúrájának a keretei között alakítja ki személyiségét, tehát az individuális különbözőség tisztelete megkívánja a kulturális különbözőség tiszteletét is. 2. A kulturális különbözőségek tisztelete abból a tudományos belátásból fakad, hogy a kultúrák kvalitatív értékelésre még nem fedeztünk fel semmiféle tudományos módszer. 3. Minden érték és kritérium arra a kultúrára vonatkozik, amelyből levezetődik. Ebből következi, hogy minden bizonyos posztulátumok megfogalmazására irányuló kísérlet merőben valamely kultúra meggyőződéseiből és erkölcsi kódexéből származik, s csak akadályozná az emberi jogok deklarációjának alkalmazhatóságát az egész emberiségre (Texte zur Ethik 39. o.). Fenti nézettel nem érthetünk egyet. A helyes etikai következtetés ugyanis pl. az eszkimók esetére nézve nem az erkölcsi norma teljes relativizálása lenne, hanem az, hogy mindent meg kell tenni az eszkimók életkörülményeinek megjavítására, hogy feleslegessé váljanak az ismertetett praktikák. 3.3 Csoporterkölcsök Az erkölcsök különbözősége nemcsak a kultúrák különbözőségétől függ, hanem a közös kultúrán belüli eltérő értelmi-erkölcsi horizontoktól is. Az azonos általános erkölcsön belül is megkülönböztethetünk különleges erkölcsöket. Ilyen különleges erkölcs például napjainkban a keresztény erkölcs, amely vallásilag megalapozott erkölcsi normák igényét támasztja a keresztény hívőkkel szemben. Sőt, a keresztény erkölcs sem teljesen egységes, mert a katolikus meggyőződés szerinti normák mind tartalmilag, mind megfogalmazásukban különböznek a protestáns meggyőződés szerinti normáktól. Megvan a maga saját etikája (köznyelvileg!) szinte minden hivatásnak. Példaként gondolhatunk az orvosi etikára, az orvosi hivatás körébe vágó erkölcsi szabályok összességére, amely kötelező arra nézve, aki ezt a hivatást választja. Általános erkölcsi követelmény, hogy segítenünk kell bajba került embertársainkon. A hippokratészi eskü ezen túlmenően arra kötelezi az orvost, hogy legjobb tudása és lelkiismerete szerint gondoskodjék a rábízott betegek testi jólétéről és gyógyulásáról. A tanári ethosz követelménye például, hogy a diákokat megfelelő tudásanyag közvetítésével felvilágosult és nagykorú emberekké nevelje. Hosszasan sorolhatnók a különféle csoportok és hivatások sajátos erkölcsét. Valamennyi közös vonása a követelmény, hogy hivatása területén tegye meg mindenki a magáét olyan jól, ahogyan csak tudja. Ez a felfogás nyilvánvalóan értéket tulajdonít magának a munkának is. Azaz a munka nem határozható meg azokkal a technikai szabályokkal, amelyek lehetővé teszik a zökkenő nélküli munkafolyamatot, hanem 8

9 olyan tevékenység, amelyet erkölcsi szabályok szerint is kell folytatni, kiváltképpen, ha közvetve vagy közvetlenül másokat is érint. Különleges eset a bűnöző szervezetek erkölcse: a zsákmány elosztásának kulcsa, a besúgás tilalma stb. A betyárbecsület ezeknek a szabályoknak az összessége. Formailag rokon vele a hivatásbeli, például orvosi, tanári stb. becsület. Ha valaki vét hivatása erkölcsi szabályai ellen, nemcsak saját tekintélyének árt, hanem az egész foglalkozási ágnak vagy hivatásnak is. A közfelfogás rendkívül súlyos, illembe és tisztességbe ütköző erkölcsi véteknek tartja valamely tabu megsértését. Régebben inkább csak a vallási vagy a szexuális erkölcsi élet területén voltak tabuk, azaz némely tárgy vagy személy megnevezésének, érintésének, bizonyos viselkedésformáknak nagyon súlyos, társadalmilag szankcionált tilalmai. Napjainkban újfajta tabuk vannak kialakulóban, például a magánélet, az intimszféra területén. A tabuk nem intézhetők el azzal a lekicsinylő megjegyzéssel, hogy babonás vallási tilalmak, hanem meg kell vizsgálni minden egyes esetben, hogy valódi értéket (emberi méltóság, személyes szabadság stb.) védelmeznek-e, vagy merőben kényszerítő eszközök, amelyek kiterjesztik ellenőrző funkciójukat jóval a megengedhető határokon túlra is. A körülmények változása nyomán alakulnak a tabuk is; régiek elavulnak és újak keletkeznek. 3.4 Az erkölcsi alapkérdés Az etikai kérdések a hétköznapi gyakorlat területén vetődnek fel az erkölcsi problémák gyökeres megoldásaiként. Az erkölcsi parancsok többnyire imperativusokként lépnek föl: Ígérd meg, hogy nem hazudsz nekem! Esküdj örök hűséget! Teljesítsd állapotbeli kötelességedet! Segíts, ha bajba kerülök! Légy udvarias az idősebbekkel! Gyakran tartalmaznak azonban a kijelentő módon történt megfogalmazások is rejtett felszólításokat: Hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát. A segítőkészség a felebaráti szeretet emberi erénye. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Akkor tesznek eleget az iménti mondatokban kifejezett felszólításoknak, ha a felszólított cselekszik: őszintén, illetve udvariasan viselkedik, hűséges, rendesen dolgozik, erejéhez mérten segít a rászorulón. Megtörténhet azonban, hogy vitatja valaki valamely felszólítás jogosultságát, s nem jön létre a megkívánt cselekedet akár a kellő erkölcsi belátás hiányából, akár dacból vagy konokságból. Ilyenkor vetődnek fel általánosabb, elvi kérdések, amelyekkel az etika foglalkozik behatóan. Miért kell megtartani ígéretünket? Miért nem szabad hazudni és hűtlenül viselkedni? Miért kell mindig teljesíteni kötelességünket? Csakugyan emberi kötelesség a becsületes munka? Valóban kell segítenünk a bajba jutottakon? 9

