Árkádok Bun Zoltán: Eastendism. Helytelen városiasság Debrecen északkeleti belváros megújítása: Piac, Fórum, satöbbi... 32

Átírás

1 Küszöb Szénási Miklós: Alulnézetből... 3 Főtér Balogh László Levente: A válság archeológiája... 4 Herczeg Bálint: Ami felmegy, az le is jön... 9 Macskakő Bernard Marie Koltès: Visszatérés a sivatagba (Ford.: Miklós Eszter Gerda) Bálint Péter: Az úrnőnél vendégségben (regényrészlet) Gál Ferenc: Legújabb ünnepünkhöz Hév Kapualj Szénási Miklós: Tábor a város szélén Vajda Mária: Egy az utolsó múzeumi polihisztorok közül Árkádok Bun Zoltán: Eastendism. Helytelen városiasság Debrecen északkeleti belváros megújítása: Piac, Fórum, satöbbi Lépcsők Luffy Katalin: Régi magyarok dilemmái Bitskey István: Mars és Pallas között Scheibner Tamás: Örkény elbeszélése Műhely Pósán László: A középkori Európa válsága Klímaváltozás, természeti katasztrófák, éhínségek, járványok, háborúk Novák Zoltán: A Pirenne-tézis mint a tradicionalizmus cáfolata Bódis Zoltán: Széljegyzetek Hamvas Béla válságelméletéhez Toronyszoba Görömbölyi László: Válságos ország DISPUTATartalom

2 E számunk szerzői: Bálint Péter író, Debrecen Balogh László Levente politológus, Debrecen Bódis Zoltán irodalomtörténész, Debrecen Bun Zoltán építész, Budapest Gál Ferenc költő, Budapest Görömbölyi László újságíró, Miskolc Harangi László építész, Budapest Herczeg Bálint PhD-hallgató, Debrecen Koltès, Bernard Marie író ( ) Kőszeghy Attila építész, Debrecen Luffy Katalin irodalomtörténész, Kolozsvár Miklós Eszter Gerda PhD-hallgató, Debrecen Novák Zoltán filozófiai író, Debrecen Pósán László történész, Debrecen Scheibner Tamás irodalomtörténész, Budapest Szénási Miklós újságíró, Debrecen Vajda Mária néprajzkutató, Debrecen Médiapartnereink: A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: 2DISPUTA Debreceni Disputa VII. évfolyam, 2. szám, február Megjelenik 1000 példányban Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj) Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) disputa@deol.hu Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) ISSN

3 Amikor az amerikai bankok jóvoltából kirobbant a hitelválság, és igazolódott a régi népi bölcsesség, miszerint a semmiből nem lesz semmi, vagyis ha fedezet nélkül helyeznek ki számunkra elképzelhetetlen mértékű jutalékban érdekelt pénzügyi szakemberek (lásd: kontárok, dilettánsok, gazfickók) dollárezreket és milliókat, egyszer csak kiderül, hogy az adós meztelen, és ha nem fizet, nincs mit vinni, mert a legfeljebb papíron létező, a becsült árának töredékét (sem) érő ingatlant értékesítve sem folyik be elég pénz, még annyi sem esetleg, ami a kezelési költségekre elég lenne, nem beszélve a jutalékról, a haszonról, a tőkéről és a többiről, ami mind kell ahhoz, hogy ez a szféra zavartalanul működjön, a pénz fialjon, növekedjen (vastagon, mint a guanó), akkor mi nagyjából azt tettük itthon, amit tehettünk: vagyis semmit. Egyrészt, mert a kormányzat megnyugtató prédikációkat tartott farizeus sajtója közreműködésével. Másrészt meg hittünk egy másik, szintén népi eredetű bölcsességben is, miszerint csalánba nem üt a ménkű. Csak azt felejtettük el, hogy mi már rég elhagytuk a törzsfejlődésnek ezt a fokát és túl vagyunk a csaláni lét naiv körein, mi már (javarészt) gerincesek és kétlábúak, eszmélettel bírunk, habár mint hónapokon, de inkább heteken belül kiderült, eszméletlenül kiütött minket, a csendes és jelentősebb többséget a világgazdaság menetrendszerinti válsága. A válság természeténél fogva elsősorban a kisembert csinálja ki. Az örök vesztes, nyomorult senkit, akinek nevét sem a hálás, sem a hálátlan utókor nem jegyzi és nem is jegyezte soha, és ha van valahol hely, ahol talán igazságot nyerhet ez a réteg, az legfeljebb odaát található (hogy némi ideát is belekeverjünk a kisemberek létezésének szürke és porózus történetébe). Amikor akár név szerint is tudható, konkrétan mely bankok és mely vezérek, melyik politikai erő kormányzása idején indították el a lavinát, akkor be kell látnunk, azokat felsorolni, akik valódi vesztesei e pénzügyi tragédiának lehetetlenség. Erre csak egy könyv lenne képes, annak a könyve, akivel kapcsolatban a keleti mesékben feltett kérdésre, miszerint tudható-e, hány kanálnyi víz van a tengerekben, a válasz az, hogy az ő kanalával mérve csak egy. A kisember és a válság összetartozó fogalmak ebben az országban, mely egyébként is lejtőn száguldana 2009 elején. (De erről most ne többet: aki akarja tudni, ami tudható, tudja.) A kérdés az, mit kezdhet a kisember azzal, ami most kialakult. Mert ő az árok és a beton, a tégla és a kötőanyag, a faszerkezet és a tető. (S persze a szeg és a koporsó is.) Mit kezdhet az életével a kis senki, aki persze büszke örökölt családi és szerzett becenevére, házastársára, gyerekére, házára, autójára (amíg tudja fizetni a részleteket), büszke a kalapácsra, amit a nagyapjától örökölt, vagy a telekre, ahol nála szebben gyümölcsfát senki meg nem metsz, vagy a pogácsára, mely épp olyan ízletes, mint a dédié is volt. Velük mi lesz, ha kiderül, a pénz még annyit sem ér, mint amennyi rá van írva, és hogy amit a boltban adnak érte, az kevesebb, mint amire szükség lenne? S mi lesz, ha a természet erői is mind összeesküsznek az ember ellen, és bár a téli hóban kevéssé jut eszünkbe a globális felmelegedés, de a nyári 37 fokban annál inkább, és egyszer csak ugyanúgy berobban a köztudatba, mindegy, hogy eddig mit írtak a lapok, mit ígértek a politikusok, miről magyarázkodtak pro és kontra a tudósok, kiderül, az energiakészletek mégis elfogynak (vagy ami van, még gyémánt félkrajcárokért sem eladó), nincs olaj, gáz, nincs áram, közlekedés, nincs működőképes kormányzat és önkormányzat, nincsenek közszolgáltatások, még tévé sincsen, csak csalódott, éhes és dühös hordák, csupa egyén (de: nem egyéniség!), s mert az elmúlt százötven év szépen szétzilálta a közösségeket, magvaikat a semmibe szórta, esélye sincs belátható időn belül egy egészséges újjászületésnek. Akkor mi lesz? Mit mondunk? Hogy csak egy rossz fikció az életünk? Vagy hogy ez nem válság, csak annak látszik? Az a legkevesebb, ha a filozófia, ha a tudomány hallgatni kényszerül. De ha az ember embernek farkasarcát mutatja, mert nincs már más, sokkal inkább lesz az maga a valódi válság (akár annak a tudata nélkül), mint ami most van. 3DISPUTA Szénási Miklós Alulnézetből Küszöb

