HERBERT MARCUSE: AZ EGYDIMENZIÓS EMBER

Átírás

1 HERBERT MARCUSE: AZ EGYDIMENZIÓS EMBER 1964 kivonat * Bevezetés: A kritika paralízise: Az ellenzék nélküli társadalom A modern ipari társadalomban az ember aláveti magát a pusztító eszközök békés termelésének (nukleáris katasztrófa fenyegetése és vele szembeni küzdelem), a tökélyre vitt pazarlásnak, és annak, hogy olyan védelemre nevelték, amely a védőket is eltorzítja, meg azt is, amit védenek. A modern ipari társadalom gazdagabb, nagyobb és jobb lesz azáltal, hogy a veszélyt állandósítja. A védelmi struktúra nagyobb számú ember életét könnyíti meg, és megnöveli az ember uralmát a természet fölött. A társadalom politikai szükségletei egyéni szükségletekké válnak, kielégítésük előmozdítja az üzletet és a közjót, s az egész magának az Észnek a megtestesüléseként jelenik meg. (11-12) És ez a társadalom mint egész mégis irracionális. Termelékenysége tönkreteszi az emberi szükségletek és képességek szabad fejlődését, békéjét az állandó háborús veszély tartja fönn, növekedése attól függ, hogy mennyire sikerül elnyomni a létért való küzdelem pacifikálásának tényleges lehetőségeit egyénileg, nemzetileg és nemzetközileg. Társadalmunkat az jellemzi, hogy a centrifugális társadalmi erőket inkább Technikával, mintsem Terrorral gyűri le a lenyűgöző teljesítőképesség és emelkedő életszínvonal bázisán. (12) Ezen fejlemények gyökereinek vizsgálata és történelmi alternatíváinak kutatása részét képezi a mai társadalom kritikai elméletének annak az elméletnek, amely abból a szempontból elemzi a társadalmat, hogy mennyire használja ki vagy rosszul a human condition jobbá tételére szolgáló lehetőségeket. De mi szolgálhat egy ilyen kritika mértékéül? (12) A kritika magától értődőnek tekintett kiindulási pontjai: (1) az emberi életet érdemes élni (2) adott társadalomban meghatározott lehetőségek állnak rendelkezésre az emberi élethez. (12-3) A kritika mindig meghaladja a tényleges valóság leírásának szintjét, és elvonatkoztatás, amennyiben nem hajlandó a tények adott univerzumát az érvényesség végső kritériumaként elfogadni, azaz transzcendáló elemzés: a tényeket a maguk gátolt és tagadott lehetőségeinek fényében vizsgálja. Történelmi jellege folytán azonban mentes a metafizikától, mert a társadalomelmélet azokkal a történelmi alternatívákkal foglalkozik, amelyek fölforgató tendenciák és erők képében ott kísértenek a fennálló társadalomban. (13-4) Csakhogy az ipari társadalom olyan szituációval szembesíti a kritikát, amely, úgy tűnik, megfosztja valódi alapjától. A jelenlegi társadalom képesnek látszik arra, hogy megfékezze a társadalmi változást, és talán ez az ipari társadalom még inkább rendkívüli teljesítménye. (14) Az egykori antagonistákat a mai társadalom legfejlettebb régióiban az intézményes status quo fenntartásához és javításához fűződő, mindenen eluralkodó érdek egyesíti. Minthogy a társadalmi változás kimutatható képviselői és hatóerői hiányoznak, a kritika az elvonatkoztatás magas szintjére szorul vissza. (15) * Az egydimenziós ember. (Ford. Józsa Péter) Kossuth, Bp., 1990.

2 És mégis: a látszólag ellentmondó tények ellenére a kritikai elemzés változatlanul kitart amellett, hogy a minőségi változás iránti szükséglet ugyanolyan sürgető, mint eddig. Kinek a szükséglete? Az egész társadalomé mint egészé, és minden egyes tagjáé. (15) Az a tény, hogy a lakosság óriási többsége elfogadja és ráveszik, hogy elfogadja ezt a társadalmat, nem teszi azt kevésbé irracionálissá és elvetendővé. Az igaz és hamis tudat, a valódi és közvetlen érdek közötti megkülönböztetésnek változatlanul van értelme. Az embereknek el kell jutniuk oda, hogy fölismerjék a különbséget, hogy megleljék az utat a hamis tudattól az igazhoz. Erre csak akkor képesek, ha eleven szükségletük életmódjuk megváltoztatása, a pozitív tagadása, a megtagadás. Éppen ezt a szükségletet tudja a fennálló társadalom annál inkább elfojtani, minél szélesebb skálán képes javakat nyújtani, s a természet tudományos leigázását az emberek tudományos leigázására felhasználni. (16) A társadalom kritikai elméletének kategóriái egy olyan időszakban fejlődtek ki, amikor a megtagadás és felforgatás szükséglete hatékony társadalmi erők cselekvésében öltött testet: negatív és ellenzéki fogalmak, amelyek a 19. századi európai társadalom akkori ellentmondásait definiálták. Az ipari társadalom fokozódó integráltságával ezek a kategóriák elvesztik kritikai felhangjukat, és afelé tartanak, hogy leíró, megtévesztő vagy operacionális kifejezésekké váljanak. (16-7) A modern ipari társadalom ezeknek az ellentéteknek mindent átható azonossága az Egész-ről van szó. A jelen könyv két egymásnak ellentmondó hipotézis között fog ingadozni: (1) a fejlett ipari társadalom a belátható jövőben képes arra, hogy féken tartsa a minőségi változást; (2) vannak olyan erők, amelyek elszakíthatják ezt a féket. Az első tendencia az uralkodó; valamilyen véletlen talán módosíthat a helyzeten, de amíg az emberek tudatát és viselkedését föl nem forgatja annak felismerése, hogy mit tesznek és mit akadályoznak meg, még egy katasztrófa sem viheti véghez a változást. (17) A modern ipari társadalom olyan rendszer, amely a priori meghatározza mind az apparátus termékeit, mind a karbantartását és bővítését célzó műveleteket. Az a tendencia érvényesül benne, hogy a termelőapparátus totalitáriussá váljék, amennyiben nem csak a társadalmilag szükséges foglalkozásokat, készségeket és magatartásokat határozza meg, hanem az egyéni szükségleteket és törekvéseket is. Ily módon elsimítja az ellentétet a magán- és közéleti egzisztencia, az egyéni és társadalmi szükségletek között. A technika arra szolgál, hogy a társadalmi kontroll és a társadalmi kohézió új, hatékonyabb és kellemesebb formáit vezessék be. (18) Tekintettel a társadalom totalitárius vonásaira, immár tarthatatlan a technika semlegességének hagyományos fogalma. A technika mint olyan nem választható el attól, amire használják; a technikai társadalom uralmi rendszer, amely már a technikák fogalmában és felépítésében is ott működik. (18) Minden társadalom valamiféle választást foglal magában ama történelmi alternatívák között, melyeket az adott anyagi és szellemi fejlettség örökölt színvonala határoz meg. A választás az uralkodó érdekek játékából áll elő. E választás anticipálja az ember és természet megváltoztatásának és hasznosításának bizonyos módjait, másokat elvet. Mihelyt azonban a választás nyomán kirajzolódó projektum az alapvető intézményekben és viszonyokban érvényre jutott, afelé tart, hogy kizárólagossá váljék és meghatározza a társadalomnak mint egésznek a fejlődését. A fejlett ipari társadalom mint technikai univerzum politikai univerzum, egy sajátos történelmi projektum 2

3 nevezetesen: a természetnek mint az uralom puszta nyersanyagának megtapasztalása, átalakítása és megszervezése megvalósulásának utolsó lépcsőfoka. (18-9) Ahogy e projektum kibontakozik, a beszéd és cselekvés, a szellemi és anyagi kultúra egész univerzumát magához idomítja. A technika közegében a kultúra, politika és gazdaság egy mindenütt jelenvaló rendszerré olvad össze, amely valamennyi alternatívát elsekélyesíti vagy elveti. (19) 1. A szabályozás új formái A fejlett ipari társadalomban a technikai haladás jeleként kényelmes, súrlódásmentes, józan és demokratikus szabadságnélküliség uralkodik. Csakugyan, mi is lehetne ésszerűbb, mint az individualitás elfojtása a társadalmilag szükséges, ámde gyötrelmes munkák gépesítése során; mint az egyéni vállalkozások hatékonyabb, termelékenyebb részvénytársaságokba való központosítása; mint az egyenlőtlen föltételekkel induló gazdasági szubjektumok szabad versenyének szabályozása; mint azoknak a kiváltságoknak és nemzeti felségjogoknak a megnyirbálása, amelyek gátolják az erőforrások nemzetközi megszervezését? Hogy ezzel a technikai renddel politikai és szellemi koordináció is együtt jár, az, meglehet, sajnálatos, mégis sokat ígérő fejlemény. (23) A gondolat-, szólás- és lelkiismereti szabadság lényegében kritikai eszmék voltak abból a célból, hogy egy elavult anyagi és szellemi kultúrát egy termelékenyebbel és észszerűbbel váltsanak föl. Ezek a jogok és szabadságok, mihelyt intézményesültek, osztoztak annak a társadalomnak a sorsában, amelynek szerves alkotórészévé lettek. A megvalósulás fölszámolja önnön előfeltételeit. (23) A gondolkodás függetlensége, az autonómia, a politikai ellenzékiség joga egyre inkább elveszíti alapvető kritikai funkcióját egy olyan társadalomban, amely láthatólag egyre inkább képes az egyének szükségleteinek kielégítésére annak révén, hogy megszerveződik. Egy ilyen társadalom joggal megkövetelheti, hogy elveit és intézményeit elfogadják. Ha az egyén többé nem kényszerülne arra, hogy szabad gazdasági szubjektumként jelenjen meg a piacon, akkor a szabadság eme fajtájának eltűnése a civilizáció egyik legnagyobb vívmánya lenne. A gépesítés és szabványosítás technikai folyamatai egyéni energiát szabadíthatnának föl a szabadság egy ma még föltérképezhetetlen, a szükségszerűségen túl fekvő birodalma számára. Átalakulhatna maga az emberi létezés belső struktúrája: az egyénnek szabadságában állna, hogy autonómiát gyakoroljon egy olyan élet fölött, amely a sajátja lenne. (24) A fejlett ipari civilizáció lehetőségein belüli cél ez, a technikai racionalitás végpontja. A valóságban azonban épp ellenkező tendencia érvényesül: az apparátus önnön védelmének és terjeszkedésének gazdasági és politikai igájába hajtja mind a munkaidőt, mind a szabadidőt, mind az anyagi, mind a szellemi kultúrát. A mai ipari társadalom, annak következtében, ahogyan technikai bázisát megszervezte, a totalitarizmus felé tart. Nemcsak egy sajátos kormányforma vagy párturalom eredményezhet totalitarizmust, hanem egy sajátos termelési és elosztási rendszer is, amely minden további nélkül összeférhet a pártok, újságok, ellensúlyozó hatalmak stb. pluralizmusával. (25) A mai civilizáció elérte azt a fokot, ahol a szabad társadalom már nem definiálható adekvát módon a gazdasági, politikai és szellemi szabadság hagyományos kifejezéseivel. Az újfajta módok csak negatív kifejezésekkel jelölhetők: a gazdasági szabadság a gazdaságtól, a gazdasági erők és viszonyok uralmától való szabadságot jelentené; szabadságot a létért való mindennapos harctól. A politikai szabadság az egyének 3