10 Az ilyen és hasonló kérdések véglegesen kiéleződnek az erkölcsi alapkérdésben: Miért cselekedjünk egyáltalán erkölcsösen, és miért nem inkább erkölcstelenül? József Attila így fogalmazott: Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis. Ha ilyen kérdésekre keres választ az etika, akkor nem elégedhet meg olyan feleletekkel, amelyek valami föltételtől függő valóságra hivatkoznak, azaz az etika nem érheti be empirikus föltételekkel. Például: mert a többi ember bizonyos meghatározott viselkedést vár el tőlem, amit adott esetben én is elvárok tőlük, mert a kell vagy legyen követelményét tekintélyek (szülők, egyház, állam stb.) állítják fel, mert elismerésre és tiszteletre kíván szert tenni valaki működési körén belül, mert tudjuk a történelemből és tapasztalatból, hogy erkölcsi szabályok és kötelességek nélkül nem lenne társadalom, hanem csak káosz, és mindenki háborúja mindenki ellen. Az empirikus feltételekre hivatkozó válaszok egyes esetekben nagyon informatívak lehetnek az emberi önfelfogások szempontjából, talán bizonyos fokig még elégségesek is erkölcsileg, de etikailag nem kielégítőek, mert nem feltétlen válaszok: minthogy további legitim kérdéseket váltanak ki, nem elvi válaszok. Tovább kérdezhetünk: Miért csak olyan viselkedést várják el a többi embertől, amilyenre hajlandó vagyok én magam is? Miért illetékesebbek erkölcsi kérdésekben a tekintélyek, mint maga a cselekvő ember? Egyáltalán minek kell törődni azzal, hogy értékelnek-e embertársaink? Miért ne kövessük a hatalomelvet, s miért ne törekedjünk a lehető legtöbb hatalomra embertársaink fölött? Természetesen kérdéseink eme legutolsó csoportjára is válaszolhatunk úgy, hogy valami feltételtől függően vezetjük őket vissza és így tovább a végtelenségig. Bár az ilyen regressus ad infinitum a részválaszok hallatlan gazdagságával ajándékozhat meg, mégsem nyújt olyan feleletet, ami mögött már nincs több kérdés. Az etika viszont éppen azt a választ keresi, ami mögé már nem kérdezhetünk. Ehhez a legvégső válaszhoz úgy jutunk el, ha találunk valami föltétlent, ami többé nem kérdéses, aminek per definitionem nincs föltétele, tehát nem függ semmitől. Az etika csak akkor képes megalapozni az erkölcsöt, ha fel tudja mutatni ezt a semmiképpen sem kérdéses valóságot, ami szavatolja az erkölcs normatív igényét. Ez a megalapozás történhet negatív vagy pozitív módon. William K. Frankena szerint a miért legyek erkölcsös? kérdés négy alkérdésre bontható, melyek közül a negyedik az, amelyik az erkölcsös viselkedés racionális igazolását keresi. Ha azt kérdi tőlem valaki, hogy miért legyen erkölcsös, akkor felszólíthatom, hogy racionálisan tisztázza, milyen életet akar élni és milyen ember szeretne lenni. Talán meggyőzhetem arról, hogy mindent egybevetve az erkölcsös viselkedés az egyetlen ésszerű magatartás, az egyetlen mód arra, hogy ne kerüljön ellentétbe önmagával. Természetesen megkérdezheti: de miért viselkedjek ésszerűen? A válasz egyszerű. Ha valaki igazolást keres az erkölcsös életre, akkor eleve elkötelezi magát a racionalitás mellett (Frankena 1981, o.). 10

11 Annemarie Pieper szerint az etika az erkölcsiségben mint szabadságban fedezi fel az erkölcs végső alapját. Erkölcsiségen vagy moralitáson akaratunk elkötelezettségét értjük a feltétlen jó iránt olyan elkötelezettséget, amelyet maga az akarat alapoz meg. Ha a moralitás igényével lép föl valaki, akkor azt állítja, hogy feltétlenül jól cselekedett vagy akart cselekedni. Feltétlenül jó pedig csak akkor lehet egy cselekedet, ha szigorúan és csakis a lelkiismeretből fakadt, más szóval, ha szabadságból szabadságra irányul (Pieper 1985, 35. o.). A moralitás bizonyul tehát az etika alapkérdésének. Ám a moralitás tárgyalásáig hosszú utat kell még megtennünk. Ha a moralitás a szabad döntés és elhatározás szinonimája, akkor mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy valóban szabadnak mondhatjuk-e akaratunkat, és ha igen, milyen mértékben? IRODALOM Pieper 1985, I. fejezet; Patzig 1971, Relativismus und Objektivität moralischer Normen; Texte zur Ethik 1976, 2. fejezet; Frankena 1981, 6. fejezet. 4. A MORALITÁS ÉS A SZAKTUDOMÁNYOK Az akarat szabad önelhatározó képessége régi vita tárgya. Kiváltképpen nehezen illeszthető bele abba a valóságfelfogása, amely az újkor kezdete óta egyre jobban meghatározza európai kultúránkat és a legszorosabb kapcsolatban áll a modern természettudománnyal. 4.1 A természet objektivisztikus szemlélete A modern természettudomány jellege Az Arisztotelészt követő skolasztikus természetfilozófia domináns tényezője, a szubsztanciális formák tana és a célszerűség elve a középkor végén áldozatul esett a nominalista szellemiségnek. A természet arisztotelészi szemléletét mindinkább kiszorítja a mechanika paradigmáján vagy világképén tájékozódó természetfelfogás, amely a tömegre és a mozgásra vezetett vissza, redukálta a természetet, hogy azután ugyanebből a szempontból rekonstruálja. Ez a mechanikus modell hallatlanul eredményesnek bizonyult. Előmozdította a természeti folyamatok nagymérvű matematizálását, ez pedig kivételes pontosságot és egzaktságot eredményezett. Lehetővé vált a jelenségek kauzális magyarázata és prognosztizálása egy újonnan kialakult fogalom, a természeti törvény által. Az új természetfelfogás lényege sem a kísérletileg igazolt jelenség, sem a jelenségek valamilyen végső oka, hanem a mintegy e két véglet közötti, matematikailag megfogalmazott és tapasztalatilag beigazolódott természeti törvény: ez a kvantitatív módon meghatározható jelenség bizonyos lehetséges csoportját foglalja egységbe. A kutatás célja nem valamely végső ok keresése, hanem a törvények magyarázata újabb, elvileg azonos jellegű törvények által. Az oksági összefüggésen, a természeti kauzalitáson szigorúan véve a jelenségek prognosztizálhatóságát kell érteni (Ritter [1976] 4, o.). A természet új modellje hihetetlen mértékben megnövelte az ember hatalmát a természeten, az új tudomány már nagyon korán a természet technikai hasznosításának a szolgálatába szegődött Francis Bacon programadó kijelentése értelmében : scientia et potentia humana in 11