4 4DISPUTA Főtér Balogh László Levente A válság archeológiája Ha igaz, hogy a tudományos és hétköznapi szóhasználatra úgy tekinthetünk, mint egy adott kor tényleges állapotának egyfajta lenyomatára, akkor ebből könnyedén azt a következtetést vonhatnánk le, hogy az emberiség a modern kor kezdete óta folyamatos válságban él. E benyomás hátterében az áll, hogy a válság fogalma szinte mindenütt elterjedt, de említése ma már csak a legritkább esetben vált ki heves érzelmeket, és csak halványan utal arra, hogy valamilyen döntő jelentőségű fordulóponthoz értünk. Manapság a valóban válságos állapotokat alig lehet megkülönböztetni a normálisnak és általánosnak tekinthető mindennapi viszonyoktól. A fogalom inflációja nemcsak azt jelzi, hogy a válság mint metafora kiszélesedett, hanem azt is, hogy mind a társadalmi, mind az egyéni élet változásainak, valamint az azokhoz való viszonyunk állapotleírásainak alapfogalmává vált. A válságnak e mindenütt jelenvalósága miatt kénytelen-kelletlen foglalkozunk vele mint az életet meghatározó jelenséggel, ugyanakkor feltartóztathatatlan elburjánzása és az életvilág legkülönbözőbb A válság tehát azt a pontot jelöli, amikor nem odázható tovább a döntés, döntő fordulóponthoz értünk területeire való betörése miatt szinte lehetetlen bármi általánosan érvényeset állítani róla. De nem egyszerűen válságos állapotok megélésének és túlélésének lehetőségeiről gondolkodunk most, hanem arra akarunk választ kapni, hogy mikor és milyen öszszefüggésben beszélhetünk egyáltalán válságról. Mi különbözteti meg a válságos állapotot a nem válságos állapotoktól? Milyen tapasztalatok tartoznak hozzá, és milyen viszonyulások jellemzik? Szubsztanciális jelenségről van szó, vagy bizonyos jelenségekhez való viszonyulásról? Vajon a válság mennyiben jelöl tudományosan leírható komplex állapotot, és mennyiben tekinthető pusztán életérzésnek? Ezeket a kérdéseket annál is inkább jogosaknak tarthatjuk, mert a válságról nem adhatunk tudományos leírást. A válságnak nincs tudománya. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tudományok ne foglalkoznának a válságokkal vagy ne próbálnának meg válaszokat adni eredetükre, lefolyásukra és következményeikre. Az egységes válságtudomány hiánya inkább azt mutatja, hogy nem tudjuk pontosan megmondani, miben áll a válság, miután a fogalom határai szinte teljesen elmosódtak. Ahhoz, hogy valami általánosan érvényeset mondhassunk a válságról, legcélszerűbb a fogalom archeológiájához fordulnunk. A válság krízis eredetileg a görög krinó (κρίνω) szóból és annak főnévi igenévi változatából, a krineinből (κρίνειν) származik, aminek eredeti jelentése: elválaszt, kiválaszt, dönt, ítél. 1 Egyébiránt a magyar válság szó is erre a jelentéstartalomra utal, lévén a krízis nyelvújításkori magyarításának eredménye. Mindez arra enged következtetni, hogy a válság során olyan helyzet alakul ki, amikor az alternatívák kiéleződnek, és ennek nyomán végső döntést kell hozni. A válság tehát azt a pontot jelöli, amikor nem odázható tovább a döntés, döntő fordulóponthoz értünk, és az az állapot, ami idáig fennállt, nem tartható fenn tovább, valami radikálisan újnak kell következnie. A válság a szó legszorosabb értelmében az a fordulópont, amely a jelent mind a múlttól, mind a jövőtől elválasztja. A kettő közé ékelődik, de önmagának is van tartama. A válság jelentésére ezen a helyen két példát szeretnék kiemelni, amelyek egyszerre hordozzák a válság eredeti és metaforikus jelentését. Az első a hippokratészi iskolához kötődik, 2 ahol a krízis mint orvosi műszó mind a mai napig a betegnek azt az állapotát jelöli, amikor még nem dőlt el semmi, állapota jobbra vagy roszszabbra is fordulhat. Szó szerint válságos, vagy kritikus állapotban van. (Ez utóbbi 1 Vö. Reinhart Koselleck: Krise (szócikk). In: Geschichtliche Grundbegriffe Historisches Lexikon zur politischsozialen Sprache in Deutschland (Hrsg. Otto Brunner). Stuttgart, 1982, Uo., Uo és uő.: Einige Fragen an die Begriffsgeschichte von Krise, in: Begriffsgeschichten. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 2006, 204.

5 egyébként ugyanabból a görög szóból származik, és hasonlóan változatos a jelentése.) Később a fogalom a teológiában jelent meg mint az apokalipszis kifejezése, és azt fejezte ki, hogy a világ állapota a továbbiakban nem tartható fenn, szükségszerűen be kell következnie a végítéletnek. 3 Függetlenül attól, hogy az ezeréves birodalom földi paradicsomát várjuk-e, mint a Jelenések könyvében, vagy ezt az állapotot Jézus megtestesülésével már elérkezettnek tekintjük, mint ahogyan Szent Ágoston gondolta, az a legfontosabb momentum, hogy ezzel a döntés pillanatához értünk, és el kell dőlnie a jó és a gonosz végső párviadalának. 4 A betegségmetaforában és a végítélet metaforájában legalább két olyan közös vonás található, amelyek minden válság természetét, illetve a válsághoz való viszonyunkat mind a mai napig alapvetően meghatározzák. Az első: mindkettő arra utal, hogy visszavonhatatlanul fordulóponthoz érkeztünk, választási lehetőségeink leszűkültek, kiéleződtek, hogy így vagy úgy el kell dőlniük a dolgoknak; az az állapot, ami most van, tovább már nem tartható fenn. A másik közös vonás, hogy az, ahogyan idáig eljutottunk, mind emberi az, ahogyan idáig eljutottunk, mind emberi tevékenység eredménye, de a fordulóponthoz érve immár egy felsőbb hatalom, a sors vagy Isten kezében vagyunk. tevékenység eredménye, de a fordulóponthoz érve immár egy felsőbb hatalom, a sors vagy Isten kezében vagyunk. A továbbiakban már nem vagyunk önmagunk urai, ki vagyunk szolgáltatva egy magasabb rendű ítéletnek. Nincs többé hatalmunk az események fölött. A 18. században a fogalom még inkább szekuláris értelmet nyert. A fentebb jellemzett metaforikus tartalmak elképzelhetetlen mértékben kiszélesednek, és ennek nyomán a válság történetfilozófiai alapfogalommá vált. Innen már csak egyetlen lépés választotta el attól, hogy átkerüljön a politikába, a társadalomba, a gazdaságba, a kultúrába, azaz az életvilág valamennyi, változásoknak kitett szférájába. Ennek tulajdonítható, hogy a válság a modernitás egyik kulcsfogalma, valamennyi folyamatának lényegi eleme lett. A modernitás folyamatokban gondolkodik, aminek az újkori történetfilozófia az egyik legnyilvánvalóbb jele, de ez nem egyszerűen a múltra irányul. A múlt csak annyiban játszik szerepet benne, hogy éppúgy a haladás eszméje lesz a mércéje, ahogyan a jelené és a jövőé. A haladás mint eredeti modern fogalom szorosan összefügg a válsággal. A haladás azonban nem egyszerűen egy lineáris fejlődési irányt jelent, hanem egy jövőre vonatkozó nyitott kérdést is, amely a fejlődés útjában álló, előre nem látható zavaró tényezőkre vonatkozó kérdést igyekezett zárójelbe tenni. Ebben az összefüggésben a válság mint fordulópont a történetfilozófia lineáris folyamatát tartóztatja fel. Ha a válságot diagnózisnak és prognózisnak tekintjük egyben, 5 akkor az előbbi esetben inkább a jelenre vonatkoztatjuk, és a szétesés pillanatának látjuk, ha azonban folyamatnak tekintjük, akkor elsősorban a jövőre vonatkozik, és ciklikusan visszatérő jelenséget jelent. Ez a ciklikusság azonban nem a görögök állandóan önmagába viszszatérő ciklusa, hanem egy állandóan hullámzó folyamat, aminek kitérései meglehetősen különbözőek. Ha a válság jelenségét a fentiekkel ellentétben nem a haladáshoz, hanem a hanyatláshoz kötjük, akkor a nem válságos időszakokat csak átmenetieknek tekintjük, és ennek következtében saját korunkra egészében válságként tekintünk. Ebben az esetben a hanyatlástörténet legfeljebb a haladástörténet megfordításának minősül, különbség csupán a válsághoz való viszonyban van. Ha a haladás a folyamatok vezérfonala, akkor általában abból indulunk ki, hogy később jobb lesz, mint korábban volt. Ha a hanyatlás a folyamatok vezérfonala, akkor általában egy ideális állapotból indulunk ki, amelytől a történelem folyamán egyre távolabb kerülünk. Az első lehetőség tipikusan modern, míg az utóbbi már jóval a modernitás kora előtt ismert volt. A válságok tehát minden történetfilozófiai sémában fordulópontot jelentenek, amelyek a folyamatjelleggel párosulva érdekes következtetéseket engednek levonni. A modernitás folyamatai egyre gyorsabban zajlanak, a gyorsulás pedig azzal járt, hogy az egységnyi idő alatt bekövetkező változások száma ugrásszerűen megnőtt, és ennek nyomán a modernitás embere egyre többször érezhette úgy, hogy határ- 4 Vö. Beszélgetés Jean Delumeau-val. In: Beszélgetések az idők végezetéről. Ford. Kamocsay Ildikó, Bp., Európa, Vö. Reinhart Koselleck: Krise (szócikk). I. m., DISPUTA Főtér