4 megszabadulását jelentené a politikától, amely fölött nem gyakorolhatnak hatékony ellenőrzést. A szellemi szabadság az egyéni gondolkodás helyreállítását jelentené, amelyet most elnyel a tömegkommunikáció és az indoktrináció; a közvélemény kiküszöbölését annak előállítóival egyetemben. (26) A biológiai szintet meghaladó emberi szükségletek intenzitása, kielégítése, sőt jellege is mindenkor prekondicionált volt. Az, hogy valaminek megtevése vagy elmulasztása, élvezése vagy elpusztítása, birtoklása vagy elutasítása szükségletként rögződik-e vagy sem, attól függ, hogy az uralkodó társadalmi intézmények és érdekek szempontjából kívánatosnak és szükségesnek tekinthetők-e vagy sem. Ebben az értelemben az emberi szükségletek történelmi szükségletek, s amennyiben a társadalom az egyén represszív fejlődését követeli meg, maguk az egyén szükségletei és kielégítésük igénye is erővel érvényre jutó kritikai standardoknak van kitéve. (26-7) Hamisak azok a szükségletek, amelyeket az egyénre a repressziójában való részleges társadalmi érdekeltség kényszerít rá: azok a szükségletek, amelyek állandósítják a gürcölést, az agresszivitást, a nyomort és az igazságtalanságot. Kielégítésük lehet fölöttébb örömteli az egyén számára, ám ez a boldogság nem olyan állapot, amelyet fönntartani és védelmezni kellene, ha arra szolgál, hogy meggátolja (mind önmagában, mind másban) ama képesség kifejlődését, hogy fölismerjék az Egész beteg voltát. Ez eufória a boldogtalanságban. A hamis szükségletek közé tartozik a legtöbb uralkodó szükséglet, amely arra irányul, hogy az emberek a reklámmal összhangban lazítsanak, szórakozzanak, viselkedjenek és fogyasszanak hogy azt szeressék és azt utálják, amit mások szeretnek és utálnak. E szükségletek kifejlődése és kielégítése mindig heteronóm. (27) A represszív szükségletek túlsúlya befejezett tény, amelyet az emberek tudatlanul és megverten elfogadnak, ámde olyan tény, amelyet meg nem történtté kell tenni Egyedül azoknak a szükségleteknek van korlátlan jogalapjuk a kielégítésre, amelyek létfontosságúak. (27-8) A szükségletek és kielégülésük fennálló univerzuma olyan tény, amelyet kérdésessé kell tenni az igazság és hamisság szempontjából. Arra kérdésre, hogy melyek az igaz és melyek a hamis szükségletek, végső fokon maguknak az egyéneknek kell válaszolniuk de csak végső fokon; ha és amennyiben szabadok arra, hogy saját válaszukat adják. Amíg visszatartják őket attól, hogy autonómak legyenek, amíg (egészen ösztöneikig lehatoló módon) beprogramozzák és manipulálják őket, addig e kérdésre adott válaszuk nem fogadható el sajátjukként. Minél racionálisabbá, termelékenyebbé, technikaibbá lesz a társadalom represszív adminisztrálása, annál kevésbé képzelhető el annak az útja és módja, hogy az adminisztrált egyének meg tudják törni szolgaságukat, hogy fölszabadíthassák önmagukat. Minden fölszabadulás a szolgaság tudatától függ, s ennek a tudatnak a kialakulását lépten-nyomon gátolja azoknak a szükségleteknek és kielégüléseknek az uralma, amelyek igen nagy mértékben az egyén sajátjaivá váltak. A fejlett ipari társadalom hatékonyan elfojtja azokat a szükségleteket, amelyek fölszabadulást követelnek. A benne működő társadalmi kontrollok kikényszerítik a haszontalan dolgok termelésének és fogyasztásának túlburjánzó szükségletét; az eltompító munka szükségletét, ahol az már igazából nem szükséges; a kikapcsolódás olyan fajtáinak szükségletét, amelyek enyhítik és meghosszabbítják ezt az eltompultságot; az olyan álszabadságok védelmezésének szükségletét, mint amilyen a szabad verseny előírt árak mellett, az önmagát cenzúrázó szabad sajtó, a szabad választás egyenértékű márkák és kacatok között. (28-9) 4

5 A represszív Egész uralma alatt a szabadság az uralom hathatós eszközévé tehető. Az emberi szabadság fokának meghatározása szempontjából nem az a döntő, hogy az egyén milyen tág keretek között választ, hanem hogy miből választ és mit választ. A szabad választás kritériuma sohasem lehet abszolút, de nem is teljesen viszonylagos. Az urak szabad megválasztása nem küszöböli ki az urakat vagy szolgákat, A javak és szolgáltatások gazdag sokfélesége közötti szabad választás nem jelent szabadságot, ha ezek a javak és szolgáltatások a gürcöléssel és szorongással teli élet fölötti társadalmi kontrollokat vagyis az elidegenülést tartják fönn. S ha az egyén spontán módon újratermeli a rákényszerített szükségleteket, ez nem hoz létre autonómiát, csupán a szabályozások hatékonyságáról tanúskodik. (30) A kondicionálás nem a rádió és televízió tömeggyártásával és ellenőrzésük centralizálásával veszi kezdetét. Az emberek ebbe a stádiumba már mint régóta kondicionált befogadók lépnek; a döntő különbség az adott és a lehetséges közötti, a kielégített és kielégítetlen szükségletek közötti ellentét elsimításában áll. Itt lepleződik le az osztálykülönbségek úgymond kiegyenlítődésének ideológiai funkciója. Ha a munkás és főnöke ugyanazt a televíziós műsort élvezi és ugyanazokra az üdülőhelyekre jár, ha a gépírónő ugyanolyan vonzóan van kikészítve, mint munkáltatójának leánya, ha mindnyájan ugyanazt az újságot olvassák, akkor ez a hasonulás nem az osztályok megszűntét jelzi, hanem azt, hogy milyen mértékben részesedik az alávetett lakosság ama szükségletekből és kielégülésekből, amelyek a Fennálló fönntartását szolgálják. (30) Lehet-e igazából különbséget tenni a tömegkommunikációs médiák mint a tájékoztatás és szórakoztatás eszközei, illetve mint manipuláció és indoktrináció közvetítői között? A gépkocsi mint terhes, illetve mint kényelmet nyújtó holmi között? A funkcionális építészet borzalma, illetve komfortja között? (31) Itt ismét a fejlett ipari társadalom egyik legnyugtalanítóbb aspektusával: irracionalitásának racionális jellegével találkozunk. Termelékenysége és hatékonysága; az a képessége, hogy növelje és kiterjessze a kényelmet, szükségletté változtassa a pazarlást és építéssé a rombolást; az ahogyan ez a civilizáció a tárgyak világát az emberi elme és test meghosszabbításává változtatja mindez magát az elidegenülés fogalmát teszi kérdésessé. Az emberek önmagukat ismerik föl árucikkeikben; lelküket kocsijukban, rádiójukban, mobiltelefonjukban találják meg. A mechanizmus maga változott meg, amely az egyént társadalmához köti; s a társadalmi szabályozást azokaz új szükségletek biztosítják, amelyeke maga ez a szabályozás termel ki. (31) A társadalmi kontroll uralkodó formái új értelemben technikaiak. De a jelen szakaszban a technikai kontrollok úgy jelennek meg, mint magának az Észnek a megtestesülése valamennyi társadalmi csoport és érdek szolgálatában olyannyira, hogy minden szembeszegülés irracionálisnak és minden ellenállás lehetetlennek tűnik. (31) De a belsővé válás pontatlanul írja le azt a módot, ahogyan az egyén magától újratermeli és állandósítja a társadalom által gyakorolt külső szabályozást. A belsővé tétel spontán folyamat, amelynek során az Én a külsőt belsővé transzponálja. Ez tehát föltételezi egy a külső körülményektől különböző vagy akár azokkal ellentétes belső dimenzió meglétét a közvéleménytől és a közviselkedéstől elkülönülő individuális tudatot. Itt a belső szabadság azt a privát teret jelöli, amelyben az ember önmagává lehet és az is maradhat. (32) Napjaink technikai valósága rátör erre a privát térre és megnyirbálja, a teljes individuumra tart igényt. A belsővé tétel sokágú folyamatai szinte gépies reakciókká csontosodtak. Az eredmény nem alkalmazkodás, hanem mimézis: az egyén közvetlen 5