12 idem coincidunt, az emberi tudás és hatalom egy és ugyanaz (Novum organum I, 3). A természet hasznosításának vagy kizsákmányolásának árát napjainkban kezdjük megfizetni Az ember mint a tudomány tárgya A modern tudomány hamarosan rátette kezét az emberre is. Egymás után alakultak ki a szaktudományos antropológiák: fiziológiai, biológiai, szociológiai, közgazdasági, kulturális stb. embertanok. A magyarázat mechanikus modellje és a természeti törvények eszméje korlátlan lehetőséget tárt fel a kutatók előtt. Megnyílt az út, hogy természettudományosan magyarázható és prognosztizálható, vagyis kiszámítható magatartásként kutassák az emberi cselekvést, a praxist is, amely sok szaktudós szerint olyan természeti törvényeknek engedelmeskedik, amelyek lényegüket tekintve miben sem különböznek mondjuk a tömegvonzás törvényétől. Az emberi viselkedés visszavezethető, redukálható a fizikai hatásösszefüggésekre. A következmény egyértelmű: ha az emberi gyakorlat visszavezethető természeti törvény által megmagyarázható és prognosztizálható, azaz mind mechanikusan mind teleologikusan determinált viselkedésre, akkor köznapi erkölcsi tudatunk téves. Ebben az esetben előzetes erkölcsi tudásunk csupán előítélet vagy hamis tudat, amelyet fel kell áldoznunk a tudományos felvilágosításnak. Ekkor azonban idejét múlta és korszerűtlen minden beszéd az akarat szabad önelhatározásáról, a felelősségről és bűnről. Ekkor valóban nincs önálló értelme a moralitásnak, ekkor az erkölcs nem önálló, másra vissza nem vezethető terület. 4.2 Különféle redukciós kísérletek Hasznosnak látszik a fentieket konkrét példákkal megvilágítani Néhány példa a lélektan területéről Carl Vogt (meghalt 1895-ben), a pozitivista élettan és pszichológia képviselője azon az állásponton volt, hogy az összes tevékenység, amelyet lelki tevékenység néven fogunk fel, csak az agy állagának a funkciója; vagy, hogy kissé durvábban fejezzem ki magamat: a gondolatok ugyanolyan viszonyban vannak az aggyal, mint az epe a májjal vagy a vizelet a vesével (Vogt, 1984, 354. o.). A híres pszichológus, Hubert Rohracher írja: Hogy végül is milyen döntés születik meg, az érdekelt és a dologban részes ösztönök fajtájától és erejétől függ. A döntés a megelőző folyamatokból jön létre; ezek határozzák meg, az előzetes folyamatoknak szükségszerű, természeti törvény szerinti eredménye. Nincs szabadság abban az értelemben, hogy adott körülmények között más döntésre is juthatott volna az ember (H. Rohracher 1971, 549. o.). Ugyanúgy történik az emberrel a cselekvés, ahogyan a megöregedés történik vele. Amit élete folyamán tett az ember, tulajdonképpen nem ő maga tette, hanem történt vele, hogy tette (Rohracher 1926, 109. o.). Hasonló irányulású Karl Steinbuch is: Amit a szellem tevékenységén megfigyelünk, az az információk felvétele, feldolgozása, raktározása, és adagolása. Semmiképpen sem látszik bizonyítottnak, sőt valószínűnek se, hogy a szellemi funkciók magyarázatához szükségünk volna a fizikán túlmenően előfeltételekre (Steinbuch 1971, 2. o.). A pszichés folyamatok, beleérve az emberi gyakorlatot is, tökéletesen megmagyarázhatók a kibernetikus modell alkalmazásával, a szervezet részeinek elrendeződésével és fizikai kölcsönhatásával. Sigmund Freud szerint a lelki élet egy olyan készüléknek a működése, amelynek téri kiterjedést tulajdonítunk, és amelyet több részből összetettnek képzelünk el, hasonlóan a távcsőhöz vagy a mikroszkóphoz 12

13 és más ilyesmihez (Freud 1982, 410, o.). Megvan a lehetőség arra hogy a pszichológia átalakuljon olyan tudománnyá, mint bármely más természettudomány (i.m o.), ha majd a pszichológiai fogalmak helyett alkalmazhatók lesznek már a fiziológiai vagy kémiai terminusok Behaviourizmus és etológia Kiváltképpen a behaviorista pszichológia hangsúlyozza, hogy az emberi gyakorlat hiánytalanul visszavezethető a természeti okság kauzális összefüggéseire, illetve kauzálisan determinált viselkedésre. A klasszikus paradigma a pavlovi kutya kondicionálása az inger-válasz (stimulus-response) séma alapján. Burrhus F. Skinner ezt írja: A viselkedésformák, amelyeket jónak vagy rossznak, helyesnek vagy tévesnek sorolunk be, nem eredményességre vagy rosszaságra vezetendők vissza, sem jó vagy rossz karakterre, illetve a jó vagy rossz tudására, hanem a cselekvés következményeire, amelykehez nagyszámú erősítő tartozik, közöttük is az általánosult verbális erősítők, mint»jó!«,»helyes!«vagy»téves!