6 6DISPUTA Főtér A választások számának növekedésével együtt megszületett a permanens válság, illetve a modernitás mint válság eszméje is. helyzethez ért, választania kell, és ennek következtében valaminek véglegesen meg kellett változnia. A választások számának növekedésével együtt megszületett a permanens válság, illetve a modernitás mint válság eszméje is. Ebben azonban az is megnyilvánul, hogy a válság végső soron nem egyszerűen egy különleges jelenség, sokkal inkább a változásokhoz való sajátos viszonyulás. A modernitás egyik alapkérdése éppen az, hogyan képes az ember alkalmazkodni az állandó változáshoz, miközben állandóságra vágyik. Ennek alapján a válság érzése két ponton léphet fel. Vagy akkor, amikor egy rendszertől már semmilyen tekintetben nem várjuk el, hogy kedvező irányba változzon vagyis amikor teljesen megmerevedik. Vagy éppen ellenkezőleg, amikor minden túlságosan hektikusan változik, és képtelen a megnyugvásra. Mind a változásra való képtelenség, mind a túl gyors és kiszámíthatatlan változás azzal jár, hogy többé már nincs hatalmunk az események felett. Elveszítettük azt a képességünket, hogy a folyamatokat ellenőrizzük. Tehetetlenekké váltunk, és éppen ez kelti a válság érzését. Itt azonban nem egyszerűen tehetetlenségről van szó, mint inkább az emberi cselekedetek következményeinek beláthatatlanságából adódó nehézségekről, ami abban foglalható össze, hogy az emberi cselekedetek az emberi boldogságra irányulnak, mégis boldogtalanságot eredményezhetnek. A krízis paradoxona, hogy többnyire tudatos emberi cselekvés nem szándékolt következménye. Bármennyire is tudatos egy cselekvés, a következmények előre láthatatlanok. Mindig fennáll annak veszélye, hogy valaki hibázik, rossz utat választ vagy egyszerűen csak félreért valamit. Ez azonban csak akkor éleződik ki, ha a modernitás folyamatait egyszerű haladványként fogjuk fel, és azt feltételezzük, hogy mindig egy jobb korszak következik. Ennek a gondolkodásnak a modellje az evolúció, ami azonban maga sem egységes folyamat, hiszen tele van elágazásokkal és zsákutcákkal, de a folyamatból naiv következtetéseket levonva, és talán kimondatlanul is, éppen a haladás eszméjét tekintjük a legmaradandóbb elemnek. 6 Azt, hogy az egyszerű formák után bonyolultabbak következnek, illetve folyamatosan újabb és újabb, egyre magasabb szinteket érünk el. Ez a gondolat igazából akkor válik veszélyessé, ha a szükségszerűség gondolatával párosul, mert akkor minden természeti és történelmi mozgás törvényszerűségévé válik. Ez a feltételezés pedig magában hordja, hogy az ezt a törvényszerűséget felismerő ember csakis racionális lehet, azaz cselekedetei kiszámíthatóak. Ha mindezek ellenére bekövetkezik a válság, akkor ezt hajlamosak vagyunk személytelen erőknek tulajdonítani. Az az érzésünk, hogy a felelős nem lehet az ember, mert az ő szándékai a válsággal alapvetően ellentétesek voltak. Mindaz, ami bekövetkezett, szándékai ellenére következett be. E sajátosságok miatt szinte lehetetlen a válság tudományos vizsgálata márpedig, ha válsággal foglalkozó tudományról gondolkozunk, akkor úgy vélhetnénk, hogy ennek legfontosabb feladata a válság előrejelzése lenne. Bizonyára hamar kiderülne azonban, hogy a tudomány csak akkor képes az esemény elemzésére, ha az már bekövetkezett. Ebből arra következtethetünk, hogy csak az előzmények utólagos tanulmányozása segíthet a válság megértésében, de ez is csak arra jó, hogy kiválogassuk az előzmények közül azokat, amelyekről úgy véljük, hogy hozzájárultak a válsághoz, aztán oksági sorrendbe rendezzük, és ezzel az eseményeket egyfajta szükségszerűségnek vetjük alá. Aligha lehet megállapítani, vajon az előjelek elégségesek-e ahhoz, hogy belőlük mindig pontosan előre tudjuk jelezni a válság bekövetkeztét és lefolyását. Ha egy válság bekövetkeztével kapcsolatban csak annyit tudunk megállapítani, hogy jön, mert mindig jönni szokott, illetve hogy a fellendülést mindig válság, a válságot pedig fellendülés követi, ezzel nem állítunk túl sokat. A jövőre vonatkozó állításainkat meglehetősen nehezen alapozhatjuk meg a múlt tapasztalataiból, és nehezen állapíthatunk meg belőlük szigorúan igazolható törvényszerűségeket. A jövőre vonatkozó megállapítások pedig sokkal inkább a próféták területének tekinthető, mintsem a tudósokénak. A modernitás sajátos viszonyban áll minden válsággal, mégpedig azért, mert a 6 Vö. Franz Wuketits: Evolution und Fortschritt Mythen, Illusionen, gefährliche Hoffnungen. In: Aufklärung und Kritik, 1995/2, 39. skk

