EMELT SZINTŰ ÍRÁSBELI VIZSGA

Átírás

1 ÉRETTSÉGI VIZSGA május 22. FILOZÓFIA EMELT SZINTŰ ÍRÁSBELI VIZSGA május :00 Az írásbeli vizsga időtartama: 240 perc Pótlapok száma Tisztázati Piszkozati OKTATÁSI MINISZTÉRIUM Filozófia emelt szint írásbeli vizsga 0511

2 Fontos tudnivalók A feladatokat figyelmesen olvassa el, és pontosan értelmezze! A kifejtés során a témától ne térjen el! A feladatok megoldási sorrendje tetszőleges. A feladatok megoldásához kizárólag a feladatlapon megadott szövegek használhatók. Esetleges javításaihoz (kifestő, korrektor helyett) áthúzást alkalmazzon! Csak az egyértelmű javítás fogadható el. írásbeli vizsga / május 22.

3 A rész (feladatonként 5-5 pont = 20 pont) Karikázza be a helyes válasz betűjelét! Feleletválasztós kérdéssor 1. Melyik fogalom kapcsolódik az epikureizmushoz? A. apatheia B. ataraxia C. epokhé 5 pont 2. Különbözik-e Descartes szerint (Értekezés a módszerről IV. rész) ontológiai istenbizonyítása a matematikai bizonyításoktól? A. Nincs semmilyen különbség az istenbizonyítás és a matematikai bizonyítás között. B. A két bizonyítás szerkezetében különbözik egymástól. C. A különbség a matematikai és az istenbizonyítás között azok tárgyában van. 5 pont 3. Kinek a tanairól ír Nietzsche a következő idézetben? Az erény tudás; bűnhöz csak a tudatlanság vezethet; boldog, aki erényes ; az optimizmus e három alaptétele a tragédia halála. A. Szókratész B. Platón C. Arisztotelész 5 pont 4. Wittgenstein felfogása a nyelvtanulás folyamatáról. Melyik állítás hamis ezek közül? A. A nyelvet a szavak és a dolgok közötti megfelelés rögzítésével tanuljuk. B. Nem lehetséges csak rámutatással nyelvet tanulni. C. Mintát, viselkedést sajátítunk el az anyanyelv tanulása során. 5 pont írásbeli vizsga / május 22.

4 B rész (feladatonként pont = 30 pont) Szövegértelmezés, probléma-meghatározás Nevezze meg az idézett művek szerzőjét, és értelmezze az idézetek által felvetett filozófiai problémákat! 1. Anyagon értem például a bronzot, formán az alaknak a megjelenését, a kettejükből valón az összetett egész szobrot. Ennélfogva ha a forma elsődleges az anyaghoz képest és inkább létező, akkor a kettejükből valóhoz képest is elsődleges lesz, ugyanezen oknál fogva pont 2. A természeti állapotból a polgári állapotba tett átmenet alaposan megváltoztatja az embert, mert az igazságosságot teszi az ösztön helyébe, a cselekedeteknek morális tartalmat ad, aminek korábban híján voltak. Csak amikor a kötelesség hangja veszi át az érzékek ösztönzésének s a jog a testi vágyaknak a szerepét, csak akkor kényszerül rá az ember, aki mindaddig egyedül önmagára volt tekintettel, hogy más elvek szerint cselekedjék, és mielőtt engedne hajlandóságainak, hallgassa meg az ész tanácsát írásbeli vizsga / május 22.

5 10 pont 3. A filozófia tisztázza, a tudományok pedig verifikálják a tételeket. A tudományban a kijelentések igazságáról van szó, a filozófiában pedig arról, hogy tulajdonképpen mit is jelentenek a kijelentések pont írásbeli vizsga / május 22.