«(skinner 1973, 111. o.). Ha a cselekvésnek bizonyos következménye van, akkor valószínűbb, hogy újra fellép. Azt a következményt nevezi erősítőnek, amelynek ilyen hatása van. Az erősítő lehet pozitív vagy negatív irányú, a pozitívet mondjuk jónak, a negatív a rossznak. A jó vagy rossz még csak nem is az epikuroszi kellemes vagy kellemetlen érzés, hanem bizonyos dolgok: nem azért dolgoznak értük az emberek, mert ilyen érzéseket közvetítenek, hanem pozitív vagy negatív erősítőkként váltják ki az ember tevékenységét (I. m o.). Skinner tehát még az emberi viselkedés teleológiai jellegét is tagadja. Az összehasonlító viselkedéstan, az etológia is hajlamos ilyen redukcionista nézetekre. Irenäus Eibl-Eibesfeldt vezette be az ÖKM (öröklött kiváltó mechanizmus) fogalmát, az ingerválasz séma sajátos változatát (Eibl-Eibesfeldt 1974, 85. o.). Példa a babaséma, a csecsemőre jellemző jegyek összessége (magas, kerek, előre domborodó homlok, az arckoponyánál nagyobb agykoponya, két pufók orca, rövid, vastag végtagok és gömbölyded test). Ezek a kulcsingerek váltják ki a bab iránti viselkedést, mert ezek az ÖKM szerint kedvesek, vonzó hatásúak, amelyre gondoskodással és dédelgetéssel válaszolunk. Bár az ivadékgondozási ösztönnek fontos normatív jelentősége van (W. Korff 1973, o.), mégis kérdéses, hogy például az anyai szeretet minden esetben hiánytalanul visszavezethető-e egy ÖKM szinte. Paul Leyhausen etológiailag magyarázza a lelkiismeretet. Idegen férfi feleségét ért támadás az ezt látó férfiból hacsak nincs súlyos, öröklött defektusa támadó és védelmező reakciót vált ki, vagyis a segítőkészség, bátorság és gyávaság bizonyos helyzetekben öröklött kiváltó mechanizmusoknak bizonyulnak (Leyhausen 1968, o.). Konrad Lorenz is az erkölcsi beszéd szavaival írja le a szürke ludak, csókák stb. magatartását, mert mind az emberi, mind az állati magatartást az ÖKM szellemében a természeti kauzalitás determinációira vezeti viszsza, noha helyteleníti az ontológiai redukcionizmust (Lorenz 1984, 1973). Az erkölcsöt mégis kompenzációs mechanizmusnak tekinti, amely öröklött ösztöneinket hozzáidomítja a kulturális élet követelményeihez és funkcionális rendszerteljességet alkot velük (Lorenz 1974, 352. o.) A redukció határai Hosszasan sorolhatnánk a példákat a társadalom- és gazdaságtudományok köréből, melyek cselekvéselméletei, kezdve a marxi alap-felépítmény séma dialektikátlan értelmezésétől ugyanebbe az irányba mutatnak. Nem hallgathatók el azonban a redukciós programok határai se. Karl Popper több írásában mutatta ki, hogy a természettudományokban jogos és példátlanul sikeres redukciós gondolkodás nem terjeszthető ki a filozófiára. Példák egész sorával igazolja, 13

14 hogy még a kémia sem vezethető hiánytalanul vissza a fizikára (Popper-Eccles 1982, 40, 88. o. stb.). Rá kell mutatnunk arra is, hogy a pszichológia, biológia, szociológia, stb. kutatói egyre óvatosabbak cselekvéselméleteik kifejtésében. Általánosan terjed a felfogás, hogy a szaktudományok tematikusan redukált és módszertanilag absztrakt álláspontjáról nem közelíthető meg az erkölcsi kérdés, és ezért el kell jutni az emberi gyakorlat differenciáltabb szemléletéhez (Beckermann Lenk ). 4.3 A szaktudományok illetékességi köre Tagadhatatlan, hogy a szaktudományos cselekvéselméletek már régóta bebocsátást nyertek köznapi gondolkodásunkba és az emberi gyakorlatról folytatott beszédünkbe. Ha emberi viselkedésről esik szó, minduntalan agresszióról, neurózisról, elfojtásról, frusztrációról, alapbizalomról, rendszerkényszerekről stb. beszélünk. Egyrészt tehát már régóta a szaktudományos cselekvéselméletek és magyarázó összefüggések vonzáskörében mozgunk, másrészt a hagyományos előzetes erkölcsi tudás szellemében felelősséget emlegetünk, önmagunknak vagy másoknak szemrehányásokat teszünk, jó vagy rossz a lelkiismeretünk, mert ezt vagy azt tettük. Bizonyos meghasonlott állapotba kerültünk: egyrészt kauzális magyarázatot keresünk viselkedésünkre és prognosztizálható magatartásra redukáljuk, másrészt erkölcsileg releváns cselekedeteknek tekintjük. Mindebből két probléma ered. Ha köznapi gondolkodásunkban kikerülhetetlenül önálló értelmet tulajdonítunk az erkölcsnek és moralitásnak, akkor meg kell kísérelnünk szabatosan kimutatni az erkölcs alapjául szolgáló értelmességet, meg kell állapítanunk, hogy miben áll az erkölcs önálló értelme és hogy miért nem mondhatunk le róla. Vegyük például a felelősség kérdését. A felelősség való érvényessége nélkül nincs semmiféle alapja a dicséretnek vagy korholásnak (NE 1113 b 23-26). Aki elvileg tagadja az erkölcs, a felelősség stb. lehetőségét és mégis erkölcsi ítéletet alkot, ellentmondásba keveredik önmagával. Az ellentmondás elkerülése végett az ellentétes nézetek egyikéről le kell mondanunk, a másikat pedig ki kell mutatnunk. A második probléma, hogy az empirikus cselekvéselméletek létjogosultsága nem vonható kétségbe. Nem eltévelyedések vagy illetéktelen határátlépések. A filozófiai kritika nem saját módszeres-absztrakt területükön belüli illetékességüket bírálja, hanem azt a tendenciát, amely az erkölcs önálló értelmének a kiegyenlítésére és eltüntetésére irányul. Az empirikus tudományok óriási mértékben növelték és differenciálták tudásunkat önmagunkról. Ezért kell behatóan foglalkoznunk azzal, hogy mi a jelentőségük az erkölcs önálló értelmének filozófiai kimunkálásában. Ha viszont azt vallja valaki, hogy az emberi viselkedés elégséges