7 modernitás válságai magának a mo dernitásnak a folyamataiból származnak, és a válságkezelés is sajátosan modern viszonyokhoz kötődik. 7 Ezt a sajátos vonást a modernitás folyamatai és az emberi kontingencia közötti viszony feszültségével lehet talán a legpontosabban bemutatni. A modernitás kezdetén az a meggyőződés áll, hogy az ember és alkotása válhat minden dolog mértékévé, illetve, hogy a modern technológia korlátlanul bővíthető, és korlátlanul bővíti az ember lehetőségeit. Ezek együttesen egy általános fejlődési irány alapsémájának tekinthetők. Ebből a felfogásból lineáris időtudat származik, ami az állandó változással kapcsolódik össze. Ez a folyamat azt jelenti, hogy minden állandóan változik, de ez ebben az esetben nem rossz, hanem valami alapvetően jó felé irányul, aminek vonala előre meghatározott. Ennek következménye történelmileg nézve nem más, mint az a fogalom, amit az egyszerűség kedvéért haladásnak nevezünk. Nem arról van szó természetesen, hogy mindenki egyformán fejlődésnek tekintette volna ezeket a folyamatokat, vagy hogy ezzel a hanyatlás fogalmát örökre elfelejtették volna, hanem arról, hogy saját korukról hogyan gondolkodtak. Ennek az egész folyamatnak a hátterében az a meggyőződés áll, hogy a haladás révén felszámolhatóak azok a körülmények, amelyekből az ember kontingenciája mint minden válság végső okozója fakad. Le lehet küzdeni azokat a nehézségeket, kétségeket, félelmeket és szorongásokat, amelyekből az emberi állapot törékenysége származik. Ki lehet végre iktatni az erőszakot és a spontaneitást mint irracionális, az ész törvényhozásának ellentmondó dolgokat, amelyekből minden rossz származik. Minden előre tervezhetővé, kiszámíthatóvá és megvalósíthatóvá válik, a jövő tehát egyszerűen a jelen gyarmata 8 lesz. Ennek a folyamatnak egyetlen rendezőelve az ész, és annak származéka, a technika. Kétségtelen, hogy a modernitás alapvető paradoxona abból adódik, hogy Ennek az egész folyamatnak a hátterében az a meggyőződés áll, hogy a haladás révén felszámolhatóak azok a körülmények, amelyekből az ember kontingenciája mint minden válság végső okozója fakad. az embert kell kigyógyítani kontingens viszonyaiból a válságok elkerülése érdekében. Ennek eszköze pedig nem más, mint az erőszak éppen azokat a problémákat akarja megoldani, amelyeket ki akar kerülni, illetve maga okoz. Válságai gyakran abból fakadnak, hogy meg akarják oldani az emberi kontingencia problémáját, holott az magában az emberi természetben van, hiszen az emberi cselekvésből fakad. Márpedig a modernitás folyamatai éppen arra bizonyítékok, hogy az, amit tenni szándékozunk, csak a legritkább esetben alakul úgy, ahogyan azt előre elterveztük. Úgy tűnik, az ember meglehetősen hamar ráébredt, hogy ezek a folyamatok nem hozzák meg a kívánt eredményeket, legfeljebb az állandó változásokat, amelyek azonban nem feltétlenül okoznak kevesebb szenvedést, mint a megelőző korok. Ebből az érzésből, pontosabban az ehhez való alkalmazkodás kényszeréből és az ezzel szembeni tehetetlenségből született meg maga a válság érzése. És így jelenik meg a válság mint személytelen erők játéka, amivel szemben az emberi tehetetlenség csak még hangsúlyosabb lesz. Ez a körülmény abban a tekintetben végzetesnek bizonyul, hogy mivel a személytelen erőkkel, a haladással, a történelemmel, a tudománnyal, magyarán az ésszel nem lehet szembeszállni, az embert kell megváltoztatni. Ez a szemlélet magát az embert tekinti saját boldogsága akadályának vagy boldogtalansága okozójának, tehát őt kell kigyógyítani kontingens viszonyaiból a válságok elkerülése érdekében. Ennek eszköze pedig nem más, mint az erőszak, amit a modernitás eredetileg igyekezett kiiktatni az emberi viszonyok közül. Látjuk, hogy az erőszak nem egyszerűen a válság szimptómája, hanem annak gyakran okozója és következménye egyben. A modern korban a terror éppen annak bizonyítéka, hogy az ember milyen eszközökkel képes kísérletet tenni a válság érzésétől való megszabadulásra. Mert az erőszak alkalmazása mindig összefügg azzal a kiélezett helyzettel, amikor választani kell, a haladás eszméje pedig igazolja az erőszak alkalmazását. A totalitárius rendszerek minden eszközt 7 Vö. Ulrich Beck: Weltrisikogesellschaft. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 2007, 375. skk. 8 Uo. 7DISPUTA Főtér

8 megengedhetőnek tekintettek az ember természetéből fakadó kontingenciájának és ezzel szabadságának megsemmisítésére, hogy elkerüljék a választás lehetőségét és kényszerét. A mai kor válságai során már másféle tapasztalatokkal szembesülünk, mivel ezek, bármennyire súlyosak is, nem mennek életrehalálra. Azok a kiélezett alternatívák, amelyeket a válság fogalma kezdetben feltételezett, mára határozottan eltompultak, a ha egyszer s mindenkorra meg akarnánk oldani válságainkat, vagy meg akarnánk szüntetni az emberi természetben rejlő okait, valószínűleg sokkal több szenvedést okoznánk, mint amenynyit megelőznénk. választóvonalak elhomályosultak. A ma társadalmi, gazdasági vagy éppen politikai viszonyai között lehetetlen egyetlen alternatív választásra szűkíteni a lehetőségeket. Minél összetettebb egy társadalom, minél bonyolultabb hálózatok szövik be, annál kevésbé lehetséges viszonyait egyetlen döntéssel vagy választással irányítani. Ma az alternatívák hihetetlen mértékű pluralizálódásának vagyunk tanúi. Mindez nyilvánvalóan hatással van a válsággal kapcsolatos alapvető magatartásformáinkra is, hiszen így az lesz az érzésünk, hogy permanens válságban élünk ugyan, de ezzel huzamosan együtt lehet élni. Az elmúlt csaknem száz év tapasztalata azt mutatja, hogy ha egyszer s mindenkorra meg akarnánk oldani válságainkat, vagy meg akarnánk szüntetni az emberi természetben rejlő okait, valószínűleg sokkal több szenvedést okoznánk, mint amennyit megelőznénk. A legtöbb, amit manapság a válságok kapcsán tehetünk, hogy megpróbáljuk elkerülni őket, vagy ha ez már nem lehetséges, legalább megpróbáljuk megakadályozni elmélyülésüket, mégpedig úgy, hogy közben nem áldozzuk fel az emberi szabadságot, és nem adunk teret az erőszaknak. A válságok legfőbb veszélye ma már nem abban áll, hogy az erőszak elszabadul, sokkal inkább abban, hogy az emberek elveszítik hitüket egy társadalmi, gazdasági vagy éppen politikai rendben és annak igazságosságában. Elvész a bizalom, ami minden emberi együttélés alapja, és ami a társadalmat végső soron összetartja. Elvész a bizalom, mert egyre kevésbé lehet megkülönböztetni egymástól a válság okozóit és a válság menedzsereit, akik az egyéni kapzsiságból származó károkat igyekszenek a legmesszebbmenőkig kollektivizálni, és ezzel egyben el is terelik a felelősség egyébként is meglehetősen bonyolult kérdését. Ezzel együtt a mai válság kapcsán egészen világosan látszik, hogy mindaddig, amíg a személyes és kollektív felelősséget nem tisztázzuk, és a bizalom helyreállításával nem teremtjük meg egy új kezdet lehetőségét, addig nemigen leszünk képesek szembenézni a válságokkal és azok okaival. 8DISPUTA Főtér