6 C rész (50 pont) Esszé Fejtse ki a három esszékérdés egyikét a megadott szövegrészlet felhasználásával. Az esszé terjedelme lehetőleg ne haladja meg a 2-3 oldalt! 1. Értelmezze Platón Naphasonlatát, rámutatva a metaforában megjelenő filozófiai problémákra! (Megadott műrészlet: Platón: Állam) 2. Miért nem a boldogságot helyezte Kant az erényetikákhoz hasonlóan erkölcsfilozófiája középpontjába? (Megadott műrészletek: Kant: A gyakorlati ész kritikája; Az erkölcsök metafizikájának alapvetése) 3. A Semmi problémája. Értelmezze Heidegger álláspontját a Semmiről, a megadott szöveg felhasználásával! (Megadott műrészlet: Heidegger: Mi a metafizika?) (A szövegrészletek a feladatlap oldalán találhatók. Az esszé megírását a 13. oldalon kezdheti el.) írásbeli vizsga / május 22.

7 1. Platón: Állam 508c-509d MIKÉNT A NAP MEGVILÁGÍTJA A LÁTHATÓ DOLGOKAT, AKKÉPPEN A JÓ AZ ÉSSZEL FELFOGHATÓ DOLGOKAT Nos, őt értem én a jó szülöttén, akit a jó a maga hasonlatosságára nemzett; ami a jó gondolat világában az észhez és az ésszel felfogható dolgokhoz viszonyítva, ugyanaz a nap a látható világban a látáshoz és a látható dolgokhoz viszonyítva. GLAUKÓN Hogyan? Fejtsd ki világosabban. Tudod-e, hogy a szem, ha olyan tárgyakra irányítja az ember, amelyeket nem nappali fény, hanem csak éjszakai világítás ér, elhomályosul, és szinte vaknak tűnik, mintha nem is volna benne tiszta látás? GLAUKÓN Nagyon igaz. Ha meg olyan dolgokra irányítjuk, amelyeket a nap világít meg, akkor világosan lát, s a látás nyilvánvalóan benne van a szemben. GLAUKÓN Igaz. Így értelmezd tehát a lélek működését is: ha olyan dologra szegeződik, amelyre az igazság és a valóság fénye esik, ezt azonnal felfogja és megismeri, s ilyenkor eszesnek látjuk; ha azonban sötétséggel kevert: keletkező és elmúló dologra, akkor csak vélekedik, sötétségben tapogatódzik, fel s alá váltogatja a véleményeit, s olyan, mintha nem is volna esze. GLAUKÓN Bizony olyan. Ami tehát a megismerhető dolgoknak az igazságot, a megismerőnek pedig a megismerés képességét biztosítja: ezt kell a jó ideájának tartanunk; ha a tudás és a megismerhető igazság okának tartjuk is, mégis bár mind a kettő: a megismerés és az igazság, egyaránt igen szép - csak akkor lesz igazunk, ha a jót más, még ezeknél is szebb dolognak fogjuk fel; a tudást és az igazságot illetőleg pedig ez a helyzet: valamint a föntebbi esetben helyes dolog, ha a fényt és a látást a nappal rokonságban lévőnek értelmezzük, de ha a nappal azonosítanánk őket, ez már nem volna helyes éppúgy e másik esetben is helyes dolog e kettőt a jóval rokonságban levőnek értelmezni, de már ha bármelyiküket is a jóval azonosítanánk, ez nem volna helyes, mert a jó alkatát még többre kell értékelnünk. GLAUKÓN Valami csodálatos szépség lehet az, amiről beszélsz: tudást és igazságot ad, s maga mégis fölöttük áll szépségével; mert hiszen csak nem hihető, hogy a gyönyörre gondolsz. Ne káromolj; próbáld inkább így tekinteni a képmását. GLAUKÓN Hogyan? Azt bizonyára te is tudod, hogy a nap a látható dolgoknak nemcsak azt a lehetőséget adja, hogy láthassuk őket, hanem a létrejövésüket, növekedésüket és táplálékukat is, bár maga egyáltalában nem létrejövés. GLAUKÓN Hogy is volna az! Nos, a megismerhető dolgoknak is nem csupán a megismerhetősége származik a jótól, hanem írásbeli vizsga / május 22.