magyarázata a mechanikus determinizmus, önellentmondásba keveredik. A mechanizmus összeegyeztethetetlen a teleologikus viselkedéssel, márpedig a beszéd mindenképpen az. Ha a mechanizmus igaz, akkor senki sem állítja, hogy az. A mechanizmus állítása logikai abszurditás: abból ugyanis, hogy valaki a mechanikus determinizmust állítja, következik, hogy képtelen racionálisan állítani (Beckermann 1977, o.). Végül az erkölcsi valóság önállóságának a visszavezetése már értelmi területre összeütközik a keresztény hittel is. A keresztény megváltástan feltételezi az erkölcsileg releváns bűnfelfogást. Csak azért szorul megváltásra az ember, és csak azért váltható meg, mert erkölcsi alany. IRODALOM Anzenbacher 1987, 2. fejezet; Ritter (1976) 4, o.; Bacon 1966, 176. o.; Vogt 1984, 354. o.; Rohracher 1971, 549. o.; 1926, 109. o.; Steinbuch 1971, 2. o.; Freud o.; Skinner 1973, 111, o.; Eibl- Eibesfeldt 1974, 85. o.; Korff 1973, 5. fejezet; Leyhausen 1968, o.; Lorenz 1984, 1973, 1974, 352. o.; Pop- 14

15 per-eccles 1982, 40, 88. o.; Nyíri 1988, o.; Nyíri 1993; Beckermann 1977, 2. kötet; Lenk ; Nikomakhoszi etika III. könyv, 6. fejezet; Beckermann 1977, III. rész. 5. A TRANSZCENDENTÁLIS DIFFERENCIA Hogyan igazolható pozitívan az erkölcsi valóság önálló értelme? Hogyan rehabilitálható filozófiailag előzetes erkölcsi tudásunk, s hogyan mutatható ki ezáltal az erkölcs szerepe? (miért legyek erkölcsös?) egzisztenciánk megvilágításában? Filozófiai szempontból Immanuel Kant alapgondolata látszik leginkább használhatónak, amely kevésbé kifejtett formában Arisztotelésznél és Aquinói Szent Tamásnál is megtalálható. Ám Kant fogalmai ezen a téren differenciáltabbak, nem utolsó sorban azért, mert neki már szembe kellett néznie az önálló etikai valóság kiegyenlítésének és visszavezetésének a kísérletével. 5.1 A transzcendentális differencia fogalma A transzcendentális differencia kifejezés magánál Kantnál nem található, Erich Heintel alkotása (Heintel 1975, o.) Wittgenstein hasonlata A. Anzenbacher szerint (Anzenbacher 1981) a transzcendentális differencia kiválóan megvilágítható Ludwig Wittgenstein szemléletes hasonlatával a szem és a látótér viszonyáról. A látótér a térnek mozdulatlan szemmel, illetve optikai eszközzel látható része. Maga a szem sosem fordul elő a látótérben, mert a látótér határaként és feltételeként semmiképpen sem lehet látótéren belüli tárgy. A tárgyak a látótérhez tartoznak, mert szemmel láthatók, a szem nem tartozhat a tárgyak köré, mivel a tárgyak föltétele és határa (A tárgy ismeretelméleti fogalom, nem tévesztendő össze a dologgal.) Hasonló a viszony a megismerés alanya és a megismerés empirikus tárgyai között. Amint a látótér föltételezi a szemet, úgy tételezi föl a tapasztalat tárgyainak összessége, vagyis ami empirikusan és objektívan (tárgyilag) adott az alanyt (szubjektum), aminek adva van, aminek a tárgya. Maga az alany ugyanúgy nem található a tapasztalatvilágban, ahogyan maga a szem a látótérben. Félreértések elkerülése végett ügyelni kell az objektum-szubjektum pontos jelentésére. Az alany és a tárgy egymást kölcsönösen kiegészítő viszonyfogalmak. Tárgy nincs alany nélkül, nem azonosítható a dologgal, a szubjektum nem cserélhető fel a szubjektivizmussal, elfogultsággal stb. Ellenvethető, hogy az alany is tárgyiasítható, hogy a megismerő alany sokféleképpen lehet önmaga ismerettárgya. Képesek vagyunk önmegfigyelésre, reflektálhatunk tapasztalatainkra, érdekeinkre és előzetes tudásunkra; mindezt tudatosítva bizonyos fokig tárgyiasíthatjuk is, objektummá tesszük önmagunkat. Vagy hasonlatunknál maradva: tükörbe nézve látjuk szemünket a látótérben. Az önkéntelen ellenvetés nem talál célba. A tükörben látott szemnek ugyanis nincs látótere. A tükörben látott szem annak a szemnek a tárgya, amelyeik nincs bent a látótérben, hanem annak föltétele és határa. Ugyanez a helyzet az önmegfigyeléssel is. A belső tapasztalat tárgyai ugyanúgy empirikusak és objektívak, mint a külső tapasztalatéi, együtt alkotják tapasztalatvilágunk összességét és egészét. Ilyenformán pedig föltételezik az alanyt, amelynek a tárgyai, és ami maga már nem található ezen az összességen belül : Az alany nem tartozik a világhoz, hanem a világ határa. 15

16 5.633: Hol észlelhető a világon egy metafizikai alany? Azt mondom, ugyanolyan a viszony itt, mint a szem és a látótér között. De a szemet valóban nem látod. S a látótérből semmi sem enged arra következtetni, hogy látja egy szem. (Wittgenstein 1960, o.) A transzcendentális tér Hasonló belátások alapján különböztette meg Kant a transzcendentális ént az empirikus éntől: az az én amelyik gondolkodik, különbözik attól az éntől, amely magát szemléli (KrV B 155. o.) Az empirikus énen az alanyt kell érteni, amely a külső és belső tapasztalat tárgya. Nyilvánvaló, hogy amit az empirikus tudományok mondanak az emberről, az arra érvényes, amit Kant empirikus énnek nevez; az énre, mint a tapasztalás tárgyára vonatkozik. A transzcendentális én semmiképpen sem tárgy, hanem a tapasztalat alanya; lehetőségi feltétele a tapasztalásnak, a tapasztalás tárgyainak, sőt a tapasztalati-empirikus énnek is, s ezért nem található meg az empirikus-objektív világban. Az empirikus tudományok módszereivel eleve nem objektiválható, mert feltétele és határa az empirikus-objektív tudományos megismerésnek. Vegyünk