6 azonosulása az ő társadalmával és ezáltal a társadalommal mint egésszel. Ez az új közvetlenség azonban egy körmönfont, tudományos igazgatás és szervezés terméke. E folyamat megnyirbálja az elme belső dimenzióját, amelyben gyökeret verhetne a status quo-val szembeni ellenállás, mert ebben a dimenzióban székel a negatív, tagadó gondolkodás ereje, az Ész kritikai ereje. Ám a haladás hatására az Ész kész behódolni az élettények, illetve ama dinamikus képesség előtt, mely egyazon életmód mind nagyobb számú és méretű tényeit produkálja. A rendszer hathatósága képtelenné teszi az egyéneket arra, hogy fölismerjék: egyetlen olyan tény sincs benne, amely ne az Egész represszív hatalmát közvetítené. Ha az egyének önmagukat találják meg a dolgokban, amelyek életüket alakítják, ez nem azért van, mintha ők szabnának törvényt a dolgoknak, hanem mert elfogadják a dolgok törvényét nem a fizika, hanem társadalmuk törvényét. (32-3) Amint az egyének azonosulnak a rájuk kényszerített létezéssel, úgy tűnik, kérdésessé válik az elidegenülés fogalma. Valójában azonban az elidegenülés egy előrehaladottabb foka jön létre, ahol az teljesen objektívvé válik; az elidegenült szubjektumot fölszippantja elidegenült létezése. Csupán egyetlen dimenzió létezik, s az van jelen mindenütt és minden formában. A haladás vívmányainak ítélőszéke előtt racionalitásuk hamis tudata lesz az egyetlen lehetséges igaz tudattá. (33) Az ideológia magában a termelési folyamatban rejlik: a termelőapparátus, valamint az általa előállított javak és szolgáltatások a társadalmi rendszer egészét adják el az embereknek, illetve kényszerítik rájuk. A termékek beprogramozzák és manipulálják őket; egy olyan hamis tudat kialakítását segítik elő, amely immunis önnön hamisságával szemben. A termékek által hordozott indoktrináció nyilvánvaló volta elvész; életmóddá válik. Méghozzá jó a korábbinál sokkalta jobb életmóddá, és mint jó életmód ellentmond a minőségi változásnak. Így jönnek létre az egydimenziós gondolkodás és viselkedés sémái, amelyben a beszéd és cselekvés fennálló univerzumát tartalmilag transzcendáló eszméket, törekvéseket és célokat vagy elutasítják, vagy ezen univerzum kifejezésmódjává fokozzák le, s az adott rendszer racionalitásával definiálják újra. (34) Ennek egyik alapja a totális empirizmus a fogalmak kezelése terén; a fogalmak jelentését a partikuláris műveletek és viselkedés reprezentálására korlátozzák (= nominalizmus, operacionalizmus): Általában valamely fogalmon semmi mást nem értünk, mint egy műveletsort; a fogalom ugyanazt jelenti, mint a megfelelő műveletsor. Csakhogy az operacionális nézőpont elfogadása sokkal többet jelent, mint puszta korlátozását annak, amit fogalmon értünk: összes gondolkodási szokásaink messzemenő megváltozása rejlik abban, hogy a jövőbben nem leszünk hajlandók gondolkodásunk eszközeiként olyan fogalmakat használni, amelyekről nem tudunk adekvát képet adni műveleti terminusokban. (34-5) A legsúlyosabb kellemetlenséget okozó fogalmak jelentős részét azon az alapon küszöbölik ki, hogy nem lehet róluk adekvát képet adni műveleti, illetve viselkedési terminusokban. Így a radikális empirista támadás szolgáltatja a módszertani igazolást a szellem degradálásához a pozitivizmushoz, amely megtagadja az Ész transzcendáló elemeit (lásd fejezet). (35) Ennek az egydimenziós valóságnak az uralma nem azt jelenti, hogy a materializmus uralkodik és a szellemnek vége. Ellenkezőleg, van mindenféle Imádkozzunk együtt a héten! ; Miért nem próbálkozok meg Istennel is?, vagy zen-buddhizmus, egzisztencializmus stb. Ám az effajta tiltakozás és transzcendencia már nem áll ellentétben a status quo-val, már nem negatív; inkább a gyakorlati behaviorizmus szertartásos vele- 6

7 járója, ártalmatlan tagadása, s a status quo, egészséges étrendjének szerves részeként, hamar meg is emészti mindet. (35-6) A politikacsinálók és tömegtájékoztatásbeli szállítóik módszeresen előmozdítják az egydimenziós gondolkodást. Beszéduniverzumuk tele van önmagukat igazoló hipotézisekkel, amelyek, szakadatlanul és monopolisztikusan ismételgetve, hipnotikus definíciókká vagy utasításokká válnak. Így például szabadok azok az intézmények, amelyek a Szabad Világ országaiban működnek (illetve amelyeket innen működtetnek); a szabadság minden más transzcendáló módja definíció szerint vagy anarchizmus, kommunizmus vagy propaganda. (36) A gondolkodás ilyetén korlátozása nem új keletű. A fölívelő modern racionalizmusban spekulatív és empirista formájában egyaránt feltűnő ellentét mutatkozik egyfelől a tudományos és filozófiai módszer szélsőséges, kritikai radikalizmusa, másfelől a fennálló és működő társadalmi intézményekkel szembeni magatartás kritikátlan kvietizmusa között. Descartes ego cogitans-a érintetlenül hagyta a nyilvánosság nagy testületeit, Hobbes pedig azon a nézeten volt, hogy a jelenvalót mindig előnyben részesíteni, fenntartani és a legjobbnak tekinteni szükséges. Kant egyetértett Lockekal abban, hogy a forradalom akkor igazolható, ha és amikor már sikerült megszerveznie az Egészt és megakadályoznia az összeomlást. Ezeknek a készségesen alkalmazkodó észfogalmaknak azonban eddig mindenkor ellentmondott a nyilvánvaló nyomor. A társadalmi viszonyok olyanok voltak, hogy létezett egy privát, ugyanakkor politikai dimenzió, ahol az elkülönülés hatékony ellenállássá fejlődhetett, próbára téve erejét és céljainak érvényességét. (37) Ahogyan a társadalom fokozatosan lezárja ezt a dimenziót, a gondolkodás önkorlátozása nagyobb jelentőségre tesz szert. A társadalom kizárja az ellenzéki cselekvés és magatartás egy egész típusát, miáltal az ezekkel kapcsolatos fogalmak illuzórikussá vagy értelmetlenné lesznek. Az operacionális és behaviorisztikus nézőpont (mely nagyjából gondolkodási szokásként érvényesül) válik a beszéd és a cselekvés, a szükségletek és a törekvések fennálló univerzumának nézőpontjává. Az Ész csele, mint oly sokszor, a meglevő hatalmaknak dolgozik. Az operacionális és behaviorisztikus fogalmakhoz való ragaszkodás elgáncsolja azokat az erőfeszítéseket, amelyek a gondolkodást és a viselkedést akarnák szabaddá tenni az adott valóságtól az elfojtott alternatívák számára. (37-8) A haladás nem semleges fogalom: az irányok és célok mindig kritika tárgyai. A fejlett ipari társadalom közeledik ahhoz a stádiumhoz, ahol a további haladás megkövetelné, hogy gyökeresen megváltozzék a haladás uralkodó iránya és szervezete. Innentől kezdve a technika transzcendálhatná a szükségszerűség birodalmát, és a technikai képességek szabad játékává válhatna a természet és társadalom pacifikálásáért vívott harcban. (38) A létezés pacifikálása kifejezés az embernek az emberrel és a természettel folytatott harcának olyan fejlettségét jelenti, ahol a versengő szükségleteket, óhajokat és törekvéseket többé nem az uralomhoz és ínséghez fűződő öröklött érdekek szervezik meg, állandósítva e harc pusztító formáit. (38) Csakhogy a tudomány és technika teljesítménye által megerősítve, fokozódó termelékenysége által igazoltan a status quo ellene szegül bármiféle transzcendenciának, elzárkózik a létezés pacifikálásának alternatívájától. Az elméleti és gyakorlati operacionalizmus a féken tartás elméletévé és gyakorlatává válik. E társadalom, szembeszökő dinamikájának felszíne alatt, keresztül-kasul statikus életrendszer; a maga elnyomó termelékenysége és előnyös összhangteremtése révén működteti önmagát. (39) 7

8 Az ipari társadalom két vonása: törekvés a technikai racionalitásra és az a tendencia, hogy ezt a célt a fennálló intézmények keretei között tartsák. Ebben van e civilizáció belső ellentmondása: a racionalitásban rejlő irracionális elem. A harc eszköze ugyanis nem ugyanaz, mint a békéé. A technikát és tudományt elsajátító ipari társadalom az ember és természet fölötti egyre hatékonyabb uralomra, erőforrásainak kiaknázására szerveződik. Ez akkor válik irracionálissá, amikor ezen erőfeszítések sikere új dimenziókat nyit az ember megvalósulása számára, de azokat a dimenziókat egyszersmind el is zárja, amennyiben ugyanazon eszközökkel kíván élni a pacifikálásra, mint amelyeket a természet meghódítására alkalmazott. Azok az intézmények, amelyek a létezésért való harcot szolgálták, nem szolgálhatják a létezés pacifikálását. Az élet mint cél minőségileg különbözik az élettől mint eszköztől. (39) A minőségi változás magában foglalja annak a technikai bázisnak a megváltozását is, amelyen ez a társadalom nyugszik. Az iparosítás technikái politikai technikák; mint ilyenek, eleve döntenek az Ész és Szabadság felől. Minthogy azonban minden szabadság az idegen szükségszerűség legyőzésétől függ, a szabadság megvalósulása e legyőzés technikáinak függvénye. A legmagasabb munkatermelékenység is fölhasználható a munka örökössé tételére, s a leghatékonyabb iparosítás is szolgálhatja a szükségletek korlátozását és manipulálását. A technikai racionalitás azzal árulja el politikai jellegét, hogy a hatékonyabb uralom nagyszabású hordozójává lesz, s egy valóban totalitárius univerzumot hoz létre, amelyben a társadalmat és a természetet, az elmét és a testet egyaránt a permanens mozgósítás állapotában tartják ezen univerzum védelmére. (40) 2. A politikai univerzum bezárulása ( ) 3. A boldogtalan tudat legyőzése: a represszív deszublimálás Ebben a fejezetben az irodalom bizonyos kulcsfogalmainak és képeinek során mutatjuk ki, hogy számolja föl a technikai racionalitás előretörése az opponáló és transzcendáló elemeket a magaskultúrában. Ami ma végbemegy, az nem a magaskultúra lesüllyesztése tömegkultúrává, hanem e kultúra megcáfoltatása a valóság által. A valóság meghaladta önnön kultúráját. (78) A magaskultúra mindig ellentmondásban állt a társadalmi valósággal, s csak egy kiváltságos kisebbség élvezte áldásait, képviselte eszményeit. A valóság ritkán zavartatta magát a magaskultúra eszményeitől. A ma új vonása: a kultúra és a társadalmi valóság antagonizmusának elsimítása azon idegen opponáló és transzcendáló elemek kiirtásával a magaskultúrából, amelyek jóvoltából e kultúra a valóság egy másik dimenzióját konstituálta. A kétdimenziós kultúra ilyetén fölszámolása nem a kulturális értékek tagadásával és elvetésével, hanem a fennálló rendbe való nagybani bekebelezésük, tömegméretű újratermelésük és kiárusításuk útján megy végbe. (79) Amikor a tömegkommunikációs eszközök harmonikusan és gyakran észrevétlenül vegyítik a művészetet, a politikát, a vallást vagy a filozófiát kereskedelmi közleményekkel, csupán közös nevezőjükre, az áruformára hozzák mindeme kulturális szférákat. A csereérték, nem pedig az igazságérték számít. Benne összpontosul a status quo racionalitása, és minden egyébfajta racionalitásnak meg kell hajolnia előtte. (79) A szabadságról és kiteljesedésről szóló nagy szavak, midőn választási kampányt folytató vezérek és politikusok szájából hangzanak föl a mozivásznon, a rádióban, értelmetlen hangsorokká változnak, amelyek csak a propaganda, az üzlet és a kikapcsoló- 8