9 Érdemes körülnézni most, hogy éppen szétesik körülöttünk az eddig ismert világ. A számok ijesztőek. Mindenki érezheti, hogy válság van, abból, hogy cégek mennek tönkre, emelkedik a munkanélküliség, a természetesnek tartott gyarapodás csökkenésbe, recesszióba csap át. De mitől lett ez, honnan jön ilyen hirtelen és miért? Elrontottunk valamit? A közgazdászok általában sokat tanulnak a válságokból, mivel ellenőrzött kísérleteket csak ritkán folytathatnak, és így megfigyelésekből próbálnak következtetéseket levonni a gazdasági szereplők viselkedésére és a köztük lévő kölcsönhatásokra. Szélsőséges jelenségek esetében pedig ez alkalmasint könynyebb, hiszen egy nagy változás szélsőséges következményeit könnyebb azonosítani. A katasztrófák ilyetén kihasználásában talán hasonlítanak egy kicsit a sebészekre, akik a háborúkban szereztek nagy gyakorlatot bizonyos sérülések kezelésében. Tehát közgazdász szemmel nézve érdekes és csodálatos esemény ez, amely nagyon ritka és valószínűleg nagy károkat is okoz, de a közgazdász-társadalom egy jelentős része hosszú-hosszú évekig fogja földolgozni a történteket és keresni a tanulságokat. Ez a feldolgozási folyamat már most elkezdődött, pedig még ki tudja, hol a vége a történetnek; már új viták kezdődtek, még gyakrabban pedig régi viták éledtek újra. Szeretném még az elején lehűteni a lelkesedést; nem tudom előre elárulni ezeket a tanulságokat, csak annyira vagyok képes, hogy logikai rendbe szedve elmondjam, mi történt, mi történik. Még azzal is megpróbálkozhatom, hogy kiemeljem, mely területeken fognak kiújulni a viták, de azt végképp ne várják tőlem, hogy megmondjam, meddig fog még tartani. Abban sem igazán érdemes bizakodni, hogy valaki más meg fogja tudni mondani (sőt nagy kétségekkel érdemes fogadni minden prófétát, aki azt állítja, hogy ő tudja). Nem szabad jósolni olyan helyzetben, amelyben több milliárd ember döntésein múlik az eredmény. Honnan eredeztethető a válság? Az, hogy a mostani világ gazdaságilag szabadabb és összefonódottabb, azaz kisebb, mint a történelem során eddig bármikor, mára evidenciának számít, bár bizonyos mércék szerint csak az 1990-es évek közepén lett a világ újra olyan nyitottá és átjárhatóvá, mint 1910 ben volt. Valószínűleg azzal sem mondok sok újat, hogy válságok korábban is voltak; mindenki hallotta már a as nagy világválsággal történő összehasonlításokat, de válságok voltak korábban is, 1837-ben, 1873 és 1896 között és azóta is, Amerikában, Európában. Mivel az események a pénzügyi piacokról indultak ki, ezért rövid kitérőt kell tenni, és végiggondolni, mi is a feladata a pénzügyi rendszernek a gazdaságban. Ha a megtakarításaimat nem otthon akarom tartani (hiszen könynyen elvész, esetleg sok helyet foglal és nem utolsó sorban csökkenhet az értéke az infláció miatt), akkor legegyszerűbb, ha kölcsönadom valakinek. Felvetődik viszont a kérdés, hogy kinek? Legyen persze megbízható, fizessen kamatot és bármikor visszakérhessem tőle a pénzemet, ha mégis szükségem lenne rá. Gondoljuk végig a másik oldalt: most szeretnék valami nagy értékű árut megvenni, mert úgy gondolom, hogy jövőbeni jövedelmem majd kitermeli az árát (esetleg azzal, amit megvettem, több jövedelmem is keletkezhet). Kölcsön kellene kérnem, de kitől? Legyen türelmes, hogy hosszabb távon is törleszthessek, valamennyi kamatot is tudok fizetni, de ki hiszi el nekem, hogy megbízható vagyok? Látható, mennyire nehéz a kölcsönadó és a kölcsönt felvevő kívánságait összeegyeztetni, éppen erre a feladatra alakult ki a pénzügyi közvetítő rendszer, hogy e két fél között közvetítsen és több áttétellel, átcsomagolással a megtakarításokból hitel legyen. Mostantól csupán erre a válságra figyelve, kezdjük történetünket Amerikában. Egyes vélemények szerint a válság első jelei, pontosabban az első hibák, amelyek a mostani válsághoz vezettek, 1998-ban léptek fel, amikor is a Long Term Capital Management nevű hatalmas befektetési alapot a Fed (Federal Reserve System, a jegybank szerepét betöltő szervezet az Egyesült Államokban) az orosz válság után megmentette az összeomlástól, és ezzel azokat a bankokat is kisegítette, amelyek ennek a befektetési alapnak hiteleztek. A Fed, érvelése szerint, természetesen éppen azért segített, hogy a bankok ne veszítsenek annyit, hogy az már árthasson az egész pénzügyi rendszerbe Herczeg Bálint Ami felmegy, az le is jön 9DISPUTA Főtér