8 ezenfelül még a létezésük és a lényegük is, holott pedig a jó nem a létező, hanem a létezőt méltóságával és erejével messze túlszárnyalja. GLAUKÓN (INCSELKEDVE) Ej, Apollón, ez aztán a fölséges túlszárnyalás! Te vagy az oka: te kényszerítesz rá, hogy elmondjam róla a nézeteimet. GLAUKÓN A világért se hagyd abba; s ha nem akarod folytatni, hát legalább a napról szóló hasonlatot vezesd végig, ha netán volna még valami mondanivalód. Sőt még nagyon is sok van hátra. GLAUKÓN Ne hagyj tehát el belőle egy csöppet se. Pedig azt hiszem, sokat el kell hagynom; mindazonáltal, amit most el tudok mondani, azt készakarva nem fogom elhallgatni. GLAUKÓN Ne is. Jól figyeld meg tehát, hogy mint mondtuk két hatalmasságról van szó, melyek közül az egyik az ésszel felfogható nemnek és területnek a királya, a másik pedig a láthatóé nem akarom mondani, hogy az égé, nehogy azt gondold, hogy elmés játékot akarok űzni a szavakkal. Érted tehát, ugyebár, hogy kétféléről van szó: láthatóról és ésszel felfoghatóról? GLAUKÓN Értem. írásbeli vizsga / május 22.

9 2. 1. Kant: A gyakorlati ész kritikája az erény (amely méltóvá tesz arra, hogy boldogok legyünk) mindannak legfőbb feltétele, ami csak kívánatosnak tűnhet számunkra, tehát mindenfajta boldogságra törekvésünknek is ennélfogva a legfőbb jó. De ettől még nem az egész és beteljesedett jó, nem a véges eszes lények vágyóképességének tárgya; hogy az legyen, boldogságra is szükség van, mégpedig nem pusztán annak a személynek az elfogult szemében, aki önmagát teszi céllá, hanem annak a pártatlan észnek az ítéletében, amely általában magánvaló célnak tekinti a boldogságot a világban. Mert ha csak kísérletképpen gondolunk is el egy olyan eszes lényt, amely akarását tökélyre fejlesztette, s egyúttal minden hatalma megvan céljai kivitelezésére, ezzel egyátalán nem fér össze az, hogy igényli a boldogságot, méltó is rá és még sincs része benne. Amennyiben most már az erény és a boldogság együtt alkotja egyetlen személyben a legfőbb jó birtokát s egy lehetséges világ legfőbb javát, emellett pedig a boldogság is egész pontosan az erkölcsösségnek (mint a személy értékének és boldogságra való érdemességének) arányában van kimérve annyiban jelenti ez az egészt, a beteljesedett jót, amelyben mégis mindig az erény mint feltétel a legfőbb jó, mert semmilyen további feltétel nincs fölötte, a boldogság viszont mindig kellemes ugyan annak, akinek része van benne, de önmagában nem teljesen és nem minden tekintetben jó, mert mindenkor a morálisan törvényszerű magatartást