9 dás kontextusában nyernek értelmet. Az eszmény ilyetén asszimilációja a valósághoz, mutatja, milyen mértékben vált meghaladottá: lélek, a szellem vagy a benső ember szublimált birodalmából leszállítva, operacionális fogalmakra és problémákra fordítják le. E társadalom kapacitásai egyre szűkebbre szorítják azt a szublimált szférát, amelyben a human condition-t ábrázolták, eszményítették, vádolták. A magaskultúra az anyagi kultúra részévé válik, s ebben az átalakulásban igazsága nagyobbrészt veszendőbe megy. (79-80) A Nyugat magaskultúrája mind kronológiai, mind funkcionális értelemben technika-előtti kultúra volt. Érvényességét egy olyan világ megtapasztalásából vezették le, amely nem létezik többé, és nem is hozható vissza, hiszen a technikai társadalom teljességgel érvénytelenítette. Nemcsak azért volt feudális, mert a kiváltságos kisebbségre korlátozódott, s mert romantikus elemeket tartalmazott, hanem azért is, mert autentikus alkotásai az üzleti és ipari szféra egészétől, annak kalkulálható, jövedelmező rendjétől való tudatos, módszeres elidegenülést fejeztek ki. Ez a dimenzió kibékíthetetlen ellenfele volt az üzlet rendjének, vádolta és tagadta azt. Ezzel szemben a mai vamp, a nemzeti hős, a karizmatikus iparmágnás, a beatnik, a neurotikus háziaszszony, a gengszter, a sztár egészen eltérő, sőt, merőben ellentétes funkciót töltenek be: ők már nem annyira egy másik életmód megtestesítői, mint inkább ugyanannak az életnek tipikus vagy torz alakjai, melyek a fennálló rendnek inkább igenléséül, mintsem tagadásául szolgálnak. (80-1) Elődeik világa tagadhatatlanul elmaradott, de olyan világ, amelyben az ember és a természet még nem dologként és eszközként volt megszervezve. E technika-előtti kultúra lírája és prózája olyan emberek ritmusát adja vissza, akik gyalogosan vándorolnak vagy fogatokon utaznak, s van idejük és kedvül gondolkodni, szemlélődni, érezni és mesélni. (81) A művészi elidegenülés az elidegenült egzisztencia tudatos transzformálása magasabb szintű vagy közvetített elidegenülés. A művészi elidegenülés hagyományos képei valóban romantikusak, amennyiben esztétikailag összeférhetetlenek a fejlődő társadalommal. Ez az összeférhetetlenség igazságuk tanújele. Amit fölelevenítenek és emlékezetben tartanak, a jövőre vonatkozik: egy kielégülés képei, amely föloldaná az őt elfojtó társadalmat. A 20-as 30-es évek nagy szürrealista művészete még a maguk fölforgató és felszabadító funkciójában idézte vissza e képeket, és a bennük feltáruló dimenziót: Lélek és Szellem és Szív; az abszolútum keresése. Mára érvénytelenné vált fölforgató erejük, romboló tartalmuk, igazságuk. Ily módon átalakulva otthonra lelnek a mindennapi életben. Az intellektuális kultúra idegen és elidegenítő alkotásai családiasan ismerős javakká és szolgáltatásokká válnak. Vajon tömegtermelésük és - fogyasztásuk csupán mennyiségi változást jelent, ti. a kultúra növekvő megbecsülését és megértését, demokratizálódását? (82-3) A társadalom fölszívó képessége kiüríti a művészi dimenziót azáltal, hogy asszimilálja antagonisztikus tartalmait. A kultúra területén az új totalitarizmus éppenséggel egy összhangteremtő pluralizmusban nyilvánul meg, ahol a legellentmondóbb művek és igazságok békés közönyben léteznek egymás mellett. Korábban a művészet elidegenülés volt, racionális megismerő erőt jelentett, amely fölfedte embernek és természetnek egy a valóságban elfojtott, elutasított dimenzióját. Igazsága az előidézett illúzióban állott, abban, hogy kitartott egy olyan világ megteremtése mellett, amelyben az életveszélyt fölidézték és fölfüggesztették a megismerés révén kerekedve fölébe. Ez a remekmű csodatétele; a tragédia kitartani a legvégsőkig, és a tragédia vége a megoldás lehetetlensége. Az, hogy az ember megéli a 9

10 szerelmét és a gyűlöletét, hogy úgy él, amilyen ez vereséget, lemondást és halált jelent. A társadalom bűnei, a pokol, amelyet az ember teremtett az ember számára, legyőzhetetlen kozmikus hatalmakká válnak. A tényleges és lehetséges közötti feszültség megoldhatatlan konfliktussá változik át, melyben a megbékülés a mű jóvoltából formaként van jelen: a szépség mint a boldogság ígérete. De a művészet csak mint a tagadás ereje rendelkezik ezzel a mágikus hatalommal. Csak addig beszélheti a saját nyelvét, amíg elevenen élnek azok a képek, amelyek meghazudtolják és megtagadják a fennálló rendet. (83-4) A régi és az új művészet közötti döntő különbség nem pszichológiai jellegű, hanem a művészi és a társadalmi valóság között van. Az utóbbival való kenyértörés, annak mágikus vagy racionális áthágása még a leginkább igenlő művészetnek is lényegi minősége; még ez is elidegenült attól a közönségtől, amelyhez címezték. Teljesen mindegy, mennyire volt közeli és meghitt a templom vagy a székesegyház a körülötte élő emberek számára riasztó vagy fölemelő ellentétben maradt a rabszolgának, a parasztnak és a kézművesnek, sőt talán még ezek urainak is a mindennapi életével. (85) A művészetben, akár rituális, akár nem, benne foglaltatik a tagadás racionalitása. Leghaladottabb fokán ő maga a Nagy Megtagadás a tiltakozás az ellen, ami van. Amilyen módon az embereket és a dolgokat megjeleníti, megszólaltatja vagy énekelteti, az egyben tényleges egzisztenciájuk megcáfolásának, szétzúzásának s újjáteremtésének is a módja. Persze a tagadás e módja, elválasztva a munka világától, amelyben a társadalom önmagát és nyomorát újratermeli, a művészet által teremtett világ minden igazsága mellett is megmarad kiváltságnak és illúziónak. (85) A magaskultúrának, amelyben ennek az elidegenedésnek az ünnepét ülik, megvannak a saját rítusai és megvan a saját stílusa. A kiállító teremnek, a hangversenynek, az operának, a színháznak az a rendeltetése, hogy megidézze vagy megteremtse a valóság egy dimenzióját. Látogatásuk ünnepélyes készülődést igényel, megszakítják és transzcendálják a mindennapot. (85) Most a fejlődő technikai társadalom mindinkább betemeti ezt, s e szakadék bezárultával bekövetkezik a Nagy Megtagadás megtagadása: a másik dimenzió fölszívódik a dolgok éppen érvényesülő állásába. Ez a társadalom magukat az elidegenülés alkotásait is bekebelezi, s ama berendezés lényeges alkotóelemeiként forgalmazza, amely a dolgok éppen érvényesülő állását dekorálja és pszichoanalizálja. Ily módon ezek kommercializálódnak: becsapnak, vigasztalnak vagy izgatnak. Bachból konyhai háttérzenét csinálnak. Lehet örülni: az emberek igenis műveltebbek lettek, a klasszikusok elhagyták a mauzóleumot és új életre keltek. Ami igaz is, csakhogy midőn klasszikusokként elevenednek meg, önmaguktól különbözőként elevenednek meg, megfosztva antagonisztikus erejüktől, az elidegenítéstől, mely igazságuk tulajdonképpeni dimenziója. Ha egykor ellentmondásban voltak a status quo-val, most ez az ellentmondás elsimul. (85-6) Az a körülmény, hogy a szépművészetek transzcendáló igazságai, az élet és gondolkodás esztétikuma csak a jómódú és művelt kevesek számára voltak hozzáférhetőek, egy represszív társadalom fogyatékossága volt. Ezt a fogyatékosságot azonban nem küszöböli ki a zsebkönyv, az általános tankötelezettség, a hanglemez, sem az ünneplőruha eltűnése a színházból. A kulturális kiváltságok biztosítottak ugyanakkor egy védett területet, ahol a tabu alá helyezett igazságok elvont épségben fönnmaradhattak távol a társadalomtól, amely elfojtotta őket. (86-7) Nietzsche: Túl jón és rosszon, No. 263 (NietzscheRangOszton), GuardiniRel (sajátos beszűkülés ) egyéb hivatkozások uo. 10