10 DISPUTA Főtér 10 vetett bizalomnak. Ezzel ott és akkor valószínűleg sikerült elkerülni egy kisebb válságot, de ennek az lett az ára, hogy akik végiggondolatlanul, felelőtlenül hiteleztek, nem bukták el a pénzüket, s ez (meg)erősítette azt a vélekedést, hogy aki elég nagy és elég sok mindenkit rántana magával, azt a jegybank felelőtlen viselkedése ellenére is meg fogja menteni. Az események közvetlen gyökerei annak a problémának a megoldásában rejlenek, amely 2000-ben kezdődött tavaszán elkezdtek összeomlani azok a várakozások, hogy az internet felfutása, az internetre alapozott szolgáltatások alapjaiban új, soha nem látott profitabilitást és növekedést hozhatnak a cégeknek. A felismerés, kiegészülve a tőzsdei árak esésével (a New York-i technológiai tőzsdére bevezetett cégek piaci értéke 2000 március és 2002 októbere között 5000 milliárd dollárral csökkent), általános negatív várakozásokkal, később vállalati könyvelési botrányok (például Enron 2001 augusztus) sorával és nem utolsósorban a szeptember 11-ei terrortámadással, nem túl biztató gazdasági kilátásokat festett. A Fed többszöri kamatcsökkentéssel reagált a történtekre (3,5%-ról 1-ra csökkentette, akkor ez volt a legalacsonyabb kamatszint az 1950-es évek óta), hogy az egyre alacsonyabb kamatokkal nagyobb befektetésre és fogyasztásra ösztökélje a gazdaság szereplőit. Ennek hatására például a lakosság jelentős része vagy új hiteleket vett fel, vagy lecserélte a régi jelzáloghiteleit (alacsonyabb kamatozású új hitelt vett fel, amivel törlesztette, refinanszírozta a régi hitelét), megmaradt pénzét pedig fogyasztásra költötte; emiatt érdemes volt egyre többet termelni, egyre ez (meg)erősítette azt a vélekedést, hogy aki elég nagy és elég sok mindenkit rántana magával, azt a jegybank felelőtlen viselkedése ellenére is meg fogja menteni. mekkora az a minimálisan szükséges szabályozás, amely megvéd magunktól (főleg attól, hogy rövid távú célok miatt feláldozzuk a hosszú távú lehetőségeket). több ember kapott munkát, a kiáramló jövedelmeket pedig újra fogyasztásra költötték és így tovább, beindítva egy növekedési spirált. A megnövekedett kereslet miatt folyamatosan emelkedtek az ingatlanárak (2002 és 2007 között átlagosan évi 11%-kal), amelyek látszólag stabil bázist jelentettek az újabb és újabb hitelek felvételéhez (ha a ház értékének 70%-áig adnak hitelt, de a ház értéke folyamatosan emelkedik, akkor újabb és újabb hitelek fedezeteként szolgálhat az adott ingatlan). Mindezek mellett a bankok egyre több hitelt nyújtottak a kockázatosabb, nem vagy csak korlátozottan hitelképes ügyfeleiknek. Ekkor született és terjedt el a később elhíresült sub-prime hitelforma is, amely jelentése szerint alsóbb legjobb kategória (ezeket nevezte Király Júlia másodlagos frissességű hiteleknek). A növekvő versenyre a bankok a hitelminősítés hanyagolásával reagáltak. Ezt követően pedig a kiadott hiteleket összecsomagolva értékpapírrá alakították, hogy eladhassák különböző befektető csoportoknak. Eladás előtt az értékpapírokat kockázati osztályokba sorolták, de mivel egyre értékesebb ingatlanfedezet volt a háttérben, és mivel az összecsomagolás módszertani újdonsága miatt nem volt teljesen kiforrott a rendszer, biztonságosnak tartották őket és jó minősítést kaptak. Érdemes felfigyelni arra, hogy ebben a formában a bank megszabadul a problematikus hitelektől, ami nem biztos, hogy a felelősségteljes hitelezést segíti elő, hanem inkább a rövid távú nagy forgalom nagy profit felfogást. Majdnem egyöntetű a vélemény, hogy a Fed nagyon későn kezdte el ismét emelni a kamatokat és hagyta az embereket fenntarthatatlanul eladósodni. Nem vette figyelembe például, hogy a Bush-kormányzat által kezdeményezett 2003-as adócsökkentésnek szintén kiadást növelő hatása lesz, és nem figyelt fel az ingatlan árának indokolatlan emelkedésére. Itt jelentkezik az első vitatéma, amely biztosan újraéled az események hatására: hogyan lehet biztonsággal megválaszolni azt a kérdést, hogy mi számít indokolatlan áremelkedésnek, de olyan biztonsággal, hogy gazdaságpolitikai lépést merjünk rá alapozni. További nehézséget jelentett a megfelelő szabályozói háttér hiánya; emiatt ezeknek az új, de az egész pénzügyi rendszerben elterjedt eszközöknek nem ítélték meg egységesen a kockázatosságát, és így egyes bankok és pénzügyi intézmények óriási kockázatokat vállaltak, gyakran a felügyelet elől a vagyonmérlegen kívülre rejtve őket. És íme a második vitatéma, amely szintén régi, érdekes kérdésből ered: mekkora az a minimálisan szükséges szabályozás, amely megvéd magunktól (főleg attól, hogy rövid távú célok miatt feláldozzuk a hosszú távú lehetősé-

11 geket), és elkerülhetővé teszi a gazdaság túlzott kilengéseit, de még nem gátolja a kreativitást. Megint utólag tudjuk csak biztosan, hogy ennél jobban oda kellett volna figyelni; a kérdés az, hogy mennyivel? A fent leírt folyamat egészen addig működhetett, amíg a kamatok alacsonyak voltak (olcsó kölcsönvenni és így kölcsönadni) és az ingatlanárak emelkedtek. De ami felmegy, az le is jön végén a Fed a növekvő inflációs nyomás miatt elkezdte emelni a központi kamatlábat, ami fokozatosan drágítani kezdte a hiteleket. Az ingatlanok értékének növekedése pedig 2005 végén torpant meg és 2006 végén kezdett csökkenésbe. Addigra viszont már rengeteg embert vett fel jelzáloghitelt, amit magasabb kamatok és alaposabb hitelképesség-vizsgálat mellett nem tudott volna megengedni magának. Ezek a rossz hitelek értékpapírosítás útján mélyen szétterjedtek a pénzügyi közvetítő rendszerben, és világszerte bekerültek befektetési alapok, nyugdíjalapok, biztosítók vagyonába. Ahogy a kamatok elkezdtek emelkedni, a felvett hitelek jelentős részét már nem tudták törleszteni, a zuhanó ingatlanárak pedig elolvasztották a jelzáloghitelekre alapozott értékpapírok fedezetét (1. ábra). Ezekről az értékpapírokról hirtelen kiderült, hogy sokkal kockázatosabbak, mint azelőtt hitték. Akinek volt a birtokában, az szabadulni akart tőle, de mivel igazi kockázatosságát még mindig nem tudta senki felmérni és beárazni, senki nem akarta megvenni. Egy olyan értékpapírnak, amivel nem kereskednek, nem lehet megítélni az értékét, és ez komoly problémákat okozhat, hiszen egy olyan portfolió értékét nem lehet kiszámolni, amely ilyen vagyonelemet tartalmaz, így pedig nem lehet tovább működtetni a befektetési alapokat (BNP Paribas 2007 augusztusában függesztette fel három befektetési alapjának működtetését). Másrészről, ha nem lehet megítélni a másik pénzügyi intézmény anyagi helyzetét és kockázatosságát, akkor nem fog hitelt kapni, ez pedig igen érzékenyen érinthet olyan bankokat, biztosítókat, amelyek rövid távon vettek fel hiteleket, hogy más, hosszabb lejáratú üzleteiket finanszírozzák. Ezek az intézmények fizetésképtelen helyzetbe kerülnek (híres példák: Bear Stearn március 13., Lehman Brothers szeptember 9.) és vagy csődbe mennek (Lehman Brothers), vagy felvásárolja őket valaki (a Bear Stearnt a J. P. Morgan vásárolta fel). Mind a két probléma tovább erősítette a bizalmatlanság és a félelem légkörét, és ez hihetetlen pusztítást végzett a pénzügyi 1. ábra Nemfizetési arány az amerikai másodrendű jelzáloghiteleknél és a lakásárak alakulása (forrás: MNB) rendszerben. Maguk a bankok, befektetési bankok és befektetési alapok rengeteget vesztettek az elértéktelenedő jelzálogleveleken, és mivel a bizalmatlanság átterjedt a pénzügyi piacok minden szegmensére, tőzsdékre, devizapiacokra, az ott lévő vagyon nagy része eltűnt (példa: ha valakinek egy OTP-részvény a vagyona és annak az árfolyama 7000 Ft-ról 2300 Ft-ra csökken, akkor a vagyonának közel 70%-a eltűnt; más bankok piaci értékcsökkenéséről lásd még a 2. ábrát). A rendszer összeomlott. 2. ábra Bankok értékcsökkenése (forrás: Bloomberg) Bár a Fed későn ébredt, az ébredést követően mindent megtett, hogy a tüzet oltsa: hiteleket adott a fizetési zavarba került intézményeknek, kivásárlásokat és egyéb mentőakciókat szervezett, próbálta pótolni azt a hiányt, amit a pénzügyi rendszer egymás közötti hitelezésének elmaradása okozott, újra lecsökkentette a kamatokat. Az amerikai kormányzat is belépett a mentőakciókba, további adósságokat felhalmozva (700 milliárd dollár) próbálta a bankokat plusz tőkével ellátni, részben állami kézbe venni és mindenféle eszközzel helyreállítani a bizalmat, hogy a közvetítő rendszer újra elkezdje ellátni a feladatát hogy a megtakarításokat hitellé csomagolja át azoknak, akik hitelt szeretnének felvenni. DISPUTA Főtér 11