kívánja meg feltételként. Egyetlen fogalomban szükségszerűen összekapcsolódó meghatározásoknak az alap és következmény viszonyában kell állniuk, mégpedig úgy, hogy ezt az egységet vagy analitikusnak (logikai kapcsolat) vagy szintetikusnak (valóságos kapcsolat) tekintjük, az előbbit az azonosság, az utóbbit az okság törvénye szerint. Az erény és a boldogság kapcsolatát tehát vagy úgy értjük, hogy az erényre való törekvés és a boldogságra való ésszerű igény nem különböző, hanem azonos cselekedetek, hiszen az elsőt nem is kell más maximának megalapoznia, mint a másodikhoz tartozónak; vagy pedig úgy értelmezzük a kapcsolatot, hogy az erény a boldogságot mint valami tudatától különbözőt idézi elő, azaz mint ok az okozatát. A régi görög iskolák között tulajdonképpen csak két olyan volt, amely a 1egfőbb jó fogalmát egyazon módszer szerint próbálta meghatározni: az erényt és a boldogságot nem tartották a legfőbb jó két különböző alkotóelemének, tehát az elv egységét az azonosság szabálya szerint keresték. Abban viszont eltértek egymástól, hogy a kettő közül mindegyik mást választott alapfogalomnak. Az epikureus így beszélt: erény az, ha tudatában vagyunk boldogságra irányuló maximánknak. A sztoikus viszont így: a boldogság az, ha tudatában vagyunk erényünknek. Az első számára az okosság maga volt az erkölcsösség; a második, aki magasabb rendű megnevezést választott az erény számára, egyedül az erkölcsösséget tekintette igazi bölcsességnek. Sajnálatos, hogy ezek az emberek (akiknek egyúttal mégis csodálattal kell adóznunk, hogy már ebben a kezdeti időszakban a filozófiai vizsgálódás minden elképzelhető területén próbát tettek) oly szerencsétlenül alkalmazták éles elméjű belátásaikat: azonosságot eszeltek ki két olyan rendkívül eltérő fogalom, mint a boldogság és az erény között. Az ő koruk dialektikus szellemének is az felelt meg, ami néha még ma is tévútra vezet mégoly szubtilis elméket is: lényeges és egybefoglalásra sohasem alkalmas elvi különbségeket úgy próbáltak megszüntetni, hogy szavakról vitáztak, s így látszólag egységes fogalmakat eszeltek ki, amelyeknek pusztán a megnevezése volt eltérő. Rendszerint ez történik az olyan esetekben, amikor eltérő alapok egyesítéséhez oly mélyre kellene ásni vagy oly magasba emelkedni, a filozófiai rendszerben egyébként elfogadott tanokat annyira át kellene alakítani, hogy az emberek nem mernek mélyen be1ebocsátkozni a valóságos különbségbe, s szívesebben tekintik pusztán a formát érintő nézeteltérésnek. írásbeli vizsga / május 22.