11 Ezt a távolságtartást most eltávolították. A művészi elidegenülés éppúgy funkcionálissá vált, mint a színteréül szolgáló új színházak és hangversenytermek architektúrája. A kulturális központ a kereskedelmi vagy közigazgatási központ jól illeszkedő részévé válik. Az uralomnak megvan a maga esztétikája, és a demokratikus uralomnak az esztétikája is demokratikus. A klasszikusok ebben a demokratikus elterjedtségben egy olyan kulturális gépezet fogaskerekeivé válnak, amely átgyúrja tartalmaikat. (87) A jelen technikája újradefiniálja az ember és természet lehetőségeit, s ezek fényénél a technika-előtti képek elveszítik erejüket. Igazságértékük nagymértékben az ember és természet egy föl nem fogott és meg nem hódított dimenziójától függött, valamint attól, hogy a szervezés és manipulálás szűk határok között volt lehetséges attól az oldhatatlan magtól tehát, amely ellenállt az integrálásnak. A teljesen kifejlett ipari társadalomban ezt az oldhatatlan magot egyre kisebbre faragja a technikai racionalitás. A világ anyagi átalakulása nyilvánvalóan maga után vonja szimbólumainak, képeinek, eszméinek szellemi átalakulását. Nyilvánvaló, hogy amikor városok, autósztrádák és természetvédelmi területek lépnek a falvak, völgyek és erdők helyébe, amikor motorcsónakok robognak a tavakon és repülők szelik az eget, akkor e tájak elveszítik azt a jellegüket, hogy egy minőségileg más valóság, az ellentmondás terepe legyenek. Ebből a szempontból az avantgardizmus az az erőfeszítés volt, hogy olyan elidegenítést hozzanak létre, amely újra közölhetővé tudja tenni a művészi igazságot. (88) Ezeknek az erőfeszítéseknek Bertold Brecht ( 1956) vázolta fel elméleti alapjait. Kérdése: a mai világ ábrázolható-e még a színházban? Válasza: csak akkor, ha a változtatás alanyaként ábrázolják. Hogy a nézőt megtanítsa, valójában mi is a mai világ az ideológiai és anyagi fátyol mögött, és hogyan lehet megváltoztatni, szét kell zúznia a néző azonosulását a színpadon zajló eseményekkel. Nem beleérzésre és átélésre, hanem távolságtartásra és átgondolásra van szükség. Ezt az elszakadást az elidegenítési effektus idézi elő: A mindennapi élet dolgait kiemeljük a magától értődő szférájából Annak, ami «természetes» a rendkívüliség jegyeit kell magára öltenie. Csakis így mutatkozhatnak meg az ok-okozati törvények. (88-9) Paul Valéry: a költői nyelv elkerülhetetlenül rábízatott a negativitásra, e nyelv versei mindig csak jelen-nem-levő dolgokról szólnak. A költészet, megismerő funkciója révén, a gondolkodás nagy feladatán munkálkodik: ez az a munka, amely élteti bennünk azt, ami nem létezik. A jelen-nem-levő dolgok megnevezése széttöri a való dolgok igézetét, s a dolgok egy másik rendje nyomul be a fennállóba egy világ veszi kezdetét. Ilyenformán a költői nyelv arról is beszél, ami erről a világról való, ami emberben és természetben látható, tapintható, hallható és arról is, ami nem látható, nem tapintható, nem hallható. (89-90) Csakhogy valamennyi közeg totális mozgósítása a fennálló valóság védelmére olyannyira egy szintre hozta a kifejezési eszközöket, hogy a transzcendáló tartalmak közlése technikailag lehetetlenné vált. (90) Rimbaud-nál, a dadaizmusban és a szürrealizmusban az irodalom épp azt a beszédstruktúrát veti el, amely a művészi és a köznyelvet az egész kultúratörténet folyamán összekapcsolta. A mondatrendszer volt (a mondattal mint jelentésegységgel) az a közeg, amelyben a valóság két dimenziója találkozhatott, kommunikálhatott és kommunikálódhatott. A legfennköltebb költészet és a legközönségesebb próza osztozott ezen a kifejezési közegen. Paul Valéry: A modern költészet azonban szétrombolta a nyelvi kapcsolatokat, s a beszédet a szavak fokára vetette vissza. A szó megtagadja a mondat egységesítő, ér- 11

12 telmi uralmát. Szétrobbantja a jelentés előre meghatározott szerkezetét, s önmaga válván abszolút tárggyá, egy elviselhetetlen, önmagát megsemmisítő univerzumot, diszkontinuumot jelöl. A nyelvi struktúra ilyetén fölforgatása a természeti tapasztalat fölforgatását is maga után vonja: A természet magányos és rettentő objektumok diszkontinuumává lesz, melyek látszólag állnak kapcsolatban egymással; senki sem választ számukra kitüntetett jelentést vagy alkalmazást vagy fölhasználást; senki sem redukálja őket valamilyen szellemi attitűdnek vagy szándéknak, végső soron valamilyen gyengédségnek a kifejezésére Ezek a kapcsolat nélküli szó-objektumok, robbanóerejük erőszakának egész pompájában ezek a költői szavak kizárják az embereket; a modernségben nincs költői humanizmus: ez a megrészegült beszéd rettegés teli beszéd, amely az embert nem a többi emberrel, hanem a természet legembertelenebb képeivel kapcsolja össze; a mennyel, a pokollal, a szenttel, a gyermekivel, az őrülettel, a tiszta anyaggal stb. (90-1) A szürrealizmus azt gyűjti be, amit a tárgyiasság-tárgyilagosság (Sachlichkeit) megtagad az embertől, a torzítások révén menti meg azt ami elavult: idioszinkráziák albuma lett, melyben az a boldogság-igény párolog el, amelyet az emberektől saját technicizált világuk megtagad. (91) A magaskultúra likvidálódik: a Don Juanokat, Rómeókat, Hamleteket, Faustokat csakúgy, mint az Oidipuszokat a pszichiáter veszi kezelésbe és meggyógyítja őket. Kevés olyan titok és vágyódás lappang a lélekben, amelyet ne lehetne értelmesen megtárgyalni, kanalizálni, kérdőívvel fölmérni. Az egyedüllét, az a föltétel, amely az individuumnak tulajdonképpen erőt adott társadalmával szemben és azon túl, technikailag lehetetlenné vált. A logikai és nyelvi analízis kimutatja, hogy a régi metafizikai problémák látszatproblémák; a dolgok jelentésének kérdése átfogalmazható a szavak jelentésének kérdésévé, a beszéd és viselkedés fennálló univerzuma pedig tökéletesen adekvát kritériumokat nyújt a megválaszolásához. (93) A múltbeli magaskultúrának a mindennapi élet valóságához való viszonya sokféle volt: szembenállás és megszépítés, fölháborodás és rezignáció. De a szabadság birodalma is testet öltött benne: a viselkedni megtagadása. Ezt a megtagadást nem lehet olyan kompenzáció nélkül meggátolni, amely nagyobb kielégüléssel kecsegtet, mint maga a megtagadás. Az ellentétek leküzdése és egyesítése, amelynek a magaskultúra népi kultúrává való átalakulása nyújt ideológiai dicsfényt, a szükségletek fokozódó kielégítésének anyagi alapzatán megy végbe. Ez az alapzat teszi lehetővé a mélyreható deszublimálást is. (93) A művészi elidegenülés szublimálás. Olyan állapotok képeit alkotja meg, amelyek összeegyeztethetetlenek a fennálló Valóságelvvel, amelyek azonban a kultúra képeiként elfogadhatóvá, sőt épületessé és hasznossá válnak. Ez a képvilág most érvényét veszti. A konyhába, az irodába és a boltba való bekebelezése, az üzlet és a szórakozás számára való áruba bocsátása bizonyos értelemben deszublimálás: a közvetett kielégülésnek közvetlennel való felváltása. Ezt a deszublimálást azonban az erő pozíciójából végzi egy olyan társadalom, amely többet engedhet meg magának, mint azelőtt, mivel érdekei immáron polgárai legbensőbb ösztöneivé váltak, s mivel az engedélyezett élvezetek is a társadalmi kohéziót és megelégedettséget mozdítják elő. (93) A Gyönyörelv elnyeli a Valóságelvet. A deszublimálás és a technikai társadalom összefüggésére mutassuk be azt a változást, amely az ösztönenergia társadalmi fölhasználásában következett be. (94) A gépesítés libidót az Életösztönök energiáját is megtakarított, értsd: elzárta realizálásának korábbi útjait. Ez az igazságmagva a mai utazó és a vándor költő vagy mesterember, a futószalag és a kézműipar, a város és a falu, a gyári kenyér és a házi cipó stb. romantikus szembeállításának. Igaz, e romantikus, technika-előtti világot átmeg átjárta a nyomor és a gürcölés és a mocsok, s ez húzódott meg minden gyönyör és öröm hátterében. Mégis, volt egy olyan táj, a libidinózus tapasztalat közege, 12

13 amely nem létezik többé. Eltűntével (amely önmagában a haladás történelmi előfeltétele) az emberi aktivitásnak és passzivitásnak egy egész dimenziója de-erotizálódott. Azt a környezetet, amely az egyén számára gyönyör forrása amelyet mint testének szinte meghosszabbított, kielégülést nyújtó zónáját szállhatott meg, kérlelhetetlenül leszűkítették. Következmény: a libidó lokalizálódik és összeszűkül, az erotika a szexuális kielégülésre redukálódik (Freud kései műveinek terminológiájával összhangban, ahol a szexualitás egy specializált rész-ösztön, az Erósz pedig az egész szervezet ösztöne). Az erotikus kielégülés terepének kiterjesztésére irányuló törekvése korlátok közé szorulván, a libidó mindinkább veszít polimorf jellegéből, mind kevésbé képes a lokalizált szexualitáson túli erotikára, s ez utóbbi a lokalizált szexualitás erősödik föl (94-5) Ekként gyöngítve az erotikus és erősítve a szexuális energiát, a technicizált valóság korlátozza a szublimálás hatókörét. Egyúttal a szublimálás iránti szükségletet is csökkenti. A Valóságelv már nem követeli az ösztönszükségletek mélyreható, fáradságos átalakítását. Az egyénnek egy olyan világhoz kell alkalmazkodnia, amely szemmel láthatóan nem igényli, hogy legbensőbb szükségleteit megtagadja. (95) A beszabályozott deszublimálás gyönyöreivel ellentétben a szublimálás állandósítja mindannak a lemondásnak a tudatát, amelyet a represszív társadalom ró az egyénre, s ezáltal a fölszabadulás szükségletét is állandósítja. A szublimálás nagyfokú autonómiát és ítélőerőt követel, közvetít tudat és tudattalan, primer és szekunder folyamatok, ész és ösztön, lemondás és lázadás között. Legtökéletesebb megnyilvánulási módjaiban, például a műalkotásban megismerő erővé válik, amely legyőzi az elnyomást, miközben meghajol előtte. (97-8) A szublimálás megismerő képességéből kiindulva lesz igazán nyilvánvaló a fejlett ipari társadalomban elharapózó deszublimálás tulajdonképpeni konformista funkciója. A szexualitás (és agresszivitás) e felszabadítása jórészt megszabadítja az ösztöntörekvéseket attól a boldogtalanságtól és rossz közérzettől, amely fényt deríthetne a kielégülések fennálló univerzumának represszív hatalmára. A boldogtalan egyén konfliktusai most sokkal inkább gyógyíthatóbbnak tűnnek, mint azok, amelyekből a freudi rossz közérzet a kultúrában fakadt, s adekvátabban ragadhatók meg korunk neurotikus személyiségének (K. Horney), mint Erósz és Thanatosz örök küzdelmének fogalomrendszerében. A kontrollált deszublimálás gyöngíti a fennálló Valóságelv elleni ösztön-lázadást. A klasszikus szerelemi regényekben (pl. Anna Karenina stb.) a szexualitás mindenütt erősen szublimált, közvetített, reflektált formában jelenik meg de ebben a formában abszolút, kompromisszumot nem ismerő, feltétlen. Erósz uralma kezdettől Thanatoszé is. Túl van jón és rosszon, túl a társadalmi erkölcsiségen, s így kívül marad a fennálló Valóságelv hatókörén is, amelyet ez az Erósz megragad és felrobbant. (98-9) Ezzel szemben a deszublimált szexualitás tombol O Neil alkoholistáiban, Faulkner brutális figuráiban. Mindez végtelenül realisztikusabb, merészebb, gátlástalanabb. Szerves alkotórésze és semmi esetre sem tagadása annak a társadalomnak, amelyben megtörténik. Ami megtörténik, kétségkívül vad és obszcén, férfias és vaskos, teljességgel erkölcstelen s éppen ezért teljességgel ártalmatlan. (99) Ez a társadalom mindent, amihez csak hozzányúl, haladás és kizsákmányolás, lélekölő munka és kielégülés, szabadság és elnyomás potenciális forrásává változtat. Nem kivétel a szexualitás sem. Összefoglalás: Az intézményesített deszublimálás az egydimenziós társadalom nagy teljesítményének, a transzcendencia leküzdésének egyik oldala. Ez a társadalom az 13