egy példát. Képzeljük el, hogyan szerepeltünk a legutóbbi vizsgán. Elképzelem magamat vizsgázóként, tárggyá teszem vizsgázó énemet. Minden empirikus tárgynak van nem empirikus föltétele. Mit jelent ez esetünkben? Melyik énnek a tárgya az empirikus-tárgyi vizsgázó én? Azé az éné, amely elképzeli magának a vizsgázó ént, felismeri és ítéletet alkot róla. Ez az elképzelő, megismerő, ítélet alkotó én a föltétele, lehetősége és határa az elképzelt, megismert, ítéletben állított empirikus vizsgázó énnek A transzcendentális differencia meghatározása Az előbbiek nyomán meghatározható a transzcendentális differencia fogalma. A belső és külső tapasztalat empirikus-objektív adottságaiként megnyilvánuló tárgyi világ gyökeresen különbözik az alanytól, amely számára nyilvánul meg mindez empirikus-objektív adottságként. A transzcendentális differencia az alanyiság és tárgyiság különbözősége: egyik oldalon található az empirikus-objektív tapasztalatvilág valamennyi adottsága, a másik oldalon a tárgyi világot elhatároló és lehetővé tevő, a tárgy által feltételezett alany, amit Kant transzcendentális énnek nevez. Ez ugyanúgy nem tapasztalható az empirikus-tárgyi világon belül, mint ahogyan nem található a szem a látótérben, hanem csak a határán. Feltehető a kérdés, hogy miért foglalkozunk ismeretelméleti sőt ismeretmetafizikai kérdésekkel az etikán belül? A válasz egyszerű. Az etika, filozófiai tudomány lévén, az erkölcs legvégső lehetőségi feltételeit kutatja, amely már a metafizikai kérdésfeltevéssel is határos A transzcendentális differencia néhány következménye 1. A transzcendentális differencia kimutatása bizonyos értelemben érinti már a metafizikát. Az empirikus-objektív valóság olyasmire utal, a transzcendentális alanyra, ami maga nem empirikus, hanem az empirikus valóság határa és lehetőségi föltétele. Nem az etika dolga eldönteni, hogy az empirikus valóság ilyen felülmúlása értelmezhető-e merőben logikailag, vagy túl kell-e lépni a logika területén, amint J. Maréchal, K. Rahner, B. Lonergan stb. teszik. Mindenesetre aligha biztosíthatja a logikai értelmezés kielégítően az erkölcsi valóság önálló értelmét alapját. 16

17 2. A transzcendentális differenciából kiviláglik, hogy lehetetlen empirikus-objektív adottság módjára elgondolni a transzcendentális ént. Maga a tapasztalás nem képzelhető el úgy, mint a tapasztalati adottságként megnyilvánuló tárgyak. A transzcendentális én nem fogható fel tehát tapasztalaton belüli folyamatként (Heintel 1975, 59. o.). A megismerésben végbemenő közvetítés nem gondolható azoknak a dolgoknak a módján, amelyeket a megismerés közvetít. 3. A transzcendentális differencia világos határt von az empirikus szaktudományok összessége köre. Elvi határukat nem lépheti át. Bár az empirikus szaktudományoknak fel kell tételezniük a transzcendentális differenciát, sosem tudják tematikusan kifejteni, mert ez meghatározása szerint nem empirikus differencia. Maga a transzcendentális alany nem alkothatja az empirikus kutatás tárgyát. A szellemről, észről, öntudatról, döntési szabadságról nem mondhat semmit az empirikus tudomány. Ha mégis nyilatkozik valaki a nevükben, akkor nem fogta fel a transzcendentális differenciát. 4. Kanttal ellentétben a transzcendentális alany tulajdonságait (szellemiségét, szabadságát, transzcendenciáját) nemcsak elgondoljuk vagy posztuláljuk, hanem a transzcendencia tapasztalat (K. Rahner) által felismerjük, hogy az ember transzcendens lény. Az ember szabadsága és felelőssége eredetileg nem az emberi valóság egy bizonyos, empirikus adottsága mások mellett. Minél radikálisabb az empirikus pszichológia, annál kevésbé találja szabadnak az embert, s ez egészen következetes is az őr részéről. Bár jó szándék vezérli a hagyományos, iskolás-skolasztikus pszichológiát, amikor közvetlenül, konkrét-egyedi adottságként próbálja felfedni a szabadságot az ember transzcendenciájának és személy voltának terében, valójában mégis olyasmit tesz, ami velejében ellentmond a szabadság lényének. Az empirikus pszichológiának mindig vissza kell vezetnie az egyik jelenséget egy másikra, és így természetesen sohasem találhat rá a szabadságra. Ha azt mondjuk is hétköznapi életünkben, hogy itt meg itt szabadok voltunk [ ] akkor sem egy meghatározott területhez tartozó [ ], transzcendentális tapasztalatának alkalmazásáról [ ] Ebben szabadságon transzcendentális és a priori tapasztalataként benne van az, hogy igazi szubjektum vagyok, hogy felelős vagyok önmagamért, mégpedig nemcsak a megismerésben, hanem a cselekvésben is. (Rahner 1983, o.). 5. Ha azt kérdezzük, miért illeti meg az embert sérthetetlen méltóság, Kant szavával élve: miért nincs az embernek piaci ára, akkor nagyon hamar a transzcendentális differenciára bukkanunk. Az ember nem merül ki abban, hogy fizikai-empirikus tárgy, transzcendenciája révén az érzéki világ fölé tud emelkedni, mert két világ polgáraként egyrészt része az empirikus-objektív természetnek, másrészt szubjektumként mindig transzcendálja: ezért van az embernek méltósága, és ezért érdemel feltétlen tiszteletet. IRODALOM Anzenbacher 1987, 3. fejezet; Heintel 175, o.; Anzenbacher 1981, 64, 141. o.; Krtik der reinen Vernunft, Transzendentale Deduktion (B) 155. o.; Heintel 1975, 59. o.; Rahner 1983, 1. fejezet. 6. ERKÖLCSI TÖRVÉNY ÉS DÖNTÉSI SZABADSÁG Az akaratszabadság az etika lehetőségének az alapkérdése. A szabadság és determináció problémáján áll vagy bukik az erkölcs, következésképpen az etika is. Arisztotelész szerint egy cselekvés akkor történik szabad elhatározásból, ha a cselekvés mozgató elve a cselekvő személyében van, kényszerű cselekedetnek pedig azt tartjuk, aminek a mozgató elve kívülről jön (NE 1110 b. 3.). Azt kérdi Immanuel Kant is, hogy képes-e önelhatározásra a cselekvő 17