10 2. 2. Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése Minden természeti dolog törvények szerint működik. Csak az eszes lény képes arra, hogy a törvények képzete, vagyis elvek alapján cselekedjék, csak neki van akarata. Mivel a cselekedeteknek törvényekből való levezetéséhez észre van szükség, ezért az akarat nem egyéb, mint gyakorlati ész. Ha az ész feltétlenül meghatározza az akaratot, akkor egy objektíven szükségszerűnek megismert lény cselekedetei szubjektíven is szükségszerűek, az akarat tehát az arra való képesség, hogy csakis azt válasszuk, amit az ész, a hajlamtól függetlenül, gyakorlatilag szükségszerűnek, vagyis jónak ismer el. Ha pedig az ész önmagában nem határozza meg kielégítően az akaratot, s ha az akarat még az objektív feltételekkel nem mindig összhangban álló szubjektív feltételeknek (bizonyos mozgatórugóknak) is alá van vetve, egyszóval, ha az akarat önmagában nem teljesen felel meg az észnek (ami az embernél valóban így van), akkor az objektíven szükségszerűnek elismert cselekedetek szubjektíven véletlenszerűek, s az ilyen akaratnak az objektív törvények szerinti meghatározása kényszer; vagyis bár az objektív törvények úgy viszonyulnak a nem teljesen jó akarathoz, hogy az eszes lény akaratát észokok határozzák meg, ámde ezeknek az akarat, természeténél fogva, nem engedelmeskedik szükségképpen. Az akaratot valamire késztető objektív elv képzete a parancs (az ész parancsa), a parancs formulája pedig az imperatívusz. ( ) Ha elgondolok egy általában vett hipotetikus imperatívuszt, nem tudom előre, mit fog tartalmazni: ezt csak akkor tudom meg, ha feltétele adott a számomra. Ha viszont kategorikus imperatívuszt gondolok el, azonnal tudom, mit tartalmaz. Ugyanis az imperatívusz a törvényen kívül csak azt a szükségszerű maximát* tartalmazza, hogy feleljünk meg e törvénynek, a törvény viszont semmilyen korlátozó feltételt nem foglal magába. Így nem marad hátra semmi más, mint egy törvény általánossága általában. Ennek kell megfelelnie a cselekedet maximájának, s voltaképpen ez a megfelelés az imperatívusz szükségszerűségének egyedüli biztosítéka. Kategorikus imperatívusz tehát egyetlenegy van, éspedig a következő: cselekedj ama maxima szerint, melyet követve egyúttal azt is akarhatod, hogy maximád általános törvény legyen. Ha mármost a kötelesség összes imperatívusza levezethető ebből az egyetlen imperatívuszból mint a kötelesség elvéből, akkor mindegy, hogy ezt most tesszük meg, s hogy általában nem üres fogalom-e az, amit kötelességnek neveznek, mégis legalább azt meg tudjuk mutatni, hogy mit gondolunk általa és mit akar ez a fogalom mondani. A maxima a cselekvés szubjektív elve, s megkülönböztetendő az objektív elvtől, nevezetesen a gyakorlati törvénytől. A maxima gyakorlati szabályokat tartalmaz, amelyeket az ész a szubjektum feltételeinek (gyakran tudatlanságának vagy akár hajlamainak) megfelelően szab meg. Ez tehát az az alaptétel, amely szerint a szubjektum cselekszik; a törvény viszont a minden eszes lényre érvényes objektív elv, és az az alaptétel; amely szerint cselekednie kell, vagyis imperatívusz. írásbeli vizsga / május 22.