14 ösztön-szférában ugyanúgy redukálni, sőt fölszívni igyekszik a szembenállást (a minőségi különbséget!), mint a politika és a magaskultúra szférájában. Ennek eredményeként elhalnak azok az értelmi szervek, amelyekkel az ellentmondások és alternatívák megragadhatók s az egyetlen megmaradt dimenzióban, a technikai racionalitás dimenziójában győzedelmeskedik a boldog tudat. (100-1) Ezt a hitet tükrözi, hogy ami valóságos, az ésszerű, és hogy a javakat mindenek ellenére a fennálló rendszer szolgáltatja. A lelkiismeretet föloldozza az eldologiasodás, a dolgok általános szükségszerűsége. Ebben az általános szükségszerűségben a bűnnek nem jut hely. (101) Amikor az Egész forog kockán, akkor semmi sem bűn, csak az, ha elvetjük vagy nem védjük meg ezt az Egészt. A gonosztett, a bűn, a bűntudat magánüggyé válik. Freud az egyén pszichéjében az emberiség bűneit, az individuális kórtörténetben az Egész történetét fedezte föl. Ezt a végzetes köteléket sikeresen elfojtják. Akik önmagukat az Egésszel azonosítják, akik az Egész vezetői és védelmezői lettek, azok ugyan hibákat követhetnek el, de nem tehetnek rosszat nem bűnösek. (104) 4. A beszéd-univerzum bezárulása A boldog tudat a hit abban, hogy a valóság ésszerű, s hogy a javakat a rendszer szolgáltatja azt az új konformizmust tükrözi, amely a társadalmi viselkedésre lefordított technológiai racionalitásnak a felszíne. Új, mivel olyan fokig racionális, amire eddig nem volt példa. Olyan társadalmat éltet, amely csökkentette az előző fázisok kezdetlegesebb irracionalitását, amely az eddiginél rendszeresebben hosszabbítja és javítja meg az életet. (105) A totális adminisztráció nyelve Az efféle jólét a társadalom boldogtalan alapján emelkedő teljesítőképes felépítmény azokat a médiákat is átitatja, amelyek az urak és alattvalók között közvetítenek. Ennek reklám-ügynökei alakítják ki azt a kommunikációs univerzumot, amelyben az egydimenziós viselkedés megnyilatkozik. Nyelvezete azonosulásról és egységesülésről, a pozitív gondolkodás és cselekvés módszeres előmozdításáról, a transzcendáló kritikai fogalmak elleni összehangolt támadásról tanúskodik. Az uralkodó beszédmódban az ellentét egyfelől a kétdimenziós, dialektikus gondolkodásmód, másfelől a technicizált viselkedés és társasági észjárás között húzódik. (106) Ezen észjárásból eltűnőben van a jelenség és valóság, kész tény és előidéző ok, szubsztancia és attribútum közötti feszültség. Az autonómia, a fölfedezés, a bizonyítás és a kritika elemeit háttérbe szorítja a megjelölés, a kijelentés és az utánzás. A nyelv egyre inkább ész és tény, igazság és vélt igazság, lényeg és létezés, dolog és funkciója közvetlen azonosítását fejezi ki és segíti elő. (106) A dolgokat olyan mondattal közlik, amely annyira lerövidíti, összesűríti a mondatszerkezetet, hogy semmi feszültség, semmi tér sem marad a mondatrészek között. Ez a nyelvi forma ellene szegül a jelentés kifejtésének. Szemléltessük ezt: Az operacionalizmus jellemző jegye az, hogy a fogalmat egyjelentésűvé teszi a megfelelő műveletsorral (lásd 35. o.) technológiai okoskodás, amely a dolgok és funkciók azonosítása irányába mutat. Ez az okoskodás a tudományos és technikai nyelven kívüli észjárásként egy sajátos társadalmi és politikai behaviorizmust juttat kifejezésre. Ebben a behaviorisztikus univerzumban a szavak és a fogalmak mindinkább egybeesnek, vagy helyesebben a fogalmat mindinkább elnyeli a szó. A foga- 14

15 lomnak nincs egyéb tartalma, mint amit a nyilvános és szabványosított használatban jelöl, s a szó nem válthat ki egyebet, mint nyilvános és szabványosított viselkedést (reakciót). A szóból sablon lesz, s mint sablon uralkodik a beszéden; így a közlés elejét veszi a tulajdonképpeni (a lényeg, az igazság) kifejtésének. (108) Minden nyelvben vannak teljesen egyértelmű szavak, ezek a mindennapos élet mozzanatait, tárgyait jelölik. Egészen más a helyzet azokkal a kifejezésekkel, amelyek e vitathatatlan kontextuson túli dolgokat vagy eseményeket jelölnek. Ezekben az esetekben a nyelv funkcionalizálása megrövidíti a jelentést, amennyiben a funkcionálások (tényleges) módja meg is határozza, le is zárja a dolgok jelentését, kizárva más funkcionálási módokat. A nyilvános beszédben önmagukat igazoló, analitikus állítások tűnnek föl, amelyek mágikus-rituális formulákként érvényesülnek. Újra meg újra besulykolva a befogadók fejébe, végül is azt a hatást érik el, hogy bezárják őket a formula által előírt feltétel-körbe. (108) Nyugaton az efféle analitikus állítmányok olyan kifejezésekben fogalmazódnak meg, mint: szabad vállalkozás, választás, individualitás; Keleten: munkásság és parasztság, a szocializmus építése, az osztályellenség szétzúzása stb. A nyilvános nyelvhasználat ezen univerzumában a beszéd szinonimákban és tautológiákban mozog; sohasem halad a minőségi eltérés irányába. Végül a ritualizált fogalom immunissá válik az ellentmondással szemben (azaz nem lehet ellentmondani neki, mert aki ezt teszi, ezáltal kilépve a nyelvi univerzumból politikailag inkorrekt -nek, ellenségnek, őrültnek stb. minősül.) (109) A megrövidítés mondattana az ellentétek kibékülését mondja ki azzal, hogy ismerős, stabil szerkezetbe forrasztja egybe őket. Ez a beszéd-univerzum lezárja magát minden más beszédmód irányában, amely nem az ő kifejezéseit használja. Ez a nyelv olyan konstrukciókban beszél, amelyek ráerőltetik a befogadóra a kicsorbított, megrövidített jelentést, a tartalom gátolt kifejtését, mindannak elfogadását, amit fölkínálnak, abban a formában, amelyben fölkínálják. (110-2) Ilyen represszív konstrukció az analitikus állítás. Az a tény, hogy egy bizonyos főnév mindig csak ugyanazoknak az értelmező jelzőknek, mellékneveknek a társaságában fordul elő, a mondatot hipnotikus formulává változtatja, amely vég nélkül ismételgetve megrögzíti a jelentést a befogadó tudatában, aki nem gondol a szóban forgó főnév lényegesen eltérő (és esetleg igaz) magyarázataira. Valamennyinek közös vonása a mondattan megrövidülése, összezsugorítása, ami azáltal vágja el az utat a jelentés kifejtése előtt, hogy rögzített image-okat teremt, amelyek ellenállhatatlan, dermesztő konkrétságukkal oktrojálják rá magukat az emberekre. A reklámipar közismert technikájáról van itt szó; ezt ott módszeresen arra használják, hogy kidolgozzanak egy image-t, amely megtapad a tudatban, hozzátapad a termékhez, és segít eladni. Ennek az olvasóban-hallgatóban az intézmények, magatartások, törekvések rögzült struktúrájának képzetét és egy rögzült, specifikus reakciót kell kiváltani és ki is váltja. (112) A politikai közegben az ilyen mondatok szuggesztív parancsok alakját öltik inkább fölhívó, mintsem bizonyító jellegűek. Az állításból előírás lesz; az egész közlés hipnotikus jelleget ölt, ugyanakkor a szakadatlan ismétlés és a közlés rutinosan irányított populáris nyíltsága következtében valamiféle hamis maghittség színezi. A közlés közvetlenül a befogadóhoz fordul, túltéve magát státus-, műveltség- és beosztásbeli különbségeken, s a nappali, a konyha, a hálószoba fesztelen légkörében éri őt utol. (112-3) 15