18 szubjektum, lehet-e az ész az akarat meghatározója. Képes-e a tiszta, transzcendentális ész önmagától gyakorlativá válni (KpV A 30.)? 6.1 A probléma kifejtése Az akarat és az ész viszonya Az emberi szellem kétféle önmegvalósulási formája, a megismerés és az akarás szorosan összetartozik. Az akarás teszi lehetővé a megismerés megvalósulását, a megismerés az akarat meghatározását. Csak akkor ismerünk, ha akarunk ismerni. De semmit sem akarhatunk anélkül, hogy ne ismernénk valamiképp. Megismerés és akarás, ész és akarat, elmélet és gyakorlat, teória és praxis kölcsönösen feltételezi egymást. Az akarat mivolta szerint a jóra irányul, tehát értelmes önmegvalósulásra. Platón a jó eszméjéről beszél, Arisztotelész a boldogságról, amelyre mindenki törekszik. Az akarat eme alapirányultsága meghatározó mindennemű emberi tevékenységre, már amennyire ez egyáltalán tudatos (actus humanus). Szorosan véve azonban az akarat nem tudja magát meghatározni. Csak egy meghatározott objektum által lesz meghatározott akarat. Ilyen objektumra (indíték, motiváció) csak a megismerés által tesz szer. Mozgósítja a megismerést, hogy általa meghatározhassa magát. Csak ha meghatározza magát a megismerés által, lesz belőle meghatározott (motivált) akarat, amely meghatározott lehetőségekre irányul magának a jónak a világán vagy horizontján belül, hogy realizálódjék. Világi létünkben akaratunk már mindig is konkrét, meghatározott akarat. Az akarat mindig motivált akarat, mert mindig bizonyos módon feltárulkozó világban élünk. Következésképpen megismerésünk is meghatározott akaratunk által, vagyis meghatározott érdek jegyében történik a megismerés. Az etika éppen ezekre az érdekekre reflektál, amikor azt kérdi, hogy milyen motívumok hatnak vagy képesek hatni az akaratra, és az hogyan választ közülük Az empirikus motivációk A szaktudományok és az empirikus etika képviselői szerint az emberi gyakorlat törvényszerű, kauzálisan meghatározott fizikai hatásösszefüggések eredménye, mondjuk az inger-válasz séma értelmében. Az egyik oldalon van az egyénre jellemző személyiség, a másik oldalon az inger, a stimulus, az empirikus motívum. A kellemes-kellemetlen séma szerint természeti szükségszerűséggel váltja ki az inger a választ az emberből. Ez a felfogás elvileg vezeti vissza az emberi viselkedést a kauzális determinizmusokra, ami eleve megszünteti az erkölcsiséget. Természetesen nem tagadható, hogy ösztönösen is motiválva vagyunk a gyönyör-fájdalom séma szerint. Állandóan késztetnek ösztöneink, motiválnak hajlamaink. Az ellenszenv és a vonzalom, az egyéni érdek, a gyönyör vagy a fájdalom. Az ókori és a középkori filozófia a lélek szenvedélyeiként (passiones animae) az érzékiség körébe rendelte ezt a motivációs rendszert, az érzékiséget megkülönböztetvén a szellemiségtől (W. Korff 1973, 72. o.). A középkori hagyományokat transzcendentálisan értelmező Kant kérdése az, hogy biztosíthatja-e a transzcendentális differencia a gyakorlat, az emberi cselekvés (actus humanus) lehetőségét? Miután a transzcendentális differencia nyilvánvalóvá tette - először a megismerést tekintve, hogy az ember nem merül el mindenestül az érzéki-empirikus világban, vajon 18

19 kimutatható-e ez a gyakorlatra vonatkozólag is? A kérdés tehát az, hogy motiválhatja-e az ész is az emberi akaratot? 6.2 Az emberi motiváció jellegzetessége Az ember sajátos motivációs rendszerében a transzcendentális differencia alapján nyilvánvalóan fel kell vennünk egy, az empirikus motivációktól különböző, tehát nem empirikus, hanem transzcendentális motivációs rendszert, amely nem érzéki hajlamból, ösztönből, érzelemből, szenvedélyből, hanem magából az észből ered. Feltételezhetjük tehát, hogy kétféle motivációs rendszer működik bennünk. Egyrészt az érzéki-empirikus motivációk összessége, másrészt a tiszta észnek önmagában is képesnek kell lennie az akarat motiválására és meghatározására. A nem empirikus motivációnak össze kellene kapcsolnia két mozzanatot: egyrészt a feltétlen legyent, amelyben kifejeződik az ész által megragadott objektív szükségszerűség, másrészt az egyetemességet, az ész a priori formáját, amely a kanti ismeretelmélet szerint a véletlenszerű területéről az általános érvényű és szükségszerű területére emeli fel a szemlélet anyagát. Ezt az észmotivációt a következőképpen fejezhetnénk ki: cselekedj úgy, hogy cselekvésmódod általánosítható legyen, illetve hogy akarhassad, hogy mindenki úgy cselekedjék, mint te most, azaz viselkedésmódod elve egyetemes törvény lehessen. Maga Kant így fogalmaz: Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor általános törvényhozás elvéül is szolgálhasson (KpV A 54.). Eljutottunk tehát a kategorikus imperativushoz, a feltétlen parancshoz, erkölcsi törvényhez. Minden erkölcsi törvény kategorikus imperativus, mert az erkölcsi törvénynek az a jellegzetessége, hogy feltétlen követelményként éljük át. Valamennyi