11 3. Heidegger: Mi a metafizika? ( ) De minek is törődünk ezzel a Semmivel? A Semmit a tudomány kifejezetten elutasítja, és feladja mint semmirevalót [Nichtige]. Csakhogy: nem éppen akkor ismerjük-e el a Semmit, amikor így feladjuk? De vajon beszélhetünk-e elismerésről, ha semmit sem ismerünk el [a Semmit ismerjük el]? Beszédünknek ez az ide-oda kapkodása vajon nem üres szócséplés-e csupán? Ezzel szemben a tudománynak most újból komolyan és józanul azt kell állítania, hogy számára egyedül a létezőről van szó. A Semmi - mi más lehetne ez a tudomány számára, mint rémség és fantazmagória? Ha a tudománynak igaza van, akkor csak egyvalami bizonyos: a tudomány semmit sem akar tudni a Semmiről. Végül is ez a Semmi tudományosan szigorú megragadása. Ezt tudjuk, amennyiben róla, a Semmiről semmit sem akarunk tudni. A tudomány semmit sem akar tudni a Semmiről. De ugyanilyen biztos ez is: ott, ahol a tudomány kísérletet tesz rá, hogy megfogalmazza a maga lényegét, a Semmit hívja segítségül. Azt veszi igénybe, amit elvet. Miféle meghasonlott lényeg lepleződik itt le? Amikor pillanatnyi egzisztenciánkon - amelyet a tudomány határoz meg - elmélkedünk, egy összeütközés kellős közepébe jutunk. Ez a vita már elindított egy kérdezést. Most már csak arra van szükség, hogy a kérdést megfogalmazzuk: hogyan áll a dolog a Semmivel? A Semmire vonatkozó kérdés kidolgozásának vagy lehetőséget kell nyújtania a megválaszolásra, vagy beláthatóvá kell tennie a válasz lehetetlenségét. Elismerték a Semmit. A tudomány a vele szemben tanúsított fölényes közömbösséggel feladja, mint ami nincs. Mi mégis megpróbálunk rákérdezni a Semmire. Mi a Semmi? Már a kérdésnek való első nekifutás valami szokatlant mutat. Ebben a kérdezésben eleve úgy tesszük fel a Semmit, mint valamit, ami így és így van - mint létezőt. Csakhogy pontosan a létező az, amitől a Semmi teljességgel különbözik. A Semmit érintő kérdezés - mi ez a Semmi, s hogyan van - a kikérdezettet az ellentétébe fordítja át. A kérdés megfosztja magát saját tárgyától. Ennek megfelelően eleve nem lehetséges semmiféle válasz a kérdésre. Hiszen a válasz szükségképpen ilyen formájú: a Semmi ez és ez ( van ). A Semmit illetően kérdés és felelet egyformán értelmetlen. Így nincsen szükség arra, hogy a tudomány utasítsa vissza. Az általában vett gondolkodás rendszerint felemlegetett alapszabálya, az elkerülendő ellentmondás tétele, az általános logika, elveti a kérdést. Mert a gondolkodás, ami mindig valamiről való gondolkodás, a Semmirő1 való gondolkodásként saját lényege ellen kellene, hogy cselekedjék. Minthogy így elzáródik elő1ünk az út, hogy a Semmit egyáltalán tárgyunkká tegyük, a Semmire vonatkozó kérdezésünket már be is fejeztük, feltéve hogy ebben a kérdésben a logika a legfőbb instancia, feltéve hogy az értelem az eszköz, és a gondolkodás az az út, melyen haladva a Semmit eredendően megragadhatjuk, és lehetséges leleplezése felől dönthetünk. De vajon kikezdhetjük-e a logika uralmát? Vajon valóban nem az értelem-e az úr a Semmire vonatkozó kérdésben? Hiszen egyáltalában csak az ő segítségével tudjuk a Semmit meghatározni és mint problémát megközelíteni, még ha e probléma fel is emészti önmagát. A Semmi ugyanis a létező mindenségének tagadása, a teljességgel nem-létező. Ezáltal a Semmit mégis a nem-szerű [Nichthaftes] és így - látszólag - a tagadott magasabb meghatározása alá soroljuk. A tagadás azonban a logika uralkodó és kikezdhetetlen tanítása szerint egy sajátos értelmi tevékenység. Hogyan is akarhatnánk a Semmire vonatkozó kérdés során és különösen kérdezhetősége kérdésében búcsút mondani az értelemnek? De ilyen biztos-e az, amit itt feltételezünk? Vajon a nem, a tagadottság és ezzel a tagadás valóban az a magasabb meghatározás-e, amely alá a Semmi mint egy különös fajta tagadottság tartozik? Csak azért van a Semmi [Nichts], mert van a Nem [Nicht], azaz a tagadás? Vagy fordítva áll a helyzet? Csak azért van a tagadás és a Nem, mert a Semmi van? Ez nincsen eldöntve, sőt, kifejezett kérdésként sem fogalmazódott még meg. Mi azt állítjuk: a Semmi eredendőbb, mint a Nem és írásbeli vizsga / május 22.