16 Nem döntő, hogy azok, akiknek ezt szánják, elhiszik vagy sem. A módszer sikere jelzi, hogy előmozdítja az egyének azonosulását az általuk, illetve mások által betöltött funkciókkal. Ez a szerkezet nem hagy teret a jelentés megkülönböztetése, kifejtése és differenciálása számára; csak egészként mozog és él. (113-4) Roland Barthes: a megnevezés és az ítélet között nincs többé hézag, a nyelv tökéletesen bezárult. (123) Ez a bezárult nyelv nem bizonyít, nem magyaráz döntést, nyilatkozatot, parancsot közöl. Ahol definiál, ott a definíció jó és rossz különválasztása lesz, kétségbevonhatatlan módon rögzíti a helyest és a helytelent, és az egyik értékkel igazolja a másikat. Tautológiákban mozog, e tautológiák azonban félelmetesen hatékony mondatok. Ítéleteit előzetes ítélet formájában hozza meg; elítél. Így például az olyan kifejezéseknek, mint elhajló, revizionista a definíciója, vagyis az objektív tartalma a büntetőtörvénykönyvben található, s az efféle megerősítés egy olyan tudat kialakulását segíti elő, melynek számára a hatalmasok nyelve az igazság nyelve mondja Barthes. (123) Ez a nyelv azáltal kontrollál, hogy redukálja az elvonatkoztatás, a kifejtés és ellentmondás nyelvi formáit; képekkel helyettesíti a fogalmakat. Nem igazolható az a föltevés, hogy a befogadók el is hiszik akár hogy tényleg el akarják hitetni velük azt, amit mondanak nekik. A mágikus-rituális nyelv tulajdonsága az, hogy az emberek nem hiszik el vagy egyáltalán komolyan se veszik, mégis aszerint cselekednek. Nem hiszik el, amit egy operacionális fogalom jelent, az mégis önmagát igazolja a cselekvésben abban, hogy a munkát elvégzik, hogy adnak és vesznek, hogy az emberek mást meghallgatni sem hajlandók stb. (124-5) E stílus jellemzője a lenyűgöző erejű konkrétság. A funkciójával azonosított dolog valóságosabb, mint a funkciójától megkülönböztetett, s ennek az azonosításnak a nyelvi kifejeződése (a funkcionális főnévvel meg a mondattani rövidüléssel) olyan szókincset, illetve mondattant teremt, amely útját állja a megkülönböztetésnek, az elkülönítésnek, a különbségtevésnek. Ez a nyelv, amely szakadatlanul képeket kényszerít rá az emberekre, szembeszegül a fogalmak kifejtésének és kifejezésének. Közvetítéseket nem ismerő, direkt jellegével gátolja a fogalmi gondolkodást; gátolja tehát a gondolkodást. A fogalom ugyanis nem azonosítja a dolgot és funkcióját. Az ilyen azonosítás természetesen jogosult sőt, talán az egyedüli jelentése lehet az operacionális és technikai fogalomnak; csakhogy az operacionális és technikai definíciók nem egyebek a fogalmak sajátos célokra való sajátos alkalmazásánál. Operacionális alkalmazását megelőzően a fogalom tagadja a dolog azonosítását funkciójával; megkülönbözteti azt, ami a dolog, azoktól a járulékos funkcióitól, amelyet a fennálló valóságban betölt. (116) A grammatika klasszikus filozófiája transzcendálja a viselkedés-univerzumot, s a nyelvi kategóriákat ontológiai kategóriákkal hozza kapcsolatba. E filozófia értelmében a mondat nyelvtani alanya először is egy szubsztancia, s az is marad mindama különböző állapotokban, funkciókban és minőségekben, amelyeket a mondat az alanyról állít. Az alany cselekvő vagy szenvedő viszonyban van állítmányaival, de azoktól megkülönböztetett marad. Az alany hacsak nem tulajdonnév több, mint egyszerűen egy főnév: valamely dolognak a fogalmát jelöli, azt az általánost, amelyet a mondat mint egy különös állapotban vagy funkcióban lévőt definiál. A nyelvtani alany tehát többlet-jelentést hordoz ahhoz képest, ami a mondatban kifejeződik. (116-7) A fogalom lerövidülése rögzített képekké, a meggátolt kifejtés az önmagukat igazoló hipnotikus formulákban, az ellentmondással szembeni immunitás, a dolog (és a személy) azonosítása a funkciójával mindeme tendenciákban az egydimenziós tudat mutatkozik meg a nyelvben, amely beszél. (118) Az egységesített, funkcionális nyelv engesztelhetetlenül kritikaellenes és dialektikaellenes nyelv. Benne az operacionális és behaviorisztikus racionalitás magába nyeli az 16

17 Ész transzcendens, negatív, opponáló elemeit. Ezzel szemben kitartó feszültség hatja át a kétdimenziós beszéd-univerzumot, amely a kritikai, elvont gondolkodás univerzuma. Fejlődése során a dialektikus gondolkodás eljutott oda, hogy megértette az ellentmondások történelmi jellegét s közvetítésük folyamatát mint történelmi folyamatot. Így a gondolkodás másik dimenziója történelmi dimenziónak, a potenciális történelmi lehetőségnek, megvalósulása történelmi eseményének bizonyult. (118-9) E dimenzió elfojtása az operacionális racionalitás társadalmi univerzumában a történelem elfojtását jelenti a társadalom önnön múltjának elfojtása ez és a jövőjéé is, amennyiben ez a jövő a jelen minőségi megváltoztatására, tagadására hív föl. A funkcionális nyelv gyökeresen történelemellenes nyelv: az operacionális ésszerűségben a történelmi Ész alig nyer teret és alkalmazást. Az egyén teljes beolvadása a jelen viszonyaiba gátolja az emlékezést, amely az adott tényektől való elszakadás egy módja, olyan módja a közvetítésnek, amely rövid pillanatokra megtöri az adott tények mindenütt érvényesülő hatalmát. (119-20) Adorno: Az emlékezet nélküli emberiség rémképe nem puszta hanyatlási termék hanem szükségszerűen összefügg a haladás polgári elvével Werner Sombart és Max Weber a tradicionalizmus elvét a feudális társadalmakhoz, a racionalitásét a polgári formákhoz rendelték. Ez azt jelenti, hogy az emlékeket, az emlékezést, az időt maga polgári társadalom számolja föl mint afféle irracionális maradványt (120-1) RitterSzubjektHegel; RitterSzellemtudomany Ha a fejlett ipari társadalom fokozódó racionalitása irracionális maradványként igyekszik fölszámolni az idő s az emlékezés zavaró elemeit, ezzel egyszersmind az ezen irracionális maradványban foglalt zavaró racionalitást is fölszámolja. A múltnak mint jelenvalónak a fölismerése, a hozzá mint jelenvalóhoz való viszonyulás megakadályozza a gondolkodás funkcionalizálását a fennálló realitásban és e realitás által. Szembeszegül a beszéd és viselkedés univerzumának lezárásával; olyan fogalmak kifejtését teszi lehetővé, amelyek destabilizálják és transzcendálják a zárt univerzumot azáltal, hogy történelmi (azaz kontingens, átmeneti) univerzumként fogják föl. Amint reflexiója tárgyaként az adott társadalommal szembesül, a kritikai gondolkodás történelmi tudattá válik; mint ilyen lényegében ítélőképesség. Távol bármiféle közönyös relativizmustól, igazság és hamisság, haladás és visszaesés kritériumait kutatja az ember valóságos történelmében (lásd 8. fej.). (121) A tudományos kutatás a totális adminisztráció világában Az intézményesített gondolkodás- és szólásszabadság nem gátolja a fennálló valóságba való szellemi beilleszkedést. Ami itt végbemegy, az magának a gondolkodásnak, a gondolkodás funkciójának és tartalmának a mélyreható újra-definiálása. Az egyén beilleszkedése társadalmába a léleknek azokat a rétegeit sem hagyja érintetlenül, amelyekben a fennálló valóság megragadására hivatott fogalmak kimunkálódnak. E fogalmak a szellemi hagyományból származnak, de operacionális kifejezésekké fordítják le őket. Ezeknek a fordításoknak a hatásaként csökken a gondolkodás és valóság közötti feszültség, mivel meggyöngül a gondolkodás negatív ereje. (126) Példa: a fogalom A fogalom a gondolati képmása valamely megismert vagy megismerés alatt álló dolognak. Ez lehet a mindennapi gyakorlat valamely tárgya, egy helyzet, egy társadalom vagy éppen egy regény. Ezek, ha fel vannak fogva (begriffen; auf ihren Begriff gebracht), a gondolkodás tárgyaivá váltak, s mint ilyeneknek tartalmuk és jelentésük 17