12 DISPUTA Főtér ábra Kapcsolatok és kölcsönhatások (forrás: MNB) Érthető ez az igyekezet annak fényében, hogy a gazdaságban nem csak felfelé, hanem lefelé is el lehet indulni egy spirálon. A pénzügyi vagyon elvesztése és az ingatlanok értékének csökkenése miatt az emberek visszafogják a fogyasztásukat és elkezdenek megtakarítani, de a közelmúlt veszteségei miatt a lehető legkisebb kockázatot vállalják, ezért messze elkerülik a tőzsdéket, befektetési alapokat, és inkább a betéteket és állampapírokat vagy az államilag garantált értékpapírokat részesítik előnyben. Mivel közben a pénzügyi közvetítés erősen akadozik hiszen a veszteségek miatt kialakult bizalomhiány még nem múlt el, a bankok nem mernek hitelezni sem egymásnak, sem a vállalatoknak, sem pedig a háztartásoknak. Emiatt a vállalatok nemcsak új ötleteket nem képesek megvalósítani, de a bajba jutott cégek is hamarabb tönkremennek. Gondoljunk csak az amerikai autógyárakra; a nagy fogyasztású, közepes minőségű autókat már a válság előtt is nehezen tudták eladni, a válság hatására viszont a korábbi problémák a General Motors és a Crysler esetében fizetésképtelenséggé súlyosbodtak, hiszen a kereslet további csökkenésén túl (az autóeladások 27 éves mélyponton voltak januárban) hitelhez sem tudnak jutni senki nem vállal mostanában ilyen kockázatot. Ezt tekinthetjük pozitívumnak is, hiszen ez lehetőséget nyit arra, hogy a rosszul működő vállalatok helyén újak jöjjenek létre, amelyek jobb, olcsóbb termékeket gyártanak. Viszont ha vállalatok mennek tönkre, megemelkedik a munkanélküliek száma, s ez további fogyasztáscsökkenést eredményez. Csökken a fogyasztás, csökken a termelés, csökken a foglalkoztatás, tovább csökken a fogyasztás. Íme a válságspirál. Ha közben az árak is elkezdenek csökkenni, akkor még kisebb az ösztönzés arra, hogy a megtakarítások bekerüljenek a pénzügyi közvetítésbe és átalakuljanak hitellé, ami tovább mélyítheti a válságot. Ezt a folyamatot próbálja mindenki az elején megfogni, mielőtt még nagyobb lendületet venne. Ehhez kapcsolódik a harmadik vita, amely az as válság óta konkrétabban Keynes ötletei és a New Deal megvalósítása óta lángol fel újra és újra: milyen módon tudja az állami segítség megállítani és növekedésre ösztönözni a lefelé tartó gazdaságot? Most ez a kérdés a legaktuálisabb, hiszen az új amerikai elnök gazdaságélénkítő csomagja parázs szakmai vitákat váltott ki a tengeren túl. Összegezve: az ingatlan-árbuborék és laza szabályozás nyomán túlzott eladósodást állt elő, ami a buborék kipukkanása után maga alá temette a globális pénzügyi rendszer néhány prominens intézményét, emiatt elakadt a pénzügyi közvetítés, és a vak bizalom korszakát a teljes bizalmatlanság vette át. A közvetítés hiánya és a viszszafogott fogyasztás pedig válságspirált indított el. Japán a 90-es évek egészét ilyen események kiheverésével töltötte. Minket miért? Felvetődhet a kérdés, hogy milyen módon érint minket ez az esemény, hiszen eddig a mese csak az amerikai történésekről szólt. A 3. ábra alapján megpróbálom végigtekinteni, milyen áttételeken át hatnak a fenti események Magyarországra. Kezdjük a közvetlen hatásokkal. Annyiban szerencsénk van, hogy a magyarországi bankok külföldi tulajdonos bankjait nem vagy csak kis mértékben érinti az alapbaj, a rossz értékpapírok által okozott veszteségek, így a közvetlen hatás kicsi. A közvetett hatások ellenben jelentősek lehetnek. Súlyos gondokat okozhat a kockázatvállalási kedv csökkenése. Emiatt a hazai értékpapíroktól elvárt hozam is emelkedik, kompenzálandó a kockázatot, amit azzal vállal a befektető, hogy nálunk fektet be. Ez együtt járhat a forint árfolyamának gyengülésével. A hitelek megdrágulása azért is érint minket, mivel a magyar gazdaság több okból rá van utalva a külföldi forrásokra. A külső források fontos szerepet játszanak a bankrendszerben, mivel a gyors lakossági eladósodást, aminek jelentős része ráadásul devizában történt, nem kíséri megfelelő mértékű megtakarítás. Ezt a kitettséget ugyan tompítja, hogy a bankok szabadon fordulhatnak segítségért anya-