12 a tagadás. Ha ez a tézis helyes, akkor a tagadásnak mint értelmi tevékenységnek a lehetősége s ezzel maga az értelem is valamilyen módon a Semmitől függ. Hogy is akarhat akkor az értelem a Semmi felől dönteni? Talán csak az derül ki a végén, hogy a Semmire vonatkozó kérdés és válasz látszólagos értelmetlensége a nyughatatlan értelem elvakult önhittségén nyugszik? Ha azonban a Semmire vonatkozó kérdés formális lehetetlenségétől nem hagyjuk megtéveszteni magunkat, se lehetetlenség ellenére a kérdést mégiscsak felvetjük, akkor legalább meg kell hogy feleljünk annak, ami minden kérdés lehetséges megfogalmazásának alapkövetelménye. Ha a Semmit - őt magát -, akárhogyan is, de ki akarjuk kérdezni, akkor ezt megelőzően lennie kell. Lehetséges kell legyen, hogy az utunkba kerül. Hol keressük a Semmit? Hogy találjuk meg a Semmit? Ahhoz, hogy valamit megtaláljunk, nem kell-e egyáltalában már tudnunk, hogy ott van? Dehogynem! Az ember mindenekelőtt és többnyire csak akkor tud keresni, ha feltételezte a keresett meglétét [Vorhandensein]. Most viszont a Semmi a keresett. Van talán a végén olyan keresés is, ahol a Semmit nem előfeltételeznénk, olyan keresés, amelyhez tiszta találás tartozik? De akárhogy álljon is a dolog, mi ismerjük a Semmit, még ha csak olyanként is, mint amirő1 már nap mint nap fecsegünk. Ezt a közönséges, a magától értetődő teljes elmosódottságában megfakult Semmit, amely oly feltűnés nélkül járja át fecsegésünket, rövid úton még egy definícióban is elrendezhetjük: A Semmi a létező mindenségének teljes tagadása. Vajon a Semminek ez a jellemzése nem mutat-e végül is olyan irányba, amelyből és csakis ebből utunkba kerülhet? Ahhoz, hogy mint olyan teljességgel tagadhatóvá váljék a létező mindensége, mely tagadásban azután maga a Semmi megmutatkozhatnék, a létező mindenségének előzőleg adottnak kell lennie. ( ) Megtörténik-e az ember jelenvalólétében egy olyan hangoltság, melyben ő maga a Semmivel szembesül? Ez a történés csak pillanatokra lehetséges és - jóllehet elég ritkán -valóságos is a szorongás [Angst] alaphangulatában. Ezen a szorongáson nem azt a meglehetősen gyakori ijedtséget [Angstlichkeit] értjük, amely az alapjában véve ugyancsak könnyen bekövetkező félénkséghez [Furchtsamkeit] tartozik. A szorongás alapjaiban különbözik a félelemtől. Mindig ettől vagy attól a meghatározott létezőtől félünk, amely bennünket ilyen vagy olyan meghatározott szempontból fenyeget. A (valami)-től való félelem - ez is mindig valami meghatározottól fél. Minthogy a félelemhez mindig hozzátartozik mitőljének és miértjének ez a korlátozottsága, a félőt és a félénket mindig fogva tartja az, amiben tartózkodik [worin er sich befindet]. Azon igyekezetében, hogy magát attól - ettől a meghatározottól megmentse, más vonatkozásban bizonytalanná válik, azaz egészében véve fejetlen lesz. A szorongás nem enged kialakulni ilyenfajta zavarodottságot. Sőt inkább valami sajátságos nyugalom járja át. Jóllehet a szorongás mindig (valami)-től való szorongás, de nem ettől vagy attól. A (valami)-től való szorongás mindig (valami)-ért való szorongás, de nem ezért vagy azért. Annak meghatározatlansága, amitől és amiért szorongunk, az nem pusztán a meghatározottság hiánya, hanem a meghatározhatóság lényegi lehetetlensége. Ez a következő ismert értelmezésben jut kifejezésre. A szorongásban azt mondjuk otthontalannak érezzük magunkat [ ist es einem unheimlich ]. Mit jelent itt az es és az einem? Nem tudjuk megmondani, mitől otthontalan valakinek. Valaki egészében érzi így magát. Minden dolog, mi magunk is, közömbösségbe süllyedünk. De nem abban az értelemben, hogy a dolgok egyszerűen eltűnnének, hanem abban, ahogyan elmozdulásukban mint olyanban felénk fordulnak. Az egészében vett létezőnek ez az elmozdulása, ami a szorongásban körénk gyűrűzik, nyomaszt bennünket. Nincs többé támaszunk. Ami marad, és ami ránk tör - midőn a létező elsiklik - az ez a nincs. A szorongás megnyilvánítja a Semmit. írásbeli vizsga / május 22.

13 Az esszé kidolgozása írásbeli vizsga / május 22.

14 . írásbeli vizsga / május 22.

15 pont írásbeli vizsga / május 22.

16 témakör A rész: Feleletválasztós kérdéssor C rész: Esszé feladat maximális pontszám elért pontszám témakör maximális pontszáma B rész: Szövegértelmezés, problémameghatározás A szerző felismerése 2 1. A probléma meghatározása 8 2. A szerző felismerése 2 2. A probléma 30 meghatározása 8 3. A szerző felismerése 2 3. A probléma meghatározása 8 Poblémaérzékenység 15 Szövegértelmezési készség 15 Filozófiatörténeti 50 tájékozottság 5 Argumentáció 10 Nyelvi megformálás 5 ÖSSZESEN témakör pontszáma javító tanár A: Feleletválasztós kérdéssor B: Szövegértelmezés, problémameghatározás C: Esszé pontszáma programba beírt pontszám javító tanár jegyző írásbeli vizsga / május 22.