18 azonos a közvetlen tapasztalat valóságos tárgyaival, s ugyanakkor különbözik is ezektől. Azonos velük annyiban, amennyiben a fogalom ugyanazt a dolgot jelöli; különbözik tőlük annyiban, amennyiben a fogalom reflexió eredménye, s ez a reflexió a dolgot más dolgok összefüggésében (és azok megvilágításában) értette meg, amelyek a közvetlen tapasztalatban nem jelentek meg, s amelyek magyarázzák a dolgot (ez a közvetítés). (127) Ha a fogalom sohasem valamely különös, konkrét dolgot jelöl, ha mindig elvont és általános, ez azért van, mert többet és mást fog fel, mintsem egy különös dolgot egy általános meghatározottságot, egy viszonyt, amely lényeges a különös dologra nézve, s amely determinálja azt a formát, amiben az a tapasztalat konkrét tárgyaként megjelenik. Ha igaz, hogy egy konkrét dolog fogalma gondolati osztályozás, rendezés és elvonatkoztatás terméke, akkor az is igaz, hogy ezek a gondolati folyamatok csak annyiban vezetnek el a felfogáshoz, amennyiben a dolgot általános meghatározottságában és viszonyaiban rekonstruálják, ily módon valósága irányában transzcendálják közvetlen megjelenését. (127) Ennek megfelelően valamennyi megismerési fogalom tranzitív jelentéssel bír; nem éri be a különös tényekre való deskriptív vonatkozással. És ha társadalmi tényekről van szó, a megismerési fogalmak a tények bármely különös összefüggésével sem érik be megragadják azokat a folyamatokat és viszonyokat; amelyeken a mindenkori társadalom alapul, s amelyek minden különös tényt áthatnak, létrehozva, fönntartva vagy elpusztítva a társadalmat. A megismerési fogalmak, mivel erre a történelmi totalitásra vonatkoznak, transzcendálnak minden operacionális kontextust, de transzcendenciájuk empirikus, mivel a tényeket valóságos mivoltukban teszik fölismerhetővé. (127-8) Innen a feszültség, a diszkrepancia, az ütközés egyfelől a fogalom, másfelől a közvetlen tény, a konkrét dolog, egyfelől a fogalmakat jelölő szó, másfelől a dolgokat jelölő szó között. S innen ama gondolkodásmódok kritikátlan, alkalmazkodó jellege is, amelyek a fogalmakat gondolkodási fogásokként kezelik, s az általános fogalmakat különös, objektív referenciájú kifejezésekre fordítják le. (128) Ahol ezek a lefokozott fogalmak vezérlik az emberi egyéni vagy társadalmi, tudati vagy anyagi valóság elemzését, ott az eredmény egyfajta hamis konkrétság lesz, amely elszigetelődik a valóságát képező meghatározottságoktól. (128) Az operacionális fogalom terapeutikus jellege ott mutatkozik meg a legvilágosabban, ahol a fogalmi gondolkodást módszeresen annak a célnak a szolgálatába állítják, hogy a meglévő társadalmi viszonyokat a meglévő társadalmi intézmények keretén belül vizsgálják és tökéletesítsék: az iparszociológiában, a piac- és közvélemény kutatásban. (128) Az adekvát megismerési fogalmak kidolgozásához túl kell lépnünk a pozitivista empirizmus álkonkrétságán. A terapeutikus és operacionális fogalom oly mértékben hamis, amilyen mértékben elszigeteli és automatizálja a tényeket, megrögzíti őket egy represszív Egészen belül, s ennek az Egésznek a kifejezéseit fogadja el az elemzés kifejezéseiként. Az univerzális fogalom operacionalizálása így válik a gondolkodás represszív redukciójává. (129) A funkcionális analízis belül marad a választott rendszeren, nem teszi azt olyan kritikai elemzés tárgyává, ami túllépne a rendszer korlátain a történelmi folytonosság irányában. Fogalmai általános voltát úgy éri el, hogy épp azoktól a minőségektől vonatkoztat el, amelyek a rendszert történelmivé teszik, s funkcióinak és diszfunkcióinak kritikai-transzcendens jelentést kölcsönöznek. (129) 18

19 5. A negatív gondolkodás veresége: a tiltakozás érvénytelenített logikája Ami van, nem lehet igaz. Ami valóságos, ésszerű. Bár ellentétes állítások, a nyugati gondolkodás hagyományában mindkettő kihívóan lerövidített formában az Ész eszméjét mutatja fel, amely e gondolkodás logikáját vezérelte. Mi több, mindkettő ugyanazt a fogalmat fejezi ki: a valóságnak és a valóságot megérteni igyekvő gondolkodásnak az antagonisztikus struktúráját. A közvetlen tapasztalat világát a világot, amelyben élünk fel kell fogni, meg kell változtatni, sőt meg kell dönteni ahhoz, hogy azzá legyen, ami valóban. (145) Ebben az egyenletben: Ész = Igazság = Valóság, amely antagonisztikus egységbe fogja össze a szubjektív és az objektív világot, az Ész az a felforgató hatalom, a negatív hatalma, amely mint elméleti és gyakorlati Ész megállapítja az emberek és a dolgok számára az igazságot vagyis azokat a feltételeket, amelyek között az emberek és a dolgok azzá válhatnak, amik valóban. A nyugati gondolkodás eredeti célja és logikájának eredete az a törekvés volt, hogy kimutassa: elméletnek és gyakorlatnak ez az igazsága nem szubjektív, hanem objektív meghatározottság. (145) A technológiai racionalitás totalitárius univerzuma az Ész eszméjének utolsó alakváltozása. (145) A technikai és technika-előtti fokokon egyaránt megtaláljuk ember és természet néhány közös alapfogalmát, melyek a nyugati hagyomány folytonosságát fejezik ki. E folyamatosságon belül különféle gondolkodásmódok ütköznek össze, melyek a társadalom és a természet felfogásának, megszervezésének és megváltoztatásának különféle módjaihoz tartoznak. A stabilizáló tendenciák összeütköznek az Ész felforgató elemeivel, a pozitív gondolkodás hatalma a negatív gondolkodás hatalmával, míg végül a fejlett ipari civilizáció vívmányai elvezetnek az egydimenziós valóság minden ellentmondás feletti diadalához. (146) Ez a konfliktus magának a filozófiai gondolkodásnak a kezdeteihez nyúlik vissza, és frappánsan jut kifejezésre Platón dialektikus logikájának és az arisztotelészi Organon formális logikájának ellentétében. (146) A klasszikus görög filozófiában az Ész olyan megismerő képesség, ami az igaz és hamis megkülönböztetésére szolgál amennyiben az igazság (és hamisság) elsőlegesen a Lét, a Valóság meghatározottsága, és csak ezen az alapon tételek tulajdonsága. Az igaz beszéd, a logika azt tárja fel és fejezi ki, ami valóban van, mint különbözőt attól, ami (valóságosnak) lenni látszik. És az Igazságnak és a (valóságos) Létnek ez az egyenlővé tétele teszi az Igazságot értékké; mert a Lét jobb, mint a Nem-lét. Az utóbbi nem egyszerűen a Semmi, hanem potencialitása és fenyegetése a Létnek a pusztulás. Az igazságért vívott harc harc a pusztulás ellen, a Lét megmentéséért (swvzein) (ez a törekvés maga is pusztítónak tűnik, mert a fennálló valóságot mint nem-igazat támadja: Szókratész az athéni városállam ellen). Amennyiben az igazságért vívott harc a pusztulástól menti meg a valóságot, az igazság magához köti és elkötelezi az emberi létezést. Az igazság a lényegi emberi projektum. Ha az ember megtanulta látni és tudni, hogy mi van valóban, akkor az igazsággal összhangban fog cselekedni. Az ismeretelmélet önmagában etika, és az etika ismeretelmélet. (146-7) Ez a koncepció egy önmagában antagonisztikus világ tapasztalatát tükrözi vissza olyan világét, amelyet hiány és negativitás gyötör, állandóan pusztulás fenyeget, de amely egyszersmind egy cél-okoknak (causa finalis) megfelelően strukturált kozmosz is. (147) 19

20 A látszat és valóság megkülönböztetése nem az elvont gondolkodásból vagy ennek hibájából ered, inkább annak az univerzumnak a tapasztalatában gyökerezik, amelyben a gondolkodás elméletben és gyakorlatban részesül. Ebben az univerzumban vannak létmódok, melyekben az emberek és dolgok önmaguk által és mint önmaguk vannak, s olyanok is, melyekben nem ilyen módon vannak azaz melyekben úgy léteznek, hogy természetük (lényegük) eltorzítva, korlátozva vagy tagadva van. E negatív meghatározottságok leküzdése a lét és a gondolkodás folyamata. (147) Melyek e különbségtétel kritériumai? Milyen alapon illeti meg az igazság státusa az egyik módot vagy meghatározottságot inkább, mint a másikat? A klasszikus görög filozófia nagymértékben bízik abban, amit később (inkább lebecsülő értelemben) intuíciónak neveztek el, vagyis a megismerésnek egy olyan formájában, melyben a gondolkodás tárgya világosan annak jelenik meg, ami valóban (a maga lényegi minőségeiben), és antagonisztikusan viszonylik a maga esetleges, közvetlen állapotához. (148) Ezt az emberi lényeg fogalmával világíthatjuk meg. Az ember, abban a helyzetben elemezve, amelyben univerzumában találja magát, bizonyos képességeket és erőket látszik birtokolni, amelyek képessé tennék őt arra, hogy jó életet éljen, vagyis olyan életet, amely a lehető legnagyobb mértékben mentes a keserves munkától, az alávetettségtől, a rútságtól. Az ilyen élet elérése annyit jelent, mint elérni a legjobb életet : a természet vagy az ember lényegével összhangban élni. Természetesen ezt itt még csak a filozófus írja elő; ő az, aki az emberi szituációt elemzi. A filozófus kritikai ítéletnek veti alá a tapasztalatot, s ez a kritika értékítéletet tartalmaz: hogy a keserves munkától való szabadság jobb, mint a keserves munka; és az értelmes élet jobb, mint az ostoba. Ilyenformán a filozófia ezekkel az értékekkel együtt született meg. Idővel azonban a tudományos gondolkodásnak szét kellett törnie az értékítéletnek és elemzésnek ezt az egységét; hiszen egyre inkább kiderült, hogy a filozófiai értékek sem a társadalom megszervezéséhez, sem a természet átalakításához nem irányadók, mert hatástalanok és valótlanok. Ez a fejlődés azonban még nem fosztja meg érvényétől a különbségtételt lényegi és esetleges természet, a létezés igaz és hamis módjai között a feltétel csak az, hogy a különbségtétel az empirikus szituáció logikai elemzéséből származik, s megérti annak potenciálját csakúgy, mint esetlegességét. (148-9) A kései dialógusok Platónja, majd Arisztotelész számára a Lét módjai a mozgás módjai, mely mozgás: átmenet a potencialitásból az aktualitásba, megvalósulás. A véges Lét tökéletlen megvalósulás, mely változásnak van alávetve, keletkezése elmúlás; áthatja a negativitás. Éppen ezért nem igaz valóság Nem-Igazság. A filozófiai kutatás a véges világtól egy olyan valóság megkonstruálása felé halad, amely nincs alávetve a potencialitás és aktualitás gyötrelmes különbségének, legyőzte negativitását, s önmagában tökéletes és független azaz szabad. (149) Ez a felfedezés a Logosz és az Erósz műve. Ez a két kulcsfogalom a tagadás két módját jelzi; mind az erotikus, mind a logikai megismerés áttöri a fennálló, esetleges valóság uralmát; s egy ezzel összeegyeztethetetlen igazság felé tör. A Logosz és az Erósz is egyszerre szubjektív és objektív. A valóság alacsonyabb formáitól a magasabb formákhoz való felemelkedés éppúgy mozgása az anyagnak, mint a léleknek. Arisztotelész szerint a tökéletes valóság, az isten, vonzza magához az alanti világot (wvõ errwvmenon); ő a cél-oka minden létnek. Logosz és Erósz önmagukban a pozitív és a negatív, a teremtés és a pusztítás egységét alkotják. A gondolkodás szigora és a szerelem eszeveszettsége nem más, mint a fennálló életformák pusztító megtagadása. Az 20