13 bankjaikhoz, de ennek ellenére is emelkednek a hitelkamatok, ami korlátozhatja a hitelek elérhetőségét. Az állam a másik olyan nagy szektor, amely a 2007-es konszolidáció ellenére, amikor a kormányzat megpróbálta egyensúlyba hozni az államháztartás kiadási és bevételi oldalát továbbra is külső finanszírozásra szorul. Maga az egyensúlyra törekvés azért is fontos, mert míg a korlátlan bizalom időszakában elnézték a hitelezők, hogy a költségvetés folyamatosan nagy deficittel zár, az államadósság pedig dinamikusan növekszik, ám az amerikai események után ilyen viselkedés, ilyen kockázat mellett már senki sem hitelezne nekünk, ez pedig egyet jelentene az államcsőddel és a forint értékvesztésével. A konszolidáció, ami önmagában elkerülhetetlen volt (ez nem azt jelenti, hogy nem lehetett volna másképpen csinálni), tovább csökkentette az ország növekedési dinamikáját, ami már a válság előtt is folyamatosan romlott: ez többek között a munkaerőpiac alacsony aktivitási rátájából, a kiszámíthatatlan és negatív ösztönzőket tartalmazó adórendszerből, az alacsony vállalati beruházásból származik. Az állam és a magánadósság mértéke és így rászorultsága a külső forrásra még így is veszélyesen magasnak tűnhet egy munkáját féltő bróker szemében; így történhetett, hogy a befektetők először elkezdték eladni a magyar értékpapírjaikat, majd további árfolyamesésre spekulálva további forinthiteleket vettek fel és adtak el a devizapiacon. Mivel ez tovább gyengítette a forintot, nekik egyre könnyebb lett volna törleszteni a felvett hiteleket. Ebben a helyzetben került sor októberben a rendkívüli kamatemelésre és az IMF-hitelek felvételére. Ezek után fel sem merülhet, hogy adócsökkentésekkel vagy nagy beruházásokkal próbálja az állam serkenteni a hazai gazdaságot, hiszen egyrészt nem tudjuk, egyáltalán használna-e (utalnék a korábban emlegetett harmadik vitatémára), másrészt az árfolyam a deficitnövelés említésére is gyengüléssel reagál, veszélyeztetve többek között a devizahitelt felvett háztartások jövedelmi helyzetét. Érdekes kérdés, hogy kikényszeríti-e a válság a politikusokból a lassú növekedésért felelős fentebb felsorolt strukturális tényezők megváltoztatását, végiggondolását. A másik fontos csatorna, amelyen keresztül a válság hatással lehet a mindennapjainkra, a külkereskedelem. Ahogy arra Ezek után fel sem merülhet, hogy adócsökkentésekkel vagy nagy beruházásokkal próbálja az állam serkenteni a hazai gazdaságot már utaltam, a világgazdaság integrálódott egész, aminek Magyarország kis nyitott országként szerves része. Annak, amit itthon megtermel, nagy részét exportálja (az export értéke eléri az egész évben megtermelt értékek, a GDP 70%-át), annak pedig, amit elfogyaszt, nagy részét külföldről szerzi be (szintén kb. a GDP 70%-át). Ennek következtében ha kereskedelmi partnereinkkel történik valami, akkor azt megérezzük. A legfőbb kereskedelmi partnerünk pedig Németország, ahová a teljes exportunk 30%-a irányult (az EU-ba az export 60%- a, az USA felé pedig csak 2,5%-a). Mivel az EU pénzügyi rendszere erősen integrálódott az amerikaival (a fertőzött papírok majd 40%-át európai pénzügyi intézmények vették meg), így szintén nagy veszteségek érték, annak minden hatásával egyetemben; akadozik a hitelezés, lassul a növekedés, csökken a háztartások fogyasztása és nő a munkanélküliség. És ha a vásárlók bajban vannak, akkor az eladóra is nehéz idők várnak. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az elmúlt években az exportban kisebb átalakulás ment végbe, és előtérbe kerültek a Kelet-Közép-Európa és Ázsia fejlődő, felzárkózó gazdaságai, amelyek várhatóan a válságot is magasabb növekedési ütemmel és talán élénkebb vásárlási kedvvel vészelik át. Összességében a magyar növekedés dinamikáját környezete és a kereskedelmi partnereinek lassulása szintén negatívan érintheti. Végül mi a tanulság? Ki kellene találni a pénzügyi intézmények olyan szabályozását, amely kordában tartja a hosszú távon káros, de rövid távon nagy profitot eredményező, felelőtlen magatartást, s közben nem gátolja meg az új ötletek megvalósulását. A cél egy mainál robusztusabb globális pénzügyi rendszer kialakítása lenne. Ez nem könnyű feladat, és nem is biztos, hogy elsőre sikerül (hiszen akkor már megcsinálták volna). Ha Magyarország helyzetét nézzük, be kell látni, hogy nehéz idők következhetnek. Az integráció olyan, mint a házasság: együtt nevetünk, ha jól megy, együtt sírunk, ha rosszul. Most éppen sírunk. Nehezíti a helyzetet, hogy sikerült olyan helyzetbe kormányozni magunkat, amelyben válság idején kellene megszorításokat és reformokat végigvinni, tudva, hogy nincs sok hely a tévedésre. Ez a helyzet igazán nem lesz kellemes, de biztatásképpen: a cím fordítottja is igaz, ugyanis ami lemegy, az előbb-utóbb fel is jön. DISPUTA Főtér 13

14 Bernard Marie Koltès Visszatérés a sivatagba Vidéki város Franciaország keleti részén, a hatvanas évek elején. MATHILDE SERPENOISE ADRIEN, a fivére, gyártulajdonos MATHIEU, Adrien fia FATIMA, Mathilde lánya EDOUARD, Mathilde fia MARIE ROSÉRIEULLES, Adrien elhunyt első felesége MARTHE, a nővére, Adrien második felesége QUEULEU-NÉ, házvezetőnő AZIZ, bejáró szolga A NAGY FEKETE EJTŐERNYŐS SAÏFI, kávéház-tulajdonos PLANTIÈRES, rendőrfőnök BORNY, ügyvéd SABLON, megyei prefektus 1. A kertet fal veszi körül. A bejárati ajtó előtt. Hajnalban az ajtó előtt! (Mathilde-nak:) Ki maga? Mit akar? MATHILDE Engedjen be, Queuleu-né! Én vagyok, Mathilde. QUEULEU-NÉ Aziz, gyere be, siess! Ma sok a munka, mert Mathilde, az uraság nővére hazajön a gyermekeivel Algériából. Mindent elő kell készíteni, és egyedül nem boldogulok. AZIZ Jövök, Queuleu-né! Csak azt hittem, hogy lépteket és hangokat hallok, és ez ebben az órában, ebben az utcában, kissé furcsá nak tűnt. QUEULEU-NÉ Az utcák veszélyesek. Gyere be gyorsan! Nem szeretem nyitva hagyni az ajtót. i az ajtót. AZIZ Mathilde belép. ه اد الن ه ار ط ا لع م ا ف ي ب ان ش Előszoba, nagy lépcső. 2. MATHILDE Ki ez az öreg nő, aki a lépcsőn jön lefelé? QUEULEU-NÉ Ő Marthe. MATHILDE Kicsoda? QUEULEU-NÉ Marthe, Marie testvére. MATHILDE Mit csinál ez itt ebben az órában és ebben az öltözék ben? QUEULEU-NÉ Mathilde, Mathilde, ő Adrien felesége. Legyen szánalommal iránta! Belép Adrien a lépcső tetején. DISPUTA Macskakő 14 ع لا ش غ اد ي يك ون ن ه ار خ ايب MATHILDE ء اذ ا آ ا ن ت ا الا خ ت ح م ار ه ب ح ال خ و خ و ه ا ه ا ب اي ن ه.. AZIZ MATHILDE ILDE أن ا ع ار فت ه ا م ش ب ح ال خ وه ا! خ وه ا!! وآيف ت ع رف ه ا AZIZ * أن ا ه ي خ ت و ILDE MATHILDE Belép Fatima és Edouard a bőröndökkel. QUEULEU-NÉ Gyere be, Aziz, ne álldogálj Részlet a drámából * AZIZ Rosszul indul ez a nap. MATHILDE Már miért indulna rosszul? AZIZ Mert ha a nővér ugyanolyan hülye, mint a fivér, akkor rossznak ígérkezik. MATHILDE A nővér nem olyan hülye, mint a fivér. AZIZ És honnan tudod te azt? MATHILDE Mert a nővér én vagyok. ADRIEN Mathilde, nővérem, hát újra itt vagy a mi kedves kisvárosunkban. Jó szándékkal érkeztél? Mert most, hogy a kor kissé nyugodtabbá tett minket, megpróbálhatnánk nem bosszantani egymást itt léted rövid ideje alatt. Hozzászoktam távolléted tizenöt éve alatt, hogy nem bosszankodom, és nehezen tudnék viszszaszokni.