erkölcsi követelmény visszavezethető azonban egy legfelsőbbre és legáltalánosabbra, amelyet Kant a kategorikus imperativusnak nevez, mivel azt az általánost tartalmazza, ami minden részleges erkölcsi törvényben közös. Az általános erkölcsi törvény csakígy szólhat: cselekedj belső meggyőződésből, a lelkiismeret diktálta belső törvény szerint. Ezt nevezi Kant kötelességnek, ami tartalmilag azonos Szent Tamás megfogalmazásával, hogy a jót kell tenni, a rosszat pedig kerülni. A kategorikus imperativus, amit Kant gyakran erkölcsi törvénynek is nevez, s amelyen a legáltalánosabb törvényt kell értenünk, azt követeli, hogy felülemelkedjünk az érzéki hajlandóság egyéni szempontjain, mégpedig az ész szempontja, az egyetemes emberi irányába. Filozófiai antropológiájában hangsúlyozza Kant, hogy az ember az a lény, amelynek természeti célja az ész, azaz természeti feladata, hogy az ész irányítása alatt valósítsa meg létezését. Az embernek karaktere van, melyet önmaga hoz létre, mert megvan a képessége, hogy a maga választotta cél szerint tökéletesítse önmagát; ami által értelmi tevékenységgel megáldott élőlényként (animal rationale) értelmes élőlénnyé (animal rationale) alakítja ki magát. Ezért hangzik a kategorikus imperativus (a legfőbb erkölcsi törvény, a jó cselekedet feltétlen követelménye) más megfogalmazásban így: Cselekedj úgy, hogy az emberséget mind a magad személyében, mind minden egyes máséban mindenkor célként is használjad, és sohasem pusztán eszközként (GMS BA 66. o.). Ugyanezt az egyetemességet fejezi ki az úgynevezett aranyszabály is. Negatívan: Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd (Tób 4,15), pozitívan: Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük (Mt 7,12; Lk 6,31). 19

20 6.3 Az univerzalizálhatóság kérdése Az akaratot érzéki vagy észindíték motiválja. Az észmotiváció döntő kritériuma az érzékiempirikusmotivációval szemben az univerzalizálhatóság. Richard M. Hare nem találja egyértelműnek Kant megfogalmazását. Hare szerint meg kell különböztetnünk az egyetemest (univerzális) és az általánost (generális). Az általános ellentéte a specifikus, fajlagos az egyetemesé viszont a szinguláris, az egyedi és különleges. Az ésszerű motiváció nem a lehetőség szerinti legáltalánosabbra irányul, hanem az egyetemesre, azaz arra, hogy ne a merőben egyéni álláspont vagy érdek érvényesüljön. Az univerzalizálhatóság elvének semmiképpen sem mond tehát ellent, ha az észmotivációk az időközben szerzett tapasztalatokon okulva mindinkább specifikálódnak abban az értelemben, hogy figyelembe veszik a sajátos körülményeket és helyzeteket, számolnak kivételekkel és korlátozásokkal (R. M. I. Hare 1983, o.). A megkülönböztetés korántsem mesterkélt, amint kiviláglik majd a következő gondolatmenetből. Sokan rámutattak már, hogy ellentétben Szent Ágostonnal, Kanttal stb. a ne hazudj alapelv nem fogható fel olyan általánosként, amely nem volna differenciálható. Az ellenkező esetben képtelen következményekhez jutnánk. Könnyen elgondolható olyan helyzet, amikor az igazmondással egy embertelen politikai rendszerben igazságtalanul fogva tartott, ártatlan ember életét veszélyeztetné valaki. Ilyenkor két erkölcsi szabály ütközik egymással. Az egyik, hogy igazat kell mondani, a másik, hogy senkinek sem szabad ártani. Ha megmondom az igazat, akkor szembe kerülők a második szabállyal, ha valótlant mondok, akkor viszont az hazugság. A specifikálás, az alapelv alkalmazása a sajátos helyzetre nem sérti az egyetemességet. Ha valaki ártatlan ember életét megvédendő nem mond igazat, akkor nem önzőegyéni érdekből cselekszik, nem érzéki-empirikus motiváció hatására, tehát az alapelv alkalmazása nem mond ellent az egyetemes törvényhozás eszméjének. Ha valaki valótlan állítással megmenti egy ártatlan ember életét, akkor akarhatja, hogy hasonló helyzetben mindenki így cselekedjék, mint ő. Az ölés (emberi élet kioltása) és a gyilkosság (emberi élet meg nem engedett kioltása) megkülönböztetés példájára meg kellene különböztetni a valótlan kijelentést és a hazugságot mint meg nem engedett valótlan kijelentést (Fuchs 1988, 412. o.). 6.4 Az akarat önmeghatározása Az önmeghatározás tényének kimutatása Az akaratnak az ész általi meghatározását nevezi Kant az akarat önmeghatározásának. Ha viszont az észtől idegen tényezők; például az érzéki szükségletek határozzák meg az akaratot, akkor az nem lehet szabad. Az ész és az akarat fentebb ismertetett szoros összetartozása miatt fogalmazhatunk úgy is, hogy az ész gyakorlativá válása a szabad döntés. A kérdés az, hogy az ész csakugyan motiválja-e az akaratot, hogy csakugyan dönt-e szabadon az ember, ahogyan az előbbi pontban leírtuk. Igaz-e, hogy kettős motiváció hatása alatt állunk, hogy az érzéki motiváción kívül észindíték is hat az akaratra? A kérdés nyilvánvalóan nem dönthető el empirikus úton, amint Karl Rahner is írta. A transzcendentális alany nem empirikus tárgy, hanem minden empirikus valóság lehetőségi föltétele. Azt mondja Kant, hogy az észmotiváció mint kategorikus imperativus, mint erkölcsi alaptörvény faktum, olyan tény, amelyet kivétel nélkül mindenki felfedezhet magában: egyetlen eszes lény sem gondolhatja magáról, hogy nem motiválja az erkölcsi törvény, senki sem állíthatja, hogy nem találkozott a jó feltétlen követelményével. Az erkölcsi alaptörvény az 20